2010. február 28., vasárnap

Porszemek

Már megint jelentkezett gépelési kényszerem.
Nem is tudom, mi lenne a jó szó erre. Talán feltűnési vágy? Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó, arra amit teszek épp most is. Néha fellángol bennem az érzés, hogy szeretnék láthatóvá válni. Szeretném, ha észrevennének. Máskor pedig egyszerűen élvezem láthatatlanságomat és amikor a figyelem középpontjába kerülök, nem tudok mit kezdeni vele. Most szeretném, ha észrevennének, bár ezért a kisujjamat sem mozdítom. Úgy érzem teljesen be fogok gubózni a kis világomba... Talán már el is késtem...
De talán csak arra van szükségem, hogy kiírjam, kimondjam gondolataimat. Nehéz rajtam kiigazodni, még magamnak is, pedig egyszerűnek tűnök mások szemében. Az elhatározásaim pedig, hogy ezt vagy azt meg fogom tenni, mondjuk holnap, nos elég gyenge lábakon állnak. Süppedek a lusta semmittevés felé és ez baj. Pedig lenne mivel elfoglalnom magamat, de mégsem teszem. Nem érzek magamban erőt szinte semmire, csak azt teszem meg amit már nagyon muszáj.
Itt van például a mai napom. Vasárnap van és lenne időm olyat csinálni, amit elterveztem vagy amit szeretnék. Mégis a mai nap is ugyan olyan sablonos volt, mint a többi. A kötelező dolgaimon kívül nem csináltam semmi értelmeset. Mert azt, hogy gép előtt ülök és olvasgatok a neten nem tartom értelmes elfoglaltságnak. Helyette élhettem volna egy kis társasági életet, elvégre de régen is tettem. Vagy ha már tényleg csak a betűfaláshoz érzek erőt, akkor olvasnék valami jobbat, mint a cikkek amiket fél perc után megunok, mert rájövök, nem is érdekel a téma és megyek tovább. Persze jelenleg nincs olyan könyv a környezetemben, amit ne olvastam volna ki legalább egyszer, de gépen is lehet olvasni és lenne is mit.
Na, de hogy véget vessek az önsajnálati üzemmódomnak egy értelmes dolgot mégis csak tettem. Befejeztem végre a négyrészes novellámat (Karácsony kicsit másképp). Hipp-hipp hurrá! Miért tartott ennyi ideig? Jó kérdés. Rám nem jellemző módon, mindig halogattam. Pedig a fejemben megvolt minden, csak a késztetés hiányzott, hogy legépeljem végre. Valahányszor leültem befejezni az utolsó fejezet második felét, úgy tíz-tizenöt mondat után abbahagytam. Pedig ezt még nem is nevezném alkotói válságnak, maximum kedvválságnak. Mindegy. A lényeg, hogy kész van végre és fel is töltöttem AFS-re. Betartottam az ígéretemet, mi szerint hétvégén feltöltöm és ez a lényeg. Bele se merek gondolni meddig húztam volna még, ha nem teszek egy ilyen kijelentést. Néha hátborzongatóan lusta tudok lenni. Kellene valaki, aki folyton fenékbe billent, ha hanyagolom a dolgaimat.
Pedig olyan jól indult a hét. Kreativitásomat is kiéltem kicsit egy képeslap festésében és végre megírtam Diana barátnőmnek a válasz e-mailt, amit szintén halogattam már jó régóta.
Nos, ha már nincs senki hogy noszogasson, majd noszogatom magamat. Íme néhány terv a következő hétre: futni menni (Még nem jött el a második alkalom a rossz esős és szeles idő miatt.), Diana-nak levelet írni receptekkel, papírboltban bevásárlást tartani (borítékok, fekete filc, műszaki rajzlap), hajfestés (Már megint megkopott, hogy a fene egye meg... Kellett nekem befestenem annó... :/), rajzolni és igyekezni szocializáltnak látszani. Talán ez majd segíteni fog a megvalósításukban.
Nem tudom olvassa e egyáltalán bárki is ezt a firkálmányt, de ha mégis, akkor számon lehet kérni rajtam a felsorolt dolgokat. Kell a pörgés és elfoglaltság, mert megőrülök és egész nap aludni, vagy ami rosszabb gondolkozni fogok.

