2011. február 28., hétfő

Farsang


Nem írtam már egy jó ideje és most is lenne fontosabb dolgom, de már annyira hiányzott, hogy muszáj legalább egy kicsit gépelnem. Talán ez helyrebillenti a hangulatomat, ami néhány napja elég borongós.
Egyszerűen küzdök mindennel. Azzal, hogy reggel felkeljek, vagy épp hogy este el tudjak aludni. Valahogy nem érzek magamban elég erőt. Legszívesebben csak vegetálnék és néznék ki a fejemből, ahol káosz uralkodik. Nem tudom, mi van velem... De talán az írás, hogy látom a fejemben összeállt gondolatokat a monitoron, segít túllendülni ezen.
Február vége van, vagyis farsang. Általános iskolás koromban alig vártam ezt az időszakot. Még elég hideg van, mégis érezni a tavasz közelségét és be lehet öltözni mindenfélének. Ez nálam az éppen aktuális hóbortot jelentette. Igaz, sosem voltam átlagos, még óvodásnak sem. A korombeli lányok mind hercegnők szerettek volna lenni, én meg pókember. A habos-babos ruhába öltözött lányok és a talpig feketében feszítő Zorrónak öltözött fiúk között rendesen kitűntem piros-kék pókember jelmezemben. Az volt talán a legjobb választásom.
Bár már nem vagyok gyerek, mégis szeretek beöltözni. Olyan jó néha álarcot venni és eltérni a megszokottól. Felvenni egy szerepet, ami talán nem is áll olyan távol tőled, inkább csak szunnyad legbelül. Habár a szörnyparti le lett fújva, mégis beöltözhettem egy estére. Piciny városkám egyetlen jó helye farsangi bulit rendezett. Igazából, szokásos retróparti volt, ám a jelmezeseknek nem volt beugró. Ingyen bulizhatok, ráadásul beöltözve, mi kell még? Hát elmentem.
A képen is látszik, remélem egyértelműen, hogy boszorkánynak öltöztem. A jelmez adott volt (kalapot nagymamám készítette még vidám ballagásomra, amikor szintén boszorkány voltam, míg a ruhám egy pókhálómintás fekete estélyiféle, amit úgy kaptam), csupán a sminket kellett megoldanom. Korábban már említettem, hogy nekem elég egy leheletnyi fekete szemceruza és máris kész vámpír vagyok. Hát most vastagon kihúztam a szemem a fekete rúzs kíséreteként, elég hatásosan ijesztő lettem. Egyik barátom meg is kérdezte: "És mit kentél az arcodra, hogy ilyen fehér lettél?" mire én: "Semmit, ez az alapszínem." Ehhez hozzájött még a bakancs-csizmám és a szokásos fekete-narancssárga körömlakkom. Elég jól sikerült a mű, mivel az utcán majdnem a frászt hoztam egy járókelőre. Talán kicsit morcos voltam, mert gyalogolni kényszerültem.
A buli nekem lapos volt, bár elég jól indult. Csatlakoztam a társasághoz és erősítettem a sötét oldalt a zombik, vámpír és Holló mellett. Rajtunk kívül alig öltöztek be, vagy csak mi voltunk túl feltűnőek talpig feketében és vérben... Az este így jól indult, főleg mivel a témánál maradva belsőségekről, leszakadt végtagokról és egyéb nyalánkságokról folyt a téma, míg a zene fel nem csendült. Retró ide, retró oda, ez most nem volt túl jó. Fáradt is voltam, morcos is, (már a hétvégén ilyen rossz volt a hangulatom) így hamar leléptem. Aztán szembesültem a "miért nem sminkelem magam" listám második pontjával: rohadt nehéz levakarni a sminket. Ráadásul az emberlányának hajnali kettőkor nincs elég ébersége a szemgolyók módszeres kínzásához, így félig sminkben aludtam, mert úgyis lekopik magától...
Jövőre Anita Blake leszek, ezt már most eldöntöttem, persze csak akkor, ha lesz ilyen buli. Hazafelé döntöttem el, míg volt időm gondolkozni. Ez van, ha az emberlánya a város végén lakik. Egyedül sétálgatni néha még jó is, főleg a csípős hajnali hidegben, kitisztítja a fejet. Sajnos ismét ráférne gondolataimra egy nagytakarítás. Önbecsülésem megint a béka feneke alatt van és újra ugrok az apró megjegyzésekre. Jó lenne valóban gonosz boszorkánynak lenni, hogy ha hisztis vagyok, kedvemre átkozhassam a népet...

