2018. január 18., csütörtök

Tükörlelkek

Két okom (mentségem) van arra, hogy bár cseppet sem tartozom a célközönségébe, kézbe vettem ezt a könyvet. Az első, hogy idén szeretnék több magyar szerzőjű könyvet elolvasni, ezzel is támogatva a hazai kötetek kiadását. A másik, hogy Pucca barátom ismeri az írónőt, így felkeltette a kíváncsiságomat.
A borító ötletes, a cím hangzatos, ám kissé félrevezető. 388 oldal, ami nem tűnik soknak, én mégis túl hosszúnak éreztem.
Fülszöveg:
"Kriszti és Orsi nem is lehetnének különbözőbbek. A végzős Péterfi Krisztina mintadiák. Színötös mindenből, illemtudó, népszerű lány, a szülei szeme fénye. Legalábbis kívülről ez látszik. Olyan titkai és gondolatai vannak, amelyeket még önmagának sem mer bevallani, nemhogy a szüleinek vagy a környezetében bárkinek is. De, mint tudjuk, a titkok egyfolytában azért küzdenek, hogy előbb-utóbb felszínre kerülhessenek…
Fekete Orsolyát úgy becézik: Tragédia. Ő az a lány, aki a saját rettenetes, kibírhatatlan stílusába és az üvöltő metálzenébe menekül a problémái elől. A lány, akinek mindenki ismeri a titkát, de a teljes igazságot csak ő és a legjobb barátja, Eszter tudja. A lány, aki verekszik, cigizik, káromkodik, és úgy általában háborúban áll az egész világgal, és aki hosszú évek óta küszködik az egyszerű emberi kapcsolatokkal. De ez változhat, csak kell valaki, aki segít neki ebben…"
Ismételten le kell szögeznem, nem én vagyok a célközönség. Ez egy tinikönyv tiniknek, se több, se kevesebb. Ettől függetlenül azonban megfogalmazódott bennem egy személyes vélemény, ami kikívánkozik.
A fülszöveg és a cím rettentően félrevezető. Azt gondoltam, hogy ez a könyv két lányról fog szólni, akik különbözőek, ám mégis van bennük némi hasonlóság és ez a kettősség alakul, formálódik közöttük. Hát, távolról sem, mivel a két főhős fél kezemen meg tudom számolni, hány szót váltott ezen 388 oldal alatt. Szóval nem értem a koncepciót. 
Van két lány, két nézőpont, amelyek néhol fedik egymást, de ennyi és nem több. Nem igazán értem tehát, hogy az írónő miért így rakta össze a könyvet. Megírhatta volna a két lány történetét külön-külön (Igaz, az úgy kevés, bár így együtt is elég vérszegénynek bizonyultak...) vagy akár melléjük tehette volna még egy-két szereplő nézőpontját, bár kapcsolatok nélkül még úgy sem láttam volna benne koncepciót. A helyzet ugyanis az, hogy nincs kapcsolat a főhősök között. (Nem, az hogy gúnynevet adtak egymásnak és egy iskolába járnak, nem kapcsolat.) Kapcsolat híján pedig nem értem, miért lennének együtt, egy kötetbe zárva érdekesek.
Ez tehát két különálló történet valamiért egybefűzve. Nem igazán értem, de legyen, ettől még lehet jó egy történet, már ha van történet, az azonban itt szintén hiánycikk.
A könyvnek nincs cselekménye, mert az hogy egy diák éli a megszokott iskolai rutinját dolgozatokkal, szülőkkel és szabadidős tevékenységekkel és közben beszerez magának egy pasit, nem mondható cselekménynek. A cselekményhez konfliktushelyzet kell, az pedig kimaradt ebből a kötetből. (Nem, Orsi vitái nem konfliktushelyzetek, de erről majd később.) A könyv ezért lassú, kissé mókuskerék ízű és bár az írónő stílusa nem rossz (leszámítva a műegyetemisták iránti imádatát), így olvastatja magát, rendkívül felejtős. Hiába vezette szépen a félév (Igen, ez a majdnem négyszáz oldal egy iskolai félévet mesél el csupán.) hónapjait, teljesen elvesztem a napokban, mert mind ugyanolyan hétköznapi volt.
A cselekmény hiánya azonban még mindig lehet mentséges, mert láttam már rá példát, ha a könyv összességében élvezetes és itt jönnek a képbe a karakterek.
