2010. december 30., csütörtök

Nightlife


Ez lesz az év utolsó bejegyzése. Fura, hogy lassan már egy éve írom ezt a blogot. Durván gyorsan telik az idő...
Erre a bejegyzésre igazából már elég régóta készülök. Korábbi bejegyzéseim alapján egyértelmű, hogy imádom a könyveket. Vannak azonban szívemnek különösen kedves darabok. Talán ezen kötetek azok, amik befolyásolják gondolkozásomat, valami pluszt adtak az életben, vagy csak kedves emlékhez kötődnek. Most is egy ilyenről fogok írni. Lelkem, lényem darabkái talán ezen lapokból rakhatók össze a leginkább. Persze nem csupán a könyvek vannak az életemben, mégis egyre közelebb állnak hozzám. Időm nagy részét velük töltöm és szívesebben választom az olvasás örömét más szórakozások helyett. Könyvmoly vagyok és élvezem.



Rá is térek az egyik kedvenc könyvemre. Kezdem az ismertetővel:
"Üdv New Yorkban! Ahol egy troli lakik a Brooklyn híd alatt, egy kobold a Central Parkban és egy gyönyörű vámpír az Upper Esat Side egyik manzárdjában - és ez csupán a kezdet. Persze a legtöbb halandó ember tökéletesen vak marad a természetfelettiek éjszakai életére, de Cal Leandros csak félig ember. Apja sötét vérvonala rémmesékbe illő - és most ő és az egész másvilági fajtája Cal nyomában lohol. Vajon miért? Cal eddig nem igazán akart annyi ideig egy helyben maradni, hogy megtudja a választ. Féltestvérével együtt idáig sikerült egy lépéssel az üldözőik előtt maradniuk, de most Cal apja ismét rájuk bukkant. Cal számára most végre kiderül, hogy mit akarnak, mit akartak tőle mindig is. O a kulcsa ördögi tervüknek, hogy a Földön elszabadítsák a Poklot. Cal életének legkeményebb küzdelmében a tét az egész emberiség sorsa..."


Erre a kötetre is véletlenül bukkantam rá az interneten böngészve. Megtetszett a borító, elolvastam a leírást és arra gondoltam: "Miért ne?" Így karácsonyi ajándéknak ezt a könyvet kértem. Meg is kaptam, és ennek már ha jól emlékszem, három éve. Ott díszelgett a fa alatt és nagyon örültem neki. Miután pedig lementek a kötelező rokonlátogatások és nem volt semmiféle zavaró tényező, bevonultam vele a szobámba. Bekucorodtam a fotelomba és nekiláttam az olvasásának. Néhány oldal után megállapítottam, ez egy izgalmas könyv. Hihetetlenül kíváncsivá tett. Aztán a folytatás egyszerűen beszippantott. Csak olvastam és olvastam, majd azon kaptam magam, hogy már a felénél tartok. Mivel rengeteg szabadidőm volt akkoriban és szerettem volna kiélvezni a kötet minden egyes betűjét, kényszerítettem magam a lassabb tempóra. Mindezek ellenére két nap alatt kiolvastam és miután befejeztem, éreztem azt a bizonyos bizsergést, amit csak a kedvenc könyveim után érzek. Ez a vágy, öröm és szomorúság keveréke. Folytatást akartam. Tudni, mi lesz velük ezután. Egyszerűen beleszerettem a könyvbe, az író stílusába, a szereplőkbe, mindenbe. Így pár napig gyötrődtem a hiányérzetemmel, amin nem segített a tudat, hogy igen is létezik folytatás, csak épp nem piciny országunkban. Aztán fogtam magam és még az ünnepek alatt, másodszorra is nekikezdtem. Ezúttal igyekeztem beosztani és lassabban haladni. Ez hiányérzetemet csökkentette, mégis ismét éreztem azt a bizonyos bizsergést, miután másodszorra is a végére értem. Egyszerűen imádom. Ez alatt a néhány év alatt pedig még egyszer-kétszer kiolvastam és nem tudom megunni.

A rövid személyes történet után, belemerülök a könyv világába.
A főszereplő Cal egy igazán jól megalkotott karakter. Igaz, ez minden egyes szereplőről elmondható. Mégis az önmarcangoló, makacs és pimasz természete kifejezetten vonzóvá teszi. Nagyon bírom a beszólásait és mivel a kötet az ő szemszögéből íródott, szarkasztikus humora lépten-nyomon feltűnik. Mégsem ő a kedvenc karakterem, hanem a bátyja, Niko. Szabályosan belezúgtam. Ilyen pasi kell nekem! Egyszerűen imádom, hogy komoly és megfontolt, mégis vevő a csípős megjegyzésekre. Okos, szeret olvasni és vegetáriánus, sőt még a derekáig érő szőke haját is szeretem, bár a szőke haj nem épp a zsánerem...
Az írónő kiváló munkát végzett nemcsak a karakterekkel, hanem a stílussal és a sztori megalkotásával is. Humoros, izgalmas és fordulatokkal teli. Ráadásul a misztikus lényeket egy egész más megvilágításba helyezi. Ez a kötet vérbeli urban fantasy. Kedvem támadt csak azért elmenni New Yorkba, hogy megnézzem, tényleg lakik e egy kobold a Central Parkban, illetve egy troll a Brooklyn híd alatt.
A szokásos pörgős akciós és szarkasztikus humorral bevont történet alatt pedig van valami, ami ezt a kötetet számomra még kedvesebbé teszi. Ez pedig a testvéri szeretet. Jómagam egyke vagyok, bár biológiailag van két féltestvérem, egy öcsém és egy bátyám. Őket azonban nem ismerem, sőt az idősebbet csupán fényképen láttam egyszer, míg a fiatalabbat párszor még a gimiben. Akkor volt kilencedikes, mikor én végzős. Nem ismert meg, nem köszönt, bár én se törtem magam, hogy haverkodjak vele. Lehet, azt sem tudja, hogy létezem... Ezen okok miatt, nekem idegen a testvéri szeretet. Cal és Niko közt pedig olyan szép és erős kötelék van, ami számomra csak álom lehet. Megható, hogy bár Niko csupán a féltestvére és öt évvel idősebb, tehetséges és száz százalékig emberi lény, mégis a félig auphe öccse önkéntes testőrévé vált és bármire képes azért, hogy megvédje. Nem hagyta sorsára sem őt, sem az anyjukat és szinte feladta a saját életét, hogy biztonságban legyenek. Ez pedig szerintem csodálatra méltó. Igaz, az én szívemnek már az is kedves, amikor a testvéri civódásukat olvashatom.
Azért is szeretek olvasni, mert szinte átélhetek olyan dolgokat, amik nekem nem adatottak meg.

Bátran ajánlom ezt a könyvet minden fantasy rajongónak, főleg azoknak, akik az urban fantasy hívei és nem zavarja őket a vér és egyéb testnedvek realisztikus kiontása, illetve a borongós hangulat. Iszonyatosan jó könyv.

Egy kis aktualitás a végére:
Sajnos, a Tuan kiadó gondozásában jelent meg és ismereteim szerint, ők vették meg a folytatás jogát is. Ez pedig azt jelenti, hogy már lassan három éve a kiadó honlapja szerint fordítás alatt van a második kötet, a Moonshine. Talán állíthatom, hogy ez a kiadó az ország legmegbízhatatlanabbika, ami folyton anyagi gondokkal küszködik és éveket tol a kiadás dátumán, illetve még a honlapját sem frissíti, hogy az olvasók legalább képben lehessenek a várható megjelenéseket illetőleg. Sajnos, ez a műfaj más kiadóknál nem túl népszerű és a kiadói jogokkal sem vagyok teljesen tisztában, mégis egyedüli esélyt akkor látok a további kötetek hazai kiadására, ha egy másik kiadó veszi a szárnyai alá.
Szomorú, hogy a piac tele van számomra érdektelen könyvekkel, míg az igazán jó darabok, főleg a fantasy műfajában, hiánycikkek maradnak, hiába lett bestseller Amerikában és hiába egyre nagyobb a sikere. Ráadásul New York lakossága már a ötödik kötetet is olvashatja ebből a sorozatból, illetve az írónő másik két regényét. Én meg várhatok és reménykedhetek tovább, mivel angolul nem az igazi regényt olvasni. Én ugyanis az összes betűt ki akarom élvezni, amit csak anyanyelvemen tehetek meg. Hozzáteszem, a fordítót Takács Gergelyt elismerés illeti a kitűnő munkáért. Szerintem, tökéletesen fordította, megtartva a könyv eredeti stílusát és hangulatát.

Befejezem bejegyzésemet és a blog 2010-es részét egy szép idézettel:
"Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna "ha.."! Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat!"

Ezúton kívánok minden olvasómnak, illetve az erre tévedőknek sikerekben gazdag, békés, boldog új esztendőt. :)

2010. december 27., hétfő

Karácsony


Szeretem a decembert. Különleges hangulata van az ünnep miatt. Szeretem a karácsonyt és szeretem a havat. A hó ugyan elolvadt és vitte magával ünnepi hangulatomat, mégis van valami a levegőben. Lehet a szegfűszeges narancs illata teszi, vagy a kinti csípős hideg, esetleg a dekoráció. Nem tudom, mégis annak ellenére, hogy nincs igazi karácsonyi hangulatom, nem érzem ezeket a napokat unalmasnak, vagy szürkének. Mondjuk unatkozni, amúgy sincs időm.

Megvolt hát nálunk is a szokásos ünnepi ceremónia és most éreztem igazán, hogy felnőttem. Még mindig ez a kedvenc ünnepem, mégsem tudok neki ugyanúgy örülni. A karácsonyfa felöltöztetése és az ajándékok becsomagolása, mára egy lett a sok ünnepi tennivaló közül. Nem várom már úgy a szentestét, mint régen. Nem kezdem el lázasan tapogatni a becsomagolt ajándékokat, hogy kiderítsem, mi van bennük, még mielőtt kinyithatnám őket. Elég rájuk egy pillantást vetnem és már tudom is. Nincs igazi meglepetés és nincs több játék a fa alatt. Jobban lázba hoz, ha a családom valamelyik tagja a tőlem kapott ajándékot bontogatja, mint amikor én nyitom ki a saját csomagjaimat. Nincs várakozás és a pillanat után nincs felhőtlen boldogság. Persze idén is örültem mindennek, amit kaptam, legyen az bármily csekély dolog is, mint a fenti képen látható mackó, amit most kaptam. Csak már oda a meglepetés, a varázs.
Tavaly és tavalyelőtt már éreztem ezt, csak nem akartam tudomást venni róla. Most viszont kénytelen vagyok belátni, hogy igen is felnőttem és bármennyire is szeretem a feldíszített fát, a karácsonyi filmeket, a kakaós bejglit és a szépen becsomagolt dobozokat, már nem lelkesedem úgy, mint régen. A hagyomány és a kötelesség hajt. Azért mégis megnyugtató, hogy a szokásos rituálék megmaradtak. Az ünnep olyan ütemben zajlott, mint mindig.


Sosem hittem a Télapóban, angyalkákban meg hasonlók. Tudtam jól, hogy anyukám veszi a karácsonyi ajándékokat, amiket az ágyneműtartóban vagy mamám szekrényében rejteget. A fát is mindig közösen öltöztettük. Volt olyan év, mikor négy fát is felöltöztettem egy nap alatt, mivel keresztanyámék dolgoztak és nem volt idejük rá, nálunk pedig három fa az alap. Régen ez nem okozott gondot. Képes voltam nagy lelkesen öltöztetni azt a bizonyos negyedik fát is este, közvetlen a korcsolyázásból hazaérkezve. Idén viszont egy fa felöltöztetése is bőven elég volt... (Mázli, hogy anyukám átvállalta a másik kettőt.) Az ünnepi vacsora után pedig nem volt bennem semmi izgalom.
Úgy szerettem volna újra annyira lelkesedni, mint kiskoromban. Mikor szinte futottam a fa alá, hogy megtudhassam végre, mi rejtőzik a gondos csomagolás alatt. Aztán az egész estét a szép fa alatt töltsem új szerzeményeimben gyönyörködve. Most, hogy belegondolok, még tavaly is ezt tettem. Igaz, nem egy játék kötötte le figyelmemet, mint régen, hanem egy könyv. Idén azonban nem kaptam meg azt a könyvet, amit igazán szerettem volna, mivel a kiadás dátumát februárra tették át december helyett. Viszont így is egy szép is kupac könyv sorakozik a fa alatt rám várva. Ők azonban tabunak számítanak, míg nem végeztem a vizsgáimmal. Februárban lesz nekem igazi karácsony, mikor rávethetem magam ezekre a gyönyörűségekre. Addig azonban csak a kötelező szakirodalmat és jegyzeteimet olvasgathatom....
Talán ez is egy ok hangulatom hiányára. Agyam egy része folyamatosan a még előttem álló kötelességeimre emlékeztet és így nem tudok a jelen örömeire koncentrálni.
Ezért is jó lenne ismét gyereknek lenni erre a pár napra. Mondjuk óvodásnak, hisz akkor nincs semmi kötelesség az ember nyakán. Nincs aggodalom a január miatt. Csak a pillanat van és az ünnep varázsa.
Apropó óvoda. A képen látható sálat még óvodás koromban kaptam. Hogy karácsonyra e vagy sem, arra nem emlékszem, de nem is fontos. A lényeg az, hogy óvodás koromban volt rajtam először és úgy két hete legutóbb. Igen, még mindig kifogástalan állapotban van és még mindig hordom néha. Kellemesen puha és cseppet sem zavar, hogy gyerekkorom egyik kedvenc mesehőse, Mumin van rajta. Sőt, ettől még jobban tetszik. Ragaszkodó típus vagyok és nehezen válok meg a szívemnek kedves dolgoktól.