2011. február 19., szombat

Amberville / A halállista


Ma végre befejezhettem A halállistát. Nem csalódtam megérzéseimben, mikor karácsony előtt kiszemeltem magamnak. Valóban egy nagyon jó könyv.
De kezdem inkább szokásomhoz híven az elején.
Karácsony előtt utaztam a metrón. Csak néztem ki a fejemből és gondolkodtam. Furcsa kényszerem van a betűk elolvasása iránt, így minden egyes plakátot, szórólapot, kifüggesztett cetlit elolvasok, ami az utamba kerül. Ezzel nem voltam másképp azon a bizonyos napon. A metrón általában vagy a padlót, illetve a velem szemben ülők cipőjét szoktam bámulni, vagy az ablakot. Az ablakon pedig egy plakát hirdette ezt a könyvet. Egyből felkeltette érdeklődésemet a borító. Ahogy az a mellékelt képen is látszik, valóban nem mindennapi borításról van szó. Imádom a plüssállatokat! Van belőle vagy két tucat a polcomon és állandó hálótársam egy barna foltos plüsskutya. Ezek fényében egyből rákattantam a témára.
Rövid ismertető, mielőtt részletezem:
"Medve Eriknek mindene megvan: sikeres karrier a reklámszakmában, gyönyörű feleség, pazar otthon. Tudja, hogy milyen szerencsés, hiszen fiatalkorában, Galamb Miklós maffiafőnök alkalmazottjaként az élete drogokról és szerencsejátékokról szólt. Ám a múlt nincs olyan távol, mint azt Erik szeretné. Egy reggel ugyanis Galamb Miklós két gorillája társaságában becsönget hozzá, mert azt hallotta, hogy a neve szerepel a Halállistán. Erik feladata, hogy a nevét lehúzzák róla. Ha sikerrel jár, minden rendben. Ha nem, úgy imádott feleségét, Nyúl Emmát fogják széttépni. Erik összeszedi a régi csapatát egy komplexusos varjút, egy gőgös kígyót és egy meleg antilopot, hogy kiderítse, tényleg létezik-e a Halállista, és ha igen, hogyan lehet valaki nevét kihúzni róla."

Nem igazán szeretem a krimiket, bár hozzá kell tennem, hogy nem is nagyon volt még krimiregényhez szerencsém. Ez a könyv mégis belopta magát a szívembe.
A történet főszereplői valóban plüssállatok a mackótól, a kígyón át a pingvinig mindenféle fajtában és színben. Az első ötven oldalig elég nagy kihívást okozott számomra, hogy elképzeljem őket. No, nem azért, mert nem lenne elég élénk a fantáziám, hanem mert viselkedésüket, gondolkodásukat és hétköznapi cselekedeteiket tekintve teljesen emberiek. Mégsem azok. Plüssállatok. Aztán kezdtem belejönni, amihez az író leírása nagy segítséget nyújtott az ilyen apróságokkal: "megvakarta műanyag orrát", "felemelte a mancsát", "bundája csapzott volt". Amikor ezekhez hasonló dolgokat olvastam, mindig fejbe kólintott az igazság: Erik egy medve.
Ezen túl kell jutni és ha ez már megvan, akkor el sem lehet őket másképp képzelni, mint kitömött állatokat.
A könyv egy krimi minden előnyével és hátrányával. A történet igazán izgalmas, bár nekem néha túl lassú volt és a végére szerintem túl sok dolgot sűrített össze. A karakterek jól eltaláltak, főleg Tom-Tom, aki a személyes kedvencem. Erik is végig szimpatikus volt és még Lalit is csíptem minden perverziója ellenére.
A dolgokat viszonylag jól átláttam. Hamar kikövetkeztettem, ki áll a háttérben és csak Edét nem tudtam néha hova tenni, így a befejezés egyáltalán nem okozott meglepetést.
Valóban egy nagyon egyedi és izgalmasan új alkotás. Van tartalma, megdolgoztatja az ember agyát és különleges. Mondhatom különlegesnek, mivel kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Egyfelől izgalmas, filozofikus és akciódús, ugyanakkor aranyos is. Mivel imádom a plüssállatokat, számomra az egészet bevonta egy kedves báj a vattával tömött, puha állatok miatt. Nem igazán éreztem a dolgok súlyát és nem tudtam komolyan izgulni a szereplők sorsáért. De talán pont ez a jó ebben a könyvben. Ha emberekről lenne szó, sokkal nyomasztóbb és borongósabb hangulatú lenne, így viszont nem szívott be a sötét gondolatok világába.
Amúgy szerintem, a könyv elolvasása után érdemes a mondanivalót, a tartalmat átültetni az emberek világába. Igazán elgondolkodtató és kitűnik, hogy ezek a plüssállatok mégsem különböznek annyira sokban tőlünk...
Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a különleges és egyedi alkotást. Érdemes elolvasni.

