2010. július 27., kedd

Atonement / Vágy és Vezeklés


Épp most fejeztem be egy nagyszerű filmet és késztetést érzek megosztására.
A címe, csakúgy, mint bejegyzésemnek, Vágy és vezeklés (Atonement). Véletlenül bukkantam rá egy a filmből készült rövid videóra, ami a bejegyzés címére kattintva megtekinthető. Kicsit utána olvastam és úgy gondoltam, unaloműzésnek jó lesz. A vélemények megoszlottak róla. Volt, aki dicsérte, míg mások unalmasnak találták. Megnézése mellett szólt mégis a színészi gárda. A főszereplő Keira Knightley és Saoirse Ronan, aki szintén főszereplője a történetnek, eddig még nem okozott nekem csalódást, így belekezdtem.
Rövid ismertető:
"A film története 1935 legforróbb napján kezdődik Angliában. A II. világháború fenyegető árnyékából még mit sem érez Briony Tallis, amikor gazdag családja összegyűlik a hétvégére hatalmas, viktoriánus kastélyukba. A rekkenő hőség és az elnyomott érzelmek felfokozzák az élénk fantáziájú, írói szárnyait próbálgató kamaszlány veszélyérzetét. Egy sor katasztrofális félreértés folytán megvádolja Robbie Turnert, a házvezetőnő fiát és Cecilia nővére szerelmét egy bűnnel, amit a fiatalember nem követett el. Ez a vád tönkreteszi Robbie és Cecilia bimbózó kapcsolatát és drámaian megváltoztatja mindannyiuk életét."

A történet cselekményéről nem szeretnék többet írni, mivel bár az ismertető alapján nem számít túl nagy meglepetésre az ember, mégis, ha bármit írnék, azzal elrontanám az igen is nagy meglepetések sorozatát. Szóval inkább az érzésekről írók, amiket kiváltott belőlem.
Először kedves kis történetnek indul és bár cseppet vontatottnak tűnik, egyáltalán nem unalmas. A több szál és az események két szempontból történő bemutatása pedig koncentrációt igényel. Először bele sem gondolunk, mit indít el egy apróság, csak miután eltelt jó néhány perc a filmből és egyre drámaibb fordulatot vesznek az események. Egyetlen rossz szavam sem lehet rá. Van mondanivalója, méghozzá nem is sablonos semmiség. Utána elgondolkozik az ember, hogy vajon ő mennyi ilyen apró kis döntést hozott és változtatta meg a körülötte élők életét, jövőjét. Mennyire befolyásolnak minket mások cselekedetei és vajon mi is ilyen hatásokkal vagyunk másokra? Ilyen nagy súlya van tetteinknek és képesek lennénk e együtt élni a következmények súlyával? A véletlenek tényleg csak véletlenek, vagy mi alakítjuk őket annak akarva, akaratlanul?
Elgondolkodtató film és az utolsó néhány perc csak felteszi rá a koronát. Számomra váratlan fordulatot hozott. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá: gyönyörű. Ritka kincs azt ilyen szépen összeszedett és megalkotott film, bár könyvadaptációról van szó, így az elismerés az írót illeti.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az elgondolkodtató és valósághű műveket. Mivel a történet a második világháború idején játszódik, szerepet kap a háború borzalma is, ám csak kisebb mennyiségben. Ez a néhány képkocka mégis jól szemlélteti azt, amit mi fel sem tudunk fogni és ezért hálát adhatunk az égnek illetve tetszőleges istennek vallástól függően.

Itt szeretnék egy kis kitérőt tenni és elszakadni a filmtől.
Nem szeretem a háborús filmeket. Sőt egyenesen kiakaszt, hogy milyen sokat foglalkoznak mostanában a második világháborúval. Az első persze senkit sem érdekel, pedig az is épp olyan szörnyű volt annak, aki kénytelen volt átélni. Azokat az embereket pedig, akik büszkén verik a mellüket, mondván simán lerendeznék ők a dolgot a fene nagy "hazafiasságukban", vagy épp mások iránti ok nélküli gyűlöletükben, csak szánni tudom. El sem tudják képzelni, milyen az, ha rettegésben kell élni, mások életét kioltani csupán azért, mert valaki azt mondja. Ha bármikor szó szerint darabokra hullhat a világ körülötted és soha többet nem láthatod családtagjaidat, barátaidat, ismerőseidet. Fogalmuk sincs a valódi reménytelenségről. De persze ők azt hiszik, annyira okosak és ügyesek... Bár talán jobb lenne a világ, ha mindenki belegondolna saját tettei következményeibe, mielőtt cselekszik, vagy ha nem tette, akkor legalább vállalná érte a felelősséget és tanulna a hibáiból, átélve a csupán kimondott dolgokat, mégis tiszta szívből kívánom, hogy soha ne kelljen megtapasztalniuk. Maradjanak inkább tudatlanságban és békében.
A dolgok mindig lélekben dőlnek el. Szívünk választ és lelkiismeretünk gyötör. Ez alól pedig nincs kivétel. Hatással vagyunk egymásra és jobb, ha ezt minél előbb az eszünkbe véssük. Ez az élet, kihívás, nehézségekkel megtöltve és nem lesz könnyebb, ha homokba dugjuk fejünket. Viszont van lehetőségünk támaszt nyújtani másoknak és így mi magunk is kapunk némi segítséget. Erre azonban meg kell találni a megfelelő embert, ami rettentő nehéz.
Késő van és túl sok dolog kavarog a fejemben, így most be is fejezem egy idevágó idézettel.
"Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk."

