2018. február 23., péntek

A szirén

Olvastam már az írónőtől, így nagyjából tudtam, mire számíthatok.
A borító egyszerű, szép, passzol ehhez a könnyed kis meséhez. Közel 300 lapjával vastagságra is könnyed olvasmány.
Fülszöveg:
"Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük. Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni."
Nem vártam sokat ettől a könyvtől, csak egy kis romantikus kikapcsolódást és ezt többnyire teljesítette.
Tetszik Kiera Cass könnyed stílusa, amitől a legegyszerűbb alaptörténet is olvasmányos kosztümöt kap. Jelen esetben fogta a szirének mítoszát, csavart rajta egy kicsit, hogy frissebb legyen, hozzáadott egy tipikus tiltott szerelemi történetet és már készen is volt a következő romantikus meséje.
A szirénlét felépítése ötletes, bár rengeteg kérdést felvetett, amelyeknek többsége nem kapott pontos választ. Szóval nem volt teljes mértékben hihető minden, de az olvasó azért belejön a hullámzásba, ha elég időt tölt ebben a sós vizű közegben.
A karakterek is szimpatikusak voltak. Változatos életekből, változatos problémákkal érkeztek a habok közé és többnyire érthetően és szerethetően viselkedtek. Idegesíteni szokott, mikor  egy történet főhőse szürke kisegérnek van beállítva, bár cseppet sem az és mindenkinek ő kell. Nos, ez a veszély itt nem állt fent, mivel Kahlen valóban a legátlagosabb élettörténetű lány volt a csapatban. A többi szirén hozzá képest kész színkavalkádnak bizonyult.
Az Óceán karaktere is érdekesen lett lefestve és valamennyire sikerült az írónőnek megragadni azt a pontot, ahol egyszerre tűnt emberinek és cseppet sem emberinek minden megnyilvánulása. Persze itt is rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Például ha van Óceán, akkor van-e Föld vagy Levegő is, vagy egyéb természeti jelenség isteni és mitikus hatalommal vegyítve?
Ami a szerelmi szálat illeti, kedvesen romantikusan indult. Jó volt olvasni a természetes könnyedséget, ahogy a két szereplő egymásra talált és a férfi főhős karaktere is szerethetőnek bizonyult. Azonban a könyv itt már mutatott némi gyengeséget. Számomra szükséges lett volna még néhány találkozás, még pár együtt töltött nap vagy akár órácska, hogy a két főhős között kialakult mély ragaszkodás hiteles legyen. Mármint értem én, hogy lelki társak meg a többi, de kissé zavaró volt a valós természetesség után egy ilyen éles, "ők márpedig azért is egymásnak lettek teremtve" kinyilatkoztatás.
Ráadásul a kapcsolatuk cirka két évet ölel fel, miközben rengeteg más kérdés felmerül. Például az új lány története, ami önmagában is nagyon érdekes volt. Néhol ezért úgy éreztem, mintha a történet kissé görcsösen ragaszkodna a románchoz, mint fő konfliktushelyzethez, míg a fel-felvillanó újabb kérdéseket hagyja elsikkadni. Pedig rettentően kíváncsi voltam, hogy mi történhetett pontosan Indiában...
A történet lezárása is ilyen felemásan alakult. Egyrészt az írónő szépen megtalálta a megoldást a látszólag megoldhatatlan problémára. Másrészt viszont egy ilyen konfliktust csak giccsel lehet pozitív irányba terelni. Szóval nekem a végén kicsit sok volt a cukormáz, főleg az előzményekhez képest. A férfifőhős és családja is a cukortúladagolás tüneteit produkálta.
Összességében tehát nem tökéletes a könyv, kissé szirupos a vége. Mégsem bánom, hogy elolvastam, mert azt a könnyed kikapcsolódást, amit vártam tőle, megkaptam. Illetve ez a fajta szirénkoncepció kifejezetten kreatív volt.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik habkönnyű, romantikus történetre vágynak. Ha valaki már olvasott az írónőtől és megkedvelte, ne habozzon újra kézbe venni tőle valamit. Kellemes olvasmány, csak egy kicsit töményen édes a vége, így akinek ez megfeküdné a gyomrát, óvatosan szemezzen vele.