Ezek a szereplők rettentően sarkítottak. A pozitív karakterek annyira cukrosak, hogy émelyegtem tőlük, míg a negatívak vagy tipikusak, mint a megszokott rosszindulatú csaj a suliból, vagy harmatgyengék, mert rosszak és punktum. Igen, ebből következik, hogy egyik szereplőt sem tudtam megkedvelni és ez itt az igazi hiba, amiért keserű szájízzel csuktam be a könyvet.
A két főhős pont olyan, mint amilyennek mások látják őket és nem is változnak a történet során. Kriszti bizony tökéletes kisasszony a javából, néha még ő is el van telve önnön tökéletességétől és olyan nagy titkot őriz, mint egy hobbi és olyan problémái vannak, mint a továbbtanulás. Közben pedig kissé nebáncsvirág a szentem, mert könnyen a szívére veszi a legjobb barátját (akiről csak az írónő tudja, hogy fiú-e vagy lány) ért minden sérelmet. No, de jön a hős műegyetemista (fáj még leírni is, annyiszor kellett elolvasnom ezt a szót...) lovag, aki megmenti és megvédi őt mindettől. Igen, Kriszti nézőpontja adja a könyv romantikus vonalát, amivel nincsen semmi baj, csak én nem vagyok romantikus alkat.
Orsi már egy fokkal trükkösebb karakter. Nála reméltem, hogy lesz egy kis fejlődés, változás, érdekesség, tücsök, bogár, akármi. Sajnos csalódnom kellett. Orsi a hisztis buta liba mintapéldánya. Ő lett volna a könyv drámai vonala, ám míg a másik főhős cukrosan és rózsaszín vattapamacsosan hozta a romantikát, addig ez a hölgy a sarokba rugdalta a drámát, megtaposta és hamuvá égette. Rettentő távol áll tőlem ez a karakter, sorra is veszem miért.
1. Gyenge jellem, mert attól nem lesz erős valaki, hogy bárkivel képes ordibálni. Egyszerűen mindenen kiakad, felhúzza magát, légzési nehézsége támad tőle és képes minden hibát és gondot rákenni bárkire.
2. Önző dög. Önző a családjával szemben, mert úgy beszél az anyjával, akinek egyetlen hibája, hogy nem áll le veszekedni a lányával, ahogy egyetlen gyermeknek sem lenne szabad függetlenül a szülő természetétől és tetteitől. Ráadásul a nagy, gonosz farkasnak beállított mostohaapajelölt is csak azért rossz, mert eszik paradicsomot és nem csuk be egy ajtót. Ráadásul az összes vitát Orsi kezdeményezi a már említett hangnemével.
3. Önző dög a négyzeten. Aki a frusztrációit egy másik emberen vezeti le és magasról tesz rá, hogy ez hogyan érinti az illetőt, az bizony a szememben mérhetetlenül önző jellem. Nem, nem a kiabálásaira és ajtócsapkodására gondoltam, hanem arra a szerencsétlen srácra, aki számomra érthetetlen okból összeállt vele.
4. Nyafka. Panaszkodik, hogy neki milyen rossz, mennyi problémája van, ám nem tesz azért, hogy ez változzon. Ráadásul önzőségéből adódóan teljesen hidegen hagyja, hogy esetleg másnak, mondjuk a legjobb barátnőjének, a fiújának vagy akár az anyjának is lehetnek gondjai, amelyeket inkább nem kellene tetézni a hisztirohamaival.
Bizony, Orsi nem lett a szívem csücske, bár a többi szereplő sem.
No, de mielőtt úgy tűnne, hogy csak rosszat tudok írni erről a könyvről, mondok néhány pozitívumot. Magyar szerző, magyar nevek, magyar helyszínek, vagyis minden rendkívül otthonos. Megvan benne az a kis kényelem, amelyet csak a hazai könyvek tudnak nyújtani. Plusz sok benne a zenei utalás, amiben szintén a hazai felhozatal részesül előnyben. (Bár az említett dalok távol állnak az ízlésemtől.)
Összességében tehát nem tetszett ez a könyv, mert nem vagyok tinilány és nekem egy cselekmény nélküli történet nem állja meg a helyét, főleg ha ellenszenvesnek találom a szereplőket. Ebből következik, hogy nem fogom elolvasni a folytatást, mert nekem ennyi elég volt Kriszti rózsaszín buborékából és Orsi kiállhatatlan személyiségéből. 388 oldal alatt nem mutattak karakterfejlődést, így nem hiszem, hogy még egyszer ennyi lapon tudnának ezen változtatni. Ettől függetlenül mégsem egészen bánom, hogy végiglapoztam, mert a hazai, mégis csak hazai.
Kizárólag tizenéveseknek ajánlom, nekik valószínűleg befogadhatóbb lesz ez a sok kamaszrutin.

