2010. június 16., szerda

A nevető holttest

Most fejeztem be a 11. Anita Blake kötetet. Tartom magam a tervhez és nekilátok az egyes könyvek ismertetéséhez, illetve rövid véleménynyilvánításhoz. Lassan kezdek elveszni, hogy melyikben, mi is történt. Már több mint egy éve olvastam az első kötetet a Bűnös Vágyakat (korábban már írtam róla), így kissé nehézkes a részletek felidézése, de megoldom.
Ám mielőtt belevágnék a 2. kötet A nevető holttest ismertetésébe, egy gyors helyzetjelentés:
Szerda van, még cirka 10 percig, vagyis megint éjjeli üzemmódban működöm. Kezd teljesen a feje tetejére állni a napi ritmusom. Hajnalig olvasok és délig alszom utána. No nem mintha ez baj lenne, csak azért mégse ez a normális. De én mindenben távol állok a normálistól... Most legalább kissé lehűlt a levegő és nem olvadozok a nyári melegben. Odakint olyan kellemes, főleg az eső utáni friss levegő miatt. Fél perce voltam kin az udvaron és egy béka kissé rám hozta a frászt. Muszáj volt megnéznem, melyik macska randalírozik már megint az ablak alatt. Adonisz volt. Egy nagy fekete kandúr, aki az én kicsi hercegemet akarta már megint elverni. Egyszerűen nem értem, mi a fenéért van folyton nálunk, mikor több házzal arrébb lakik és most egyik lány cicám sem tüzel. Csak azért jön, hogy az Edgárt piszkálja (ő az én hercegem, a kis vörös-fehér kandúrom ^^) Értem én, hogy mivel már egy éves és kamaszodik kezd konkurenciát jelenteni a fekete kandúrnak, de leszarom az önérzetét. Nekem ne vagánykodjon egy kölyökkel szemben ráadásul nem is a saját területén. Viszont nem játszhatok folyton testőrt. Edgárnak kell kimásznia dologból és visszavágni vagy épp meghunyászkodni. Részemről a visszavágást pártolom, bár aggódom érte kicsit. Ezért is engedtem most le a pincébe miután elzavartam Adoniszt. A béka pedig a pinceajtóban gubbasztott, csak hogy visszatérjek eredeti gondolatmenetemhez. Majdnem odacsuktam szegényt és kicsit megijesztett ahogy előtűnt a sötétből. Persze ő sokkal jobban beparázott és már el is ugrált, én meg megnyugodtam, hogy nem lettem békagyilkos. Azt a "buddhista" lelkem rosszul viselte volna.

Most, hogy az óra éjfélt ütött visszatérek a zombik és vámpírok világába. Szóval A nevető holttest. Kezdem talán egy rövid ismertetővel:
"Anita Blake visszatér! A város legdögösebb vámpírvadászának és halottkeltőjének még mindig nincs pasija, de problémája annál több. Először visszautasítja egy gazdag és befolyásos üzletember felkérését, hogy támasszon fel egy háromszáz éves holttestet. Nagy hiba. Aztán magára haragítja a valaha élt egyik leghatalmasabb vudu papnőt. Ez még nagyobb hibának bizonyul. Ha mindez nem lenne elég, Anita belekeveredik egy véres gyilkosságsorozatba is, melynek titokzatos elkövetője a békés kertvárosokban lakó családokat veszi célba. Lehet, hogy minden mindennel összefügg? Anitának minél előbb meg kell oldania a rejtélyt, ha nem akar újabb ártatlan áldozatokat. És kénytelen ellenállni a város új vámpírura, Jean-Claude csábításának is, különben mindörökre búcsút mondhat a lelkének."

Ez egy nagyon jó kötet. Anita ügyeit három kategóriába lehet sorolni: zombis melók, likantróp gondok és vámpír macera. Így ebben a sorrendben szeretem őket, vagyis valójában csak az első kettőt. A vámpír problémák nem kötnek le. Jobban szeretem amikor halottakat kelt vagy vérfarkas ügyekkel foglalkozik.
Ebben a kötetben pedig a zombikon, vudun és a nyomozáson van a hangsúly semmi vámpírdiplomácia, ami a későbbiekben elszaporodik majd. Még az alakváltók is csak elvétve ütik fel a fejüket. (Vagy még annyira se...) Izgalmas, humoros, fordulatos, pont olyan amilyennek lennie kell. Ezért szeretem annyira ezt a sorozatot. Még Jean-Claude is elviselhető pedig őt nem kedvelem.
Két idézet ebből a kötetből ízelítőnek Hamilton humorából:
"Elmegyünk Tenderloinba. Reszkessetek stricik. A Város Urát viszem kíséretül. Olyan volt, mintha termonukleáris fegyvert vetnék be a hangyák ellen. Mindig is tömeggyilkos alkat voltam."

"Járulékos költségek. Két doboz nyomtatópapír, öt közepes hegyű töltőtoll, négy színes kartondosszié, egy darab kurva."

Imádom a humorát. ^^
Érdemes megemlíteni, hogy a kötetek címe egy bárt, éttermet, vagy klubot jelöl. Ez alól a 11. kötet kivétel, amit nem tudok mihez kapcsolni. A nevető holttest amúgy egy sztriptízbár.
Jó kis könyv, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki izgalomra vágyik és nem riad vissza pár hordónyi vérttől, elvégre nem véletlen a 18-as karika. Anita pedig ebben a kötetben még kemény csaj, aki igyekszik távol tartani magát a vámpírtól (Jean-Claude) és csak a munkájára koncentrál, amit hibátlanul elvégez zombiidézősen, nyomozósan és persze lövöldözősen.
Még két érdekesség a végére:
A könyvek borítói az USA-ban szerintem rondák. Unalmasak és egyszerűek, míg a magyar borítók művészien szépek és még az írónő is azt nyilatkozta egyszer, mennyire tetszenek neki a magyarországi borítók. Tudunk mi, ha akarunk. =)
A kép pedig, amin Anita látható néhány zombi kíséretével és a korai kötetekre jellemző legjobb barátjával, vagyis a Browing pisztollyal, egy képregényből van. Marvel képregény is készült ugyanis a könyvsorozatból és Anitát szerintem nagyon jól eltalálták. A fiúk viszont kicsit tipikus amerikai képregényfigurák lettek. De ez ízlés dolga.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése