2010. június 20., vasárnap

Egy szelet élet

Szokásomtól eltérően, most egy kis bepillantást engedek életem egy aprócska szeletébe. Bár nem írok naplót legalább tíz éve, ez a bejegyzés mégis olyan lesz, mivel az elmúlt két nap eseményeit szeretném megörökíteni. És hogy másképp lehetne megőrizni az emlékeket? A memóriánk úgyis megcsal minket, elvégre egy idő után csak a szépre emlékszünk, míg a rossz dolgok elhalványodnak, illetve a kihívások amiket átéltünk, már nem is tűnnek olyan nehéznek. Ez így van rendjén, hiszen így könnyebb az élet. Én mégis jobban szeretném a valóságot visszaadni és nem egy rózsaszín ködbe burkolózott zavaros emléket.

Vegyük például a pénteki napomat. Majdnem három teljes órát álltam és lestem egy vacak papírért. Türelmes embernek tartom magam, bár azt nehezen viselem, ha megvárakoztatnak. Talán ezért indulok el mindig mindenhova az utolsó pillanatban, és vagyok folyton késésben, hogy ne kelljen várnom. Szóval álltam illetve úgy tíz-tizenöt percig ültem ünnepi ruhában, ami egy fekete nadrágból, fehér ingből, fekete blézerből és egy lapos barna szandálféleségből állt. A szandált csak kölcsön vettem anyukámtól, mivel az ünnepi cipőm legutóbb gyilkosnak bizonyult. Majdnem kitörtem benne a bokámat hála a macskakövekkel borított utcáknak és a két centis saroknak, amiben még épp elbotorkálok. A várakozás szörnyű volt. Nem nekem való a csak lessünk ki a fejünkből figura. Mindig tennem kell valamit, nehogy bedilizzek. A pihenés így nálam olvasást vagy valami elkészítését jelenti. Délután öt órától egészen fél nyolcig csak álltam és vártam, aztán megtört a jég és röpke negyed óra alatt lerendezték, azt amiért jöttem. Nem is ez az érdekes, hanem ami utána történt. Biciklivel mentem hazafelé meglehetősen lassan a cipőm miatt. Egész nap esett az eső, így minden vizes volt és előttem a bicikliúton egy hatalmas tó nagyságú pocsolya terpeszkedett. Mivel nem szerettem volna az ünnepi nadrágomat eláztatni, a gyalogos járdára hajtottam fel, ami párhuzamos volt a bicikliúttal. Bár egy lélek sem volt a közelben, mégis jobbnak láttam visszatérni a bicikliútra, ami nagy hibának bizonyult. Ahogy áthajtottam, a hátsó keresem megcsúszott egy vizes levélen. A bringa így dőlni kezdett és a kormány befordult. Szépen oldalasan felnyaltam bringástól, ünneplő ruhában a sáros, levelekkel borított betont. Jó nagyot zakóztam... Ha lett volna valaki a közelemben, biztosan jót röhögött volna rajtam... Én nem nevettem, mivel az egész bal felemet levelek és sár borította, a blézerem és az ingem teljesen átázott és ráadásnak a kölcsöncipőmről leszakadt a csat. A hátralévő utat így borzalmas külsővel és lifegő lábbelivel tettem meg. Mikor hazaértem és felmértem a károkat csak akkor kezdtem igazán megérezni mekkorát estem. A térdemen kiszakadt a nadrág és egy szabályos vágás keletkezett, ami lankadatlanul vérzett nekem egész este, nagy vörös foltokkal körülvéve, ahogy a bal könyököm is. Ráadásul jobb kezemen két ujjam még mindig nem hajlik fájdalom nélkül, ahogy a térdem sem. Ennyit az ünnepi szerelés megóvásáról. Néha tényleg fájdalmasan balszerencsésnek érzem magam. Történik valami jó és egyből rákontráz valami rossz, nehogy véletlenül jó legyen nekem csak egy kis ideig... Ez az esés ugyanis nem ügyetlenségből vagy figyelmetlenségből történt, hanem egyszerűen peches vagyok. Remélem a Darwin-díjra azért még nem vagyok esélyes.