2018. február 18., vasárnap

Minden nap minden órájában

Összekevertem egy másik Arany pöttyös könyvvel, ezért vettem ki a könyvtárból. Aztán úgy voltam vele, ha már hazajött velem és ráadásul az írója horvát és horvát szerzőtől még nem olvastam, akkor már átlapozom.
Nem kellene ennyire kényszeresnek lennem, akkor talán megspórolhatnék magamnak több negatív olvasási élményt. Ez a könyv egyetlen napomat, sőt egyetlen órámat sem tette jobbá...
A borító nem mond sokat (nekem a felső kép nélkül sokkal szimpatikusabb lett volna) és bár csupán 264 oldal, rettentően hosszúnak érződik.
Fülszöveg:
"Dora és Luka tizenhat évig nem találkoznak, pedig valaha elválaszthatatlanok voltak: gyermekkorukban csodás nyarakat töltöttek együtt a kis horvát halászfalu sziklás tengerpartján. De Dora családja Franciaországba költözött, és Luka magára maradt. Huszonéves korukban váratlanul egymásba botlanak Párizsban, és abban a pillanatban világossá válik számukra: ők ketten egyszerűen összetartoznak. Három boldog hónap következik, és már a közös életüket tervezik. Luka csak rövid időre akar hazatérni, hogy néhány dolgot elintézzen – de azután többé nem jelentkezik…"
Hiába tűnik romantikusnak és hiába állítja ezt a besorolás, ez a könyv cseppet sem az. Nincs benne semmi, ami egy kellemes szerelmi történethez kell, sőt még egy mezei szerelmi történet elemeit is csupán nyomokban tartalmazza. A történet ettől nem hitelesebb, hanem tragikusabb, no, de kezdjük az elején.
264 oldal mégis a szerző Ádámnál és Évánál kezdi. Értem én, hogy fel kell építeni a karaktereket, ki kell bontakoztatni őket, de muszáj mindezt a születésüknél kezdeni? A gyerekkor kissé túl van részletezve és ettől a könyv nyitánya már vontatott. Illetve a legfőbb problémáim már itt, a legelején tetten érhetők, a karakterek és azok érthetetlen és ésszerűtlen viselkedése.
Gyerekszerelem oké, egymásnak rendeltetett rokonlelkek, hát, ha valakinek van rá affinitása elmegy, de koravén háromévesek és szerelem első látásra az óvodában már cseppet sok. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy egy hároméves kislány és egy hatéves kisfiú halálos szerelembe eshet egyetlen pillantástól. Azt meg pláne nehezen tudom elképzelni, hogy egyedül csatangoljanak mindenfelé, miközben a kamaszszerelem tipikus tüneteit produkálják. Ebben a korban ugyanis pár év, sőt pár hónap is nagy korkülönbségnek számít.
A történet ráadásul erre a gyerekszerelemre építkezik, azért történik benne minden újra egymásra találás, majd különválás, majd újra együtt, majd megint külön és így tovább a végtelenségig, mert ők bizony óvodában halálosan szerelmesek voltak. Persze ezt úgyse érti senki, mert annyira egyedi és különleges, meg a többi bla bla bla... Nos, egyedinek egyedi, mert bár sok bosszantó szerelmi történetet olvastam már, ilyen szerencsétlen, gyenge jellemű, szánalmas és életképtelen férfi főhőshöz még nem volt szerencsém.
Bizony, a legnagyobb problémám a könyvvel a szereplőkben keresendő, pontosabban az egyik főhősben.
Luka tipikusan az az embertípus, akinek fáj a lét és jobb lenne neki, a világnak és főleg a környezetének, ha a fejére pottyanna egy aszteroida és befejezné végre gyászos földi pályafutását. A könyv végére szabályosan gyűlölni kezdtem, annyira felhúzott a jellemtelensége, a nyafogása és a döntésképtelensége. Ez az ember még azt sem tudta eldönteni, mit egyen reggelire vagy melyik zoknit vegye fel és közben nyafogott, hogy neki milyen rossz, hibáztatott ezért mindenkit, de tenni, na azt aztán már nem sikerült, nem akart, nem tudott... Utáltam! Idegesített valahányszor felbukkant a lapokon, mert ez a nagy románc bizony miatta nem lett romantikus egy picurkát sem. Egyszerűen tönkre vágta a hű de nagy óvodás szerelmet, kihasznált minden nőt a közelben, majd eljátszotta a mártírt és csodálkozott, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte. Ez a fickó életképtelen!
Dora gyereknek szintén idegesítő volt, mert egy hároméves nem így viselkedik, aki találkozott már kisgyerekkel, jól tudja ezt. Aztán szerencsére felnőtt és így kevésbé volt furcsa a viselkedése, mégsem tudtam megkedvelni. Nem szimpatizáltam vele, mert számomra felfoghatatlan, hogyan ragaszkodhat valaki egy ilyen gyenge férfihoz. Hogyan tarthat ki hosszú időn át a szerető pozícióban csak azért, mert a pasas még hazamenni is gyáva nem hogy elválni a feleségétől. Ráadásul az érv, hogy a lánya miatt nem szánja rá magát a döntésre, hatalmas nagy hülyeség. Még a kezébe sem veszi a gyereket, de azért eljátssza a ragaszkodó apukát. Szánalom a négyzeten. Szóval Dora ugyanolyan ostoba, mint Luka és megérdemli ezt az egész hercehurcát, ha van olyan sötét, hogy foggal-körömmel ragaszkodik egy rakás szerencsétlenséghez.
Az is bosszantott, hogy a mellékszereplők mind gonosznak és rossznak voltak beállítva, amiért külső szemlélőként próbáltak beleszólni ebbe a szánalmas kapcsolatba. Klarát kifejezetten sajnáltam, bár ő is volt olyan ostoba, hogy hagyta, hogy Luka tönkre tegye az életét.
Szóval ennyi unszimpatikus, idegesítő és szerencsétlen figurát egy rakáson régen láttam és ezen a "nagy szerelem" szájbarágós mozzanatai sem segítettek, sőt, inkább tovább rontották a helyzetet. Ez a könyv nem romantikus, hanem tragikus. Tragikus szereplők egy tragikusan rossz szerelmi történetben. Olvasni is tragikus volt.
Nem tetszett és nem is ajánlanám senkinek. Kár ezekre a szerencsétlen ostobákra pazarolni egyetlen napot, sőt egyetlen órát is.

