2011. július 30., szombat

Szentjánosbogarak sírja


Önmarcangoló típus vagyok egy cseppnyi mazochizmussal.
Ma reggel egy szörnyű hírre ébredtem, ami belengte egész napomat, sőt valószínűleg a teljes hétvégémet. Megérzéseim cserben hagytak, érzékeim nem jeleztek veszélyt és utólag olyan könnyű okosnak lenni. Attól viszont, ha azt mondjuk: "Mi lett volna, ha?" nem lesz jobb. Kár keseregni olyan dolgokon, amiken nem változtathatunk. Az időt nem lehet visszaforgatni...
Tehát depresszív hangulatban vagyok és ezt gyakorlatilag tovább növeltem ezzel a filmmel.
Már nagyon régen meg akartam nézni. Még a Mondo magazin valamelyik korai számában olvastam róla. Tetszett a cikk, ám mikor rákerestem, nem tudtam letölteni. Most viszont a film talált rám.
Mivel sehol sem találtam normális összefoglalót róla, kénytelen vagyok magam alkotni egyet, csak röviden.
A történet egy japán testvérpár életét, annak is a végét mutatja be a II. világháború utolsó éveiben. Szeita magára marad kishúgával és igyekszik gondoskodni róla a szörnyű körülmények között is.

Többet nem szeretnék írni a cselekményről. Inkább a szokásos benyomásokat osztom meg.
Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, ez egy tragédia. Nagyon szomorú, amolyan szívfacsaró történet. Már az első képkockákon szembesül a néző a történet sanyarú végével. Én mégis vártam, hogy valamilyen módon jobbra fordul a sorsuk. Ez azonban hiú ábránd volt csupán.
A kivitelezés mind látványilag, mind zeneileg csodálatos. Szeretek animét nézni és a Ghibli filmek bámulatosak. Kell néhány perc, mire a néző a gyönyörű képi világot összeegyezteti a naturalista, rideg valósággal. Ez nem gyerekmese, ez egy felnőtteknek szóló mű. Attól, hogy rajzolt szereplők vannak benne még legalább annyira, ha nem jobban átérezhető minden.
A film Noszaka Akijuki életrajzi ihletésű regénye alapján készült és méltán kivívta helyét a háborúellenes alkotások sorának elején.
Véleményem szerint, a hátországokban játszódó történetek elrettentőbbek a frontvonalat bemutatóknál. Ezek sokkal jobban átélhetők a hétköznapi emberek számára.
Ebben a filmben is hétköznapi embereket vonultattak fel. Esendőek, hibáznak, irigykednek, szeretnek és próbálnak túlélni.
Először szerintem mindenkiben felmerül a gondolat: "Miért nem segít senki két kicsi árvának? Miért nem adnak nekik önzetlenül ennivalót?". Aztán remélhetőleg mindenki rájön magától is a válaszra: mert nincs mit adni. Hiába kegyetlenség, először mindenki a saját életét, a saját családját védi. Nélkülözésben pedig nincs adakozás, mert ha megteszed, nagy valószínűséggel saját magad sírját ásod meg.
Szörnyű dolog a háború és bár a piac telítve van világháborús történetekkel, nem elég. Nem elég, hiszen háború mindig van. Most is, csak más nevet aggatnak rá.
A filmet mélylélektanilag kell nézni, amihez a sok-sok motívum nagy segítséget nyújt. A szentjánosbogarak tökéletes választásnak bizonyultak, mind látványilag, mind érzelmileg.
Összességében egy csodálatos, de szomorú film, amihez hangulat kell. Egy vidám napon ne álljon neki senki, mert tényleg lehangoló. De ha az ember már amúgy is melankolikus, mint én most, nem zuhanhat nagyot.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a Chibli filmeket és egy komolyabb műre vágynak, ami elgondolkodtatja az elmét és megszorongatja a szívet. Így elsősorban az érettebb gondolkodásúakra gondolok.
Én tudtam, mire számíthatok és egyáltalán nem csalódtam. Nagyon szép mű, érdemes megnézni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése