2024. március 11., hétfő

A világítótorony boszorkányai

Ennél a könyvnél a cím és a borító volt az, ami megfogott. Van valami különleges a világítótornyokban, a boszorkányos történetek pedig mindig izgalmasnak tűnnek.
334 oldalával átlagos terjedelmű olvasmány.
Fülszöveg, vigyázat spoilerek:
"A három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám a szigetre érkezve lányai – Luna, Sapphire és Clover – közül kettőnek nyoma vész…
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan.
Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított… Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye?"
El sem olvastam a fülszöveget, csak átfutottam, mikor megakadt rajta a szemem a könyvtárban, és ez így volt jól. Amíg ugyanis nem tudtam, merre halad a történet, sokkal jobban fenntartotta a kíváncsiságomat.
A kötet nyitánya elég erős, és előre vetíti, hogy itt bizony nem lesz semmi cukormáz a boszorkányok üldözésével kapcsolatban. Nekem nagyon tetszett ez a realista és helyenként naturalista felütés, kár, hogy nem tartott ki a könyv végéig.
A cselekmény több szálon és több idősíkon halad. Egyrészt ott a boszorkányok története, ami lényegében egy külön könyv a könyvben. Másrészt van a múltbéli szál az anyuka és a legidősebb testvér nézőpontjából, harmadrészt pedig a jelen szála a középső testvér nézőpontjából. A szerző meglehetősen sokat csapong ezen szálak között, és olvasási szempontból nem mindig kellemes ez a váltás. Vannak ugyanis olyan nézőpontok, amelyek nem épp érdekfeszítőek.
Ha már szerző, nem voltam teljesen elégedett a nyelvezettel. A szöveg helyenként szájbarágós, helyenként suta, és az én ízlésemnek rettentően hatásvadász, ám ez elmondható a cselekményről is.
Nem kedvelem azokat a "misztikus" történeteket, ahol sokáig minden gyanús, minden apró mozzanat természetfelettinek van beállítva, hogy aztán a végén közölje, ja, mégsem. Ráadásul csak visszaszívja a misztikusságot, de nem magyarázza meg, hogy egyébként ez és ez korábban miért tűnt annak. Hatásvadász, és szerintem nem jó írói döntés ilyen elemekkel telepakolni egy történetet. Értem én, hogy izgalmasabbá akarta tenni, na, meg misztikussá, de a szerző csak tudta, mire fut majd ki a történet, és láthatta volna, hogy sántít az összkép. Ráadásul az sem épp előny, ha az olvasó előbb átlátja a dolgokat, mint a szereplők...
A karakterek is fel lettek áldozva a misztikum oltárán. Nagyon kevés információ volt a motivációikról, így pedig nem igazán sikerült megismerni és megérteni őket. Néhány jellemvonás állt csak rendelkezésre, amitől elég sarkított figurák lettek, pedig a történet elég sok időt tölt velük és a kapcsolataikkal. Lényegében van az egyedülálló anyuka egy titokkal, az idegesítő kamasz, aki kamaszosan rossz döntéseket hoz, két kisgyerek, akik nem sok vizet zavarnak, sok őrült, fanatikus helyi lakos, egy gyerekkori traumáktól szenvedő nő és egy hősszerelmes szintén őrült boszorkány. Na, meg az Antikrisztusnak beállított kislány, hogy mindenkit egy-egy jellemvonással le lehessen írni és kész. Számomra ez kevés volt, kifejtetlen és elnagyolt.
Talán, ha kevesebb karaktert mozgatott volna, vagy kevesebb hatásvadász elem lett volna, több idő maradt volna a karakterek építésére. Persze az is lehet, a szerző ezeket a lyukakat misztikusnak és borzongatónak szánta, ám inkább csak esetlen lett, mint az időutazás. (Nem, ebbe nem szeretnék most belemenni, amúgy is több sebből vérzik a történet valóságalapja.)
Ami pedig a lezárást illeti, amilyen ígéretes volt a nyitány, olyan lagymatag lett a történet vége. A cselekmény lényegében így írható le: rossz dolgok, még rosszabb dolgok, minden rossz, ja, szomorú, de ezért minden rendbe jön, nem kell aggódni. Nem éreztem úgy, hogy ez feloldozás lenne, inkább úgy hatott, mint a misztikus vonal, megcáfolta saját magát.
Összességében ez nem az én könyvem volt. Elég sokáig olvastam, kicsit szenvedős volt és több problémát láttam benne, mint szórakozást. Viszont biztos vagyok benne, hogy megvan a történet célközönsége, szóval nem mondom, hogy ez egy nagyon rossz történet, csak egyszerűen nem az én ízlésemnek való.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kifejezetten misztikusnak beállított történeteket. Akiket nem zavar, ha a karakterek nincsenek kifejtve, illetve elvárják, hogy bármi történjen is menet közben, a végére azért jöjjenek rendbe a dolgok. Aki viszont egy realista boszorkányos történetre vágyik, nos, keresse máshol. (És szóljon nekem, ha megtalálta!)

