2011. október 31., hétfő

Hatodik érzék

Mivel ma Halloween van, ehhez igazítom bejegyzésemet.
Legszívesebben egy jó kis beöltözős, giccses, hangulatos Halloween partin lennék, ám erre nincs esélyem. Kár, hogy csak külsőségekben terjed nálunk ez az ünnep. Rám mégis átragasztotta hangulatát és mostanában horrorfilmekre vágyom. Néztem néhányat, de nem tetszettek, így egy igazi klasszikushoz nyúltam tegnap este. Na, igen, tökéletesnek bizonyult, ahogy előre sejtettem, úgyhogy bejegyzésemet neki szentelem.
A Hatodik érzék egy igazi klasszikus és szerintem alapmű. Aki még nem látta volna, sürgősen pótolja.
1999-es alkotás olyan színészekkel, mint Bruce Willis és Haley Joel Osment, ráadásnak James Newton Howard zenéivel. Kell ennél több? Nem, mégis tele van plusz dolgokkal.
Mielőtt azonban tovább áradozom és boncolgatom véleményemet, íme az ismertető:
"Cole (Haley Joel Osment) hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe (Bruce Willis) gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival lassan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút, a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől."

Nem egyszer láttam, mégis mindig nagy hatással van rám.
Először egy javítással kezdenék. Szinte mindig port.hu-ról koppintom a filmismertetőket, de nem csak úgy vaktában másolgatom őket, hanem le is ellenőrzöm. Így most kiszúrtam egy bakit. Cole nem 6 éves, ahogy az a fenti ismertetőben szerepel, hanem 9. Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak tűnik, nekem mégis fontosak az ilyen apró részletek.
Nehéz úgy írni a cselekményről, hogy ne szóljam el magam, így inkább a hangulatot vázolom.
Végig feszültség van. A néző érzi, valami közelít, valami van a levegőben. A kisfiút belengő furcsaságok felébresztik a kíváncsiságot. Aztán, mikor Cole elmeséli titkát, az események felpörögnek. Az eddigi furcsaságok szinte megelevenednek. A néző már teljes mértékben átérzi a fiú félelmét és van néhány rész, ami a csodálatosan hátborzongató hanghatásoknak köszönhetően megugrasztja a pulzusszámot. Pont annyi ijesztő képkocka van benne, amennyi kell és egy csipettel sem több, vagy kevesebb.
Az i-re a pontot viszont csak a vége teheti fel. Hatalmas a csavar és az ember szinte a fejéhez kap, hogy tényleg, miért nem vettem én ezt észre korábban. A válasz: mert nem erre figyeltél.
Tökéletesen van megoldva, zseniális mestermunka, ahogy az orránál fogva vezeti a nézőt állandó feszültségben tartva.
Nem merek többet elárulni róla, mivel azzal elrontanám az élményt. Ezt egyszerűen látni kell, aztán újra megnézni, immár a végkifejlettel tisztában. Egész más megvilágításba helyezi a történetet és úgy is üt. Elgondolkodtató, ami nekem nagyon fontos.
A színészekre nem lehet panasz.
Kedvelem Haley Joel Osment játékát. A másik nagy sikerű és számomra szintén kedvenc filmje az AI Mesterséges értelem szerette meg velem ezt a kölyköt. Persze azóta felnőtt. Mostanában nem látni őt a mozivásznon, inkább szinkronizál, főleg játékoknak kölcsönzi hangját, mint a Final Fantasy. Amúgy nagy Final Fantasy rajongó vagyok. Pontosabban imádom a grafikáját, a filmet és a karaktereket, de sosem játszottam vele.
Visszatérve a filmre, ajánlom mindenkinek. Természetesen a korhatárt betartva a néhány libabőrt okozó képkocka miatt. Különösen most érdemes megnézni. Igazán jól illik a Halloween hangulatához és fényévekkel értelmesebb alkotás, mint egy darabolós horror.