Mindezek ellenére, mégis van valami különleges ebben a pár napban. Megmagyarázhatatlan belső béke. A tudat, hogy az ünnep akkor is ugyanúgy zajlik, ha már felnőtt vagy. A karácsonyfa akkor is áll, a rokonok akkor is jönnek és a mamám akkor is süt négyféle bejglit, hogy mindenki kedvében járjon.
Végül is ez a kedvenc ünnepem és az is marad, talán örökre. És, hogy miért a kedvencem? Egyszerű: mert ez a pár nap mindenkié, nincs kitüntetett ember, csak a család van, aminek minden tagja ugyanúgy kiveszi a részét az előkészületekből és az ünnepi ceremóniából egyaránt. Épp ezt szeretem benne, az egyenlőséget.
Most pedig, hogy felnőttem, más szép dolgokat is találtam benne. Az emlékeket. Amikor eszedbe jut, milyen volt a tavalyi karácsonyfa, mit ettél az ünnepi vacsorán és hogy kivel osztottad meg ezt a pár napot. Az ajándékok pedig szintén "emlékfogók" lettek, ahogy a képen látható két gyűrű is. Unokatestvéremtől kaptam őket. Ő készítette és az alapanyagot én szereztem be hozzá elég kalandos módon. Amikor pedig felteszem őket, eszembe fog jutni, hogyan készültek el, hogyan kerültek hozzám és hogy milyen eseményeket éltem át viselésük közben.
Amíg pedig tart ez a belső béke, nem vagyok idegroncs a rám váró vizsgáktól és a problémáktól, amikkel meg kell küzdenem. Optimista módon állok hozzájuk és kiélvezem az ünnep minden percét, még akkor is, ha egy borzalmasan unalmas, csúnyácska, 1941-es kiadású kötelező olvasmányt tartok a kezemben.

2010. december 21., kedd

A király visszatér

Ez a bejegyzés előre láthatóan borzalmas kivitelezésű és csapongó lesz, mivel agyam épp keringőzik lelkemmel, ami eddig visítva ugrált boldogságában az ágyamon. Én is ugrálnék, ha nem a koliban lennék és nem tartanék attól, hogy szétesik alattam az ágy, na meg attól is, hogy szobatársam rájön, nemcsak kívülről látszom gyereknek, hanem belül is az vagyok.
Örömöm oka pedig nem más, mint ezen bejegyzésem, illetve néhány korábbi bejegyzésem tárgya, vagyis drága Tolkien professzor munkássága. Mint ahogy korábban említettem, azért foglalkozom ennyit A Gyűrűk Urával, mivel felvettem kurzusnak pusztán kedvtelésből. A kurzus teljesítését pedig kétféleképpen lehet elvégezni: vizsgával, vagy beadandóval. Én hosszú töprengés után az utóbbit választottam. Korábban azt is említettem, hogy el is készült és elsőként adtam be a tanárnak. Nos, ez már lassan egy hónapja volt. Azóta körömrágás, önbizalmam morzsáinak elvesztése, majd kis remény (Mikor döbbenten vettem észre, hogy az utolsó óra anyagáról írtam...) volt napirenden. Ma pedig a beletörődés, hogy vagy zaklatom telefonon a tanárt, vagy nem lesz jegyem februárig, mivel akkor van az utolsó vizsgaidőpont.
DE!
Néhány idétlen vigyorgással, tapsikolással és az ugrálás erős késztetését legyőző perccel korábban, kaptam egy e-mailt. A következő szöveg állt benne:
"Szép munka, a megajánlott jegy jeles.
Adandó alkalommal publikálnánk a Tolkien.hu-n, illetve a folyóiratunkban a Lassi Lauriében, ha nincs ellene kifogásod."

Reakcióm: Wááááá, ötöst kaptam! majd olyan hangok kiadása, ami nem emberi fül számára készült. Szóval öröm a köbön és akkor még enyhén fogalmaztam. :)
Amint pedig felfogtam a publikál szó jelentését, egy újabb örömhullám tört rám. Az első publikálásom!!!! Dehogy bánom, sőt egyenesen imádom még a gondolatát is!!!
A fejfájásom elmúlt és már nem is annyira ijesztő az a négy tétel, amit ma még meg kell tanulnom, sőt még a holnapi vizsgám sem. Gyertek csak, drága boldogsághormonok! :)

Na, de hogy legyen egy kis haszna is eme bejegyzésemnek, azon kívül, hogy nyilvánosság elé tárom örömömet, megírom végre a harmadik kötet benyomásait.
Tehát, A király visszatér.
Rövid ismertető port.hu-ról, csak hogy mindenki képben legyen:
"Gandalf Pipinnel Gondorba vágtat, hogy Denethort felkészítse Szauron túlerejével szemben. Théoden király összevonja seregeit Gondor segélyhívására. Aragorn végül vállalja sorsát, és hű társaival harcba szólítja a hegyek közt élő holtakat. Középfölde sorsa azonban egészen máshol fog eldőlni. Frodó és Samu a Hatalom gyűrűjével Mordor sötét útvesztőit járja. De minél közelebb kerülnek a Végzet hegyéhez, Frodót annál jobban húzza a Gyűrű szörnyű súlya. A világ sorsa egy apró hobbit kezében van, aki kétséges, hogy ellen tud állni a legnagyobbakat is legyőző kísértésnek."

A kötet ránézésre elég vaskos, azonban nem kell megijedni tőle. Az utolsó durván száz oldal nem a cselekmény része, hanem fügelék. Komolyan, a függelékek kitesznek egy egész könyvet... Nekem, mint határidőre dolgozónak, kedvező fejlemény volt. Elég hamar el is olvastam. Csakúgy, mint a második kötet, ez is akció dúsabbra sikeredett, persze csak a professzor visszafogottságával mérve. Még mindig a legkézenfekvőbb megoldást választotta a csatajelenetek gyors lezárására, ami nekem nem tetszett. Például a végső csatában, amit Mordor kapujában vívtak, hogy eltereljék Szauron figyelmét és így időt nyerjenek Frodónak, Tolkien ráfókuszál Pipinre. Nem Aragornra, Gandalfra, vagy Éomerre, hanem pont egy hobbitra. Ennek oka pedig egyszerű: Pipint a csata kezdete utáni negyedik-ötödik percben kiütik. Így pedig a csata már le is van rendezve és az író figyelme Frodóra terelődik. No, persze ez nem tűnik olyan zavarónak, hisz az olvasó kíváncsi a gyűrű végső sorsára, nekem mégsem tetszett. Bár lehet az a baj, hogy túl sok olyan könyvet olvasok, amiben konkrét harc van több oldalon át.
Legnagyobb szívfájdalmam, pedig Faramír sorsa volt. Korábbi bejegyzésemben kifejtettem, hogy ő a kedvenc karakterem. Épp ezért böki a csőrömet, hogy így kitolnak vele. Éowin számomra egy idegesítő, hisztis liba. Nem tudom, mi van benne, ami ennyire zavaró, csak nem kedvelem és kész. Erre pont ő lesz Faramír leendő felesége. Faramír teljesen belesik, míg a csaj csak azért megy végül hozzá, mert nem talált jobbat (Aragonr lerázta...) és ez számomra nehezen emészthető.
Ettől eltekintve tetszett, mint a többi és a vége is jóra sikerült. Megjegyezném viszont, hogy a film, bár amennyire lehet, követi a könyvet, és nagyon nem írnak át dolgokat, mégsem ugyanaz. Sok jelenetet kihagytak, míg a csatákat felpörgették. Én előbb láttam a filmeket és csak azután olvastam el a könyvet, így meglepetést okozott a harmadik kötet. A filmből ugyanis teljesen kihagyták azt a nem épp csekély részt, amikor a hobbitok hazatérnek. Csakúgy, mint Bilbót a Babóban, itt is kellemetlen meglepetések fogadják a szereplőket. Többet azonban nem árulok el, aki kíváncsi olvassa el. Szerintem megéri végiglapozni az egészet.

Összegezve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, ahogy a kurzus felvételét sem. El sem képzelné az ember, mi minden előjött az előadások alkalmával a filozófiától, a tündék nemi életén át a pszichológiáig minden. Nagyon hasznos és elgondolkodtató ismereteket szereztem és ebben a félévben ez volt az egyetlen olyan tárgyam, amire zokszó nélkül mentem be minden egyes alkalommal.
Meleg szívvel ajánlom a könyveket, a filmeket és a kurzust is bárkinek, akit érdekel a téma. :)

PS:
A Szilmarilokat is kiolvastam. Ezt azonban kínkeserves lassúsággal, bár így is rekord idő alatt. Nem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta, viszont ez a könyv tényleg a Tolkien rajongók számára készült. Mezei olvasgató kevésbé leli benne örömét.
És még egy utolsó megjegyzés:
Tokien hobbi szinten talált ki nyelveket. Több tucatot beszélhető szinten is, ám kettő kiemelkedik ezek közül, a tünde nyelvek: a quenya és a sindarin. Nem mennék bele a részletekbe, csak megjegyezném, hogy a professzor vagy egy zseni, vagy őrült. A guenya ugyanis nyelvtanilag és agyonbonyolított latinra hasonlít. Aki valaha tanult latint, az tudja, hogy ezen már művészet bonyolítani... Gratulálok professzor úr, önnek sikerült! Majd legközelebb, ha latint tanulok, arra fogok gondolni, mekkora mázli, hogy nem a tünde nyelvet kell megértenem és megjegyeznem.

2010. december 17., péntek

Stressz


A stressz furcsa dolgokat hoz ki belőlem. Megkeveri a "rezgéseimet". Most mindent kuszának látok és semmin sem tudok kiigazodni magamban. Nem tudom, hol kezdődik az egyik, és hol a másik érzés. Azt sem tudom, saját érzések ezek, vagy valaki más "rezgését" vettem át. Korábban említettem, hogy fura kapcsolatom van a természetfelettivel vagy hívjuk inkább megmagyarázatlan dolgoknak őket. Állítólag a női megérzések pontosak, állítólag létezik hatodik érzék. Fogalmam sincs, hogy ez igaz e vagy sem. De van valami, amit én rezgésnek hívok. Lehet, hogy az aura teszi vagy valami más, nem tudom, csak érzem. Érzem mások rezgéseit. No persze nem mindenkiét csak azokat, akikre rá tudok hangolódni. Egyesekkel könnyebben megy, míg másokkal kevésbé. Teljesen ismeretlenekkel ritkán fordul elő.
Pontosabban azt érzem, ha ez a rezgés megváltozik valamilyen erős érzelem hatására. Idegesség, félelem, düh, bánat vagy épp felhőtlen boldogság, ezek hatnak rám és befolyásolják a saját rezgéseimet. Ilyenkor átveszem az illető hangulatát, de legbelül érzem, hogy ez nem én vagyok. Idegen nekem ez a hangulat. Fura, de most nincs a közelemben senki, mégis tele vagyok ilyen idegennek tűnő érzelmekkel. Belső feszültséggel. A stressz ugyanis fura dolgokat vált ki belőlem. Felerősíti a ráhangolódást másokra. A gond csak az, hogy ezzel teljesen összezavar. Nehéz rendet tenni és csak a relaxáció segít.


A meditáció jó dolog. Ez az az állapot, amikor a tudatod kikapcsol és a gondolataid szabadon, mindenféle felettes utasítás nélkül áramlanak kedvükre. Még sosem sikerült igazán meditálnom, de elértem már ehhez közeli állapotot. Többek között ezért is szeretek rajzolni. A rajzolás ugyanis az egyetlen tevékenység, ami elvisz a meditációhoz hasonló állapotba. Nem gondolkodom, mégis töprengek közben. Olyan dolgokon, amik tudatosan meg sem fordulnának a fejemben, mert lényegtelennek tűnnek. Mégsem azok. A részletekben rejlik az igazság. Rajzolás közben pedig tudok ezekre a részletekre figyelni, ami segít rendet tenni nemcsak a fejemben, hanem a lelkemben is.
De hogy ne csak légből kapottnak tűnő dolgokat írjak, megjegyzem tudományosan bizonyított, hogy rajzolás közben az agy egy másik, kevésbé használt része veszi át az irányítást.


Most is rajzoltam kicsit. Befejeztem egyik firkálmányomat, de nem tartott sokáig, így nem tudtam rendesen belemerülni. Mégis segített.
Segített, ahogy tegnap este barátaim is. Belül egy idegesítő feszültség fojtogat. Nem tudom, mit kezdjek vele. Ha pedig feszült vagyok, minden apróság felnagyítódik. Ezért ugrottam olyanra, amire normálisan nem szoktam, de a sok kicsi egy idő után hatalmasra tud nőni. Kissé túlcsordultam ezzel a feszültséggel, amit bár a vizsgák és önbizalomhiányom okozott, mégis a magánéletemen csapódott le.
Szerencsémre vannak nagyon jó barátaim, akikért hálát adhatok a sorsnak vagy tetszőleges istennek. Tegnap ugyanis olyat tettem, amilyet még soha. Hagytam felszínre törni a bennem lapuló felgyüremlett feszültséget és órákon át nyafogtam. Habár a nyafogás nem jó dolog, nálam mégis pozitívumnak számít. Én ugyanis egy pszichopata katonatisztet meghazudtoló fegyelemmel tartom kordában érzelmi megnyilvánulásaimat. Mindenki nekem panaszkodik, hozzám fordul a gondjaival, mert jó hallgatóság vagyok. Én azonban nem kérem senki segítségét. Nem öntöm ki a szívemet, vagy ha mégis, akkor sem lesz jobb utána, mert ezt gyengeségem jelének tulajdonítom be. Most mégis sikerült kimondanom magamból a bennem motoszkáló dolgokat és ehhez tökéletes hallgatóságot kaptam. Csikoszokni és T. tényleg igazi barát. Nem hüledeztek, hogy mi a fene van velem, csak meghallgattak szépen türelmesen és igyekeztek jó tanácsokkal ellátni és segíteni. Valóban okos dolgokat mondtak, mégsem hiszem hogy meg tudnám fogadni őket. A helyzetem ugyanis bonyolultabb, mint amilyennek tűnik, hisz eme kis kifakadásom csupán a jéghegy csúcsa volt. Ennél sokkal mélyebb dolgok rejtőznek a felszín alatt az árnyékban megbújva. De talán majd egyszer szabadon engedem azokat is...