Tegnap, vagyis szombat reggel, így sajgó végtagokkal ébredtem, ám ez nem szegte kedvemet. Összekapartam magam és nagy nehezen sikerült egyeztetnem a már régóta megbeszélt találkozót egyik barátnőmmel, Ribizly-vel. Ő is sikeresen megvárakoztatott, ugyanis nekem negyed tizenkettőt mondott, valójában pedig negyed egyre ért be a főtérre. Hát nem volt túl kellemes érzés egy órát szobrozni a város közepén, úgy hogy majd megőrültem a térdem tompa lüktetésétől. Nem igazán bírta a terhelést, vagyis az nem gond ha sétálni kell, bár kissé bicegek néha, de egy helyben állni kicsit soknak bizonyult neki. Ribizly viszont sikeresen beért a megbeszélt időpont után egy órával és bocsánatkérési áradatba kezdett, szerencséjére. Hát a szombat délután sem volt az én, illetve a mi napunk. A pizzánkat megégették kicsit és a jeges csokiban kevés volt a csoki. A hangulat viszont jó volt és kibeszéltük magunkat, ami már nagyon kellett. Kitárgyaltuk a képeslapokat, mivel ő is postcrossing mániás és megvitattuk ki mit olvasott az elmúlt pár hétben. A könyvmánia is közös bennünk. Ribizly előadta a jövőbeli nagy terveit, amik annyira jók, hogy irigykedve hallgattam. Mindenre van terve, ötlete és a kivitelezéssel sincs gondja. Én meg itt szenvedek a kétségek völgyében az önbizalomhiányommal. Néha olyan bénának és reménytelennek érzem magam... Mit értem el? Mire lehetek büszke? Mi az amivel egyáltalán érdekesnek bizonyulok? Őszintén szólva fogalmam sincs. Míg kicsi voltam mindenre voltak terveim és elhatározásom is, hogy meg tudom csinálni. Mióta felnőttem ez teljesen megváltozott. Kaptam jó pár pofont az élettől és azóta csak az üresség van. Néha olyan hiábavalónak érzek mindent... Hallgatom a többiek terveit, illetve hogy mit értek el, vagy milyen izgalmas dolog történt velük, míg én csak ülök csendben. Nem tudok mit mondani mikor visszakérdeznek. Egyszerűen nincs mit mondanom, olyan üresnek érzem az életem. Ha pedig bepróbálkozom valami újjal, vagy ellenzik, vagy a sors közbeszól és elgáncsol. Ezért gondolkozom rövidtávokban. Csak pár hónapra tervezek előre és nem tovább, így talán jutok valamerre.
Ribizly viszont örült a karkötőnek, amit ígéretemhez híven csomóztam neki. Így már két általam készített karkötő díszeleg bal csuklóján. Ő pedig hozott nekem egy kínai szerencse talizmánt, amit a kínai tanárjától kapott. Jól mutat az ágyam fölött a falon és remélem egy kis szerencsét is hoz nekem. Ráadásul megígérte, hogy körbevezet majd minket, ha jön Csikoszokni barátnőm. Már komplett túrát szervezett nekünk harmincadikára. Mellette nem fogunk unatkozni, az biztos.
Jó volt vele találkozni és mosolyogva váltunk el.
Este pedig mivel tegnap volt a múzeumok éjszakája, elmentem megnézni, milyen a fertődi kastély kínai lampionokkal bevilágítva. Egész jó volt és nem csalódtam, az Eszterházy kastély egyszerűen gyönyörű, mint mindig. Egyedül a hosszú sorban állás nem tetszett, de csak a térdem miatt. Kellemesen elfáradva értünk haza éjfél környékén. Megérte elmenni.

Végezetül helyzetjelentés: Revulsion 26. része feltöltve AFS-re, Cassandra Clare - Csontváros című könyvét olvasom, porcelán köcsögöket festek keresztanyámnak, karkötőt csomózok magamnak és ma délután meg fogom nézni újra (már vagy ötödszörre) az Egy gésa emlékiratait. Ez a film nekem megunhatatlan. ^^