Nos, ha már a bejegyzés elején elejtettem, hogy több filmet is néztem mostanában, számba is veszem őket.
Először a sorozatokhoz nyúltam, itt is maradva az ünnep hangulatánál. Odaát legújabb részeit, majd a Vámpírnaplók szintén legfrissebb epizódjait néztem végig.
Aztán jött a Conan a barbár. Hát tényleg elég barbár egy film. Egyáltalán nem tetszett, unalmas tucatfilm. Csak Jason Momoa miatt kezdtem bele. Fura volt bokáig érő haj nélkül, viszonylag sokat beszélve és megborotválkozva látni. Teljesen megértem, miért beszél folyton a Trónok harcáról még akkor is, mikor a Conannel kapcsolatban kérdezik. Ez a film eltörpül a sorozat mellett.
Maradva a Trónok harca szereplőgárdájánál, a Fekete halál került következőnek terítékre. Ebben Sean Bean vonzott. Annyira jól áll neki a kardozós lovag szerep. Sajnos csalódnom kellett. Vér, hulló végtagok, kosz és káosz jellemzi. Ez sem tetszett.
Látszik, hogy őszi szünet van. Egész nap csak lógatom a lábam, filmezek, olvasok és halogatom a tanulást. Ismét megszállt Garfield szelleme...
Apropó szellemek, tegnap éjjel, miután vége lett a Hatodik érzéknek és lefeküdtem aludni, arra ébredtem, hogy leesett a polcomról az egyik képeslapom. Ablak, ajtó csukva volt, semmi légáramlás, maximum a szuszogásom. Erre mondaná a hívő, biztos kísértet járt nálam, hívjak gyorsan egy... mit is divat most hívni? Médiumot, táltost, boszorkányt? Passz. Megvagyok nélkülük.
Csak egy ongon randalírozott, nem kell belőle ügyet csinálni. ;)

Boldog Halloweent minden erre tévedőnek!

2011. október 25., kedd

A három testőr


Nagyon nem a gép előtt kellene most ülnöm, mégis, míg hat a kávé, blogolok egy kicsit, aztán megyek vissza az egyetemre. Jó, ha elmarad néhány óra, de olyan nehéz visszamenni. Szóval cseppet nagyon elfoglalt vagyok mostanában, így megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel. No, de kezdem az elején.
Vasárnap, ami csak leesett szombat este, hogy nemzeti ünnep is egyben (már a napokat sem tudom...), gondoltunk egyet szobatársammal és elmentünk moziba. Mindkettőnkre ráfért a lazítás. Választásunk pedig erre a frissen újrafeldolgozott műre esett. A többi film valahogy nem hozott lázba minket és egyöntetűen bólogattunk a nyomós érv hatására: Orlando Bloom játszik benne, kell ennél több?
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Láttam a régi feldolgozást, nem is egyszer, így ismerem a történetet. Ez viszont teljesen elrugaszkodik az eredetitől, ami nem is baj. Ha maradt volna az eredeti koncepció, nem bírta volna legyőzni a régi filmet. Így viszont egész új és nagyban más.
Ismertető port.hu-ról:
"Miután a francia király három legkiválóbb testőre, Athos, Porthos és Aramis felfedezik, hogy összeesküvés készül az uralkodó hatalmának megdöntésére, megismerkednek a becsvágyó ifjú hőssel, D'Artagnannal, és szárnyuk alá veszik. Négyen együtt aztán minden veszéllyel dacolva igyekeznek meghiúsítani az alantas cselszövést, amely nemcsak a koronát, hanem egész Európa jövőjét fenyegeti."

Jó, ez alapján nem tűnik különbözőnek, de majd mindjárt rácáfolok.
Még a Metropolban olvastam Orlando Bloom nyilatkozatát, mi szerint teljesen elszakadtak az eredeti regénytől és valami modern, kissé elszállt filmet készítettek. Egyet kell értenem vele. Ebben ugyanis nem egyszerű testőrök vannak, hanem kosztümös titkos ügynökök mindenféle extra kütyükkel felszerelve a búvármaszktól a hajtűbe zárt tolvajkulcsig. A látványra mentek. Nagy verekedések, kardozások, látványos díszlet, viszonylag szép háttér (Bár nekem a Trónok harcához képest cseppet szegényes volt.) és sok-sok 3D effekt. Mi a hagyományos változatot láttuk, de így is tudtam, mikor kellene egy kardvégnek kinyúlni a vászonból.
A történet persze maradt az eredetinél, vagyis a gonosz bíboros ármánykodik a király ellen, az ifjú D'artagnan pedig muskétás szeretne lenni. Ebbe viszont beleszőttek egy új szereplőt Buckinghamet. Igazából nekem nem sok vizet zavart, ám a végén... de ez maradjon titok.
A szereposztás tetszetős. A főszerepben Logan Lerman, aki a Villámtolvaj által vált ismertté. Ehhez jön még a már emlegetett Orlando Bloom, mint Buckingham. Igen, kivételesen negatív karakter bőrébe bújt, megjegyzem nagyon is jól, csak keveselltem a szerepét és hiányoltam a kardozós jelentekből. Mégis annyira jó volt gonosznak látni. Ki kell még emelnem Milla Jovovich-ot, aki korábban a Kaptár filmekben tűnt fel, míg itt M'lady szoknyáját húzta magára.
Amúgy a karakterek közül (már a régi filmben is) kedveltem Aramist és rühelltem M'ladyt. Annyira idegesítő kígyó, de épp ez a varázsa. Unszimpatikus mégis nagyszerű karakternek tartom.
Ez a film nem változtatott korábbi megítélésemen, ami az alapművet illeti. Jó volt, izgalmas, kalandos, látványos és vicces a tökéletes párbeszédek miatt. Ráadásul plusz pont a Notre Dame-ra feltűzött léghajókért. Az a képkocka felbecsülhetetlen.
Viszont, ha azt hallom, "egy mindenkiért, mindenki egyért", nekem továbbra is az 1993-as alkotás fog beugrani.
Ezt a filmet ajánlom mindenkinek, aki valami kalandos, látványos kikapcsolódásra vágyik, szereti a kosztümös filmeket, vagy bírja a kardpárbajokat, esetleg szeretné megnézni Orlandot gonosz szerepben. Nekem tetszett.
Amúgy, ha valaki nem látta volna a régi '93-as változatot, tessék gyorsan pótolni.

