2011. december 31., szombat

Ház a tónál

Az év utolsó bejegyzése...
Lassan két éve blogolok talán javuló tendenciában, már ami a bejegyzéseim gyakoriságát illeti.
Mivel véleményemet a szilveszterről már korábban kifejtettem bőségesen tárgyalva eddigi tapasztalataimat, most inkább az aktualitásokra koncentrálok.
De előbb muszáj írnom egy filmről.
A Ház a tónál egy igazán érdekes alkotás. Sokat hallottam már felőle és átlagban pozitívabb kritikákat. Fura, de most hogy picit utánakerestem több negatív véleménybe is botlottam.
Egyik nyáron kölcsönbe kaptam dvd-n egy tucat másik filmmel együtt. Akkor nem keltette fel az érdeklődésemet. Nem voltam romantikus hangulatban, így nézetlenül adtam vissza. Most viszont ez a film lett az egyetlen műsor, amiért bekapcsoltam a tévét.
Egyáltalán nem nézek tévét. Néha hétvégente rám jön a nosztalgia és reggeli rajzfilmre vágyok, ami helyett vagy borzalmas grafikájú förmedvényeket vagy valami egész más agysorvasztó műsort találok. Szóval a tévé szerintem butít, felesleges vackokkal tömi az ember fejét és még az elvétve akadó jó műsorokat is reklámokkal pakolja tele.
Mindezek ellenére, miután hazaértem a rokonaimtól és a karácsonyfa árnyékában valami néznivalóra vágytam, bekapcsoltam és gyöngyszemre bukkantam.
Íme az ismertető, kivételesen saját összeállításban:
"Kate (Sandra Bullock) a munkája miatt megválik a gyönyörű tóparti házától. A postaládában üzenetet hagy a következő lakónak. Alex (Keanu Reeves), az építész beköltözik egy elhagyatott tóparti házba és megtalálja Kate levelét. Meglepődve válaszol rá, így kezdetét veszi a levelezés két más-más idősíkban élő ember között."

Egy dolgot mindenkinek tudnia kell erről a filmről mielőtt belekezdene: romantikus.
Mikor elkezdtem nézni tisztában voltam vele, mégis az egyre furább események más irányba is elterelték gondolataimat. Igen, gondolkodni szoktam a filmek alatt, így most sem tettem kivételt. Mégis, bár racionális típus vagyok és tényleg irracionális a filmbeli idősíkok keveredése, nagyon tetszett. Élveztem minden percét és kellemes érzésekkel gondolok vissza rá.
A filmnek ugyanis nem a két eltérő idősík a lényege, hanem a szerelem.
A levelezés önmagában romantikus dolog. Manapság már senki sem ír rendszeresen kézzel levelet. Pedig milyen szép is volna. Sokkal személyesebb, belsőségesebb így beszélgetni, mint mondjuk e-mailben.
Tehát a romantikus kapcsolat adva van, már csupán a bonyodalom hiányzik, amit az eltérő idő biztosít. Amúgy az idő relatív ugyebár. Szóval itt sem a dátumot vagy az órát kell nézni, hanem magát az időt. Mindenkinek eltérő a ritmusa. A film szereplői is így vannak ezzel. Én átvitt értelmet is látok benne, hogy a két idősík az ő belső idejük. Mindegyik egy más szinten áll és előbb egyensúlyba kell hozniuk a ritmusukat, mielőtt valóban együtt lehetnének. Lehet, hogy kicsit bonyolultan fogalmaztam, de talán aki látta a filmet, érti mire gondolok.
A történet nem szól másról, mint a várakozásról és a megfelelő, sorsdöntő pillanatokról. Arra buzdít, hogy ha nem vagyunk elégedettek a jelennel, megéri várni valami jobbra, illetve a közhelyes mégis pontos mondásra: "türelem rózsát terem".
Jó színészeket választottak hozzá, így már akár miattuk érdemes megnézni.
Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki valami romantikusra vágyik és nyitott szívvel tekint a csodákra.

Hogy mivel töltöm az év utolsó napját?
Eredeti tervben valami olyannal, amihez kedvem van és boldoggá tesz.
Gyakorlatban: nem úgy haladtam a hétfői vizsgám anyagával, ahogy szerettem volna, így délután kettőig még a magyar középkorban bolyongtam. Most meg olyan vagyok, mint akit kimostak, megrágtak és eltapostak. Legszívesebben aludnék, míg 2012 nem lesz.
Mégsem teszem, mert hiába vagyok fáradt, véreres a szemem a tanulástól és rossz a kedvem fogalmam sincs mitől, tehetek valamit, ami örömet okoz: olvashatom a Bukott angyalok városát. Úgyhogy ezt is fogom tenni, elmerülök az árnyvadászok világában és nem gondolok sem az óévre sem az újévre.


Sikerekben gazdag Sárkány évét kívánok minden erre tévedőnek! =)

2011. december 27., kedd

Puskapor és sárkányvér

Jó néhány vonatút és egy kis éjszakai elszántság kellett, hogy kiolvassam.
Mikor elkezdtem, éreztem, hogy mennyire hiányzott már Temeraire és Laurence. Szinte szívtam magamba a sárkányokat, na meg Napóleon korát.
Aztán cseppet ellaposodott, majd újra fellendült és az utolsó negyed kifejezetten izgalmasra sikerült, mérgelődtem is, mikor le kellett szállnom a vonatról és nem olvashattam végig. Azonban tegnap éjjel, ünnepek, süti okozta álmosság ide vagy oda, befejeztem. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, jöjjön a szokásos fülszöveg:
"Alig értek véget Őfelsége Repülő Hadteste kapitányának, Will Laurence-nek és különleges sárkányának, Temeraire-nek kínai kalandjai, egy titokzatos követ tartóztatja fel őket, aki új, sürgős parancsokat hoz egyenesen Nagy-Britanniából. A birodalom három értékes sárkánytojást vásárolt az Ottoman Birodalomtól, ezért Laurence-nek és Temeraire-nek Isztambulba kell menniük, hogy onnan Angliába kísérjék az értékes szállítmányt. Nincs sok idejük, mert a kis sárkányok bármikor kikelhetnek. A küldetést azonban állandó fenyegetések kísérik. Ezek hátterében a kínai sárkány, Lien mesterkedései állnak, aki Temeraire-t vádolja reptetője haláláért, és megesküdött, hogy a bosszú érdekében Napóleon mellé áll. Végül, amikor Laurence, Téméraire és barátaik váratlan helyről is árulással kénytelenek szembenézni, nem marad más választásuk, mint a merész ellentámadás. Csakhogy mennyi esélyük lehet Bonaparte hatalmas, kérlelhetetlen seregével szemben?"

Ez a kötet a sorozat harmadik része, így aki még nem hallott róla, annak ajánlom figyelmébe a korábbi két kötetről szóló bejegyzéseimet (Őfelsége sárkánya, A jádeköves trón).
Novik ebben a részben is hozza a formáját. A leírásai pontosak, mindig elejt egy-egy humoros részletet és sokat ír sárkányokról. Imádom a sárkányokat, bár ezt olvasóim már úgyis tudják.
A kezdés jó, izgalmas, figyelemfelkeltő. Aztán nekem mélyrepülésbe kezdett, mivel úgy éreztem, ennek a kötetnek is olyan vontatott lesz a közepe, mint a másodiknak. Szerencsére tévedtem. A hosszú utazás közben akadt bőven kaland, így nem laposodott el teljesen, ráadásul a tojások és a körülöttük folyó mizéria is fenn tartotta a figyelmemet. Noviknak egyszerűen ilyen lassú víz partot mos a stílusa és kész. Van akinek ez nem tetszik és van, akinek igen, mint én.
Laurence és Temeraire hozta a formáját. Ugyanúgy szeretem őket, mint az előző kötetekben. Ahogy a legénység többi tagja is belopta magát a szívembe, bár örülnék, ha Emily kicsit többet szerepelne.
A bürokratákat még mindig rühellem és néha annyira bosszantó volt a sok szabály és udvariassági formula, amit be kell tartaniuk. Aztán persze eszembe jutott Napóleon meg a harcmodora, így csak helyeslően bólogattam fogcsikorgatva is.
Akadt egy új kedvenc szereplő is Tharkay. A titokzatossága, a stílusa valahogy megfogott. Kedvelem az ilyen cseppet ellentmondásos érzelmeket kiváltó szereplőket. Remélem, a további kötetekben is felbukkan majd.
Lient még mindig nem tudom negatív szereplőnek tekinteni. Annyira sajnálom, hogy így alakult az élete és kitartásával, még így is, hogy a főszereplők ellen játszik, tiszteletet érdemel.
Mégis a legnagyobb pozitívum ebben a kötetben az, hogy végre felbukkant Napóleon. Már nagyon vártam, mikor és hogyan lép színre, erre a legváratlanabb pillanatban betoppant.
Történelmileg azt hiszem, egész hiteles, már ami a helyszíneket és a csaták kimenetelét illeti, bár erről majd később fogok véleményt formálni, ha végre eljutok Napóleon koráig.
Összességében jó kis könyv. Sárkánykedvelőknek ajánlom és azoknak, akik érdeklődnek a Napóleoni háborúk iránt. Persze, szigorúan a sorozat elején kell kezdeni, úgy az igazi.


Jelentem, túléltem a Karácsonyt. Nem kaptam sütimérgezést, nem zabáltam magam a másvilágra és még a karácsonyi égők sem csaptak agyon. Hogy ez jó-e vagy sem, azt majd a vizsgaidőszak végén kell megkérdezi. Na, ja vizsgaidőszak, ami azt jelenti, hogy hiába kaptam egy egész seregnyi könyvet, tartanom kell a távolságot és a mértéket. Helyette bújhatom a jegyzeteket, tankönyveket és magolhatom a fogalmakat, évszámokat a vaktérképről nem is beszélve.
Pedig olyan egyszerű lenne henyélni, olvasni, sorozatot nézni, vagy csak aludni egész nap... De példát veszek Laurence-ről: első a kötelesség.

PS: Nem tudom, mennyire látszik a képen, de az idei karácsonyi körömdizájnom a barna alapon narancsok. ^^
A bal kezem 6 karkötő, míg a jobbon csak 4, méghozzá a KönyvmolyCON-on beszerzett funny brands. A gyűrűt pedig még tavaly karácsonyra kaptam.

2011. december 20., kedd

Randi

Muszáj kiírnom magamból, úgyhogy ez most egy cseppet személyesebb bejegyzés lesz.
Szóval a helyzet az, hogy vagy velem van a probléma, vagy úgy általánosságban ezzel a korszakkal. Mégis a józan ész és a barátaim az utóbbi felé billentik el a mérleget.
Kicsit talán régimódi lány vagyok, na meg különc, de erre gondolom, már minden olvasóm rájött. Mégis úgy érzem, reálisan nézem a világot és logikusan gondolkozom. Azonban ez mit sem ér, ha bizonyos fiúk összezavarnak mindent. Már zsinórban kétszer futottam bele egy csúnya csapdába, így most mindenki okulására és egy hatalmas kioktatásként az erre vetődő hímneműeknek, kifejtem véleményemet a randiról.
Igazából fogalmam sincs, mi bajuk a fiúknak a randival. Talán a szó nem tetszik nekik? Valahogy nem tudják kezelni, vagy nincsenek tisztában vele.
Íme néhány kritérium, jó tanács a témához:
1. Ha valakit randira hívsz, fogalmazz pontosan. Adj meg helyet és időpontot. Ez persze partner időbeosztásától függően változhat.
2. Ha már megbeszéltél egy randit, jelenj is meg. Ha nem teszed, gonosz vagy.
3. Ne legyenek elvárásaid. Senki sem esküvői tervekkel megy első randira. Csak legyél természetes, maradj addig, amíg jól érzed magad és ne görcsölj.
4. A randi után egyből el tudod dönteni, akarsz-e még egyet. Ha ezen gondolkoznod kell, akkor nincs értelme még egy randinak.
No, ugye, hogy nem is bonyolult?
Mégis csak olyan delikvenseket szedek össze mostanában, akiknek ez a néhány pont meghaladja a képességeit.
Viszont következik a nagy kérdés, amivel talán kezdenem kellett volna:
Mi számít randinak?
Az én szótáramban a randi az, ha két ember ismerkedés céljából találkozik, amiből később bármilyen kapcsolat lehet.
Ismerkedés, vagyis nem kell véresen komolyan venni. Mégis úgy vettem észre, hogy ez a rész is nehézségeket okoz elkényelmesedett, technikafüggő, modern emberkéknek. Nem kérem szépen, az internetes kommunikáció nem tartozik ismerkedés kategóriába. Ahhoz szemtől szemben kell látni azt, akivel beszélsz. A kommunikációnak ugyanis épp olyan fontos része a testbeszéd és a hangsúly, mint maguk a szavak.
Ennyit az általánosságról. Remélem, az általános vélemény valahol a fent említett dolgok körül oszlik meg.

