Ez meg az

Ez most egy kicsit személyesebb hangvételű bejegyzés lesz. Mostanában történt egy s más, ami megmozgatta a gondolataimat.
Kezdem talán ott, hogy meglepetésemre ismerőseim között egyre népszerűbb a blogolás. Nem egyszer közölte velem valaki, hogy nekilátott blogot írni. Ilyenkor gondolatban figyelmeztetnem kellett magamat, mielőtt rávághattam volna: "Én is.". Még mindig nem szeretném ismerőseim orrára kötni ennek a blognak a létezését. Hogy miért? Mert ez az én picinyke világom küszöbe. Félreértés ne essék, ha valaki idetévedne és beleolvasna, netalán találna valamit, ami róla szól, vagy hozzá kapcsolódik, nem jönnék zavarba. Számomra az őszinteség az egyik legnagyobb erény és nem szoktam véka alá rejteni véleményemet. Azt a néhány gondolatot, amit itt megosztok ismerőseimmel kapcsolatban pedig a szemükbe is megmondom. Viszont ez a blog világom küszöbe. A világom pedig a történeteim. Innen ezek csupán egy ugrásra, vagy inkább egy kattintásra vannak. Szeretném megőrizni inkognitómat.
Valahogy mégis majdnem kiszaladt a számom a fent említett mondat. Ez pedig azt mutatja, hogy egy hangyányit bennem van a kérdés: Mi lenne, ha?. Mi lenne, ha elmondanám? A válasz egy szó: sokk. Úgy megdöbbenteném ismerőseimet, mint a rokonságomat sikerült szombaton... Minden kétely, bizonytalanság ellenére hazardíroztam kicsit. A linkek közé betettem két nagyon jó barátom blogját. Ez azért veszélyes, mert a blogger lehetővé teszi az oldal megnyitásának forrását, vagyis mutatja a hivatkozásokat. Ergo ha innen megnyitom, ez a blog szerepel majd a források között. Persze erre a funkcióra még rá kell jönnie kedves új blogoló barátaimnak.
Mégis bátran bíztatok mindenkit, hogy nézzen csak bele ebbe a két blogba.
Csikoszokni oldalát azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a divat, szépségápolás, sorozatok, vagy az agility iránt.
Ribizly blogja pedig amolyan utazási napló. Februártól ugyanis fél évre Lengyelországba költözik az erasmusnak köszönhetően. Bizonyára sok érdekes dolgot fog megosztani a világhálóval, így bátran ajánlom utazást kedvelőknek, Lengyelország iránt érdeklődőknek, vagy azoknak, akik szintén külföldi tanulmányokban gondolkodnak.
Ennyit az önkéntes reklámról.

Akkor most rátérek a szombati eseményekre.
Szombaton esküvőre voltam hivatalos. Apukám legkisebb húga ment férjhez. Az esküvő pedig nem volt épp szokványos, legalábbis nem az általam eddig tapasztaltak sablonjába illő. A vőlegény ugyanis francia származású, így az egész rokonsága egyenesen Franciaországból repült egy magyar kis falucskába megünnepelni a nagy eseményt. Az én rokonságom egyáltalán nem beszél franciául, ők meg nem beszélnek magyarul (a vőlegényt kivéve) és az angollal sincs épp a helyzet magaslatán egyik csapat sem. Igazából egy össznépi activityre számítottam. Ám erre nem volt szükség. A két csapat jó néhány feles után vegyült csak és akkor már oly mindegy milyen nyelvet beszél az ember. Viszont a legjellemzőbb a mindenki marad a saját anyanyelvének gyűrűjében szitu volt.
Nagyon jól éreztem magam, bár nem kedvelem az esküvőket. Ennek oka több dologra vezethető vissza.
1. esküvő = egyél, igyál, amennyit bírsz Vegetáriánus létemre nem vagyok nagy húsleves és rántott hús rajongó és nagymamám szavaival élve "a kismacska is többet eszik nálam". Az alkoholnak meg már a szagától is rosszul vagyok.
2. Jó pofizni kell a rokonsággal és mindenkinek elmesélni a családfámat és eddigi életemet.
3. Tánc. Tánctudásom nem épp a legjobb. Az egyik történetem főszereplőjének (Ann) tánctudása egyezik az enyémmel.
4. A mulatós azon kevés zenei kategóriába tartozik, amitől rosszul vagyok.
5. Mindenki ki van csípve és az én önbizalmam e téren a béka feneke alatt van.
Ezek fényében cseppet aggodalmasan álltam hozzá a dolgokhoz. De ha már egyszer esküvő, adjuk meg a módját alapon két év után elmentem a fodrászhoz. A hatás pedig nem maradt el. A hajam belőve, a ruhám tökéletes (végre kaptam egy normális csipke pulóvert) és még egy leheletnyi sminket is bevállaltam. Na, nem a fekete szemceruzát, mert attól vámpírrá változtam volna, így maradtam a kéknél.
Az eredmény: a menyasszony után én voltam a nagy szám.
Reakciók: mamám - "Végre nem farmerban van!" nagynéném - "Jé, nőnek van öltözve!" "Neked mindig szoknyát kellene hordanod."
Annyi bókot zsebeltem be pár óra alatt, amennyit eddigi életem folyamán kaptam. Ezt most beoszthatom a következő húsz évre...
A bókok hatására, és mert a hajam tényleg nagyon jó lett és imádom a csipke felsőmet, feltöltöttem egy képet. Igen, én szeretgetem a cserépkályhát... ^^
Mondjuk, úgy nem nehéz jól kinézni, ha fagytól csikorgó januárban egy nyári koktélruhában feszít az ember a vastag ruhába öltözöttek mellett. Azért valamennyi maradt eredeti stílusomból és fekete tornacipőben nyomtam végig a lagzit. Kényelmes, meleg, mi kell még?
Aztán a többi aggodalmam is elszállt. A vacsoránál gondoltak rám és volt húsmentes fogás is. Nem is volt annyira rossz megismerni rokonságom ezen oldalát. Egyáltalán nem unatkoztam és a zene is inkább retróba hajló volt. Nem szívathatták meg ugyebár a francia vendégeket a magyar mulatóssal, így nemzetköziben ment a buli.
Egyedüli problémám a tánc volt. Táncoltam, bár nekem ehhez nagy tömeg, nagyon jó zene és sok idő kell, hogy feloldódjak. E helyett volt még elmegy szintű zene és valahányszor a táncparkettre tévedtem, alig voltak néhányan körülöttem. Ráadásnak a vőlegény lepasszolt az egyik francia pasinak, aki kegyetlenül jól táncolt. Én meg zavaromban sem kommunikálni nem bírtam vele (angolul beszélt, elvileg én is beszélek, gyakorlatban nem volt józan, én meg azt sem tudtam fiú vagyok e vagy lány zavaromban) és vagy hatszor ráléptem szerencsétlen lábára. Már a fülem is égett, mire vége lett és elmenekülhettem. Utána meg igyekeztem kerülni a táncparkettet.
Összegezve ez volt az eddigi legjobb esküvő, amin voltam.