2024. február 28., szerda

Mozgóképek CXXIX

Kicsit továbbra is megkésve hozom a rovat következő bejegyzését, ami egyúttal a tavalyi filmélményeim lezárása. A decemberben megtekintett filmekről lesz szó egy kis évösszegzővel. 
Kezdjük utóbbival, szóval jöjjön egy kis statisztika 2022-es minta alapján, arról, hogyan alakult 2023-as évem filmes szempontból:

2023-ban a legtöbb filmet, 13 darabot januárban néztem meg, míg a legkevesebbet mindössze kettőt novemberben láttam. Az év során tizenháromszor jártam moziban, a legtöbbet egyébként októberben, amikor minden filmet széles vásznon sikerült megnéznem.
Mindent összevetve 82 filmet néztem meg összesen 2023-ban, ami azért növekedést mutat. 
Ami a minőséget illeti, összesen 6 filmnek adtam maximális pontszámot. Ez épp annyi, mint tavaly.
Műfajt tekintve összesen 6 dokumentumfilm, és 11 animációs film került a listámra, ez épp fordított arány, mint 2022-ben.
Ennyit az éves statisztikáról, lássuk kissé megkésve, melyik az a 7 film, amit még decemberben néztem meg.

Vajon létezik szerelem első látásra?
"Hadley és Oliver között egyre erősebb vonzalom ébred a New Yorkból Londonba tartó járaton, ám a vámon szétválnak – megtalálják-e egymást újra, számos nehézség ellenére?"
Ez a film egyértelműen a repülős vonatkozása miatt érdekelt. Kicsit talán furcsának hat, de hiába szeretek nagyon utazni, a repülés nem tatozik a kedvenceim közé. Nem a levegőben töltött idő miatt, hanem a végtelenbe nyúló reptéri várakozásnak köszönhetően. A legkellemesebb utam ezért tavaly a Koppenhágába tartó járat volt, ahol nem volt időnk várni, mert rohannunk kellett a kapuhoz. Másnak talán ez lenne a stressz, ám én jobban élveztem, mint a négy óra üldögélést Szöulban a csatlakozásra várva.
A reptéri hangulatot jól visszaadta a film, bár a játékidő viszonylag kis része játszódik itt. Ez egy romantikus alkotás, két ember egyébként kedves egymásra találásáról szól csipet családi bonyodalommal a háttérben. Van azonban egy idegesítő eleme, egy mellékszereplő, aki narrátorként mindenhol feltűnik újra és újra, csak hogy a nézőhöz kiszóljon. Bosszantó volt, rettentően szájbarágósnak éreztem. Ettől függetlenül egy könnyed, aranyos alkotás, ha valaki repréti románcra vágyik, nézze meg nyugodtan.

Szerelem első csókra
"A Szerelem első csókra című film Javier (Álvaro Cervantes) történetét meséli el, aki 16 évesen csókolt meg először egy lányt, és felfedezte, hogy látnoki képességgel rendelkezik, legalábbis szerelmi látnoki képességgel. Egyetlen csókkal képes meglátni annak a kapcsolatnak a jövőjét, mielőtt megélné azt, aminek köszönhetően felnőttként soha nem volt tartós párkapcsolata, mivel mindig szakít velük, mielőtt a dolgok rosszra fordulnának. De minden megváltozik azon az éjszakán, amikor megcsókolja Luciát (Silvia Alonso), és boldog házasságban találja magát, gyermekekkel. A probléma? Lucía a legjobb barátja barátnője."
Egy ideig kerülgettem ezt a filmet. Az alapötlet tetszett, ám tartottam tőle, hogy a kivitelezés hagy majd maga után némi kivetnivalót.
Mivel európai filmről van szó, elég sok klisét mellőzött. Persze, így is meglehetősen kiszámítható volt, de összességében megmaradt a szórakoztató vonalon. Tetszett, ahogy a jövőbe látást kezelte. A félelmeim nagy része tehát alaptalan maradt. Nem mondom, hogy ez egy remek film, mert távol áll tőle, ám ha valaki egy nem szokványos romantikus alkotásra vágyik, nyugodtan adhat neki egy esélyt.

