2011. március 25., péntek

Szerelemmel fűszerezve


Általában hangulatfüggő, hogy épp milyen filmhez van kedvem. Mostanában a könnyed romantikus dolgok keltik fel az érdeklődésemet. Talán van valami a tavaszi levegőben, ami még rám is hat, vagy ellágyulok a madárcsicsergéstől, ki tudja. Mindenesetre letöltöttem néhány romantikus filmet, hogy ha szünetet tartok a tanulásban, vagy csak kikapcsolódásra vágyom, legyen mihez nyúlnom. Kezdtek megfogyatkozni a tartalék filmjeim, sorozatletöltéssel meg sok a macera.
Szóval ma néztem egy egész kedves kis filmet. A címe, The Mistress of Spices (Szerelemmel fűszerezve). Vonzódom a keleti dolgokhoz, így India hangulatához is, ezért kezdtem bele. Mielőtt azonban rátérek a részletekre, jöjjön a szokásos ismertető a már jól bevált port.hu-ról:
"Tilo indiai bevándorló, aki fűszerüzletet vezet San Franciscóban. A fiatal nő különleges képességgel bír: belelát vevői életébe, ismeri a vágyaikat. Különböző fűszereket ad nekik, melyek segítségével elérhetik azt, amit akarnak. Ám ahhoz, hogy valakiből a "fűszerek úrnője" legyen, be kell tartania bizonyos szabályokat. Soha nem hagyhatja el az üzletet, nem érinthet másik embert, és csak a fűszereket szeretheti. Egészen addig nincs is semmi gond, míg egy napon be nem lép az üzletbe a jóképű amerikai. Doug felkavarja Tilo érzelmeit, és a lánynak hamarosan választania kell a szerelem és a szabályok között."

Első ránézésre megállapítható, hogy egy romantikus filmről van szó. Tényleg az. Nem csöpögős, de van benn romantika bőven. Engem mégsem a szerelmi szál érdekelt, vagy legalábbis nem nagyon tudott meghatni. Sokkal jobban foglalkoztattak a fűszerek, az őket körbelengő misztikum és a különféle vásárlók személyes dolgai.
A fő vonzerő mégis a hangulat volt. Bele tudtam magam képzelni a filmben szereplő kis fűszerboltba. Néztem a főszereplő gyönyörű ruháit és próbáltam megérteni az indiai mentalitást. Ezek miatt tetszett a film és nem a fő cselekményszál végett, bár az sem volt éppenséggel rossz. Igaz, talán egy cseppet sablonos a magányos lány megtalálja hercegét, de nem lehet vele, majd mégis minden jóra fordul szitu. Kicsit meseszerű, de néha pont az ilyen mesékre van szükség. Szeretem a meséket.
Összességében egy kedves film. Hangulata van és tényleg tökéletes egy kis kikapcsolódásra, hogy elszakadjon az ember a hétköznapok szürkeségétől. Bátran ajánlom mindenkinek, aki nem irtózik a romantikától és van elég fantáziája a misztikumhoz és a csodákhoz.

De ha már kelet és India, akkor leírom a személyes véleményemet ezzel kapcsolatban.
Szeretnék egyszer eljutni Indiába. Miért? Hát, hogy McDonald’s-ba mehessek! India lakosságának a fele hindu, a hinduk pedig vegetáriánusok. A gyorsétterem megtalálta a módját, hogy az üzlet ne szenvedjen hiányt a marhahústól irtózó népesség miatt. Bemegy az ember egy indiai McDonald’s-ba és eldönti, hogy muzulmán (hagyományos, nálunk is kapható) menüt kér, vagy hindut (vegetáriánus). Éljen az egyenlőség! Bár, Pucca megígérte nekem, hogy ha ő lesz a gyorsétterem tulaja, akkor Magyarországon is bevezetteti a hindu menüt csak az én kedvemért. De erre várhatok még néhány évig, így maradok az eredeti tervnél és elmegyek Indiába egészségtelen gyorséttermi kaját enni. :D
Persze, ha már ott leszek, akkor megnézek mindent. A füstös és fűszeres utcáktól a szent tehenekig és beszerzek néhány gyönyörű színes ruhát és telerajzoltatom magam hennával.
India, biztosra veszem, hogy egy igen különleges és gyönyörű hely a gazdag kultúrájával és a sok európai ember számára titokzatos dolgával. Viszont, bármennyire is vonz a kelet, nem hiszem, hogy képes lennék ott élni. Túlságosan feminista vagyok hozzá. Képtelen lennék elviselni, hogy mások döntsenek a sorsom felett. Még azt is utálom, ha a hétköznapi dolgaimba beleszólnak, mondjuk, hogy mit vegyek fel reggel és mit ne.
De ha már ruhák, akkor nem bírom megállni, hogy ne tegyek be egy képet az indiai divatról.