2010. február 24., szerda

Éberség / Awake


El sem hiszem, hogy ilyen hamar írom a következő bejegyzésem. Határozottan büszke vagyok magamra ma több okból is, de ezt majd később. Nos, úgy érzem írnom kell erről a szerintem nem elég ismert filmről. Miért van az, hogy jó filmet rettentő nehéz találni? Olyan mélyre temetik őket a sok agyonreklámozott és sablonos kacatok, hogy szinte már el is vesznek. Persze az más téma, hogy mindig szkeptikusan fogadom a nagy reklámot kapott filmeket. Valahogyan a nagy reklám számomra egyenlő lett a tucat-kacattal, amit kötelező szeretni, mert ha nem teszed, jujj már csúnyán is néznek rád. Ilyen filmekről biztosan nem fogok írni. Nem érdemes rájuk több szót pazarolni, elvégre a marketingesek már bőven megtették.
Az új filmcím a jó filmek listámon az Éberség. Rövid leírás Port.hu-ról:
"A film egy zavarba ejtően valóságos orvosi jelenséggel indít. A ritka és ijesztő "altatási éberség" állapotában a műtét előtt elaltatott beteg éber marad és bár fizikailag lebénul, érzékel mindent, ami körülötte és vele történik, még a fájdalmat is. Miközben a félresikerült anesztézia során az ifjú és gazdag mágnás, Clay Beresford éber marad a szívműtétje közben és tehetetlenül hallgatja az őt körülvevő orvosokat, az elhangzó mondatokból lassan összerakja a képet: vagyis azt, hogy egész egyszerűen meg akarják gyilkolni."

