2010. október 28., csütörtök

Határidők


Muszáj kicsit írnom, mert már túlcsordulnak a dolgok a fejemben. Jól jönne néha egy kikapcsológomb az agyamhoz... Időnként nem tudok neki parancsolni és csak jár és jár, amerre épp kedve tartja. Most is túl sok gondolat futkározik a fejemben és talán ha leírok párat, akkor megnyugszanak és háttérbe húzódnak helyet adva a többinek.
Kész csoda, hogy nem orkokkal, tündékkel és entekkel álmodtam az éjjel. Ez a maratoni Gyűrűk Ura nem piskóta. Már nem is gondolok másra csak hobbitokra, lembaszkenyérre meg hasonlókra. De hamarosan vége, reményeim szerint. Nem szeretem a határidőket. Saját munkatempóm van és személyes sértésnek veszem, ha beleszólnak és olyankor nagyon morcos tudok lenni. Persze saját magam is állítok fel határidőket és a mostani ennek a kettőnek a keveréke. Egy hét alatt akarom ugyanis kiolvasni A Gyűrűk Ura utolsókét kötetét és megírni belőle az esszét. Végül mégiscsak összeszedtem a bátorságomat és belevágtam a beadandóba. Ahhoz viszont, hogy meg tudjam írni, ismernem kell a teljes történetet. Ma van a negyedik napja, hogy folyamatosan olvasok és már nagyon unom. Maga a történet persze jó, csak valahogy a kényszer és a határidő elveszi a varázsát. Gyakran pillantok az órára olvasás közben vagy nézem meg, hány oldal van még hátra az aktuális fejezetből. Így pedig nem tudok belemerülni. Főleg hogy közbe az esszé jár a fejembe. Már el is kezdtem és felmerült bennem néhány kétely. A hangvételt még mindig nem találtam meg. Valamilyen szinten tudományosnak és egyedinek is kell lennie. De hogy legyek egyszerre tudományos és szubjektív? Mennyire vehetem lazára a hangvételt? Nem akarok túl komoly sem lenni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt és betartani a korlátokat. A minimum oldalszámmal nem lesz gond, mivel szinte épphogy elkezdtem és már egy oldalnál tartok. A maximum viszont 5-6 oldal és attól tartok sűrítenem kell a dolgokat, mielőtt egy komplett kisregény lesz belőle. De menni fog! Fő a pozitív hozzáállás és eddig még nem volt panasz az irományaimra...

Agyam egy másik része pedig a saját történeteim körül forog. Már csak át kell néznem a Revulsion következő fejezetét és mehet is fel AFS-re, ha maximalizmusom rámondta az áment. A folytatással viszont akadt egy kicsi bökkenőm. Tudom, mit akarok, csak nehéz most kifejeznem, megteremtenem a hangulatot hozzá. Bár ha lenne időm órákig a laptop előtt ülni, biztosan menne. Így viszont a lopott percek alatt nem megy a dolog. Pedig folyton ezen jár az eszem és szeretnék túljutni ezen a részen, hogy az utána következő dolgokat írhassam. De az esszé elsőbbséget élvez ennél és a másik történetemnél, amihez kedvet kaptam. Fura, hogy mindig akkor jön az ihlet, amikor egy perc időm sincs rá. Erős a késztetés ugyanis, hogy a legelső leírt történetemet dolgozzam át. Ez viszont teljesen lehetetlen, mivel terjedelemben csak kicsit marad el a Revulsiontól és nincs befejezve. Majd a nyáron vállalkozom ilyen nagy munkákra és nem most. Amúgy is elég egy történet, hogy folyamatosan tudjak haladni.