És akkor jövök én.
Nem szeretem, ha köntörfalaznak, ha barokk körmondatokban kerülgetik a dolgokat, vagy célozgatnak. Velem egyenesen és nyíltan kell beszélni. Nincs sem időm, sem energiám a találós kérdésekre. Elfoglalt ember vagyok.
Ha valaki mond valamit, azt elvárom, hogy be is tartsa. Nem szoktam megszegni az ígéreteimet és nem beszélek a levegőbe, így elvárom ugyanezt másoktól is.
Ennek függvényében nekem egy olyan partner lenne az ideális, aki férfiként viselkedik. A probléma csak az, hogy nem csupán az úriemberek vannak kihalófélben, hanem a férfiak is. Talán a mi hibánk, hiszen olyan sok hülye kis csitri futkos a világban, aki rámenősségével felborítja a jól bevált sablont. A srácok egyszerűen gyávák lettek. Nem mernek leszólítani egy lányt és azért csűrik-csavarják a mondandójukat, mert félnek a visszautasítástól. Ez persze teljesen érthető, senki sem szeret pofára esni. Mégis ők lennének az erősebbik nem, ők azok, akik kevésbé veszik a szívükre a dolgokat. Egy lány a boltban fél füllel hallott megjegyzésen is képes órákig meditálni, míg egy fiú meg sem hallja az ilyesmit.
Régimódi lány vagyok. A fiú tegye meg a kezdő lépést és kész. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy elvárás lenne a részemről.
Félreértés ne essék, nem a kőkorban leragadt macsót keresem, nem is egy film vagy egy könyv férfi főhősét, akiért ezrek epekednek. (No, persze, ha Niko vagy Jace várna a karácsonyfa alatt piros masnival átkötve, nem panaszkodnék.) Hanem valaki olyat, aki határozott, aki mellett nem én vagyok a "keményebb", akit nem kell éjjel-nappal pátyolgatni és aki mellett nőként viselkedhetek.
Részemről ennyi lenne. Nem muszáj velem egyetérteni, ez csupán az én szuverén véleményem.
Jól esett kiírni magamból. ^^

2011. december 19., hétfő

Sámánizmus

Most egy ismeretterjesztő bejegyzésre vetemedem.
Gondolom, sokan nem ismerik a sámánizmust. Hallottak már róla, van valamilyen elképzelésük, de ha meg kellene határozniuk, mi is ez, csak a vállukat vonogatnák. Én is valahogy így voltam ezzel, mikor merő kíváncsiságból és mert az ilyen dolgok a szívem csücskei, felvettem egy kurzust a sámánizmusról. Holnap pedig vizsgám lesz belőle, így gyakorlásként kicsit szabad szellemben, leegyszerűsítve felvázolom a főbb jellemzőket. Talán maroknyi olvasóm érdekesnek találja majd és esetleg az erre vetődők is kapnak valami hasznosat.
Tehát sámánizmus. Először is meg kell magyaráznom, mit is jelent ez a fogalom. A sámánizmus nem vallás (a vallás egységes dogmarendszer írásban rögzített tantételekkel), hanem egy olyan rendszer, amiben megtalálható a mitológiai háttér és a gyakorlati rituálék a köznapi életre vonatkoznak, illetve több kultuszt is magába foglal. Lényegében ott van sámánizmus, ahol sámán van.
A sámán pedig egy mediátor, vagyis közvetítő az emberi és a szellemvilág között.
Mivel én a Belső-Ázsiában élő sámánokról tanultam, az ő rendszerüket tudom jellemezni. A táltosok hasonlók, mégsem ugyanazok, ahogy a Dél-Amerikában élő társaik sem. Az ázsiai sámánok ugyanis autentikus vonalat követnek és tudatmódosító szerek nélkül is képesek transzba esni. Jól olvasod, nem szívnak füvet, nem esznek varázsgombát, semmi ilyesmi, egyszerűen ráhangolódnak a rituáléra és kész. Elképesztő, mi?
Fontos leszögezni, hogy sámán csak egy közösségen belül létezik. Az ő feladata az emberi világban keletkezett problémák megoldása, a közösség segítése, így egy remete például nem lehet sámán.
Ezeket a problémákat rituálék során oldja meg.
Mielőtt azonban a sámánizmus gyakorlatára rátérnék, van néhány dolog, amit érdemes tudni.
Először is azt, hogy sámánnak születni kell. Már a születés pillanatában kiderül, ki a kiválasztott. Ezt általában egy feles csont (ujj, fog) vagy egyéb jelek mutatják, mint a burokban születés vagy a szőrös hát. Az ilyen csecsemőket a közösség később is nyomon követi. Persze öröklődhet is, vannak kimondott sámáncsaládok, bár néha átugorhat pár generációt és ők nem nevezhetőek kimondottan erős sámánoknak. Ahhoz a szellemek elhívására is szükség van.
A sámán élete során is kilóg a többiek közül. Nem illeszkedik bele a normákba, majd az élet egy általában kritikus időszakában, ami bármikor elérkezhet, kiüt rajta a sámánbetegség. A betegség csúcspontja az eszméletvesztés, ami akár napokig is tarthat.
A mitológia szerint ilyenkor a sámánok lelkét (a szabad lelket) a szellemek feldarabolják és rituálisan elfogyasztják. Később a sámán azokat a betegségdémonokat tudja uralni, akik ettek a lelkéből.
Csodálatos módon meggyógyul, ami legitimitást is biztosít neki, hiszen ha saját magát meg tudta gyógyítani, akkor másokat is meg tud.
Aztán az új sámán részt vesz egy beavató rituálén, majd egy mestertől megtanulja a sámán lét apró-cseprő dolgait.
Ha már szóba kerültek a lelkek, a sámánizmusban többes lélek hit van. Úgy gondolják egy élőlénynek több lelke van, szám szerint három: a testlélek, ami a test másolata és halál beálltakor megsemmisül vagy újjá születik, a szabad lélek, ami képes elhagyni a testet (sámán tudja irányítani, míg a hagyományos emberek szabad lelke álmukban vándorol csak, vagy ha egy szellem elcseni), illetve a csontlélek, ami a holttestet őrzi az ártó szellemektől.
A mitológia csodálatosan színes, az ajtológiai történetektől a világ felosztásáig. Erről inkább nem írok, mert túlságosan hosszúra nyúlna a bejegyzés és utána lehet nézni helyes kis mitológiás könyvekben. A lényeg, hogy hármas osztatú világkép jellemzi, vagyis felső világ, alsó világ (nem összetévesztendő a pokollal, büntető alvilág csak a tételes vallásokban van) és emberi világ. A sámán az, aki közvetíteni tud közöttük. Persze vannak fekete sámánok, akik mindhárommal kapcsolatot tudnak teremteni, és fehér sámánok, akik hatalma csak bizonyos lényekre korlátozódik.
Ha már lények, fontos megemlítenem egy újabb fogalmat, az ongont. Az ongon a sámán segítő szelleme. A mitológiában szereplő lények amúgy ambivalensek, vagyis nem kimondottan rosszak, vagy jók, hanem szituációtól függően viselkednek és megnyerhetők, lefizethetők, ha kell. Megtalálhatók közöttük a hagyományos lények, mint a boszorkány, lidérc, vagy vámpírszerű lény (nem Drakula és nem is csillog, eredeti neve rossz madár és olyan női szellem, aki férfiakat csábít el és gyilkol meg fém csőrével), és állatok (totemikus állatok).
A mellékelt képen egy "léleklopó" látszik csúnyácska démonként ábrázolva. Eredetileg a boszorkányról tartották, hogy éjszaka rátelepszik az ember mellkasára, lenyomja és ellopja a szabad lelkét. Aztán persze a monda kiterjesztette hatáskörét más lényekre, még a macskára is.
Ez úton is figyelmeztetek mindenkit, hogy köhögés vagy tüsszentés esetén ne felejtse el a szája elé tenni a kezét, mert a lélekrabló szellemek csak erre várnak. :)
Térjünk vissza a sámánhoz.
A sámán nappali és éjszakai (hátasos) szertartásokat végez. Mindegyikhez más viselet szükséges. A sámán viselete nem egy egyszerű jelmez, hanem mindennek megvan a maga funkciója és mintegy páncélként szolgál. A rituálé ugyanis küzdelem a szellemekkel és mindig veszélyes. Oldalakat tudnék írni a sámánruháról, de inkább csak a lényeget sorolom fel: minél nagyobb felületet takarjon, madárruha (tollak), fémek (csörgő hang elijeszti a nem kívánatos szellemeket), tükrök és fejfedő.
Említettem a hátast, ami dob, bot, doromb lehet és csak éjszakai szertartásoknál használják. A dob ritmusa az egyedüli, ami segít a sámánnak transzba esni.
A rituálé alatt a sámán kétféle módon léphet kapcsolatba a szellemekkel. Vagy szemtől szemben beszél velük, vagy médium lesz, vagyis a szellem a testébe költözik és úgy válaszol.
A rituális szövegek egy része kötött, megtanult, míg egy másik spontán, akár más nyelven is megszólalhat.
Nos, már így is nagyon hosszúra nyújtottam ezt a bejegyzést. Még annyit fűznék hozzá, hogy a tételes vallások, mint például a buddhizmus is hatással van a sámánizmusra és sok dolgot kölcsönösen átvettek.
Remélem, hasznos információkkal szolgáltam a téma iránt érdeklődőknek és szívesen válaszolok bármilyen kérdésre.
Egy helyes kis rókadémonnal búcsúzom, aki egy igazán különleges lény.

2011. december 17., szombat

KönyvmolyCON

Úgy érzem, idén teljes mértékben kiéltem könyvmániámat. Ennek megkoronázása pedig ez a hétvége. Ahogy írtam előző bejegyzésemben, tegnap könyvbemutatón voltam, de ma sem maradtam könyves program nélkül.
December 16-17-18 az első magyar KönyvmolyCON időpontja. Helyszínt a Westend adta, míg a garantált molyélményt a kiadói standok.
Ma sikerült elmennem rá. Előzetes egyeztetés és a szokásos késésben vagyunk figura után Applequeen tisztelt meg társaságával. Bár ő nem nevezhető könyvmolynak, nem ismeri mondjuk a Könyvmolyképző Kiadó köteteit, mégis lelkesedett velem és jól érezte magát.

Íme a részletes jelentés:
Teljes harci díszben tíz perccel reggel 11 előtt értük el a bevásárlóközpontot. Nálam a harci viselet rajongásom tárgyát képezte és a következő kellékekből állt: az új The Mortal Instruments pulcsim, ami Simont hirdeti, rúna a bal kézfejen és az esős idő, na meg a legyünk már stílusos árnyvadászok dolog miatt hosszú szárú, fűzős bőrcsizma és fekete bőrnadrág. Applequeen inkább az időszakhoz öltözött Rudolf rénszarvasos pólójával.
Amint megérkeztünk a helyszínre, ami első ránézésre nem tűnt túl nagynak, beálltunk a hosszú sorba. Előzetesen lehetett interneten jelentkezni az eseményre és olvasójegyet szerezni, aminek bemutatása különféle ajándékokat és kedvezményeket jelentett.
Az első ilyen elő karácsonyi ajándék egy előzetes példány volt az Iron King, vagyis Vaskirály című könyvből. A kiadó még csak tervezi a kiadást és ezekkel az előzetesen kinyomtatott, de még nem ellenőrzött példányokkal akarja rá felhívni a figyelmet és felmérni, mekkora a kelendősége. Hát a sorból és a tényből, hogy alig egy óra leforgása alatt elfogytak a kötetek, nem lehet panasz az érdeklődésre. Sikerült nekem is beszereznem egyet, úgyhogy nagyon boldog és elégedett vagyok.
Applequeen elfelejtett olvasójegyet igényelni, így mint állítása szerint a fegyverhordozóm, nyújtott lelki illetve technikai támaszt.Vagyis jött velem, hozta a szerzeményeimet és osztozott lelkesedésemben.
Mivel elsősorban a Könyvmolyképző Kiadó érdekelt, itt indítottunk.
Nekiláttunk az akadályversenynek, ami öt standból állt és mindegyiknél egy könnyű kis feladat várt ránk. Véleményt kellett formálni, vagy kérdésre válaszolni. Standonként két percig tartott beszereznem a pipákat. Applequeen meg is jegyezte, hogy durván tolom, mert csak pislogott mellettem, főleg mikor az egyik standnál megfordult a helyzet és én magyaráztam a játékvezetőnek, mi a szitu. Ez történik, ha az ember lánya mániákus könyvbarát.
A végére hagytuk a legjobb feladatot, vagyis a lufifújást. Fekete Twilight kötetek címével fémjelzett lufit kellett felfújni. Meg is tettem és hála Applequeen fegyverhordozóm segítségének, még a hozzá adott műanyag rúdra is sikerült felszerelnünk. Ez a feladat tetszett a legjobban, örök gyerek vagyok. Szeretem a lufikat és büszkén villogva vonultam végig vele kétszer is a városon. Most pedig a koliszobám egyik polcához erősítve díszeleg.
Az akadályverseny elvégzése után begyűjtöttük a nyereményt, vagyis öt darab funny bands karkötőt. Ebből egyet Applequeennek adtam hű szolgálataiért.
Aztán végre megvehettem a Bukott angyalok városát, ami a nap csúcspontja volt. Örömködve simogattam a borítót és legyűrtem a kísértést, hogy beleolvassak. Ezt a kötetet ugyanis szilveszter éjszakára tartogatom.
Természetesen a többi kiadót is megnéztük. Mindegyiknél 20% kedvezményekkel csalogattak, de ennek kivételesen ellen tudtam állni, még az Ulpius-ház kínálatát is elkerültem, nehogy megkísértsen A lovak völgye. Viszont megálltam begyűjteni egy naptárt és az Agave kiadónál egy fehér-piros baseball sapkát.
Közben megskubizhattam a magyar szerzőket, már akik épp akkor a helyszínen lézengtek, vagy dedikáltak. Benina sajnos csak későbbre volt hivatalos, így őt elkerültem.
Nagyon jól éreztük magunkat, sokat nevettünk és kiélhettem magam egy kicsit már ami a molyságomat illeti. Remélem, máskor is lesz alkalmam elmenni ilyen családias hangulatú rendezvényekre. Mindenki nagyon kedves, mosolygós és segítőkész volt, így az alap jó hangulat biztosítva lett.
Nekem sokkal jobban tetszett, mint a Könyvhét, amire a nyáron mentem. Az túl nagy, szinte elveszik benne az ember és nincs meg a kellemes légkör a tömeg miatt, amitől meglehetősen sűrűn szabályosan irtózom.