Büszkén állíthatom, hogy hivatalosan is teljesítettem a félév összes tárgyát. Éljenek a hattyúk! Ezentúl a hattyú lesz a kedvenc madaram. ^^
Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés, hogy végre vége van a vizsgaidőszaknak. Már csak a jegybeíratás miatt futkosok és a következő félév tárgyainak felvétele miatt aggodalmaskodhatok. De ez már tényleg semmi ahhoz a 12 vizsgához, amit az elmúlt másfél hónapban teljesítettem.
Most pedig megérdemelt pihenésemet töltöm. A gond csak az, hogy a terveim már megint nem úgy alakulnak, ahogy gondoltam. Vége a vizsgadrukknak, így van agyi kapacitásom más dolgokon agyalni, vagyis a gyászos szociális életemen. Szörnyparti törölve, mert senki sem jön el velem. Miért is nem lepődtem meg én ezen? Hiába mennék koncertre, moziba, ide-oda, senki sem jön velem. Egyedül pedig nem olyan jó. Persze megvolt a forrócsokis beszélgetés Ribizlyvel, ma találkoztam Applequeennel, de ez nem elég. Egyetlen egy pörgős, ugrálós koncertet szeretnék, hogy végre tényleg elengedhessem magam... De ami nem megy azt ne erőltessük. Úgyhogy a kéthetes szabadságom alatt begubózok szépen alkotni és olvasni. Nekem ez is épp akkora élvezet, még ha a kívülálló nem is hiszi.
Egy idézettel zárom a bejegyzést.

"Az őszinteség sohasem nevetséges, mindig tiszteletreméltó."

Narnia

Jelenlegi állapotom: agyhalott zombi.
Mégis blogolok, mert már tegnap is akartam írni, van bőven témám és túl fáradt vagyok, hogy elaludjak.
Szóval ismételten egy film van terítéken, legalábbis erről indítok.
Gondolom, ha azt mondom: Narnia, mindenki arra gondol, amire én. Ez pedig egy több kötetes könyv, illetve a filmadaptációi. A könyvet még nem olvastam és mivel meglehetősen hosszú és a könyvlistámon jelenleg nincs szabad hely, a közeljövőben nem is fogom. Viszont a nyáron lehet belevágok. Szeretném elolvasni az összes kötetet és ha a könyvtárban megtalálható, akkor nem fogok habozni. Ezért csak a filmekre hagyatkozhatok a témában.

Az első film, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, nagyon tetszett. Imádom az ilyen típusú dolgokat és nem is volt különösebb problémám a technikai kivitelezéssel. Persze, néha elég gagyinak hatott néhány lény, de a hangulat kárpótolt. Aztán megnéztem a második részt is, ami cseppet csalódást okozott. Az előzőhöz képest nem nyújtott olyan nagy élményt. Zavarosnak is hatott, mivel volt jó néhány kérdés a fejemben, hogy akkor most mi is van pontosan. (A Harry Potternél is éreztem hasonlót, míg el nem olvastam a könyveket.) Ráadásul az első rész cselekményéhez képest a második sokkal kiszámíthatóbbnak bizonyult. Fél perc után tudtam az egész film menetét. Mégis mondhatom, hogy még mindig szeretem Narnia világát.
Aztán ma, mivel elhatároztam, hogy az utolsó vizsgám után moziba megyek kiengedni a gőzt, elmásztam a moziba és megnéztem a Hajnalvándor útját. Nem érdekelt, hogy senkit sem tudtam magammal csábítani, beültem egyedül is. Aztán elkezdődött a film, kikapcsolt agyam maradék cafatja, nem gondoltam semmire, csak utaztam a főhősökkel egy szép hajó fedélzetén.
Nagyon tetszett ez a rész. Persze, még mindig az első a kedvencem, ám ez méltó folytatásának bizonyult. A látványra nem volt panaszom, bár néha elég műnek hatottak a lények és a sárkány sem volt tökéletes. Igen, van benn egy sárkány, ami külön öröm. Imádom a sárkányokat! Nem alkották meg rosszul és a mimikája kifejezetten tetszett, de tökéletes sárkányt még nem láttam.
Lucy és Edmund kerül át Narniába egy potyautas rokonnal. A másik két testvér már felnőtt, így nem léphet át többet és nekik is ez az utolsó útjuk. Nem igazán szeretem, amikor megváltozik a főszereplő, most mégsem zavart annyira. Majd a következő részben fog... A cselekményről nem is írók, akit érdekel, nézze meg. Érdekesség, hogy mivel ismerem a hátterét ennek a műnek, (mármint a könyvnek) így mosolyogva néztem meg az utolsó néhány percet.
Úgyse bírom megállni, úgyhogy leírom, mire gondolok. Szóval az egész könyvsorozat elég erős keresztény irányultságot követ. Meglepő? Ha annak találod, akkor leesik az állad a következő mondattól: A Gyűrűk Ura és az egész tolkien-mitológia is keresztény vasbetonon nyugszik. Amolyan Bibliakiegészítésnek szánta. C. S. Lewis is hasonlót alkotott a Narniával. (Amúgy a két író nem kedvelte egymást.) Ennek tükrében az utolsó néhány percet Bibliai szempontból érdemes nézni, vagy legalábbis úgy, hogy megpróbáljuk összekötni a kettőt. Kis segítség: Aslan, amikor elbúcsúzik a gyerekektől, elejt egy ilyen mondatot: Ott vagyok, csak másképp hívnak. Na, de itt most abbahagyom és mindenkire rábízom a nagy következtetés levonását. Nem ér rákeresni a neten, tessék gondolkozni!


Még néhány gondolat a szereplőkkel kapcsolatban. Az alap négyes közül pont Lucy és Edmund áll közel a szívemhez. Annyira jó nézni, ahogy Lucy mindenre rácsodálkozik. Edmund karaktere pedig nagyon el lett találva. Igazán emberi, hibákkal, kétségekkel és mégis mindig jól dönt. Nem szeretem az agyondicsért, csupa jó szereplőket.
Aslan is megfogott, ahogy őt tökéletesen vitték fel mozivászonra. Főleg az első részben, amiben talán még élethűbbnek hatott. És ott van Caspian herceg. A második filmben irritált. Egyáltalán nem tetszett, míg ebben a ma látott filmben megkedveltem. Fejlődött és nemcsak külsőre, (határozottan jól áll neki ez a kis borosta) hanem jellemre is. Végre úgy viselkedik, ahogy kell, egyszerűen felnőtt végre. Az őt alakító színészre, Ben Barners-re pedig egyáltalán nem lehet panasz. Jól alakította a nyálas, zöldfülű herceget és a magabiztos királyt is. Plusz tényleg nagyon jól áll neki ez a borosta. ^^ Nem bírtam megállni, így a felső, illetve a bal oldali képen megcsodálható. Most pedig, hogy képeket kerestem róla, rájöttem, hogy hozzá is volt már szerencsém korábban. Ő játszotta Dorian Gray-t. Abban pedig határozottan nagyot alakított. Nagyon jó film, de mit is várhat az ember egy ilyen jó alapsztoritól? Szerintem, Bennek jobban áll a sötét szerep. Talán a gyönyörű fekete szeme miatt. Van benn valami sötét mélység, ami határozottan tetszik.

De ha már pasik, akkor ezt muszáj megosztanom a világgal.
Gossip Girl és Chuck Bass rajongók figyelem!