Napóleon
"A film személyes hangvitellel mutatja be Bonaparte Napóleon fiatalságának és gyors karrierjének, császárrá válásának történetét, valamint a feleségével és egyetlen igaz szerelmével, Josephine-nel való függőséget okozó, gyakran ingatag kapcsolatát."
Nagyon vártam ezt a filmet, így lelkesen mentem el rá moziba. Csakhogy olyan csalódottan és dühösen jöttem ki róla, hogy még most, hónapok távlatából is ideges leszek tőle.
Egyetlen pozitívuma van ennek a filmnek, van benne egy hosszú és rendkívül látványos csatajelenet. Ettől eltekintve azonban ez a laza 150 perc nem szól semmiről. Se Napóleonról, se a korszakról, se semmi másról. Mert az, amit itt látunk, nem hogy köszönő viszonyban sincs semmiféle történelmi ténnyel, de még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha. Adva van itt egy mentális problémákkal küzdő férfi, aki sodródik az árral, aki helyett mások döntenek és akinek van egy bizarr házassága. Na, ez a figura, az még hagyján, hogy nem hasonlít a valódi Napóleonra, de teljes mértékben hiteltelen önmagában is, mert egy ilyen fickó nem lesz se hadvezér se császár. Az ember csak nézi, és nem érti, hogyan bízna rá bárki nemhogy egy sereget, de még egy hörcsögöt se. A csatákban is úgy veszi ki a részét, mint egy sorkatona, és nem úgy mint egy hadvezér. Sőt, beszélni is alig halljuk, vagy amikor igen, legszívesebben pszichiáterért kiáltanánk. Pedig Joaquin Phoenix egy remek színész, ennél a kétdimenziós szerencsétlenségnél jóval többet lett volna képes eljátszani. Csakúgy, mint a feleségét játszó Vanessa Kirby, aki épp ugyanilyen kihasználatlan maradt. A film fókusza egyébként épp az ő kapcsolatukon van, kár hogy pont annyira van szétesve, mint maguk a szereplők. Értelmetlen és érthetetlen minden, ami közöttük zajlik, és se érzelmi, se fizikai szikra sincs a két karakter között, így nehéz elhinni, hogy viharos házasságban élnek.
Tudom, tudom, a rendező is azzal takarózik, hogy ez egy film és nem történelemóra. Csakhogy, ha valaki egy filmet a világ egyik legismertebb történelmi figurája köré építi, akkor igen is illik utána olvasni, illik ismerni az eredeti alakot és nem, nem illik csak a nevét átvenni. Mert ennek a filmnek konkrétan Pityke őrmester is lehetne a címe, ennyire szól csak Napóleonról.
Nagyon szenvedtem rajta, és dühösen és csalódottan jöttem ki a moziból. Ez egy pocsék film, ami nem szól semmiről, amiben alig vannak értelmes dialógusok és amiben két szellemileg és érzelmileg sérült ember rettentően furcsa kapcsolatát követhetjük nyomon, bár egyáltalán nem érdekel minket. Nem tetszett, nem ajánlom.

Csak egy átlagos karácsony
"Thea hazaviszi Jashant, hogy bejelentsék az eljegyzésüket – de a férfi indiai gyökerei és a nő norvég családi hagyományai káoszba döntik a karácsonyt."
Decemberben mindig akad olyan pillanat, amikor épp karácsonyi filmre vágyom. Nos, 2023-ban ebben a pillanatban ezt a norvég filmet találtam.
Messziről ordít erről a filmről, hogy sztereotípiákból építkezik. Néha azonban ezek a sztereotípiák rendkívül szórakoztatóak. Nos, ez a film is többnyire szórakoztató. Helyenként kicsit sok, kicsit sarkít, de cseppet sem bántó. Nekem tetszett, hogy tele volt norvég karácsonyi hagyományokkal (volt amiről már hallottam és volt amiről még nem) és a hangsúly nem is a tradíción volt, hanem a családi kőbe vésett megszokáson. A film vége persze kiszámítható, de ez egy romantikus karácsonyi vígjáték, nem akar ennél többnek tűnni.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kulturális különbségekre épülő vígjátékokat, illetve mindenkinek, aki ragaszkodik a megszokott ünnepi forgatókönyvhöz.

A Pókverzumon át
"Miles Morales átrepül a Multiverzumon, ahol találkozik a Pókemberek csapatával, akik épp a puszta létezésükéret küzdenek. Amikor a hősök összecsapnak, Milesnak újra kell definiálnia, mit jelent hősnek lenni."
Az Irány a Pókverzum! egy kifejezetten kellemes filmélményt nyújtott. A folytatásról pedig szinte ódákat zengtek, így rettentően kíváncsi voltam rá. Moziban azonban már nem sikerült elcsípnem, így meg kellett várnom, hogy felkerüljön az HBO-ra.
A látványvilág épp olyan kreatív, mint az előző rész esetében. A cselekmény is halad egy viszonylag lassú tempóban. A hangsúly azonban a multiverzumon van, és rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a téma sehogy sem csúszik. Egyszerűen untam, hogy mindig jött egy újabb alternatív Pókember és egy újabb és még egy újabb. számomra ez rettentően monoton volt, és úgy éreztem, megrekedtünk. Hiába kedveltem az indiai Pókembert, hiába volt néhány szórakoztató jelenet, egyszerűen hosszúnak és elnyújtottnak találtam ezt a filmet.
Nekem ez most nem tetszett annyira, mint az első rész, kicsit csalódtam. Ettől függetlenül, aki kedvet érez hozzá, nyugodtan adjon neki egy esélyt, ha még nem unta meg ezt a multiverzum dolgot.

Közelebb
"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története."
Ez egy régi film, 2004-es, ami nekem eddig teljesen kimaradt. A szereposztás miatt adtam neki egy esélyt, de milyen feleslegesen tettem.
Ez a film tipikus példája azoknak a "szerelmi" történeteknek, amelyektől falra mászom. Négy karaktert, elvileg két párt követhetünk nyomon, és mindegyik annyira, de annyira idegesítő. Borzalmasan viselkednek egymással, logikátlanok és önzők. Ez a film ugyanis nem a szerelemről, se nem a vágyról szól, hanem arról, milyen változatai vannak egy bántalmazó kapcsolatnak. Fájt nézni, alig vártam, hogy a végére érjek és a vége, nos, nem adott feloldozást, ám ezen már meg sem lepődtem.
Csak azok nézzenek bele, akik kifejezetten toxikus kapcsolatokról szeretnének filmet nézni. Aki viszont értelmes karakterekre és érzelmekre vágyik, keressen egy másik filmet.