Még hogy nem működőképes a figyelemmegosztás. Nekem tökéletesen megy. Ezeken kívül még vagy egy tucat más dolog jár a fejemben. Például duzzogok kicsit. Terveztem ugyanis a tegnapi napra egy koncertet, amit rendesen bebuktam. Direkt időben szóltam mikor lesz. Sajnos Csikoszokni nem tudott eljönni és az ő indokát teljesen megértem. De Ribizly azt mondta jön, aztán mikor kérdeztem tőle, hogy na akkor jössz? Csak visszakérdezett, hogy hánykor és azóta sem hallottam róla. Barátaim közül még két embert csalogattam és bár az egyik a suli miatt nem jött, mert neki máskor van az őszi szünet, mint nekem (bár ha nem így volna akkor sem jött volna megérzésem szerint), addig a másik csak ennyit mondott: "Nem, mert drága"... ezzel sikeresen felhúztam az agyam. Folyton kérdezik, ha találkozunk: "Voltál bulizni?" Mire én: "Nem." És mikor jön a kérdés: "Hogyhogy?" Legközelebb rávágom: "Mert senki sem jött el velem, csezdmeg..." Ez már a sokadik ilyen eset volt. Ezen körülmények mellett csoda, hogy antiszociális kis dög vagyok? Mikor rám jön a mehetnék, senki sem hajlandó velem jönni. Ők viszont mennek nélkülem is másokkal. És ha épp egy másik ember hívja őket, vidáman mondanak rá igent, pedig ugyan olyan messze van és az ára is ugyanannyi... Ezennel befejeztem. Nem szervezek semmi olyat amire csak társaságban érdemes elmenni. Ezt úgysem fogom betartani, de mindegy.
Jobban is érzem magam, most, hogy kiírtam kicsit a dolgokat. Mehetek is olvasni... az utolsó kötetet...
Oh tényleg, legyen valami jó is. Egyiptomból felkértek privát képeslapcserére. Ez pedig feldobja a kedvem 24 órára minimum. Kedvindexem növekszik, lustaságom csökken, amit jól bizonyítanak a körmeim. Volt kedvem átfesteni őket Halloweenhez illőre. A képen látható és rákattintva nagyobb lesz. ^^

2010. október 21., csütörtök

Bélyeg

A hangulatingadozás elég megszokott nálam. Az egyik pillanatban látszólag ok nélkül vigyorgok órákig, míg a másikban mély melankóliába zuhanok. A mai napom jól példázza ezt.
Reggel, miután túlléptem a szokásos zombiságon külsőleg, belsőleg, vidáman indultam útnak a sárga faleveleknek köszönhetően. Mindig mosolyt csalnak az arcomra, ahogy táncolnak előttem és mégis mindig kikerülnek. Aztán a tömegközlekedés kiváltotta belőlem a szokásos pókerarcot. Néha határozottan érzem az emberundoromat... Fura, de ha a legjobb kedvemben vagyok is, akkor is valami visszatart az ezerwattos mosolygástól a buszon, villamoson vagy metrón. Talán mert furán néznek rád az emberek ha vigyorogsz mikor összetalálkozol mások tekintetével. Pedig mennyivel jobb lenne, ha egyszerűen visszamosolyogna és kész. E helyett szúrósan néz rád és azon agyal, mi lelhette ezt a marhát, amiért ilyen jó kedve van. Otthon ezzel szemben magamban vigyorogva és régebben motyogva (erről már elszoktam mert ez már cseppet elmebajra ad okot) közlekedem. Igaz, bringával. Erről jut eszembe, tegnap láttam egy lányt bringával énekelve. Megörültem neki, hogy jé mégis van néhány normális ember a környéken. :D Na, igen, az én szótáramban más jelentőséggel bír a normális szó.
Szóval vidámság, morcosság, vidámság, morcosság, újra vidámság, hála két tényezőnek: egyik haveromnak, akit a busz ablakán át megpillantottam és lelkes integetésemre mosolyogva intett vissza és egyik kedvenc édességemnek a túró rudinak. Komolyan mondom, a legjobb orvosság mindenféle bajra a csoki. Nem éreztem jól magam sem fizikailag, sem szellemileg, de amint elmajszoltam egy mogyorókrémes túró rudit, már éreztem is a jótékony hatását. Éljenek a boldogsághormonok és a zseni, aki megalkotta a csokoládét! Sajnos az édesség hatása nem bizonyult tartósnak egyéb fizikai gondoknak köszönhetően amit inkább nem részleteznék. Úgyhogy most sötétben kuksolva firkálgatok ide, hogy jobb kedvem legyen. Az írás mindig megnyugtat...
Na, de hogy ne csak ostobán fecsegjek össze-vissza és legyen némi értelem is ezen bejegyzésemben, leírom, mi foglalkoztatott a leginkább a héten.