2018. január 12., péntek

Pánik

Valamilyen, számomra ismeretlen okból kifolyólag Lauren Oliver minden könyvének borítóján egy-egy női arc szerepel. Nem feltétlenül tetszik ez a megoldás, de legalább egységes.
424 oldal, ám gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Heather soha nem gondolta volna, hogy részt fog venni a Pánikban, a legendás versenyben, a végzős gimnazisták megmérettetéseiben, amelynek rendkívüli tétje van – mindenekfelett a busás nyeremény. Soha nem képzelte magát bátornak, sőt azt sem gondolta, hogy valaha küzdeni fog vagy kiáll magáért. Amikor azonban talál valamit, és valakit, akiért küzdhet, rájön, hogy bátrabb, mint hitte volna. Dodge viszont soha nem félt a Pániktól. Mélységes titka rendkívüli hajtóerő, és biztos benne, hogy a győzelmet is garantálja neki. Azt azonban nem tudja, hogy mások is őriznek titkokat. Mindenkinek oka van játszani.
Heather és Dodge számára a játék új szövetségeket, váratlan felfedezéseket hoz, és mindkettőjüket megismerteti az első szerelemmel. Ráébreszti őket, hogy néha azokra a dolgokra van a legnagyobb szükségünk, amelyektől a legjobban félünk."
A fülszöveg és az olvasói közönség nem túl magas pontszáma alapján nem számítottam sokra, mégsem egészen azt kaptam, amit vártam. Egy picurit jobb volt, mint reméltem.
A történet két főhős nézőpontjából íródott, ám van mellettük még jó néhány fontosabb karakter. Illetve rengeteg, akiknek van nevük, de nem tudjuk, miért is lennének érdekesek a tömeg növelésén kívül.
A cselekmény a Pánik köré íródott és ez az elején rendben is volt. Tetszett, hogy önszerveződő játékról volt szó, hogy szinte spontán bátorságpróbák követték egymást és így hitelesnek tűnt a dolog. Unatkozó tinédzserek tényleg vetemednek éjszakai tóba ugrásra, akár kapnak érte valamit, akár nem. Szóval jól indult a dolog, valahogy mégis félresiklott.
Annyira túlmisztifikálták a bírókat és az egész játék háttérmunkásait, hogy mikor kiderült a "nagy titok" inkább lecsapta a poént, minthogy csavarként funkcionált volna. Illetve volt még néhány kisebb probléma, például a rendőrség, akik vakok, ha nem vesznek észre egy seregnyi kamaszt itt-ott tömörülni, a "nem lehet kiszállni" ismétlődő levegőbe beszélése, plusz a szabályok sem voltak tiszták. Néhol mondvacsinált okból kizártak valakit a játékból, néhol szándékosan ritkították a versenyzőket, néhol meg olyan jutott a végéig, aki semmit sem csinált (igen, itt az egyik főbb szereplőre gondolok), szóval elég nagy volt a káosz.
No, de erről szól a játék, ám nem csak a játékról szól a könyv.
Egyszerre éreztem úgy, hogy az írónő túl sokat vállalt, mert mindkét főhős családi háttere külön megérdemelt volna egy történetet, és úgy, hogy túl keveset adott. Valahogy mindig hiányérzetem volt legyen szó az aktuális próbatétel leírásáról (oké, hogy feszültségkeltés, ha az olvasó nem tudja meg rögtön, sikerült-e a manőver, de ez újra és újra eljátszva inkább pont elszívja a lelkesedést) vagy a családi gondok megoldásáról.
Számomra a női főhős szimpatikusabb volt, bár nem mindig értettem egyet a döntéseivel, míg a férfi főhős valahogy kidolgozatlan maradt. A motivációja érthető lehetett volna, de mégsem sikerült elhitetnie velem, hogy valóban egy bosszúszomjas alak és nem csak egy unatkozó, céltalan kölyök.
Nat karaktere kifejezetten idegesített, míg Bishop és a kedves néni túlságosan cukormázasnak hatottak. Szóval egyik karakter sem lopta be magát a szívembe.
Reméltem, hogy legalább a végkifejlet ütős lesz, ám csalódnom kellett. Ez a hollywoodi nagy jelent a végére inkább nevetségessé tette az egészet. Na, meg persze súlytalanná, így a pánik teljesen kimaradt. A tigriseket meg inkább nem méltatom, mert ez a vonal volt a könyv leghiteltelenebb momentuma.
Összességében tehát nem ez lett Lauren Oliver legjobb könyve, de azért nem érzem úgy, hogy csak rabolta volna az időmet. Könnyed kikapcsolódásnak a metrón, vagy este egy tea mellé pont megfelelt.
Azoknak ajánlom, akik olvastak már az írónőtől, mert nekik tetszeni fog a megszokott stílus, illetve azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak egy lusta délutánon. Strandkönyvnek is ideális.