Ed Westwick, ismertebb nevén Chuck Bass, hangoskönyvet készít.
A Cassandra Clare által írt (korábbi bejegyzésemben emlegetett) Mortal Instruments című könyvsorozat negyedik kötetét, City of Fallen Angels-t hangoskönyvben is kiadják. A készítők pedig Edet kérték fel a férfi szereplők narrátorának. Annak, aki nem ismerné Ed hangját, megsúgom, hogy iszonyatosan szexi. Erre nincs jobb szó. És ez a hang párosul a történetben megismert Jace karakterével, ami enyhén szólva is sikítófrászt hozott ki a rajongókból. Szerintem, ez lesz a legtöbb példányban eladott hangoskönyv. Én is szeretném beszerezni, csak még azt nem tudom, hogyan. De biztosan megoldom, hisz ennél jobb angol nyelvgyakorlást ki sem tudtam volna találni.

Még egy gyors helyzetjelentés a végére.
12 vizsga után, agyhalott zombiként tengetem napjaimat és reménykedem, hogy a mai vizsgámra kapok egy "hattyút". Ha viszont meghúznak, jaj a világnak, hisztis leszek.
Vámpírnaplók 2. évadát nézem és továbbra is I love Ian szindrómában szenvedek. Ez már kóros...
Gossip Girl 3. évadát be szeretném fejezni.
Ribizlyvel a héten beülünk egy kávé, vagy forrócsoki mellé és megvitatjuk az elmúlt mozgalmas napokat, ráadásul szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy hamarosan fél évig nem látjuk egymást.
Hétvégén esküvőre megyek. Meg fogok fázni. A ruhám szép, de vékony és nyári viselet. "A szépségért meg kell szenvedni" - állítják a mazochisták és a fakírok. Távol állok tőlük...
Applequeennel is csapunk egy csajos napot valamikor és ott van a szörny buli, amire még mindig toborzok és alig várom, hogy kipróbálhassam a jelmezemet.
Ezek fényében, mozgalmas két hét áll előttem és rohadtul nem akarok még egy pótvizsgát is belezsúfolni, úgyhogy tessék nekem rajzolni egy szép "hattyút". (hattyú = elégséges Egy kis egyetemi szleng Pucca jóvoltából. ^^ )
Tervezem, hogy a programok közti órákat alvással töltöm, így nem hiszem, hogy sokat fogok haladni az írásban. Bár ez ihlet kérdése. Ha megszáll, úgyse jön álom a szememre. Plusz, már megint egy átírat motoszkál a fejemben, egy új történet jobb változatban.
Ó igen, és végre február lesz, ami azt jelenti, hogy olvashatok kedvemre. Holnap el is kezdem az első karácsonyi szerzeményemet (A jáde átka) és ahogy haladok a könyvekkel, úgy írom róluk az ismertetőket is.
Ma még a kolis élményeimet is meg akartam osztani, de elég volt, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzésem. Megyek regenerálódni...

Tolvajok hercege

Már szinte viszket a bőröm az ihlettől és fizikai fájdalmat érzek, ha még egy tételt el kell olvasnom, így kompromisszumot kötöttem magammal. Blogolok kicsit, így alábbhagy az ihletem bizsergése és agyam is felfrissül kissé. Ráadásnak egy bejegyzés megírása nem tart olyan sokáig, mint történeteim fejezetei és bőven marad időm megtanulni a 3 hátralévő tételt. Brrr... már azon a szinten vagyok, hogy minden mindegy, csak legyen már vége.
Tehet ismét egy filmről szeretnék írni. Megfáradt agysejtjeim könnyű kikapcsolódás, koffein és csoki után visítottak. Ezért letöltöttem egy jónak ígérkező filmet. The Thief Lord (Tolvajok hercege) egy könnyed kalandfim. Pont ilyenre volt szükségem.
Ismertető port.hu-ról:

"Bo és Prosper testvérek, előbbi a rokonainál, utóbbi árvaházban él, míg meg nem szökik, majd öccsével együtt Velencébe utaznak. Ott találkoznak egy helyi tolvajjal és csapatával, akik szintén árvák. A két testvér hozzájuk csapódik, és úgy élnek, mint egy család, mígnem azt a megbízást kapják, hogy lopjanak el egy szárnyat, ami egy csodás körhinta eleme. A szerkezet állítólag képes a fiatalt időssé, az időset pedig fiatallá tenni.
A banda a Tolvajok Hercegével az élen a hinta keresésére indul, ám közben előkerülnek a rokonok, akik visszavinnék a kis Bo-t, annak ellenére, hogy a fiú gyűlöli őket, és nem akar velük élni, de mert felnőtt gyámsága nélkül nem élhet, újra hozzájuk kerül. Prosper ezért úgy dönt, felkutatja a körhintát és felül rá, hogy aztán felnőttként viselhesse öccse gondját..."

A történet elég sablonízű. Nekem a Twist Olivér ugrott be, amint elolvastam az ismertetőt. Aztán mégis megnéztem, mert garantáltan egyszerű, mégis izgalmas cselekményt, boldog befejezést és Velence látványát ígérte. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.
A történet valóban egyszerű, bár néha a kis Bo által látott csodálatos dolgok megfűszerezik. Adnak neki egy mágikus bájt, amit a körhinta csak fokoz. Szeretem az ilyen filmeket. Azt sugallják, hogy vannak még csodák. Néha pedig kifejezetten jó az ilyen csodákba menekülni a valóság elől.
A cselekményről inkább nem írók, mivel tényleg egyszerű és az ismertető jól összefoglalja a lényeget. A karakterek már egy fokkal érdekesebbek. A főszereplő testvérpár nem túl egyedi, mégis kellemes karaktereknek bizonyulnak. Bo pedig egyenesen zabálnivaló gyermeki ártatlanságával, szőke hajával és egyedüli képességével, mivel ő tényleg látja a csodákat a világban. A bátyja már egy fokkal sablonosabb, a tipikus jófiú. A tolvajok hercege sem nevezhető egyedi karakternek, bár határozottan a könnyen megszerethető típusba tartozik. Ő a rafinált, titokzatos alak. Csak azt nem értettem, hogy a többiek, miért reagáltak ilyen durván, mikor kiderült a titka. Még Prosper sem volt túl megértő. Ezért pedig számomra Scipio karaktere még jobbnak tűnik. Sokkal kidolgozottabbnak és érdekesebbnek hat, mint a többiek. A csapat további három személye elég sablonos. Egy lány, aki gyengéd érzelmeket táplál a főszereplő iránt, egy harcias srác és egy kedves, de naiv fiú. Ehhez jönnek a gonosz gyámok, egy vajszívű magándetektív, egy kapzsi kereskedő, egy minden lében kanál fotós és már kész is a szereplőgárda.
Nekem tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Csak sodródtam az eseményekkel, szurkoltam a gyerekeknek és élveztem Velence gyönyörű utcáit. Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik szeretik az ifjúsági filmeket, vagy elszakadnának kissé a valóságtól.