Ha már mozi, akkor leírom, milyen filmeket várok.
Elsősorban Daniel Radcliffe új filmjét, ami kicsit horror, kicsit misztikus, kosztümös és izgalmasnak ígérkezik. Annyira kíváncsi vagyok Danielre új szerepben.
The Woman in Black
Ezen kívül vasárnap kiszúrtam egy plakátot a moziban, ami felkeltette kíváncsiságomat. Rá is kerestem és úgy tűnik, újabb gyöngyszemre bukkantam. Ez az eredeti címen Anonymous, míg magyarul A névtelen. Szintén kosztümös, kicsit krimis, kicsit elvont, de tetszetős.
A névtelen
Csupán egyetlen problémám van ezekkel a filmekkel, 2012-ben kerülnek a magyar mozikba, így várnom kell még rájuk. Reményeim szerint, megéri.

Hát nem bűbájos a mosolya? Főleg egy kész fegyverarzenállal a háta mögött. :D
(Csípem ezt az őrült tudós feeelingű frizurát.)

2011. október 22., szombat

Könyvbemutató

Lenne ezer meg egy más elfoglaltságom és az írói vénám is épp elapadt, mégis blogolok. Úgy érzem, most kell írnom, míg friss az élmény.
Szóval ma könyvbemutatón voltam. Már egy korábbi bejegyzésemben beharangoztam. Nagyon vártam és most úgy érzem magam, mint a kisgyerek karácsony után. A várakozás teljesen kimerített és még nem tudom igazán értékelni a dolgokat. Kétség kívül nagy élmény volt, hiszen ez volt számomra az első ilyen esemény, az első alkalom, hogy dedikáltathattam a könyveimet.
Ahogy szoktam az ilyen típusú bejegyzéseknél, most is leírom a részletes jelentést megosztva az élményeket, hatásokat.