Igazából, nem szoktam divattal foglalkozni. Persze, nőből vagyok és a dupla X kromoszóma belém is kódolt némi vonzalmat a szép ruhák iránt. Kiforrott stílusom viszont nincs. Szeretek talpig feketében lenni, imádom a csipkét és a fűző hiába egy kínzóeszköz, attól még szép. Ugyanakkor, a színes dolgokat is szeretem. Néha kifejezetten hippi forma vagyok. Ráadásul vonzódom az aranyos figurákhoz, a humoros feliratokhoz és a kockás ingekhez. Így elég nehéz bekategorizálnom magam, mégis, mások tökéletesen tudják, mi illik a stílusomhoz és mi nem. Gyakran hallom, hogy ez, vagy az nekem való, vagy tipikusan olyan, amilyet én szoktam viselni. Mégis, talán több is van bennem a tornacipőn és póló-farmer kombináción kívül. Van egy darab szoknyám és szeretnék mellé egy másikat is. Ez nálam nagy előrelépés. Viszont magamtól nem fogok kiöltözni, az biztos. Túl lusta vagyok hozzá...
Ezt a ruhát itt a képen, viszont szívesen kipróbálnám, bár nem kifejezetten a rózsaszín az én színem.

Egy tanulságos és igaz idézet a végére:
"A legjobban azt utálod másokban, amit magadban nem szeretsz."

2011. március 24., csütörtök

Teenage Dirtbag

Végre írhatok. A koliban már megint internetgondjaim vannak, már vagy három hete. Hihetetlen, hogy folyton én szívom meg a technikai dolgok miatt... Így nem tudok megnyitni néhány oldalt, de kinek is kell gmail, google, blogger vagy épp etr. Hát nekem! Szinte csak ezeket használom és mikor egy héten át nem nézhetem meg az emailjeimet, vagy a kurzusfórumot, úgy érzem, el vagyok vágva a külvilágtól. De most végre itthon vagyok és blogolhatok.
Már a héten is lett volna kedvem írni, mondjuk a szerdai napomról, vagy arról, hogyan éltem túl ezt a hetet. Talán a siker titka a napsütés, vagy a pozitív hozzáállás, esetleg a szerencsecsillagom elől elvonult ronda sötét fellegek. Valójában mindegy, a lényeg, hogy süt a nap, lecserélhettem a szövetkabátot a bőrkabátomra és jó kedvem van, pedig ezen a hétvégén is csak tanulni fogok, de túlélem.


Ezt a képet még előző héten készítettem. Egyik reggel, mikor mentem a konyhába egy bögre teáért, kinéztem az ablakon. Megláttam ezt a vadgalambot a kertünkben álló, hatalmas meggyfa egyik ágán egyensúlyozni. Iszonyatosan erős szél fújt és borzolta a galamb tollait, ahogy hintázott az ágon. Míg kihajoltam az ablakon, hogy lefényképezzem, mert olyan aranyos, majdnem levitte a fejemet a szél. Aztán a galamb beljebb sétált az ágon és egy vastagabb részen üldögélt tovább, én meg mentem a dolgomra.
Olyan érdekes állatok. Én csak kis kémeknek hívom őket, mivel mindenhol ott vannak és engem figyelnek. A szomszéd galambjai pedig néha kifejezetten ijesztőek tudnak lenne, ahogy ülnek a háztetőn, pont a szobám ablakával szemben és engem bámulnak, ahogy az asztalomnál ülök. Hiába a függöny, tudom, hogy engem néznek. Látszik abból, ahogy a fejüket oldalra billentik és egyenesen a képembe bámulnak. Aztán a nagyvárosok mind tele vannak velük. Ők is utánam kémkednek, főleg az a néhány, amelyik a kolis ablakpárkányomon álló vajamat fogyasztotta nagy lelkesen. De mégis bírom a galambokat. Aranyosak. Na, jó, nekem minden állat aranyos. ^^

Ideje lenne, kicsit értelmesebb dolgokról is írnom.
A bejegyzésem címe Teenage Dirtbag. Ez egy amerikai, 2009-es mozifilm. Véletlenül bukkantam rá, ahogy böngésztem kicsit. Igazából, csak egy aprócska blogbejegyzést találtam róla magyarul, amiben épp nagyon dicsérték, így letöltöttem. Sajnos, nincs hozzá magyar felirat, sőt még angolt sem találtam. De megnéztem felirat nélkül is, bár eltartott egy ideig míg rászántam magam.
Előbb jöjjön a rövid ismertető (a hivatalos angol, majd a magyar fordítása) :
"A popular high school girl is harassed by a delinquent boy until they are placed in creative writing class together. Through written words, they create a bond, but tragically a bond that cannot withstand her social pressures or his brutal home life.""Egy népszerű gimis lányt zaklat egy bűnöző srác amíg együtt nem járnak kreatív írás órára. Az írott szavak által létrejön köztük egy kötelék, de sajnos ez nem áll ellen a lányra nehezedő társadalmi nyomásoknak és a fiú brutális családi életének."

Le kell szögeznem, csak azért írok erről a filmről, mert a fent említett rövid blogbejegyzésen kívül, nem találtam róla semmit. Számomra csalódás volt.
Az ismertető és a bejegyzés alapján, egy romantikus drámára számítottam, ami talán mentes a sablonoktól. Hát, nem sablon az biztos, de én nem találtam romantikusnak, sőt még drámának sem. Unalmas volt, néhol gusztustalan (van gyomra a srácnak...) és szánalomra méltó. Ítéletem okai a következők:
A karakterek gyengék, a lány egyértelműen szeretet és figyelemhiányos, míg a srác önpusztító, agresszív és egy igazi görény. Persze, mindegyik a családi hátterére fogja, de kérem szépen, nem lehet mindet ezzel magyarázni...
A kötelék pedig köztük elég érdekes. A srác beleszeret a lányba, ám ő ezt nem viszonozza igazán. Valójában, nem sok érzelmet láttam benne a fiú iránt. Aztán összebarátkoznak, majd jön a tragikus szétválás tipikus tévedések és félreértések következményeként, bár megjegyzem, hogy a csaj szúrta el a dolgot, ami megint azt mutatja, hogy nem igazán érzett a fiú iránt bármit is. Majd jön az ugrás előbb néhány, majd még több évvel későbbre, ami szerintem teljesen felesleges volt. Csak közhelyeket adott és semmi újat.
Összességében, nekem egyáltalán nem tetszett. Persze, az is lehet, hogy az apróbb részletekben rejlik a film lényege, ami felett átsiklottam, hiszen angol nyelven néztem, mégsem hiszem, hogy felirattal, szinkronnal átjött volna bármi is.
Aki szeret eredeti nyelven filmet nézni és nem sajnálja az idejét, az nézzen bele nyugodtan. De senki se várjon tőle túl sokat. Mint már mondtam, csak azért írok róla, hogy legyen egy magyar ellenvélemény az egyetlen kritikához és, ha már egyszer megnéztem, nem túl nagy fáradtság véleményt is mondani róla.
Mindig, mindenről van véleményem, csak az idő kilencven százalékában, megtartom szépen magamnak...

Na, még néhány pozitív megjegyzés a végére, aztán megyek Supernaturalt nézni.
A Károli Egyetem diákjai olyan aranyosak! Az Astóriánál láttam őket, amint nagy táblákkal gyűjtöttek Japánnak. Szép tőlük és szívesen beálltam volna közéjük egy kicsit.
Megvolt az első referátumom (Iordanes) és simán ment, felpörgetett és jó volt.
Kivételesen szocializáltnak tűntem ma és talán sikerül lassan néhány új kapcsolatot kiépítenem. Igazán rám férne.
És a csúcspont, hogy Ribizly küldött nekem egy szép képeslapot Bialystokból. Íme:

2011. március 19., szombat

Never let me go


Épp most fejeztem be egy agyzsibbasztó és monoton fordítási maratont. Nem épp leányálom egy brit történész barokk körmondatait magyarra átültetni tömény politikáról és 2. világháborús kétes ügyletekről. De csak megoldottam, bár még nem végeztem, hiszen ezt emészthető formába kell hoznom, de majd holnap. Most inkább írok, hogy kitisztítsam a fejemet és végre jártathassam ujjaimat a klaviatúrán.
Ma az egyetlen fordítás közbeni szünetemben, ha az ebédet nem számítom, néztem egy elég érdekes filmet. Muszáj volt kicsit pihennem mert már kifolytak a szemeim (a fordítani való gépen, ráadásul fényképezett képek formájában, néha olvashatatlanul homályosan volt), így kicsit szünetet kellett tartanom.