A könyves móka után Applequeennél kötöttünk ki. Sült krumplit majszoltunk, teáztunk és csokipudingot nassoltunk hatalmas adag tejszínhabbal. Szinte betegre zabáltuk magunkat, aztán csak feküdtünk. Megnéztük a Next című filmet, ami nem volt rossz, de nem érdemel külön bejegyzést, zenét hallgattunk és sorozatoztunk. Mindketten Roswell rajongók vagyunk.
Örülök, hogy idén sokkal többet tudtam találkozni Applequeennel. Szinte rituálé a szombati filmezés, na meg a puding. Ez pedig azt jelenti, hogy minden furcsaságom ellenére, van szociális életem.
Rájöttem, hogy mit értett Ribizly, amikor azt mondta a pörgés, ha sok dologgal foglalkozik egyszerre, jó hatással van rá. Hát rám is, ugyanis fontos az egyensúly. Tudom, közhelynek hangzik, de a lelki béke az ilyen apró egyensúlyokban mutatkozik meg. Fontos, hogy teljes életet éljünk és ne csak egy dologra koncentráljunk. Nem jó, ha valaki csak a tanulásnak él és az sem, ha csak a bulizásnak. Mindennek megvan a maga ideje, csak ki kell alakítani egy ritmust, hogy megférjenek egymás mellett és ne szorítsák ki a másikat.
Itt a vizsgaidőszak, van egy csomó tanulnivalóm, kötelezők, amiket el kell olvasnom és még két beadandó, amit meg kell írnom. Mégis ahelyett, hogy rágörcsölnék ezekre, szerveztem magamnak kikapcsolódási programot, éltem társasági életet és igen, még tanultam is. Remélem, sokáig sikerül megőriznem ezt az egyensúlyt.

Bejegyzésem végére egy csodálatos képet hoztam.
A Hubble űrteleszkóp készítette ezt a mesébe illő képet. Aki eddig nem hitt volna a csodákban, hát itt a bizonyíték, angyalok márpedig léteznek, talán csak nem abban a formában, ahogy elképzeljük őket. ;)
Gyönyörű.


/Tudományosan: egy csillag születése./

2011. december 16., péntek

Instant

Hivatalosan is vége a szorgalmi időszaknak. Nagyon gyorsan telnek a napok, mintha még csak most lett volna október...
Viszont ahhoz képest, hogy december van, nem érzem sem a karácsonyi hangulatot, sem a vizsgadrukkot. Csak úgy elvagyok a dolgaimmal, egyik napról a másikra tervezek és igyekszem nem belegondolni, mi vár rám januárban.
De ha már december és kivételesen időben letudtam a karácsonyi bevásárlást, foglalkozhatok nyugodt szívvel mániámmal. Ez időtájt ugyanis elnézőbb vagyok magammal szemben. Szóval bespájzolok könyvekből, nem is akárhogyan. Mai szerzeményemet a bemutatóján gyűjtöttem be. Írok is róla egy beszámolót.


Könyvbemutató jelentés:
Hétfő este kaptam a hírt, hogy a Kísértés Rt.-nek könyvbemutatója lesz. Egyből fellelkesedtem, mivel már nyár óta szemeztem vele, pedig akkor még meg sem jelent.
Aztán izgatottságom fokozódott más örömforrásoknak köszönhetően és még kísérőt is tudtam szerezni Pucca személyében. Jelenlétem tehát biztos volt. Már csak a könyv beszerzésének módja okozott kétségeket. Megrendeljem, vagy vegyem meg helyben?
Aztán eljött a péntek, vagyis a ma reggel és miután nagy nehezen kimásztam az ágyból, végigültem a szemeszter utolsó előadását és jó sokat sétáltam Pucca-val tanárt vadászva és ajándékot keresve, megérkeztünk a helyszínre.
Az Instant egy érdekes hely. Elég elvont, elég fura és elég elképesztően zseniális. Szeretem az ilyen hangulatú helyeket, olyan, mintha az ember egy másik világba cseppent volna.
Ahogy a mellékelt képen is látszik, a plafonon nyulak szaladgálnak, a berendezés tartozéka a műfű, az üvegház, a hatalmas bagoly és mindenféle bizarr kép. Nehezen tudnám leírni, ezt látni kell. Nekem bejött.
Szóval megérkeztünk. Nem is igazán tudtuk, hogy hova, kihez, mire is pontosan. Én könyvügyileg természetesen képben voltam, míg Pucca próbálta megérteni, mi folyik körülötte. Szegénykém kicsit oda volt, mivel alig aludt, hogy be tudja fejezni az egyik szemináriumi dolgozatot. Mégis eljött velem, amiért nagyon hálás vagyok.
Tehát bementünk, leültünk és nézelődtünk. Ismételten éreztem, hogy kívülálló vagyok, ahogy általában nagy társaságban szoktam. Túl antiszociális vagyok az ilyen csoportosulásokhoz. Most viszont, ellentétben a legutóbbi könyvbemutatóval, volt mellettem valaki, ami sokat számított.
Maga a bemutató kicsit késve kezdődött, amire előre fel voltam készülve. Aztán, mikor a mozgolódást követve körbeültük a rögtönzött pódiumot az írónővel, a "műsorvezetővel" és a kivetítővel, már csak egy lettem a sok néző közül, sikerült beolvadnom.
Volt vetítés, jó néhány érdekes információ a könyv keletkezéséről, több részlet felolvasása, vagyis minden, ami egy ilyen eseményen elvárt.
Amúgy az írónő fiatal egyetemista, akiben megvan a kezdő írók bája. Remélem sosem vetkőzi le ezt a légkört. Mosolygós, kicsit megszeppent a sok érdeklődőtől és nagyon kedves. Oh, elfelejtettem megemlíteni az elején, hogy magyar szerzőről van szó. Éljenek a hazai tehetségek!
Tehát a produkció nagyjából egy órát vett igénybe, aztán jött a dedikálás. Végül helyben szereztem be a könyvet kedvezményes áron, így még kevésbé van bűntudatom, amiért már megint könyvet vettem.
Pucca már nagyon álmos volt, és még a nyuszik a plafonon sem tudták felébreszteni, pedig igazán élénkítő hatásúak, mikor beálltam a nem kicsi sorba új szerzeményemmel. Cseppet lassan haladt, mivel mindenki kapott nem csupán egy aláírást, hanem egy rajzocskát is. Így eltartott egy ideig, míg rám került a sor és begyűjtöttem az aláírást egy flegma macskával egyetemben. Most pedig itt pihen mellettem a frissen nyomott kötet névre szólóan. Elégedett vagyok.
Összesítve nagyon jól sikerült ez a bemutató, Pucca-nak is tetszett, így örülök, hogy nem hagytam ki.
Majd írok a könyvről is egy külön bejegyzést, ha elolvastam, csak egyelőre más kötelességeim elszólítanak és túl hosszú az olvasásra váró kötetek sora. Viszont ez a könyv az élmezőnyben helyezkedik el. Vizsgaidőszakban jobb valami kimondottan szórakoztatót olvasni.

2011. december 14., szerda

A titkos kör


Eléggé le vagyok maradva sorozatok terén. Mivel nincs túl sok szabadidőm, felfüggesztettem őket, mégis a hétvégén muszáj volt kicsit lazítanom. Ehhez pedig valami könnyed szórakozást kerestem, így botlottam bele A titkos kör (The Sercet Circle) című sorozatba.
Az első rész nem igazán fogott meg, olyan lagymatagnak tűnt. Aztán ahogy tovább néztem, azt vettem észre, hogy rohamosan fogynak az epizódok és még mindig ezt nézem a beadandóm megírása helyett. Egyszerűen beszippantott. Mielőtt azonban tovább részletezem, íme a szokásos ismertető:
"Cassie édesanyja halála után Chance Harborba költözik a nagyanyjához. Itt az iskolában szerzett friss barátai beavatják a titokba: régi boszorkányok leszármazottai, és szeretnék, ha Cassie csatlakoznak hozzájuk, hogy teljes legyen a “titkos kör”. A lány először nem hisz nekik, amikor is egyikőjük megmutatja neki az utat a mágia titkaiba. Az ellenség pedig a sötét erők oldalán álló felnőttek személyében fog feltűnni."

Igazából tipikus misztikus tinisorozat. Adva van a főszereplő csaj, a maga hímvonzó képességével, meg az irritáló tökéletességével a nyafogásról nem is beszélve. Megvan a hozzáillő srác is, a jó fiú, akinek naná, hogy van már barátnője. Nem is akárki, hanem Miss Tökély. Szóval első ránézésre tucatsorozat. A divat és elektronikus reklámok itt is állandó jellegűek. No, de mégis van benne valami, ami megfogott.
Végre mentes minden vérszívótól és bundás lénytől, csak a jó öreg boszik, akiket egyszerűen nem bírok megunni. Nagyon szeretem a mágiát és ez az egész boszitéma közel áll hozzám. Ráadásul a cselekmény is egyre jobb és jobb lett. Szép kis csavarokat raktak bele, bár nekem még így is teljesen kiszámítható volt.
Nagyjából minden sorozatban van egy szereplő, aki feldobja számomra az egészet. Ő az, akiért a laposabb részeket is érdemes megnézni. Ilyen Damon a Vámpírnaplókból, mert bár a sorozat cseppet sem érdekel már, csorgathatom a nyálam Ianre, Blair a Gossip Girl-ből, aki hiába egy manipulatív kígyó, én imádom és Castiel az Odaátból, aki már azzal mosolyt csal az arcomra, ha feltűnik. A jó sorozatokban tehát mindig akad valaki, aki személyes kedvenccé válik. Szerencsére, itt is találtam.
Faye stílusa egyszerűen pazar. A beszólásai ütnek, végre valaki, aki nem nyafog és úgy viselkedik, mint egy normális ember. Ráadásnak nagyon bírom a stílusát.
Vicces, hogy Phoebe Tonkin már az elején nagyon ismerősnek tűnt valahonnan. Több rész után esett le a tantusz, hogy ő volt abban a sellős sorozatban is, ami a tévében ment és elcsíptem belőle néhány képkockát. Az meg még érdekesebb, hogy az egy másik sellőből pedig vámpír lett a Vámpírnaplókban.
A többi szereplő valahogy nem fogott meg. A többség még irritál is cseppet a sok nyafogással.
Na, de a boszorkányság kárpótol mindenért még a jó pasik hiányáért is. Nekem egyik sem nyerte el a tetszésemet. Mégis ki kell emelnem Jake-et, vagyis inkább az őt megtestesítő Chris Zylkat. Szerintem ugyanis, ő az élő Ken barbie. Komolyan, én nem hittem volna, hogy Barbie baba örök társa, Ken létezhet. Nézzétek csak meg jól Christ kedves olvasóim és mondjátok, hogy nincs igazam! Szögletes arc, gumiszerűen masszív, hátranyalt haj, kiköpött Ken baba. :D
Összegezve nekem bejött ez a sorozat. Mágikus, izgalmas és könnyed. Ajánlom minden sorozatfüggőnek, legalább egy kóstoló erejéig. Boszirajongóknak pedig kötelező darab!