Korábban már említettem, hogy krónikus képeslapmániában szenvedek. Hát ez nem csillapodott és bővült a kör egy új levelezőtárssal a tengeren túlról, vagyis az USA-ból. Igazán aranyos lánnyal hozott össze a sors. Itt viszont meg kell említenem országunk legnagyobb szégyenét : Nem lehet kapni levélpapírszettet!!! Milyen világban élünk?! Régen tele voltak a papírboltok a szebbnél szebb boríték és levélpapír együttesekkel, ma meg bejárom egész Budapestet és üres kézzel távozom. Kiábrándító és felháborító! Minden kacatot lehet kapni, csak épp azt nem, aminek értelme is van...
Oké, eleget dühöngtem és nem is erről akartam írni, különben is kicsiny városom javára egy hatalmas piros pont, amiért az otthoni papírboltban sikerült vennem.
Tehát a kerülő után visszatérek a heti képeslapválságomhoz, vagyis inkább bélyegválság, ha pontosan akarok fogalmazni. Megkeresett egy kínai srác. (Mármint e-mailt kaptam egy Kínában élő, kínai állampolgártól, csak hogy világosan lássunk, mert egyre több kínai szaladgál a magyar utcákon...) 2010-ben Sanghajban rendezték meg a Világ Expót és ebből az alaklomból kifolyólag Magyarországon kiadtak egy bélyeget, amin a Gömböc (magyar találmány, ami az expón volt kiállítva) szerepel. Zhang pedig (a fent említett kínai) megkért, hogy nem-e tudnék küldeni neki egy ilyet. Válaszomban megírtam, hogy megpróbálom, mivel eddig nem is tudtam arról, hogy van ilyen bélyeg. Így hát felkerekedtem a héten és bejártam 5 postát. Volt ahol hírét sem hallották, míg mások tudták miről beszélek csak épp elfogyott. Azt a bizonyos postát pedig, amit az egyik helyen ajánlottak, nem találtam meg. Költői kérdés: hány posta van a fővárosban? Inkább nem akarom tudni... Szóval több órás kutatásom egyetlen eredménye a nyugati melletti posta boltja, ahol az eladó állítása szerint szoktak utánpótlást kapni, vagyis nézzek vissza később. Még szép, hogy visszamegyek. Makacsságom fellángolt és akkor is szerzek egy olyan bélyeget, ha egy sárkány szájából kell elővarázsolnom. Egy bökkenő van csupán, méghozzá az őszi szünet, amit ugyebár otthon töltök és nem itt, vagyis két hét múlva tudok csak visszamenni a postára bélyegért. Amilyen paranoid vagyok, tuti csak egy lapnyit kapnak és elkapkodják... De megpróbálom...