Még két apróság:
A bejegyzés címére kattintva megtekinthető egy rövid videó a könyvről. Ajánlom mindenki figyelmébe, nagyon aranyos. ^^
Érdekesség, vagy inkább személyes furcsaság, hogy a plüssállatok istenének neve Magnus. Én egyből a Mortal Isntruments sorozatbeli Magnus Banere asszociáltam. El tudtam képzelni, hogy a különc, divatdiktátor boszorkánymester csak szórakozásból alkotta meg Mollisanvárost, hogy játszhasson a plüssállatokkal. De ez persze csak a saját agymenésem.

2011. február 17., csütörtök

Trouble is a Friend

Már megint gyerekesen viselkedem... Csütörtök éjjel van, csak pár órája értem haza, ráadásnak gyors vonattal jöttem, ami minimum 3 órás utat jelent és hulla fáradt vagyok. Mindezek ellenére, nem akarok elaludni. Ha elalszom, holnap lesz és a holnap nem jelent mást, mint kínlódást az infóházival és latint orrvérzésig. Plusz, ha épp nem ezekkel szenvedek, agyalhatok a további akadályokon, amiket le kell gyűrnöm...
Azt hiszem, kissé túlvállaltam magam ebben a félévben. Egy hét, pontosabban két nap után már leszűrtem, hogy nem vagyok normális, sőt ezt páran közölték is velem. Igazuk van, de akkor is megcsinálom, ha beledöglök...
A helyzet az, hogy visszasírom nemcsak az előző félévet, hanem a vizsgaidőszakot is. Túl sok gyakorlatot vettem fel és már most ki sem látszok a tananyagból. Oké, persze alap, hogy gyakorlat, vagyis szorgalmi időszakban is tanulni kell. Na, de ennyi szakirodalmat mégis mikor fogok átnyálazni? Örültem a fejemnek, mikor sikerült olyan órarendet összehoznom, amiben nincsenek több órás szünetek az egyes tárgyak között. Most meg szidom magam miatta. Átlagban reggel tíz órától délután fél négyig folyamatosan órákon ülök. Ez pedig nem könnyíti meg a több tonnányi szakirodalom beszerzését, ami amúgy is problematikus.
Még mindig nem látom értelmét az előző félévben teljesített tárgynak (Könyvtári és levéltári ismeretek). Rohadtul nem segített kiigazodnom a könyvtárakban... Ami ugyebár, vagy pont reggel tíztől nyit, vagy csak tíztől kölcsönözhető. Ennyit a hosszú nyitva tartásról... Ha nem dobnának ki, fognám a hálózsákomat, egy nagy adag kávét termoszban és beköltöznék a könyvtárba. Úgyis gyakorlatilag minden szabad percemet ott fogom tölteni. (Hip-hip hurrá, hogy a kötelezők fele csak helyben olvasható! -.-")
Szóval cseppet kikészültem, de viszonylag hamar túltettem magamat a sokkhatásokon. Már olyan magas az ingerküszöböm, hogy nem igazán lehet engem meglepni.
Na, de hogy ne csak panaszkodjak, mondok néhány jót is. Sok tárgy, sok munka, de végre többnyire olyat tanulhatok, ami érdekel. (Például mitológiákat és az MI6-t) Van néhány kifejezetten érdekes és élvezetes órám nagyon jó tanárokkal. Ha jól mennek a dolgok és lesz elég bátorságom hozzá, akkor írok néhány bejegyzést az órákon választott témáimról. Bár, még nem mindegyiket döntöttem el.

Kezdek egyre álmosabb lenni, úgyhogy még egy gyors helyzetjelentés, aztán elteszem magamat befőttnek.
A Halállistát már majdnem kivégeztem. Csupán a végkifejlet van hátra, amit terveim szerint a hétvégén be is fejezek és már írom is róla az ismertetőt, mert megérdemli.
A pólómat szintén be fogom fejezni. Már csak az ujjait kell megcsinálnom.
Míg itthon vagyok, Odaát-ot nézek, míg a koliban ismét Gossip Girl-el pihentetem agyamat. Még mindig a harmadik évad, de már nagyon fogynak a részek.
A kötelező olvasmányok mellett pedig azért sem fogom felfüggeszteni a karácsonyi szerzemények olvasását. A következő kiszemelt: A taxi hátsó ülésén.
Úgy látom, nyárig a következőképp határozhatom meg önmagam: állandóan valamilyen könyvet bújó, joghurt és olcsó tescos kávéfüggő zombi.
Ráadásnak egy idézet, ami a mostani mottómnak is megfelel:
"A legijesztőbb pillanat, mindig a kezdet. Utána csak jobb lehet." /Stephen King/