Szeretek sorozatokat nézni, de nem lesz elvonási tünetem, ha akár hónapokig nélkülük maradok, sőt egy idő után maguktól elveszítik jelentőségüket. Tisztelet a kivételnek, vagyis a Trónok harcának, aminek a második évadját repesve várom. Szóval nem vagyok függő. Könyvekkel azonban más a helyzet.
Ó, igen, már megint könyvekről fogok írni.
Néhány napja könyvzombinak tituláltam magamat, ami sokkal jobban kifejezi függőségem állapotát, mint az egyszerű könyvmolyság. Az én szenvedélyemhez ugyanis birtoklási vágy társul, ami nem sok jót ígér amúgy is vézna pénztárcámra nézve.A szenvedély betegség azonban épp attól veszélyes, hogy nem lehet leállni.
Szóval a héten megint rám tört...
Kezdtem a már korábban kitervelt karácsonyi bevásárlással, amiben három kötetet rendeltem magamnak.
Aztán elért hozzám a hír, hogy egy már nyár óta fejemben motoszkáló könyvnek bemutatója lesz pénteken. Bemutató, ergó dedikáltathatom, ergó ez is meg lett rendelve.
Aztán tegnap megtudtam, hogy mégis kijön Cassandra Clare Bukott Angyalok Városa című könyve, amit muszáj beszereznem. Megyek is érte szombaton a KönyvmolyCON-ra.
Ráadásnak pedig megrendeltem a Pongrác Kiadó egyik könyvét, mivel nyertem náluk vásárlási utalványt, így csak a postaköltséget kell állnom.
Nem lesz könyvhiány a karácsonyfa alatt...
Kész, menthetetlen vagyok. :D
Viszont boldog. Tegnap óta csak vigyorgok és alig várom a pénteki könyvbemutatót és a szombati könyves mókát. Mindegyikre sikerült kísérőt találnom. Csak győzzék elviselni túlpörgött könyvmániámat. ^.^

UI: A titkos kör is egy könyvsorozaton alapul, ráadásul a Vámpírnaplók szerzőjének tollából. Utóbbi, tekintve a számomra egyre romló színvonalat, nem sok jóval kecsegtet.
Ja, és eddig 9 részt adtak le belőle és januárban jön a folytatás.

2011. december 9., péntek

Lopott idő


Megoszló véleményeket kaptam erről a filmről. Applequeen negatív, míg szobatársam pozitív kritikával illette.
Életfelfogásom része, hogy mindent magam akarok megtapasztalni és csak azután alkotni róla véleményt. Így voltam ezzel a filmmel is. Megnéztem csupán a kíváncsiság kedvéért és bár nem mondanám teljesen csapnivalónak, de nem is nyerte el tetszésemet.
Először a szokásos ismertető:
"A nem túl távoli jövőben az idő lesz az új pénznem. Az emberek 25 éves koruk után nem öregszenek tovább, így a gazdagok akár örökké élhetnek, míg a szegények minden percért harcolnak.
Az egymástól jól elválasztott világok egyikében a huszonötnek kinéző, mindenre ráérő gazdagok múlatják végtelen fiatalságuk napjait, a másik oldalon, a gettóban pedig kétségbeesett, kapkodó harc folyik a minden percért. Itt nincsenek szabályok, és idejétmúltak az erkölcsök: csak a következő pillanat számít.
A múló időt a karba épített óra jelzi, egy különleges, a két csuklót összeérintő kézrázással viszont aki akarja, átadhatja másnak a saját perceit. Akinek eltelik az utolsó pillanata, és nem szerez még időt, annak megáll a szíve."

Két dolog jutott az eszembe, mikor először hallottam erről a filmről.
Az egyik: "Muszáj Justin Timberlake-nek minden filmben szerepelnie?"
Másik: "Hmm... érdekes"
Tehát vegyes érzelmekkel fogadtam. Nem igazán értem, miért kell egy énekesnek színészettel is foglalkoznia és fordítva. Miért nem elég az egyik népszerűséghajhász szakma? Amúgy meg olyan távol állok Timberlake stílusától, mint ide a Plútó.
Viszont az alapsztori érdekesnek ígérkezett, így adtam neki egy esélyt.
A fenti ismertetőt jelentősen megvágtam, mivel aki olvassa az utolsó bekezdést is, annak rém unalmas lesz. Egyszerűen nem történik benne semmi más. Mázli, hogy a barátaim megjegyzései alapján kezdtem bele és nem olvastam végig az ismertetőt.
Szóval az alapötlet, az idő értéke, meg ez az egész jövőbeli vízió igazán tetszetős lehetne. De nem az. Egyáltalán nem dolgozták ki rendesen. Adva van egy ilyen jó téma és egy harmadrangú akciófilmet csinálnak belőle. Mi megy manapság a filmiparban? Ennyire ráérnek vagy ennyire elbízzák magukat a hangzatos színésznevek miatt?
A cselekmény tehát csapnivaló.
Mivel viszont ébresztett bennem néhány gondolatot az idővel kapcsolatban, mégsem nevezném teljesen fantáziátlannak.
Ami a színészeket illeti, Timberlake nem villogott valami sokat ellenben Alex Pettyferrel, akit nagyon jó volt negatív szerepben viszontlátni. Ráadásul ez után tényleg sikerült elszakadnom az Alex-Jace párhuzamtól. Jamie még mindig nem 100%-os, de nagyon fejlődik. Legalábbis az elképzeléseim szerint. Alex túl idősnek látszana Jace szerepére. (Igen, már megint a The Mortal Instruments megfilmesítéséről beszélek.)
A női főszereplővel, Amanda Seyfrieddel csupán egy problémám volt, a haja. Annyira borzalmas ez a frizura. Olyan, mintha parókája lenne és a nagy szemei miatt, tiszta porcelánbabára emlékeztető kinézete van. Viszont a ruhatára tetszetős. Azért is tettem be a felső képet, mert bírom ezt a kicsit gótos, kicsit lolita stílust meg a hosszú szárú kesztyűket.
Összességében tucatfilmről van szó, amit legfeljebb egyszer érdemes megnézni, de az sem veszít túl sokat, aki kihagyja. Elsősorban elvetemült Timberlake rajongóknak és Alex mániában szenvedőknek ajánlanám. A többiek, meg döntsék el maguk, van-e 100 percük rá. ;)

Ha már idő, ezt a videót muszáj megosztanom. Annyira elgondolkodtató: Az idő értéke

Helyzetjelentés:
Nekem sem ártana némi időt lopni. Valahogy sosem tudom tökéletesen beosztani. Mindig akad valami, ami átcsúszik másnapra és így sosem érek a teendőim végére.
Zh-k, beadandók és vizsgák körül forog kezdetleges zombilétem.
A karácsonyi hangulat messze elkerül. Még azt sem érzem, hogy december van. Hol a hó, hol a reggeli fagy, vagy legalább a zúzmara? Pocsék ez az időjárás...

2011. december 5., hétfő

Holdvilág

Szorgalmi időszak vége ide, előrehozott vizsga oda, ezt a könyvet befaltam. Két vonatút és egy kis vasárnapi lustálkodás és már megint várhatok. 3 év várakozás után, ez a néhány óra, amit a könyv társaságában tölthettem semmi. Újra el kell majd olvasnom, úgy hogy előtte az Éjvilágból is repetázom. Majd ha lesz időm... és kevesebb olvasásra váró könyv pihen majd a polcomon...
No, de miről is beszélek?
A Holdvilág Rob Thurman nagyszerű regénysorozatának második kötete, amire már egy egész örökkévalóság óta vártam. Korábbi bejegyzéseimben említettem, mennyire szeretném végre a kezemben tudni. Ez most teljesült.
A sorozat első részéről az Éjvilágról már írtam korábban egy bejegyzést Nightlife címen. Egyik kedvenc könyvem.
A Holdvilág hozza az írónő (Igen, jól olvasod, Rob Thurman nő.) stílusát. Cal még mindig szarkasztikus, Niko még mindig életem szerelme és Robin, nos, ő Robin és kész.
Mielőtt azonban jobban belemerülnék, íme a fülszöveg:
"Miután megmentette a világot családja pokoli ágától, Cal Leandros és rettenthetetlen bátyja Niko New Yorkban telepedtek le és még új munkát is találtak. Nyomoznak, és testőrködnek, ha kell. És a Nagy Almában, ahol hemzsegnek a természetfölötti figurák, jól megy az üzlet.
Legújabb megbízásuk miatt be kell épülniük a Falkába, a vérfarkas maffiába. Egy kispályás Falka főnök attól tart, hogy egyik riválisa el akarja tenni láb alól, és bizonyítékot akar szerezni erről. Az ügy a Holdvilág bár hátsó, nem emberek számára fenntartott pókerbarlangjában veszi kezdetét. Cal szerint ez is csak egy lesz a temérdek sok munkájuk közül, de fogalma sincs, mekkorát téved."

Kezdem a külsőségekkel. Annyira megszoktam már az ötszáz oldal feletti, vaskos köteteket, hogy szinte aprónak tűnt ez a könyv. Azonban, ahogy a mondás is tartja: kicsi a bors, de erős. A borító csodálatos, akár az első köteté. A lapok viszont sötétebbek, olyan szürkések. Bár nekem aztán mindegy amíg könyv formája van.
Egy dolog van, ami folyton bökte a csőrömet. Tudom, hogy sok macera volt a kiadás körül és örüljek csendben vagy sunnyogjak el, de egy lektort igazán kaphatott volna. Olyan gépelési hibákat, megduplázott szavakat, elhagyott betűket, vagy szóközöket találtam, amik mellett nem tudtam olyan könnyen elsiklani. Megbontották a csípős szöveget.
Ezen kívül egy bizonyos szó zavart. Hiába ugyanaz a fordító, aki tökéletes munkát végzett, hiszen meghagyta az írónő savként maró gúnyolódását és hihetetlen szófordulatait, mégis eltér egy szó. Robin állandóan "puck"-ként van emlegetve. Miért nem faun? Vagy kicsi kecske, ahogy Addy hívja? Kellett vagy húsz oldal, mire megszokta a szemem és nem punknak olvastam...
Ezekben ki is merült minden, ami számomra problémát jelentett.
Az első fejezet üt. Jó mélyen, hogy éreztesse az olvasókkal, ez az, ami kell nekik.
És igen, jelentem függő vagyok.
Szeretem Cal stílusát. Az okoskodó, szemét megjegyzéseit. Még az önmarcangoló baromságait és a kamikaze akcióit is.
Niko pedig... KELL NEKEM! MOST! Életem szerelme. Imádom a szőke tincseit, az önkontrollját, a gondolkodását és az összes pengét, amit magánál hord.
Robin külön fogalom. Az egója önmagáért beszél, nincs is mit hozzáfűznöm.
Georgina viszont még mindig semmilyen. Ahogy az első könyvben, úgy ebben sem sok vizet zavart, így nem lopta be magát a szívembe.
Promise viszont heves érzelmeket vált ki belőlem. Féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok egy vámpírra, ami elég gáz, de Nikóért még ez is megéri.
Annyira jó volt újra látni őket. Már nagyon hiányoztak, még Abby is.
Nem is tudom, mit kellene írnom a cselekményről. Nem szeretnék semmit sem elszólni, így inkább csak azt mondom: pörgős, fordulatos és garantáltan izgalmas.
Csak ajánlani tudom, mindenkinek, aki szereti az urban fantasyt, nem zavarja a gyilkolászás és néhány cifra káromkodás Robin részéről, amik garantált röhögőgörcsöt okoznak.
Buzdítok mindenkit a vásárlásra, hátha ismételten sikerül csodát tenni és a Tuan Kiadó belátja, ez a sorozat a legjobb a repertoárjából, nem érdemes félbehagyni. Akár éveket is hajlandó vagyok várni rá, csak jöjjön a folytatás.
Megjegyzem, bár semmi kivetnivalót nem találtam ebben a történetben, az első kötet mégis felette áll. Nem tudom, megmondani miért, de az kibélelte a kedvenc könyveimnek kijáró bársonyszéket és makacsul ragaszkodik is hozzá.
Néhány idézet a végére kedvcsinálónak:
"Az azonnali halál és pusztulás nem kifogás arra, hogy elhanyagoljuk az elménket." - Niko egyik bölcsessége ^^

"– Most is biztos a reggeli rutin megy nála, vagyis csak ül az ágy szélén, és a falat bámulja, mintha most operálták volna ki az agyát.
– Meditációnak hívják, Cal – szólalt meg Niko mögöttem."

"Egy esélyed van. Ha elcseszed, vége. Ha nem, akkor is." - Cal bölcsessége

"Ha Robinnak volt hatodik érzéke, az csak és kizárólag a szexre volt beállítva… de az olyan erővel, hogy innen képes volt kiszúrni egy kanos marslakót is."

"Hermész, szopj le!" - Robin tud szitkozódni ^^

"Borzasztóan sajnálom, hogy felzabáltalak, cimbora. Mea culpa."