Érzelmeim rendszerezésében, áttekintésében és megértésében pedig az írás a másik nagy segítségem. Épp azért jártatom ujjaimat a klaviatúrán most is. Ahogy pedig látom betűkben megnyilvánulni gondolataimat, érzem az oldódást legbelül. Hisz nem csupán a végeredmény számít, hanem az út is, míg eléred. Ezért is választottam egyik nem túl régi rajzomat vizuális hatásként. A képeken látható tündér készítése közben megközelítettem azt a bizonyos tudatállapotot és még dokumentáltam is a folyamatot. Ahogy ez a rajzocska alakulása nyomon követhető a képeken, úgy én is nyomon tudom követni magamat bejegyzéseimnek köszönhetően.
Egyik ismerősöm írta a blogján, hogy akkor ír bejegyzést, amikor valami bántja, rossz passzban van, mert csak akkor érdekesek az érzései vagy gondolatai. Szerintem téved. Bár én is gyakrabban írok akkor ha valami nyomaszt, hisz mint említettem az írás és a rajzolás a két dolog, ami megnyugtat, mégsem értek vele egyet. A rossz hangulatú bejegyzések csupán a negatív gondolatit tükrözik, pedig nem csak ebből áll. Tud ő boldog, vidám, vagy épp unott, fáradt is lenni. Én mindig a teljességre törekszem. A teljes képet szeretném látni, nem csak egy részét. Írok, mert írnom kell. Belső késztetésből adódóan és bár ihletem nagyban függ hangulatomtól, mégsem ez a mérvadó. A késztetés ugyanis bennem állandóan jelen van, csupán intenzitása változó.
Még mindig nem ismernek, de még én sem ismerem teljesen magamat. Talán sosem fogja senki a teljes képet látni belőlem, talán még én sem fogom. De talán pont így van rendjén. Ettől vagyok az, aki vagyok.
Kis titkaimat, rejtett gondolataimat, érzelmeimet megtartom magamnak, legalábbis egyelőre mindenképp...

2010. december 12., vasárnap

The Lovely Bones


Írnom kell, mivel már bizseregnek az ujjaim a klaviatúra után. Életem szerves részévé vált, amolyan megszokott dologgá, hogy rendszeresen írjak valamit. Nagyjából bármit. A lényeg, hogy gépelhessek, hisz ez nemcsak jó gyakorlás, hanem pihentető időtöltés is. Hogy mennyit fejlődtem e téren, azt nem tudom, csak remélem. Én úgyse nagyon venném észre hisz minden egyes kis szövegecske, amit monitorra viszek egy-egy pillanatkép elmémből.
Valami érzékem viszont csak van hozzá, mivel Ribizlynek dolgozom mostanában. Először a motivációs levelét kellett befejeznem, tegnap pedig a beadandóját ráncba szednem, javítanom, illetve kiegészítenem néhány átkötő szöveggel. Állítólag a motivációs levél jól sikerült, úgyhogy ha megkapja az utat, várhatom a csomagot Kínából. A saját beadandómról viszont még mindig semmi hír. A tanár megkapta, de még nem olvasta el pedig már több mint két hete küldtem el neki... Kezdek pánikolni, főleg azért, mert a következő héten lesz az utolsó óránk. Igazán benyöghetné, hogy kell e akkor vizsgáznom, vagy megelégszik az irományommal.
Szóval gépelnem kell, így blogolok. Tegnap este a Revulsiont folytattam sikeresen, de ma már nincs időm a következő fejezetnek is nekiugrani. Sajnos tanulnom kell, ha nem akarom, hogy ez a hétvégém is lustaságom példája legyen. A bizsergés viszont még mindig az ujjaimban van, így gyorsan összedobok egy filmismertetőt, ami agyam egyik szegletében motoszkál.

The Lovely Bones / Komfortos mennyország van most terítéken. Szereztem hozzá egy rövid ismertetőt port.hu-ról:
"Egy fiatal lányról szól, akit meggyilkoltak, és most saját mennyországából tekint le a családjára, ahol mindenki a maga módján próbál megbirkózni a szörnyű tragédiával - és a gyilkosára, aki sokkal közelebb van a családhoz, mint azt bárki is sejtené."

A film egy könyv alapján készült, ami megosztotta a közvéleményt és elég nagy sikert aratott. Magyar fordításban, legutóbbi értesüléseim szerint, még nem jelent meg. A film viszont elérhető és bár nem olvastam a könyvet, állíthatom, hogy szép munkát végeztek.
A bemutatóját még a moziban láttam és egyből megfogott. Érdekesnek találtam a témát és a rövid bejátszás alapján izgalmasnak is. Így amint tudtam letöltöttem és megnéztem. Cseppet csalódott voltam, mivel izgalmasabbra számítottam, több akcióra és feszültségre. Ez a film azonban nem ilyen. Senki se számítson bonyolult nyomozásra, sok természetfelettire meg hasonlókra. Aki ilyenre vágyik, nézzen inkább krimit, fantasyt, thrillert és ne drámát. Ez ugyanis véleményem szerint vérbeli dráma. A mögöttes tartalom és mondanivaló a lényeg és inkább a szívre hat, mint a szemre, bár gyönyörű a képi világa. Épp ezért néztem meg másodszor is pár napja. Tudtam jól, hogy újra látnom kell ahhoz, hogy igazán megértsem. Másodszorra pedig sokkal jobban tetszett, mivel ismertem a cselekmény menetét és figyelhettem az apróbb részletekre.
Olvastam jó néhány véleményt erről a filmről és muszáj reagálnom rájuk. Volt aki hiányolta magát a gyilkosságot. Susie szinte a film elején meghal, ám magát az erőszakot és a gyilkosságot nem mutatják, hanem egy gyönyörű megoldással élnek, így nem is hiányzik. Aki pedig hiányolta a vért, (bár elég sok utalás van a halálnemre, vagyis hogy a gyilkos átvágta a torkát egy borotvával) az nem érti a filmet. Ez ugyanis nem a gyilkosságról szól, hanem a továbblépésről. Arról, hogyan lehet túljutni egy ilyen tragédián. Amitől pedig több, mint más hasonló témájú alkotások az az, hogy itt nem csupán a család, hanem Susie továbblépését is nyomon követhetjük. A film szerint ugyanis a halottnak ugyanolyan nehéz túljutnia ezen. Még mindig kötődik életéhez, szeretteihez és képtelen elhagyni a világot, amíg készen nem áll rá.
Egy másik véleményre reagálva, pedig igen, a magyar címválasztás nem túl szerencsés, mivel Susie nem egy komfortos mennyországba kerül, hanem pont a két világ közé és csak a film végén lép tovább a mennybe.
A film végéről pedig szintén megoszlottak a vélemények. Bár amikor először láttam, bennem is volt némi csalódás, másodszorra viszont megértettem, hogy pont így volt jó. Hangsúlyozom, nem maga a gyilkosság a lényeg és az amit mi igazságtalannak találunk, sem biztos hogy a végkifejlet, hisz egyikünk sem tudja, mi is van pontosan a halál után.
Összegezve nagyon jó filmnek találom és ajánlom azoknak, akik szeretik a drámát, vagy esetleg felkeltettem az érdeklődésüket ez iránt. A filmet azonban nyitott elmével és szívvel kell nézni.
Megjegyezném, hogy a képi világra, a zenére és a színészekre nem lehet panasz. Saoirse Ronan és Rachel Weisz nekem eddig még nem okozott csalódást.

A hangulata igazán megragadó és most, hogy jól átgondoltam, egy másik filmet juttatott az eszembe. Annak is hasonló hangulata volt, bár az elsőre is nagyon tetszett. A Láthatatlan című filmről van szó. Ha már így eszembe jutott, akkor erről is írok röviden.
Ismertető még mindig port.hu-ról:
"A fényes jövő előtt álló, végzős középiskolás Nicket (Justin Chatwin) egy este megtámadják, halálra ütlegelt testét az erdő szélén hagyva. Élet és halál közt találja magát, ahol azok várakoznak, akik még nem érték el a holtak birodalmát, de az élők számára már láthatatlanok. Innen kénytelen végignézni, ahogy édesanyja (Marcia Gay Harden) és a rendőrség kétségbeesetten keresnek utána, s közben nem is sejti, hogy már csak néhány óra választja el attól, hogy örökre az enyészeté legyen. Egyetlen esélye az életben maradásra, ha felderíti halálának rejtélyes körülményeit, mielőtt túl késő lesz."

A két film igazából nem összehasonlítható. A közös bennük a hangulat és a mögöttes tartalom, és az, hogy nekem mindkettő tetszett.
Láthatatlan sem épp egy akció dús alkotás, bár azért több benne a pörgés, szerintem mégsem unalmas. A karakterfejlődés és az emberi reakciók teszik érdekessé a sajátos misztikummal együtt.

2010. december 7., kedd

Harry Potter

Csupán néhány órája hagytam el a mozit és értem vissza a koliba.
Szeretek moziba járni, mégsem teszem túl sűrűn. Valahogy a széles vásznon minden film jobb, több egy kicsivel a hangulat miatt. Igaz, életem egyik legrosszabb filmjét moziba láttam... Az élmény akkor is megvan, hiszen nem egyedül izgulod végig a filmet és a látvány illetve a hanghatások is sokkal jobban átjönnek.
Premiereket viszont nem szeretem. Nem szorult belém túl sok versenyszellem, hogy elsőként akarjak megnézni valamit és ha nem muszáj, inkább kerülöm a nagy tömeget. Épp ezért néztem meg ma a Harry Potter hetedik részének első felét és nem a bemutató napján. Így is elég sokan voltunk és kissé alul kaptunk helyet a negyedik sor tájékán, ahonnan a széles vászon még szélesebbnek tűnik, de még nem kell tartani a felfelé bámulás miatti nyakzsibbadástól.
A film nagyon jó volt és néztem volna tovább is. Természetesen a legjobb résznél hagyták abba és nem tudom, hogy fogom kivárni a következő és egyben befejező részt.
Nem írok sem ismertetőt sem más benyomást, hiszen merem állítani, mindenki tudja, ki is Harry Potter és ha már tudja és még kíváncsi is rá, úgyis megnézi előbb vagy utóbb. Inkább nem lőnék le egyetlen egy apró kis poént sem.
De ha már varázslóiskola meg a többi, akkor kifejtem gondolataimat erről a történetről.

Jó pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Először csak hallomásból, ahogy hirtelen berobbant a köztudatba. Láttam is a boltokban az első két kötetet és mivel akkoriban nem szerettem olvasni, nem igazán törődtem vele. Aztán egy nyári napon a legrégebbi barátommal elmentünk a kisvárosunkban megrendezett expóra, ahol nagyjából az egész délutánt a moziteremben ülve töltöttük. Ingyen vetítettek filmeket, többet közt a Harry Potter és a bölcsek kövét. Vagy két tucat fiatalabb illetve idősebb kölyökkel együtt léptem be először a varázslat birodalmába. Beszippantott. Szerintem nincs olyan diák, aki ne kívánná, bár egy ilyen csodálatos és izgalmas iskolába járhatna a valóság helyett. Én is így voltam ezzel. Szerettem volna bűbájokat és átkokat tanulni az unalmas kötelező tananyag helyett.
A filmbe így hamar beleszerettem és meg is néztem a későbbieket is, a könyvek iránt azonban továbbra sem mutattam érdeklődést. Az áttörést két dolog hozta meg számomra. Az egyik kedves osztálytársam és barátom (Kisvass) volt, aki nagy Harry Potter rajongó. Mivel érdeklődést mutattam, szívesen osztotta meg velem rajongása tárgyát és heti rendszerességgel tartott nekem szinte órákat belőle, ahogy elmesélte az ötödik könyv tartalmát. Órákat ültünk a parkban a varázsvilágról diskurálva. Aztán eljött a nyári szünet kezdete, így kevesebb időnk volt, míg én lassan megszerettem olvasni egy másik könyvsorozatnak köszönhetően, amiről már írtam korábban. Így megkaptam kölcsönbe az ötödik kötetet, hogy fejezzem be magam a hátra lévő részeket.
Hazavittem, leültem és olvastam egész délután illetve este. Olyan hajnali fél egy körül fejeztem be és a kellemes bizsergéstől hajtva, hangosan morogva (Azt ismételgetve: Átesett egy kicseszett függönyöm! Ne már!) mentem fogat mosni. /J. K. Rowling egyetlen nagy hibája, hogy nem tudja jól megölni a szereplőket./ Nehezen aludtam el és másnap reggelre megvolt az elhatározás: el kell olvasnom az elejét is. Így nekiugrottam az elejétől és rekord idő alatt olvastam ki a nem épp vékony ötödik kötetet. Kisvass fel volt dobva, mikor elmeséltem neki és természetesen még részletesebben tudtuk tovább tárgyalni a témát és együtt mentünk moziba megnézni pont ezt a részt, vagyis a Harry Potter és a Főnix rendjét. Bár először kicsit csalódtam, hiszen egy film mégsem ugyanaz, mint a könyv, mégis tetszett. Másodszorra már csak élveztem a filmet és nem panaszkodtam, hogy mit hagytak ki belőle, vagy írtak át. Szerintem a változtatások, amúgy sem olyan durvák, hiszen nem lehet ugyanazt visszaadni, mint amit egy könyv nyújt.
Ezek után egy másik barátom anyukájától (Igen, az anyukája Harry Pottert olvas, míg a barátomat csak a filmek érdeklik és enyhe könyvfóbiában szenved...) megkaptam kölcsönbe a hatodik kötetet, amit szintén elég gyorsan kivégeztem. Hamar következett a hatodik rész megtekintése moziban szintén csapatosan, barátokkal. Aztán eljött a várva várt hetedik kötet kiadásának ideje. Gimis osztályomban nem csupán Kisvass és jómagam szenvedett Harry Poetter lázban, hanem Ribizly is. Egyből lecsaptak az új és egyben utolsó kötetre és amint végeztek, megkaptam kölcsönbe. Igen, főként kölcsönkönyveken élek. Gazdaságos módszer. ^^ Ennek viszont már két éve, így elég sokat felejtettem a cselekmény részleteit illetően és kissé összemosódnak a kötetek. De így is nagyon nagy élmény volt megnézni a hetedik első részét. Ahogy néztem, sorra ugrottak be a dolgok és külön öröm, hogy Ribizlyvel osztoztam az élményben. (Igaz, ő már látta a premier idején.)