Azért nem magam írom az ismertetőt, mert ebben a marketingesek tényleg jók. A végén még elszólnám magam.
Altatási éberség pedig tényleg létezik, aki nem hiszi járjon utána vagyis, mint a XXI. század szülötte pötyögtesse csak be a keresőbe. Korábban láttam egy műsort, amiben egy altatási éberséget átélt nő nyilatkozott. Arra már nem emlékszem milyen műtéte volt, de valami rutin dolog az biztos. Olyan, amit ezrével végeznek évente. Persze minden simán indult, ahogy a filmben is. Betolták a műtőbe és megkapta a csinos kis maszkot az altatási gázzal. A gond csak ott volt, hogy a gáz nem megfelelő arányban tartalmazta a komponenseket, vagyis nem kapott eleget abból, ami az alvásért felelős. Szegény a gáz másik alkotórészétől megbénulva (mivel izomlazító is szerepel a koktélban, hogy ne mozduljon meg hirtelen a műtőasztalon) élte át az eseményeket. Teljes tudatában volt, annak, hogy mi történik vele. Mindent érzékelt és a legfontosabb: érzett!! Gondolj csak bele, hogy egy elképesztően éles szikével felvágnak, miközben sem mozogni, sem kiabálni nem tudsz. Nem jelezhetett az orvosnak, hogy gond van így kénytelen volt átélni/átérezni a műtét minden percét. Persze csinos kis műhibapert indított, amit meg is nyert a szerencsétlen áldozat, de mit ér a kártérítéssel, ha egész hátralévő életében rémálmok gyötrik és pszichológusok kezelik. Az ilyen traumákat nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni.
A film alapja tehát nagyon is valóságos. És garantált a borzongás, amikor felvágják. Ráadásnak fordulatokban bővelkedő thriller, szóval egyáltalán nem unalmas. Általában az elején leszűrön egy filmről, hogy mi lesz benne. Ebben viszont volt néhány meglepetés még nekem is. Szeretem, ha meglepnek. Bár a végét megjósoltam, de a közben jött csavarok váratlanul értek. A színészek is kiválóan játszanak, így egy határozottan jól kivitelezett és izgalmas film, amit csak ajánlani tudok mindenkinek.
Most, hogy ezt kiírtam magamból, had csacsogjak, kicsit magamról, elvégre ez naplóféleség lenne, vagy mi. Tartom magamat első bejegyzésemben írt nézeteimhez és most sem részletezem unalmas napomat, csak a lényeget. Büszkén jelentem: voltam futni. Muszáj kicsit a büszkeségemben sütkéreznem. Nálam a sport kimerül a bringázásban, de tényleg. Határozottan utálom a sportokat még nézni is. A magyarázat egyszerű: béna vagyok házzá. Sajna... Hát az egyedüli problémám ezzel az, hogy rettentően ellustultam mostanában. Mivel a napjaimat otthon töltöm, alig mozdulok ki. Nincs meg a napi mozgás, ami éveken keresztül megvolt hála annak, hogy a város végén lakom, vagyis távol szinte mindentől. Most viszont csak ülök egész nap bent a lakásban. Mentségemre szolgáljon: eddig hideg, havas és fagyos idő volt. Ma viszont határozottan kellemesnek éreztem, míg elbringáztam órára. Sőt hazafelé tartva is úgy találtam, így hát végre gyakorlatba léptettem elhatározásomat, vagyis elkezdtem futni. Na ne számítson senki sem maratonra. De legalább annyit futottam, vagy még többet, mint amennyit sétáltam. És sikerült megtennem egy szép kis kört, ami úgy fél óráig tartott. Közben zenét hallgattam, de még nem találtam rá arra, ami megadná a megfelelő ritmust, bár a Linkin Park alatt elég jól ment a dolog. Mire viszont hazaértem úgy vettem a levegőt, mint aki épp meg akar fulladni és a szívritmusomat sem nevezném normálisnak. Az én szívem nem futásra teremtetett, ez tény (orvosilag is igazolt sajna), de ennyit még kibír. Hogy folytatom e a futást, azt még nem tudom. Majd, ha késztetést érzek egy kis mozgásra, bár lehet, hogy inkább bringáznom kellene. Majd meglátom, ahogy azt is, mikor folytatom értelmetlen gépelgetésemet, vagyis ezt a blogot. Sajnos, ha nem rugdosnak, akkor a lustaságom kerekedik felül, hiába van ezer meg egy ötlet a fejemben épp most is. Apropó ötletek: írom - írom a négyrészes novellámat, de valahogy mégsem érek a végére. Talán nem kellene fél oldal után abbahagyni valahányszor nekilátok... De ez van, ha épp nincs ihlet, vagy inkább, ha másra van ihlet. Például a Revulsionnal jól haladok. Túljutottam a kis alkotói válságomon, így már körvonalazódik több fejezet is a fejemben. Rajzhiányom is van, szóval azt is tervezgetem beiktatni valamikor és még a jó idő beállta előtt el kellene készítenem a pólót, ami rám vár már vagy fél éve. És karkötőt is régen készítettem már és elférne még egy negyediknek a bal csuklómon. Úgyhogy munkában és tervekben nincs hiány, főleg, hogy közben meg tanulok és az leszívja energiáimat, de néha fel is pörget. A sikerélmény jó dolog. Ez pedig egy jó végszó.
Csővázzz