2010. június 16., szerda

A nevető holttest

Most fejeztem be a 11. Anita Blake kötetet. Tartom magam a tervhez és nekilátok az egyes könyvek ismertetéséhez, illetve rövid véleménynyilvánításhoz. Lassan kezdek elveszni, hogy melyikben, mi is történt. Már több mint egy éve olvastam az első kötetet a Bűnös Vágyakat (korábban már írtam róla), így kissé nehézkes a részletek felidézése, de megoldom.
Ám mielőtt belevágnék a 2. kötet A nevető holttest ismertetésébe, egy gyors helyzetjelentés:
Szerda van, még cirka 10 percig, vagyis megint éjjeli üzemmódban működöm. Kezd teljesen a feje tetejére állni a napi ritmusom. Hajnalig olvasok és délig alszom utána. No nem mintha ez baj lenne, csak azért mégse ez a normális. De én mindenben távol állok a normálistól... Most legalább kissé lehűlt a levegő és nem olvadozok a nyári melegben. Odakint olyan kellemes, főleg az eső utáni friss levegő miatt. Fél perce voltam kin az udvaron és egy béka kissé rám hozta a frászt. Muszáj volt megnéznem, melyik macska randalírozik már megint az ablak alatt. Adonisz volt. Egy nagy fekete kandúr, aki az én kicsi hercegemet akarta már megint elverni. Egyszerűen nem értem, mi a fenéért van folyton nálunk, mikor több házzal arrébb lakik és most egyik lány cicám sem tüzel. Csak azért jön, hogy az Edgárt piszkálja (ő az én hercegem, a kis vörös-fehér kandúrom ^^) Értem én, hogy mivel már egy éves és kamaszodik kezd konkurenciát jelenteni a fekete kandúrnak, de leszarom az önérzetét. Nekem ne vagánykodjon egy kölyökkel szemben ráadásul nem is a saját területén. Viszont nem játszhatok folyton testőrt. Edgárnak kell kimásznia dologból és visszavágni vagy épp meghunyászkodni. Részemről a visszavágást pártolom, bár aggódom érte kicsit. Ezért is engedtem most le a pincébe miután elzavartam Adoniszt. A béka pedig a pinceajtóban gubbasztott, csak hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez. Majdnem odacsuktam szegényt és kicsit megijesztett ahogy előtűnt a sötétből. Persze ő sokkal jobban beparázott és már el is ugrált, én meg megnyugodtam, hogy nem lettem békagyilkos. Azt a "buddhista" lelkem rosszul viselte volna.

Most, hogy az óra éjfélt ütött visszatérek a zombik és vámpírok világába. Szóval A nevető holttest. Kezdem talán egy rövid ismertetővel:
"Anita Blake visszatér! A város legdögösebb vámpírvadászának és halottkeltőjének még mindig nincs pasija, de problémája annál több. Először visszautasítja egy gazdag és befolyásos üzletember felkérését, hogy támasszon fel egy háromszáz éves holttestet. Nagy hiba. Aztán magára haragítja a valaha élt egyik leghatalmasabb vudu papnőt. Ez még nagyobb hibának bizonyul. Ha mindez nem lenne elég, Anita belekeveredik egy véres gyilkosságsorozatba is, melynek titokzatos elkövetője a békés kertvárosokban lakó családokat veszi célba. Lehet, hogy minden mindennel összefügg? Anitának minél előbb meg kell oldania a rejtélyt, ha nem akar újabb ártatlan áldozatokat. És kénytelen ellenállni a város új vámpírura, Jean-Claude csábításának is, különben mindörökre búcsút mondhat a lelkének."

Ez egy nagyon jó kötet. Anita ügyeit három kategóriába lehet sorolni: zombis melók, likantróp gondok és vámpír macera. Így ebben a sorrendben szeretem őket, vagyis valójában csak az első kettőt. A vámpír problémák nem kötnek le. Jobban szeretem amikor halottakat kelt vagy vérfarkas ügyekkel foglalkozik.
Ebben a kötetben pedig a zombikon, vudun és a nyomozáson van a hangsúly semmi vámpírdiplomácia, ami a későbbiekben elszaporodik majd. Még az alakváltók is csak elvétve ütik fel a fejüket. (Vagy még annyira se...) Izgalmas, humoros, fordulatos, pont olyan amilyennek lennie kell. Ezért szeretem annyira ezt a sorozatot. Még Jean-Claude is elviselhető pedig őt nem kedvelem.
Két idézet ebből a kötetből ízelítőnek Hamilton humorából:
"Elmegyünk Tenderloinba. Reszkessetek stricik. A Város Urát viszem kíséretül. Olyan volt, mintha termonukleáris fegyvert vetnék be a hangyák ellen. Mindig is tömeggyilkos alkat voltam."

"Járulékos költségek. Két doboz nyomtatópapír, öt közepes hegyű töltőtoll, négy színes kartondosszié, egy darab kurva."