Összességében a Harry Potter számomra alapmű és minden tiszteletem az írónőnek, aki kétség kívül nagyot alkotott. Elérte az előkelő negyedik helyezést azon a bizonyos listán a Biblia, valami kézikönyv és A Gyűrűk Ura után. Megjegyzem, olvastam az életrajzát is, ami nagyon hasznos olvasmány a hozzám hasonló színfalak mögé betekinteni vágyóknak.
Még néhány megjegyzés a végére:
Kedvenc szereplő nehéz kérdés, mivel elég sok számomra kedves karakter van. Az ikreket viszont különösen kedvelem, ahogy az őket alakító színészeket is. De ha már színészek, akkor Emma Watson is kedves nekem. Olyan szép haja van, de a mostani rövid is jól áll neki. Pitont pedig fokozatosan kedveltem meg. Az elején csak szimpi volt, most viszont kifejezetten kedvelem a karakterét. Nagyon el lett találva.
Még egy utolsó megjegyzés a filmről:
Kissé soknak találtam a vetkőztessük Harryt jeleneteket. Ribizlyvel meg is jegyeztük, hogy Ronról miért nem varázsoltak le néhány ruhadarabot? :D Megnéztük volna... ahogy én az ikreket is... ^^

2010. december 2., csütörtök

Scott Pilgrim


Két napja folyamatosan vigyorgok. Szinte ok nélkül, bár én a hónak tulajdonítom jó kedvemet. Imádom a havat! Annyira gyönyörű és cseppet sem bánom, hogy több réteg ruhát kell magamra vennem, ha ki akarok lépni a házból. Már a fejemhez vágták többen, hogy nem vagyok normális, én akkor is szeretem a telet. A hosszú sétákat a hóesésben, mikor minden csendes és csak a talpad alatt ropogó hó hangját hallod, miközben cikáznak körülötted a fehér pihék. Fura, de ha szép nagy pelyhekben esik, akkor akár a főváros nyüzsgő belvárosában is lehetsz, mégis minden csendes és megnyugtató. Mázli, hogy épp olyan helyen lakom, ahol meg is maradt.
A hó pedig ünnepi hangulattal párosul, bár lehet, hogy a karácsonyi vásár hozta ki belőlem a dolgot. Kedden este szétfagytam kicsit a vásárban, de megérte. Jó társaság és sok szép holmi szigorúan csak a szemeknek és már nem is számítanak a mínuszok.
Ráadásul ma délelőtt is esett a hó és bár várakozásom ellenére nem hóesésben vonatoztam haza, mégis amint leszálltam a vonatról nagy hópihék fogadtak és csendes hóesésben sétáltam a házig. Otthoni levegő, csend és hó. Tökéletes. (Csak a gurulós bőröndöm nem gondolta így...)

Ennyit az időjárásról.
Most egy manga foglalkoztatja gondolataimat többek között.
Még egy piros pont kicsiny városkámnak a könyvtár miatt. Nem tudom, máshol mennyire elterjedt, de nálunk a polcokon mangák is vannak. Meglepő? Cseppet sem. A dolog nyitja csupán annyi, hogy a városi könyvtár góréjának a fia anime és manga kedvelő, conokra járó és természetesen könyvbarát. Első kézből tudom, (vagyis pont ettől a sráctól, mivel az osztálytársam volt) hogy mikor az apukája vásárol a könyvtárnak gyakran megkérdezi a családot, hogy mit szerezzen be. Ő meg szépen felír a listára néhány mangát a városunkban élő hasonszőrűek nagy gyönyörűségére.
Szóval bementem a könyvtárba visszavinni a Tolkien könyveket és kivettem ezt a hihetetlen képregényt. Azért olvasok most mangát, mert könnyed és tökéletes az unalmas percekre a vonaton, vagy épp az órák között. Amúgy nem vettem még életemben egyet sem, mivel enyhén szólva, rohadt drága. Árban kb. annyi, mint egy pár száz oldalas regény, szóval nem éri meg az én szemszögemből. Megjegyzem, egyszer láttam az aluljáróban egyet fizet kettőt kap felirat alatt két mangát. Mivel siettem, meg sem álltam szemügyre venni őket. Azóta bánom...
Akkor rá is térek erre a műre.
Néhány perce rákerestem, hogy egy épkézláb ismertetővel is szolgálhassak és bár azt nem találtam, felcsillant a szemem. Készítettek belőle filmet. Épp most töltöm le és alig várom, hogy megnézhessem. ^^
De maradjunk a mangánál. Kénytelen vagyok magam ismertetőt írni, ami egyáltalán nem az erősségem.
Scott Pilgrim egy 22 éves kanadai srác átlagos élettel. Már amennyire átlagos az, ha a lakótársa, akivel közös ágyban alszanak, meleg, gimnazista lánnyal jár és egy átlagon aluli rockbanda basszusgitárosa. Ehhez hozzájön még egy álom nő (szó szerint) és néhány nagyon zabos expasi.

Na, valami ilyesmi. ^^
Cselekményről inkább nem írok semmit, mert azzal elrontanám a meglepetéseket. Inkább a véleményemet fejtem ki. Eszméletlen jó! A sztori és a szöveg nagyon el lett találva. Kedvenc karakterem pedig nem más, mint Wallace Wells, aki Scott iszonyat jó humorral megalkotott meleg lakótársa. Nagyon nagy arc.
Valószínűleg őrültnek néztek miközben olvastam, mivel alig bírtam visszatartani a röhögőgörcsömet. Hajlamos vagyok olvasás közben érzelemnyilvánításokra és felkiáltásokra cseppet sem törődve azzal, hogy épp otthon egyedül, vagy nyilvános helyen, több tucat emberrel körülvéve teszem. De ezt a mangát nem lehet nevetés nélkül végigolvasni, azt garantálom. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Tökéletes kikapcsolódást nyújt és bár a rajzolása nem az én szívemnek kedves gyönyörűen kidolgozott kategóriába tartozik, ez cseppet sem ront értékéből.

Egy gyors megjegyzés a végére, amit muszáj leírnom:
Kedden este a karácsonyi vásárról hazafelé tartva ülök a metrón. Szemben velem ül egy srác. Nézem, nézem és nagyon ismerősnek tűnik valahonnan. Tovább bámulom, ő meg visszabámul. Így ülünk egy ideig, majd magamban röhögni kezdek, amint leesik, kire hasonlít. Gossip Girl rajongók figyelem, megtaláltam a magyar Chuck Basst! Szemszín stimmel, áll és arccsont szintén, félig felsőbbrendű és szarok a világra tekintet egyezik, ahogy a stílus (feltűnő és színes ruhák) és még a fül is. (Észrevettem, hogy Ed Westwick elég érdekes füllel rendelkezik, mivel nincs fülcimpája. Aki nem hiszi, járjon utána! :D)

2010. november 25., csütörtök

A két torony

Igen, még mindig A Gyűrűk Ura és nem, még nem unom a témát. ^^
Szóval második kötet, második mozifilm A két torony. A port.hu-ról hoztam egy kis összefoglalót, csak hogy mindenki képben legyen.
"Hamarosan eldől Középfölde sorsa: a gonosz ereje egyre nő, mert szövetséget kötött a két torony: Barad-dúr, Szauron, a sötét úr vára és Orthanc, amely Szarumán, az áruló mágus erődje. Frodó, a Gyűrűhordozó és hű barátja, Samu Mordor földje felé tart, hogy a tűzbe hajítsa terhét: ám egy újabb veszéllyel kell szembenézniük - felbukkan Gollam, aki magának követeli a kincset. Eközben a szövetség még élő tagjai a Kósza vezetésével újabb harcokba keverednek. Rohan lovasai mellett küzdenek és különös szövetségesekre lelnek: az Entekre. Árnyék vetül a világra. A Sötét Úr hadseregei Gondor felé vonulnak. Kezdetét veszi a Gyűrűháború."

A történetről elég ennyi, lássuk inkább a részleteket. Maga a könyv ránézésre jelentősen vékonyabbnak tűnik. Ez az olvasás öröme szempontjából rossz hír, míg annak, aki határidőre akarja kiolvasni (ahogy én tettem) örvendetes dolog. Valójában azonban terjedelme megegyezik az utolsó kötetével csak abba belesűrítettek még egy egész könyvnyi függeléket, de arról majd egy másik bejegyzésben.
Ez a kötet lényegesen izgalmasabb volt mint az előző. Végre volt benn igazi harc és sok sok új szereplő. A cselekmény két fő szálra szakadt és a szálakon belül is voltak kisebb-nagyobb mellékutcák, de teljesen követhető. Ezen a ponton azonban meg kell jegyeznem, hogy a mozifilm nem fedi a valóságot. Rengeteg dolgot átírtak, bár mindezt okkal tették, mivel ha ragaszkodtak volna az eredeti cselekményhez, dög unalom lett volna. Tolkien ugyanis előszeretettel ugorja át magát a csatát. Csak felállnak szépen a harcosok megkezdődik az ütközet és hupsz már vége is van. Míg a film terjedelmének 80%-a harcjelenet. No, az is igaz, hogy egy plusz csatát is alkottak kizárólag a mozivászonra, (Amikor útban a Helm-szurdok felé megtámadják őket. Bár valójában nem is a szurdokba menekültek, hanem a hegyekbe és csak a király meg a serege kötött ki a Helm erődben hogy az ottaniakat segítse.) vittek bele több vért és sérülést, (Megjegyezném, hogy Aragorn egy igazi James Bond a könyvben és karcolás nélkül megússza mind a három kötetet... Ez speciel nekem nem tetszett.) és a szerelmi szálat is felpörgették. Arwen szerepéről már ejtettem szót korábban, úgyhogy hanyagoljuk őket. Csak még annyit tennék hozzá, hogy a 3. kötet függelékében megtaláltam azt a bizonyos részt, ahol összejöttek és ahol végre kiderül, hogy szerelmesek.
De ha már szerelmi szál, akkor fecsegek kicsit az én "szerelmemről". Az egyetlen karakter, aki elnyerte szimpátiámat az Faramír. Annyira aranyos, kedves, okos meg bátor, hogy szinte tökéletes. A könyv legjobb részei számomra, így azok voltak, amikben szerepet kapott. A film viszont tönkre tette karakterét. Felháborodással fogadtam, hogy mennyire el tudnak rontani valakit csupán a hatás kedvéért. Faramír nem térítette el Frodót, meg sem fordult a fejében a gyűrű megszerzése, sőt el is kísérte egy darabig, hogy biztonságban legyenek. Ő annál sokkal bölcsebb, hogy olyan hibát vétsen, mint amit a filmben láthatunk. Nem igazán tudom, mi van benne, de valami nagyon megfogott. Gratulálok Tolkien professzor, alkotott egy igazán jó pasit!
A film amúgy nekem tetszett. A tájak gyönyörűek, a zene szintén és nagy piros pont az entekért (fapásztorok). Szerintem őket nagyon jól eltalálták, bár a tanácskozásuk sem épp úgy alakult, ahogy a filmben láthatjuk, de ez a változás nem rontott az értékükön.
Összességében, jobb mint az első kötet, illetve jobb, mint az első film.



Ez a rajzocska egy elég bénán sikerült másolat, amit gyorsan firkáltam a jegyzetelős füzetem belső borítójára egyik este. Az eredeti sokkal jobb és élethűbb. Ő ugyanis Chuck Bass akar lenni, csak ahogy Csikoszokni is mondta, túl mangás lett. Ez van, ha az ember lánya főleg ebben a stílusban alkot.
De ha már Chuck, akkor Gossip Girl. Harmadik évadot végzem ki éppen és iszonyatosan jó még mindig. Karakterekről véleményem nem változott, bár Nat megint határozottan szimpatikus a számomra. Váratlan fordulatok és sok-sok bonyodalom továbbra is, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy kikapcsolódjak egy hosszú nap végén.
Sajnos még mindig csak 24 óra áll a rendelkezésemre... ez pedig nagyon nem elég. Főleg most, hogy nyakamon a vizsgaidőszak. El vagyok havazva tanagyaggal, kötelező szakirodalommal és örülök, ha ki tudom aludni magam. De kikapcsolódás mindig kell épp ezért lopok magamnak perceket olvasásra (manga), sorozatnézésre, vagy épp rajzolásra. Az íráshoz viszont nem elég néhány perc vagy akár fél óra. Plusz az se segít ihletemen, ha ötpercenként nézem az e-mailjeimet, mikor írják ki a következő vizsgaidőpontot. Bölcsészek... lusta banda...
Azért némi mazochizmus is van bennem, mert várom a vizsgákat, hogy végre tegyek valamit, valami fontosat és ne csak lézengjek, mint ahogy a szorgalmi időszakban szoktam. De majd kijózanodok, mire eljön az első időpont és tiszta idegroncs leszek, mert szóbelivel indítok, ami egyáltalán nem az erősségem.
Úgyhogy itt most be is fejezem egy gyors helyzetjelentéssel:
Szilmarilok kiolvasva! Beadandó elkészült, meg is mutattam a tanárnak és amint felhasználtam az instrukciót, amit gyorsan közölt velem, postázom is, hogy még felszültebb legyek sorsát illetőleg. Revulsion passz... majd talán hétvégén. Holnap pihenés nap, megyek rájákat tapizni, mert az olyan jó. ^^
De most már tényleg várnak a rómaiak a szappanoperába illő hosszú neveikkel és bonyolult szerelmi életükkel, hogy a gyilkolási hajlamaikról ne is beszéljek.