2010. július 26., hétfő

Csontváros



Ismét egy könyvajánlóval jelentkezem.

Már régóta szerettem volna írni erről a nagyszerű kötetről, csak valahogy nem jött az ihlet hozzá. Igazából most sem nagyon van, csupán gépelni támadt kedvem. Szívesebben fejezném be új rajzomat, de sajnos a megfelelő színű tűfilcem kifogyott és hiába mentem el a papírboltba, ott sem volt. Így kénytelen vagyok várni vele szombatig, amikor elutazom beszerezni néhány szükséges holmit és benézek papírboltokba is.

Szóval Csontváros.
Ezt a könyvet már nagyon régen kiszúrtam és sikeresen megkaptam névnapomra, ami hát elég rég volt már. Nem kezdtem el egyből a tanulás miatt, mivel 472 oldalas és biztosra vettem, hogy nem tudnám letenni. Így vártam vele és érlelgettem polcomon, ahogy a jó borokat szokták. Nyár elején pedig nekiugrottam és nem kellett csalódnom. Elég gyorsan kivégeztem és most alig várom a folytatást.
Néhány paraméter a könyvről: Az írónő Cassandra Clare /ez igazából művésznév/ először az interneten tűnt fel a nagyközönség előtt Harry Potter fanfictionokkal. Nagyon nagy sikere volt és még J. K. Rowling is elismerte munkáját. Mostanra pedig a New York Times egyik neves bestseller írója. A történet mellett ezért is kezdtem el ezt a könyvet. A kötet a Mortal Instruments (Végzet Ereklyéi /Bár ennek a kötetnek a borítóján még Halál Ereklyéi néven fut, valószínűleg eltérő fordítás miatt./) trilógia első darabja.
Rövid ismertető:
"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék.."

Izgalmas, fordulatos, habár elég jól átláttam a szálakon, így nem okozott túl nagy meglepetést. Tele van természetfeletti lényekkel (vámpírok, démonok, vérfarkasok, tündérek, boszorkányok) és különleges karakterekkel. A főszereplő Clary nagyon szimpatikus, csakúgy, mint Jace is, aki már nagy rajongótábornak örvend. Nálam valahogy mégsem váltott ki fangirl reakciót. Simon is szerethető karakter és én neki szurkolok. A kötet felvet néhány nehéz kérdést, főleg a végére és talán ezért vagyok annyira kíváncsi a folytatásra. A tabuk mindig is vonzottak. A borítója gyönyörű és elég vastag is, így teljesen megéri beszerezni szerintem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretne kissé elszakadni a hétköznapoktól és belecsöppenni egy izgalmas kalandba.
A trilógia második kötete a Hamuváros, már beszerezhető, csak sajnos egyenlőre nincs rá pénzem, de ami késik, nem múlik. Az utolsó kötet pedig az Üvegváros címet viseli.
Twitter-en követem az írónőt, így tudom, hogy most jön ki egy újabb trilógiája a The Infernal Devices, aminek első kötete a Clockwork Angel most kerül bemutatásra az USA-ban. Ez a sorozat ugyanabban a világban játszódik, mint a Mortal Instruments, csak a múltban. Így mintegy előzményként is szolgálhat, bár nem tudom mennyire szoros a kapcsolat a két trilógia között. Nekem már most elnyerte tetszésemet és amint túljutottam ezen a trilógián és nálunk is elérhető lesz, biztosan beszerzem. A fantasy mellett ugyanis a kosztümös könyveket imádom a legjobban. Ez pedig ötvözi ezt a két műfajt.

Apropó Twitter. Már egy jó ideje fenn vagyok rajta és kezdem megkedvelni. Így megjelenítettem itt is jobb oldalt. Az én bejegyzéseim ugyan unalmasak és elég ritkák, de ha találok valami érdekeset, mindig továbbküldöm. Követek néhány írót, színészt és a Dalai Lamat többet között.
A lejátszót is frissítettem egy új számmal, ami most a nyitódallam és csak tegnap éjjel bukkantam rá, de teljesen oda vagyok érte.

Fontos még leírnom, hogy az egyik cicám Hermione tegnap boldog anyukává vált. Kicsit még fiatal ugyan az anyasághoz, hiszen épp csak egy éves, de nagyon gondoskodónak bizonyult. Két édes kis fekete cicussal bővült a család, akik annyira aranyosak, hogy nem tudok betelni velük. Egészségesnek és jól fejlettnek tűnnek. Remélem nem lesz velük gond és szépen fognak felcseperedni. A nemüket még nem állapítottam meg, mivel sötét kis kuckóba vackolta be őket az anyjuk és csak zseblámpával látszanak fekete színűk miatt. Remélem az egyik fiú és így legalább egyet megtarthatok.
A másik cicám (Amúgy három van összesen.) pedig ma olyan reflexszel és gyorsasággal fogott egeret, hogy még én is meglepődtem.Egyik pillanatban ott állt mellettem, a másikban már két méterrel arrébb, aztán hirtelen kisprintelt a fészerből a hátsókertbe a szájában egy egérrel. Ezek után biztosra veszem, hogy azt a néhány rigót, aminek a tetemét összeszedtem az udvarunkon, is ő fogta. Ügyes egy kandúrka. ^^ Kivételesen nem vettem el tőle az egeret. Régen mindig elkoboztam az elejtett zsákmányukat, ha még élt, pacifizmusom miatt. Most viszont nem avatkoztam közbe, mert már eléggé megszorongatta szegény egérkét, így nem volt sok hátra neki. A macska nyála ugyanis halálos a kisebb állatokra, így nem tehettem érte semmit. Remélem következő életében szerencsésebb lesz...