Imádom a humorát. ^^
Érdemes megemlíteni, hogy a kötetek címe egy bárt, éttermet, vagy klubot jelöl. Ez alól a 11. kötet kivétel, amit nem tudok mihez kapcsolni. A nevető holttest amúgy egy sztriptízbár.
Jó kis könyv, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki izgalomra vágyik és nem riad vissza pár hordónyi vérttől, elvégre nem véletlen a 18-as karika. Anita pedig ebben a kötetben még kemény csaj, aki igyekszik távol tartani magát a vámpírtól (Jean-Claude) és csak a munkájára koncentrál, amit hibátlanul elvégez zombiidézősen, nyomozósan és persze lövöldözősen.
Még két érdekesség a végére:
A könyvek borítói az USA-ban szerintem rondák. Unalmasak és egyszerűek, míg a magyar borítók művészien szépek és még az írónő is azt nyilatkozta egyszer, mennyire tetszenek neki a magyarországi borítók. Tudunk mi, ha akarunk. =)
A kép pedig, amin Anita látható néhány zombi kíséretével és a korai kötetekre jellemző legjobb barátjával, vagyis a Browing pisztollyal, egy képregényből van. Marvel képregény is készült ugyanis a könyvsorozatból és Anitát szerintem nagyon jól eltalálták. A fiúk viszont kicsit tipikus amerikai képregényfigurák lettek. De ez ízlés dolga.

2010. június 14., hétfő

Katie Cat

Néhány napja fejeztem be egy könyvet, amiről már korábban említést tettem. A címe: Katie Cat, mint a macska.
Egy unalmas napon bukkantam rá. Épp kenyeret vettem egy boltban, ami elég uncsi és megszokott. Amúgy nem szeretek vásárolni. Mindig csak akkor megyek boltba, ha már nagyon muszáj és célirányosan intézem a dolgot. Bemegyek megveszem ami kell és kijövök. E téren nem fejlődtek ki a női ösztönök, hogy bámuljam naphosszat a kirakatokat és több tucat ruhát próbálgassak. Inkább úgy viselkedem, mint egy pasi. Nyafogok, ha háromnál több boltba be kell menni és fél perc alatt végigjárom az egészet.
Szóval csak kenyeret akartam venni. Ahogy haladtam a polcsorok közt szembe találtam magam egy forgó állvánnyal, ami könyvekkel volt telepakolva. Szenvedélyem a könyvek. Nem a cipők, vagy táskák, hanem a könyvek. Imádom az új lapok illatát, a borító tapintását és persze a fekete betűket, amik új kalandot ígérnek. Megtorpantam hát a bolt közepén és bogarászni kezdtem a könyveket. A választék elég vegyes volt a gyerekkönyvektől a kötelező olvasmányokon át a szakácskönyvekig. Engem azonban csak a regények érdekeltek, amiket gyorsan végigpörgettem. A többség csöpögős lányregény volt, amiktől égnek áll a hajam. Aztán kiszúrtam ezt a könyvet, szinte azonnal. Keménytáblás szép zöld borító. Szeretem a zöldet, így egyből belelapoztam. Szokásomhoz híven a hátsó ismertetővel kezdtem, majd beleolvastam az első fejezetbe. Érdekesnek indult és már-már kezdtem belemerülni a bolt közepén, mikor észrevettem, hogy forgalmi dugót csináltam. Ha olvasok, se látok, se hallok. Ránéztem az árcímkére és mivel nem volt drága a kosaramba tettem. Aztán beszereztem a kenyeret is, amiért jöttem és már mentem is haza. Mint mondtam, nem szeretek céltalanul mászkálni a boltokban.
Itthon azonban nem állhattam neki azonnal, mivel első a tanulás. Pár nap után mégis belekezdtem és megállapítottam, hogy megérte megvenni.
Íme a rövid leírás:
"Katie tizenötödik születésnapja láthatóan ugyanúgy indul, mint minden évben: Mortimer, a macskája hízelegve bújik hozzá, a nagybátyja, Roy ellátja jó tanácsokkal, két barátja, Laura és Ming pedig ajándékokkal várja. Vagyis pont olyan, mint egy átlagos nap Dél-Anglia egyik unalmas kis szigetén, Szent Jeromoson... Egészen addig, amíg egy apró csomagot nem kap. Egy olyan csomagot, amely fenekestül felforgatja az életét...
Mikor egy betörés során valaki az ajtajukra mázolja vörös betűkkel: "Gyilkos!", Katie hirtelen rájön, hogy a sziget egész más, mint eddig hitte. Így hát nincs más választása, kénytelen bevetni titkos képességeit..."