2010. november 20., szombat

Könnyű nőcske

Mozgalmas hétvége, sok cikázó gondolat, rengeteg új benyomás, vagyis írnom kell. Muszáj kicsit kiadnom magamból, legalább a töredékét.
Habár a bejegyzésem címe egy filmet jelöl, amit épp ma láttam a moziban, mégsem erről szeretnék írni. Most kicsit személyesebb vizekre evezgetek, de csak mértékkel, hogy ha süllyedne a hajó, még partra tudjak úszni. Röviden mégis ismertetnem kell a filmet, hiszen ez hozta felszínre már megint azt a makacs kis gondolatot a fejemben.
Tehát egy vígjátékról van szó. Nem rossz film, főleg ha moziban, kellemes társaságban nézi az ember, de egyszer nézhető darab csupán. A sztori rövid lényege a következő: adott egy nem túl népszerű, szinte láthatatlan lány, aki meggondolatlanul füllent az iskola mosdójában és ezzel el is indult a pletyka, ami váratlanul a figyelem középpontjába helyezi és innentől nincs megállás, hazugság hazugság után. Ez pedig megmozgatta a fantáziámat és újra kacérkodtam a gondolattal, hogy követnem kellene a lány példáját. Nem először fordul meg a fejemben.
A szitu az, hogy míg Applequeen barátnőm egy élő pasimágnes, (Komolyan, úgy tapadnak rá a fiúk, akár méhek a cukros papírra.) addig én szabályosan taszítom őket. Hímneműek 90%-a észre sem vesz, a maradék 10%-nak pedig, ha mégis feltűnnék, nem úgy tekint rám, mint nőre, hanem mint egy húgra, haverra, egy másik fiúra, vagy ki tudja mire. Leszögezném, hogy határozottan cáfolom azt az állítást, hogy fiú és lány között nem lehet barátság. Igen is működik a dolog. Vannak hímnemű barátaim és ugyanolyan jól kijövök velük, mint a lányokkal. Nincs akkora különbség a nemek között, mint ahogy az emberek többsége hiszi. Amúgy is feminista hajlamom van, éljen az egyenrangúság mindenféle tekintetben. A gondom csupán annyi, hogy unom, mikor megkérdezik: "Van fiúd?" Ez pedig elég gyakran előfordul barátok, rokonok és ismerősök körében. A válaszom egy masszív nem. Erre viszont jön a következő kérdés: "Hogy-hogy?" Ezt általában egy vállrándítással intézem, aminél jön a csodálkozó, lesajnáló, vagy épp kétkedő pillantás.
Egy: Miért kell mindenkinek járnia valakivel? Miért nem elég, ha egyedül van, de boldog így?
Kettő: Attól, hogy nincs fiúm, még normális ember vagyok. Nem sírdogálok éjszakánként a szőke herceg után. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy még egy párkapcsolat buktatóival is küszködjek.
Három: Nem, nem vagyok leszbikus.
És négy: Mi köze bárkinek is a magánéletemhez?
Ezen okok miatt utálom ezt a típusú beszélgetést. A fejemben motoszkáló kis hang pedig arra csábít, hogy a fent említett film főszereplőjéhez hasonlóan hazudjak. Próbáljam ki, mi történne, ha hirtelen bejelenteném: van egy fiúm. A kitalált pasi a legkézenfekvőbb, ám hamar lebuknék vele, így gondoltam már arra is, hogy valamelyik hímnemű ismerősömet megkérem, hogy legyen a fiúm csak látszólagosan. A gond az, hogy nem ismerek senkit, aki alkalmas lenne rá. Annak, akivel elég jóban vagyok, hogy meg merjem tőle kérdezni, anélkül, hogy hibbantnak tartana, van barátnője... Persze nem fogok apróhirdetést feladni és nem rágom a körmöm idegességemben, hogy találjak gyorsan valakit, aki lehetne a fiúm. Más dolgok ugyanis ráébresztettek valami fontosra, így az ötlet elvetendő és csak egy dühös pillanatomban merült fel bennem.
Én ugyanis még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Nem tudnám teljesíteni az ezzel járó dolgokat, feladatokat. Totál képtelen vagyok érzelmeim kimutatására és nem szeretem a kötöttségeket. Megszoktam már, hogy mindenben magam döntök. A nem komoly kapcsolat pedig szóba sem jöhet nálam, mivel ha csinálok valamit, akkor azt komolyan, teljes erőbedobással teszem. Jelenleg nem állok még készen egy párkapcsolatra és kész. Majd eljön annak is az ideje és akkor biztosan feloldódik a tudat alatti pasitaszító fal és átmegy egy szirénénekbe, amivel talán magamhoz vonzhatom azt a bizonyos egyént, aki képes elviselni és szeretni olyannak, amilyen vagyok.
Fura, hogy rideg, már-már félelmetesen érzéketlen énem egy határozottan romantikus lélekkel rendelkezik. De én már csak ilyen szokatlan, különc vagyok. Ez van.
Jobban érzem magam, most hogy leírtam és kissé össze is rendezte a gondoltaimat.

Hogy ne csak mindenféle ostobaságot fecsegjek, a filmhez némi plusz információ. A film férfi főszereplője Penn Badgley, aki a Gossip Girlben Dan szerepét játssza. Igazán jól áll neki a kék festék és szerintem látszik rajta, hogy gyúr, mivel a Gossip Girl elején még nem volt ilyen sportos alkat, vagy csak nem figyeltem eléggé és jól titkolta. ^^ Így bátran ajánlom az őt kedvelők figyelmébe, ezt a határozottan szórakoztató filmet.

2010. november 16., kedd

10 dolog, amit utálok benned


Rászoktam a márkátlan instant kávékra. Igaz, nem nevezném kávénak ezt a Mokate nevű mű dolgot, de olcsó, tűrhető az íze és hamar megvan, ráadásul serkentően hat az agyműködésemre. Valójában nem is szeretem a kávét, csak az illatát, meginni viszont nem tudom. Kávázókban inkább forró csokizom vagy cappuccinót iszom. Szóval most épp a napi koffein adagomat fogyasztom és igyekszem hasznosan tölteni a szabadidőmet.
Ismét egy film van terítéken, méghozzá egy elég régi darab: 10 dolog, amit utálok benned. Kezdem egy rövid ismertetővel port.hu-ról.
"Biancát hiába hívják randira a környék legmenőbb srácai. Nem mintha túlságosan tartózkodó lenne, de morc apja a fejébe vette, hogy míg Bianca nővére, Kat otthon ül, húgának is tilos a bulizás. Kat azonban kiállhatatlan, goromba pokróc, nincs senki, aki ki merne kezdeni vele. Amíg színre nem lép egy srác, aki jobban akarja Biancát a többieknél. A csöppet sem szent cél érdekében felbéreli Patrick Veronát, ezt a rejtélyes múltú, rettenthetetlennek látszó fiatalembert, hogy csábítsa el a mogorva Katet. A terv nem egyszerű, de végrehajtása sokkal bonyolultabb. Újabb szerelmes ifjoncok kerülnek elő, a párok kicsit átrendeződnek, senki nem ért semmit és végül hátha mindenki rátalál arra, akit megérdemel."

Már vagy ötször láttam, mégis tudok rajta nevetni.
Habár első ránézésre azt mondaná az ember: "Egy újabb vacak amerikai tinifilm." Erre azonban rácáfolnék. Se nem vacak, se nem tucatfilm. 1999-es, vagyis meglehetősen régi. Persze senki se várjon el tőle mélyebb mondanivalót és nem állíthatom, hogy a sztori teljesen egyedi volna. Viszont a saját műfajának tökéletesen megfelelő alkotás. Nevetni lehet rajta, helyzetkomikumokból és vicces karakterekből (Itt megjegyezném, hogy az igazgatónő nagyon nagy arc. ^^) bővelkedik, romantika is szerepet kap, hisz tinédzserekről szól. Mégis van benne valami, (bár lehet, hogy csak nekem) amitől jobb, mint a műfaj legtöbbje. Talán mert cseppet kiszámíthatatlan. Azzal nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, boldog vége lesz, szerelmi tökély meg minden rózsaszín, de míg eddig eljutnak a szereplők, fordulatokban lehet részünk. Néhány egyszerű helyzetben máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy a néző várná és itt van talán a megoldás. Ettől több, jobb a film más hasonló alkotásoknál.
Nekem tetszik és csak ajánlani tudom azoknak, akik könnyű kikapcsolódásra vágynak, szeretnének jót nevetni és nem irtóznak a romantikus tinivígjátékoktól.
Meg kell említenem még egy dolgot. Ezzel a filmmel vált ismertté Heath Ledger. Szerintem jó színész (volt, sajnos...) Ebben a filmben pedig még énekel is, ami talán az egyik legjobb rész. Így a színészt kedvelőknek is bátran tudom ajánlani.

Helyzetjelentés:
Zsúfolt két hét áll előttem, aminek kifejezetten örülök. Végre egy kis kiszakadás a hétköznapokból. Nem szeretek terveket szövögetni, mivel általában nem jönnek be, most mégis terveztem, aztán majd kiderül, sikerül e a kivitelezés.
Végre befejeznem a beadandót és holnap le is adom, úgyhogy előre izgulok, elfogadja, vagy sem. Jó lenne, ha elfogadná, mivel 10 vizsga bőven elég nekem...
Pénteken találkozom Csikoszoknival. Már úgy hiányzott és annyi mindent kell megbeszélnünk, főleg olyan dolgokat, amiket mással nem tudok. De erre való a legjobb barátnő. Hmm tényleg ő nyerte el ezt a címet...
Aztán este gólyabálba megyek. Na, ettől nem várok túl sok jót. De legalább jön Pucca is és ha már egyszer van ruhám, ne csak a szekrényben álljon. Néha belőlem is előjön a női hiúság, vagy inkább a vágy a nem hétköznapi megjelenésre. Igazából szívesebben mennék jelmezbálba, de ez is megteszi. Talán megúszom a hajnali gyalogtúrát is, amiben tavaly részem volt gólyabál után...
Szombaton pedig korán kelek, mert azt a napot egy másik nagyon jó barátommal töltöm Applequeennel. Mozi, cukrászda és vele is a nagy beszélgetés. Őt is régen láttam, pedig most egy városban vagyunk, csak az órarendünk nem épp kompatibilis.
Hogy írni mennyit fogok ebben a két hétben, azt nem tudom. A koliban nem szeret az ihletem, vagy csak akkor látogat meg, amikor aludnom kellene, vagy épp tanulnom. Könyvmolyságom viszont nem lankad.
Jelenleg olvasom: Anita Blake - Lidérces álmok (döcögősen indult, de kezd belejönni), Szilmarilok (csak mert muszáj), és két mangát: Scott Pilgrim kivételes átlagélete (Eszméletlen jó!) és Princess Ai - Pletykák a másik oldalról.
Unatkozni nem fogok és van bőven olyan témám, amit szívesen leírnék, úgyhogy a bejegyzések is szaporodni fognak ebben a hónapban, ahogy időm engedi.

2010. november 7., vasárnap

Csokoládé


Épp most fejeztem be egy egész jó filmet. Meghozta a kedvem az íráshoz, amit egész nap kerestem. A hétvégém mégis terméketlenül ér véget. Nem sikerült befejeznem az esszét, sőt egy betűt sem írtam hozzá és ez elég nagy baj. A történeteimmel sem haladtam semmit. A kedvem ugyanis ihletemmel együtt eltávozott a hétvégére pihenni, vagy ki tudja mit csinálni. Egyszerűen ahhoz is nagy erő kellett, hogy reggel felkeljek, nemhogy még alkossak is valamit.
Lustaságomban pedig filmet néztem. Pucca adta kölcsön DVD-n a Csokoládé című filmet. Igazából csak azért adta, mert Johnny Depp játszik benne és nagy rajongója és mivel én is kedvelem, elkértem tőle. Előtte természetesen részletesen megbeszéltük véleményünket a szóban forgó hímneműről. ^^
Na, de akkor lássuk a filmet.
Rövid ismertető:
"Egy titokzatos csokoládébolt megnyitása valóságos háborút robbant ki a francia kisvárosban, Lansquenet-ben. Itt ugyanis úgy tűnik, mintha száz éve semmi sem változott volna. Az üdítő fuvallatot Vianne Rocher (Juliette Binoche) érkezése hozza meg: a lányával céltalanul utazgató asszony csokoládéboltot nyit Lansquenet-ben, amely édes ínyencségeivel felszabadítja a helybeliek rejtett vágyait. Ám Reynaud grófja (Alfred Molina) meggyőződéssel vallja, hogy Vianne csokoládékülönlegességei erkölcsi romlásba taszítják a várost. Ellenségeskedésük egészen addig megosztja a kisváros lakóit, míg kis híján tragédia történik."

Először leszögezném, hogy senki se várjon tőle nagy izgalmakat. Ez amolyan könnyed film, amit egy délutáni pihenésnek ajánlanék némi édesség mellé. Szinte kínzásnak minősül, ha közbe nem ehetsz csokit. Én sem bírtam sokáig, de szerencsémre volt itthon csokiöntet, amit egy kis tejjel felhígítva megmelegítettem és tejszínhabban fogyasztottam. Hmmm tökéletes kényeztetés...
Az alapsztori nagyon egyszerű, mégis tanulságos. Van mondanivalója és azért mindenki agyát megmozgatja kicsit a kérdés. Mennyire akarunk beilleszkedni? Mit vagyunk hajlandók ezért megtenni, vagy épp mit nem teszünk meg, hogy elfogadjanak? Miért nézünk ferde szemmel azokra, akik kicsit különböznek? Tényleg annyira különböznének? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések motoszkáltak a fejemben. Bár a filmben elég éles a kontraszt a főszereplő nő és a falu között, mégis mindenkinek ismerős a szitu. Hisz így működnek a közösségek. Van a többség, aki diktálja a szabályokat és ha közéjük akarsz tartozni, betartod őket. Ám vannak olyanok, akik nem hódolnak a birkaszellemnek és valami újba kezdenek. A megszokás azonban nem engedi, hogy kételyek nélkül elfogadják az újítást. És máris megvan a konfliktus.
Jómagam a különc kategóriába tartozom. Nem akarok mindenáron tartozni valahová. Csak vagyok és alakítom magam körül a dolgokat. Az pedig, hogy másoknak erről mi a véleménye, hidegen hagy. Igaz már meglehetősen unom, hogy folyton sokkolom az embereket dolgaimmal, mégsem vagyok hajlandó lemondani elveimről, vagy eltitkolni őket, csak azért, hogy megfeleljek másoknak. Természetesen nekem is vannak elvárásaim a többiekkel szemben, de ha nem felel meg nekik valaki, hát ez van. Megyek tovább és nem próbálom megváltoztatni a saját ízlésemnek megfelelően.
Egy személyes példát felhozva, itt van például táplálkozási szokásom. Vegetáriánus vagyok. Néhány közkedvelt mondatom: "Nem eszem olyat, aminek szeme van." illetve egy idézet "Nem azért vagyok vegetáriánus, mert szeretem az állatokat. Azért vagyok az, mert utálom a növényeket." (Alan Whitney Brown). Ezzel sokkoltam már néhány embert, bár nem értem, miért olyan nagy csoda. Mindegy, ez a magyar mentalitás, vagyis ha ebéd, akkor rántott hús rántott hússal... A legmegdöbbentőbb mégis az, amikor elmegyek valakivel ebédelni és azt mondja: "Tekintettel vagyok rád és ma én sem eszem húst." Mire én: "Heh? Mi van?". Nem akarom én megváltani a világot, vagy hasonlók. Mindenki azt eszik, amit akar. Ameddig pedig nem még lélegző állatot majszol mellettem, tőlem akár nyers húst is ehet. Nem zavar. Egyáltalán miért zavarna? Mi közöm hozzá? Nem szeretem, ha beleszólnak abba, mit eszem, épp ezért én sem szólok bele mások dolgába. Mégis az emberek többsége rosszul fogadja az átlagostól eltérőt, vagy szokatlant.
A film jól mutatja ezt és a végén bebizonyítja, hogy igen is képesek vagyunk elfogadni másokat a különcségükkel együtt, csak egy kis idő kell házzá. Hát én teljesen ráérek. És vállalom, hogy fura vagyok. Sőt, egyik barátnőm azt mondta rám: "kicsit különc", mire én: "Mit kicsit? Nagyon különc!" :)
Végszónak csak annyit mondanék, azoknak ajánlom ezt a filmet, akik szeretik a könnyed, romantikus dolgokat és a csokoládét, (Van egyáltalán olyan, aki nem szereti?) vagy épp kedveli Johnny Depp filmjeit.

