Porszemek

Már megint jelentkezett gépelési kényszerem.
Nem is tudom, mi lenne a jó szó erre. Talán feltűnési vágy? Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó, arra amit teszek épp most is. Néha fellángol bennem az érzés, hogy szeretnék láthatóvá válni. Szeretném, ha észrevennének. Máskor pedig egyszerűen élvezem láthatatlanságomat és amikor a figyelem középpontjába kerülök, nem tudok mit kezdeni vele. Most szeretném, ha észrevennének, bár ezért a kisujjamat sem mozdítom. Úgy érzem teljesen be fogok gubózni a kis világomba... Talán már el is késtem...
De talán csak arra van szükségem, hogy kiírjam, kimondjam gondolataimat. Nehéz rajtam kiigazodni, még magamnak is, pedig egyszerűnek tűnök mások szemében. Az elhatározásaim pedig, hogy ezt vagy azt meg fogom tenni, mondjuk holnap, nos elég gyenge lábakon állnak. Süppedek a lusta semmittevés felé és ez baj. Pedig lenne mivel elfoglalnom magamat, de mégsem teszem. Nem érzek magamban erőt szinte semmire, csak azt teszem meg amit már nagyon muszáj.
Itt van például a mai napom. Vasárnap van és lenne időm olyat csinálni, amit elterveztem vagy amit szeretnék. Mégis a mai nap is ugyan olyan sablonos volt, mint a többi. A kötelező dolgaimon kívül nem csináltam semmi értelmeset. Mert azt, hogy gép előtt ülök és olvasgatok a neten nem tartom értelmes elfoglaltságnak. Helyette élhettem volna egy kis társasági életet, elvégre de régen is tettem. Vagy ha már tényleg csak a betűfaláshoz érzek erőt, akkor olvasnék valami jobbat, mint a cikkek amiket fél perc után megunok, mert rájövök, nem is érdekel a téma és megyek tovább. Persze jelenleg nincs olyan könyv a környezetemben, amit ne olvastam volna ki legalább egyszer, de gépen is lehet olvasni és lenne is mit.
Na, de hogy véget vessek az önsajnálati üzemmódomnak egy értelmes dolgot mégis csak tettem. Befejeztem végre a négyrészes novellámat (Karácsony kicsit másképp). Hipp-hipp hurrá! Miért tartott ennyi ideig? Jó kérdés. Rám nem jellemző módon, mindig halogattam. Pedig a fejemben megvolt minden, csak a késztetés hiányzott, hogy legépeljem végre. Valahányszor leültem befejezni az utolsó fejezet második felét, úgy tíz-tizenöt mondat után abbahagytam. Pedig ezt még nem is nevezném alkotói válságnak, maximum kedvválságnak. Mindegy. A lényeg, hogy kész van végre és fel is töltöttem AFS-re. Betartottam az ígéretemet, mi szerint hétvégén feltöltöm és ez a lényeg. Bele se merek gondolni meddig húztam volna még, ha nem teszek egy ilyen kijelentést. Néha hátborzongatóan lusta tudok lenni. Kellene valaki, aki folyton fenékbe billent, ha hanyagolom a dolgaimat.
Pedig olyan jól indult a hét. Kreativitásomat is kiéltem kicsit egy képeslap festésében és végre megírtam Diana barátnőmnek a válasz e-mailt, amit szintén halogattam már jó régóta.
Nos, ha már nincs senki hogy noszogasson, majd noszogatom magamat. Íme néhány terv a következő hétre: futni menni (Még nem jött el a második alkalom a rossz esős és szeles idő miatt.), Diana-nak levelet írni receptekkel, papírboltban bevásárlást tartani (borítékok, fekete filc, műszaki rajzlap), hajfestés (Már megint megkopott, hogy a fene egye meg... Kellett nekem befestenem annó... :/), rajzolni és igyekezni szocializáltnak látszani. Talán ez majd segíteni fog a megvalósításukban.
Nem tudom olvassa e egyáltalán bárki is ezt a firkálmányt, de ha mégis, akkor számon lehet kérni rajtam a felsorolt dolgokat. Kell a pörgés és elfoglaltság, mert megőrülök és egész nap aludni, vagy ami rosszabb gondolkozni fogok.