Igazán kellemes élményt nyújtott. Könnyed, szórakoztató és bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik. Habár imádom az akció dús és realisztikusan véres történeteket, néha kell ilyen is. Úgy érzem, jól döntöttem, mikor a kosaramba tettem. Talán legközelebb is látok hasonlót ebben a boltban, esetleg ugyan ettől az írótól. Eddig nem mondott semmit Thomas Brezina neve, pedig elég ismert író. Kicsit utána néztem a többi könyvének és majd talán egyszer beszerzek még egy darabot a gyűjteményembe.

Jelenleg Anita Blake-et olvasok. Nekiugrottam a 11. kötetnek az Égkék Bűnöknek. Már csak alig 150 oldal van hátra belőle. Elég vegyes érzelmeket váltott ki, úgyhogy elhatároztam, hogy belekezdek az eddig olvasottak ismertetésébe megspékelve saját véleményekkel. Mire jó egy blog, ha nem erre?
Még mindig nem kezdtem bele a másik kezem ügyében található könyvbe. Tartogatom, mint a kedvenc Milka csokimat. ^^ Tudom, hogy jó lesz és nem fogom tudni félbehagyni. Egyből kell majd az egész, de így olyan hamar vége lesz... Szóval csak szemezek vele, egyenlőre. De amint végzek az Égkék Bűnökkel egyből nekiugrom.

Szerencsére a tanulást letudtam szeptemberig, úgyhogy van időm minden másra. Épp ezért kapcsoltam könyvmoly üzemmódba hazavágva a szociális életemet. Na, igen cseppet antiszoc. volnék, vagy mi. De nemsokára jönnek a nyári programok, amiket sikeresen összekapcsoltam, így talán embernek hatok majd pár hétig és nem szellemnek. Talán...
De miért baj az, ha valaki szeret egyedül lenni? Főleg, ha az illető láthatatlan a nagy többség számára... Nem véletlenül választottam a Szellem fedőnevet. De erről majd máskor.
Megsokszorozódott szabadidőmet, így a szobámban töltöm, vagy bringázni megyek. Csak én, a bringám, az Mp3-am és az út. Hihetetlenül felszabadító érzés és imádom a természetet. Tegnap 30 km-t tekertem és közbe láttam három vadnyulat csupán egy méterről, egy csorda szürkemarhát és néhány szarvast. Olyan szépek voltak. Sajnos egy halott görényt is láttam... Elütötték szegényt. Ilyenkor utálom az urbanizációt.
Szóval van időm olvasni, képeslapozni, írni, karkötőt csomózni, vagy épp amihez kedvem szottyan. Éljen a nyár! (amíg nincs 40C° és nem kezdek el olvadni)

2010. június 3., csütörtök

Vampire Diaries


Kicsit rákattantam a sorozatokra.
Az egyik új kedvencem a Vampire Diaries (Vámpírnaplók). Hallottam róla, hogy milyen jó meg minden, szóval rákerestem. Meg is találtam és bár az alapszitu annyira nem ragadta meg a figyelmemet, belekezdtem. Csak nem lehet annyira rossz, ha ilyen sokan nézik - gondoltam.
Íme az első rész ismertetője:
Elena Gilbert és öccse Jeremy próbálják túltenni magukat a 4 hónappal ezelőtt történt tragikus balesetben elhunyt szüleik emlékén.
Az gimibe új srác érkezik, mindenki róla beszél. Előtörnek Jeremy problémái és miután Elena kiosztotta belebotlik az új fiúba.
Elena ellátogat a temetőbe, szülei sírjához ahol furcsa köd veszi körül és egy harkály is megjelenik, pár pillanat múlva belefut az új fiúba Stefan Salvatoreba.
Az iskola hagyomány a nyitóbuli. A bulin Vicki-t, valami megtámadja. Vickire Jeremy és Elena talánkak rá. A támadást Stefan bátyja Damon követte el. Stefan ki akarja deríteni miért tűnt fel 15 év után ismét testvére...