Távol a világtól
"Egy család vakációja káoszba fullad, amikor éjszaka megérkezik két idegen menedéket keresve a kibertámadás elől, amely percről percre egyre ijesztőbbé válik, és mindenkit arra kényszerít, hogy elfogadja a helyét egy széteső világban."
Ez a film rettentően érdekesnek és izgalmasnak tűnt. Amolyan nem megszokott filmélményt vártam tőle, és nagyjából meg is kaptam, ám mégsem teljesen.
Az alap felvetés remek. Izgalmas és érdekes. Ehhez a készítők jó érzékkel adagolták az információkat, és pakoltak bele sok-sok önmagában is elgondolkodtató dolgot. Ezzel pedig meglehetősen sok témát érint a film, bár pár nap alatt és egy kifejezetten szűk térben játszódik. Igen, itt jön az a bizonyos, de. A dialógusok nem voltak elég kidolgozottak, helyenként öncélú rémisztgetésbe kezdett a film, hogy aztán ne igazán foglalkozzon ezekkel a helyzetekkel. A főszereplő család pedig összességében nagyon irritáló volt, ám valószínűleg ez szándékos húzás volt. A lezárás kurtán furcsának hatott, ám így utólag visszagondolva pont tökéletes helyen és időben lett vége.
Összességében nem volt rossz, de nem volt kiemelkedően jó élmény sem. Viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki egy furcsa, nem megszokott alkotásra vágyik világvége kérdéskörben.

Értékelés:
Távol a világtól                                         ->   8
Vajon létezik szerelem első látásra?         ->   7
Szerelem első csókra                                ->   7
A Pókverzumon át                                    ->   6
Csak egy átlagos karácsony                     ->    5
Napóleon                                                 ->    3
Közelebb                                                 ->   2

2024. február 12., hétfő

Az utolsó vándorlás

A megkapó borítón kívül a természetvédelmi téma vonzott nagyon ebben a könyvben. Mi van, ha eltűnnek az állatok, ha nincsenek már madarak? Ez egy nagyon erős gondolat, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nagy kár, hogy ez a történet bizony nem erről szól...
Fülszöveg:
"Valamikor ​a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?"
Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, úgy gondoltam, egy természetközpontú regényt fogok olvasni, ami elgondolkodtat, és a szükséges gyomorszorító érzést is biztosítja majd a klímaválságról. Félreértés ne essék, nem akartam nagy dolgokat, bőven megelégedtem volna, ha a sarki csérek mindennapi dolgait követjük. Mert igen, elég lett volna egyetlen állatfajra fókuszálni, hogy lássuk, mi a helyzet, mit tartogathat a jövő. Csakhogy elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a csérek csupán mellékszereplők, a klímaválság pedig egy hangzatos díszlet, ami előtt a szerző felvonultathatja sérült karaktereit, hogy a nyomorukban dagonyázhassunk.
Mielőtt azonban rátérek a kiállhatatlan főszereplőre és hasonló kaliberű mellékszereplő társaira, nézzük meg, miért nem szól ez a könyv a természetről.
Feltételezhetően a nem túlságosan távoli jövőben játszódik ez a történet, ahol szinte minden vadon élő állat kihalt, például nincsenek madarak. Az emberek pedig úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Oké, tüntetnek a halászat ellen, és többnyire vegán életmódot folytatnak, de ennyi és semmi több. Csakhogy, ha nincsenek madarak, és most ne az egzotikus madarakra gondoljunk, hanem a leghétköznapibbakra, mint a veréb, varjú vagy sirály, akkor bizony oda az egész ökoszisztéma, és kis túlzással de mind meghalunk. Főleg, ha nem csak a madarak, hanem a többi állat is mind eltűnik, akkor bizony az ember sem húzza sokáig, vagy legalábbis biztosan nem éldegél a saját felsőbbrendűségének trónján egy jóléti társadalomban. Mert itt bizony nincs társadalmi összeomlás, nincs éhínség, nincs megingott rendszer, csak emberek vannak, akik az utolsó élő farkast is agyon akarják ütni, mert túl sok gyerekmesét olvastak. Oké, az emberiség van ennyire ostoba, de nem úszná meg ennyivel, az biztos.