2010. július 20., kedd

Egy jósnő naplója


Egy darabban hazaértem Csikoszokni barátnőmtől. Nagyon jó volt az a pár nap, amit náluk töltöttem. Nyaralás így kipipálva erre a nyárra és élményekkel gazdagodtam.
Az utazás viszont nem volt felhőtlen. Mikor elindultam a vonatok sokat késtek és még a légkondi is meghalt rajtuk, így alig éltem, mikor végre megérkeztem. De ez nem rajtam múlott, ellentétben a hazaúttal. GYŰLÖLÖM AZ EMBEREKET! Eddig sem kedveltem őket, de mostantól egyenesen utálni fogom. Tisztelet a kivételnek... amiből sajnos kevés van. Az embernek van ugyanis a legundorítóbb természete. Gátlástalanul beletapos mások lelkébe a saját önző és aljas érdeke miatt. Képmutató és kihasználja mások kedvességét. Szokták mondani, az állatok kiszámíthatatlanok. Hát szerintem ez egyáltalán nem igaz. Egy kutyától, macskától, elefánttól, kígyótól, sőt még egy cápától is tudom mire számíthatok. Egyértelmű jeleket küld és nem bújik mézes-mázos álarc mögé. Az ember viszont hátba támadja a másikat és ez az egyetlen faj, ami rezzenéstelenül pusztítja el fajtársát. Amikor pedig szembesülök az emberiség valódi természetével, szégyellem, hogy én is egy vagyok közülük. De igyekszem mindent megtenni, hogy ne süllyedjek olyan mélyre, mint egyesek.
Életem egyik legnagyobb csalódása és rossz élménye ütötte ki nálam ennyire a biztosítékot, mivel magamnak köszönhettem. Én voltam az ostoba, hogy hagytam magam átverni, pedig a vészcsengőm csilingelt, mégsem hallgattam rá... De megjegyeztem a leckét és soha többé nem fog előfordulni ilyesmi.
Most, hogy ezt kiadtam magamból értelmesebb dologról fogok írni, méghozzá egy könyvről.

Rövid ismertető:
"Sokan kérdezték már tőlem, hogy van-e olyan dolog, amit jósnőként elhallgatok előlük, amit úgy érzek, hogy nem szabad elmondanom? Nincsen semmi, amit ne mondhatnék el. Mégis, az évek alatt, a munkám során oly sok minden kimondatlanul maradt. Hosszú éveken át gyűjtöttem, s hordoztam magamban a ki nem mondott szavakat, gondolatokat. Ezek öltenek most alakot, ebben a könyvben. Naplószerűen jegyeztem le történeteket, s azok tükrében mutatok rá, a bennük rejlő mélyebb felismernivalókra, tanulságokra, spirituális törvényszerűségekre, fejlődési lehetőségekre. Kérem, fogadják tiszta szívvel, s nyitott elmével! Hisz eljött az idő, amikor a titkokat, amiket eddig nem mondtam el senkinek, most elmondom Önöknek!" Az olvasó egy igen értékes kötetet tart a kezében, mely segíthet számára feltárni az eddig rejtve maradt sorsbeli, spirituális és kozmikus kérdésekre a választ. Hatékony eszköz ez a kis könyv, kulcs saját szívünkhöz, és annak boldogságához, iránytű a lélek világához.

Ezt a kötetet még karácsonykor vettem anyukámnak. Szereti a spirituális dolgokat. Meg akarta tanulni a tarot-kártyavetést és kettőnk közül ő hisz jobban a természetfelettiben. Igaz, elég gyakran lehurrogom ezért, mivel a racionális gondolkodás szerves része a természetemnek, mégis megfogott ez a könyv. Érdekesnek találtam, így miután anyukám kiolvasta, én is belekezdtem.
Többnyire regényeket olvasok, így kicsit bele kellett rázódnom ebbe a stílusba és jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem, mit is szeretne közölni velem az írónő.
Maga a könyv elég picike, keményfedelű, aranyos darab. Tökéletesen elfért a laptopom mellett, vagy a kisebb táskámban, így a vonaton olvasgattam. Persze ehhez hangulat és kellő agyi frissesség kellett, így nem haladtam vele túl gyorsan. Aztán miután itthon maradtam és nem kellett sokat utaznom, félretettem. Úgy egy hete pedig újra elővettem és egy nap alatt befejeztem az elmaradt fejezeteket.
Elgondolkodtató volt. Bár nem hiszek a jóslásban, mégis úgy érzem, szívesen elbeszélgetnék az írónővel. Talán tudna nekem is némi segítséget nyújtani, vagy inkább térképet a sorsról és életem útjairól, amik falusi földutak nagy bukkanókkal. Viszont tartok tőle, hogy csalódást okozna. Bizalmam ugyanis a fentebbi kirohanásomból jól láthatóan megrendült embertársaimban.
A könyvet viszont ajánlom mindenkinek, aki spirituálisan érzékenyebb, szeret eltöprengeni a dolgokon és nem riad vissza egy kis vallási felhangtól sem. A jósnő ugyanis hívő, így a spiritualitást is kissé vallásosan közelíti meg.