2018. február 7., szerda

Éjfél kisasszony

Az írónő első sorozatát - A végzet ereklyéi - (szigorúan az eredeti 3 részt) nagyon szerettem. A második trilógiájával - Pokoli szerkezetek - is elvoltam, bár az már nem fogott meg annyira és az epilógus teljesen kiakasztott. A romló olvasási kedvem oka az írónőben kereshető és épp ezért tartottam kicsit az újabb sorozataitól. Mikor azonban szembe jött a könyvtárban a Gonosz fortélyok első kötete és megláttam ezt a gyönyörű borítót, elcsábultam.
A külsőségekre tehát nem eshet panasz, bár meglehetősen vaskos 688 oldalas olvasmány.
Fülszöveg:
"Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?"
Még mindig nagyon szeretem az árnyvadászok világát vámpírokkal, tündérekkel, vérfarkasokkal és boszorkánymesterekkel együtt. Tetszik, hogy a részletek viszonylag szépen ki vannak dolgozva, van saját jogrendszerűk, múltjuk, meséik és minden, ami egy népnek kell. Ez azonban sajnos nem elég ahhoz, hogy elmondhassam, érdemes volt átlapoznom még egy (Ez volt már a 10. árnyvadászos olvasmányom!) kötetet ebből a világból.
A probléma, mint már a bejegyzés elején írtam, az írónőben keresendő. Cassandra Clare egyszerűen nem tud újat mutatni. Leragadt az első trilógiájánál, ami talán valahol arra vezethető vissza, hogy sikeres lett, és ugyanazt írja meg újra és újra és újra. Oké, a szereplők nevei változnak, vagy legalábbis a keresztneveik... de ennyi az újdonság és nem több.
Ó, igen, ez azt jelenti, hogy ez a sorozat megint nem szól másról, mint a tini örök szerelemről, ami valamiért tiltott és hozzá van csapva egy szerelmi háromszög, természetesen egy istencsászárnő, tökéletes és feddhetetlen főhősnővel a középpontban. Mintha én ezt már olvastam volna az írónőtől... nem is egyszer... hanem háromszor!
Szóval az alap se nem új, se nem érdekes, inkább elcsépelt és agyzsibbasztó. Ettől függetlenül azonban lehetett volna valami élvezhetőt kihozni ebből a könyvből, mert mint mondtam, a felépített világ érdekes, de nem sikerült. Több sebből vérzik a történet és ezt még egy halálosan szerelmes kéz által felrajzolt gyógyító rúna sem tudja helyrehozni...
Túl sok a szereplő. A Blackthorn testvérek tündér féltesókat leszámítva is már alapból öten vannak és a történet nagy része az intézetben játszódik, így szinte minden fejezetben közel 10 karakter jelenlétével kell számolni. Ez túl sok! Egyrészt érdektelenné teszi őket, mert nem, nem érdekel, hogy Dru mit eszik reggelire, Ty épp milyen zenét hallgat és hogy a legkisebb testvér milyen játékautót gurít épp a padlón. Pedig külön-külön még érdekesek lennének a szereplők, ám így egyben, egy nagy családi massza az egész.
A gyilkossági nyomozást háttérbe szorítja a szerelem. Clare nem túl jó a romantikus időzítésben, ezt eddig is tudtam, és sajnos itt is megerősített ebben... Csak nekem sántít a "majdnem meghaltam, de kit érdekel, mert kanos vagyok, bújunk össze most azonnal, egyébként meg az sem érdekel, ha eddig még nem is csókolóztunk, sőt, az egyikünk még sosem csókolózott, mert ez így romantikus" hülyeség? Semmi kecmec, mert ha a tini szexelni akar, akkor aztán jöhet démon, világvége, fulladás, szexelni fog.
Egyébként a nyomozásnál is tetten érhető a szokásos "Clare fordulat" az árulás és szerelmi bánat, na meg egy kis múltbéli sérelem. Plusz megjelennek benne a kötelező meleg karakterek és egyéb szerelmi nyavalyák.
Szóval már megint ugyanazokat a bőröket húzzuk-vonjuk és rágódunk a megszokott csontokon. Még sincs itt vége az írónő bűnlajstromának, mert az egoizmus és üzleti érdek egyre magasabban szárnyal.
A könyv tele van utalással a korábbi munkáira. Az még hagyján, hogy megjelennek a korábbi könyvek szereplői (például Magnus nélkül nincs árnyvadász történet), de az a dicshimnusz, ami körülveszi őket, sokkal több, mint a teljes  Blackthorn családfa. Minden, nem viccelek, minden fejezetben van legalább egy utalás arra, hogy Jace az árnyvadászok koronázatlan királya, illetve hogy Clary milyen okos és ügyes és kedves. Ez az öntömjénezés pedig kiverte nálam a biztosítékot. Oké, említse meg őket, de ne minden harmadik oldalon! Oké, néhányan jelenjenek meg a történetben, de ne minden és ne ennyire felmagasztalva! Nekem ez olyan volt, mintha az írónő ezt üzenné: "Nem tudod ki Jace vagy Tessa? Hát, vedd meg a korábbi 9 kötetet és megvilágosodsz. Vagy tudod kik ők? Na, akkor tessék, szeresd őket továbbra is és szeresd az új szereplőket, mert a  régiek is szeretik őket és ne felejtsd el megvenni a folytatást, mert abban is megtalálod majd őket!" Bőven elég lett volna csak a végén megjelentetni őket - már ha ennyire ragaszkodunk a korábbi szereplőkhöz -, mert talán így nem érződött volna az utolsó oldalak extra kis szösszenete teljesen feleslegesnek.
Úgyhogy sajnos azt kell mondanom, ez már megint egy árnyvadász történet klón, ami a befejezésével nem sok jót ígér a folytatásra nézve. Kizárólag azoknak ajánlom, akik elfogultak és véresen ragaszkodnak minden sorozat gyártott történethez, amit az írónő kiad a kezei közül. Mert sajnos, aki már olvasott egy árnyvadásztörténetet, úgy néz ki, gyakorlatilag mindet olvasta.

Kiegészítés:
Mindenki kapaszkodjon, ez is egy trilógia! Ugye, milyen meglepő? A következő rész, Árnyak ura már elérhető magyarul, míg az utolsó kötet megjelenését idénre tervezi az írónő.
Nem mondom, hogy folytatni fogom a sorozatot, de azt sem mondom, hogy nem. Egyrészt tényleg szeretem ezt a világot, másrészt viszont még egy szánalmas szerelmi háromszöget, aminek mind tudjuk, hogy giccses vége lesz, nem biztos, hogy el bírok viselni.