2018. január 8., hétfő

Felnőtteknek nem

Korábban már elmeséltem, hogyan került hozzám ez a könyv, így most nem ismételném magam. 
A lényeg, hogy mutatós kötet, bár elég rövid, mindössze 114 oldal. Két metróút alatt végig is lapoztam.
Fülszöveg:
"A felnőttek ANNYIRA nem tudnak semmit!
Megváltozik az élet, új lakásba kell költözni, új óvodába kell járni, mert apa nincs sehol, apa Londonban van, talán vissza se jön többé. Miközben fontos apróságok derülnek ki: Jolán néni félrecsúszott haját anya mindig megdicséri, a Várfürdőben nincs is vár, Szabó úr kutyája pedig kifejezetten büdös.
Haász János svéd típusú gyerekversei egy óvodás kisfiú hangján mesélnek a megbillent egyensúlyú családban hánykódó gyerekek sorsáról. Az egyetlen történetté összeálló életképek sorozata hol humorral, hol szomorkásan, de végig elemi erővel mutatja meg, hogy az ovisok élete is épp olyan hullámvasút, mint a nagy élet – csak kicsiben.
A versek mögött Merényi Dániel (Grafitember) találó rajzai nyitnak teret a gyermeki csodavilág számára."
A kötet belül is olyan szép, mint kívül. A színes lapok testvériesen osztoznak a verseken és a rajzokon. Előbbiek a jobb-, utóbbiak pedig a baloldalakat foglalják el. Érdemes miattuk elidőzni kicsit a lapokon.
Nagyon tetszettek a rajzok. Egyszerűek, ám rendkívül kifejezőek. Különösen tetszett, hogy tökéletes összhangban voltak a szavakkal. Látszik, hogy külön erre a célra készültek és remekül kiegészítették az egyes kissé abszurdan gyermeki gondolatokat. A színek időnkénti használata pedig csak tovább hangsúlyozta a grafitfigurák üzeneteit.
A versek valóban svéd típusúak, tehát ne várjon az ember tőlük rímeket, ám nem mondanám őket gyerekverseknek. Egy óvodás nézőpontjából íródtak és pont annyira szókimondóak, mint a kicsit szoktak lenni, sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy a szerző egy-egy versét a valóságban elhangzottak ihlették. Azonban ezek a sorok cseppet sem a gyerekeknek készültek. Felnőtt fejjel remekül szórakoztam rajtuk, hiszen értettem a hátterükben megbújó történeteket. Egy kisgyerek azonban hasonlóan gondolkodik, mint a könyv narrátora és így nem biztos, hogy megérti, mit is akart mondani mindezzel a szerző. Ez nagyjából olyan, mint mikor egy kisgyerek elszólja magát amolyan gyerekszájosan és a felnőttek jót derülnek rajta. A kicsi persze velük nevet, de meg kell neki magyarázni, miért is volt mindez mulatságos. Szóval szerintem ezek versek gyerek nézőpontból íródtak, ám felnőttek számára, hiába állít mást a cím.
ízelítő a könyvből
Illetve van még egy oka, hogy inkább a felnőtteket tartom célközönségnek, méghozzá a hangulatuk.
Hiába a helyes rajzok, hiába az óvodás pimaszság, ez egy szomorkás történet. A sorok mögött ott van a csonka család, a megélhetési gondok, az új helyzetek ijesztő mivolta és az a sok feszültség, ami egy szülőből időnként árad és esetleg a gyereken csattan is. Olvasás közben elszontyolodtam kicsit. Ez azonban nem baj, sőt, dicséretes, hiszen jól mutatja, hogy a könyv hat az olvasó érzelmeire, ami csak növeli az élményt.
Bátran ajánlom tehát ezt a könyvet szigorúan felnőtteknek. Persze kicsik kezébe is kerülhet, mert bizonyára értékelni fogják a szép rajzokat, ám nem fogják egészében és úgy érteni, mint a nagyobbak.