2010. október 16., szombat

Horrorfilmek

Mit csinál az ember lánya egy hűvös szombat reggelen?
Hát egy kényelmes fotelban kucorog puha pléddel betakarva, meleg teát szürcsölgetve, képernyőre meredve és blogol. Milyen jó így kezdeni a napot. Végre előttem áll az egész délelőtt, mert kivételesen nem aludtam át. No, persze ezt nem magamnak köszönhetem hanem két hímneműnek, akik előszeretettel veszik át az ébresztőórám szerepét. De kivételesen nem bánom, hogy unokatestvérem szabályosan felkiabált álmaimból, mivel már megint nem működik a csengőnk. Igaz ez még nem verte ki az álmosságot szememből, mert csak a másik oldalamra fordultam ágyamban, azzal a tudattal hogy majd valaki más ajtót nyit. Meg is történt és szerencsémre unokatestvérem sietett és nem hozta a formáját, vagyis nem tárta szélesre szobám ajtaját és üvöltötte, hogy jó reggelt, miközben felkattintotta a villanyt. Így aludtam tovább még néhány percig, amikor a másik önkéntes ébresztőm közbe nem szólt, vagyis meg nem szólalt a mobilom. Sosem kapcsolom ki, amivel T. (Hosszas gondolkodás után ezt a fedőnevet választottam neki. Amúgy már írtam róla korábban. Őt leptük meg a nyáron születésnapján.) gyakran visszaél. Sikerült felébresztenie, mivel megdolgoztatta agyamat, hogy felfogjam, mit akar. A következőket mondta: "Szia! Otthon vagy? Nézd meg nekem neten, mekkora terrárium kell egy argentin óriáscsótánynak." Hatásos ébresztő mondhatom... :D
Természetesen megnéztem neki és furdal a kíváncsiság, hogy miért pont engem hívott, de nem akarom megkérdezni, hátha célzásnak veszi, hogy többet ne zaklasson. Bármennyire is utálom ha felkeltenek, rájuk nem tudok igazán haragudni.

A harmadik bögre teám is elfogyott és messze van a konyha, szóval inkább rátérek a bejegyzés témájára, vagyis a horrorfilmekre.
Volt egy olyan korszakom jó néhány éve, (12-14 éves koromban) amikor minden létező horrorfilmet megnéztem, amit csak találtam. A Drakula-filmektől a darabolós gyilkolászósig mindent. Jó persze előzménynek lehet tekinteni, hogy 7-8 évesen meg Vészhelyzet és X-akták függő voltam... Aztán kinőttem ezt a korszakomat, mivel már nem leltem örömöm ebben a műfajban. Az oka pedig egyszerű: egyáltalán nem váltanak ki belőlem félelmet és a többségen jobban nevetek, mint a vígjátékokon. Maximum az undor hat rám, mikor túlzásba viszik a ragacsos dolgok vászonra vitelét. De én már csak ilyen érzéketlen kis dög vagyok. Hogy Stephen King szavaival éljek: "Gyermeki szívem van - egy befőttesüvegben az íróasztalomon" Szóval nem hatnak meg a sikongatva tetőre menekülő, ostoba libák, vagy a vigyorogva daraboló gyilkosok. Mégis időről időre abba a hibába esem, hogy elfeledkezem erről és megnézek egy-egy horrort, amit nagyon dicsérnek, hátha újra olyan izgalmasnak találom, mint régen.
Így történt tehát, hogy múlt szombatom a barátaim nagy része lelkesen mesélte milyen ijesztő filémet látott. Nem tudtak utána aludni és még most is félnek a sötétben, meg hasonlók, ráadásul végig sikoltozták a filmet. Gondoltam, egy próbát megér, így letöltöttem. A Paranormal Activity-ről van szó, ami állítólag olyan ijesztő, hogy van ahol be is tiltották...
Szóval tegnap délután szépen letöltöttem és megnéztem. Csalódás volt, mivel a felénél majdnem elaludtam rajta. Unalmas egy film, szinte semmi sem történik benne. A legjobb rész pedig az, mikor a kamera veszi ahogy álmukban mocorognak. Mindig is érdekelt mennyit forgolódhatok álmomban... Az egész film legijesztőbb eleme pedig a csaj sikoltozása és ordibálása. Komolyan mondom, ahogy visítozott, már szinte drukkoltam a démonnak, hogy csapja már le, akkor legalább csend lesz... Szóval nagyon gagyi egy film és nem is írók róla bővebben, mert nem érdemes. A horror már nem az én műfajom és akad hasznosabb időtöltésem, mint végigszenvedni egy ilyen uncsi vagy nevetséges, vérben tocsogó filmet.
Utóhatása pedig egyáltalán nem volt, ahogy a Tükröknek (szintén egy buta horrorfilm) sem. Hajnali háromig fenn voltam, mivel elkapott az ihlet és a Revulsion folytatását gépeltem. Mindig akkor tör rám az írhatnék, mikor aludni kellene. Most legalább itthon voltam és a saját kis birodalmamban senkire sem kellett tekintettel lennem, mint a múltkor a koliban. Szobatársam már lefeküdt én meg a sötétben gőzerővel nyomkodtam a klaviatúrát. Természetesen visszafogtam magam és éjfél után én is elmentem aludni, mivel rendes szobatárs vagyok és figyelek a másikra. Most viszont csak írtam és írtam, míg el nem zsibbadt minden tagom és el nem fáradt a szemem. Mégis olyan halálos nyugalommal mászkáltam hajnalban a sötét házban innivaló után, mint mindig. Talán velem van a baj, hogy a Tükrök megnézése után is a szokott módon mostam fogat, vagyis a tükörképemet bámulva és nem féltem kilépni szobám ajtaján annak ellenére, hogy egy egész alakos tükör van szemben vele. Aztán az elalvást sem a sötétben való félelem korlátozta, hanem az agyam ami még mindig a történet folytatásán dolgozott. Pedig élveztem volna, ha kicsit izgulhatok az éjszakai neszek miatt.
Igaz, kizárt, hogy démon, szellem vagy bárki, bármi más legyen a szobámba, ugyanis arról tudnék.Hogy hiszek e az ilyesmiben az jó kérdés. Fogékonynak tartom magam az úgynevezett természetfelettire és volt is már részem néhány különös dologban, bár ez már nagyon régen volt és magam sem tudom valóban megtörtént e vagy sem. Viszont ha mégis megtörtént az állítások szerint, akkor sincs okom a félelemre, hisz akkor sem volt.