2011. december 1., csütörtök

Sárkányszív

December van. Ez pedig nem jelent mást, mint csípős időjárást, ködöt, talán havat és vizsgákat. Az előbbiekkel semmi problémám, az utóbbi meg egyre fenyegetőbb. Mégis mindig a fontossági sorrendemet követem, vagyis egyszerre csak a legsürgetőbb problémára koncentrálok, vagyis a beadandó dolgozatokra meg az előrehozott vizsgámra. Lehet vennem kellene MagneB6-ot...
Mégis a hipnózis rejtelmei helyett blogolok kicsit. Olyan régen írtam és már nagyon hiányzott a klaviatúra ritmusos hangja.
Ezúttal egy régi filmet hoztam.
A Sárkányszív 1996-os darab, vagyis meglehetősen régi. Nekem amolyan régi (gyerekkori) kedvenc. Mégis bár vagy tucatszor láttam, nem unom.
Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, hoztam ismertetőt is port.hu-ról kölcsönözve:
"Bowen, az Ősi Törvény lovagja kardforgatásra okítja Einon herceget. Amikor a herceg apját, a gonosz királyt megölik, a csatában Einon is halálos sebet kap. A királynő a Sárkány barlangjába viteti a fiát, ahol Draco, a sárkány felajánlja fél szívét a hercegnek, aki megesküszik, hogy igaz és jó király lesz. Csakhogy Einon még apjánál is gonoszabb és az elkeseredett Bowen ezt a sárkányszívnek tulajdonítja. Megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja és el nem pusztítja a sárkányt. Ám a viadal váratlan fordulatot vesz, a két ádáz ellenfél barátságot köt egymással."

Az alapsztori egy bizonyos sárkány, Draco köré épül. Imádom a sárkányokat. Már annyira oda vagyok értük, vagy inkább túl sokat olvasok róluk, hogy az egyik órán, mikor Napóleon és a légi hadviselés szóba került, (Ugyanis Napóleon fontolóra vette a léghajók bevetését, bár a kezdeti próbálkozás után azonnal le is tett róla.) kis híján benyögtem: Igen, a sárkányokat is bevette! ^^
Visszatérve a filmre, szerintem a karaktereken van a hangsúly.
Bowen és Draco kibontakozó barátsága igazán üdítő. Olyan jól évődnek egymással, mint a régi házasok. A szerzetes pedig egy vicces színfolt mellettük.
Einon külön kiemelést érdemel, vagyis inkább David Thewlist illeti a dicsőség, amiért ilyen jól megformálta az elkényeztetett, egoista, megalomániás, kissé őrült herceget. Aki nem ismerné fel, annak szólok, hogy David Thewlis a Harry Potter Lupinja.
A cselekmény pörög, kardozós, harcoljunk a jó ügy érdekében életérzéstől áthatott, mégis ha nem lenne Draco, sablonos lovagfilm lenne.
Draco bár grafikailag nem a legtökéletesebb, bár egy '96-os alkotáshoz képest nem is visszamaradott, mégis elég hiteles. Lehet elfogult vagyok, de minden hiányosságai ellenére, tetszik ez az ábrázolásmód. A személyisége pedig felturbózza a látvány hiányosságait. Külön ki kell emelnem a magyar hangját. Sinkovits Imre tökéletes választás volt. Ő kölcsönözte hangját Az oroszlánkirályban Mufasának és Ha eljön Joe Black című gigantikus alkotásban a Halálnak.
A zenéje csodálatos. Annyira hangulatos és egy bizonyos szám, annyira szép, szívhez szóló, hogy már ezért érdemes megnézni. Vagy legalábbis meghallgatni:
Randy Edelman - To The Stars
Igazából nem is tudom megmondani, mi tetszik ennyire ezen a filmen, persze a sárkányokon kívül. Egyszerűen szeretem és kész.
Azoknak ajánlom, akik régi fantasyt szeretnének nézni, sárkánybolondok, mint én, vagy kalandos, varázslatos kikapcsolódásra vágynak.
Megjegyzem, készült második rész is, ami nem rossz, de számomra nem veheti fel a versenyt az elsővel.

Helyzetjelentés:
Mint ahogy a bejegyzés elején említettem, kezdődik a vizsgaidőszak, ami még kevesebb szabadidőt jelent, így ritkán írhatok. És sajnos a könyvek közül is csak a tananyaghoz kapcsolódókat bújhatom. Persze így is beiktatok egy-egy regényt. Már alig várom, hogy a holnapi vonatúton végre visszatérhessek Cal és Niko világába. Csípős szarkazmusra van szükségem meg némi vérre...
Apropó könyvek, egyre csak gyűlnek az olvasnivalók. Legújabb szerzeményem: Carlos Ruiz Zafon - A szél árnyéka, amire már régóta vágyom. Viszont továbbra is a polcomon csücsül a Puskapor és Sárkányvér, Az árnyékvilág peremén és A könyvtolvaj. Nem is tudom eldönteni, melyik legyen a következő a Holdvilág után.
Ráadásul már alakítgatom a karácsonyi ajándéklistámat. Nagyon rákattantam Az éhezők viadalára, mivel már egy jó ideje szemezek vele és hamarosan kijön a film, ami biztosan becsábít majd a moziba. Én viszont jobban szeretem előbb elolvasni és csak utána megnézni. Így ez a kötet előkelő helyen szerepel. Viszont csábít, hogy egyszerre olvassam a folytatásait is, amik már megjelentek magyarul. Ugyanakkor a Shiver folytatása is érdekel... A bőség zavara, bár ha a City of Fallen Angels nem jön ki decemberben (amit nagyon-nagyon sajnálni fogok) talán megoldhatom középúton.
Oké, leállítom magam. Órákig tudnék beszélni/írni a kedvenc regényeimről...

2011. november 27., vasárnap

Twilight

Itt az ideje, hogy beolvadjak az aktuális őrületbe. Szóval Twilight és én.
Korábbi bejegyzéseimben írtam róla hideget-meleget, most szeretném részletesen kifejteni az álláspontomat, ami talán valahol középúton foglal helyet.

Kezdem az elején, vagyis azzal, hogyan találkoztam először ezzel az őrülettel.
Még mielőtt bejött volna a magyar köztudatba, karácsony előtti napokban böngészgettem, megtaláltam az épp premierre készülő film előzetesét, majd utánajártam a könyvnek. Sokáig szemeztem vele. Aztán arra jutottam, mégsem ezt választom karácsonyi ajándéknak. Úgy éreztem, már kinőttem a vámpíros korszakomat, amit 12-14 éves koromban az összes addigi horrorfilmmel és sorozattal tápláltam. Szóval nem fogott meg a vámpírsztori, ahogy a szerelmi szál sem, mikor beleolvastam angolul. Így került végül a fa alá az Éjvilág, amit azóta is imádok.
Miután lementek az ünnepek és visszamentem a suliba, szembesülnöm kellett azzal, hogy padtársamat elkapta a Twilight-láz, amit később a film megjelenése tovább fokozott. Ahogy telt az idő egyre nagyobb rajongótábora lett a gimiben. Kézről kézre járt a könyv és a film. Én meg lemaradtam, ahogy általában az aktuális divatok esetén szoktam.
Ez a nagy érdeklődés viszont kíváncsivá tett. Arra gondoltam, talán a könyvben van a titok nyitja, így immár magyarul újra nekiláttam és el is olvastam.
Először nem igazán tetszett. Nem jött be ez a lány naplót olvasok érzés, aztán ahogy kezdett kibontakozni a cselekmény, belejöttem. Edward szimpi volt, de semmi több. Amikor pedig kiderült a "nagy" titok, ami teljesen kiszámítható volt számomra, és a két főszereplő egymásra talált, elérte a csúcspontot és unni kezdtem. Egyszerűen nem kötöttek le a további részek. Nekem túl romantikus. Ráadásul Bella néha kimondottan irritál. Elvileg ő lenne az átlagos csaj, mégis minden környékbeli hím érte epekedik, így pedig hitelét veszti a dolog.
Megnéztem a filmet is, ami nem volt rossz, mégsem értettem igazán, mit esznek rajta. Osztálytársaim képesek voltak naponta megnézni én meg egy alkalommal letudtam a dolgot. Hozzá kell tennem, hogy ez az egyetlen olyan eset, amikor a film jobban tetszett, mint a könyv. A sűrített cselekmény jót tett az amúgy kissé dagályos, lapos és túl romantikus alapsztorinak.
Tehát nem lettem rajongó, kíváncsiságomat mégis újra és újra felkeltette az egyre növekvő kultusz miatt, ami körbelengte az egészet.
Miután kimaradtam a gimiből és egy egész nyáron át nem volt semmi dolgom, kölcsön kaptam a New Moont. Ekkorra már bőven a könyvmoly kategóriába tartoztam, így nagy lelkesedéssel vetettem rá magam a nem épp vékony kötetre. Több mint egy hónapig szenvedtem vele. Csalódást okozott. Újra és újra le kellett tennem, mert már nem bírtam elviselni Bella rinyálását. Aztán végigszenvedtem, visszaadtam a kölcsön könyvet szépen megköszönve és ezzel hivatalosan is befejeztem Twilight olvasói pályafutásomat.
A következő élményem ismételten karácsony előtt jelentkezett, mikor mozikba került a második rész és Applequeen barátommal egy elviccelt fizika vizsga után beültünk rá. Bár kissé húztam a számat a könyvvel kapcsolatos negatív érzéseim miatt, kellemesen csalódtam. Ismételten jobban tetszett a film, mivel kimaradt belőle a sok szenvedés és nyavalygás, ami a könyvben az őrületbe kergetett.
Megint egy nagyobb szünet következett. Aztán nyáron Csikoszokni barátomnál megnéztem a harmadik részt is dvd-n. Jól szórakoztunk, bár én eléggé elvicceltem a dolgot. Nem is okozott maradandó élményt.

Most pedig elérkeztem a jelenhez.
A héten kaptam egy sms-t Applequeentől a következő szöveggel: "Már adják az alkonyat 3-at, mikor nézzük meg?" Kellett néhány perc mire leesett, hogy nem is a 3-ról beszél, hanem a 4-ről. Ennyire volt maradandó számunkra az Eclipse...
Szóval, tegnap este el is mentünk megnézni. Ráadásul Applequeen fiúja is csatlakozott hozzánk. Jót nevettem, hogy szegénykét biztos nehéz volt rávenni, de kiderült, hogy valóban érdeklődést mutat a vámpírtéma iránt. Persze Applequeen picikét átverte, igaz nem szándékosan, mivel teljesen abban a hitben volt, hogy a 3. rész megy most a moziban. Szegény srác csak a széles vászon előtt ülve tudta meg, hogy egy résszel le van maradva. Kárpótlásul viszont a mozi után otthon bepótolták az elmaradt 3. epizódot dvd-n.
Még hogy a fiúkat nem érdekli a Twilight? :D

Felesleges lenne bármit is írnom a cselekményről. Így csak a benyomásaimat vázolom fel. Először is kellemesen csalódtam, ismét. Szépen megoldották a filmet, bár vannak fenntartásaim. Korábban olvastam valahol, hogy az ágyjelenet túl erotikusra sikerült, így meg kellett vágni, hogy beleférjen a 16-os korhatárba. Hát ha tényleg vágtak belőle, akkor kérdem én, mi a francnak? Meztelen hát, csók, ölelkezés meg egy csipetnyi ágyromboló vadság Edward részéről. Minden mai filmben többet mutatnak mint ebben. No, én nem az erotikus jelenetek mellett akarok kardoskodni, csak bosszant ez a felhajtás körülötte. Bezzeg a szülést nem akarták megvagdosni, maradjon csak a sok vér, meg marcangolás, az nem árt a kiskorúak lelkének...
A sminkeseknek egy nagy hátba veregetés két dolog miatt: végre nem húszkilónyi vakolatot kentek fel Pattinson arcára és olyan csonti, anorexiás zombit csináltak Kristenből, hogy csak na. Minden elismerésem!
A farkasok grafikailag még mindig gagyik, de a dominancia harcot, mint exetológusjelölt nagyra értékeltem.
Ami pedig a babát meg mindenki kedvenc indián farkasát illeti, mikor meséltek róla, legalább olyan szánalmasnak tűnt, mint a szülés, széles vásznon mégis szépen megoldották.
A szereplőkhöz még annyit, hogy a legjobb Charlie. Nagy arc a fickó. Minden részben neki vannak a legjobb beszólásai. És egy piros pont a főszereplő gerlepárnak, amiért végre összevesznek. Annyira irritált, hogy képtelenek akár egy picike nézeteltérésre, vitatkozásra. Ebben a részben viszont igazi párkapcsolatot mutatnak.
Szóval tetszett. Aki látta az előző részeket, annak csak ajánlani tudom.
Megjegyzem még, hogy ha nekem is ilyen szép hajam lenne tőle, mint Bellának, simán bevállalnám a vámpírrá válást.

Visszaszívom korábbi kijelentésemet, mi szerint nem láttam még ronda vámpírt. Edward néha ijesztően túlsminkelt, mégis szegény Jamie verte ki nálam a biztosítékot. Ez a hidrogén szőke haj valami borzalom... Nagyon remélem, hogy a Csontváros forgatására sokkal jobb sminkeseket szereznek, mert nem akarom Jacet kilónyi vakolattal látni. Az súlyos lelki törést okozna...
De most komolyan, hol jár az eszük a sminkeseknek?
Ott van szegény Michael Sheen is.
Micsoda ronda vámpír lett belőle. A régi Drakula filmekre emlékeztet.
Amúgy ő az egyetlen színész, aki egyszer fő vámpírt, egyszer fő vérfarkast játszik. Na, ezt nevezem én színészi teljesítménynek!
Ő volt ugyanis az Underworlben Lucian. Amint a mellékelt képek is mutatják, a bundás szerep sokkal jobban állt neki...