Erre a filmre teljesen véletlenül bukkantam rá. Csak böngésztem és belebotlottam. Érdekesnek ígérkezett és mivel Keira Knightley játszik benne, adtam neki egy esélyt.
Most szólok, ez a bejegyzésem eltérő lesz a korábbi filmismertetőimhez képest. Spoilerezni fogok.
Szóval, aki szeretné megtartani a meglepetés erejét ezzel a filmmel kapcsolatban, amit tökéletesen megértek, hiszen úgy az igazi, az ne olvassa tovább az ismertetőnél.
A film 2010-es darab és nem találtam róla épkézláb ismertetőt, így magam próbálom összehozni:
Adva van három fiatal, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást. Együtt nőttek fel egy bentlakásos iskolában, míg az élet és a valóság el nem választotta őket. A valóság, ami ijesztőbb, mint bárki gondolná. Ebben a filmben ugyanis semmi sem az, aminek látszik...

Talán sikerült felkeltenem néhányak figyelmét. Tényleg érdemes megnézni és saját kútfőből rájönni, miről szól az egész. Én viszont nem tudok úgy írni rendes véleményt, ha ezekbe a részletekbe nem megyek bele.
Szóval mostantól spoiler veszély.
Mikor elkezdtem nézni a filmet, arra gondoltam egy egyszerű drámához van szerencsém. Szeretem a drámákat, mivel az igazán mély mondanivalót csak ez a műfaj adja át. Azt hittem, szokásos szerelmi történet nem túl boldog véggel. E helyett azonban valami egészen mást kaptam, erkölcsi dilemmát.
A főszereplő Khaty (Carey Mulligan) egy igazán helyes lány. Nem tudom mi van benne, de végig kedves és bájos, miközben igazán okos, minden esetlegessége ellenére. Kedveltem. Ez a lány pedig egy bentlakásos iskolába jár Tommy-val (Andrew Garfield) és Ruth-al (Keira Knightley). Természetesen beleszeret a srácba és egy szerelmi háromszög bontakozik ki, mikor Ruth is szemet vet a nem túl népszerű fiúra. Ezzel nagyjából ki is merítettem a szerelmi szál lényegét.
Akkor jöjjön a csattanó. Ahogy halad a film egyre több apró és furcsa dolog tűnik fel az embernek. A gyerekek sosem hagyják el az iskola területét, nagy figyelemmel vigyáznak az egészségükre, a felnőttek néha kissé furcsán tekintenek rájuk és fém csipogós, vonalkódszerű karkötőjük van. Aztán jön egy új tanárnő, aki fellibbenti a fátylat őszinteségével. Az összes gyerek klón. Mesterségesen alkották őket, hogy felnőtt korukban szervdonorokként áldozzák fel életüket. Amint betöltik a tizennyolcat, kikerülnek az iskolából és egy másik létesítménybe mennek, ahol eltöltenek néhány évet szabadon, majd önként felajánlják a szerveiket. Így leírva talán még sokkolóbb a dolog. Ezen pedig a szereplők érzelmi viharai csak erősítenek, bár számomra túlságosan belenyugvók voltak. Egyik sem akart lázadni a sorsa ellen. Talán a nevelés hatása, hiszen már a régi társadalmakban is voltak olyan helyzetek, amikor egyesek önként és dalolva feláldozták magukat a többség érdekében. Ez csupán mentalitás kérdése, amit ennyire távol attól a helyzettől (szerencsére) nem igazán lehet átérezni.
A filmnek így mély erkölcsi tartalma van, méghozzá az orvosi etika. Meddig mehet el a tudomány? Hol van az emberség határa? Mitől ember az ember? Mi a különbség egy klón és a mintát adó egyed között? A legsokkolóbb számomra az volt, mikor az igazgatónő megjegyezte a végén, hogy nem a gyerekek lelkébe akartak látni a rajzokkal, hanem azt akarták tudni, van e lelkük. Ijesztő, hogy ez felmerülhet bárkiben is.
Furcsa, hogy ezek a film által csak klónnak titulált fiatalok, számomra emberibbek voltak, mint néhány hús vér egyén a valóságban. Mindhárman egyedi karakterek. Khaty az okos, nyugodt típus, míg Ruth az akaratos, törtető, Tommy pedig az árral sodródó fajta. Mindegyikük igazi érzelmeket mutat és a színészek játékára egyáltalán nem lehet panasz.
Mivel a klónozás még mindig elég nagy erkölcsi dilemma, így aktualitása is van ennek a műnek. A cselekmény, amúgy elég lassú és bár az én figyelmemet végig lekötötte, talán a pörgősebb művekhez szokottabbaknak unalmas, vagy vontatott lehet kissé. Én mégis bátran ajánlom mindenkinek, aki szeret elgondolkodni az ilyen határokat feszegető kérdéseken.