Helyzetjelentés:
Kicsit leszívta energiáimat a nyaralás, így lusta vagyok és nem haladok az írással. Pedig mielőtt elmentem a megkezdett novellám folytatásának is nekiláttam. Pár nap pihenő, aztán összeszedem magam. Olvasok, mint mindig, most épp Coelho-t. És kezdek megtelni izgatott várakozásokkal. Várom már a szeptembert és hogy visszamenjek az egyetemre, bár cseppet tartok is tőle...
Megint antiszociálisnak érzem magam. Igazából, amint hazaérek, azzá válok. ez van, ha az ember lányának legközelebbi barátai pár száz kilométer távolságban vannak. Rajzolni is szeretnék, mivel az megnyugtat és van egy befejezetlen karkötőm is. Na, meg ha bevásároltam ezüstözött karikákból és kampókból nekilátok a fülbevaló készítésnek is. És megint festegethetek porcelánt, ám ezúttal köcsögök helyett tálakat.

2010. július 13., kedd

Olvadáspont


Nos, szobám hőmérséklete jelenleg 31C°, ami bőven meghaladja tűrőképességem határát... Úgy érzem, el fogok olvadni és ezen nem segítenek a szörnyű képzetek a holnapi utazásról. Holnap ugyanis elutazom Csikoszokni barátnőmhöz. Ez nagyszerű hír, illetve program, csak mivel ő az ország túlsó végén lakik (nem túlzok, valóban át kell szelnem az országot) és a kinti hőmérséklet meghaladja a 40-et, ha nem többet, nem nézek túl biztató kilátások elé. Pestig IC-vel megyek majd, vagyis ez lesz az út könnyebbik fele, ha nem viszik túlzásba a klímát és nem hibernálnak a röpke kicsivel több, mint két óra alatt. Pestről viszont gyorsvonattal haladok tovább, vagyis meg fogok főni, mire Békéscsabára érek. Csikoszokni szerencsére elém jön kocsival, így nem kell Csabán órákat várni a csatlakozásra, ami elvinne hozzájuk. De nem panaszkodom, sőt lázban égek az izgalomtól. Már nagyon várom és kíváncsi vagyok mindenre.
Félig már be is csomagoltam. Már csak a fényképezőgép, fogkefe és az Mp3-am hiányzik. Magamhoz képest elég előrehaladott állapotban van a készülődés. Csak én nem vagyok valami használható állapotban...

Szeretem a nyarat, de azért vannak határok. Tegnap, mikor friss vizet vittem a kutyámnak, megfordult a fejemben, hogy inkább az egész vödröt a fejemre borítom. Jól esett volna... Csak egyedül nem poén és a kutyám irtózik a víztől, a macskáimról nem is beszélve. Strandra járni pedig nem szeretek, mivel nekem túl zsúfolt, a klórszagot nehéz utána levakarni a bőrről és a hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy egy nagy kádban ázok még száz idegen emberrel. A Balaton egész más téma. Az mégiscsak egy tó, vagyis sokkal nagyobb, kevésbé zsúfolt és halak úsznak melletted jobb esetben. Hiányzik... Tavaly és tavalyelőtt is voltam, de idén sajnos kimarad. Szétesett a csapat, de amúgy sem lenne rá pénzem. Túl sokat költöttem, illetve költeni fogok a héten az utazásokra. De ez a nyár lényege, nem? Pedig Ribizly is hívott Pestre, meg Applequeen is. Sajnos az már nem fér bele a keretbe... Főleg, hogy ősszel egy kis bevásárlás sem ártana. Gurulós bőröndöt és egy oldaltáskát szeretnék venni, mivel a cucctáska enyhén szólva dög nehéz és a hátizsákom kezd cafatokra hullani. Pedig olyan jól néz most ki... tavaly nyáron festettem rá néhány mintát.

Ennyit a programokról, bár azt még hozzáteszem, hogy könyvajánló bejegyzéseket szeretnék írni, csak nem jön az ihlet, meg nincs időm rá. A sárkányra viszont volt időm. Egy délután alatt összehoztam és egész jól sikerült, így ide is feltöltöttem. Rákattintva nagyobb méretben is megtekinthető. ^^

Hogy mondjak valami értelmeset is:
Mostanában megnéztem két mozifilmet. A Perzsia hercegét és a Dr. Parnasus izét. Előbbi tetszett, bár cseppet többet vártam tőle. Nekem kicsit sablonos volt, viszont meglehetősen látványos, szóval összességében tetszett és csak ajánlani tudom. A kedvencem azért nem lett. A másik film ezzel szemben egy merő borzalom. Se füle, se farka. A mesés jelenetek elég gagyik, mondanivaló nulla. Alig lehet kibogozni, már ha el nem alszik rajta az ember. Hát igen, a sztori hiányán a jó színészek sem tudnak segíteni... Óva intek mindenkit tőle, mivel elég agyleszívós, életkedvromboló. Nekem utána semmihez sem volt kedvem, bár ez lehet, hogy a hőség miatt volt.

Most azt hiszem átköltözöm a lakás egy hűvösebb pontjára. Még jó, hogy laptopon írok és a filmek is azon vannak. Még egyszer átnézem a Revulsion 28. fejezetét, aztán estefelé feltöltöm AFS-re. Ha marad erőm és ihletem, akkor folytatom az írást, ha nem, akkor nézek valami filmet, bár egyikhez sincs kedvem. De ilyen melegben semmihez sincs. Na, jó talán egy dologhoz mégis van: jégkrémet, vagy fagyit enni. :)