A régebbi filmek egyik nagy pozitívuma számomra az, hogy miután megnéztem, nem kell a fantáziámra hagyatkoznom, hanem egyből láthatom miből lett a cserebogár. A színészek ebben a filmben még gyerekek. Helyes kiskölykök, ám a valóságban ezekből a kölykökből felnőtt srácok lettek.
A tolvajok hercegét, vagyis Scipiót játszó Rollo Weeks is felnőtt már. A legfelső képen egy aranyos fiú, míg a bal oldalin már egy idősebb kiadásban tetszeleg.
A fő vonásai megmaradtak és nem lett belőle rossz pasi, de nem is az a kimondott cipőbe olvadós kategória. (Na, jó, én nehezen olvadok a cipőmbe...) Sajnos Rollót nem láthatjuk túl sok filmben. Ellenben a másik időközben felcseperedett srácot igen.
Aaron Johnson, aki Prospert alakítja, több filmben is megmutatkozik. Ő is szépen megnőtt és belőle sem lett rossz pasi, ám ő sem éri el nálam a cipőbe olvadós hatást. (Most, hogy jobban belegondolok, eddig csak Ian tudott a cipőmbe olvasztani. ^^)

Azért ez a kép jobb oldalon, amit róla találtam, határozottan tetszik. Szeretem a fekete-fehér képeket és az ilyen beállításokat. Az pedig nagyon meglepett, hogy már korábban volt szerencsém hozzá egy másik filmben. Angus, Thongs and Perfect Snogging (A macskám, a családom és a fiúk) című filmet még talán a nyáron láttam. Valami romantikus vígjátékhoz volt kedvem és megtetszett a címe. A történet nem nagy szám. Sőt néha elég agyzsibbasztónak hatott és a macska volt az egyetlen igazán jó karakter. Ebben a filmben Aaron játszotta azt a fiút, akibe a főszereplő lány belezúgott, na meg persze még egy tucat másik lány is. Kifejezetten taszított a karaktere. Amolyan nyálas szépfiú volt, amit nem kedvelek. Viszont megnézném egy újabb filmben, hogy lássam mennyire vetkőzte le a vasalthajú szépfiú szerepet.

Inception

Ma jutottam el odáig, hogy megnézzem a sokak által 2010 legjobb filmjeként emlegetett alkotást. Az Inception, vagy Eredet, eléggé jó kritikákat kapott és ismerőseim közül mindenki dicsérte. Ez pedig kíváncsivá tett. Szkeptikusan állok hozzá a nagyon dicsért, reklámozott dolgokhoz, így ebbe a filmbe is ilyen érzésekkel vágtam bele. Na, de előbb egy rövid ismertető port.hu-ról:

"A profi tolvaj mindent el tud lopni. Minél nagyobb mester a szakmájában, annál kevésbé lehet előtte akadály. Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) a legjobbak között is az első: ő mások álmait szerzi meg. Amikor áldozata éjszaka az álomfázisba jut, ő belopózik, és a legnagyobb értékekkel távozik. E tudás tette Cobbot az ipari kémkedés legkeresettebb bűnözőjévé és örökké menekülő, magányos férfivá.
És most kap egy esélyt, hogy helyrehozza az összes régi hibáját, és visszaszerezze az elveszett életét. Ehhez nem lopnia kell, hanem profi bandája segítségével visszatérnie az eredethez, és egy gondolatot elültetni valakinek a fejében. Ez lesz a tökéletes bűntény. De a legjobb tervet is keresztülhúzhatja, ha a kiszemelt áldozat maga is profi. Aki olyan veszélyes, amilyenről Cobb még csak nem is álmodott."

Véleményem szerint, ez az ismertető eléggé megtévesztő. Egy akciófilm hatását kelti a szokásos "ki a vagányabb macsó a városban" érzéssel. Hát, ez a film nem ilyen.
Az eleje kellően zavarosan indul, de hamar fel lehet venni a fonalat és nekem teljesen kiszámítható is volt a cselekmény. Azt szeretem, amikor váratlan és döbbenetes események követik egymást, hogy ne tudjam előre, mi lesz a következő lépés. Ennél a filmnél viszont túl könnyen összeraktam a szálakat. Kiszámítható volt és nekem egy cseppet vontatott is. Nem azért, mert kevés a látványos jelenet, vagy az izgalom, hanem mert kevesebb idő alatt is le lehetett volna rendezni. Mire vége lett és rápillantottam az órára, az agyamon ez szaladt át: "Bakker, már megint elcsesztem a délutánomat és nem tanultam!" Az igazán jó filmekre nem sajnálom az időt még akkor se, ha épp alig van néhány szabad percem. Ezt a filmet viszont nem sorolhatom az igazán jó alkotások közé. Kap egy szimpla jó besorolást, mivel nem unalmas és határozottan eredeti az ötlet. A látványra és a színészekre pedig egy szavam sem lehet. Bár DiCapriótól ezt el is lehet várni.
A film alatt, főleg a vége felé, egyre jobban vártam a befejezést. Kíváncsi voltam, milyen csattanót szántak a végére. Barátaimtól azt hallottam, hogy az utolsó néhány perc a legjobb. Ezért egy nagy fordulatra, vagy elgondolkodtató lezárásra számítottam. Sajnos, csalódnom kellett. Tudtam, hogy ez lesz a vége és egyáltalán nem érzek késztetést a mély gondolkodásra a témával kapcsolatban.
Összegzésül, ez egy jó film, amit érdemes megnézni, főleg ha az embernek van rá elég ideje. Viszont ne számítson senki katarzisérzésre és attól, hogy a többség 2010 legjobb filmjének tartja, nem kötelező szeretni. Nekem nem ez az év filmje és biztosan nem fogom még egyszer megnézni, mivel egyszer elég volt.

Hogy tovább jártathassam ujjaimat a klaviatúrán, ami már nagyon hiányzott, néhány gondolatot még pötyögök a témával kapcsolatban. A film alap sztorija, az álmok és jelentőségük, egy igazán megkapó téma. A tudomány mai állása szerint, milkalila gőzünk sincs, miért álmodunk, ahogy arról sem, hogy mi ezeknek a jelentése. Persze, a könyvesboltok, újságosok és egyéb helyek tele vannak álmoskönyvek egész hadseregével és léteznek alváskutató központok is. Mégis, az álom, akárcsak az ásítás, rejtélynek bizonyult.
Biológiai megközelítés szerint, az agy álmunkban dolgozza fel a napi információkat. Pszichológia irányultság szerint, a tudatalattival van összefüggésben, míg a misztikusabb vonal nézeti a jövő, vagy akár a szellemvilág kifürkészésének egyik módját látják benne.
Szerintem, egyik sem fedi a valóságot és az álom csak azoknak fontos, akik törődnek vele. Vannak, akik sosem álmodnak, (persze orvosok szerint, ők is álmodnak, csak nem emlékeznek rá) míg vannak, akik ritkán és vannak, akik mindig. Az emberiség nagyobb része ritkán, mondjuk heti egyszer álmodik, úgy, hogy reggel emlékszik rá. Egyesek gyakrabban, de a felébredés pillanata után el is felejtik és vannak, akik úgy nyitják ki a szemüket, hogy semmire sem emlékeznek.