Ráadásul a könyv eleje felvázolja, hogy minden állat kihalt, aztán jé, ebből is látni egy példányt, jé, mégis akadnak még halak, jé, a sarki csérek tudják mit csinálnak. Szóval teljes következetlenség (nem én ezt nem éreztem sem reménynek, sem bizonyítéknak, hogy a természet majd megoldja valahogy) és totális fércmunka az, ami ebben a kötetben természetvédelem és klímaválság címszó alatt szerepel. Ez pedig utólag egyáltalán nem meglepő, hiszen ez volt a szemfényvesztés ebben a könyvben.
A kötet ugyanis nem egy természetvédelmi kiáltvány, vagy egy gyomorszorító klímakatasztrófa leírása, hanem egy egyszerű karakterközpontú dráma. Méghozzá abból a fajtából, amelyet én személy szerint egyáltalán nem kedvelek.
Adva van egy terhelt családból származó, depresszióra, önmarcangolásra és önsorsrontásra hajlamos főhősnő, akinek szörnyű titkot rejt a múltja. Ez a titok persze egyértelmű, ahogy az is, hogy mindig van valami, amit épp elhallgat. Az ő szenvedésében tapicskol ez a történet, ahogy "kutatja" a cséreket, és vissza-visszatekint múltjára. Közben találkozik egy hasonlóan önmarcangoló kapitánnyal, és kart karba öltve mennek együtt a csérek után, vágyaik szerint a halálba. Igen, elég depresszív ez a könyv, kár, hogy nem az eltűnt állatvilág miatt, hanem mert a főhősnő szomorú. Gonosz vagyok, vállalom, de kit érdekel, hogy "elhagyta" az anyukája, mikor kihalt az állatvilág! Hahó, ez egy picikét nagyobb probléma, mint egy feldolgozatlan gyerekkori trauma, főleg, hogy a hölgy nem is akar mit kezdeni, vele, csak dédelgeti sérelmeit, és jobban vigyáz rájuk, mint a kötet társadalma az élővilágra. Szóval jobban együtt tudtam érezni az utolsó farkassal, mint a főhőssel.
Na, de még mindig meg lehetett volna menteni ezt a kötetet, ha a vége nem hiteltelen és borzasztóan nyálas. Egyrészt a főhősnek pár napi jégtáblán vándorlás és sarkvidéki tengerben való úszkálás után nem kellene életben lennie. Másrészt, a karaktere semmit sem fejlődött, semmire sem ébredt rá, semmit sem csinált jobban, csak rájött, hogy mégsem akar meghalni, és rögtön meg is kapta az újrakezdés lehetőségét. Mert neki dolga van, meg kell mentenie az állatokat... Vannak még állatok? Ő akarja megmenteni őket, aki még saját magán sem képes segíteni? Tényleg kellett ez a giccses befejezés?
Illetve felmerül még egy kérdés, ami kiverte nálam a biztosítékot: Hogyan kívánja megmenti az állatokat? Mert, ha úgy, mint a férje, akkor inkább hagyja az egészet a fenébe. Volt ugyanis a könyvben egy jelenet, ahol egy kihalás szélén álló (Vagy már kihalt? Ezt sosem lehet biztosan tudni ebben a könyvben...) varjú fiókát talál a kedves, állatvédő, biológus férj. Na, és mit tesz? Semmit, hagyja a sorsára, mert nem akarja kézhez, emberhez szoktatni... Na, ez aztán az állatvédelem! 
Rettentően felhúzott az a könyv. Tele volt a dolgok elkenésével, a problémák felszíni kapargatásával és biztos vagyok benne, hogy csak azért került bele a klímaválság, mert anélkül egy lenne a sok tucat önmarcangoló kortárs dráma közül. Csakhogy ezzel a színjátékkal többet ártott, mint használt.
Nekem tehát nem tetszett, nem is ajánlanám senkinek. Csak az vegye kézbe, aki szereti azokat a történeteket, amelyek mások nyomorában dagonyáznak. Ha pedig valaki egy értelmes, valósághű történetre vágyik a természetvédelemről, olvassa el az Égig érő történetet, amiben ugyan nem madarak vannak, hanem fák, de bármelyik bekezdésében több az üzenet, mint ebben a teljes kötetben.