2010. július 10., szombat

Így neveld a sárkányodat

Tegnap osztálytalálkozón voltam (5 éves általános iskolás) és várakozásaim ellenére, nagyon jó volt. Igaz, néhány emberben csalódtam... A szervezés hibáján kívül pedig a kedves igazgató úr elírta a naptárában az időpontot, így nem volt a sulinál a gondnok, ahogy megbeszéltük, és nem tudtunk bemenni. Az eleje így döcögősen indult, főleg néhány személy miatt, aki mondvacsinált okkal az utolsó pillanatban visszamondta, vagy még arra sem volt képes, hogy szóljon, bocs mégsem megyek. Szóval nem volt teljes a létszám, ami nem lepett meg és talán nem is baj. A hangulat így is fergeteges volt. Jó volt megtudni, mi van azokkal akiket régen láttam és beszélgetni a régi dolgokról, mint az osztálykirándulás, zűrös ügyek és tanárok hóbortjai.
A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy már eltelt öt év és hamarosan még öt fog eltelni... Nem kellene még ilyesmikkel foglalkoznom, de úgy érzem, öregszem. Akaratlanul is belegondoltam, vajon mit fogok mondani a következő találkozón? Lesz miről mesélnem? Hol leszek akkor?
És a legfőbb kérdés: Mennyit fogok változni még öt év alatt?
Észrevettem ugyanis, hogy mindenki rengeteget változott. Ki csak belsőleg, ki külsőleg is. Talán én vagyok az egyik, aki a legtöbbet. De ezt eddig is tudtam. A változás viszont jó. Néha cseppet ijesztő, de mégis kell. Viszont, ahogy én, úgy a többiek is változnak és sajnos ez az egymáshoz fűződő viszonyunkat is befolyásolja.
Egyre távolabb érzem magam, attól, akihez általánosban és még utána egy-két évig a legközelebb éreztem magam. Szomorú, de egy lassú folyamattal egyre távolodnak útjaink. Hogy kinek a hibája? Talán az enyém, talán az övé, talán mindkettőnkét, én mégis úgy hiszem egyikünké sem. A változás hozta magával és erről nem tehetünk. Talán így van rendjén... Talán egyszer újra közelebb kerülünk egymáshoz, talán nem. Majd öt év múlva kiderül, hogyan alakul...

Mostanában feltűnően sokat írok magamról. Nem volt szokásom, de jobban érzem magam tőle. De azért maradok a fő irányvonalnál, szóval visszatérek ennek a bejegyzésnek a témájához, vagyis egy mozifilmhez.
A címből nem nehéz kitalálni, hogy az Így neveld a sárkányodat (How to train ypur dragon)- ról lesz szó. Ez egy aranyos animációs film. Először nem akartam megnézni, mivel a mostani mesefilmek elég gyakran okoznak csalódást. A régi Disney-ket imádom, mint a Szépség és a szörnyeteg, Oroszlánirály (szigorúan csak az első rész), Aladdin és így tovább. Ezeken nőttem fel, mégis ennyi év után ugyan úgy beszippantanak. Így a modernebbek közül elég válogatós lettem. Ezt a filmet is csak azért néztem meg, mert unokatesóm letöltötte és egy kis kikapcsolódásra vágytam. Nem bántam meg.

Ismertető a Port.hu-ról:
"A DreamWorks legújabb animációs kaland-vígjátéka Cressida Cowell sikerkönyve alapján készült, és melák viking harcosok és vad sárkányok világába röppenti nézőit.
A történet középpontjában egy viking tinédzser áll, aki Berk szigetén él, ahol a sárkányokkal való küzdelem a mindennapi élet része. Elérkezik a beavatás ideje, amikor hősünk bizonyíthatja rátermettségét törzsének és apjának. Ám amikor találkozik egy sebesült sárkánnyal, és végül összebarátkozik vele, a kis "sárkányölő" világa a feje tetejére áll."

A grafika meglehetősen jóra sikerült. Az emberek emberszerűek, bár a sárkányok elég változatosak és némelyik érdekes figura. Például van egy, ami inkább óriás dongóra emlékeztet engem, mint sárkányra. Az éjfúria viszont nagyon el lett találva. Nekem ő tetszik a legjobban, míg a hatalmas sárkány nagyon Godzilla lett. De sárkányokat alkotni mindig nehéz, így nem rovom meg a készítőket ezért. A legjobb mégis ebben a filmben az, hogy végre visszatértek a gyökerekhez. Olyan ugyanis, mint amilyennek egy mesének lennie kell. Van mondanivalója, ami nagyon tanulságos a felnőttek számára is, a karakterek fejlődnek és a humor, csak mint fűszer van jelen. Összességében nekem nagyon tetszett. Jól szórakoztam rajta és együtt izgultam a szereplőkkel, bár tudtam, hogy happy end lesz a vége. A mondanivaló pedig teljesen átjött és egy kis utólagos gondolkodásra is rávett, ami plusz pont. Csak ajánlani tudom mindenkinek, korra, nemre, vallási hozzátartozásra való tekintet nélkül. :)

Ha már sárkányok...
Akkor elmondom, hogy teljesen beléjük szerettem. Imádom őket és az olyan könyveket, filmeket, amelyekben szerepelnek. Bár inkább a könyveket. A filmek ugyanis nem tudják visszaadni a sárkányok teljes varázsát. Jobb ha csak a képzeletünkben élnek, én legalábbis így vagyok vele.
Például a World of Warcraft könyvtrilógiában nagy hangsúly van a sárkányokon, amiket én tökéletesen el tudtam képzelni. Szín szerint: az aranysárkányok Nozdormu vezetésével (az idő hatalmát birtokolva) homokból állnak, ami folyamatosan áramlik; a vörös sárkányok Alexstrasza irányításával (az élet megtestesülései) gyönyörű tűzvörös pikkelyekből állnak; a kék sárkányok Malygos-al az élen (a mágia lényei) szikrázóak és a kék alapszín mellett sokszínűek; a zöld sárkányok Ysera alatt (az álomvilág urai) áttetszőek és szellemként vannak jelen csukott szemmel; és végül a szerintem leggyönyörűbbek a fekete sárkányok Neltharion vezérletével (a Föld, természet őrei) ében pikkelyekkel, amik között csillogó drágakövek bújnak meg és ereikben a vulkánok magmája kering. Érdekes, hogy a legszebb dolgok a legveszélyesebbek, így Neltharion a leggyönyörűbb sárkány tér rossz útra, aminek sajnos szépsége is áldozatul esik. A fantáziámban tökéletesek és élő, lélegző lények, a homok, vagy szellemlét ellenére is. Míg a játék készítői egyáltalán nem tudták visszaadni őket és a csodálatot, amit megérdemelnek.
A filmek sem tudják olyan jól visszaadni őket, bár az Eragon határozottan tetszett. Mégsem bánom, hiszen épp ebben rejlik a varázsuk. Ezért olyan megfoghatatlanok, titokzatosak és gyönyörűek.