2011. február 12., szombat

Flipped


Az egész hetet lustálkodással töltöttem. Nem csináltam szinte semmit, mégis teltek a napok. Csak voltam és azt tetem, amihez épp elég kedvet éreztem magamban. Ez főleg a zene és a filmek iránti érdeklődésemben nyilvánult meg. Hétfőtől azonban vége a lusta napoknak, kezdődik az új félév és nekiláthatok a latin tanulásnak... Igazából egyáltalán nem bánom. Furcsa mód sokkal aktívabb vagyok, ha minden percem be van táblázva.
De ma még lazíthatok és nézhetek filmeket és sorozatokat, amíg ki nem folyik a szemem.
Néhány perce fejeztem be egy aranyos kis filmet, amit muszáj megosztanom a világgal. Nekem nagyon tetszett. A címe Változó szerelem (Flipped).
Rövid ismertető:
"A fiatal, mindössze második osztályos Juli Baker három dolgot szeret igazán az életben: a csirkéket, akiket otthon nevelget a hátsó kertben; a fákat, akikről meg van győződve, hogy szentek (főleg kedvenc platánja); valamint az osztálytársát, Bryce Loskit. Legnagyobb bánatára a gátlásos fiú nem érez ugyanígy iránta. Igazság szerint ő a lányt kifejezetten furcsának találja, aki egész nap tyúkokkal foglalkozik vagy épp egy fa tetején üldögél. Nyolcadik osztályra azonban minden megváltozik. Bryce egyre érdekesebbnek és vonzóbbnak találja Julit, a lány viszont egyre inkább meg van győződve róla, hogy Bryce gyönyörű szemei csak egy üres, unalmas tekintetet rejtenek."

Ez egy aranyos film. Nincs rá jobb szó, aranyos és kész.
A karakterek jól eltaláltak, különösen a két főszereplőé. Élveztem, ahogy felváltva mutatták be egy kislány, majd egy kisfiú szemszögéből az eseményeket. Mennyire másképp látták még a legegyszerűbb dolgokat is.
A film érzékletesen mutatja be, hogyan változik meg az emberek egymásról alkotott véleménye. Az elején Juli tökéletesnek látja Bryce-t, míg a fiú csak egy idegesítő és levakarhatatlan problémának találja őt. Aztán a dolgok kezdenek megváltozni. A gyerekek nőnek, figyelmük másfelé irányul, különböző családi hatások érik őket és a dolog megfordul. Juli kiábrándul a tökéletesnek hitt srácból, míg ő épp kezdené megkedvelni. És itt a tanulság. A megérzések lehetnek helyesek ugyan, mégsem érdemes ítélkezni, míg nem ismerjük meg a másikat.
Engem főleg Juli személyisége fogott meg. A nyíltsága, különlegessége és nem utolsó sorban szeretete egy platánfa iránt. Mindig is szerettem volna én is látványosan tiltakozni a gyönyörű fák kivágása ellen. Ez azonban csak a kertünkben álló öreg diófa ügyében sikerült. Szép védőbeszéddel meggyőztem a családomat, hogy ne merészeljék kivágni, ha jót akarnak. Még mindig a kertünk végében áll.
Az viszont furcsa volt, hogy míg Juli családja lett volna a különc és Bryce-é a normális, nekem mégis hétköznapibbnak tűnt a kislány rokonsága. Számomra ők a tipikus család és nem a kisfiú idegesítően megkeseredett apja és a mindent elnéző, mintafeleségnek látszó anyja. No persze a nagypapa egyértelműen felülmúl mindenkit. Nagyon nagy arc az öreg.
Összességében egy könnyed és aranyos alkotás az első szerelemről. Egyáltalán nem csöpögős, így bátran ajánlom mindenkinek.