Amúgy Keira Knightley szerintem egy igazán jó színésznő. Eddig minden filmjében tetszett, ahogy ebben is. Bár Ruth karaktere számomra ellenszenves volt.
A nagy személyes felfedezettem, mégis Carey Mulligan. Ismerősnek tűnt, így most rá is kerestem a filmjeire és valóban láttam már őt is korábban. A Büszkeség és balítéletben szintén Keira oldalán játszott, míg az Egy lányról című filmben ő volt a főszereplő. Remélem, láthatom majd még néhány filmben, igazán szimpatikus színésznő.

2011. március 15., kedd

King Nuts


Napsütésre volt csupán szükségem és máris sokkal jobban érzem magam. Kár, hogy az időjósok szerint ez a szép idő csak átmeneti. De használjuk ki, amíg lehet!
Végre van ihletem, ezért is blogolok. Szépen elterveztem mindent erre a hétre, felírogattam, milyen könyveket és hol kell beszereznem és nagyjából a munkatempót is megalkottam, bár ez úgyis változni fog, ahogy ismerem magam. A jövő hétre pedig igyekszem nem gondolni, mivel erős gyomorgörcsöt kapok, akárhányszor a latinra nézek.
Na, de előbb éljem túl a következő két napot zökkenőmentesen, majd utána aggodalmaskodok a többi miatt. Fő elvem a kis léptékben haladás.

A fenti képen egy kis életkép létható a tegnapi napomból. Épp a domborzatot próbáltam memorizálni, mikor eszembe jutott, hogy a múlt héten vettünk valami japán nasit. King Nuts a neve és a csomagolás szerint eredeti japán édesség, bár inkább ropogtatnivalónak mondanám. Érdekes volt, az már biztos.
Szeretem kipróbálni az ázsiai dolgokat, így ezt is élvezettel majszoltam csak azért, mert a csomagolás szerint eredeti japán. Amúgy nagyon fűszeres, de az alattomos fajtából és elég kemény is. Rizs, mogyoró, szezámmag a fő alkotóeleme, amit meg tudtam állapítani. Talán még pisztácia is volt benne, bár ez csak egy tipp. Ropogtattam ezeket a különféle dolgokat és bámultam a térképet, amíg túl sokat nem ettem a pirosból. Az ugyanis durván fűszeres. A keletiek értenek a csípőshöz, ami a magyar embernek nem probléma, hisz mi is baromi jól bírjuk az erős fűszereket. A gond csak az, hogy én egy külön faj vagyok. Az eredmény az lett, hogy tíz percig hűtöttem a számot, mivel úgy éreztem egy kis sárkány költözött a torkomba. Ezzel be is fejeztem a nassolást.
De ha már fűszerek, akkor leírok egy másik, sokak szerint furcsa dolgot rólam. Egyáltalán nem bírom a csípős ételeket. Rokonságom kilencvenkilenc százaléka mindent erős paprikával eszik és váltig állítja, az a jó, ha megküzdesz a fűszerrel és legyőzöd. Nekem elég egy kicsi és már rosszul is vagyok, szó szerint.
A másik íz, ami kikészít teljesen, az a mentol. Egy aprócska szem tic-tacot sem bírok megenni, annyira utálom. Sőt a mentol illatát sem szeretem. Egyik nap a reggeli tömött buszon, két pasi állt mellettem, elég közel. Mindkettő rágózott és biztos valami extra mentolos típust fogyasztott, mert alig bírtam ki két megállót mellettük. A torkomban éreztem a mentolt.
A harmadik típus pedig az alkohol. Még a rumos süteményt és a konyakmeggyet sem szeretem. A tömény szesz illata pedig olyan reakciót vált ki belőlem, akár a mentol.
Tudom, tudom, fura vagyok, mondták már néhányan.