2018. január 7., vasárnap

Itt vagyok

Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Próbáltam vékonyabb köteteket választani és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt. Sajnos azonban nem azt kaptam, amit vártam.
A borító egyszerű, nem különösebben fogja meg az olvasót, ám célnak megfelel. 
Csupán 208 oldal, így legalább a rövid kötet kritériumba beleesett.
Fülszöveg:
"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"
Ezen pár sor alapján egy kissé szomorkás hangvételű történetet vártam, amelyben a főhős férfi kiönti a szívét egy látszólag alvó lánynak, aki viszont figyel és hall. Vagyis két élettörténetet vártam, amelyek nem szokványos körülmények között metszik egymást és talán hasonlóságot, összecsengést mutatnak. Ennyit kívántam, nem többet. Ez a könyv azonban még ezt sem tudta teljesíteni.
Nem is tudom, hol kezdjem, annyi problémám volt vele.
Nem tetszett a két nézőpont. A történet a két főhős szemszögéből íródott és az írónő érezhetően nem tud férfi szemszögbe helyezkedni. Régen olvastam ennyire lányos gondolatokat egy felnőtt férfi szereplőtől. Tinikönyvben még csak-csak elmegy az ilyesmi, főleg ha hősszerelmes típusról van szó, ám egy harminc fölötti férfi kétlem, hogy ennyit nyávogna. Az úriember tehát nem volt épp férfias.
Mondjuk a hölgy gondolatait sem találtam sokkal jobbnak, ám más okokból. Egyszerűen bosszantott, ahogy a helyzetet és a családját kezelte és ezzel el is jutottam a lényegi gondomhoz, a cselekményhez. Ezt azonban konkrétumok nélkül nem tudom kifejteni, szóval vigyázat, spoilerek következnek!
Megvan a Kill Bill kórházas jelenete? Nekem végig az kattogott az agyamban... 
Szóval adva van egy kómában fekvő lány, aki semmi érdemi reakciót nem mutat, ám a hallása olyan kiváló, mint egy denevérnek. Békésen hallgatózik kórházi ágyában és szidja a családját, mert nem sokszor látogatják, de ha mégis, úgysem érdekli, hogy mit mondanak és különben is, minek sír annyit az anyja. Aztán adva van egy nyálas férfikarakter, akinek fáj az élet, mert ó, te magasságos egek, elhagyta a nője és az öccse halálos autó-balesetet okozott. Teljesen egyértelmű, hogy neki milyen rossz, neki mennyire fáj mindez. Nos, gyanítom, hogy a kis tesónak, akinek a lelkén két élet szárad és egyébként pépes a térde a karosszériától, sem lehet túl jó, de mindegy...
Ez a két díszpinty találkozik, pontosabban a férfi betéved a hölgyhöz és bumm, halálos szerelembe esnek. Nem lehet itt kétség, hiszen a hölgy kiváló hallásával úgy belepistul az úrba, hogy rendkívül romantikusnak találja, ha az mellé fekszik, megérinti érzékelten és tehetetlen testét és ezen találkák során néha még a lélegeztető csövét is kihúzza. Romantika az infúziócső alatt a javából.