2024. január 31., szerda

A szerelem elmélete

Olvastam már a szerzőtől, és bár kedvencem nem lett, könnyed kikapcsolódásnak megfelelt. Január végén pedig épp erre volt szükségem.
A borító megszokottan egyszerű, aranyos. 400 lapjával átlagos terjedelmű romantikus kötet.
Fülszöveg:
"Elsie ​Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?"
Ali Hazelwoodnak megvannak a megszokott elemei, amelyek köré építi romantikus történeteit. Ezeket a novellásköteténél már kifejtettem, így most nem ismételném magam. A lényeg, hogy ismét tudományos pályán dolgoznak a szereplők, a férfi főhős természetesen morcosnak tűnik, igazi zseni, és úgy néz ki, mint egy görög szobor. Illetve a túlírt ágyjelent sem hiányzik. Szóval egy teljesen szokványos történet a szerzőtől, ami valakinek hathat megnyugtatóan, hiszen épp azt nyújtja, amit az ember megszokott és így elvárhat, vagy hathat unalmasan, mert elég hamar bele lehet fáradni az egy kaptafára készült történetekbe.
Számomra ez a történet épp azt adta, amit vártam, kellemes és könnyed kikapcsolódást. Úgyhogy megpróbálok nem a hibáira és a klisékre fókuszálni, amelyek természetesen jelen voltak ebben a könyvben, hanem a pozitív meglepetésekre.
Tetszett, hogy a főszereplő egy olyan problémát mutat be, ami mindenkivel megeshet. Bizony, mindenki akart már megfelelni, mindenki mondott vagy tett olyat, ami nem a saját véleményét tükrözte, hanem valaki más elvárásait. Persze, ez itt sarkítva és felerősítve jelenik meg, mégis érthető és ismerős. Az üzenet pedig, hogy tudj, merj nemet mondani, kifejezetten fontos. Ez a vonal szimpatikussá tette számomra a főhőst, így lehetett drukkolni neki, hogy fejlődjön.
A főhősnő jelleméhez adalékként szolgált néhány dolog, ami vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, nincs az a nő a földön, aki egy sünit ne találna aranyosnak. (Ha pedig mégis akad, inkább nem akarok tudni róla...) Szóval kissé fura volt az ellenszenve a tüskés jószágok iránt. A sajtmánia ellenben elképzelhető (olvasás közben meg is kívántam egy kis cheddart), és a cukorbetegsége is egy olyan elem volt, ami viszonylag ritka könyvekben. Mindig örülök, amikor ilyen hétköznapi problémák előjönnek, bár a leírása nagyon amerikai volt és kissé suta.
Tetszett, ahogy a két szereplő kapcsolata fokozatosan alakult. Lassan ismerték meg egymást, lassan haladtak, és ezt kifejezetten kellemes volt olvasni. A tanársegédek alulfizetettsége pedig egy másik olyan probléma, ami jó ha megjelenik szélesebb körben.
Maga a románc tehát teljesen rendben volt, kellemesen haladt, és a túlírt ágyjelenetek ellenére megmaradt az aranyos kategóriában. Bizony, itt jön egy de, mert akadt azért néhány probléma.
Egyrészt a főhősnő és családja kapcsolata nem volt részletezve, és nagyon furcsán hatott. Egyszerűen nehéz volt megérteni, hogy van egy helikopteranyuka, aki egyik gyermekét teljesen mellőzi. A testvéreiről pedig a könyv nagy részén azt feltételeztem, hogy fiatalabbak és még középiskolába járnak. Aztán kiderült, hogy nem, ők az idősebbek. Ez pedig nem csupán azt mutatja jól, mennyire kevés információt adott a szerző a főhős hátteréről, hanem, hogy azok is mennyire félreérthetőek és felszínesek voltak.
Másrészt a konfliktushelyzet borzalmasan kiszámítható és elcsépelt volt. Elsie és a mentora kapcsolata épp úgy lebegett a homályban, mint a családja. Egy érthetetlen kötelék, ami egyértelműen problémához vezet. Ráadásul itt a főhős úgy a homokba dugta a fejét, hogy minden matematikai zsenialitása ellenére képtelen volt két információból levonni a következtetést. A probléma egyébként el lett nyújtva, és a végén a nagy dráma teljes mértékben nevetségesnek hatott. Mert van egy férfi, aki maga a tökély, akivel a főhősnő úgy érzi még sosem volt boldogabb, de mindez nem számít, mert a legelején nem közölt egy olyan információt, amelyre egyébként, ha a szerelem nem vette volna el a hölgy eszét, magától is rá tudott volna jönni. Fárasztó és túlnyújtott problémázás a végére, hogy egy kellően nyálas nyilvános szerelmi vallomással kibékülhessenek. Oké, ez már a kliséfaktor része, de annyira nem esett jól, főleg egy egyébként cuki történet befejezéseként.
Összességében ez egy tipikus Hazelwood kötet, ám a románc benne kifejezetten aranyos. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, bár a végén a szememet forgattam.
Aki olvasott már a szerzőtől, tudja, mire számíthat és ha még nem unja, akkor hajrá, bátran vágjon bele. Aki pedig még nem olvasott tőle, de szeretne, nos, nekem talán ez adta a legkellemesebb élményt, így kezdetnek tudom ajánlani, ám csak akkor, ha valaki csupán egy könnyed, romantikus olvasmányra vágyik, és ezért hajlandó elviselni jó néhány klisét. Aki viszont jól felépített konfliktust is szeretne a románc mellé, vagy sünirajongó, óvatosan lapozzon bele, mert valószínűleg nem ez lesz számára a megfelelő olvasmány.