Twilight kapcsán tehát álláspontom a következő:
Könyvek hidegen hagynak, filmeket meg-meg nézem és ebben ki is merültem.
Ami pedig az írónő által kitalált áltudományt illeti, amivel megpróbálja megmagyarázni ezt az egészet a csillogástól a merevedésig, asztalt fejelek tőle. Ez nálam kiveri a biztosítékot és inkább kíméljenek a kamubiológiától, mert szánalmas. Egy regényt, ami fikció, mi a francnak áltudományos hablatyba vonni? Fantázia, mese és kész, nem kell a körítés.
Ami pedig a vámpírokat illeti, nem csípem őket. Csak és kizárólag egy vámpírnak van hely a szívemben és az Simon. A többiek idegesítőek (mint Stefan), nyálasak (mint sajna Damon), csillognak (mint Edward), vagy szimplán parasztok (mint Jean-Claude).

2011. november 16., szerda

Storytime

Mivel ez egy mindenes blog és már nagyon régen írtam helyzetjelentést a megszaporodott könyvbejegyzések között, ideje pótolnom az elmaradást. Szóval, aki kíváncsi arra, mivel töltöttem mostanában napjaimat, mi jár a fejemben, azt talán nem untatom halálra az agymenéseimmel.
Először is egy nagy-nagy hírrel kell kezdenem.
Vége kiadták Rob Thurman Holdvilág című könyvét!!!!!!
Amint a mellékelt képen is látszik, pár napja már büszke tulajdonosa is lettem. Sajnos még öt percem sem volt, hogy beleolvassak, de ezt a hétvégén pótolni fogom.
Annyira boldog vagyok, hogy mégis számít a "nép hangja", hiszen egy egész közösségi összefogás kellett a magyar kiadáshoz. Az írónő előző könyvéről, ami előzménye a Holdvilágnak, már írtam korábban egy bejegyzést, Éjvilág címen. Szavakba sem lehet önteni azt a fogkrémreklámszerű mosolyt, amivel 3 hosszú év várakozás után a mellettem pihenő kötetre nézek. Nagy cuppanós puszi a Tuan Kiadónak, amiért mégsem hagyta veszendőbe menni ezt a csodálatos sorozatot.
Halkan azonban megjegyzem, hogy ha nem vagyok ennyire fanatikus és nem figyeltem volna már 3 éve árgus szemekkel a megjelenését, akkor elsiklottam volna felette. Panaszkodnak, hogy kevés fogy a könyvből, de zéró reklám és hír mellett nem kell ezen csodálkozni. Olyan könnyedén elbújik szegényke a sok agyonreklámozott könyv között.
No, de ezúttal is biztatok mindenkit, hogy vásárolja, olvassa az Éjvilágot és a Holdvilágot, hátha a további kötetek is esélyt kaphatnak ezáltal a magyar kiadásra.
Na igen, az én világom már csak a könyvek körül forog... ^^
Azért nem teljesen, mert szociális életet is élek, mostanában elég sűrűn. Erre jó példa az elmúlt hétvége, amikor egy csoportos kirándulásra mentem Gödöllőre.
Az egyik tanárom szervezte és Puccával kaptunk az alkalmon. Jelentem, nagyszerűen sikerült, amit a mellékelt képek is bizonyítanak.
A kastély gyönyörű. Imádom a kastélyokat, a hangulatot, ami belengi. Vicces, hogy olyan iskolás kirándulás hangulattal indultunk el, csak a gumicukor hiányzott. De azért kitűntünk, ahogy a teremőr megjegyezte, milyen nyugodtan és figyelmesen néztük végig a kiállítás minden tárgyát.
Egyedül az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, mivel szétfagytam. Még mindig egy őszi bársonykabátban mászkálok, mert minden melegebb ruhám otthon van, vagyis közel 200 km-re. Így nem is bántam, hogy a kastélykert megtekintéséről lemaradtam. Négyen ugyanis elkószáltunk a csapattól. Pontosabban, hiába vagyunk vén szamarak, a gyerekeknek fenntartott interaktív szobában játszottunk képkeresőset, meg színezőset. Annyira belemerültünk a Habsburg családfa felállításába, (Na, meg a vitába, hogy melyik kép kit is ábrázol pontosan.) hogy csak késve mentünk a többiek után.
A Grassalkovich kastélyon kívül a Királyi Várót is megnéztük, amit mostanában újítottak fel. Érdekes volt, de a kastély mellett eltörpült. Talán fordított sorrendben kellett volna haladnunk.
Biztatok mindenkit, hogy ha teheti, látogasson el Gödöllőre. Igazán jó hétvégi program egy gyönyörű helyen bóklászni.
Ennyit a közérdekű, vagy legalábbis hasznos információt tartalmazó eseményekről. Most rátérek a gondolataimra, szűkebb életemre.
Azt vettem észre, hogy egyre jobban megszokom Pestet. Már nem is tűnik olyan hosszúnak két hét a koliban. Persze, így is honvágyam van néha, hiányzik a családom, és a kis szőrmókok, (cicáim, kutyusom) de egyre könnyebben viselem. Már nincs bezártság érzetem, nem idegen a koliszoba, hanem amolyan második otthon, ahova jó visszatérni egy hosszú nap után az egyetemen. Ez pedig jó, sőt kiváló. Egy újabb bizonyíték arra, hogy önállósodom, lassan felnövök mindenféle tekintetben.
Elsősorban a szociális életem felpörgésének köszönhetem mindezt. Fura, de tényleg kicsi a világ. Gyakran botlom ismerősbe az utcán, ami a fővárosi viszonyokat tekintve nem kis teljesítmény. Ráadásul úgy érzem, a barátaimmal is könnyebben megy a kapcsolattartás. Múlt héten például sikerült megszerveztem egy találkozót T.-vel és Applequeenel is. Itt pedig el kell dicsekednem azzal az iszonyatosan aranyos karkötővel, amivel Applequeen meglepett: Hát nem édes? Így már hat karkötőt hordok a bal csuklómon és egyet a jobbon az órám mellett. Igen, fura szerzet vagyok, még az órát sem a megszokott módon viselem.
Applequeennel a szokásos programot vettük végig, vagyis beszélgetés, nevetgélés, kaja (Valami isteni epres pudingot csinált eperdarabkákkal és egy hatalmas adag tejszínhabbal.) és film. A filmet viszont bebuktuk, mivel ilyen kategórián aluli szart már rég nem láttam. Óva intek mindenkit a Válassz! című borzalomtól, amiben egy szikrányi értelem sincs és még darabolós horrornak sem mondható.
Ami még a társas életemet illeti, bevezetnék egy új kategóriát. Eddig voltak az ismerősök és a barátok. Előbbibe azok sorolhatók, akikkel ha összefutok néhány mondatos beszélgetésbe is elegyedem, míg utóbbiba azon kevesek, akikhez szoros kapcsolat fűz. Őket szoktam a bejegyzéseimben álnéven emlegetni. Most viszont vannak olyanok, akik ezen két státusz között foglalnak helyet, ők a haverok. A kategóriák között persze van vándorlás, így haver lett néhány középiskolás barátomból. Mostanában viszont szereztem néhány új havert, akikkel nem csupán sablonos mondatokban beszélgetek és akikre számíthatok, ha jegyzet, könyv vagy fénymásolat kell. Szóval mégsem vagyok én annyira antiszociális kis dög, hiába kap el néha a hiszti (főleg latin előtt), gubbasztok legszívesebben egy jó könyvbe mélyedve és különcködöm mindenben.
Ami az embereket illeti, egy dolgot még nem sikerült megfejtenem. Ez pedig egy férfi agyának működése, ha potenciális nőjelöltet érzékel. Jól kijövök a fiúkkal, van fiú barátom és az újonnan szerzett haverok között is megoszlik a nemek aránya. Mégis, mintha zavar kerülne az adásba, mikor nőként kezdenek viszonyulni hozzám. Vagy csak nekem nem olyan logikus az, ami nekik teljesen világos. No, de kérem szépen nem az óvodában vagyunk és jobban szeretem az egyenes beszédet.
Ez csak egy zárójeles megjegyzés akart lenni minimális magánéletemhez, amit még csak most kezdek kibogozni.
Igazából ezeken kívül az elhavazott egyetemisták mindennapjait élem, vagyis keveset alszok, sokat könyvtárazok és kezdek parázni a vizsgaidőszak közeledtével egyenesen arányosan. A sorozatnézés így szinte felfüggesztve és nagyon nehezen tudok csak beiktatni egy-egy regényt feszített napirendembe. Mégis, ami életben tart azok a könyvek, a tea, a kávé és a zene.
Ha pedig zene, akkor íme a bejegyzésemnek találó címet adó új kedvencem, amit már egy hete naponta minimum ötször meghallgatok:
Nightwish - Storytime

2011. november 13., vasárnap

A garabonc

Már egy ideje kiolvastam, csak nem volt időm leülni és megírni a véleményemet. Még mindig elég zsúfoltak a napjaim.
Szóval egy újabb Vörös Pöttyös könyv. Sok jót hallottam róla, így bekerült a megrendelt csomagba. Nem bántam meg.
Már csupán a borítója miatt érdemes beszerezni. Egyszerűen csodálatos nemcsak az előlap, hanem a hátlap is. Egy könyvnél sosem a borító a legfontosabb, de azért nem árt ha gyönyörködni is lehet benne és jól mutat a polcon.
Vastagságára nem lehet panasz, pont ideális a 400 feletti oldalszám.
Ennyit a külsőségekről. Jöjjön a szokásos ismertető, ezúttal a libri honlapjáról kölcsönözve:
"Katsa garabonc egyike azoknak a ritka és fura szerzetekbe, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg- nyolcéves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni. Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról - a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül..."

Ez egy tipikus kalandregény. Utazás, rejtélyek, barátságok és egy csipetnyi szerelem. De ebben főleg a kalandokon van a hangsúly. Az első oldalakon pedig még térkép is van hozzá, ami engem A Gyűrűk Urára emlékeztetett.
A nevek meglehetősen egyediek, meg kell őket szokni. Érdekesség, hogy a herceg neve az eredeti szövegben Po, míg a magyar kiadásban Pongor lett belőle. Ügyes húzás, mert így a magyar olvasók nem egy teletabi figurára asszociálnak. (Hanem mondjuk Pongóra a 101 kiskutyából...) Viccet félretéve meg kel szokni és kész, ráadásul, ha a olvasó megismeri Pongor herceget, elfelejt minden névrokont.
A cselekményről nem szeretnék írni, maradjon meglepetés. Kalandos, izgalmas, de nekem kiszámítható, mégis van benne valami báj, ami megfogott. Talán a könnyed történetvezetés, vagy hogy nem olyan erőszakos a cselekmény, mégis elég durva dolgok kerülnek szóba.
A garabonciák nekem nagyon tetszenek. Az pedig, hogy ezekhez felemás szemszín tartozik még különlegesebbé teszi az egészet.
A kötet legjobb tulajdonsága azonban a szereplői. Szépen megformált mindegyik karakter. Katsa fejlődése pedig elképesztő. Egyre jobban kibontakozik, szelídül is kicsit, mégis megmarad önmaga.
Személyes kedvencem egyértelműen Pongor. Ez a pasi elképesztő. Olyan stílusa és karizmája van, hogy hamar belopja magát a női szívekbe, mégis a gondolkodása az, ami engem megfogott. Bár találkoznék valakivel, aki így látja a világot. A kedvenc részem is hozzá kapcsolódik. Azt mondja Katsának, hogy a lány ereje nem megalázza őt, hanem csak alázatossá teszi. Kérem szépen, hol lehet ilyen férfit találni manapság?
Akit még nagyon megkedveltem az Raffin. Szórakoztató figura és a legtöbb vicces jelenet az ő beszólásain alapszik.
Keserkék is szimpatikus. Egyszerűen jók a karakterek és kész.
Nekem nagyon tetszett a könyv. Olyan hangulatot teremtett, ami már igazán hiányzott.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a kalandregényeket, a fantasyt, mert eléggé olyan a stílusa, és akik megismernének egy igazi, megnyerő férfit Pongor személyében.
A kötetnek lesz folytatása is. Az írónő, Kristin Cashore három kötetet tervezett ebben a világban. Ezek csupán lazán függnek össze, nem ugyanazok a szereplői, csak fel-fel bukkannak, így külön külön is olvashatók, mégis egyben az igazi. A második rész Zsarát címmel hamarosan megjelenik magyarul a már megszokott gyönyörű borítóval. A harmadikra viszont még várni kell egy ideig.

Ha már az előző könyves bejegyzésemnél raktam be idézetet is, hagyományt csinálok belőle. Ezúttal olyat választottam, ami jól mutatja Katsa jellemét:
"– Nem veszek fel vörös ruhát – jelentette ki.
– Ez a napkelte színe – közölte Helda.
– Ez a vér színe – ellenkezett Katsa.
Helda sóhajtva kivitte a ruhát a fürdőből.
Lehengerlően néznél ki benne, Úrnőm – mondta –, a sötét hajaddal és a szemeiddel.
Katsa az egyik különösen makacs csomóval küzdött a hajában, hogy kibogozza.
– Ha valakit le akarok hengerelni a vacsoránál, belevágok egyet az arcába – dünnyögte a víz felszínén felgyüremlett buborékoknak."