No, de a szóban forgó úriember szellemi képességeire sem eshet panasz, mert a sok sírás közepette - mint mondtam, fáj neki a lét - heti egyszer egy kómában fekvő lány mellett szundikál és végtelenül vonzónak találja a hölgy csövekkel és kábelekkel átszőtt mozdulatlan testét. Mint említettem, Kill Bill... csak nem volt ennyire bevállalós az írónő, hanem írt inkább egy tömény giccset.
Azonban nem is ezzel a nyálmennyiséggel és cukormázzal volt a legnagyobb bajom. Hiába érthetetlen számomra a románc, egészségükre, ha ehhez van gusztusuk. A gondom a mögöttük megbújó üzenetekkel volt.
Ez a történet nem azt sugallja, hogy mindig van remény, hanem azt, hogy aki feladja, az vagy gonosz, vagy megérdemli. A főhős öccse például megérdemli a halált, mert hibázott és akkor tessék neki bűnhődni, mert a családjának ugye milyen rossz. (Nem kérem, neki a szar és szar lesz élni is ezzel a tudattal.) Az orvosok szemetek, mert egy nulla agyi működést mutató emberre azt mondják, menthetetlen. A család szintén szemét, ha hallgat ezekre az orvosokra és különben is, milyen jogon bőgnek, mikor a magatehetetlen testnek sokkal, de sokkal rosszabb, ez nyilvánvaló. 
Nem, az a nyilvánvaló, hogy az írónő nem gondolta át ezt az egészet. Feketén és fehéren állított be mindent és ezt nyakon öntötte egy adag flitterrel, hogy valamennyire befogadható legyen. Mert persze a kórházi Csipkerózsika küzd, ám csak több hónap után és csak a halálos szerelem miatt. Lovagja pedig az élet értelmét egy kómában fekvő ismeretlen lány mellett alva találja meg, mert ez a nagy giccses, nyálas szerelem. Az eutanázia meg ördögtől való és szégyellje magát mindenki, akinek a fejében megfordul ilyesmi. Nem kell leírnom, így is mindenki tudja, mi a történet vége... Giccs...
Spoilerek vége!
Ez tehát egy cukormázas történet, ami inkább beteges, bár az is lehet, hogy én vagyok túlságosan antiromantikus, ha kómában fekvő emberekről van szó. Ráadásul olyan üzenetet hordoz, ami rendkívül egyoldalú és rögtönítélő. Ezt pedig ilyen giccsmennyiség mellett károsnak találtam. A könyvnek ugyanis köze nincs a valósághoz. Mindezen pedig a megfogalmazás sem segített, mert hol unalmassá (Még egy körtelé és sikítok!), hol bosszantóvá (Senki sem gondolkodik úgy, hogy hányadik oldalon jár egy fejbéli könyvben!) tette az olvasási élményt. 
Még romantikakedvelőknek sem merem ajánlani, mert egyszerűen nem értem, hogyan lehet romantikusnak találni egy kómában fekvő lány és egy nyafogó fiú heti egy közös szundikáláson alapuló szerelmét. Aki pedig úgy gondolja, az életminőség döntő tényező, inkább kerülje, mert csak bosszankodni fog rajta.