2024. január 22., hétfő

A lány és a hegy

Kicsit sokáig halogattam A Jég könyve trilógia folytatását. Az első részt ugyanis még 2021-ben olvastam, és bár nagyon kedvelem az író munkáit, ezt éreztem az eddigi leggyengébb történetének. Hiányzott tehát a késztetés, hogy rögtön akarjam a folytatást.
A borító ismét mutatós, a cím pedig újfent találó. 432 oldalával megszokott terjedelmű fantasy.
Fülszöveg:
"A Fekete Szikla papjai nemzedékeken át a hegy gyomrából irányították a jégtörzsek sorsát. Rejtőzködő istenüknek, mágiájuknak és felhalmozott vaskészleteiknek köszönhetően a papok uralmát soha senki sem kérdőjelezte meg. Yaz lesz az első.
Elveszítette barátait, és cserébe csak ellenségekre lelt. Fel kell kapaszkodnia a hegyre, és dacolnia a rejtett isten hatalmával. Ha ezt sikerül túlélnie, akkor kísérelheti meg a lehetetlent, hogy elérje a legendák zöld vidékét. De végeláthatatlan jégmezőket kellene átszelnie, hogy eljuthasson oda. Mindenekelőtt azonban ki kell derítenie, mi történt a szeretteivel, és meg kell mentenie azokat, akik még menthetők."
A kötet elején a szerző összefoglalja kicsit, mi is történt az első részben. Ez pedig, bár kifejezetten jó az olvasási memóriám, néhány év távlatából jól jött nekem. A cselekmény ugyanis épp ott veszi fel a fonalat, ahol az első könyv letette.
A könyv első fele ugyanazt nyújtja, amit az első kötet. Viszonylag kis térben mozognak a szereplők, egyik megoldandó probléma jön a másik után, és fokozatosan vannak adagolva az információk. Azonban, mivel az első részben kialakult kis csapat szétvált, ezúttal több, konkrétan három nézőpontot követhet az olvasó. Természetesen a főhős továbbra is Yaz, és amint újra találkozik a barátaival, már el is maradoznak a nézőpontváltások, mégis egy kis színfoltot nyújt ez a narráció.
A cselekmény végig akcióban dús, mindig van egy új probléma, amit meg kell oldani, vagy egy új veszély, amit túl kell élni. Egyedül a kötet második harmada vesz kicsit vissza a fordulatszámon, ám ennek érthető oka van, a végére pedig ismét felpörögnek az események.
Rájöttem, hogy két dolog "zavar" kicsit ebben a trilógiában. Egyrészt, hogy itt a tini szereplők bizony tiniként viselkednek, és nem igazán tudom hová tenni a romantikus szálat. Másrészt, hogy bár Mark Lawrence könyvről van szó, elég sután halnak meg a szereplők. Korábbi olvasmányaimban megszoktam tőle az erőszakot, a drámát, a nem épp szép véget érő szereplőket, ám itt valahogy sántít kicsit minden. Persze itt is akadnak veszteségek, csak vagy nem végleg, vagy olyan gyorsan történnek, hogy se a szereplők, se az olvasók nem tudnak érdemben mit kezdeni vele. Korábban már írtam, hogy nagyon tisztelem a szerzőben a megújulásra való hajlamot, és ebben is ezt a megújulást érzem, de annyira mégsem élvezem.
Illetve volt még egy új dolog, amiről nehezen tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Aki olvasott már a szerzőtől az tudja, hogy egy fantasy és sci-fi hibridet ír, ahol bár a fantasztikus képességek adják a történet velejét, a háttérben rengeteg sci-fi elem van, amire építkezik. Ezeket az elemeket pedig homályosan kezeli, általában alig ad róluk bármilyen információt, sőt, általában ez még a szereplőket sem különösebben érdekli. Ettől pedig van egy különleges hangulata a könyvnek, és körbe lengi némi tudományos misztikum. Ezúttal azonban a szerző rengeteg, de tényleg magához képest rengeteg információt közölt ebben a kötetben. Ez egyrészt jóllakatta kíváncsiságomat, másrészt viszont rombolta cseppet a misztikus aurát, és nem tudom, hogyan értékeljem.
A kötet lezárása azonban behozott egy olyan szálat, ami minden kétkedő hangot elnyomott bennem. A szokásos függővéggel egyértelművé tette, milyen szoros a kapcsolat Az Ős könyve trilógiával. Gyakorlatilag kis időbeli eltéréssel összefűzte őket, és ezzel rettentően felpiszkálta a fantáziámat.
Összességében nagyon örülök, hogy folytattam ezt a sorozatot, és bár nem a kedvencem a szerzőtől, még mindig nagyon kedvelem azt, ahogy ír. A cselekmény ezúttal is végig lekötött, és bár voltak benne számomra kissé zavaró tényezők, a végére igazán meghozta a kedvemet a folytatáshoz.
Azoknak ajánlom, akik az első részt olvasták, mert ha az tetszett, ez is biztosan fog. Illetve azoknak, akik Az Ős könyve trilógiát olvasták, mert bizony ugyan az a világ, csak épp egy másik csücske. Hideg időben igazán kellemes élményt nyújt. Ha viszont valakinek mélyebb aggályai voltak a tinédzser főhősökkel, és a szerzőhöz képest visszafogott erőszakkal, nem ettől a kötettől fog megváltozni a véleménye.

Kiegészítés:
A trilógia befejező része (The Girl and the Moon) még nem jelent meg magyarul, úgyhogy nem is baj, hogy ilyen sokat vártam a folytatással. A kiadó ígérete szerint még ebben az évben jönni fog, és terveim szerint azonnal le is fogok csapni rá.