2018. február 3., szombat

Mozgóképek XLV.

Kikapcsolódások terén egész jól indítottam a 2018-as évet. Egy hónap alatt elolvastam öt könyvet és megnéztem hét fimet, ami nem rossz arány. Ráadásul a filmek közül négyet moziban volt szerencsém megtekinteni, úgyhogy egyáltalán nincs okom a panaszra.

A Viszkis
"Vagány volt, híres lett. Ő az, akit mindenki ismer, olyasmit mert, amit senki előtte, és aki mindig egy lépéssel a rendőrség előtt járt. És aki minden bankrablása előtt megivott egy pohár viszkit."
Szándékosan vágtam meg a film ismertetőjét, mert úgy gondolom, ezt a történetet senkinek sem kell bemutatni. Illetve nem akartam elrontani a meglepetést, mert ismertség ide vagy oda, ez a film tud újat mutatni, mondani.
Be kell vallanom, először kicsit szkeptikus voltam vele. No, nem a főhős figurája miatt, hanem mert nehezen tudtam elképzelni, hogy létezhet jó magyar akciófilm. Hiába látok újabb és újabb remek magyar alkotásokat (és természetesen drukkolok az újabb Oscar-díjnak), sajnos olyan sok rossz Zs kategóriás magyar vackot láttam már (vagy hallottam róla, mert megnézni nem voltam hajlandó), hogy mindig van bennem egy kis fenntartás a hazai mozifilmekkel szemben. Aggodalmaim ezúttal szerencsére alaptalannak bizonyultak.
Ez a film kellemesen szórakoztató. A történetvezetés remek, nagyon tetszett a jelen és a múlt képkockáinak összevágása. Hiába tudja a néző, mi lesz a végkifejlet, végig megmarad az izgalom. A színészek jók, a karakterek szerethetőek (kivéve a főhős barátnőjét, aki kifejezetten irritáló figura) és összességében az egész film szépen fel lett építve és pártatlan maradt. Mindig, mikor az ember azt hinné a dialógusok során, hogy a bűnöző vagy épp a rendőr felé hajlik, mond vagy tesz a másik valamit, amivel megcáfolja az egészet, így mindkét oldal érthető és kedvelhető, nem kell elköteleződni egyik mellett sem. A jó alap persze borítékolva volt, ám korán sem volt ennyire biztos, hogyan is mutat mindez a vásznon. Hát, remekül! A '90-es évek Magyarországának hangulatát remekül visszahozták, a helyi viszonyokat - gondolok itt elsősorban a médiára és a rendőrségre - szintén és az akció is meglepően látványosra sikerült. Izgalmas, pörgős autós- és motorosüldözések, feszült bankfosztogatás, minden, ami egy jó akciófilmhez kell, megvan ebben az alkotásban.
Összességében tehát azt mondhatom: Végre egy jó magyar akciófilm! Csak ajánlani tudom.

Whiplash
"Andrew (Miles Teller) híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral (J. K. Simmons), aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak. A kezdő zenész és a sokat látott veterán egymásnak feszül. A tanár felveszi a kezdő dobost a zenekarába, de az első örömöt nagyon sok keserűség követi. És egyikük sem adja fel könnyen, amit elkezdett. Mindketten tartják a ritmust."
Nagyon sok jót hallottam erről a filmről, főleg Nel barátom dicsérte. Értem is ezt a lelkesedést meg nem is.
Ez a film nem a zenéről szól, hanem a kitartásról, az akaraterőről és a megszállottságról. Mindkét főhős mániákus, ráadásul az egyikük még szadista hajlamokkal is rendelkezik. A történet az ő akaratukról és makacsságukról szól. A film végig feszült és ezt a feszültséget a néző is teljesen átérzi, közben mégis remekül szórakozik a párbeszédeken. Habár engem is hajt a maximalizmus és bele tudok feledkezni elég sok dologba, sőt, ha rajzolásról, színezésről van szó, a megszállottság tüneteit is produkálom, nem igazán értettem ezt a radikálisan szélsőséges hozzáállást. Ez már nekem egy kicsit sok volt, így időnként tényleg kacarásztam rajta.
Összességében nem rossz film, érdekes karakterekkel. Makacs embereknek és maximalistáknak tudom ajánlani.

Thelma
"Thelma, egy vallásos háttérrel rendelkező norvég diáklány Oslóba költözik, ahol beleszeret egy másik lányba. S miközben szégyenérzettel terhelt szexuális ébredését éli meg, Thelma felfedezi, hogy természetfeletti képességgel és erővel rendelkezik."
Szeretem az európai filmeket és ez a film az előzetes alapján különleges történetet és hangulatot ígért. Igaz, kicsit tartottam a leszbikus száltól, ám a természetfeletti vonal elnyomta aggodalmamat. San Diegót is sikerült rábeszélnem a mozira.
Norvég film tipikus norvég tulajdonságokkal. Borongósan hűvös látvánnyal és lassú történetvezetéssel. Eléggé művész alkotás, így a misztikum csak adagolva van és rengeteg megválaszolatlan kérdés marad. A főhős karakterén van a hangsúly, így minden párbeszéd, pillantás ennek kifejtését szolgálja. Épp ezért a szerelmi szál is csak egy a sokból, ami árnyalja a karaktert és a készítők szerencsére szépen tartották a mértéket és nem lettek hatásvadász jelenetek. A szuper képesség szintén csak egy ilyen árnyalat és rávezet a fókuszpontra, ami a család. Érdekes, hogy bár az apa figurája sem a legszimpatikusabb, mégis az anyuka az, akitől a nézőnek ökölbe szorul a keze. A lezárás ötletes, ám a már említett elvarratlan szálak miatt kissé befejezetlennek hat. Ráadásul, mivel a karakter erre a pontra teljesedett ki igazán, innen indulhatna még egy izgalmas, misztikus történet.
Tetszett. Elgondolkodtató volt, ám inkább családi drámának mondanám, mint fantasy filmnek. Kizárólag azoknak ajánlom, akik különleges európai alkotásra vágynak és nem zavarja őket a lassú tempó.