PS: Nem tetszett egyik kép sem, amit a filmről találtam, így egy saját fotót töltöttem fel hozzá. A dicséret anyukámat illeti ezért a finomságért (Somlói Galuska).

2010. november 4., csütörtök

A gyűrű szövetsége



























Megint gépelhetnékem van és ezúttal igyekszem hasznosan tenni. Nem a leghasznosabban, de azért elmegy. Hiszen mit csináljon a magamfajta egy átlagos csütörtök este? Másolhat jegyzeteket, (ami már megvolt és még lesz is...), olvashat (könyv formában csak a Szilmarilok érhető el, gépen csak Anita Blake van és a kötelező szakirodalom, ezekhez azonban semmi kedvem, az AFS pedig ismételten bemondta az unalmast),nézhet filmet, vagy mehet aludni. Nincs jó film a gépemen és nem vagyok álmos. Tehát maradt az írás. Ihlet azonban nincs, így blogolok.

Régen írtam könyvismertetőt és már nagyon hiányzott.
A Gyűrűk Ura első kötete van ma terítéken. Nem rossz, de mégsem desszert kategória, inkább főfogás. Kezdem talán ott, hogy végeztem az egész könyvvel, vagyis mind a három kötettel. Igen, ez egy darab könyv és nem trilógia, ahogy emlegetni szokták. Most pedig az esszét kellene írnom belőle, ha nem lennék ennyire lusta. A témát nagy nehezen eldöntöttem, neki is láttam, de úgy érzem, valami még hiányzik. Talán az ihlet szikrája. De addig is leírom a véleményemet az első kötetről ezzel is felelevenítve az olvasottakat.
Hoztam egy ismertetőt is, bár nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatnom az alapsztorit.
"A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak."

Nem is fűznék hozzá semmit a cselekményhez, inkább csak személyes gondolatokat firkálgatok.
Az eleje kétség kívül unalmas. Előbb a filmet láttam, azután olvastam, de szerintem, ha nem így lett volna, akkor is unalmasnak találtam volna. Szörnyen lassan indulnak be az események. Mire Frodó útra kel, vagy hatszor tettem félre a könyvet. Amint azonban mozgásba lendül, egyre izgalmasabbá válik. Szeretném megjegyezni, hogy az első film hűen követi a könyvet és tényleg csak az elejét sűríti, ami egy nagy piros pont a készítőknek. Viszont néhány szereplőt egyszerűen kihagytak, vagy nyom nélkül, vagy a szerepüket másra ruházták át. Így például eredetileg nem Arwen megy Frodóért, mikor leszúrják, hanem Glorfindel. Ám ennek is meg van az oka. Ha ugyanis nem iktatnak be plusz szerepeket Arwennek, szinte nem is szerepelne a filmben, ahogy a könyvben is csak kétszer tűnik fel. Egyszer az első kötetben és másodszor a harmadik kötet végén. Igazából, ha nem láttam volna a filmet és nem ismertem volna már a történetet, fel sem tűnt volna, hogy Arwen és Aragorn a szerelmi szál két főszereplője.
Kedvenc karakterem nincs, mivel egy szereplőt szeretek csak igazán és ő majd később lép színre, addig meg megtartom magamnak kilétét.
Összességében nem rossz könyv, de nem lett a kedvencem. Nekem túl vontatott és van néhány apróság, ami böki a csőrömet, de ez szintén inkább a későbbi kötetekre vonatkozik, így most nem mennék bele. Írni fogok a másik kettőről is bejegyzést és ott majd bővebben kifejtem.
Őszintén szólva, ha nem lett volna kötelező elolvasnom, (bár saját magam tettem kötelezővé és már nagyon régóta el szerettem volna olvasni) akkor lehet, hogy úgy jártam volna, mint Ribizly barátnőm, aki az első ötven oldal után feladta és azóta sem folytatta. De szerencsére én szívósabb vagyok, átrágtam magam az egész terjedelmes művön és még megterhelőnek sem éreztem. Azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akiket érdekel az eredeti történet, plusz információkra vágynak, amiket a filmből nem kaphatnak meg, vagy csak kíváncsiak egy sikerkönyv titkára. Bár a titok szerintem egyszerű, és ez nem más, mint az újdonság varázsa. Eredeti ötlet eredeti kivitelezésben és bumm világsiker. Na, persze ehhez egy eredeti figura is kellett Tolkien professzor személyében, aki elmémben, mint egy őrült zseni ölt alakot.De ez csak az én képzelgésem.

2010. november 2., kedd

Kapcsolatok

Tegnap néztem egy South Park részt. Az egyik ismerősöm linkelte be Facebookon. Még mindig nem jöttem rá, hogyan kell normálisan linkelni, úgyhogy marad a Ctrl C Ctrl V módszer:
http://www.indavideo.hu/video/South_Park_14evad_4resz_Fraszbook/

Eléggé megmozgatta a gondolataimat.
Szeretem a South Parkot. Nagyon rá tudnak tapintani a lényegre, bár néha túlzásba viszik és átesnek a ló túloldalára. De ez a rész tökéletes. Annyira igazuk van, hogy ez már félelmetes. Este pedig nem tudtam aludni, amit az óraátállításnak, a mai latin gyakorlatnak, a szünet végének, a folyosón üvöltöző lakóknak, vagy csak simán kiújuló álmatlanságomnak tulajdoníthatok. Ilyenkor pedig akarva, akaratlanul is gondolkozom, sajnos...
Gondolataim pedig a modern kapcsolattartás körül forogtak.
Szomorú, hogy a modern ember nem tudja, milyen is az igazi kapcsolattartás. Mindenkinek van mobiltelefonja, internete, bárhol és bármikor elérhető és mégsem az. Közösségi fórumokra gyűlünk, beszélgethetünk akár egy a világ túlsó csücskén elő emberrel és mégsem lettünk szociálisan többek. Nem nevezhetjük kapcsolatainkat fejlettebbnek, vagy mélyebbnek a száz évvel korábban élt emberekhez képest. A világ fejlődik, ahogy mi is, ám van, ami inkább visszamarad. Hisz állandóan a telefonon lógunk, beszélgetünk sms-ben, e-mailben, mégsem ismerjük jobban egymást. Lehet hogy több "barátunk" van Facebookon, iwiwen, vagy ki tudja milyen nevű hasonló portálon, mégis csoda ha közülük, akár csak egyet igaz barátnak nevezhetünk. Ez pedig szomorú. Hiába minden modern kényelem és könnyítés, elfelejtettünk kapcsolatot tartani.

Némi személyes tapasztalatot felhozva.
Napi 24 órában be van kapcsolva a mobilom. Az már persze más kérdés, hogy jó ha hetente keres rajt valaki és az a valaki általában anyukám, aki azért hív hogy megtudja, mikor érek haza. Különben jobban szeretek smsezni mert sokkal lényegre törőbb. Én tehát nem vagyok egy nagy telefonfüggő, de akármerre megyek, mobilon beszélő emberekbe botlom, akik akár órákig is képesek úgy beszélgetni valakivel, hogy még csak a szemébe sem tudnak nézni. Csak mondják és mondják a teljesen jelentéktelen dolgokat és ebben ki is merültek, ugyanis arra képtelenek, hogy egy asztalhoz üljenek a barátjukkal, rokonukkal, akiben igazán megbíznak és kiöntsék a szívüket szemtől szemben. Ha valakinek valami nagyon nyomja a lelkét azt inkább msn-en vagy e-mailben rendezi. A leggázabb szakításforma, így lett az sms és az msn beszélgetés. Nem egy ismerősöm van, akinek a párja msn-en közölte vele, hogy vége, már nem szereti. Ez pedig nem mutat mást, csak hogy gyávák vagyunk. Itt a nagy szabad világ, ahol mindenki felvállalhatná magát büntetlenül vallási, politikai vagy egyéb meggyőződésével egyetemben, mi mégis rejtőzködünk és élünk a könnyebb lehetőséggel. Barátkozás terén a mennyiségre megyünk és nem a minőségre. Teljesen elbűvölt minket a számok világa és minél többet és többet akarunk. Több ismerőst Facebookon, több e-mailt a postaládánkba, több nevet a telefonkönyvünkbe, de bele sem gondolunk miből van nekünk olyan sok. Felteszem, ha valakinek az ismerősei közt ráböknék találomra az egyikre és megkérdezném: Ennek a barátodnak, mi a legfőbb vágya? biztosra veszem, hogy nem tudna választ adni.Felszínesek vagyunk, csak élünk egymás mellett és meg se próbáljuk igazán megérteni a másikat. De az is lehet, hogy én vagyok túl borúlátó, vagy túlságosan romantikus lélek.
Személy szerint többre értékelem, ha valakivel akár havonta egyszer beülhetek egy kényelmes kávézóba és igazán megoszthatom vele a gondolataimat, mint ha naponta ötször felhív és mesél valamit, ami épp az eszébe jutott. Ráadásul az e-mailekért sem rajongok. Személytelenek és a mai emberek már nem képesek leírni egy mondatnyi üzenetet mosolygós jel nélkül. Ha pedig véletlenül valaki elfelejt odatenni a mondat végére egy vigyorgós jelet, akkor már kezdhet is magyarázkodni, mivel az túl komolynak hat és könnyen félreérthető. Hányszor kellett már órákig magyarázkodnom azért, mert valamit poénnak szántam és nem tettem utána smileyt... Pedig ha élőben beszélgettünk volna, egyből hatott volna a poén.
Mennyivel elegánsabb és szebb volt régen, mikor az emberek még leveleztek hagyományos levélpapíros, borítékos formában. Mikor lehet, hogy csak egy tucat embert ismertek, de őket igazán. Talán túl sok kosztümös könyvet olvasok és túl sok bunkó paraszttal találkozom nap, mint nap, vagy túl antiszociális vagyok, hogy nem látom át a százmillió ismerős rendszerét, de így érzem. Nekem csak néhány igazi ismerősöm van, akikkel köszönő viszonyban vagyok és ha összefutok velük, váltunk pár szót. És még ennél is kevesebb barátom, akiben megbízom és akire tudom, hogy számíthatok, mégis jól érzem így magam. Hacsak egy ember van, aki ha megkérdezi Hogy vagy? tényleg arra kíváncsi, mi van a lelked legmélyén, már elégedett vagyok...

De hát az értékrendek emberenként változnak és túl sokat agyaltam ezen tegnap este. Ráadásul ért ma néhány benyomás, ami csak tovább vitte gondolataimat ebbe az irányba. Mire nem jó az antropológia előadás, na meg az, ha szökő évente egyszer bejelentkezem msn-re...

2010. október 28., csütörtök

Határidők


Muszáj kicsit írnom, mert már túlcsordulnak a dolgok a fejemben. Jól jönne néha egy kikapcsológomb az agyamhoz... Időnként nem tudok neki parancsolni és csak jár és jár, amerre épp kedve tartja. Most is túl sok gondolat futkározik a fejemben és talán ha leírok párat, akkor megnyugszanak és háttérbe húzódnak helyet adva a többinek.
Kész csoda, hogy nem orkokkal, tündékkel és entekkel álmodtam az éjjel. Ez a maratoni Gyűrűk Ura nem piskóta. Már nem is gondolok másra csak hobbitokra, lembaszkenyérre meg hasonlókra. De hamarosan vége, reményeim szerint. Nem szeretem a határidőket. Saját munkatempóm van és személyes sértésnek veszem, ha beleszólnak és olyankor nagyon morcos tudok lenni. Persze saját magam is állítok fel határidőket és a mostani ennek a kettőnek a keveréke. Egy hét alatt akarom ugyanis kiolvasni A Gyűrűk Ura utolsókét kötetét és megírni belőle az esszét. Végül mégiscsak összeszedtem a bátorságomat és belevágtam a beadandóba. Ahhoz viszont, hogy meg tudjam írni, ismernem kell a teljes történetet. Ma van a negyedik napja, hogy folyamatosan olvasok és már nagyon unom. Maga a történet persze jó, csak valahogy a kényszer és a határidő elveszi a varázsát. Gyakran pillantok az órára olvasás közben vagy nézem meg, hány oldal van még hátra az aktuális fejezetből. Így pedig nem tudok belemerülni. Főleg hogy közbe az esszé jár a fejembe. Már el is kezdtem és felmerült bennem néhány kétely. A hangvételt még mindig nem találtam meg. Valamilyen szinten tudományosnak és egyedinek is kell lennie. De hogy legyek egyszerre tudományos és szubjektív? Mennyire vehetem lazára a hangvételt? Nem akarok túl komoly sem lenni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt és betartani a korlátokat. A minimum oldalszámmal nem lesz gond, mivel szinte épphogy elkezdtem és már egy oldalnál tartok. A maximum viszont 5-6 oldal és attól tartok sűrítenem kell a dolgokat, mielőtt egy komplett kisregény lesz belőle. De menni fog! Fő a pozitív hozzáállás és eddig még nem volt panasz az irományaimra...