2024. január 17., szerda

Papírpalota

Ezzel a könyvvel már egy ideje szemeztem. Tetszett a festményszerű borító, és a cím is csábítónak tűnt. Úgyhogy, mikor családtörténethez támadt kedvem, rögtön eszembe jutott.
378 lapjával átlagos terjedelmű olvasmány, se túl hosszú, se túl rövid.
Fülszöveg:
"Elle ötvenéves, három gyermek anyja, boldog házasságban él. Július van, a Cape Codon található családi nyaralóban, a Papírpalotában ébredeznek, Elle gyerekkora óta itt tölt minden nyarat. Ez a reggel más, mint a többi: előző éjjel Elle és gyerekkori barátja, Jonas kisurrantak a hátsó ajtón át a sötétbe, és életükben először szexeltek egymással. Közben a házastársaik gyanútlanul beszélgettek odabent. Most, a következő huszonnégy óra leforgása alatt Elle-nek muszáj lesz döntenie: megmarad a jelenlegi életében a férjével, Peterrel, akit őszintén szeret, vagy fejest ugrik a fantáziába, amire mindig is vágyott – Jonasszel gyerekkorukban is szerelmesek voltak, és egymáséi is lettek volna, ha nem alakul minden másképp egy tragikus baleset miatt, amely örökre megváltoztatta az életüket.
A regény fokozatosan adagolja a múltbeli eseménysort, hogy átérezzük, milyen összetett a döntés, amelyet Elle-nek meg kell hoznia. A Papírpalota egyszerre gyengéd és pusztító mű, amely hitelesen ábrázolja a feszültséget, amely vágyak és méltóság között feszül, feltárva az abuzív családi kapcsolatok, kisebb gaztettek és igazi bűnök közötti összefüggéseket."
Sejtettem, hogy ez nem egy könnyed romantikus történet lesz, ám nem gondoltam volna, hogy egy több generáción át mindenféle értelemben terhelt családról fogok olvasni. Mert itt aztán minden van a negatív minta öröklődésén át az erőszakig.
A történet első harmada egyáltalán nem tetszett. Túlságosan sok volt a negatív szereplő, túl sok rossz döntést hoztak, és nem igazán értettem, miről akar szólni ez a történet. A felütés egy megcsalás és románc meséje, ám elég hamar a főhősnő felmenőinek viszontagságaira vált a fókusz. Ezzel pedig belekerülünk a főszereplő nagymamájának és anyjának viszontagságos házasságaiba, és a gyerekkori visszaemlékezéseken át egy cseppet sem kiegyensúlyozott családot látunk. Egyszerűen nem esett jól olvasni, hogy mennyire nem viselkedtek felelősségteljes felnőttekként, mennyire nem volt szülői támogatás, és hogy milyen sok elhallgatás és önzés jellemezte a kapcsolatokat. Értem én, hogy egy kiegyensúlyozott és szerető család nem olyan izgalmas, de számomra ez inkább taszító volt, mint érdekes. Hogy miért nem hagytam abba? Mert olyan voltam, mint egy katasztrófaturista. Kíváncsi lettem, mi jöhet még ez után, hová lehet fokozni.
A narráció egyébként kifejezetten érdekes, végig a főhősnő fejében járunk, ám újra és újra ugrunk az időben hol kisebbet, hol nagyobbat. Ettől pedig tényleg olyan, mintha Elle számot vetne életéről, szerelmeiről, döntéseiről és bűneiről, miközben igyekszik meghozni egy újabb fontos döntést. Számomra nem volt zavaró az ugrálás, bár voltak benne érdektelennek tűnő részek. Az író stílusa pedig egyszerre volt szemléletesen leíró és rettentően profán. Konkrétan nem emlékszem, hogy olvastam-e korábban olyan történetet, amelyben ilyen sokszor pisiltek. Ráadásul a nehéz témákat, mint például a nemi erőszak, csak úgy mellékesen odavetette, mintha valami hétköznapi dolog volna.
A történetben van egy fordulópont, a fülszövegben is említett baleset, ami elég sok dolgot megmagyaráz a főhősnő szerelmi életében. Sőt, a könyv második fele szinte teljes egészében ezen múltbéli eset köré szerveződik. Ez pedig átlendített a kezdeti érdektelenségen, mert egy kifejezetten érdekes kérdést feszegetett. A lezárása azonban felemásan sikerült. Erkölcsileg még midnig szürke zónában maradt, épp mint a történet szereplői.
Ez a könyv az emberek kevésbé szép oldalát mutatja nekünk. A kicsinyes viselkedést, az önző hozzáállást, a másokon levezetett dühöt és a hazugságok súlyát. Valahol mindenki érthető, hiszen kifejezetten emberien gyarlók, mégsem lesznek igazán szimpatikusak. Vannak jobb és rosszabb pillanataik, és az olvasóra van bízva, melyiket érzi erősebbnek, merre billen ítéletének mérlege. Ráadásul hiába a belsőséges hang, ahogy néhol szó szerint csupaszon látjuk őket, vagy épp egy kifejezetten intim pillanatban (például pisilés közben), könnyű velük távolságot tartani. Én legalábbis végig külső nézőpontban maradtam, mert se azonosulnom nem sikerült senkivel, se jobban megkedvelnem, hogy egy picikét a cipőjében érezzem magam.
A könyv utolsó egysége adja a lezárást és a keretet a történetnek. Itt már nincs elmerülés a múltban, csak a jövő lehetőségeinek mérlegre tétele. Ezen a ponton már tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogyan, ki mellett dönt a főhős, ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy ilyen jellegű történetnek nem lehet igazi lezárása. Nos, nem is lett, a történet egyszerűen megszakadt, az olvasó pedig értelmezze, ahogy akarja. Ez számomra rettentően bosszantó volt. Bosszantott, mert bár sejtettem, hová akar a szerző kilyukadni, hiszen ezt éreztette az információk óvatos adagolásával és több dolog szándékos elhallgatásával, gyávának hatott. Egyszerűen nem mert valódi döntést hozni, nem merte felvállalni a következményeket, inkább ragaszkodott a biztonságos szürke zónához. Gyáva húzás volt, de tökéletesen passzolt a főhősnőhöz.
Összességében nem igazán tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Az elején bántam, hogy kézbe vettem, ám így utólag mégsem fáj ez a döntés. Nem kedveltem meg a karaktereket, de valahogy mégis érdekes volt olvasni róluk. Tényleg olyan élmény volt, mint a katasztrófaturizmus.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak erkölcsileg megkérdőjelezhető emberekről és döntésekről, nem zavarja őket az emlékek közötti ugrálás, sem a profán tartalom. Aki viszont szerethető szereplőkre, családi összetartozásra és valódi lezárásra vágyik, illetve nem szívesen tapicskol terhelt kapcsolatok szennyében, inkább keressen egy másik családregényt.
Egyébként ez egy nyári könyv, érdemes napsütéses időben kézbe venni, hátha az dob kicsit az olvasó kedvén.