Na, még egy gyors helyzetjelentés.
Revulsionnal haladok szépen. Gyűrűk ura első része majdnem befejezve, csak nem tudom a második könyvvel folytassam vagy a Szilmarilokkal. Plusz nagy dilemma előtt állok, hogy be merjem e vállalni a beadandót, vagy menjek vizsgázni belőle. Csábít az esszé gondolata, de visszatart az önbizalomhiányom és persze az, hogy nem találtam még megfelelő témát. Majd őszi szünetben eldöntöm...

2010. október 8., péntek

Ville Valo


Ez most egy kis ujjtorna... ^^
A héten nem volt időm írni, blogolni, netezni és valószínűleg a következő héten sem lesz. Az ujjaimra pedig ráfér a mozgatás mielőtt belemerülök a világomba. Plusz a héten letörött (Na jó, saját magam törtem le...) jobb kezem mutató ujjának körmét és sebes szóval fáj. A körmeim nem épp szokványosak, mivel ez az egyetlen női hiúságom. Hosszúra növesztem őket és a lehető legvadabban lakkozom. (Kedvencem a fekete-narancssárga összeállítás.) A gépelési technikám, így cseppet fura. Körömmel gépelek és nem ujjbeggyel. Ez most pedig szívás mert azon a bizonyos ujjamon nincs akkora köröm, hogy gépelhessek vele. Helyette egy már félig gyógyult seb meg érzékeny bőrfelület van. De ha elég kitartó vagyok alkothatok rá egy bőrkeményedést, míg megnő. :D Fura, de mindenki azt hiszi, hogy műkörmöm van és szabadidőm legnagyobb részét az ápolásukkal töltöm. Ez még viccnek is rossz. Irtózom a műkörmöktől és egyéb mesterséges "testrészektől", ráadásul ha kéthetente újrafestem akkor már nagyon jó vagyok, mert még erre is lusta vagyok. Igazából azért is kezdtem el növeszteni, hogy ne kelljen olyan gyakran vágni és foglalkozni vele. A héten viszont borzalmas állapotok uralkodtak kezeimen. Törött köröm, maszatokban megmaradt körömlakk és már megint előjött a rossz szokásom, így ujjaim többsége egyéb sérüléseket is szerzett szintén magamnak köszönhetően. A körömrágás rossz szokás. Nem is élek vele, helyette még rosszabb dolgot teszek. Ez legépelve elég durvának tűnik, de lényegében a körömágyam melletti bőrt csipkedem. Most kellőképp belemerültem a kutyát nem érdekli és még taszító is témába. XD Nem baj, kell ez is, hogy kifejthessem héten szerzett tapasztalatomat.