Helyzetjelentés:
Olvasás felfüggesztve, vagyis most csak a kötelező irodalommal foglalkozom, mivel teljesen el vagyok havazva. A következő kiszemelt, amúgy a Vágy és vezeklés, de ez át fog csúszni a hónap végére, vagy áprilisra.
Áprilisban egy napra bevackolok az OSZK-ba (Országos Széchényi Könyvtár) és ennek a gondolatával még meg kell barátkoznom. Igaz, elég jól haladok a könyvtárak megismerésében a kariban és a történetiben már teljesen kiigazodok, az egyetemi pedig folyamatban van. De azért a nemzeti könyvtár mégis csak más, nagyobb, bonyolultabb és ijesztőbb.
Being Human második évadját kivégeztem. Elvileg most megy a következő évad Angliában, de én ráérős típus vagyok, így várok türelmesen a fordításra, na meg a szinkronra. Gossip girl negyedik évad még letöltés alatt, míg a Vámpírnaplókat felfüggesztettem. Így csak a Supernatural maradt. Ezt is csak azért nézem, mert van rá kifogásom. Mivel a magyar felírat csúszik hozzá, így angollal nézem és így mondhatom, hogy csak gyakorlom a nyelvet. Bár ennek az amerikai sorozatnak a nyelvezete démonokról, meg angyalokról, nem sokat segít egy brit professzor könyvének lefordításában, attól még jó mentség. Amúgy meg nem tudom abbahagyni, függő vagyok. Majd írok is róla egy bejegyzést sok-sok képpel. ^^

2011. március 12., szombat

Being Human


Kezdhetném ezt a bejegyzést azzal, hogy leírom, hány banánhéjat kaptam mostanában a sorstól, de nem teszem. Ezek csupán semmi kis akadályok, amik eltörpülnek az igazán nagy problémák mellett. Igen, a héten történt katasztrófára gondolok. Japán is kapott egy nagy banánhéjat, ismételten. Kétség kívül tragikus, mégis a természeti csapások nem borzasztanak el. Habár a földrengésnek semmi köze az emberiség ocsmány viselkedéséhez, mégis számomra ez is egy újabb visszavágás a természetanyától. A meccs kimeneteléhez pedig szerintem nem fér kétség. Az ember csupán egy faj a sok közül és ezt illene végre felfognunk. Természetesen szomorú, ami történt, ám nem az első és nem is az utolsó eset.
Ennyit a nagyvilágról és most rátérek szűkebb világomra.

Mondhatom, sorozatfüggő vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, de egyszerre nézni négy sorozatot már kóros jeleket mutat. Igaz, nem minden nap ülök be a laptop elé új részeket nézni, mivel erre egyáltalán nem lenne időm, mégis egész jól fogynak az epizódok.
Befejeztem a Gossip Girl 3. évadát, ami már rég esedékes volt. Odaát 4. évada szintén kivégezve és épp most töltöm le az utánpótlást. Amíg ezek töltődnek, addig online nézem a Being Human 2. évadát és közben igyekszem lépést tartani a Vámpírnaplók 2. évadának újabb részeivel. Bár így összegezve soknak hangzik, mégsem az. Ezekkel csupán agyam egyórás pihentetését teszem, hogy utána folytathassam a kötelességeimet.
Apropó kötelességek, még mindig el vagyok havazva. Jövő héten két zh-t is írok utána héten pedig zsinórban két referátum vár rám. Viszont legalább előbb túl leszek rajtuk és majd néhány feldolgozott témát itt is megosztok a nagyvilággal.
Visszatérve a sorozatokra, úgy érzem, muszáj írnom az egyikről, mivel nagyon jó, mégsem túl ismert. Tehát Being Human (A vámpír, a vérfarkas és a szellem), rövid ismertető port.hu-ról:
"Ha eddig biztos voltál benne, hogy embernek lenni nehéz dolog, ismerd meg Mitchellt, a 120 éves vámpírt, George-ot, a hiperintellignes vérfarkast és Annie-t a rejtélyes körülmények közt elhunyt, tömegiszonyos szellemet. Ők hárman próbálnak beilleszkedni az emberek világába, és boldogan élni, amíg... rá nem jönnek, hogy embernek lenni nem is olyan vidámpark."