Én nem tartozom közéjük. Talán a legritkább esetbe tartozom, mivel valahányszor elalszom, álomba is merülök. Álmodom, majd mikor felébredek, tisztán emlékszem mindenre. A nap folyam persze a benyomások, érzések, emlékek elhalványodnak, de a lényeg megmarad. A hangulat, egy érzés, ami végigkísér, míg újra párnára nem hajtom fejemet.
Mivel anyukám spirituális beállítottságú, vagyis vonzódik a misztikus dolgokhoz, van négy különböző álmoskönyv a polcán. Ő is elég gyakran álmodik, úgy heti egy-két alkalommal és ha valami érdekes szerepel benne, felcsapja ezeket a könyveket. A vicc az, hogy mindegyik mást mondd. A legszórakoztatóbb álmoskönyvünk egy Freudot követő koncepció alapján készült és mindenben szexuális utalást lát, de szép képek vannak benne. Én csak nagyon ritkán lapozgatok bele ezekbe a kötetekbe. Szeretem magam megfejteni álmaimat, mivel az én felfogásom szerint, nekem szólnak, így csak én jöhetek rá értelmükre. Néha sikerül is beazonosítanom őket és párszor megtaláltam bennük a déjá vú érzéseim alapját.
Nos, ez is egy különös jelenség, ami nálam elég gyakran jelentkezik. Még nagyon régen, óvodáskoromban (igen, az óvodáskori álmaim egy részére is emlékszem) álmodtam egy kulcsos, lakatos, zöld, gömb vagy szív alakú, a tetején virágmintás, elég giccses ládikáról. Nem igazán tudom, mi volt álmomban vele, de szerepelt benne és megragadt az agyamban, mert olyan érdekesen nézett ki. Aztán jóval később (lehetett pár nap, vagy akár hónap, már nem emlékszem pontosan) egy kislány pont egy ilyen ládikát hozott az óvodába, amit én is közelről megcsodáltam. Mindig beleborzongok az ennyire erős déjá vu érzésbe...
Visszatérve az álmokra, én szeretem őket. Ha nem álmodom, ami csupán akkor fordul elő, mikor túlságosan kimerült vagyok, úgy érzem, mintha nem is aludtam volna. Sőt, volt már olyan, hogy nem tudtam mélyen elaludni és sodródtam álom és valóság határán. Ilyenkor mintha egyszerre lennék két helyen. Ugyanabban a pillanatban létezem álmomban és a valóságban. De persze, ki dönti el, hogy melyik a valóság? Vagy akár, miért ne lehetne mindkettő az? Álmunkban talán nem viselkedünk épp úgy, mint éberen? Nem cselekszünk, találkozunk másokkal, érzünk, eszünk, sőt még alszunk is? Akkor honnan tudjuk, hogy az egy álom, és ez itt a valóság? Lehet, hogy mikor elalszunk egy másik világban épp felébredünk és épp ugyanilyen ködösen, vagy akár sehogy emlékszünk a nap folyamán történtekre. Nem, ezeket a gondolatokat nem a film váltotta ki belőlem. Ezek mindig is foglalkoztattak.
A másik érdekesség, a rémálok. Sosem volt még rémálmom. Volt néhány kellemetlen, de igazi rettegéssel teli, izzadságban fürödve ébredős álmom, ami után nem mer az ember visszaaludni, még sosem volt. Pedig álmaim többsége horrorfilmbe is beillene. Támadott meg cápa, egy tucat mérges kígyó, vámpír, fegyveres őrült, aki meg is lőtt, hatalmas fehér izék (leginkább sétáló párnákra emlékeztettek) és néhány medve, sőt farkas is. Mégis kipihenten ébredtem.
Őszintén fogalmam sincs, hogy miért álmodom minden éjjel, ahogy azt sem tudom, miért épp azt álmodom, miért épp azokkal az emberekkel. Viszont, nem is nagyon érdekel. Számomra a lényeg az, hogy álmodom és jó érzéssel tölt el. Ha pedig elgondolkodom álmaimon, nem eredetükre vagyok kíváncsi, hanem arra, amit közben éreztem. Nekem a hangulatok, benyomások, rezgések sokkal fontosabbak, mint az, hogy azért voltam épp mondjuk egy elhagyatott házban, mert előző este egy kísértetkastélyról szóló filmet néztem. Mindegy miért voltam ott, a lényeg, hogy ott voltam.

Ideje befejeznem. Álmos vagyok és nyűgös, mert még két vizsgám hátra van és már nem érzek magamban elég erőt a tanuláshoz. Tíz vizsga után agyam arra a tál görög csőben sült zöldségnek nevezett valamire emlékeztet, amit múlt héten vettem. Sem látványra sem tartalomra nem túl bizalomgerjesztő...
Néhány idézettel zárok.
Egy gyakori közmondás:

"Aki sokat alszik, keveset él."

Erre válaszom:

"Aki keveset alszik, túl fáradt, hogy éljen."

És legújabb agyszüleményem:

"Nem alszom át fél életemet, csak egy másik világban töltöm."

Anorexia

Megint túlságosan sok gondolat futkározik a fejemben és úgy érzem, muszáj legalább a töredéküket leírnom, hogy kissé lecsendesedjenek.
A bejegyzés címe nem egészen pontos, mivel nem ezzel a betegséggel akarok foglalkozni, ám mégis köze van hozzá mondanivalómnak.
A helyzet az, hogy van egy ismerősöm, akiről pár napja egy véletlen (utólag, mintha tudat alatti motiváció vezérelt volna) során megtudtam néhány információt. Ezek a nem várt dolgok pedig eléggé felkavartak. Szabályosan megrémisztett, hogy valaki a környezetemből pszichés étkezési zavarokkal küzd és észre sem vettem. Hol vannak ilyenkor a pontos megérzéseim? Mi lelte a rezgéseimet? Bár talán épp ezek vezették kíváncsiságomat, mikor a fent említett információhoz jutottam...
Nem szeretnék többet írni ismerősömről, mivel 1. semmi közöm hozzá, 2. lehet hogy tévedek (elég ritkán fordul elő) 3. nincs jogom a személyes dolgait nyilvánosságra hozni. Ezen megfontolásokból kiindulva, így most csupán leírom gondolatimat ezzel a betegséggel, illetve a hasonló problémákkal kapcsolatban. Talán hasznosnak bizonyulnak másoknak is...