Hát igen... Már megint ugyanaz a nóta... Egy vámpír srác összejön egy emberrel. Kezd unalmas lenni, nem?
Elkezdtem nézni és az első rész után levontam a következőt: Twilight utánzat... de gáz...
Eltelt pár nap és a másik sorozat, amit épp nézek kezdett fogyóban lenni. Valamit néznem kellett, hogy helyrerázódjanak megfáradt agysejtjeim, így megnéztem a második részt is. Még mindig nagyon Twilight gyanúsnak tűnt, ám volt benn valami ami megfogott. Pontosabban valaki. Sorozatbeli szerepe szerint Damon Salvatore. Hú-hú végre egy igazi vámpír! - örvendeztem. Damon eszméletlen dögös, laza, szarkasztikus és nem retten vissza ha meg kell ölnie valakit. Iszonyat jó karakter és iszonyat jó színész. De erről később... ^^
Szóval második rész után nem tűnt olyan rossznak, így folytattam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. NEM Twilight utánzat! Csak az első rész tűnt annak, de aztán beindultak a dolgok. Szereplők közül szinte bárki meghalhat. Tele van rejtélyekkel és titkokkal. sosem lehet tudni, mi sül ki egy helyzetből és szerencsére nem a jajj így szeretlek, úgy szeretlek dolgon van a hangsúly. Végre egy pörgős és akció dús sorozat. Nagyon megtetszett és csak ajánlani tudom.
Eddig egy évad van, de szeptemberben jön a folytatás. Nem tudom, ki bírom e addig elvonási tünetek nélkül, főleg amiért a legjobb résznél hagyták abba.
A karakterek egy része nagyon szimpatikus, míg néhányat legszívesebben megfojtanék. De ez így van jól. Nem lehet mindenkit kedvelni... Igazából csak négy karaktert bírok és ezek közül már kettő meghalt. Sajnáltam is őket... Az idegesítő libák viszont még mindig élnek... Nincs igazság... :D
A legeslegjobb ebben a sorozatban : Damon.

Fangirl üzemmód bekapcs ^^
Fél kezemen meg tudom számolni azt a néhány személyt, aki ilyen reakciókat vált ki belőlem.
Ian Somerhalder nagyon jó színész. Játszott a Lostban is illetve ő volt Marco Polo. Van egy gyönyörű vörös cicája, szereti az állatokat és nagy környezetvédő. *sóhaj*
Természetesen eszméletlen helyes. A mellékelt képeken mindenki meggyőződhet róla.
A Vampire Diariesban pedig még a szerepe is dob még pár lapáttal az amúgy is magas vonzerejére. Íme néhány infó Damon Salvatore-ról:
Damon eléggé arrogáns időnként, öntelt, és antiszociális hajlama van, egyik percben bájos és elbűvölő, következőben pedig rendkívül veszélyes, és nincs bűntudata a gyilkosságok után. Élvezi ha fájdalmat okozhat, leginkább az miatt, mert hiányzik neki régi szerelme, Katherine. Titokban vágyik az elfogadásra. Nagyjából 20 évesnek néz ki, de igazából több mint 200 éves vámpír.

Ez a karakter szerintem a sorozat egyik alapköve. Nélküle nem lenne olyan jó. Annyira bírom a lazaságát, mikor valami "bajt" csinál pl: átváltoztat / megöl valakit, akit nem kellene és csak ennyit mond: Hupsz!
A szarkasztikus humora pont az én ízlésemnek való.
Az egyik legjobb rész mégis az, mikor Twilightot olvas. Majd' behaltam a röhögéstől, mikor hanyagul fekve Caroline ágyán ezt a könyvet olvasta és elkezdte kritizálni, hogy mekkora hülyeség a vámpírok nem is ilyenek (elvégre ő egy igazi vámpír). Aztán megunta és a következő mondattal félredobta : "Edward egy papucs."
Egyszerűen imádom! ^^
De ha nem lenne ennyire jó fej a sorozatban, illetve egy nagyon jó ember a valóságban, akkor is kiváltana nálam egy nyálcsorgatós reakciót. :)
Csikoszokni barátnőmnek áradoztam róla. Mondtam neki, ha túl sok vagyok, lőjön le nyugodtam. Nem tette, mert szerinte igazam van és Ian egy iszonyat jó pasi. Egy kicsit még folytattam az áradozást, ő meg mondott még pár személyt aki szerinte helyes és bár nem mondom, hogy egyáltalán nem volt igaza, de nálam Ian-t felülmúlni nem nagyon lehet. ^^ Olyan gyönyörű szeme van! ^^ *olvadozik*
De mielőtt nagyon szánalmassá válok, befejezem. Fangirl üzemmód kikapcs.

Halkan megjegyezném, hogy ezen a képen hasonlít az egyik karakteremre Peterre. Valahogy, így képzeltem el, mikor először körvonalazódott elmémben. Habár a haja kicsit hosszabb, de tényleg csak egy kicsivel, hogy össze tudja kötni. ^^