Illene az elején kezdeni, vagyis azzal, hogy pontosan min vettem részt.
A Könyvmolyképző Kiadó, akinek jó néhány könyvét olvastam már és szám szerint 12, jaj nem is, hanem most már 13 kötet birtokosa vagyok. Kedvelem ezt a kiadót, szép munkát végez és esélyt ad a magyar tehetségeknek is, ami a szememben nagy pozitívum. Ráadásul, nem is olyan sikerhajhász. Persze, itt is üzletről van szó.
Eddig három magyar írónő könyvét adta ki, név szerint: Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti. Ma ők voltak a fő attrakciók a frissen megjelent könyveikkel.
Engem személy szerint csupán Benina érdekelt. Csak az ő könyvét olvastam (A boszorka fénye - van külön bejegyzésem hozzá), így elsősorban a trilógiájának következő része hozott lázba. A másik két hölgyemény csupán kíváncsiságból vonzott, amit ki is éltem. Az általuk teremtett világok nem állnak közel hozzám, legalábbis a fülszöveg alapján. De így is érdeklődéssel figyeltem, mit mesélnek az új könyvekről.
Ennyit a bevezetésről, most rátérek magamra, a saját szemszögemre.
Minden lehetséges eszközzel felvérteztem magamat, hogy legalább az életkoromhoz megközelítően fessek. Tehát csizma, piros harisnya, bordó, csipke szoknya (A héten vettem, mert most vásárlás-centrikus liba vagyok.) és egy fekete felső, na meg a smink. Szánalmas, de olyan simán beleolvadtam a középiskolások közegébe, hogy az már félelmetes. Hazamegyek és elásom magam a kiskertben...
A helyszínt az A38 hajó adta. Meg kell mondjam, elég stílusos volt. A panorámaablakokkal a Dunára, a kellemes fa beltérrel valami egészen hihetetlen hangulatot adott. Viszont sokan voltunk és bár nem érkeztem későn, csak a szélén tudtam egy széket birtokba venni.
Kicsit egyedül éreztem magam. Mindig ez van, ha rajongói csoportokkal találkozom. Ilyen téren még antiszociálisabb vagyok és nincs kivel kiélnem rajongói hülyeségeimet. Szóval keserű szájízem volt a mosolyogva egymás nyakába ugró ismerősök láttán. Mégsem bánom, hogy senkit sem rángattam el magammal. Egy ismerősöm sem olvasta a szóban forgó könyveket és maximum kényszerből jöttek volna velem, ami rányomta volna a bélyegét a dologra. Végső soron jó volt egyedül is. Ez nekem nem akadály.
Kicsit késve kezdtek és néhányan (Köztük két magas férfi! Kicsit sem ütöttek ki az alacsony nőneműek tengerében...) sikeresen beálltak a székem elé, így semmit sem láttam, hiába foglaltam helyet a főasztal mellett. Viszont találékony vagyok, én is felálltam és az elém telepedők válla felett (legalább magasságban segített a csizma) kémleltem az eseményeket.
Klausmann Viktor jó választásnak bizonyult az esemény lebonyolításához. Feloldotta a hangulatot. Az írónők viszont elég szűkszavúak voltak. Egyedül Szurovecz Kitti mutatott nagyobb aktivitást, de ez egy újságírótól nem meglepő. A másik két hölgy tipikus író. Kicsit megszeppentnek tűntek, még szokniuk kell a rajongókat.
Maga a "műsor" egy beszélgetős estre hajazott bemutatkozással, néhány érdekesség megosztásával és természetesen a könyvekkel, ki mit írt és mit fog majd a későbbiekben. Aztán mindegyik új kötetből felolvastak egy részletet. (Sajnos elfelejtettem a szép vörös hajú nő nevét, aki a mesélő szerepét töltötte be. Nagyon kellemes hangja volt.)
Ez után jött a dedikálás, vagyis az olvasók megrohamozták őket. Én ekkor elsunnyogtam megvenni A boszorka démonát, hiszen főleg ezért mentem. Taktikusan nem a beszélgetés előtt tettem, amikor mindenki ott tolongott, hanem a nagy dedikáló roham alatt, így kényelmesen kiválaszthattam a kiszemelt kötetet. Aztán visszapofátlankodtam a dedikálók sorának elejére. Szerencsémre Benina az asztal szélén ült, így nem kellett átverekednem magam a másik két soron.
Büszkén jelenthetem, hogy mögöttem, az ágyamon ott pihen mindkét kötet (a régi és a friss szerzemény) dedikálva. Elégedett vagyok, bár ez a második kötet elég soványkának tűnik a másik mellett és ismételten tettek olvasói véleményeket az utolsó lapokra, ami szerintem totál felesleges papírpazarlás. A borítója viszont csodálatos.
Miután végeztem a dedikáltatással, beváltottam a szendvicses kupont, amit még az elején osztogattak. Nagy piros pont a szervezőknek a húsmentes szendvicsekért és a gyümölcsléért.
Az ingyen kaja után le is léptem. Nem volt értelme maradni, hiszen csak egyedül álldogálhattam volna, azt meg nem szeretek.
A szombatom tehát nagyon is jól telt és remélem máskor is lesz alkalmam ilyen eseményekre eljutni. Vágyálmom, hogy a TMI minden kötetét Cassandra Clare orra alá dughassam, hogy lebetűzve neki a nevemet aláírhassa. Na akkor biztosan őrült fanatikus lennék tele rúnákkal.

Ha már könyvek, meg kell jegyeznem egy apróságot. Ismét elküldtem egy könyvkritikámat az Ulpius-ház blogjára. Fel is került és cserébe kaptam egy 50%-os kupont a boltjukba. Tehát pár napom belül megint könyvet veszek. Na, ezért vagyok vásárlás-centrikus liba. Más nők cipőket vesznek tonnaszám, én meg a frissen nyomott köteteket. Csak azt nem tudom, mikor fogom elolvasni őket. Még mindig időhiányban szenvedek és a fő olvasmányom Rousseau, akiből már elegem van. Nem szeretem a kötelező irodalmat.
És egy fontos hír:
Úgy tűnik, kiadják Rob Thurman második kötetét a Holdvilágot. Az Éjvilágról már írtam egy korábbi bejegyzésemben. Egyik kedvenc könyvem, de az érdeklődés hiányára való tekintettel a Tuan Kiadó úgy döntött, nem folytatja a sorozatot, hiába van már lefordítva magyarra. Ma mégis azt a hírt olvastam molyon, hogy még ebben a hónapban a polcokra kerül. Remélem nem kacsa és tényleg begyűjthetem ezt a már évek óta várt darabot. Biztosan azonnal lecsapok rá.

Ami a bejegyzésbe ékelt fenti képet illeti, csak azért tettem bele, mert az illusztráció nélküli bejegyzések olyan csupasznak tűnnek. Saját alkotás Cris Ortega nyomán. Persze, meg sem közelítettem a művésznőt, de első próbálkozásra nem olyan gyászos.

Még egy hír a végére és megyek vissza tanulni.
Zenei ízlésem elég vegyes, de a rock mindig egy kibérelt csücsköt foglal el a szívemben, így nagy öröm számomra az Evanescence új 2011-es albumát hallgatni. Amy Lee hangja csodálatos. Plusz bírom a stílusát ezt a darkos, mégis csinos, kicsit gót, kicsit vámpír, kicsit modern egyveleget. Olyan szép haja van. Mindig irigykedem rá, mondjuk nem ok nélkül, hiszen egy igazán szép nő. Róla is tettem képet.
No, de most az új albumukon van a hangsúly, így szolgáltatok is egy linket, hogy minden erre tévedőt rabul ejthessen Amy tiszta hangja. Bár ez a szám inkább a pörgősebb kategóriába tartozik.

Evanescence - What You Want

És még egy régebbi szám bizonyítékul a csodás hangjára, bár remélhetően ezt a dalt nem kell senkinek sem bemutatni.

Evanescense - Lithium

2011. október 19., szerda

Shiver

Tartottam kicsit ettől a könyvtől.
Mióta jobban belemélyedtem a Vörös Pöttyös könyvekbe, újra és újra belebotlottam. Nagyon sokan dicsérték, így kíváncsi lettem, viszont, ahogy utánaolvastam, már nem volt ilyen egységes az értékelés. Egyesek unalmasnak vagy csöpögősnek tartották. Engem inkább az utóbbi vélemény rettentett vissza. Akarok én romantikus könyvet olvasni? - tettem fel magamnak a kérdést.
Mivel nem vagyok épp rózsaszín lelkületű, úgy döntöttem, jegelem a témát.
Valahogyan mégis folyton az agyam egy szegletébe motoszkált egy másik vélemény miatt, ami egyöntetűnek bizonyult: Maggie szépen ír.
Ezek fényében szereztem be, mikor kihagyhatatlan alkalmam nyílt rá. (Könyvutalványt nyertem és kellett még egy könyv, hogy meglegyen az ingyenes házhoz szállítás.)
Mielőtt azonban rátérnék saját álláspontomra és reagálnék az említett kritikákra, íme az ismertető Bookline-ról kölcsönözve:
"A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért.
A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig.
A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is..."

Röviden és velősen ez egy nagyon jó könyv.
Feleslegesek voltak aggályaim, mivel egyáltalán nem csöpögős és cseppet sem unalmas. Ami pedig az írónő stílusát illeti, imádom, csodálatosan ír.
A borító tetszetős, szintén simogatni való darab és ha az ember közelebbről megnézi, a cím betűinek széle csipkés, mintha ők is borzonganának. Vastagságra közepes, sem nem rövid, sem nem hosszú, pont tökéletes, bár a végén kétség kívül mindenkiben fellobban a folytatás utáni vágy. Ez azonban egyáltalán nem alaptalan, hiszen trilógiáról van szó, aminek második kötete, Linger, már elérhető hazánkban, míg a befejező rész, Forever, hamarosan megjelenik. Tervben van, hogy ezeket is beszerzem. Szeretem ha teljesek a sorozatok, bár eddig csak a Gemma Doyle trilógiám teljes.
A könyv legnagyobb varázsa a hangulat. Ajánlom mindenkinek, hogy ősszel vagy télen olvassa. Én a fűtés bekapcsolása előtti napokban bújtam egy meleg plédbe burkolózva a hűvös szobában, ami sokat dobott az élményen. Mikor Sam fázott, én is megborzongtam és teljesen át tudtam élni félelmét a hidegtől.
A történet bár romantikus, hiszen egy fiú és egy lány egymásra találásáról szól, cseppet sem sablonos vagy cukorszirupos. Pont annyira édes, amennyire kell és egy csipettel sem több. Ráadásul egyáltalán nem fárasztott sem Grace sem Sam viselkedése. Helyesek voltak együtt és kész.
A szereplők szimpatikusak. Mindkét főhős belopta magát a szívembe és nagyon csíptem Isabellt. A farkasokról még nincs kiforrott véleményem. Beck vegyes érzelmeket váltott ki, míg Shelby kíváncsiságot. Szeretem az ilyen összetett személyiségeket.
Ami a lassúságot illeti, én inkább azt mondanám, hogy megfontolt, avagy Sam szavaival élve: Fengshui. Ez egy érzelmes könyv és nem akcióregény, így érthetően nem pörögnek állandóan az események, hogy maradjon hely a leírásra, a gondolatok színezésére. Ugyanakkor izgalmas részekben sem szenved hiányt, hiszen mindig akad bonyodalom nem épp veszélymentesen.
A nyelvezete pedig csodálatos. Egyszerűen imádom, ahogy Maggie ír. Olyan könnyed, mégis művészien szép. Ezt csak néhány idézettel tudom érzékeltetni:
"Leugrott az ágyról, és lesöpörte az asztalról a könyveimet. Szavak ezrei zuhantak a padlóra."
"Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének – önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak szaga lógott a levegőben."
És a kedvencem:
"Tudtad, hogy minden elkapott levél egy boldog napot jelent?"
Összességében ez egy nagyon szép könyv. Ajánlom azoknak, akik a hideg téli napokra olvasnivalót keresnek a forró kakaó mellé, illetve a szép fogalmazás kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti a farkasokat. Én imádom őket, ahogy minden négylábút.

Egy kis aktuális:
Ma nemzetközi eseményen vettem részt. Nem kell semmiféle eget rengető dologra gondolni, csupán egy videóban játszottam statisztát. De kezdem az elején, vagyis Matt Hardingnál.
Szóval van egy ember, Matt, aki egy egyszerű házi videóból világsztárrá nőtte ki magát. Ő az, aki a világ minden táján táncol. Ezt pedig dokumentálja: Where the Hell is Matt? Szerintem eszméletlen jó ez a videó és pozitív üzenete van tudat alatt is.
Nos, Matt most egy újabb videóra készül és ezúttal Magyarországra is ellátogatott, hogy mi is benne legyünk ebben a humoros nemzetközi kalandban.
Csak tegnap értesültem róla, hogy ma délután négykor a Halászbástyánál fog táncolni a lelkes érdeklődőkkel. Hirtelen jött az ötlet, mégis sikerült elrángatnom magammal Puccát, így büszkén jelenthetem, én is benne leszek a 2012 elején YouTube-ra felkerülő videóban. Ahogy a mondás is tartja, tizenöt másodperc hírnév mindenkinek jár, vagy valami ilyesmi. Hát ez tényleg csak ennyi és nagy valószínűséggel nem is fogok látszani, mert rengetegen voltunk, de nem bánom. A lényeg a tudat és az érzés, hogy részt vettem valami különlegesben.
Amúgy maga a "forgatás" nem tartott tovább fél óránál. Matt gyorsan betanította nekünk a táncát és néhány új mozdulatot, elpróbáltuk, majd lenyomtuk élesben és ennyi.
A legviccesebb az, hogy Matt egy pici kézi kamerával rögzítette az attrakciót, míg az ország összes tévéje hatalmas kamerával, mikrofonostól és műsorvezetőstől lézengett körülötte.
Sajnos minket is elkaptak pár percre, ami nem volt kellemes élmény. Egyáltalán nem akartuk, ráadásul azt sem tudjuk, kinek dolgoztak a díszpintyek. Egyszerűen csak odaállítottak kamerával, mikrofonnal faggatózni. Én meg szokás szerint beégtem. Ilyen helyzetben csak sületlenségeket tud összehordani az ember, erre pedig én vagyok az élő példa. Remélem, kivágnak a műsoridejükből.
No, de ettől az incidenstől eltekintve remekül éreztem magam. Megvolt a közösségi élmény.
Ezért szeretem Budapestet, sosem unatkozom.

2011. október 15., szombat

Internátus

Valahol olvastam azt a megállapítást, mi szerint minden egyetemista sorozatfüggő. Bár nem nevezném ezt általános törvényszerűségnek, azért van valóságalapja. Ismerőseim 90%-ára igaz ez a nem épp hízelgő állítás. Persze érthető, hogy egy hosszú nap után mindenki érdemel néhány percnyi semmittevést és kikapcsolódást, amit a sorozatok meg is adhatnak.
Ez pedig részben rám is igaz, bár inkább kedvfüggő a dolog. Ezt a bejegyzést pedig egy nagy sorozatjelentésnek szánom új kedvencem bemutatásával és egy kis csemegével.
Már egy ideje új sorozat került a műsortáramba, az Internátus.
Teljesen véletlenül bukkantam rá erre a spanyol műre és bár az első rész még nem nyűgözött le, megmozgatta a fantáziámat. Most pedig, hogy már a második évad részeit fogyasztom, kijelenthetem, tetszik.
Egy kis ismertető ízelítőnek:
"Egy kísérteties erdő mélyén egy első látásra nyugodt életű, patinás, ódon bentlakásos iskola bújik meg. A tanulók is átlagosak, kisgyerekektől a tinédzserekig lányok, fiúk egyaránt megkezdték a következő iskolaévet. Azonban az épületet lappangó félelem járja át: pislákolnak a lámpák, magyarázat nélkül csapódnak ajtók, test nélküli árnyak suhannak az éjszakai folyosón, az erdőből pedig valaki szüntelen figyel. Úgy tűnik, néhány tanár sejt valamit, de csak az öreg történelemprofesszor kezd nyomozni a sötét titkok után. Ő sem sokáig."

Bár ez alapján egy kísértetsztorira számít az ember, én inkább kriminek mondanám némi misztikummal. Egy ideig X Akták beütést is éreztem a lappangó titkok, de soha nem mutatkozó szörnyek miatt.
A kis közösségek élete mindig érdekes. Egy bentlakásos iskolában összezárt egyéni titkokat rejtegető alakok között mindig akad súrlódás, konfliktus. Ez önmagában is érdekes szituációkat adhat, mind barátság, mind szerelem terén. Mégis az erdei misztikum kicsit kiszínezi a dolgot. Ráadásul semmi sem olyan idilli, mivel gyakran kerülnek elő hullák a szekrényből.
A karakterek jól kidolgozottak, bár eléggé klisé ízűek. Van tipikus jó fiú, Marcos, aki néha az őrületbe kerget a nyafogásával, tipikus gonosz boszorka, Elsa, tipikus szegény lány, Maria, na meg persze a rossz fiú, Iván, aki az egyik kedvencem még így is.
Ivánt nem azért kedvelem, mert egy bunkó paraszt és nem is azért, mert ő a hányattatott sorsú, azért ilyen agresszív srác. Hanem mert egy látványosan fejlődő karakter. Szépen finoman formálódik az egyénisége, így nem ragad le a klisénél.
A másik kedvenc szereplőm Fermin. Ő a szakács James Bond, bár néha fejbe kólintanám egy serpenyővel, amiért mindig stukkerral a nadrágjában szaladgál. Egy évad után még mindig nem tudom hova tenni, ami szép teljesítmény. De előbb-utóbb úgyis megfejtem a kis titkait.
Ó igen, titkok vannak bőven eltűnt emberektől, sötét múlton át, fura lényekig az erdőben. Mindenki keres valamit, bár a többségnek fogalma sincs, mit.
A párbeszédek szórakoztatóak és annak ellenére, hogy néha elég szájbarágós, mit miért tesznek, a beszólások feldobják a dolgot. Csak a kisgyerekek csevegései szívják le néha az agyamat. Aranyosak, ahogy a koruknak megfelelően adnak válaszokat a felmerülő kérdésekre, de az a hangszín, kész agyrém néha.
Összességében egy szórakoztató, izgalmas sorozat állandó jellegű függővégekkel az epizódok végén, amik mellesleg 70 percesek.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a rejtélyeket és egy kis újdonságra vágynak az amerikai sorozatokkal túlzsúfolt palettán. A spanyolok valami egész más stílusban alkotnak.