De ha már gyerekszerelem, eszembe jutott valami. Ahogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést és közben hallottam a szomszédból átszűrődő csattanásokat, mivel épp fát vágnak odaát, eltöprengtem kicsit. A filmhez hasonlóan, nekem is van egy korombeli szomszédom az ellenkező nemből. (Míg én ezt írom, addig ő az udvarukban aprítja a tüzifát.) Együtt jártunk óvodába és elválaszthatatlanok voltunk. Hogy pontosan mi is volt köztünk, máig nem tudom. Lehet mások első szerelemnek neveznék, de én inkább két kisgyerek közt lehetséges legszorosabb kapcsolatnak mondanám. Kétség kívül barátok voltunk, talán kicsit több is, bár nem gondolnám, hogy romantikus érzelmeket tápláltam iránta. Akkoriban még azt sem tudtam, mit jelent az, hogy romantikus. Jól elvoltunk, míg a filmben történtekhez hasonlóan, változni nem kezdtek a dolgok. Más iskolába kerültünk, én elköltöztem egy időre, új barátságokat kötöttünk és egyre ritkábban találkoztunk. Ma már nem is ismerem őt, hisz annyit változtunk az elmúlt tíz évben. Még azt is meglepetéssel fogadtam, mikor jó néhány éve köszönt nekem és észrevettem, mennyit mélyült a hangja. Gondolom, már ő sem talál engem ismerősnek. A tüsi hajú, fiús kislány nincs többé, ahogy az örökmozgó, félénk, mégis mosolygós kisfiú sincs. Felnőttünk, megváltoztunk és már köszönő viszonyban sem vagyunk, ez pedig szomorú, főleg azt tekintve, hogy még mindig szomszédok vagyunk. De ez a mi hibánk, mi alakítottuk így a dolgokat és már nem hiszem, hogy változtatni lehetne ezen.

Amúgy a kép egy saját rajz a Sukitte ii na yo című manga alapján. Még a vizsgaidőszak terméke. Kellett valami két vizsga közt, ami kikapcsolja kicsit az agyamat és ez lett belőle. A mangát egyik kedves olvasóm ajánlotta figyelmembe. Kifejezetten tetszetős darab, bár még csak a magyarra fordított fejezeteket olvastam el, de tervbe van vége az angol folytatás.
Na, egy kis helyzetjelentés a végére:
Közérdekű közlemény:
30 Seconds to Mars jön az idei VOLT fesztiválra! Tapsikoltam, visítottam, ugráltam, majd vinnyogtam örömömben, amint megtudtam. Tavaly a Szigeten is felléptek és már akkor is eléggé furcsa hangokat produkáltam, főleg mivel esélytelen volt számomra. Most viszont egyértelmű, hogy a szokásos napomat a fesztiválon, akkor fogom eltölteni, amikor ők lépnek fel. A tömeg közepén fogok tombolni, az már egyszer biztos. ^^
A pólómat még mindig nem fejeztem be és a héten már biztosan nem fogom.
A következő könyvet sem kezdtem el, majd holnap a vonaton nekilátok és amúgy is lesz két órám, ami elmarad, szóval ráérek olvasni az egyetemen is.
Most pedig folytatom a lustálkodást, amíg még tehetem. Megnézek még pár részt az Odaát 3. évadából. Mostanában úgyis szörnyhiányom volt... ^^

2011. február 7., hétfő

A jáde átka


Február van, vége a vizsgaidőszaknak és van egy teljes hetem regenerálódni, mielőtt megkezdődik a következő félév. Ez pedig azt jelenti, hogy végre van időm bármire, amit szeretnék. Neki is láttam a karácsonykor beszerzett könyveimnek.

A jáde átka című kötettel kezdtem. Azért ezzel, mert maga a könyv elég vékony, kis helyen is elférő darab, így tökéletesen megfelelt utazáshoz. Vonaton és az egyetemen olvastam ki, mikor épp nem volt jobb dolgom, csak ülni és várni.
De mielőtt belemerülnék a könyvről alkotott véleményem ecsetelgetésébe, hoztam egy ismertetőt:
"Mei az első független nyomozónő Kínában. Egy napon beállít hozzá Csen bácsi, hogy egy igen kényes üggyel bízza meg: a Han-dinasztia korából származó értékes jáde-pecsétet kéne felkutatnia, amelyet a vörösgárdisták által elpusztított múzeumból tulajdonítottak el. Mei beleveti magát a nyomozásba, amely Peking lepusztult játékbarlangjain, olcsó kifőzdéin, a Tiltott Város ragyogásán át vezet, felelevenítve Kína egy sötét és kegyetlen korszakát, amelyben választani kellett: ölni vagy halni, szeretni vagy életben maradni."

Az ismertetőhöz még hozzátartozik az írónőről szóló rövid szöveg, ami a hátsó belső borítón olvasható:
"Diane Wei Liang a kortárs kínai irodalom új csillaga. A kínai diáklázadás résztvevőjeként szemtanúja volt a Tienanmen téri vérengzésnek, ezért el kellett hagynia otthonát. Világnyelveken megjelenő regényei eleddig hazájában cenzúrázott, „puskaporos témákat” dolgoznak fel, miközben a modern kínai nő ideálját leplezetlenül tárják elénk."

Véletlenül bukkantam rá erre a könyvre. Épp kedvenc könyvesboltomban nézelődtem és gyűjtöttem be a karácsonyi ajándékokat, mikor találomra levettem ezt a kötetet. Megtetszett a borító és miután elolvastam a rövid leírását és elégedetten nyugtáztam, hogy igen olcsón adják, bekerült kosaramba a többi mellé.
Eddig csak japán írók műveit olvastam és már nagyon hiányzott a távol-kelet íze. Egész más hangulata van egy kínai, vagy épp egy japán író könyvének. Olyan fűszeres, bódítóan más, mint amit európai szerzőktől megszokhattunk.
Az ismertető alapján egy mozgalmas krimire számítottam csodás keleti helyeken. E helyett azonban kaptam csodás keletet, kóstolót a kínaiak gondolkodásába és lapos, már szinte unalmas cselekményt. Őszintén szólva, kicsit csalódtam ebben a könyvben. Mégsem bántam meg, hogy elolvastam és rájöttem, hogy még több keleti könyvet szeretnék olvasni.
Úgy vettem észre, hogy mi európaiak jól elvagyunk a megszokott kis világunkban még olvasás terén is. Elvárjuk, hogy könnyen elképzelhető európai nagyvárosokban, vagy amerikai államokban játszódó helyszínt, egyszerűen kiolvasható neveket és gondolkodásunknak megfelelő viselkedést kapjunk irodalmi téren. Ez pedig nagy hiba. Számomra a könyvek lényege épp az, hogy a fantáziámra hatnak. Elképzeltetnek velem olyan dolgokat, amikre még álmomban sem gondoltam. És most nem fantasyról beszélek, hanem a mindenféle természetfelettit mellőző darabokról.
Ennek a kötetnek pedig épp ez a varázsa. Még nem hagytam el a kontinenst és eddig csak filmekből ismerkedtem Kína kultúrájával. Most viszont első kézből tapasztalhattam meg, milyen körülmények között élnek ott az emberek. Hogyan szólítják meg egymást, mit esznek ebédre, naponta hányszor teáznak és mit gondolnak a politikáról.
Fura, hogy a könyv elején teljesen azonosulni tudtam Mei-el. Szinte magamat láttam benne, azonban ahogy haladt a cselekmény, elidegenültem tőle. A végére már egy apró párhuzamot sem tudtam húzni közte és köztem.
A főszereplő életének szeletei nagy hangsúllyal bírnak, sőt talán túlságosan is naggyal, mivel kissé visszaszorítják a cselekményt. Mégsem ezért okozott csalódást. Igaz, én Anita Blake-féle nyomozósdihoz vagyok szokva, vagyis pontos gyilkossági helyszínleíráshoz, veszélyes helyzetekhez és nem ebben a könyvben szereplő kérdezősködéshez. Mégsem ez zavart, hiszen a lassú nyomozásnak is van előnye. Az apránként haladó cselekmény is szórakoztató, ha minden részletesen ki van fejtve. És itt van számomra a könyv nagy hiányossága, a kifejtetlenség.
Az első néhány fejezethez képest, ahol mindent pontosan leír az írónő, a végét egyszerűen összecsapja. Nem fejezi be. Én pedig utálom a "gondold tovább magad, mi lett ezután" szitut. Amint befejeztem a könyvet, mérges lettem. Még mindig nem értem, miért jó az, ha egyszerűen lezáratlanul hagyjuk a történetet. Nem kell nekem tíz évvel később játszódó epilógus, csak azt nyögje már be a végén, hogy főhősünk a nagy lelki dilemmában hogyan dönt. Erre ugyanis csupán homályos utalás van. Számomra egyszerűen nincs vége a könyvnek. Még egy jó kis csattanó sem következett be, csak függőben hagyott kismillió kérdést. Élénk a fantáziám, na de ennyire ne hagyatkozzunk már a saját fejünkre...
Összességében ez a könyv egy egyszer olvasható darab. Azoknak ajánlom, akik belekóstolnának egy kicsit Kína világába, történelmi irányultságúak (mivel nagy hangsúly van a Kínában lejátszódó történelmi eseményeken) és szeretik a lezáratlan befejezést.


Helyzetjelentés:
Egyhetes pihenésem alatt, olyan sok dolgot szeretnék megcsinálni és olyan kevés hozzá a lelkesedésem. Egyszerűen el vagyok lustulva, ami nagyon nem jó. De legalább nem alszom délig és ha lassan is, de haladok a dolgaimmal. Iszonyatosan ráérős a munkatempóm...
A fenti képen látható a karácsonyi könyvtermés. A következő kiszemelt A Halállista.
Pólót festek és ezzel aztán tényleg borzasztóan lassan haladok. Csak természetes fénynél tudok vele dolgozni, így időben korlátolt vagyok, lelkesedésben meg hiányos. Napi egy rúna megrajzolása gyászosan lassú munkatempó, de már így is félig kész vagyok vele.
Össze kellene pakolnom a fiókjaimban, ehhez viszont egyáltalán nincs kedvem. Elég rendetlen vagyok és tudom, hogy a káosz maga lakik fiókjaimban és arra vár, hogy kiszabaduljon...
De valahogy úgy érzem, ha már egyszer itthon vagyok és a saját magam által kreált feladatokon kívül, hivatalosan semmi dolgom, akkor éljek a pillanatnak és tegyem akkor és azt, ami épp jólesik.

2011. február 4., péntek

The Moog


Már nagyon régóta tervbe vettem ezt a bejegyzést. Igazából még nyáron, VOLT fesztivál után akartam megírni, csak valahogy elmaradt. Most azonban bepótolom.
Egy zenekarról lenne szó, a The Moog-ról.
Akit érdekel a banda története, dalszövegeik és egyéb információk, az kattintson az Ajánlott oldalak között (értelemszerűen) a The Moog fülecskére. Ott mindent megtalálni róluk. A bejegyzésemben ugyanis, szokásomhoz híven, saját gondolatokra és tapasztalatokra hagyatkozom.
Kezdem talán a legelején, vagyis azzal, hogyan ismertem meg őket.
Volt egy japán levelezőtársam. Egy évig váltottunk folyamatosan leveleket, aztán a kapcsolat megszakadt. A leveleken kívül pedig cd-t is cseréltünk. Ő japán számokat küldött nekem, én meg néhány magyart. Aztán az egyik levelében megkérdezte, hogy ismerem e a The Moog-ot, mivel úgy tudja, magyarok. Szégyen, hogy rá kellett keresnem az interneten, mivel nem ismertem őket. Pontosabban fogalmazva, csak egy számukat ismertem az "Everybody wants"-t. Fura, hogy külföldön ismertebbek, mint itthon... Bár angol szöveggel és amerikai lemezkiadóval nem akkora csoda.
Ahogy jobban belemerültem a témába, megtetszett a banda. Olyan bekategorizálhatatlan zenét játszanak. Nem tudnám megmondani a stílusukat, talán ők se tudják pontosan. De nem is a skatulya a lényeg, hanem a zene. A zenéjük pedig nagyon jó.
Az áttörést számomra mégis a VOLT fesztivál hozta, amikor élőben is megnézhettem őket. Nekem a 2010-es fesztiválon az ő koncertjük tetszett a legjobban, annak ellenére, hogy kora délután volt. Mondhatni úgy, beléjük habarodtam.
Jó pasik játszanak jó zenét. Mire induljon be az ember lányának szívritmusa, ha nem erre?


Az alap kedvenc természetesen Tonyo (az énekes), de a banda minden tagját szeretem. Erre pedig tegnap éjjel jöttem rá. Tegnap ugyanis ismételten megcsodálhattam őket élőben.
Nagyjából havonta koncerteznek a fővárosban és egyszer már el akartam menni, de mivel senki sem jött el velem, lemondtam róla. Ez egy nagy butaság volt a részemről. Most is hiába kérdeztem ismerőseimet, senki sem volt hajlandó eljönni velem. De mivel nagyon szeretem őket és rám fért egy igazán jó buli, fogtam magam és elmentem egyedül. Miért maradjak ki én is a jóból csak azért mert nincs partnerem? Egyáltalán, minek mindenhova partner? Jól elvoltam egyedül is.

Akkor most jöjjön a tegnapi koncert beszámolója.
Miután előzetesen leellenőriztem a helyszínt és szalonképessé varázsoltam magam, megindultam a koncertre. A kezdést 21:00-ra írták, ám volt egy előzenekar is. Mivel egyedül mentem, nem akartam korán érkezni és magányosan ácsorogni, így pont 21:00-kor értem a kis bisztróba. Megvettem a belépőt, leadtam a kabátomat a ruhatárba és feltérképeztem a helyet.
A Szeparé bisztró egy hangulatos kis hely a Nyugati-pályaudvar tőszomszédságában. Aprócska, de aranyos.
Aztán leültem a bárpulthoz, kértem egy kapucsínót, ami rohadt drága volt. Majdnem lefordultam a bárszékről, mikor fizettem. Úgyhogy a méregdrága italomat kortyolgattam apránként beosztva, míg félórás csúszással el nem foglalta a színpadot az előzenekar. Akkor komótosan a színpad közelébe merészkedtem és hangolódtam a zenére.
Az előzenekar, a The Pills egy amatőr banda, hasonló stílusú zenével és néhány feldolgozással. Fura, hogy mellettem kérték az italukat és nekem csak mezei közönségnek tűntek és nem zenekarnak. Nem játszottak rosszul, de csak a feldolgozások váltottak ki belőlem táncolhatnékot. Így többnyire csak lötyögtem, ahogy reggae koncerten szoktam és stíröltem őket. Az egyik gitáros határozottan helyes volt, bár a többi sem volt rossz. Az illúzióm róla viszont később megbukott, mikor Moog koncert alatt (akkorra már ők is mezei közönséggé formálódtak) másokra tekintet nélkül lökdösődtek és ha nem ilyen jók a reflexeim, megjártam volna.
Majdnem elfelejtettem. Míg ücsörögtem a bárpultnál és bámészkodtam, mögöttem a pincér megjegyezte: "Milyen sok helyes srác. Kár, hogy mindnek van barátja." Majdnem visszaköptem a kávémat, úgy elkezdtem röhögni. Abban viszont egyetértettem vele, hogy tényleg nem volt rossz a felhozatal.
Az előzenekar koncertje alatt felfedeztem a Moog tagjait. Tonyo feltűnt szinte a semmiből, én meg ráfeledkeztem. ^^ Két lépésre tőlem beszélgetett Csabival (basszusgitáros), akinek olyan haja van, hogy csak na. Kíváncsi lennék, mit csinál vele. Eddig csak göndör tincsekből láttam ekkora sörényt, ám neki egyenes. Arra gondoltam, vasalja, de akkor nem lenne ilyen hatalmas... Oké, elszakadok a hajtémától. Szóval zenekar két tagja feltűnt a radaron, aztán a dobos is megérkezett. Komolyan meg kell zabálni annyira aranyos. Szegény nem tudott bemenni a paraván mögé, (ott volt a privát rész) mert valaki bezárta. A kezdés előtt meg beült a dob mögé, levette az ingét, gondosan összehajtogatta és félszegen mosolygott, míg el nem kezdtek játszani. ^^
Aztán az előzenekar befejezte és szinte azonnal megkezdődött a várva várt koncert. Elhatározásomhoz híven, az első sorban voltam, amíg a lökdösődő fiúk el nem üldöztek. Offspring koncerten, több száz punkkal körülvéve is megőriztem mindkét vesém épségégét, nehogy már néhány részeg fiú (biztos nem voltak idősebbek nálam) akarjon pogózni velem. Különben is, minek ez a lökdösődés? Semmi értelmét nem látom.
Szerencsére, (az enyémre is, meg az övékre is...) nem maradtak sokáig. Így visszamentem az első sor környékére, ahol Csabi karnyújtásnyira rázta azt a csodálatos haját. Hihetetlen mit művelt azon a picike színpadon. Tonyo az elején meg is jegyezte, hogy túl kicsi a színpad, nem fognak tudni ugrálni, maximum moonwalk lesz. Ez persze Csabit nem zavarta, bár néha féltem, hogy orrba vágja Tonyót a gitárral. Tényleg kicsi volt a színpad...
Részben az előzenekarnak köszönhetően, akik alatt sikerült feloldódnom, egyből felszabadultan ugráltam a számokra. Olyan jó volt végre tombolni kicsit. A régi, jól ismert számok mellett újakat is játszottak. Mostanában fogják felvenni a harmadik lemezüket. Az új számok alapján állíthatom, ez is nagyon jó lesz.
Összességében, a fiúk tudnak jó bulit csinálni. Nemcsak hangzásra volt nagyon jó, de látványra is. Élő koncerten nekem az is számít, hogyan adják elő. Ők pedig egyértelműen tudják, mit csinálnak, mind a gitárokkal, mind a dobbal.
Nagyon jól éreztem magam.

Ajánlom mindenki figyelmébe ezt a nagyon jó zenekart. Tessék itthon is népszerűsíteni őket! ^^
Biztosan megyek még koncertjükre akár egyedül, akár nem. Rájöttem ugyanis, hogy nem kell mindig másokra várni, ha el akarsz menni valahova, hát menj. Én ezt fogom tenni. Persze, ha valaki kedvet érez egy jó koncerthez, vagy kíváncsi a fiúkra élőben, nyugodtan jöhet velem. ^^
Végezetül nem bírom megállni, muszáj még egy képet beraknom Tonyóról. A jó pasi, az jó pasi...