Sárkányok iránti vonzódásom kezdete, nagyon régóta kezdődött, mégis vannak időszakok, amikor fellángol bennem a vágyakozás utánuk. Tegnap így kicsit böngészgettem és sárkányos rajzok után kutattam. Már egy ideje nem rajzoltam és egyre inkább érzem rá a késztetést. Nagy nehezen találtam is egy sárkányos képet, bár a szárnyai nem tetszenek, de majd átalakítom. Szóval sárkányt fogok rajzolni reményeim szerint sikerrel. E mellett persze folytatom az írást és kihasználom az időt, mivel jövő héten újra elutazom.

2010. július 7., szerda

Johnny


Épp néhány perce fejeztem be egy rettentő hosszú e-mailt Applequeen barátnőmnek, amiben elég jól részleteztem néhány "pasiügyemet". Bár nem lehet őket valódi ügynek nevezni, de ha már egyszer sikerült leírnom és utána jól éreztem magam, hogy megoszthatom vele, akkor most is megteszem.
Talán kezdem az elején. Szerelmi életem hol a nullával, hol a mínusz végtelennel egyenlő. Szóval vagy nem is létezik, vagy olyan, hogy még magam sem igazodok ki rajta. Fura, hogy az összes barátom, legyen az fiú, vagy lány, tőlem kér szerelmi tanácsot, amiket általában alkalmaznak méghozzá sikeresen, míg a saját dolgaim katasztrofálisak. Persze én nem vagyok könnyű eset semmilyen téren sem, ami szerintem nem baj, bár néha lehetne egyszerűbb néhány dolog...

De maradjunk az aktualitásoknál. Szóval van egy srác. Rosszul kezdődik mi? Nevezzük Johnny-nak. Valójában fogalmam sincs mi az igazi neve... Szóval Johnny-t még szeptemberben "ismertem" meg. Egy szakra jártunk az egyetemen és az egyik unalmas fizika, vagy kémia előadáson figyeltünk fel rá Applequeen-el. Csupán néhány székkel ült mellettünk. Vállig érő, sötétbarna és hullámosan göndör, eszméletlen dús haja van, amibe hanyag mozdulatokkal ötpercenként beletúr. Barna bőr és szemek és oldalról hasonlít Johnny Depp-re a Karib tenger kalózaiban. Ezért lett Johnny a neve. Még az álla vonalát követő szakállka is stimmelt. Pont ideálisnak tűnt az unalmas óra helyetti bámészkodásra. Szóval Johnny tetszett nekem, de volt vele néhány probléma. Totál antiszociális a drágám. Soha senkivel nem beszélgetett még két szót sem és előadások után mintha a föld nyelte volna el. Néha a közelébe, vagy mellé ültünk, de a hangját heteken át nem hallottam. Aztán egyszer hazafelé elhatároztam, hogy meglesem merre megy, mert már azt kezdtük el feltételezni róla, hogy földönkívüli és egy űrhajó szippantja fel, azért válik mindig köddé. Valójában persze nem volt sem űrlény, sem robot (ez volt ugyanis a kettes számú elmélet) hanem rohadt gyorsan sétált, mit sétált, szinte futott a villamosra. Egyszer utána is sprinteltünk és sikerült egy villamosra szállnunk. Oké, kicsit alacsony, mivel akkora mint én. Persze nem vagyok egy fanatikus őrült, vagy ilyesmi, szóval amikor le kellett szállnom leszálltam és nem követtem tovább. Aztán már bökte a csőrömet, hogy ilyen hallgatag és nem barátkozik senkivel. Összeszedtem minden bátorságomat, de tényleg az utolsó cseppig mindent és mellé ültem kémián. Az ürügyem megszólítására bombabiztos volt. Elé csúsztattam a füzetemet és megkérdeztem érti e az egyik egyenletet, amit már két napja próbálok megoldani. Hát nem jött be, mivel legalább úgy megijedt az egyenlettől, mint én, mikor megtudtam, hogy ez benne lesz a zh-ban. Gyorsan elhárított egy bocs, de nem -el, amit ráadásul olyan halkan nyögött ki, hogy alig hallottam a hangját. Még kicsit ültem csendben, de nem hagytam magam, mivel dolgozott bennem az adrenalin. Másodszorra is beszélgetést kezdeményeztem vele és megkérdeztem akar e velem amőbázni. Az óra baromi uncsi volt és előttünk két srác már óra kezdete óta amőbázott, innen jött az ötlet. Johnny viszont csak intett egy nemet, ezzel pedig újra lepattintott. Önérzetemnek nem tett jót a kudarc, főleg, hogy még nem csináltam hasonló dolgot eddig. Későbbiekben csak néha láttam és egyszer véletlenül meghallottam a hangját, mikor valakit megkérdezett, hol van a tanár. Kissé kiábrándító volt, mivel egy kellemesen mély hang illett volna hozzá, míg a valóságban elég vékony volt neki.
Aztán fél évig nem is láttam...
Egy kellemes emlék volt csupán. Aztán múlt pénteken a VOLT fesztiválon ültünk a fűben az Mr2 színpad előtt. Csikoszokni megbök, hogy nézd azt a srácot, olyan mint Johnny. Nézem és tényleg hasonlított, csak a haja hosszabb volt és napszemüveget viselt, ráadásul háttal sétált nekem. Aztán leült egy padhoz sok ember közé. Kicsit még néztem, hogy tényleg hasonlít, meg milyen szép haja van, de aztán inkább a színpadra koncentráltam, bár nem volt nagy szám, aki épp játszott rajta. Néhány perc múlva pedig kaptam egy sms-t egy másik barátnőmtől, aki szintén egy szakra járt velem. Ez állt benne: "Szia! Itt van Johnny is! :DD Bérlete van!"
Fesztivál hangulat, véletlenek sokasága és egy ilyen hír után, majdnem sikítófrászban törtem ki. Vagyis elkezdtem kiabálni, hogy : Itt van Johnny! Csikoszokni lelkesedett velem és egyből lesett, hogy az a srác nem hasonlított rá, hanem ő volt az. Vihogtunk egy sort hárman, akik tudták, ki Johnny, míg a többi barátom enyhén szólva hülyének nézett.
Előző bejegyzésemben említettem, hogy a fesztiválon nyilvánvalóvá vált a különbség régi és új barátaimhoz való viszonyulásomban. Régi barátaim ugyanis ledöbbentek, mikor Csikoszokni kérdésükre így válaszolt: Johnny az a srác aki bejön Szellemnek. Mint említettem nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, így kissé bunkó voltam, bár érthető mikor az egyik legjobb barátom megkérdi: És ő fiú? Nem basszus, hanem egy földönkívüli... :/ Hogy lehet ilyet kérdezni? Oké, szabad világban élünk és nekem semmi bajom a fiú-fiú, illetve lány-lány kapcsolatokkal. Tőlem mindenki azt csinál, amit akar. DE ő, akit sokáig a legjobb barátnőmnek tartottam ennyire nem ismer, ez megdöbbentett. Persze a feltételezés onnan adódott, hogy ő tipikus lány, aki tíz srácból egyre biztosan rámondja, hogy helyes, míg mikor megkérdi a véleményemet csak húzom a számat. Én nehezebben találok olyat, aki húha! felkiáltást vált ki belőlem. Az itthoni felhozatal pedig nem rendelkezik ilyen egyénekkel, bár főleg azért mert ismerem őket és tudom, ha jól is néz ki, valójában egy bunkó. Igazából nem is tudom már, miért nem meséltem ennek a barátnőmnek Johnnyról. Talán azért mert, ah kiejtem egy fiú nevét, akkor mindig azt feltételezi, hogy tetszik nekem. Nem szeretem mikor kombinálnak... főleg ha alaptalan.
Szóval Johnny ott volt és utána még egyszer láttam, de sajnálatomra egy szőke lánnyal volt. Persze miért is ne lenne barátnője?
Az év kérdése mégis ez: Mit keres egy totál antiszociális srác egy csajjal az ország második legnagyobb fesztiválján kismillió ember között?
És, hogy tovább növelje nem emberi létének gyanúját este 11-kor Prodigy koncert előtt frissen vasalt ingben, patyolat tisztán ücsörgött, míg én portól és izzadságtól (mivel délután majdnem megsültünk, úgy tűzött a nap) ragacsosan, fűfoltosan, eredetileg fekete színű cipőmben, ami szürkére váltott a portól és totál leamortizálódva álltam mellette.
Tuti, hogy nem ember. XD
Valószínűleg sosem fogom újra látni... bár a világ meglehetősen kicsi, így ki tudja, mit hoz a sors...

Van még egy történetem egy másik srácról, de azt majd egy másik alkalommal.
Az is ilyen vicces, míg egy másik egyáltalán nem az, tekintve, hogy totál szánalmas vagyok abban az ügyben, mivel nagyon is jól ismerem a srácot. Johnny iránt nem érzek semmit, csak vonz mivel rejtélyes és nagyon helyes is a gyönyörű hajáról nem is beszélve. Valaki viszont érzelmeket vált ki belőlem, amikkel nem tudok mit kezdeni néha, mivel reménytelenebbnek tűnik, mint az, hogy Johnny szerelmet valljon nekem. :D Na, de hogy ne csak a szánalmas magánéletemről fecsegjek:
Tegnap megnéztem a Rémségek cirkusza mozifilmet és negyed óra után le akartam kapcsolni, mivel olyan nagy szar lett. Mindent átírtak, de tényleg mindent. Már az is zavart mikor a Harry Potter filmekben valami máshogy alakul, mint a könyvbe, pedig ott figyelnek a hitelességre. Ez viszont... borzalmas volt és akkor még enyhén fogalmaztam. Én az író helyében a hajamat tépném.
Revulsion 27. fejezete feltöltve és belemerülök a folytatásba, amíg tehetem. Oh, a francba... ma még megbeszélésre kell mennem... Nem baj, majd éjfélkor írok, ha addig nem érnék rá. :)
Egy szép idézettel búcsúzom:

"Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében! A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!"


Milyen igaz... főleg rám..
PS: A kép az egyik kedvencem, ami a szekrényem oldalán is díszeleg.