Tehát, ha már lányos témánál vagyok, folytatom egy "pasiüggyel". Jah, nekem ilyenem is akad szökő évente egyszer...
A kérdés csupán az, hogy ha megtalált egy srác, akkor amikor nem számítottam rá és vagy két órán keresztül beszélgettünk, illetve leveleztünk (mivel előadáson ültünk) és a borzalmasan festő, szinte már ronda kézfejem sem riasztotta el (ahogy újra meg újra átnyújtottam neki az üzenetváltó cetlit) ráadásnak elég rámenősen flörtölt velem, akkor miért nem vesz észre másnap? Szerintem egész jól eldumáltunk és jó fejnek tűnt, amiért minden apróságot észrevett. Plusz tényleg nagyon célozgatott meg küldte azokat a bejössz nekem jeleket, akkor most mi a fene van? Eddig sem voltam egy nagy pasiszakértő, de ez most megkavart kicsit. Jobban mondva csalódtam. Igazából nem kimondottan az esetem és nem is illenénk egymáshoz a rövid ismeretség alapján, mégis elvártam volna, hogy legalább köszön, ha meglát. Én nem fogok odamenni hozzá, hogy: Szia, emlékszel rám? de ha mond egy helló-t természetesen viszonozom és talán még további beszélgetésbe is elegyedek vele. Sőt azután, hogy a dolog minden értelmében tette nekem a szépet levelezésünk kezdetétől a végéig, vártam volna, hogy megkeres. Na, ennyit arról, hogy jó vagyok a hazugságok kiszimatolásában... A logikám mégis fejre áll tőle. Nem látom ugyanis értelmét annak, hogy kamuból flörtölgessen velem, aztán meg el van felejtve a dolog. Ez egy diszkóban (oda mondjuk be se teszem a lábam...) könnyen elképzelhető, na de órán? Unaloműzésnek nem csupán a melletted ülő lány fűzögetése jöhet szóba... Én például firkálgatni szoktam. Ezt szívesen megvitatnám valakivel, mondjuk főleg Csikoszoknival csak nem épp e-mail téma, hanem beülős szemtől szemben megdumálós. Amolyan csajos diskurzusra való egy bögre forrócsoki mellé. Szóval neve nincs csóka ejtve és áttérek inkább egy sokkal szimpatikusabb és karakteresebb hímneműre.

Bejegyzésem címadójáról és a fenti képről mosolygó (Ez cseppet túlzás, tekintve hogy gitár van a szájában. :D ) zenei ikonról van szó. Tehát Ville Valo, aki a HIM énekese.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanultam és az egyik latin igét nem bírtam megjegyezni, mert mindig az ő nevét mondtam helyette. (akarni = volo, velle, volui) Ezt elmondtam Pucca-nak, aki jót nevetett rajta és elvicceltük az egészet, miközben mindketten rákaptunk a HIM számok hallgatására. Letöltöttem párat és segített. Sikerült megjegyeznem és az óra sem volt annyira durva, mint vártuk. Amikor pedig véget ért és elindultunk ki a szabadság felé felkiáltottunk: "Köszönjük, Ville, hogy velünk voltál!" :D Remélem később is számíthatok a segítségére. XD
Na, de ha már megemlítem, akkor illene értelmesebben is írnom róla.
A HIM egy viszonylag régi finn rockbanda. Ha jól tudom lovemetal a neve ennek a stílusnak, bár az ilyen meghatározós cuccokban nem vagyok valami jó. A rock egyből felismerhető és a dalok szinte mind a szerelemről szólnak. Nekem ők a dallam miatt szeretett kategóriámba tartoznak, vagyis nem érdekel a szöveg csak maga a zene. Ville hangja pedig néha eszméletlenül szexi (nem tudok rá jobb hasonlatot). Egyedi és viszonylag mély, de ez nem mindegyik számban mutatkozik meg. Sajnos azt olvastam, hogy napi két doboz cigit szív, hogy ilyen hangja legyen... Ez cseppet kiábrándító, bár az is lehet hogy kamu az egész... Szerintem a hosszabb haj jobban áll neki és egyszerűen gyönyörű szeme van. (A zöld szem a gyengém. ^^) A képen annyira jól nem látszik, de olyan kis aranyos gitárral a szájában, hogy nem tudtam nem ezt választani a bejegyzésemhez.
Végszónak ajánlanám a szép szemű Ville számait, főleg azoknak akik szintén a latin nyelvvel szenvednek.

2010. október 2., szombat

The Hobbit


Tegnap fejeztem be egy könyvet, név szerint A babó-t. Megérdemel egy bejegyzést és így legalább maradandóak lesznek a gondolataim vele kapcsolatban.
Kezdem talán ott, hogy miért olvastam el. Ebben a félévben felvettem egy plusz kurzust, ami Tolkien munkájával, vagyis az egész megalkotott mitológiával foglalkozik. Imádom a könyveket és persze a fantazyt, igaz ez mitológia és nem fantazy... Szóval érdekel a téma, és jó egy amolyan nem klasszikus vagy irodalomban jól ismert íróról tanulni. Természetesen létfontosságú a kurzushoz a három alapmű (A babó, Gyűrűk Ura, A szilmarilok) ismerete. Úgyhogy gőzerővel belevettem magam ezen kötetek olvasásába és az elsőt már ki is végeztem.
Mielőtt azonban leírnám véleményemet róla, meg kell említenem a szerzőt is. Legnagyobb megdöbbenésemre, mikor azt mondtam egyik barátnőmnek: "Olyan jó volt a Tolkien kurzus!", a következő választ adta: "A mi? Mi az a Tolkien?" :/

A kevésbé informáltak, vagy épp könyvkerülők érdekében:
Tolkien nem mi, hanem ki. Egy rettentő okos ember, akinek életműve egy mitológia megalkotása volt. A Gyűrűk Uráról feltételezem, mindenki hallott. (Vagy legalábbis látta a filmet.) Ő az írója és nem mellesleg neves professzor volt az Oxfordon, illetve rengeteg nyelven beszélt és közel 50 nyelvet alkotott élete során. Ezek közül pedig kettőt (szilmarin és kvenya) teljesen kidolgozott, vagyis beszélhető és napjainkban tanítják is itt-ott. (Nyelvkönyvek is vannak.)
Nekem nagyon szimpatikus és csodálatra méltó figura, hisz egész életében a fejben megalkotott mesevilágban kalandozott és ezt a világot ki is terjesztette a valóságra. A Gyűrűk Ura ugyanis a negyedik legtöbb nyelvre lefordított könyv. ( A Biblia, Korán és valami kézikönyv előzi csak meg.) Alkotott valamit, ami már szinte a lénye része, ha nem saját maga volt és ezt képes volt úgy továbbadni, hogy mindenki megismerhesse. Szerintem ez az, amit úgy hívunk öröklét...