Már lassan egy éve bukkantam rá erre a sorozatra. Amint a feljebb említett listámból kiderül, főleg a misztikus, természetfelettivel foglalkozó, akciódús sorozatokat kedvelem. Ezt is azért kezdtem el, mert különleges lényeket ígért. Nem csalódtam.
A történet nagyon jó, mert eredeti. Semmi sablon, semmi kiszámíthatóság és semmi lerágott csont. A vámpír, vámpír és nem nyálgép, a vérfarkas tényleg egy fenevad, ha átváltozik és a szellem csak hab a tortán. Persze vámpír és vérfarkas egy helyen már önmagában is nagy közhely, hála a töménytelen vámpírmániának, ami mint állandó kelléket vonultatja fel a vérfarkasokat. Ebben a sorozatban, mégsem tűnik sablonnak. Nekem mégis a fő vonzerőt a szellem adja. Ő a legérdekesebb, mivel a szellemvilágot egy teljesen új perspektívából mutatják be.
A karakterek eltaláltak, szívük van, hibáznak, mint mindenki, mégis igyekeznek összetartani minden nehézség ellenére. Hozzájuk jön még több tucat mellékszereplő, akik életben maradási esélyei nem túl jók és néhány rejtélyes alak, aki a bonyodalomért felel. Titkokban és kérdésekben bővelkedik, így egyáltalán nem unalmas. Ráadásul a képi világa is nagyon jó, szerintem. Realisztikus, semmi számítógépes csúcstechnika, csak a valóság, amitől a borzongós hangulat adva van.
Összességében nagyon jó munkát végeztek ezzel a sorozattal és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valami újra vágyik a témában.

2011. március 6., vasárnap

A taxi hátsó ülésén


Kicsit talán mogorva vagyok, na jó, mostanában napi 24 órán keresztül morgok. Úgy érzem, csak sodródok az árral és képtelen vagyok a kormánykerékhez jutni. "Hé, ez az én életem, nem nekem kellene irányítanom?" - teszem fel a kérdést. Válasz persze nem érkezik, csak jön a következő nap és az azutáni, ahogy múlik az idő. Egyszerűen nem tudom felvenni a ritmust. Megoldok valamit, de nem élvezhetem ki a percet, mert jön a következő feladat. És ez így megy tovább. Aztán azon kapom magam, hogy kezdem kivonni magam mindenből, így pedig esélyem sincs a kormánykerék megszerzésére. Lehet, hogy egy kis napsütés hiányzik, vagy valami apróság, ami megszépíti a szürke dolgokat körülöttem. Mondhatnám, hogy csak idő kell és helyrerázódom, de nem. Ezzel csak vesztegetem a perceket, napokat és valóban nem irányítok.
Na, de elég életem árnyékaiból. Írok, megnyugszom, összeszedem magam és olvasok. Imádom a könyveket.
Ez a kötet azonban, aminek a mostani bejegyzésemet szentelem, egyszóval csalódás volt. Egyáltalán nem tetszett, de ha már kiolvastam, írok róla, nehogy valaki olyan csapdába essen, mint én. (Plusz van még két órám a vonatom indulásáig, amit ki kell tölteni valamivel.)
Tehát A taxi hátsó ülésén. Lássuk a rövid ismertetőt:
"Kathryn Cheet taxisofőr annak a tengerészfigurának női megfelelője, akit minden kikötőben egy-egy szerető vár nagy izgalommal. A londoni Kathryn egyszerre öt viharos kapcsolatot tart fenn öt teljesen különböző partnerrel - természetesen mindegyikőjüket annak rendje és módja szerint átvágja. Öreg taxijával az éjszakai London sötét utcáit szinte megállás nélkül járja, minden kellemetlen vagy épp veszélyes helyzetet ural - legalábbis azt hiszi. Ám egyik éjszaka a sors úgy rendelte, hogy Craig Summer, a titokzatos idegen, Kathryn taxijának hátsó ülésén landoljon. A nem kimondottan szokványos találkozás fenekestől felforgatja a lány jól megszervezett, de hazugságokkal és féligazságokkal átszőtt életét."

Ez a könyv is a karácsonyi termésből való. Hasonlóan a Jáde átkához, kedvenc könyvesboltomban bukkantam rá. Megláttam és eszembe jutott, hogy már hallottam róla. Még a gimiben három osztálytársam is olvasta és nekik nagyon tetszett, vagy legalábbis ilyen információk jutottak el hozzám. Régen volt és nem panaszkodtak a könyvre, az biztos. Így leemeltem a polcról, átfutottam a hátulját, megnéztem az árát és a kosaramba helyeztem. Nem bírok ellenállni az olcsó könyvek kísértésének...
Várakozásaimat azonban egyáltalán nem elégítette ki. Nekiláttam, ám valahogy nem igazán kötött le. Sokáig tartott, mire minden szereplő képbe került, míg igazi cselekmény nem is volt. Csak a főszereplő emlékei és néhány rutinos napja, töltötte ki a könyv nyolcvan százalékát. Igazából cseppet sem kedvelem a főszereplőt.
Egy könnyed romantikus, "túl sok pasim van ezért belekeveredem a hazugságaimba és nem tudok választani" szitut vártam. E helyett kaptam egy depressziós, vagány csajt játszó ribancot. Elnézést, de az én szememben tényleg egy ribanc és nem akarok szépíteni.
A szeretői pedig legalább ilyen negatív és gyenge jellemek. Egy egyedülálló apuka, aki még mindig az exnejét szereti, egy maffiózót játszó piti bűnöző, egy rokkant zenész, egy manipulatív leszbi és egy fiatal srác, aki nincs tisztában nemi identitásával. Ezekhez jön az új szerető, aki csupa rejtély és számomra egyáltalán nem szimpatikus. Oké, oké, nekem egyik karakter sem volt szimpatikus, még a legjobb barátnő sem. Ez pedig nem abból adódik, hogy ha olvasok, rohadtul nem érdekel, ki kivel bújik ágyba, vagy hogy ki melyik nemhez vonzódik. Egyszerűen nem láttam a szívüket. Egyik kapcsolatban sem találtam igazi érzelmet.
Kathryn egyik szeretőjétől a másikhoz vándorolt, miközben mindegyiküknek megpróbálta megoldani a problémáit, vagy legalábbis belefolyni a dolgaikba és képmutató módon féltékenykedett. Egy csődtömeg a csaj, ami még nem is lenne probléma, ha a könyv végére jellemfejlődés következtében változna valami. A vége azonban a lehető legrosszabban alakult, egyszerűen nincs befejezve. Utálom az ilyet és mostanában mindig belenyúlok az ilyen típusú könyvekbe... Igazából a szeretőivel folytatott viszonyok lezárásán kívül, már ha lehet egyáltalán lezárásnak tekinteni őket, semmi sem történt a végére. A folyton felemlegetett családi gondok sem javultak egy cseppet sem. Egyszóval nem látok ebben a könyvben túl sok értelmet. Se nem tanulságos, se nem izgalmas és nem ad semmi pluszt. Számomra nagy csalódás volt, így inkább nem is ajánlom senkinek.
Igaz, arra már rájöttem, hogy az én műfajom a pörgős, misztikus témát boncolgató művek. Kár, hogy ezek elég drágák, én meg csóró vagyok...
Egy kis gondolkozásra mégis késztetett ez a kötet, mikor próbáltam meglátni benne az értelmet, a mondanivalót. Eléggé, vagy inkább nagyon sokkoló dologra jöttem rá. Ez a könyv mutatja leginkább a valóságot. Szomorú, hogy mennyi Kathrynhez hasonló nő sétál az utcákon és mennyi érzelmi sérült pasi vagy lány kerül közbe az útjába. Talán, túl borúsan ítélem meg a helyzetet, vagy túl romantikus lélek vagyok, mégis így érzem. Olyan kevés az igazi kapcsolat, ami tényleg érzelmekre épül és persze hűségre. Miért olyan nehéz megmaradni egy embernél? Szerintem, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni, ha pedig valaki nem tud választani, akkor egyiket sem szereti igazán. Most viszont nem fogok párkapcsolati tippeket adni, vagy romantikus elképzeléseimet boncolgatni, az olyan "bagoly mondja verébnek" dolog volna. Ez van, én is érzelmi csődtömeg vagyok és semmivel sem vagyok jobb az imént említett egyéneknél, talán csak azzal különbözök, hogy megrögzötten és fanatikusan ragaszkodom az általam állított elvekhez.
A hűtlenség számomra megbocsájthatatlan és kész.
Egy idézettel zárok, ami tökéletesen illik rám...
"Mentes vagyok minden előítélettől. Egyformán utálok mindenkit." (William Claude Fields)