2010. július 5., hétfő

Események

Hú de régen írtam és hú de sok dolgot szeretnék leírni, vagyis kiírni magamból.
Az elmúlt, kicsivel több, mint egy hét alatt rengeteg dolog történt velem. Ezek pedig mind pozitív értékelésűek. Végre éltem egy kicsit és aktívan része voltam annak, amit úgy hívunk való világ. Bevallom nem is volt rossz.
Hirtelen azt sem tudom hol kezdjem, mit szeretnék megosztani az internet világával, vagy inkább mit árulhatok el ennek a furcsa távoli, de mégis túl közeli rendszernek. Igazából minden egyes bejegyzés megírásakor megfordul a fejemben, hogy mit teszek, ha olyan bukkan rá és olvassa el, akit személyesen is ismerek. Mennyire fog meglepett képet vágni, hogy egy teljesen más oldalamba nyer bepillantást. Most azonban úgy gondolom, ez nevetséges, hiszen senki sem ismeri minden egyes apró részemet. Mindenki előtt tartok meg magamnak titkokat és egyetlen egy személy sincs, akinek teljes mértékben kinyílhatok, bár vannak páran, akik meglehetősen közel állnak hozzám.
Szokták mondani : nem szeretem a kétarcú/kétszínű embereket. Nos, én sem. Bár valljuk be őszintén mindenki kétszínű és mindenki hazudik néha. A különbség csupán a mérték megtartásában van. Füllentés és hazugság ugyan azt jelenti, mégis más megítélés alá esik. Valahogy én is egy kaméleon lettem, aki a helyzethez alakítja magát. Jobban mondja az emberekhez, akik körülvesznek. Vegyünk egy egyszerű példát:

Június 27.-én volt a meglepetés buli, ami nagyon jól sikerült. Csupán három embert ismertem és velük nagyon jóban vagyok. Míg utaztunk Pestről Nógrádra sikerült még egy személyt megismernem, akire mosolyogva gondolok vissza, mivel egy nagyon kedves és humoros srác. A meglepi bulin pedig találkoztam még három emberkével, de őket nem sikerült rendesen megismernem. Idegen környezetben, ismeretlen emberekkel körülvéve mindig csendesen és visszahúzódóan viselkedem.
Utána két napot még Pesten töltöttem Csikoszokni barátnőmmel, aki eddig is a legjobb barátaim között szerepelt, így vele felszabadultan és őszintén töltöttem perceimet az elmúlt egy hét alatt, amikor mindenhova együtt mászkáltunk. Így neki egy másik arcomat mutattam, ami talán a legközelebb áll a belső világomhoz.
Itthon, mikor bemutattam őt a barátaimnak, akiket már régóta ismerek, feltűnt valami. Igazából előre tudtam, hogy a megszokott viselkedésforma felszínre fog törni a közelükben és a csendes, ámbár szarkasztikus énem kerül majd előtérbe, a VOLT fesztiválon ez mégis megdöbbentően észrevehető volt. Csikoszokni is észrevette, ugyanis a felszabadultságom megküzdött a megszokással. Régi barátaim nagyon ledöbbentek rajtam, míg Csikoszokni ezt egyáltalán nem értette, hiszen ő már ilyennek ismert meg.

Még mindig darabokban érzem hát magam és rá kellett jönnöm, magamat sem ismerem igazán. Van néhány érzés, ami váratlanul és alaptomosan tör rám. Sunyin motoszkál csupán a sarokban minden racionális ok nélkül és ez bosszantó.
Most aztán jól belekeveredtem a saját gondolatimba. Mentségemre szóljon, hogy már késő van és tényleg sok dolgot szeretnék leírni. Bár még nem döntöttem el, hogy a kényes témát, vagyis az ellenkező nemhez való viszonyulásomat és újonnan kétségbeejtő sejtésemet le merjem e írni. Még magamnak sem merem bevallani és elhessegetek minden ilyen gondolatot... A blogot amúgy sem lelki szemetesnek szánom, hanem érdekesebb dolgok lejegyzésére, így a Csontváros leírása és a fangirl üzemmód újbóli bekapcsolása egy zenekar iránt biztosan előtérbe fog kerülni a közeljövőben. Most azonban, hogy nem kell a tanulás miatt aggódnom, legalábbis egy ideig, folyton a szociális életem kerül előtérbe. Talán tisztábban átlátnám ha leírnám, bár nehéz úgy beszélni másokról, hogy megőrizzem kilétük rejtettségét. Sem jogom, sem pedig bátorságom nincs nevükön nevezni őket, hiszen azzal az is egyértelmű lenne, én ki vagyok. Természetesen nem kibeszélésre gondolok, csupán benyomásokra, érzésekre, amiket kiváltanak belőlem és amiket jobb lenne minél előbb tisztázni saját magammal is.
Erre még alszom párat... De nem most, mivel végre visszakaptam a laptopomat és van időm is, hogy folytassam az írást. Már nagyon hiányzott a klaviatúra kellemes hangja, ahogy monitorra viszem a fejemben összeállt dolgokat. Amúgy is megcsúsztam kicsit a Revulsion következő fejezetével. Néhány olvasóm már érdeklődött a következő rész időpontja felől, aminek nagyon örülök és így új lendülettel állok neki a 27. fejezet tökéletesítésének. Igazából már csak néhány finomítás van hátra, de mivel minden részt minimum százszor elolvasok, mielőtt feltöltöm, ez is eltart még egy ideig. Bár holnap biztosan elkészülök vele. Úgyhogy most megyek írni, míg van ihletem és le nem ragadnak a szemeim.