2011. november 1., kedd

A boszorka démona

Előző bejegyzésemet követve, igazi boszorkányságot hoztam ezúttal könyv formájában.
A Bíborhajú első kötetéről már írtam korábban egy bejegyzést. Ajánlott előbb azzal kezdeni az olvasást, hogy ez a második rész tökéletesen érthető legyen.
Könyvbemutatón szereztem be, így az elsők között, elolvasni viszont csak most tudtam. Éljen az őszi szünet, meg a lustaságom.
Mikor először ránéztem két dolog jutott eszembe: "De szép ez a borító!" illetve "Milyen vékonyka." A borító valóban csodásra sikeredett és terjedelme eléggé elmarad az első kötettől. No, de nem annyira vékony, csak viszonyításhoz képest, mert így is 400 oldal. Talán még épp befér a könyvespolcomra. Hamarosan azonban egy másik polcot is a könyveimnek kell szentelnem, hogy kényelmesen érezzék magukat.
A szokásos ismertető, aztán jöhet a személyes véleményem.
"A tiszta vérű boszorka, Claire White normális életet él, olyat, amilyenre vágyott. Kedvesével, a féldémon Kellan Blackkel egyetemre járnak, és végtelenül boldogok. Az Üldözők visszavonultak, noha folyamatosan figyelik őket, a Zsoldos pedig halott. Valaki azonban gyilkos szándékkal tör rájuk... "A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az égy és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is!" Létezhet-e nagyobb fájdalom? Claire világa összeomlik, a lelke apró szilánkokra hullik. Végtelen fájdalmában a Bölcs mutatja meg az utat, mely egy számára idegen világba vezet. Oda, ahonnan talán nincs visszatérés. Segítője az Ellenség, akiben nem lehet megbízni... vagy mégis? Claire-ben fellángol a remény! A mágiát maga mögött hagyva elindul, hogy beteljesítse a jóslatot. Ha sikerrel jár, minden helyrejöhet, ha nem, minden elpusztul - vele együtt."

Azzal kell kezdenem, hogy a fülszöveg ismerete nélkül mentem a bemutatóra, így mikor az írónő kijelentette: Kellan meghal, paff lettem. Mondjuk a döbbent csend általános lett. Mindenki csak pislogott, mint hal a szatyorba. Először nem értettem, miért kell egy ilyen nagy horderejű poént ellőni, de már megvilágosodtam.
Az első kötet szinte lezárt. Persze hagyott néhány nyitott kérdést, de az olvasó utána felette a nagy kérdést: Hogyan tovább? Hova lehet fokozni?
A válasz: Olvasd el a második részt és megtudod.
Mikor belekezdtem, nem igazán tudtam, mire számítsak, így minden teljesen újan, elvárások nélkül ért és ez így volt jó.
Nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmit, sőt szinte lehetetlen, de megpróbálkozom vele.
Az első részhez viszonyítva, pörgősebb, több benne a varázslat, de még mindig nagy hangsúly van a szerelmen. Le kell szegeznem, nem csepeg. Van néhány fordulat, ami meglepett, mint az Ellenség kiléte. Én egész másra számítottam, bár az a teória elég gyenge lábakon állt, ha jobban átgondolom. Ráadásnak paranoiás vagyok. Bizalmatlan voltam egy démonnal szemben egész a végéig. Talán néha túlkomplikálom a dolgokat.
Nem igazán merek a cselekményről írni, csak elszólnám magam, így inkább a karaktereket veszem sorra.
Claire-ről alkotott véleményem nem változott, bár a könyv elején megráztam volna, míg a végén adtam volna neki egy nyaklevest, annyira a végletek embere. Persze ettől még kedvelem, élő karakter, ami jó.
Milan egyre többet szerepel a beszólásaival együtt. Őt főleg azért figyeltem árgus szemekkel, mert tervbe van véve egy negyedik, kiegészítő kötet, ami az ő történetét foglalja össze. Szimpatikus, de még mindig nem kedvenc.
Lucas annál inkább. Csípem a stílusát. Cameront pedig végig hiányoltam. Az első kötetben szerettem róla olvasni, így hiányérzetem volt, amit csak a könyv végi magyarázat oldott fel.
Az Ellenség szépen felépített, szerethető karakter, valahogy mégsem lopta be magát annyira a szívembe.
Az első kötettel ellentétben, itt van nézőpontváltás. Továbbra is E/1-ben halad a történet, ám időnként más szereplők szempontjaiba is bepillantást nyerhetünk. Kellan szemszögét kifejezetten szerettem olvasni. Kedveltem az első részben is és amit ott hiányoltam belőle, azt most megkaptam. Határozottan fejlődött és a kötet végére csak mélyült vonzalmam irányába.
Ami az új szereplőket illeti, Vicky főnyeremény. Ő az élő példa arra, miként kell egy hagyományos nézetet új köntösbe öltöztetni. (Boszorkány és fekete macska, tökéletes.) Moriaht nem igazán tudtam hova tenni. Vicces volt a kislányos, mindenbe beleülöm az orromat stílusa, de még mindig csak várom, hogy beleillesszem a kirakómba. Egyelőre közömbös. Talán a következő részben jobban megkedvelem.
A legeslegédesebb karakter, akibe első látásra beleszerettem, az Nice. Annyira édes! Aki nem kedveli, annak tuti nem volt gyerekkora. Bár lehet, hogy csak a női természetemből fakadó altruizmus beszél belőlem.
Ahogy már megszokhattuk, ehhez a kötethez is csaptak függeléket. A fogalommagyarázat és a varázsigék, amikből egyre több van, igazán hasznos. Szeretem az ilyen kiegészítéseket, viszont az olvasói vélemények sem maradtak el. Ezeket ellenben egyáltalán nem tudom értékelni, feleslegesek és kész.
Összességében nagyon tetszett. Látszik, hogy Benina tartogat még sok-sok izgalmas és új dolgot. Ráadásul ebből a kötetből sem hagyta ki a mondanivalót, ami most még jobban érződött. Tetszik ez a burkolt sugallat, főleg a környezetvédelemre vonatkozó részlet.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta A boszorka fényét, méltó folytatása.
A harmadik kötet egy év múlva várható és A boszorka városa címet viseli. Nagyon várom, mivel ez a rész sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint az első és igazán megszerettem ezt a boszis világot.

Kedvenc idézetem is van:
"A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet."

2011. október 31., hétfő

Hatodik érzék

Mivel ma Halloween van, ehhez igazítom bejegyzésemet.
Legszívesebben egy jó kis beöltözős, giccses, hangulatos Halloween partin lennék, ám erre nincs esélyem. Kár, hogy csak külsőségekben terjed nálunk ez az ünnep. Rám mégis átragasztotta hangulatát és mostanában horrorfilmekre vágyom. Néztem néhányat, de nem tetszettek, így egy igazi klasszikushoz nyúltam tegnap este. Na, igen, tökéletesnek bizonyult, ahogy előre sejtettem, úgyhogy bejegyzésemet neki szentelem.
A Hatodik érzék egy igazi klasszikus és szerintem alapmű. Aki még nem látta volna, sürgősen pótolja.
1999-es alkotás olyan színészekkel, mint Bruce Willis és Haley Joel Osment, ráadásnak James Newton Howard zenéivel. Kell ennél több? Nem, mégis tele van plusz dolgokkal.
Mielőtt azonban tovább áradozom és boncolgatom véleményemet, íme az ismertető:
"Cole (Haley Joel Osment) hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe (Bruce Willis) gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival lassan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút, a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől."

Nem egyszer láttam, mégis mindig nagy hatással van rám.
Először egy javítással kezdenék. Szinte mindig port.hu-ról koppintom a filmismertetőket, de nem csak úgy vaktában másolgatom őket, hanem le is ellenőrzöm. Így most kiszúrtam egy bakit. Cole nem 6 éves, ahogy az a fenti ismertetőben szerepel, hanem 9. Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak tűnik, nekem mégis fontosak az ilyen apró részletek.
Nehéz úgy írni a cselekményről, hogy ne szóljam el magam, így inkább a hangulatot vázolom.
Végig feszültség van. A néző érzi, valami közelít, valami van a levegőben. A kisfiút belengő furcsaságok felébresztik a kíváncsiságot. Aztán, mikor Cole elmeséli titkát, az események felpörögnek. Az eddigi furcsaságok szinte megelevenednek. A néző már teljes mértékben átérzi a fiú félelmét és van néhány rész, ami a csodálatosan hátborzongató hanghatásoknak köszönhetően megugrasztja a pulzusszámot. Pont annyi ijesztő képkocka van benne, amennyi kell és egy csipettel sem több, vagy kevesebb.
Az i-re a pontot viszont csak a vége teheti fel. Hatalmas a csavar és az ember szinte a fejéhez kap, hogy tényleg, miért nem vettem én ezt észre korábban. A válasz: mert nem erre figyeltél.
Tökéletesen van megoldva, zseniális mestermunka, ahogy az orránál fogva vezeti a nézőt állandó feszültségben tartva.
Nem merek többet elárulni róla, mivel azzal elrontanám az élményt. Ezt egyszerűen látni kell, aztán újra megnézni, immár a végkifejlettel tisztában. Egész más megvilágításba helyezi a történetet és úgy is üt. Elgondolkodtató, ami nekem nagyon fontos.
A színészekre nem lehet panasz.
Kedvelem Haley Joel Osment játékát. A másik nagy sikerű és számomra szintén kedvenc filmje az AI Mesterséges értelem szerette meg velem ezt a kölyköt. Persze azóta felnőtt. Mostanában nem látni őt a mozivásznon, inkább szinkronizál, főleg játékoknak kölcsönzi hangját, mint a Final Fantasy. Amúgy nagy Final Fantasy rajongó vagyok. Pontosabban imádom a grafikáját, a filmet és a karaktereket, de sosem játszottam vele.
Visszatérve a filmre, ajánlom mindenkinek. Természetesen a korhatárt betartva a néhány libabőrt okozó képkocka miatt. Különösen most érdemes megnézni. Igazán jól illik a Halloween hangulatához és fényévekkel értelmesebb alkotás, mint egy darabolós horror.

Nos, ha már a bejegyzés elején elejtettem, hogy több filmet is néztem mostanában, számba is veszem őket.
Először a sorozatokhoz nyúltam, itt is maradva az ünnep hangulatánál. Odaát legújabb részeit, majd a Vámpírnaplók szintén legfrissebb epizódjait néztem végig.
Aztán jött a Conan a barbár. Hát tényleg elég barbár egy film. Egyáltalán nem tetszett, unalmas tucatfilm. Csak Jason Momoa miatt kezdtem bele. Fura volt bokáig érő haj nélkül, viszonylag sokat beszélve és megborotválkozva látni. Teljesen megértem, miért beszél folyton a Trónok harcáról még akkor is, mikor a Conannel kapcsolatban kérdezik. Ez a film eltörpül a sorozat mellett.
Maradva a Trónok harca szereplőgárdájánál, a Fekete halál került következőnek terítékre. Ebben Sean Bean vonzott. Annyira jól áll neki a kardozós lovag szerep. Sajnos csalódnom kellett. Vér, hulló végtagok, kosz és káosz jellemzi. Ez sem tetszett.
Látszik, hogy őszi szünet van. Egész nap csak lógatom a lábam, filmezek, olvasok és halogatom a tanulást. Ismét megszállt Garfield szelleme...
Apropó szellemek, tegnap éjjel, miután vége lett a Hatodik érzéknek és lefeküdtem aludni, arra ébredtem, hogy leesett a polcomról az egyik képeslapom. Ablak, ajtó csukva volt, semmi légáramlás, maximum a szuszogásom. Erre mondaná a hívő, biztos kísértet járt nálam, hívjak gyorsan egy... mit is divat most hívni? Médiumot, táltost, boszorkányt? Passz. Megvagyok nélkülük.
Csak egy ongon randalírozott, nem kell belőle ügyet csinálni. ;)

Boldog Halloweent minden erre tévedőnek!

2011. október 25., kedd

A három testőr


Nagyon nem a gép előtt kellene most ülnöm, mégis, míg hat a kávé, blogolok egy kicsit, aztán megyek vissza az egyetemre. Jó, ha elmarad néhány óra, de olyan nehéz visszamenni. Szóval cseppet nagyon elfoglalt vagyok mostanában, így megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel. No, de kezdem az elején.
Vasárnap, ami csak leesett szombat este, hogy nemzeti ünnep is egyben (már a napokat sem tudom...), gondoltunk egyet szobatársammal és elmentünk moziba. Mindkettőnkre ráfért a lazítás. Választásunk pedig erre a frissen újrafeldolgozott műre esett. A többi film valahogy nem hozott lázba minket és egyöntetűen bólogattunk a nyomós érv hatására: Orlando Bloom játszik benne, kell ennél több?
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Láttam a régi feldolgozást, nem is egyszer, így ismerem a történetet. Ez viszont teljesen elrugaszkodik az eredetitől, ami nem is baj. Ha maradt volna az eredeti koncepció, nem bírta volna legyőzni a régi filmet. Így viszont egész új és nagyban más.
Ismertető port.hu-ról:
"Miután a francia király három legkiválóbb testőre, Athos, Porthos és Aramis felfedezik, hogy összeesküvés készül az uralkodó hatalmának megdöntésére, megismerkednek a becsvágyó ifjú hőssel, D'Artagnannal, és szárnyuk alá veszik. Négyen együtt aztán minden veszéllyel dacolva igyekeznek meghiúsítani az alantas cselszövést, amely nemcsak a koronát, hanem egész Európa jövőjét fenyegeti."

Jó, ez alapján nem tűnik különbözőnek, de majd mindjárt rácáfolok.
Még a Metropolban olvastam Orlando Bloom nyilatkozatát, mi szerint teljesen elszakadtak az eredeti regénytől és valami modern, kissé elszállt filmet készítettek. Egyet kell értenem vele. Ebben ugyanis nem egyszerű testőrök vannak, hanem kosztümös titkos ügynökök mindenféle extra kütyükkel felszerelve a búvármaszktól a hajtűbe zárt tolvajkulcsig. A látványra mentek. Nagy verekedések, kardozások, látványos díszlet, viszonylag szép háttér (Bár nekem a Trónok harcához képest cseppet szegényes volt.) és sok-sok 3D effekt. Mi a hagyományos változatot láttuk, de így is tudtam, mikor kellene egy kardvégnek kinyúlni a vászonból.
A történet persze maradt az eredetinél, vagyis a gonosz bíboros ármánykodik a király ellen, az ifjú D'artagnan pedig muskétás szeretne lenni. Ebbe viszont beleszőttek egy új szereplőt Buckinghamet. Igazából nekem nem sok vizet zavart, ám a végén... de ez maradjon titok.
A szereposztás tetszetős. A főszerepben Logan Lerman, aki a Villámtolvaj által vált ismertté. Ehhez jön még a már emlegetett Orlando Bloom, mint Buckingham. Igen, kivételesen negatív karakter bőrébe bújt, megjegyzem nagyon is jól, csak keveselltem a szerepét és hiányoltam a kardozós jelentekből. Mégis annyira jó volt gonosznak látni. Ki kell még emelnem Milla Jovovich-ot, aki korábban a Kaptár filmekben tűnt fel, míg itt M'lady szoknyáját húzta magára.
Amúgy a karakterek közül (már a régi filmben is) kedveltem Aramist és rühelltem M'ladyt. Annyira idegesítő kígyó, de épp ez a varázsa. Unszimpatikus mégis nagyszerű karakternek tartom.
Ez a film nem változtatott korábbi megítélésemen, ami az alapművet illeti. Jó volt, izgalmas, kalandos, látványos és vicces a tökéletes párbeszédek miatt. Ráadásul plusz pont a Notre Dame-ra feltűzött léghajókért. Az a képkocka felbecsülhetetlen.
Viszont, ha azt hallom, "egy mindenkiért, mindenki egyért", nekem továbbra is az 1993-as alkotás fog beugrani.
Ezt a filmet ajánlom mindenkinek, aki valami kalandos, látványos kikapcsolódásra vágyik, szereti a kosztümös filmeket, vagy bírja a kardpárbajokat, esetleg szeretné megnézni Orlandot gonosz szerepben. Nekem tetszett.
Amúgy, ha valaki nem látta volna a régi '93-as változatot, tessék gyorsan pótolni.

Ha már mozi, akkor leírom, milyen filmeket várok.
Elsősorban Daniel Radcliffe új filmjét, ami kicsit horror, kicsit misztikus, kosztümös és izgalmasnak ígérkezik. Annyira kíváncsi vagyok Danielre új szerepben.
The Woman in Black
Ezen kívül vasárnap kiszúrtam egy plakátot a moziban, ami felkeltette kíváncsiságomat. Rá is kerestem és úgy tűnik, újabb gyöngyszemre bukkantam. Ez az eredeti címen Anonymous, míg magyarul A névtelen. Szintén kosztümös, kicsit krimis, kicsit elvont, de tetszetős.
A névtelen
Csupán egyetlen problémám van ezekkel a filmekkel, 2012-ben kerülnek a magyar mozikba, így várnom kell még rájuk. Reményeim szerint, megéri.

Hát nem bűbájos a mosolya? Főleg egy kész fegyverarzenállal a háta mögött. :D
(Csípem ezt az őrült tudós feeelingű frizurát.)

2011. október 22., szombat

Könyvbemutató

Lenne ezer meg egy más elfoglaltságom és az írói vénám is épp elapadt, mégis blogolok. Úgy érzem, most kell írnom, míg friss az élmény.
Szóval ma könyvbemutatón voltam. Már egy korábbi bejegyzésemben beharangoztam. Nagyon vártam és most úgy érzem magam, mint a kisgyerek karácsony után. A várakozás teljesen kimerített és még nem tudom igazán értékelni a dolgokat. Kétség kívül nagy élmény volt, hiszen ez volt számomra az első ilyen esemény, az első alkalom, hogy dedikáltathattam a könyveimet.
Ahogy szoktam az ilyen típusú bejegyzéseknél, most is leírom a részletes jelentést megosztva az élményeket, hatásokat.

Illene az elején kezdeni, vagyis azzal, hogy pontosan min vettem részt.
A Könyvmolyképző Kiadó, akinek jó néhány könyvét olvastam már és szám szerint 12, jaj nem is, hanem most már 13 kötet birtokosa vagyok. Kedvelem ezt a kiadót, szép munkát végez és esélyt ad a magyar tehetségeknek is, ami a szememben nagy pozitívum. Ráadásul, nem is olyan sikerhajhász. Persze, itt is üzletről van szó.
Eddig három magyar írónő könyvét adta ki, név szerint: Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti. Ma ők voltak a fő attrakciók a frissen megjelent könyveikkel.
Engem személy szerint csupán Benina érdekelt. Csak az ő könyvét olvastam (A boszorka fénye - van külön bejegyzésem hozzá), így elsősorban a trilógiájának következő része hozott lázba. A másik két hölgyemény csupán kíváncsiságból vonzott, amit ki is éltem. Az általuk teremtett világok nem állnak közel hozzám, legalábbis a fülszöveg alapján. De így is érdeklődéssel figyeltem, mit mesélnek az új könyvekről.
Ennyit a bevezetésről, most rátérek magamra, a saját szemszögemre.
Minden lehetséges eszközzel felvérteztem magamat, hogy legalább az életkoromhoz megközelítően fessek. Tehát csizma, piros harisnya, bordó, csipke szoknya (A héten vettem, mert most vásárlás-centrikus liba vagyok.) és egy fekete felső, na meg a smink. Szánalmas, de olyan simán beleolvadtam a középiskolások közegébe, hogy az már félelmetes. Hazamegyek és elásom magam a kiskertben...
A helyszínt az A38 hajó adta. Meg kell mondjam, elég stílusos volt. A panorámaablakokkal a Dunára, a kellemes fa beltérrel valami egészen hihetetlen hangulatot adott. Viszont sokan voltunk és bár nem érkeztem későn, csak a szélén tudtam egy széket birtokba venni.
Kicsit egyedül éreztem magam. Mindig ez van, ha rajongói csoportokkal találkozom. Ilyen téren még antiszociálisabb vagyok és nincs kivel kiélnem rajongói hülyeségeimet. Szóval keserű szájízem volt a mosolyogva egymás nyakába ugró ismerősök láttán. Mégsem bánom, hogy senkit sem rángattam el magammal. Egy ismerősöm sem olvasta a szóban forgó könyveket és maximum kényszerből jöttek volna velem, ami rányomta volna a bélyegét a dologra. Végső soron jó volt egyedül is. Ez nekem nem akadály.
Kicsit késve kezdtek és néhányan (Köztük két magas férfi! Kicsit sem ütöttek ki az alacsony nőneműek tengerében...) sikeresen beálltak a székem elé, így semmit sem láttam, hiába foglaltam helyet a főasztal mellett. Viszont találékony vagyok, én is felálltam és az elém telepedők válla felett (legalább magasságban segített a csizma) kémleltem az eseményeket.
Klausmann Viktor jó választásnak bizonyult az esemény lebonyolításához. Feloldotta a hangulatot. Az írónők viszont elég szűkszavúak voltak. Egyedül Szurovecz Kitti mutatott nagyobb aktivitást, de ez egy újságírótól nem meglepő. A másik két hölgy tipikus író. Kicsit megszeppentnek tűntek, még szokniuk kell a rajongókat.
Maga a "műsor" egy beszélgetős estre hajazott bemutatkozással, néhány érdekesség megosztásával és természetesen a könyvekkel, ki mit írt és mit fog majd a későbbiekben. Aztán mindegyik új kötetből felolvastak egy részletet. (Sajnos elfelejtettem a szép vörös hajú nő nevét, aki a mesélő szerepét töltötte be. Nagyon kellemes hangja volt.)
Ez után jött a dedikálás, vagyis az olvasók megrohamozták őket. Én ekkor elsunnyogtam megvenni A boszorka démonát, hiszen főleg ezért mentem. Taktikusan nem a beszélgetés előtt tettem, amikor mindenki ott tolongott, hanem a nagy dedikáló roham alatt, így kényelmesen kiválaszthattam a kiszemelt kötetet. Aztán visszapofátlankodtam a dedikálók sorának elejére. Szerencsémre Benina az asztal szélén ült, így nem kellett átverekednem magam a másik két soron.
Büszkén jelenthetem, hogy mögöttem, az ágyamon ott pihen mindkét kötet (a régi és a friss szerzemény) dedikálva. Elégedett vagyok, bár ez a második kötet elég soványkának tűnik a másik mellett és ismételten tettek olvasói véleményeket az utolsó lapokra, ami szerintem totál felesleges papírpazarlás. A borítója viszont csodálatos.
Miután végeztem a dedikáltatással, beváltottam a szendvicses kupont, amit még az elején osztogattak. Nagy piros pont a szervezőknek a húsmentes szendvicsekért és a gyümölcsléért.
Az ingyen kaja után le is léptem. Nem volt értelme maradni, hiszen csak egyedül álldogálhattam volna, azt meg nem szeretek.
A szombatom tehát nagyon is jól telt és remélem máskor is lesz alkalmam ilyen eseményekre eljutni. Vágyálmom, hogy a TMI minden kötetét Cassandra Clare orra alá dughassam, hogy lebetűzve neki a nevemet aláírhassa. Na akkor biztosan őrült fanatikus lennék tele rúnákkal.

Ha már könyvek, meg kell jegyeznem egy apróságot. Ismét elküldtem egy könyvkritikámat az Ulpius-ház blogjára. Fel is került és cserébe kaptam egy 50%-os kupont a boltjukba. Tehát pár napom belül megint könyvet veszek. Na, ezért vagyok vásárlás-centrikus liba. Más nők cipőket vesznek tonnaszám, én meg a frissen nyomott köteteket. Csak azt nem tudom, mikor fogom elolvasni őket. Még mindig időhiányban szenvedek és a fő olvasmányom Rousseau, akiből már elegem van. Nem szeretem a kötelező irodalmat.
És egy fontos hír:
Úgy tűnik, kiadják Rob Thurman második kötetét a Holdvilágot. Az Éjvilágról már írtam egy korábbi bejegyzésemben. Egyik kedvenc könyvem, de az érdeklődés hiányára való tekintettel a Tuan Kiadó úgy döntött, nem folytatja a sorozatot, hiába van már lefordítva magyarra. Ma mégis azt a hírt olvastam molyon, hogy még ebben a hónapban a polcokra kerül. Remélem nem kacsa és tényleg begyűjthetem ezt a már évek óta várt darabot. Biztosan azonnal lecsapok rá.

Ami a bejegyzésbe ékelt fenti képet illeti, csak azért tettem bele, mert az illusztráció nélküli bejegyzések olyan csupasznak tűnnek. Saját alkotás Cris Ortega nyomán. Persze, meg sem közelítettem a művésznőt, de első próbálkozásra nem olyan gyászos.

Még egy hír a végére és megyek vissza tanulni.
Zenei ízlésem elég vegyes, de a rock mindig egy kibérelt csücsköt foglal el a szívemben, így nagy öröm számomra az Evanescence új 2011-es albumát hallgatni. Amy Lee hangja csodálatos. Plusz bírom a stílusát ezt a darkos, mégis csinos, kicsit gót, kicsit vámpír, kicsit modern egyveleget. Olyan szép haja van. Mindig irigykedem rá, mondjuk nem ok nélkül, hiszen egy igazán szép nő. Róla is tettem képet.
No, de most az új albumukon van a hangsúly, így szolgáltatok is egy linket, hogy minden erre tévedőt rabul ejthessen Amy tiszta hangja. Bár ez a szám inkább a pörgősebb kategóriába tartozik.

Evanescence - What You Want

És még egy régebbi szám bizonyítékul a csodás hangjára, bár remélhetően ezt a dalt nem kell senkinek sem bemutatni.

Evanescense - Lithium