Agyam egy másik része pedig a saját történeteim körül forog. Már csak át kell néznem a Revulsion következő fejezetét és mehet is fel AFS-re, ha maximalizmusom rámondta az áment. A folytatással viszont akadt egy kicsi bökkenőm. Tudom, mit akarok, csak nehéz most kifejeznem, megteremtenem a hangulatot hozzá. Bár ha lenne időm órákig a laptop előtt ülni, biztosan menne. Így viszont a lopott percek alatt nem megy a dolog. Pedig folyton ezen jár az eszem és szeretnék túljutni ezen a részen, hogy az utána következő dolgokat írhassam. De az esszé elsőbbséget élvez ennél és a másik történetemnél, amihez kedvet kaptam. Fura, hogy mindig akkor jön az ihlet, amikor egy perc időm sincs rá. Erős a késztetés ugyanis, hogy a legelső leírt történetemet dolgozzam át. Ez viszont teljesen lehetetlen, mivel terjedelemben csak kicsit marad el a Revulsiontól és nincs befejezve. Majd a nyáron vállalkozom ilyen nagy munkákra és nem most. Amúgy is elég egy történet, hogy folyamatosan tudjak haladni.

Még hogy nem működőképes a figyelemmegosztás. Nekem tökéletesen megy. Ezeken kívül még vagy egy tucat más dolog jár a fejemben. Például duzzogok kicsit. Terveztem ugyanis a tegnapi napra egy koncertet, amit rendesen bebuktam. Direkt időben szóltam mikor lesz. Sajnos Csikoszokni nem tudott eljönni és az ő indokát teljesen megértem. De Ribizly azt mondta jön, aztán mikor kérdeztem tőle, hogy na akkor jössz? Csak visszakérdezett, hogy hánykor és azóta sem hallottam róla. Barátaim közül még két embert csalogattam és bár az egyik a suli miatt nem jött, mert neki máskor van az őszi szünet, mint nekem (bár ha nem így volna akkor sem jött volna megérzésem szerint), addig a másik csak ennyit mondott: "Nem, mert drága"... ezzel sikeresen felhúztam az agyam. Folyton kérdezik, ha találkozunk: "Voltál bulizni?" Mire én: "Nem." És mikor jön a kérdés: "Hogyhogy?" Legközelebb rávágom: "Mert senki sem jött el velem, csezdmeg..." Ez már a sokadik ilyen eset volt. Ezen körülmények mellett csoda, hogy antiszociális kis dög vagyok? Mikor rám jön a mehetnék, senki sem hajlandó velem jönni. Ők viszont mennek nélkülem is másokkal. És ha épp egy másik ember hívja őket, vidáman mondanak rá igent, pedig ugyan olyan messze van és az ára is ugyanannyi... Ezennel befejeztem. Nem szervezek semmi olyat amire csak társaságban érdemes elmenni. Ezt úgysem fogom betartani, de mindegy.
Jobban is érzem magam, most, hogy kiírtam kicsit a dolgokat. Mehetek is olvasni... az utolsó kötetet...
Oh tényleg, legyen valami jó is. Egyiptomból felkértek privát képeslapcserére. Ez pedig feldobja a kedvem 24 órára minimum. Kedvindexem növekszik, lustaságom csökken, amit jól bizonyítanak a körmeim. Volt kedvem átfesteni őket Halloweenhez illőre. A képen látható és rákattintva nagyobb lesz. ^^

2010. október 21., csütörtök

Bélyeg

A hangulatingadozás elég megszokott nálam. Az egyik pillanatban látszólag ok nélkül vigyorgok órákig, míg a másikban mély melankóliába zuhanok. A mai napom jól példázza ezt.
Reggel, miután túlléptem a szokásos zombiságon külsőleg, belsőleg, vidáman indultam útnak a sárga faleveleknek köszönhetően. Mindig mosolyt csalnak az arcomra, ahogy táncolnak előttem és mégis mindig kikerülnek. Aztán a tömegközlekedés kiváltotta belőlem a szokásos pókerarcot. Néha határozottan érzem az emberundoromat... Fura, de ha a legjobb kedvemben vagyok is, akkor is valami visszatart az ezerwattos mosolygástól a buszon, villamoson vagy metrón. Talán mert furán néznek rád az emberek ha vigyorogsz mikor összetalálkozol mások tekintetével. Pedig mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen visszamosolyogna és kész. E helyett szúrósan néz rád és azon agyal, mi lelhette ezt a marhát, amiért ilyen jó kedve van. Otthon ezzel szemben magamban vigyorogva és régebben motyogva (erről már elszoktam mert ez már cseppet elmebajra ad okot) közlekedem. Igaz, bringával. Erről jut eszembe, tegnap láttam egy lányt bringával énekelve. Megörültem neki, hogy jé mégis van néhány normális ember a környéken. :D Na, igen, az én szótáramban más jelentőséggel bír a normális szó.
Szóval vidámság, morcosság, vidámság, morcosság, újra vidámság, hála két tényezőnek: egyik haveromnak, akit a busz ablakán át megpillantottam és lelkes integetésemre mosolyogva intett vissza és egyik kedvenc édességemnek a túró rudinak. Komolyan mondom, a legjobb orvosság mindenféle bajra a csoki. Nem éreztem jól magam sem fizikailag, sem szellemileg, de amint elmajszoltam egy mogyorókrémes túró rudit, már éreztem is a jótékony hatását. Éljenek a boldogsághormonok és a zseni, aki megalkotta a csokoládét! Sajnos az édesség hatása nem bizonyult tartósnak egyéb fizikai gondoknak köszönhetően amit inkább nem részleteznék. Úgyhogy most sötétben kuksolva firkálgatok ide, hogy jobb kedvem legyen. Az írás mindig megnyugtat...
Na, de hogy ne csak ostobán fecsegjek össze-vissza és legyen némi értelem is ezen bejegyzésemben, leírom, mi foglalkoztatott a leginkább a héten.

Korábban már említettem, hogy krónikus képeslapmániában szenvedek. Hát ez nem csillapodott és bővült a kör egy új levelezőtárssal a tengeren túlról, vagyis az USA-ból. Igazán aranyos lánnyal hozott össze a sors. Itt viszont meg kell említenem országunk legnagyobb szégyenét : Nem lehet kapni levélpapírszettet!!! Milyen világban élünk?! Régen tele voltak a papírboltok a szebbnél szebb boríték és levélpapír együttesekkel, ma meg bejárom egész Budapestet és üres kézzel távozom. Kiábrándító és felháborító! Minden kacatot lehet kapni, csak épp azt nem, aminek értelme is van...
Oké, eleget dühöngtem és nem is erről akartam írni, különben is kicsiny városom javára egy hatalmas piros pont, amiért az otthoni papírboltban sikerült vennem.
Tehát a kerülő után visszatérek a heti képeslapválságomhoz, vagyis inkább bélyegválság, ha pontosan akarok fogalmazni. Megkeresett egy kínai srác. (Mármint e-mailt kaptam egy Kínában élő, kínai állampolgártól, csak hogy világosan lássunk, mert egyre több kínai szaladgál a magyar utcákon...) 2010-ben Sanghajban rendezték meg a Világ Expót és ebből az alaklomból kifolyólag Magyarországon kiadtak egy bélyeget, amin a Gömböc (magyar találmány, ami az expón volt kiállítva) szerepel. Zhang pedig (a fent említett kínai) megkért, hogy nem-e tudnék küldeni neki egy ilyet. Válaszomban megírtam, hogy megpróbálom, mivel eddig nem is tudtam arról, hogy van ilyen bélyeg. Így hát felkerekedtem a héten és bejártam 5 postát. Volt ahol hírét sem hallották, míg mások tudták miről beszélek csak épp elfogyott. Azt a bizonyos postát pedig, amit az egyik helyen ajánlottak, nem találtam meg. Költői kérdés: hány posta van a fővárosban? Inkább nem akarom tudni... Szóval több órás kutatásom egyetlen eredménye a nyugati melletti posta boltja, ahol az eladó állítása szerint szoktak utánpótlást kapni, vagyis nézzek vissza később. Még szép, hogy visszamegyek. Makacsságom fellángolt és akkor is szerzek egy olyan bélyeget, ha egy sárkány szájából kell elővarázsolnom. Egy bökkenő van csupán, méghozzá az őszi szünet, amit ugyebár otthon töltök és nem itt, vagyis két hét múlva tudok csak visszamenni a postára bélyegért. Amilyen paranoid vagyok, tuti csak egy lapnyit kapnak és elkapkodják... De megpróbálom...

2010. október 16., szombat

Horrorfilmek

Mit csinál az ember lánya egy hűvös szombat reggelen?
Hát egy kényelmes fotelban kucorog puha pléddel betakarva, meleg teát szürcsölgetve, képernyőre meredve és blogol. Milyen jó így kezdeni a napot. Végre előttem áll az egész délelőtt, mert kivételesen nem aludtam át. No, persze ezt nem magamnak köszönhetem hanem két hímneműnek, akik előszeretettel veszik át az ébresztőórám szerepét. De kivételesen nem bánom, hogy unokatestvérem szabályosan felkiabált álmaimból, mivel már megint nem működik a csengőnk. Igaz ez még nem verte ki az álmosságot szememből, mert csak a másik oldalamra fordultam ágyamban, azzal a tudattal hogy majd valaki más ajtót nyit. Meg is történt és szerencsémre unokatestvérem sietett és nem hozta a formáját, vagyis nem tárta szélesre szobám ajtaját és üvöltötte, hogy jó reggelt, miközben felkattintotta a villanyt. Így aludtam tovább még néhány percig, amikor a másik önkéntes ébresztőm közbe nem szólt, vagyis meg nem szólalt a mobilom. Sosem kapcsolom ki, amivel T. (Hosszas gondolkodás után ezt a fedőnevet választottam neki. Amúgy már írtam róla korábban. Őt leptük meg a nyáron születésnapján.) gyakran visszaél. Sikerült felébresztenie, mivel megdolgoztatta agyamat, hogy felfogjam, mit akar. A következőket mondta: "Szia! Otthon vagy? Nézd meg nekem neten, mekkora terrárium kell egy argentin óriáscsótánynak." Hatásos ébresztő mondhatom... :D
Természetesen megnéztem neki és furdal a kíváncsiság, hogy miért pont engem hívott, de nem akarom megkérdezni, hátha célzásnak veszi, hogy többet ne zaklasson. Bármennyire is utálom ha felkeltenek, rájuk nem tudok igazán haragudni.

A harmadik bögre teám is elfogyott és messze van a konyha, szóval inkább rátérek a bejegyzés témájára, vagyis a horrorfilmekre.
Volt egy olyan korszakom jó néhány éve, (12-14 éves koromban) amikor minden létező horrorfilmet megnéztem, amit csak találtam. A Drakula-filmektől a darabolós gyilkolászósig mindent. Jó persze előzménynek lehet tekinteni, hogy 7-8 évesen meg Vészhelyzet és X-akták függő voltam... Aztán kinőttem ezt a korszakomat, mivel már nem leltem örömöm ebben a műfajban. Az oka pedig egyszerű: egyáltalán nem váltanak ki belőlem félelmet és a többségen jobban nevetek, mint a vígjátékokon. Maximum az undor hat rám, mikor túlzásba viszik a ragacsos dolgok vászonra vitelét. De én már csak ilyen érzéketlen kis dög vagyok. Hogy Stephen King szavaival éljek: "Gyermeki szívem van - egy befőttesüvegben az íróasztalomon" Szóval nem hatnak meg a sikongatva tetőre menekülő, ostoba libák, vagy a vigyorogva daraboló gyilkosok. Mégis időről időre abba a hibába esem, hogy elfeledkezem erről és megnézek egy-egy horrort, amit nagyon dicsérnek, hátha újra olyan izgalmasnak találom, mint régen.
Így történt tehát, hogy múlt szombatom a barátaim nagy része lelkesen mesélte milyen ijesztő filémet látott. Nem tudtak utána aludni és még most is félnek a sötétben, meg hasonlók, ráadásul végig sikoltozták a filmet. Gondoltam, egy próbát megér, így letöltöttem. A Paranormal Activity-ről van szó, ami állítólag olyan ijesztő, hogy van ahol be is tiltották...
Szóval tegnap délután szépen letöltöttem és megnéztem. Csalódás volt, mivel a felénél majdnem elaludtam rajta. Unalmas egy film, szinte semmi sem történik benne. A legjobb rész pedig az, mikor a kamera veszi ahogy álmukban mocorognak. Mindig is érdekelt mennyit forgolódhatok álmomban... Az egész film legijesztőbb eleme pedig a csaj sikoltozása és ordibálása. Komolyan mondom, ahogy visítozott, már szinte drukkoltam a démonnak, hogy csapja már le, akkor legalább csend lesz... Szóval nagyon gagyi egy film és nem is írók róla bővebben, mert nem érdemes. A horror már nem az én műfajom és akad hasznosabb időtöltésem, mint végigszenvedni egy ilyen uncsi vagy nevetséges, vérben tocsogó filmet.
Utóhatása pedig egyáltalán nem volt, ahogy a Tükröknek (szintén egy buta horrorfilm) sem. Hajnali háromig fenn voltam, mivel elkapott az ihlet és a Revulsion folytatását gépeltem. Mindig akkor tör rám az írhatnék, mikor aludni kellene. Most legalább itthon voltam és a saját kis birodalmamban senkire sem kellett tekintettel lennem, mint a múltkor a koliban. Szobatársam már lefeküdt én meg a sötétben gőzerővel nyomkodtam a klaviatúrát. Természetesen visszafogtam magam és éjfél után én is elmentem aludni, mivel rendes szobatárs vagyok és figyelek a másikra. Most viszont csak írtam és írtam, míg el nem zsibbadt minden tagom és el nem fáradt a szemem. Mégis olyan halálos nyugalommal mászkáltam hajnalban a sötét házban innivaló után, mint mindig. Talán velem van a baj, hogy a Tükrök megnézése után is a szokott módon mostam fogat, vagyis a tükörképemet bámulva és nem féltem kilépni szobám ajtaján annak ellenére, hogy egy egész alakos tükör van szemben vele. Aztán az elalvást sem a sötétben való félelem korlátozta, hanem az agyam ami még mindig a történet folytatásán dolgozott. Pedig élveztem volna, ha kicsit izgulhatok az éjszakai neszek miatt.
Igaz, kizárt, hogy démon, szellem vagy bárki, bármi más legyen a szobámba, ugyanis arról tudnék.Hogy hiszek e az ilyesmiben az jó kérdés. Fogékonynak tartom magam az úgynevezett természetfelettire és volt is már részem néhány különös dologban, bár ez már nagyon régen volt és magam sem tudom valóban megtörtént e vagy sem. Viszont ha mégis megtörtént az állítások szerint, akkor sincs okom a félelemre, hisz akkor sem volt.