2010. február 22., hétfő

Kezdet

Hmm... Már megint próbálkozom. Ismét elfogott a gépelhetnék és, hogy miért nem valami hasznosat gépelek? A válasz egy szó: ihlethiány. Gépelnem pedig muszáj, mert úgy érzem ki kell mondanom/írnom a gondolataimat.
Szóval egy újabb próba-cseresznye dolog. Remélem ez hosszabb életű lesz, mint az előző blognak nem nevezhető valamim, vagy a naplóim, amik enyhén szólva is szánalmasan üresek. Írnom kell, hát írok.
Helyzetjelentés rólam:
Már megint a gép előtt ül és nem csinál semmi érdemlegeset, csak les ki a fejéből. A XXI. század csodája teljesen rabul ejti, már már függővé teszi, pedig alig talál benne érdekeset. Inkább csak nézi, ahogy mások használják ezt a csodát, amit internetnek hívnak és élik virtuális életüket. Aztán előjön az önsajnálat, amiért nincs virtuális élete. Ez cseppet furán hangzik. De tényleg nincs virtuális élete és még sajnálja is. Mások igyekeznek megszabadulni ettől a függőségi problémáról, de nem, neki ez hiánycikk. Normál élet pedig csak raktáron van. Ott hátul a felső polcon a kamrában jó helyen van, ugye? Határozottan.
Kezdem úgy érezni, a késztetés már megint túl erős és rövid életű volt. Már nem is tudom mit akartam... Semmi gond a lényeg, hogy járjanak az ujjaim, elvégre most nem akarok semmi értelmeset (Tudok egyáltalán ilyet?) alkotni. Szóval blog, vagyis eredeti funkcióját tekintve virtuális, nyilvános napló. Na, ez a dolog nekem sosem ment. Ha most visszatekintek a napomra, vagyis arra, amennyi eddig eltelt belőle (éjjeli bagoly volnék), akkor írhatnám a szokásos sablon szöveget, amiket eddig firkálgattam napló gyanánt, vagyis semmi maradandóan hasznosat. Még csak egy jó nevetőgörcsöt sem váltanak ki belőlem a korábban papírra vetett sorok. Tehát írhatnám, hogy felkeltem, reggeliztem, elmentem, hazajöttem blablabla. A kutyát nem érdekli a napirendem. Sosa senki sem fogja tőled megkérdezni, hogy percre pontosan mit csináltál mondjuk január tizenkettedikén. Persze leszámítva a nyelvtanárokat, akiknek ez az egyik kedvenc témájuk és a rendőrséget, ha esetleg illegális dolog elkövetésével vádolnak. Így nem írok ilyen ostobaságokat, mert jelenleg nem járok nyelvtanárhoz, nem tettem eddig semmi törvénybe ütközőt, sőt nem is tervezem, inkább írom, mi az, ami lényeges volt ma. Lényeges alatt érts: ami engem érdekel, befolyásol, kihat a gondolataimra. Sajnos csupán egyetlen dolog jut most eszembe, hát érd be ezzel:
Sétáltam a városban délelőtt. Célirányos voltam, mint mindig. Hajlamos vagyok elkésni, vagy véletlenül pár órával előtt érkezni. Utóbbi ritkább eset és rosszabb vagy nekem vagy annak, akit reggel hétkor ugrasztok ki az ágyból szombaton. Jobban szeretem a pörgést, hogy érezzem teszek valamit. Szépen sütött a nap és kesztyű nélkül sem fáztam, sőt inkább melegem volt, de azt a széllel szemben bringázás számlájára írom. Toltam magam mellett a bringám és bámészkodtam. Jöttek-mentek mellettem az emberek és kivételesen nem okoztam közúti balesetet. Aztán elértem a legjobb kirakatot a városban. Igazából ez az egyetlen, amit tényleg megnézek mindig és nem csak átsuhan rajta a tekintetem. Könyvesbolt. A napfény szépen megcsillant az üvegen megvilágítva a frissen nyomtatott köteteket. Imádom az új könyv illatát. És akkor megláttam. Egyből kiszúrtam a többi, számomra érdektelen darab között. Ott volt Ő, a következő kiszemeltem. Eddig csak prospektusban és a könyvkiadók honlapján láttam, de egyből felismertem. Lassítottam, ahogy közelebb értem a kirakathoz és csigatempóban haladtam el előtte. Késésben voltam, mint mindig, így nem volt időm megállni bámészkodni vagy bemenni, hogy a kezemben tarthassam ezt a szép darabot. Zöld borító és a cím volt az, ami először felkeltette az érdeklődésemet, aztán észrevettem még egy dolgot, ami csak mélyítette érzelmeimet a becses darab iránt. Vastag volt, legalább öt vagy hatszáz oldal. Ebben a röpke hétfő délelőtti percben sziklaszilárddá vált elhatározásom: Kell nekem! Meg fogom venni! Elolvasom és az enyém lesz!
Ez volt hát az az aprócska szikra, ami említésre méltó. A nap hátralévő része érdektelen, unalmas és sablonos volt. Nem is ragozom tovább, hanem búcsúzom. Hogy kitől? Ez egy jó kérdés. Talán aki úgy érzi, neki szól eme búcsú az jelezzen vissza. A korábbi naplóim, úgyse köszöntek még soha, egyszer sem vissza nekem...