Akkor most áttérek bejegyzésem címadójára. Íme egy rövid ismertető:
"Kicsiny összkomfortos odujában lakik Mr. Baggins, a babók népének tiszteletreméltó tagja. Különös népek a babók: apró teremtmények, nem törpék, de nem is egészen emberek. Rikító öltözetben járnak, viszont nem hordanak cipőt; hízásra hajlamosak, ami nem csoda, mert szeretik a békés eseménytelen hétköznapokat, és mindennél jobban megvetik a kalandot. Mr. Bagginsot mégis utoléri a nagy kaland. Egy napon törpék csapata szállja meg a házát, hogy magukkal vigyék egy kalandos, nagy hadjáratra a sárkány ellen, aki emberemlékezet óta őrzi a törpék kincsét. Hogy a botcsinálta vezér miként viszi diadalra ügyüket - nem is annyira bátorságával, mint furfangos eszével -, megtudhatja, aki ezt a mulatságos és egyben nagyon izgalmas regényt elolvassa. Felejthetetlen szép tájakon barangolhat, végigélheti hőseinkkel a vad csatákat, és jókat nevethet egy valószínűtlen világ fonák helyzetein."

Most pedig jöjjön a véleményem.
Ez egy aranyos kis történet. Engem a mesékre emlékeztetett, ami nem csoda hisz gyerekkönyvnek indult. Könnyed olvasmány a néhol humoros, néhol kalandos cselekménnyel. Azért senki se számítson körömrágó izgalmakra és a vége is adott szerintem. Pont ideális egy kis kikapcsolódásra, elszakadásra a valóságtól. Nálam ezt a célt betöltötte, mégis cseppet csalódott voltam, mikor becsuktam. Nem éreztem ugyanis azt a bizonyos bizsergést, amit az igazán jó könyvek váltanak ki belőlem. Nem kezdtem el agyalni az olvasottakon és nem szorította szívemet a folytatás hiánya. Ez amolyan egyszer olvasható darab. Azoknak ajánlom, akik könnyed, meseszerű kikapcsolódásra vágynak és a nyelvezete igazán egyszerű. Régebben riogattak, hogy a Tolkien könyveket nehéz olvasni. Szerintem ez hülyeség. (Igaz, eddig csak ezt olvastam, illetve belelapozgattam a Gyűrűk Urába.) A mendemondák így ne riasszanak el senkit és amúgy is jobb ha mindenki a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat.

Néhány életmorzsa:
Tegnap egy letörölhetetlen vigyor ült ki arcomra és még mindig van belőle egy kicsi. (Ezt majd a latin megöli... hahaha Fő az optimizmus!) Oka pedig egyszerű volt. Amint hazaértem három szép képeslap és két csinos boríték fogadott. A képeslapok, akár a csoki, megemelik az endorfintermelésemet. A legboldogabbá mégis az tett, hogy meglepetésemre az egyik levél Csikoszokni barátnőmtől érkezett. Annyira aranyos volt, hogy kézzel írt nekem és még egy képeslapot (alsó kép) is küldött. Fura, de egyre jobban befészkeli magát abba a bizonyos lányos státuszba, hogy "legjobb barátnő". Ez a cím nálam sokáig gazdátlan, majd bizonytalan volt. Most nagy aranykeretes névtáblát kapott Csikoszokni születési nevével ellátva. Természetesen nem e miatt a levél miatt, hanem a sok másért, amit neki köszönhetek és amit együtt éltünk át. A legjobb pedig az, hogy az a jó-pár száz kilométer, ami elválaszt minket nem gyengíti barátságunkat. És van egy remek tervem az őszi szünetre, de ez még egyeztetésre szorul.
Na, még egy gyors helyzetjelentés. Gossip Girl második évadát ma befejezem. Jöhet a következő! Gyűrűk Ura olvasása, e-mail és levélírás, tervbe véve. Revulsion pedig folytatva, amint végeztem a tanulással. És erős késztetést érzek a rajzolásra, mégpedig egy pokoli lány portréra...