Valerian és az ezer bolygó városa
"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.
Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre..."
Szerencsére, mikor moziba került, sikerült róla lebeszélnem San Diegót.  Nemrég viszont egy gyenge pillanatunkban megnéztük otthon. Kár volt a rápocsékolt időért.
Még mindig nem a sci-fi a szívem csücske, ám tudom értékelni, ha jól van kivitelezve. Nos, ez a készítőknek nem sikerült. Ez a film kusza és rettentően gagyi. Gagyi színészek - a főhős fiú minden volt csak nem vagány, a csajról pedig ordított, hogy csak díszletnek van jelen - gagyi történet - gonosz katona és bosszú, mintha ezt már láttam volna úgy négymilliószor... - értelmetlen jelenetek és karakterek - Rihanna vajon mennyit fizetett, hogy írjanak rá egy teljesen felesleges szerepet? - és hülyeség a köbön. A történet unalmas, a szereplők idegesítőek, a sci-fi vonal pedig kritikán aluli mivel minden logikát mellőz és görcsösen látványosnak akar látszani. Kár, hogy semmi sem jött össze.
Egy icuripicuri morzsája sem tetszett - nem, még az ékszereket kakimódra potyogtató lény sem - így óva intek tőle mindenkit. Kár rá időt pocsékolni.

Jackie
"A First Ladyt, Jacqueline Bouvier Kennedyt a világ egyszerűen csak Jackie-ként ismerte meg. Az amerikai történelem egyik legfiatalabb elnökfelesége volt, mindössze harmincegy éves, amikor Kennedyt beiktatták. Az egész ország rajongott érte, nagy szerepe volt abban, hogy JFK elnöksége alatt gyökeresen megváltozott az amerikai közvélemény viszonya a Fehér Házhoz és az elnöki párhoz.
A fiatal, vonzó és intelligens nő felfoghatatlan nyomás alá került 1963 novemberében: dallasi látogatásukkor lelőtték közvetlenül mellette ülő férjét az őket szállító autóban. A férfi elvesztését követően Jackie-nek felül kellett emelkednie a személyes gyászán, méltósággal és állhatatosan vitte tovább JFK szellemi örökségét és mutatott példát az egész világnak."
Kíváncsi voltam erre a filmre, mert a karakterközpontú drámák érdekesek szoktak lenni. Ez azonban egy kicsit vérszegényre sikerült. (Kizárólag átvitt értelemben, mert ennyi vér a főhősnőn bőven elég volt.)
Natalie Portman tényleg remekel. Néhány jelenetben kifejezetten zseniális, ám ez nekem kevés volt ahhoz, hogy a film megállja a helyét egy jó drámának. A történetvezetés tetszett, így nem is a múltba révedés az, amit hiányoltam, hanem bármi konkrétum a férjet illetően. A First Lady gyásza átjön, ám nem igazán olyan ez, mint amit egy gyászoló özvegytől vár az ember. Annál sokkal kimértebb és talán hűvösebb. A házaséletükről nem is esik szó ebben a filmben és ez egy cseppet furcsa. Ráadásul ez a történet érezhetően az amerikai közönségnek íródott, mivel számomra Jackie és a férje csak egy-egy név a sokból és nem volt semmi kapcsolódási pontom velük, ami mondjuk egy magyar vonatkozású személlyel lenne. Épp ezért nem tudtam teljesen értékelni a filmet és időnként untam.
A színésznő rajongóinak ajánlom, mert Natalie Portman tényleg remek.

Egy szent szarvas meggyilkolása
"Steve, a karizmatikus sebész életében váratlanul feltűnik egy tinédzser. A fiú kezdetben megmagyarázhatatlan barátkozása, valamint érdeklődése az orvoslás iránt hamarosan értelmet nyer. A tinédzser ismerteti bosszújának tervét, melynek része a fiú anyja és a sebész férfi. Steve és családja élete fenekestül fordul fel a mind félelmetesebb fenyegetés és egyre intenzívebb pszichológiai terror hatására."
Ez a film beteg, ám így van jól.
Moziban sikerült megnéznünk - egy újabb művészfilm, amire elcsábítottam San Diegót - és bár elég bizarr alkotás, nem bántuk meg.
A történetről nehéz és nem is érdemes beszélni. Egy lehetetlen helyzetet mutat be lehetetlenül hitelesen. A színészek zseniálisak, a zene bosszantó és az egész film összhatásában van valami zavaró. Kellemetlen nézni, mivel a szereplők hétköznapi módon beszélnek intim dolgokról, furcsa szokásaik vannak és meglehetősen merevek és ridegek. A néző tudja, hogy baj lesz mindebből, mégis amikor eljön a végkifejlet, nem kap kielégítő lezárást. Furcsa film tehát, de rendkívül hatásos.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik az elvont filmeket és valami cseppet sem szokványos, ám rendkívül elgondolkodtató alkotásra vágynak.