2018. január 4., csütörtök

Mozgóképek LXIV.

A decemberem nem a filmnézésről szólt, így csupán egyszer jártam moziban. A rovat ezen bejegyzése tehát rövidke lesz.

Coco
"Annak ellenére, hogy családja ősidők óta megveti a zenét, Miguel arról ábrándozik, hogy egyszer neves muzsikus lesz, akárcsak bálványa, Ernesto de la Cruz. Rejtélyes események láncolatát követően a fiú előtt megnyílik a holtak bámulatos és színkavalkádos világa, ahol bizonyítani tudja tehetségét. Varázslatos útja során összeakad a simlis Hectorral, s ketten együtt próbálják megfejteni a titkot, ami fényt derít Miguel családjának valódi történetére."
A Pixar már megint zseniálisat alkotott!
Mikor felröppentek az első beharangozó hírek, úgy voltam vele, biztos aranyos rajzfilm, majd valamikor megnézem, de nem különösebben törtem magam miatta. Aztán bekerült a mozikba és egyre többen magasztalták, így kíváncsivá tett. Nel barátom is így volt ezzel, így egy fájdalmas szombati munkanap után elmentünk megnézni. Remek döntés volt.
Ez a film minden szinten tökéletes. Rettentően aranyos. A szereplők kedvesek, a grafika szép és színes, a kutya meg egy imádni való kiegészítés. Nagyon tetszett, hogy képileg is elválasztották az élők világát a holtakétól. Az is tetszett, ahogy a mexikói hagyományokat kezelte. Kissé talán visszatetsző lehet egy túlvilágról szóló mese, de nem kell aggódni. Remekül - gyerekeknek és felnőtteknek is kedvezve - kezelték ezt a témát. A zene jól passzol hozzá és bár kicsit elcsépeltnek hangzik a "kövesd az álmaidat" jelmondat, de egyszerűen nem lehet megunni. Plusz benne van minden, ami Pixar. A cselekmény kellően pörög, a zene szépen belesimul a történetbe, így a kicsik garantáltan nem fognak unatkozni. A moziban két kisfiú még a lépcsőre is kiszaladt, hogy ott táncoljon, mikor sokadjára is felcsendültek a mexikói dallamok. Közben pedig a felnőttek is  remekül szórakoznak, mert rengeteg olyan viccet rejtettek el a történetben, amit valószínűleg csak az idősebbek értenek. Na, és persze a dráma sem maradt ki. A készítők ezúttal sem kímélték a nézői szíveket, mert úgy játszottak az érzelmekkel, mint a főhős a gitárhúrokkal Szóval az ember szíve kicsit össze is facsarodik a film közben, ám ez kell. Kell, hogy átjöjjön az üzenet, mert üzenet bizony van bőven.
Összességében tehát zseniális film. Minden megvan benne, ami egy jó meséhez kell. Csak ajánlani tudom kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Értékelés:
Coco           ->    10+