Szokták mondani, hogy a külső nem minden. Nem a ruha teszi az embert, és így tovább. Erre a válaszom: "Egy nagy büdös francot nem!"
Igen is számítanak a külsőségek, hiszen első ránézésre mindenkit a kinézetéről ítélünk meg és ez tény. Még a legelfogulatlanabb ember is ezt teszi. Csupán néhány másodperc, nem több. Ránézünk valakire az utcán és beskatulyázzuk: nő, férfi, gyerek, felnőtt, szimpatikus, unszimpatikus, jól öltözött, csöves, rocker, hippi és így tovább. Ez pedig nem baj, hisz nem vagyunk egyformák (szerencsére) és teljesen normális, hogy a saját magunkhoz hasonló, a nekünk szimpatikus és az elvárásainknak megfelelő egyénekkel szeretnénk körbevenni magunkat. Erre valók a skatulyák. A probléma ott kezdődik, mikor valaki túl hevesen skatulyáz, vagy épp reagál egy ilyen besorolásra.
Néhány példa alapján: ha egy talpig feketébe öltözött, piercingekkel teleaggatott, punk hajú egyén sétál az utcán, a többség nem szívesen állna meg haverkodni vele. Ha egy hidrogénezett szőke, rózsaszín retikülös lány tipeg falatnyi ruhában, az emberek agyán egy név szalad át: Barbie. Míg ha egy fekete vaslathajú, feketére lakkozott körmű és (a franc se tudja már követni, hogy csíkos vagy kockás...) jellegzetes ruhát viselő ember ül a parkban, a mellette elhaladók fejében vagy egy tucat emós vicc villan fel. Ez teljesen normális, amíg nem sikítva szaladunk a punk elől, nem hülye libázzuk le a plázaszökevényt és nem rúgunk bele szegény szerencsétlen emós gyerekbe. A másik oldalról viszont, ha úgy döntünk, nekünk a punk zene tetszik és ezt a nagyvilág arcába akarjuk vágni megjelenésünkkel, akkor ne csodálkozzunk, ha elszaladnak előlünk egy kihalt utcában. Ha a rózsaszín irányt érezzük közel magunkhoz, akkor ne lepődjünk meg, ha nem feltételezik rólunk, hogy ismernénk a pi gyökét. Hogyha pedig emósnak tartjuk magunkat, ne akadjunk fenn a vicceken.
A skatulyák létező dolgok. Mindig is voltak és lesznek is. Ne felejtsük hát el, mielőtt felháborodnánk egy bekategorizáláson, hogy mi magunk is ezt tesszük, ha tetszik, ha nem. Sőt még saját magunkat is beleerőltetjük egy típusba.
Szerintem, a probléma az, hogy az emberek nincsenek tisztában ezzel, ahogy a saját maguk által vállalt, vagy épp vállalni kívánó szerepekkel sem.

Visszatérve a "kályhához" olyan dolgoknak akarunk megfelelni, amik lehetetlenek, vagy akár nem is léteznek. Néha túl magas elvárásokat állítunk fel magunkkal szemben, vagy túl sok embernek szeretnénk megfelelni. Az anorexia is ebből táplálkozik. Ha elhisszük azt a sok marhaságot, amit a média sugároz felénk, saját magunknak ártunk. Nem baj az, ha valaki szép szeretne lenni, ám a szép nem feltétlen jelenti egy modell testalkatát. Aki komolyan akar foglalkozni a modellkedéssel, vagy balettáncos szeretne lenni, az tényleg törődjön a súlyával, alakjával, hisz ez munkaköri elvárás. Viszont, ha nem ilyen álmokat dédelgetünk, sőt még akkor is, ha mégis, legyünk tisztában korlátainkkal, adottságainkkal. Nem mindenki modell alkat. Nem kell naponta ötször a mérlegre állni, vagy a tükör előtt panaszkodni, sem a kalóriákat számolni. Csak meg kell találni az egyensúlyt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Teljesen senki sem elégedett magával, még a világ szépe verseny nyertese sem. Törekedni lehet a tökéletességre, de elérni nem, hisz emberek vagyunk és az ember tökéletlen lény tele hibákkal, ugyanakkor lehetőségekkel is. A lehetőség pedig mindig nyitva áll, csak el kell fogadnunk önmagunkat. Meg kell barátkoznunk a határainkkal és meglátnunk a tökéletlenség szépségét, ugyanis van neki. Nem biztos, hogy a legpirosabb alma a legfinomabb...
Természetesen, én sem vagyok teljes mértékben megbarátkozva magammal sem külsőleg, sem belsőleg. Képességeink határaival elég nehéz szembenézni. Mégis igyekszem a fontos dolgokra koncentrálni, az olyan hibákra, amik valóban problémát jelenthetnek, mint például lustaságom, és nem törődni mások véleményével, csak és kizárólag a saját reális elvárásaimmal. Tudom, mire vagyok képes és mire nem. Feszegethetem a határokat, de nem állíthatok fel elérhetetlen célokat, akkor ugyanis szembe kell majd néznem ismételten képességeim korlátaival, ami egyáltalán nem kellemes élmény. Megtettem már néhányszor és most már talán tudom, meddig mehetek el.
Azt pedig csak remélhetem, hogy ismerősöm előbb rájön fizikai korlátaira és kevésbé ijesztő szabályokat szab ki magának, még mielőtt nagyobb baj (esetleg anorexia) lesz a vége. A pszichés gondok azonban nem olyan egyszerű esetek, amiket egy-egy pofon az élettől helyre tesz. Itt radikális változások szükségesek. De hiába vagyok tisztában mindezzel, nem segíthetek. Csak az oldalvonalról nézhetem a küzdelmet és reménykedhetek, hogy a családja, közeli barátai észreveszik ugyanazt, amit én és megpróbálnak segíteni neki.

Ezen bejegyzésem célja csupán saját lelki világom lenyugtatása és a csöppnyi remény, hogy ha már az ismerősömnek nem segíthetek, talán egy erre tévedő, hasonló problémákkal küzdő, vagy épp egy néző, akárcsak jómagam, némi segítséget kap. Támaszt, hogy nincs egyedül ebben a helyzetben...
Jane Austin szavaival zárom soraimat:

"A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye."

Tolkien születésnap

Ahogy előző bejegyzésem végén említettem, szombaton, vagyis január 8.-án Tolkien születésnapon voltam. Azt is írtam, hogy szeretném megosztani élményeimet, amit most meg is teszek.
Szóval a Magyar Tolkien Társaság már jó pár éve megrendezi Tolkien professzor úr születésnapja alkalmából a "LEP"-et. A LEP jelentése Long-Expected Party, vagyis Egy rég várt ünnepély. Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem rajta, sőt ez volt az első eseményem a társaság jóvoltából.

Kezdem talán az elején. Kaptam egy e-mailt, jobban mondva egy kurzusmailt, amiben linkelve volt a részletes program erről az alkalomról. Átböngésztem és megállapítottam: "Ez rohadt jó! Menni akarok!" Az elhatározás így megvolt, már csak partnert kellett találnom. Egyedül nem szeretek bulikba menni, mivel néha még társaságban is magányosnak érzem magam, kíséret nélkül pedig szabályosan elvesznék. Szerencsémre, nem tartott sokáig, míg meggyőztem Ribizlyt, hogy jöjjön el velem. Csak átküldtem neki a részletes programot és egyből rábólintott. Sikerült felkeltenem az érdeklődését és gyorsan egyeztettem is vele mindent, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Aztán elérkezett a nagy nap. Délután egyre beszéltem meg a találkozót Ribizlyvel és együtt mentünk felkutatni a helyet. A helyszín egy középiskola volt valahol Óbudán. Meg is néztem a pontos útvonalat és híres vagyok a beépített GPS-emről, mégis adódtak gondok. Kalandunk azzal indult, hogy nem találtuk a megfelelő buszt. Fél órát bolyongtunk, pedig végig az orrunk előtt volt, épp ezért nem vettük észre. Amint felszálltunk rá, sínen éreztük magunkat, egészen addig, míg ki nem derült: az útvonaltervező egy hazug dög. Állítása szerint csak két megálló, mi viszont már a harmadiknál jártunk és még mindig nem hagytuk el az Árpád-hidat. Korábbi bolyongásunk miatt nem szerettünk volna eltévedni, így a negyedik megállónál leszálltunk, hogy megnézzük mennyit kell még mennünk. ( Én hülye nem ellenőriztem le a megállókat, mielőtt felszálltunk...) Amint leszálltunk, heves röhögőgörcsben törtem ki, míg Ribizly azt ismételgette: "Én megmondtam, hogy ne szálljunk még le.", ugyanis csupán még egy megállót kellettünk volna menni, amit így lesétáltunk. De a lényeg, hogy épségben és vidáman megérkeztünk.
Megszereztük jegyeinket, amit a felső kép szemléltet és belevetettük magunkat a programokba.
Meg kell jegyeznem, hogy mindenki nagyon kedves volt velünk a ruhatárostól, az árusokon át, a büfésig. Először csak felmértük a terepet. Megnéztük, mit merre találunk. Ez a középiskola ugyanis hatalmas és a helyszínek egymástól viszonylag távol voltak. Szerintem, több vendégre számítottak, ahogy én is. A szervezőkön és a visszatérő vendégeken kívül, alig voltak hozzánk hasonló megszeppent látogatók.
Mivel a fényképezőgépem végig velem volt, meg is örökítettem a helyszínt:


A díszlet csodásan sikerült. A hatalmas plakátok, zászlók nagyon szépek voltak, ahogy a rajzkiállítás is. Volt néhány kifejezetten ügyes munka köztük. Egy sarokban kardok voltak kiállítva, míg a szervezők egy része végig jelmezben volt karddal, köpennyel felszerelve. Bírom a jelmezes dolgokat. Épp ezért vezetett első utunk az Emlékek Termébe, ahol választhattunk magunknak jelmezt, amit felpróbáltunk, majd lefényképeztek minket. Imádom a jelmezeket és bár a szervezőkön voltak a legjobb ruhák, mégis élvezettel válogattam a nem túl nagy választékból.
Amint ez megvolt, ittunk egy ingyen teát, beszélgettünk, megnéztük az árusokat, akik sok szép ékszert, könyvet és mini kardokat árultak. Aztán beültünk egy előadásra. A tanárom tartotta a találóan Bölcsek Termének keresztelt tanteremben. A Tolkien által kitalált nyelvek eredetéről és minden hozzájuk kapcsolódó információról volt szó. Bár nekem ismétlésnek számított, hiszen már hallottam egyszer órán, mégis élvezettel ültem végig. Ribizly pedig az új hallgató kíváncsiságával ült mellettem.
Előadás után megéheztünk, így betértünk a büfébe, ahol ötletesebbnél ötletesebb nevű ételekkel találkozhattunk baráti áron. Nagy piros pont, hogy volt vegetáriánus menü is. Így lecsaptam a húsmentes szendvicsre, aminek talán Tünde lakoma volt a neve, de nem vagyok benne biztos, illetve zsákmányoltam egy lembas kenyeret. Van képem róluk is:


Jóllakottan ittunk még egy ingyen teát, aztán leültünk beszélgetni. A tünde írást sajnos nem próbáltuk ki, mert mikor eszünkbe jutott, hogy megnézzük, épp szünetet tartottak, utána meg már csak az utolsó öt percre tudtunk volna beülni, így inkább lemondtunk róla. Nézegettük a tablókat és ámultunk, hogy egy közgazdasági középiskolában még színházterem is van. Ribizly megjegyezte, hogy ide fogja beíratni a gyerekét. Én meg csak vigyorogtam, mert tényleg komolyan gondolta. Aztán beültünk még egy előadásra, ami a Tolkien művek szerelmi motívumaival foglalkozott. Bár szerintem ez volt a legérdekesebb és Ribizlynek is elcsillant a szeme, mikor szóba került a tündeszex, sajnos hamar véget ért. Kifutottak ugyanis az időből, így rövidre kellett zárni a dolgot. Kezdődött a műsor a színházteremben. Ez három táncos produkcióból állt és bár a technika nem volt kegyes a szervezőkhöz, (kis híján összedőlt a fémszerkezet, gondok adódtak a hangtechnikával, nem indult el a videó és a világítás sem volt tökéletesen megoldva) nekem mégis tetszett. Mivel nincs érzékem a tánchoz, mindig csodálattal nézem azokat, akiknek van. Az ír tánc amúgy is olyan jó.
A műsor után pedig indultunk is hazafelé. Nem vártuk meg a koccintást, mert fáradtak voltunk és későre járt. Hazafelé szintén nem úsztuk meg a közlekedési kalandot. Jó buszra szálltunk és ezzel tényleg csak két megálló lett volna, bár akkor a híd közepén találtuk volna magunkat, mi mégis egész máshol kötöttünk ki, a Margitszigeten. Na, de innen már működött a GPS-em és gördülékenyen értünk haza a kis kitérő után.

Összességében, nekem nagyon tetszett, ahogy Ribizlynek is. Az elején kissé bizonytalan volt, mert nem olvasta még A Gyűrűk Urát sem és előadásokon néha elveszett és ki kellettem segíteni némi kiegészítő magyarázattal, de belejött. Jó volt kikapcsolódásnak és tényleg családias a hanglat, ám engem épp ez zavart meg kicsit. Nagyobb tömegben kevésbé érzetem volna magam oda nem illő darabnak, mivel mindenki ismert mindenkit rajtunk kívül. Mégsem voltam annyira elveszett, amit főleg Ribizly jelenlétének köszönhetek.
Információim szerint jövőre is megrendezik, így bátran ajánlom minden érdeklődőnek. Érdemes kipróbálni.

Na, még egy szokásos helyzetjelentés a végére és megyek vissza tanulni, az asszírok már várnak.
A vizsgaidőszak kikészít. Semmire sincs időm és úgy érzem, nincs elég agyi kapacitásom, hogy mindent megtanuljak. Ráadásul a vizsgaidőpontjaim nem fogynak... De küzdök és igyekszem kordában tartani kisebbségi komplexusomat, illetve maximalizmusomat.
Ezért nincs időm sem olvasni, sem írni. Hiába van rengeteg ötletem és még az ihlet is itt bizsereg a bőröm alatt, egyszerűen nem lehet. Első a kötelesség, mert ha elengedem magam, csak rosszabb lesz. Nem akarok ilyen depresszív lenni...
Ma kisebb sokk ért. Kíváncsi természet vagyok és néha minden igyekezetem ellenére, beleütöm az orrom mások dolgába. Egy véletlennek tűnő késztetés, egy furcsa információ, amiről jobb lett volna, ha nem tudok és már gondolkodom is az elméleteken. Lehet, hogy az egyik ismerősöm anorexiás, vagy valami hasonló étkezési zavara van és ez ijesztő. Jobban mondva, az az ijesztő, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Lehet, hogy tévedek. De ha igazam van, kellene e valamit tennem? És ha igen, mit? Van egyáltalán bármi közöm hozzá? Nem ismerem annyira jól, hogy nyíltan megkérdezzem... Beszélnem kell Csikoszoknival erről.
Még valami. Pár napja olvastam, hogy a társaság farsangi bált is szervez. Imádom a jelmezeket és nekem elég egy fekete szemceruza az ijesztő megjelenéshez. A kérdés már csak az, kit tudok elrángatni magammal...

Hamuváros

Az új év első bejegyzését azzal kezdem, hogyan léptem át 2011-be.
Eddig ez volt a legjobb szilveszterem. Habár nem volt nagyon nehéz felülmúlni az elmúlt éveket. Gyors lista visszafelé haladva:

2009: ismeretlen emberke (egyik barátom osztálytársa) házibulival induló, a falucska állítólag legjobb helyén folytatódó partijára voltam hivatalos. A következő sült ki belőle: lapos házibuli, a társaság felét nem ismertem, a falucska legjobb helye egy téglalap alakú izé, ahol a karaokegépen, egy csocsóasztalon, pókerszobán kívül két másik 40-es átlagéletkorú társaság volt jelen. Nyilvánosan sosem éneklem, csocsó és póker utálatom van és a befizetett jegyért kaptam egy pohár pezsgőt és fél tucat virslit.... Így gondoskodnak az antialkoholista, vegetáriánus vendégekről... Hajnalban már jöttem is haza, ami a kiváló közlekedési viszonyoknak köszönhetően több mint két órát vett igénybe a szokásos egy helyett...

2008: kisvárosunk egyetlen normális bulihelyén, drága belépővel töltöttem. Az egészből egy átlagos szombat este hangulat lett, miután túltettem magam azon, hogy háromféle állatot tettek elém vacsorára. Ennyit a "biztos lesz húsmentes menü" dologról...

2007: HuAn barátomnál kezdtünk és egy diszkóban folytattuk. Kemény egy órát bírtam a szardíniásdobozra emlékeztető borzalmas zenétől dübörgő diszkóban, ahol valaki leöntött fél üveg sörrel és rám borítottak szintén véletlenül egy asztalt tele üres üvegekkel, aminek a szilánkjait még másnap is szedegettem a ruháimról...

2006: otthon kezdtem egyik barátommal és az osztálytárasával. Éjfélre barátnőm öntudatlanra itta magát. Nekem kellett még felöltöztetni is kabátba csizmába, hogy bemehessünk az éjféli tűzijátékra, majd végigvonszolni a városon egyedül, mivel az osztálytársa végig telefonon beszélt valami sráccal. Aztán a tűzijáték alatt is én vigyáztam rá, míg a parkban hányt. Az említett osztálytárs eközben még mindig telefonált. Miután összeszedte magát a barátom és belefutottunk még néhány ismerősbe, nagy lelkesen megindultak a diszkó felé. Én meg dühös voltam, elegem volt mindenkiből és tartottam magam az elvhez, hogy oda én be nem teszem a lábam, így hazamentem szépen olyan egy óra körül....

Ezek fényében a következő vélemény alakult ki bennem a szilveszterről: Mi a francnak kell kötelezően bulizni? Rossz tapasztalataim miatt és mert tudtam, hogy másnap folytatnom kell a tanulást, szépen otthon maradtam. Végre azt tettem szilveszter este, amit igazán akartam. Ez pedig nem jelentett mást, minthogy bevackoltam magam kényelmes fotelomba egy jó könyv, kölyökpezsgő (az alkoholnak még a szagától is rosszul vagyok), egy zacskó chips és egy nagy adag fagyi mellé. Ez volt eddigi legjobb szilveszterem. A fenti képpel pedig dokumentáltam is.

Na, de hogy ne csak magamról zagyváljak össze-vissza, leírom a könyv ismertetőjét. Szóval Hamuváros. A könyvismertetőt libri.hu-ról szereztem és önkényesen kissé megvágtam, mivel elég sok spoilert tartalmazott az első kötetből. Én pedig senkinek sem szeretném elrontani a meglepetés örömét.

"Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt?"

Először is egy javítással kezdenék. Ez a Mortal Instruments című sorozat második kötete. Az elsőről, a Csontvárosról már írtam korábban és abban a bejegyzésben tévesen a trilógia jelzőt használtam a könyvsorozatra. Ez annak az oka, hogy a magyar kiadói oldalakon is trilógia címszó alatt fut. Valójában azonban hat kötetes. Amerikában kb. két hónap múlva jön ki a negyedik kötete a City of Fallen Angels, míg nálunk még mindig a harmadik kötet kiadási dátumát tologatják.
Nos, akkor rá is térek erre a könyvre. A borítója szerintem gyönyörű lett és bár nem annyira vastag darab, mint az előző, mégis megéri az árát.
Clary kalandjai folytatódnak és egyre több az izgalom és az akciójelenet. A könyv végére pedig az írónő határozottan belejött a harcjelenetek leírásába. Az elején még nem volt az igazi, de a finálé jóra sikeredett. De ez csak az én véleményem és amúgy is realisztikus, véres és pontos küzdelemleírásokhoz vagyok szokva... Az első kötetből megismert titkok is jelen vannak, sőt újabb elemekkel bővülnek. Ebbe nem megyek bele mélyebben, mivel nehéz úgy írni róla, hogy ne szóljam el magam a dolgok állását illetően. Nem szeretem, amikor valaki előre elmondja a nagy meglepetést és ezzel elrontja a varázst.
A cselekmény tele van fordulatokkal és bár én átláttam a szálakon, (nagyjából, mint mindig) egy nagy meglepetés mégis ért. Nem várt fordulatot hozott Simon, bár így utólag belegondolva, ez is jól megszerkesztett, a későbbi dolgok bonyolítására szánt elem volt. Összességében egy nagyon izgalmas kötet, amit nem lehet letenni. Nagy gratuláció az írónőnek és kíváncsian várom a folytatást. A végét már megint a kérdések tetőfokán hagyta abba...
Sajnos az Üvegváros című harmadik kötetre bizonytalan ideig még várnom kell, mivel eltolták a kiadás dátumát ismeretlen határidőre. Nem tudom, mi van a magyar kiadókkal, de valami nem stimmel, mert ez már nem az első könyv, amit halogatnak...
Megjegyzem, hogy akinek felkeltettem az érdeklődését, az olvassa el nyugodtan az első kötetről szóló bejegyzésemet és azzal kezdje a sorozat elolvasását és még véletlenül se nézze meg ennek illetve a harmadik kötetnek a leírását a kiadói oldalakon. Tele vannak spoilerekkel...

Még néhány apróság a végére:
Beleszerettem az árnyvadász rúnákba. Egyszerűen gyönyörűek!
Szombaton, vagyis holnap megyek Tolkien születésnapi rendezvényre, amit a Magyar Tolkien Társaság szervez a fővárosban. Gazdag programok reggel 11-től estig. (A linkek között a társaság honlapjára kattintva bővebb információk találhatók a programokról.) Mázli, hogy Ribizly eljön velem, mert egyedül biztosan nem mentem volna. Végre egy kis kikapcsolódás. Már nagyon rám fér... Amúgy tervezem, hogy megosztom élményeimet erről az eseményről.
Szabadidőm jelenleg a nullához közeli, így nem jut időm szinte semmire a tanuláson kívül. Legyen már vége! A vizsgaidőszak kikészít... Szóval nem írtam már egy jó ideje és fogalmam sincs mikor tudom folytatni a Revulsiont... Eddig úgy éreztem, megéri a sok energia, amit tanulásra fordítottam, ám a tegnapi borzalmas vizsgám után, kezdek ebben kételkedni...