Fantomszál
"A csillogó 50-es években, a háború utáni Londonban Reynold Woodcock, a híres szabó (Daniel Day-Lewis) és nővére, Cyril (Lesley Manville) a brit divatvilág központi figurái: ők öltöztetik a királyi családot, a filmsztárokat, az örökösnőket, a felső tízezer tagjait, az első bálozókat és a rutinos dámákat a Woodcock Ház sajátos stílusában. Nők jönnek és mennek Woodcock életében, akik ihletet és társaságot biztosítanak a megrögzött agglegénynek, míg össze nem találkozik egy fiatal, magabiztos nővel, Almával (Vicky Krieps), aki hamarosan az élete állandó részévé válik, mint múzsa és szerető. Reynold eddig pontosan megtervezett és mintaszerűre szabott életét szép lassan szétzilálja a szerelem..."
Nel barátom és én is nyeretünk két-két jegyet a film premier előtti vetítésére. Mivel ez egy csajosnak tűnő film volt, mindketten egy-egy barátnőnket hívtuk el és milyen jól tettük.
Ez egy nem szokványos szerelmi történet. Lassan bontakozik ki és sokáig nem igazán lehet érteni, mégis mi volt ezzel a különös szerelemmel és két ennyire különböző emberrel a készítők szándéka. Aztán jön a csavar és minden értelmet nyer. A színészek természetesen zseniálisak, a ruhák szépek, a hangulat remek és a párbeszédekre sem eshet panasz. Minden percében helyén van tehát a film, mégsem tudom azt mondani, hogy mindenki ugyanúgy fogja élvezni. Ez egy párkapcsolati történet szélsőségekről, így a nézőt személyes tapasztalatai akaratlanul is befolyásolják a megítélésében.
Összességében mind a négyünknek tetszett a film, így tudom ajálani elsősorban hölgyeknek és azoknak, akik kíváncsiak rá, milyen egy szerelmi történet mindenféle édesítőszer nélkül.

Értékelés:
A viszkis                                                         ->   10
Thelma                                                            ->   9
Egy szent szarvas meggyilkolása                    ->   8
Fantomszál                                                      ->   8
Whiplash                                                         ->   7
Jackie                                                              ->   6
Valerian és az ezer bolygó                              ->   3

2018. január 27., szombat

Hideg bőr

Találomra vettem ki a könyvtárból. Vékony volt, szimpatikus és a katalán szerző is csalogatott.
Nagyon tetszik a borító. Sejtelmességével (elég nehéz eldönteni, mit is ábrázol) tökéletesen illik a történethez.
Valóban rövid, mindössze 264 oldal és kemény kötést kapott, így zsebkönyvnek is elmegy utazáshoz.
Fülszöveg:
"Van ​egy kis sziget valahol az Atlanti-óceán déli részén, közel az Antarktiszhoz: egy L alakú földdarab, egyik végétől a másikig mindössze másfél kilométer. Ide, a világ végére érkezik meg az új időjárás-megfigyelő tiszt, hogy leváltsa elődjét – csakhogy őt nem találják sehol. Nincs más a szigeten, csak a világítótorony őre: egy mogorva, szótlan ember, aki bizonyára beleőrült a magányba. Minden megérzés, minden előérzet azt súgná, hogy menekülni kell innen: vissza a civilizációba, az emberek közé. De ha valaki épp a civilizációból menekült, mert csalódott az eszményeiben, annak talán ez a tökéletes hely, hogy egyezségre jusson a múltjával: a háborítatlan természet, a világvégi csend és nyugalom, a tömérdek idő, hogy olvasson, gondolkozzon… s hogy minél távolabb legyen mindattól, amit meggyűlölt.
A hajó elmegy, s hősünk, az egykori ír szabadságharcos ott marad a szigeten, ahol egyetlen társa Batís Caffó, a világítótorony-őr – ha egyáltalán lehet emberi szót váltani vele. Majd leereszkedik az éjszaka, s a sötétséggel együtt elkezdődik a rémálom: a harc a túlélésért – egy olyan ellenséggel szemben, melyet nem lehet kiirtani.
A Hideg bőr szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is; s egyúttal keserű látlelet az emberről, aki csak akkor fedezi fel az idegenben, a furcsában, a különösben a szépséget és értelmet, amikor már mindent elpusztított maga körül…"
Ez a történet meglepő, furcsa és izgalmas egyszerre. 
A cselekmény meglehetősen egyszerű, adva van egy ember az óceán közepén távol mindentől és szinte mindenkitől. Ehhez jön még az állandó életveszély és mindaz, amivel a magány és reménytelenség jár. Szóval cseppet sem új keletű a dolog, hiszen rengeteg történet foglalkozik hajótöröttekkel, illetve lakatlan szigettel. A szerző mégis tudott csavarni rajta, hozzáadva egy csipet misztikumot és egy remek narrációt.
Az író remekül fejezi ki magát. A fejezetek rövidek, egy kisebb szakaszon napló jelleget kapnak és nagyon gördülékenyek. Ráadásul pont annyit mutat meg a főhős múltjából, amennyi kell és semmivel sem többet. A gondolatait szintén mérsékletesen adagolja és az egyes jeleneteket sem nyújtja el, a tempó tehát tökéletes. Hiába szól ez a könyv gyakorlatilag egyetlen emberről és az ő nyomorúságos helyzetéről, folyamatosan fenntartja a kíváncsiságot, elgondolkodtat, mégsem nyomaszt. Kicsit talán furcsán hangzik, de a kilátástalan óceán közepi krízis ellenére sem húzza le az ember kedvét, sőt inkább felhúzza azt, mert furcsaságok ide vagy oda, ez bizony egy szórakoztató történet. Valóban kalandregény.
Ami a főhőst illeti, nehéz nem szimpatizálni vele. Még mikor irracionális döntéseket hoz, vagy az őrület peremén egyensúlyozik, akkor is van benne valami, amitől szerethető figura marad. Talán, mert ez az abszurd helyzet bárkivel megeshetne, talán mert a főhősnél őrültebb Caffó is szerethető figura. Talán, mert ahogy a könyv egyik üzenete is mondja, minden csupán nézőpont kérdése.
A kötet így a helyzet érthetetlen mivolta ellenére is érthető szereplővel és könnyen befogadható gondolatokkal kellemes olvasási élményt nyújt. Már ha az olvasó kissé érzéketlen és kíváncsian figyeli, hogyan kattan meg a főhős, hogyan ússza vagy épp nem ússza meg ezt a lehetetlen helyzetet. Különösen érdekes figyelni, hogyan próbálja valaki megőrizni a civilizáltságát egy civilizációtól mentes helyszínen. Szerelmi szálat azonban senki se várjon tőle. A fülszövegben említett erotika, inkább a civilizáció és az emberiség behatárolásának kérdéskörét bővíti, minthogy érzékiséget csempészne az egészbe.
A történet fordulatai nem ütnek nagyot, mert valahol lehet rájuk számítani. Mégis, ezek a fordulatok olyan szépen simulnak a cselekménybe és olyan sarokkövei annak, hogy bár az olvasó sejtheti őket, ez az előrelátás cseppet sem zavaró. A könyv lezárása így remekül el lett találva és igazi befejezés ad a befejezetlen gondolatok ellenére is.
Összességében tehát tetszett, végig lekötött és érdekes gondolatokat vetett fel. Bátran ajánlom azoknak, akik egy jó kalandregényre vágynak. Azok viszont, akik nem kedvelik a szélsőségeket és mindenféle fantasztikus vonatkozástól elhatárolódnának, óvatosan vegyék kézbe, mert nem biztos, hogy azt kapják, amit a fülszöveg alapján elvárnak.