Na, még egy gyors helyzetjelentés.
Revulsionnal haladok szépen. Gyűrűk ura első része majdnem befejezve, csak nem tudom a második könyvvel folytassam vagy a Szilmarilokkal. Plusz nagy dilemma előtt állok, hogy be merjem e vállalni a beadandót, vagy menjek vizsgázni belőle. Csábít az esszé gondolata, de visszatart az önbizalomhiányom és persze az, hogy nem találtam még megfelelő témát. Majd őszi szünetben eldöntöm...

2010. október 8., péntek

Ville Valo


Ez most egy kis ujjtorna... ^^
A héten nem volt időm írni, blogolni, netezni és valószínűleg a következő héten sem lesz. Az ujjaimra pedig ráfér a mozgatás mielőtt belemerülök a világomba. Plusz a héten letörött (Na jó, saját magam törtem le...) jobb kezem mutató ujjának körmét és sebes szóval fáj. A körmeim nem épp szokványosak, mivel ez az egyetlen női hiúságom. Hosszúra növesztem őket és a lehető legvadabban lakkozom. (Kedvencem a fekete-narancssárga összeállítás.) A gépelési technikám, így cseppet fura. Körömmel gépelek és nem ujjbeggyel. Ez most pedig szívás mert azon a bizonyos ujjamon nincs akkora köröm, hogy gépelhessek vele. Helyette egy már félig gyógyult seb meg érzékeny bőrfelület van. De ha elég kitartó vagyok alkothatok rá egy bőrkeményedést, míg megnő. :D Fura, de mindenki azt hiszi, hogy műkörmöm van és szabadidőm legnagyobb részét az ápolásukkal töltöm. Ez még viccnek is rossz. Irtózom a műkörmöktől és egyéb mesterséges "testrészektől", ráadásul ha kéthetente újrafestem akkor már nagyon jó vagyok, mert még erre is lusta vagyok. Igazából azért is kezdtem el növeszteni, hogy ne kelljen olyan gyakran vágni és foglalkozni vele. A héten viszont borzalmas állapotok uralkodtak kezeimen. Törött köröm, maszatokban megmaradt körömlakk és már megint előjött a rossz szokásom, így ujjaim többsége egyéb sérüléseket is szerzett szintén magamnak köszönhetően. A körömrágás rossz szokás. Nem is élek vele, helyette még rosszabb dolgot teszek. Ez legépelve elég durvának tűnik, de lényegében a körömágyam melletti bőrt csipkedem. Most kellőképp belemerültem a kutyát nem érdekli és még taszító is témába. XD Nem baj, kell ez is, hogy kifejthessem héten szerzett tapasztalatomat.

Tehát, ha már lányos témánál vagyok, folytatom egy "pasiüggyel". Jah, nekem ilyenem is akad szökő évente egyszer...
A kérdés csupán az, hogy ha megtalált egy srác, akkor amikor nem számítottam rá és vagy két órán keresztül beszélgettünk, illetve leveleztünk (mivel előadáson ültünk) és a borzalmasan festő, szinte már ronda kézfejem sem riasztotta el (ahogy újra meg újra átnyújtottam neki az üzenetváltó cetlit) ráadásnak elég rámenősen flörtölt velem, akkor miért nem vesz észre másnap? Szerintem egész jól eldumáltunk és jó fejnek tűnt, amiért minden apróságot észrevett. Plusz tényleg nagyon célozgatott meg küldte azokat a bejössz nekem jeleket, akkor most mi a fene van? Eddig sem voltam egy nagy pasiszakértő, de ez most megkavart kicsit. Jobban mondva csalódtam. Igazából nem kimondottan az esetem és nem is illenénk egymáshoz a rövid ismeretség alapján, mégis elvártam volna, hogy legalább köszön, ha meglát. Én nem fogok odamenni hozzá, hogy: Szia, emlékszel rám? de ha mond egy helló-t természetesen viszonozom és talán még további beszélgetésbe is elegyedek vele. Sőt azután, hogy a dolog minden értelmében tette nekem a szépet levelezésünk kezdetétől a végéig, vártam volna, hogy megkeres. Na, ennyit arról, hogy jó vagyok a hazugságok kiszimatolásában... A logikám mégis fejre áll tőle. Nem látom ugyanis értelmét annak, hogy kamuból flörtölgessen velem, aztán meg el van felejtve a dolog. Ez egy diszkóban (oda mondjuk be se teszem a lábam...) könnyen elképzelhető, na de órán? Unaloműzésnek nem csupán a melletted ülő lány fűzögetése jöhet szóba... Én például firkálgatni szoktam. Ezt szívesen megvitatnám valakivel, mondjuk főleg Csikoszoknival csak nem épp e-mail téma, hanem beülős szemtől szemben megdumálós. Amolyan csajos diskurzusra való egy bögre forrócsoki mellé. Szóval neve nincs csóka ejtve és áttérek inkább egy sokkal szimpatikusabb és karakteresebb hímneműre.

Bejegyzésem címadójáról és a fenti képről mosolygó (Ez cseppet túlzás, tekintve hogy gitár van a szájában. :D ) zenei ikonról van szó. Tehát Ville Valo, aki a HIM énekese.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanultam és az egyik latin igét nem bírtam megjegyezni, mert mindig az ő nevét mondtam helyette. (akarni = volo, velle, volui) Ezt elmondtam Pucca-nak, aki jót nevetett rajta és elvicceltük az egészet, miközben mindketten rákaptunk a HIM számok hallgatására. Letöltöttem párat és segített. Sikerült megjegyeznem és az óra sem volt annyira durva, mint vártuk. Amikor pedig véget ért és elindultunk ki a szabadság felé felkiáltottunk: "Köszönjük, Ville, hogy velünk voltál!" :D Remélem később is számíthatok a segítségére. XD
Na, de ha már megemlítem, akkor illene értelmesebben is írnom róla.
A HIM egy viszonylag régi finn rockbanda. Ha jól tudom lovemetal a neve ennek a stílusnak, bár az ilyen meghatározós cuccokban nem vagyok valami jó. A rock egyből felismerhető és a dalok szinte mind a szerelemről szólnak. Nekem ők a dallam miatt szeretett kategóriámba tartoznak, vagyis nem érdekel a szöveg csak maga a zene. Ville hangja pedig néha eszméletlenül szexi (nem tudok rá jobb hasonlatot). Egyedi és viszonylag mély, de ez nem mindegyik számban mutatkozik meg. Sajnos azt olvastam, hogy napi két doboz cigit szív, hogy ilyen hangja legyen... Ez cseppet kiábrándító, bár az is lehet hogy kamu az egész... Szerintem a hosszabb haj jobban áll neki és egyszerűen gyönyörű szeme van. (A zöld szem a gyengém. ^^) A képen annyira jól nem látszik, de olyan kis aranyos gitárral a szájában, hogy nem tudtam nem ezt választani a bejegyzésemhez.
Végszónak ajánlanám a szép szemű Ville számait, főleg azoknak akik szintén a latin nyelvvel szenvednek.

2010. október 2., szombat

The Hobbit


Tegnap fejeztem be egy könyvet, név szerint A babó-t. Megérdemel egy bejegyzést és így legalább maradandóak lesznek a gondolataim vele kapcsolatban.
Kezdem talán ott, hogy miért olvastam el. Ebben a félévben felvettem egy plusz kurzust, ami Tolkien munkájával, vagyis az egész megalkotott mitológiával foglalkozik. Imádom a könyveket és persze a fantazyt, igaz ez mitológia és nem fantazy... Szóval érdekel a téma, és jó egy amolyan nem klasszikus vagy irodalomban jól ismert íróról tanulni. Természetesen létfontosságú a kurzushoz a három alapmű (A babó, Gyűrűk Ura, A szilmarilok) ismerete. Úgyhogy gőzerővel belevettem magam ezen kötetek olvasásába és az elsőt már ki is végeztem.
Mielőtt azonban leírnám véleményemet róla, meg kell említenem a szerzőt is. Legnagyobb megdöbbenésemre, mikor azt mondtam egyik barátnőmnek: "Olyan jó volt a Tolkien kurzus!", a következő választ adta: "A mi? Mi az a Tolkien?" :/

A kevésbé informáltak, vagy épp könyvkerülők érdekében:
Tolkien nem mi, hanem ki. Egy rettentő okos ember, akinek életműve egy mitológia megalkotása volt. A Gyűrűk Uráról feltételezem, mindenki hallott. (Vagy legalábbis látta a filmet.) Ő az írója és nem mellesleg neves professzor volt az Oxfordon, illetve rengeteg nyelven beszélt és közel 50 nyelvet alkotott élete során. Ezek közül pedig kettőt (szilmarin és kvenya) teljesen kidolgozott, vagyis beszélhető és napjainkban tanítják is itt-ott. (Nyelvkönyvek is vannak.)
Nekem nagyon szimpatikus és csodálatra méltó figura, hisz egész életében a fejben megalkotott mesevilágban kalandozott és ezt a világot ki is terjesztette a valóságra. A Gyűrűk Ura ugyanis a negyedik legtöbb nyelvre lefordított könyv. ( A Biblia, Korán és valami kézikönyv előzi csak meg.) Alkotott valamit, ami már szinte a lénye része, ha nem saját maga volt és ezt képes volt úgy továbbadni, hogy mindenki megismerhesse. Szerintem ez az, amit úgy hívunk öröklét...

Akkor most áttérek bejegyzésem címadójára. Íme egy rövid ismertető:
"Kicsiny összkomfortos odujában lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletreméltó tagja. Különös népek a babók: apró teremtmények, nem törpék, de nem is egészen emberek. Rikító öltözetben járnak, viszont nem hordanak cipőt; hízásra hajlamosak, ami nem csoda, mert szeretik a békés eseménytelen hétköznapokat, és mindennél jobban megvetik a kalandot. Mr. Bagginsot mégis utoléri a nagy kaland. Egy napon törpék csapata szállja meg a házát, hogy magukkal vigyék egy kalandos, nagy hadjáratra a sárkány ellen, aki emberemlékezet óta őrzi a törpék kincsét. Hogy a botcsinálta vezér miként viszi diadalra ügyüket - nem is annyira bátorságával, mint furfangos eszével -, megtudhatja, aki ezt a mulatságos és egyben nagyon izgalmas regényt elolvassa. Felejthetetlen szép tájakon barangolhat, végigélheti hőseinkkel a vad csatákat, és jókat nevethet egy valószínűtlen világ fonák helyzetein."

Most pedig jöjjön a véleményem.
Ez egy aranyos kis történet. Engem a mesékre emlékeztetett, ami nem csoda hisz gyerekkönyvnek indult. Könnyed olvasmány a néhol humoros, néhol kalandos cselekménnyel. Azért senki se számítson körömrágó izgalmakra és a vége is adott szerintem. Pont ideális egy kis kikapcsolódásra, elszakadásra a valóságtól. Nálam ezt a célt betöltötte, mégis cseppet csalódott voltam, mikor becsuktam. Nem éreztem ugyanis azt a bizonyos bizsergést, amit az igazán jó könyvek váltanak ki belőlem. Nem kezdtem el agyalni az olvasottakon és nem szorította szívemet a folytatás hiánya. Ez amolyan egyszer olvasható darab. Azoknak ajánlom, akik könnyed, meseszerű kikapcsolódásra vágynak és a nyelvezete igazán egyszerű. Régebben riogattak, hogy a Tolkien könyveket nehéz olvasni. Szerintem ez hülyeség. (Igaz, eddig csak ezt olvastam, illetve belelapozgattam a Gyűrűk Urába.) A mendemondák így ne riasszanak el senkit és amúgy is jobb ha mindenki a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat.

Néhány életmorzsa:
Tegnap egy letörölhetetlen vigyor ült ki arcomra és még mindig van belőle egy kicsi. (Ezt majd a latin megöli... hahaha Fő az optimizmus!) Oka pedig egyszerű volt. Amint hazaértem három szép képeslap és két csinos boríték fogadott. A képeslapok, akár a csoki, megemelik az endorfintermelésemet. A legboldogabbá mégis az tett, hogy meglepetésemre az egyik levél Csikoszokni barátnőmtől érkezett. Annyira aranyos volt, hogy kézzel írt nekem és még egy képeslapot (alsó kép) is küldött. Fura, de egyre jobban befészkeli magát abba a bizonyos lányos státuszba, hogy "legjobb barátnő". Ez a cím nálam sokáig gazdátlan, majd bizonytalan volt. Most nagy aranykeretes névtáblát kapott Csikoszokni születési nevével ellátva. Természetesen nem e miatt a levél miatt, hanem a sok másért, amit neki köszönhetek és amit együtt éltünk át. A legjobb pedig az, hogy az a jó-pár száz kilométer, ami elválaszt minket nem gyengíti barátságunkat. És van egy remek tervem az őszi szünetre, de ez még egyeztetésre szorul.
Na, még egy gyors helyzetjelentés. Gossip Girl második évadát ma befejezem. Jöhet a következő! Gyűrűk Ura olvasása, e-mail és levélírás, tervbe véve. Revulsion pedig folytatva, amint végeztem a tanulással. És erős késztetést érzek a rajzolásra, mégpedig egy pokoli lány portréra...