Zárszóvak ízelítő a könyvből:
"Rálőni egy emberre nemcsak annyit jelent, hogy célba veszek egy testet, hanem azt is, hogy elpusztítom mindazt az időt, amit megélt."

2018. január 18., csütörtök

Tükörlelkek

Két okom (mentségem) van arra, hogy bár cseppet sem tartozom a célközönségébe, kézbe vettem ezt a könyvet. Az első, hogy idén szeretnék több magyar szerzőjű könyvet elolvasni, ezzel is támogatva a hazai kötetek kiadását. A másik, hogy Pucca barátom ismeri az írónőt, így felkeltette a kíváncsiságomat.
A borító ötletes, a cím hangzatos, ám kissé félrevezető. 388 oldal, ami nem tűnik soknak, én mégis túl hosszúnak éreztem.
Fülszöveg:
"Kriszti és Orsi nem is lehetnének különbözőbbek. A végzős Péterfi Krisztina mintadiák. Színötös mindenből, illemtudó, népszerű lány, a szülei szeme fénye. Legalábbis kívülről ez látszik. Olyan titkai és gondolatai vannak, amelyeket még önmagának sem mer bevallani, nemhogy a szüleinek vagy a környezetében bárkinek is. De, mint tudjuk, a titkok egyfolytában azért küzdenek, hogy előbb-utóbb felszínre kerülhessenek…
Fekete Orsolyát úgy becézik: Tragédia. Ő az a lány, aki a saját rettenetes, kibírhatatlan stílusába és az üvöltő metálzenébe menekül a problémái elől. A lány, akinek mindenki ismeri a titkát, de a teljes igazságot csak ő és a legjobb barátja, Eszter tudja. A lány, aki verekszik, cigizik, káromkodik, és úgy általában háborúban áll az egész világgal, és aki hosszú évek óta küszködik az egyszerű emberi kapcsolatokkal. De ez változhat, csak kell valaki, aki segít neki ebben…"
Ismételten le kell szögeznem, nem én vagyok a célközönség. Ez egy tinikönyv tiniknek, se több, se kevesebb. Ettől függetlenül azonban megfogalmazódott bennem egy személyes vélemény, ami kikívánkozik.
A fülszöveg és a cím rettentően félrevezető. Azt gondoltam, hogy ez a könyv két lányról fog szólni, akik különbözőek, ám mégis van bennük némi hasonlóság és ez a kettősség alakul, formálódik közöttük. Hát, távolról sem, mivel a két főhős fél kezemen meg tudom számolni, hány szót váltott ezen 388 oldal alatt. Szóval nem értem a koncepciót. 
Van két lány, két nézőpont, amelyek néhol fedik egymást, de ennyi és nem több. Nem igazán értem tehát, hogy az írónő miért így rakta össze a könyvet. Megírhatta volna a két lány történetét külön-külön (Igaz, az úgy kevés, bár így együtt is elég vérszegénynek bizonyultak...) vagy akár melléjük tehette volna még egy-két szereplő nézőpontját, bár kapcsolatok nélkül még úgy sem láttam volna benne koncepciót. A helyzet ugyanis az, hogy nincs kapcsolat a főhősök között. (Nem, az hogy gúnynevet adtak egymásnak és egy iskolába járnak, nem kapcsolat.) Kapcsolat híján pedig nem értem, miért lennének együtt, egy kötetbe zárva érdekesek.
Ez tehát két különálló történet valamiért egybefűzve. Nem igazán értem, de legyen, ettől még lehet jó egy történet, már ha van történet, az azonban itt szintén hiánycikk.
A könyvnek nincs cselekménye, mert az hogy egy diák éli a megszokott iskolai rutinját dolgozatokkal, szülőkkel és szabadidős tevékenységekkel és közben beszerez magának egy pasit, nem mondható cselekménynek. A cselekményhez konfliktushelyzet kell, az pedig kimaradt ebből a kötetből. (Nem, Orsi vitái nem konfliktushelyzetek, de erről majd később.) A könyv ezért lassú, kissé mókuskerék ízű és bár az írónő stílusa nem rossz (leszámítva a műegyetemisták iránti imádatát), így olvastatja magát, rendkívül felejtős. Hiába vezette szépen a félév (Igen, ez a majdnem négyszáz oldal egy iskolai félévet mesél el csupán.) hónapjait, teljesen elvesztem a napokban, mert mind ugyanolyan hétköznapi volt.
A cselekmény hiánya azonban még mindig lehet mentséges, mert láttam már rá példát, ha a könyv összességében élvezetes és itt jönnek a képbe a karakterek.
Ezek a szereplők rettentően sarkítottak. A pozitív karakterek annyira cukrosak, hogy émelyegtem tőlük, míg a negatívak vagy tipikusak, mint a megszokott rosszindulatú csaj a suliból, vagy harmatgyengék, mert rosszak és punktum. Igen, ebből következik, hogy egyik szereplőt sem tudtam megkedvelni és ez itt az igazi hiba, amiért keserű szájízzel csuktam be a könyvet.
A két főhős pont olyan, mint amilyennek mások látják őket és nem is változnak a történet során. Kriszti bizony tökéletes kisasszony a javából, néha még ő is el van telve önnön tökéletességétől és olyan nagy titkot őriz, mint egy hobbi és olyan problémái vannak, mint a továbbtanulás. Közben pedig kissé nebáncsvirág a szentem, mert könnyen a szívére veszi a legjobb barátját (akiről csak az írónő tudja, hogy fiú-e vagy lány) ért minden sérelmet. No, de jön a hős műegyetemista (fáj még leírni is, annyiszor kellett elolvasnom ezt a szót...) lovag, aki megmenti és megvédi őt mindettől. Igen, Kriszti nézőpontja adja a könyv romantikus vonalát, amivel nincsen semmi baj, csak én nem vagyok romantikus alkat.
Orsi már egy fokkal trükkösebb karakter. Nála reméltem, hogy lesz egy kis fejlődés, változás, érdekesség, tücsök, bogár, akármi. Sajnos csalódnom kellett. Orsi a hisztis buta liba mintapéldánya. Ő lett volna a könyv drámai vonala, ám míg a másik főhős cukrosan és rózsaszín vattapamacsosan hozta a romantikát, addig ez a hölgy a sarokba rugdalta a drámát, megtaposta és hamuvá égette. Rettentő távol áll tőlem ez a karakter, sorra is veszem miért.
1. Gyenge jellem, mert attól nem lesz erős valaki, hogy bárkivel képes ordibálni. Egyszerűen mindenen kiakad, felhúzza magát, légzési nehézsége támad tőle és képes minden hibát és gondot rákenni bárkire.
2. Önző dög. Önző a családjával szemben, mert úgy beszél az anyjával, akinek egyetlen hibája, hogy nem áll le veszekedni a lányával, ahogy egyetlen gyermeknek sem lenne szabad függetlenül a szülő természetétől és tetteitől. Ráadásul a nagy, gonosz farkasnak beállított mostohaapajelölt is csak azért rossz, mert eszik paradicsomot és nem csuk be egy ajtót. Ráadásul az összes vitát Orsi kezdeményezi a már említett hangnemével.
3. Önző dög a négyzeten. Aki a frusztrációit egy másik emberen vezeti le és magasról tesz rá, hogy ez hogyan érinti az illetőt, az bizony a szememben mérhetetlenül önző jellem. Nem, nem a kiabálásaira és ajtócsapkodására gondoltam, hanem arra a szerencsétlen srácra, aki számomra érthetetlen okból összeállt vele.
4. Nyafka. Panaszkodik, hogy neki milyen rossz, mennyi problémája van, ám nem tesz azért, hogy ez változzon. Ráadásul önzőségéből adódóan teljesen hidegen hagyja, hogy esetleg másnak, mondjuk a legjobb barátnőjének, a fiújának vagy akár az anyjának is lehetnek gondjai, amelyeket inkább nem kellene tetézni a hisztirohamaival.
Bizony, Orsi nem lett a szívem csücske, bár a többi szereplő sem.
No, de mielőtt úgy tűnne, hogy csak rosszat tudok írni erről a könyvről, mondok néhány pozitívumot. Magyar szerző, magyar nevek, magyar helyszínek, vagyis minden rendkívül otthonos. Megvan benne az a kis kényelem, amelyet csak a hazai könyvek tudnak nyújtani. Plusz sok benne a zenei utalás, amiben szintén a hazai felhozatal részesül előnyben. (Bár az említett dalok távol állnak az ízlésemtől.)
Összességében tehát nem tetszett ez a könyv, mert nem vagyok tinilány és nekem egy cselekmény nélküli történet nem állja meg a helyét, főleg ha ellenszenvesnek találom a szereplőket. Ebből következik, hogy nem fogom elolvasni a folytatást, mert nekem ennyi elég volt Kriszti rózsaszín buborékából és Orsi kiállhatatlan személyiségéből. 388 oldal alatt nem mutattak karakterfejlődést, így nem hiszem, hogy még egyszer ennyi lapon tudnának ezen változtatni. Ettől függetlenül mégsem egészen bánom, hogy végiglapoztam, mert a hazai, mégis csak hazai.
Kizárólag tizenéveseknek ajánlom, nekik valószínűleg befogadhatóbb lesz ez a sok kamaszrutin.