Akkor jöjjön a beígért csemege: Wendy

Már egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy izgatottan várom ezt az új sorozatot. Felkeltette az érdeklődésemet a nagy beharangozás.
A Vámpírnaplók készítőjének egyik újabb elkövetéséről van szó, amiben a Pán Pétert ültetik modern földbe, hogy újabb rajongóhisztériát csírázzon. Hát nem tudom, ezt mennyire sikerült elérniük.
Néhány hete beszéltem telefonon Csikoszoknival. Igazi lányos, egész este a telefonon lógok szitu volt, tisztára, mint a filmekben. Ő említette, hogy már megy a sorozat. Akkor épp más dolgok vonták el a figyelmemet, így csak ma kerestem rá.
Előzetes elvárásaimmal szemben ez egy minisorozat.
A mini szó számomra elvesztette eredeti értékét, vagyis a cuki, aranyos, helyes dolgokkal felállított párhuzamot egy Burger Kingben történt látogatásom után. Ez a gyorsétterem ugyanis minipalacsintának nevezett, szerintem inkább mikroszkopikus édességet is árul. Voltam olyan bolond, hogy vettem öt minipalacsintát, amik egy macskatál (bár az én macskáim táljai még mindig nagyobbak) méretű műanyag edényben 20 forintos érme nagyságában leledzettek (Nem viccelek tényleg akkorák voltak, mint egy 20 forintos!) és két teáskanálnyi öntetben úsztak. Ezek után mindent kétkedve fogadok, amit mininek neveznek.
Ez a sorozat pedig olyan, mint a palacsinta. Az első évad mind a hat részével sem tölti ki mondjuk az Internátus egyik epizódjának műsoridejét. Darabonként 5-6 percesek, amik lényegében nem mondanak semmit. Csalódtam.
Azért nem akarom senki kedvét elvenni, mert maga az alapsztori nem rossz, csak egyáltalán nincs kifejtve és a helyükben nem vesztegetném sem az időt, sem a pénzt egy második évadra, amúgy is elég lezárt a hatodik epizód.
De győződjön meg mindenki róla a saját szemével. YouTube-on elérhető, igaz csak angolul, de szerintem egy alapszintű angoltudással is elboldogul vele bárki. A szövegben nincs semmi magasröptű gondolat és a képi világ elég kifejező.
Íme az első rész: Wendy - In a Dream

Helyzetjelentés:
Időközben fogyasztgatom a Gossip Girl, az Odaát és a Vámpírnaplók részeit is, bár utóbbit nem túl lelkesen. Viszont elvileg folytatják a Being Humant (korábban már írtam róla egy bejegyzést) és meg is néztem a harmadik évad első részét, csak aztán azóta se kép, se hang. Talán csak lassú a feltöltés. Reménykedem, mivel ez egy igazán ütős sorozat.
Könyvekkel csak kis lépésekben haladok, mert alig van rá időm. Így elsődleges cél befejezni a Shivert, ami megérdemel majd egy hosszú bejegyzést. Csodás könyv.
Szóval inkább a tananyagra koncentrálok, elsősorban a latinra. Kell nekem az a nyelvvizsga!
A hétvégét viszont izgatottan várom, mivel könyvbemutatóra megyek és dedikáltatom a Bíborhajú első kötetét és beszerzem a másodikat. Nagyon, nagyon, de nagyon kíváncsi és felpörgött vagyok miatta.
És végül egy újabb agybaj, avagy a napi kiakadásom:
Ma a lottózóban megkérdezte a nő "Vagy már 18 éves?". Kiakadtam... Tűzzek egy cetlit a homlokomra a korommal, hogy végre lássák az emberek, hogy már rég nagykorú vagyok, vagy mi? És nem, nem örülök neki és cseppet sem érdekel, mi lesz tíz év múlva, mert engem MOST néznek fiatalabbnak, ami egyáltalán nem hízelgő. De ha harc, hát legyen harc: új munícióm a fekete smink mellé egy piros harisnya. Na, ha fekete szemfestékkel, bőrcsizmában, piros harisnyában és miniszoknyában is 16-nak néznek, én elásom magam...

2011. október 10., hétfő

Nocturna

Szeretem a rajzfilmeket. Disney meséken nőttem fel, mint az Aladdin, Oroszlánkirály, Szépség és a szörnyeteg, Pocahontas és ezek a mai napig előkelő helyet töltenek be a kedvenc filmjeim között. Már vagy milliószor láttam őket, no meg a többi Diesneyt, mégsem bírom megunni.
Ráadásul hatalmas Miyazaki Hayao rajongó vagyok. Imásom A vándorló palotát és a Vadon hercegnőjét (Mononoke Hime), de a többi művét is szeretem. Csodás világokba repít el és nem feledkezik meg a mögöttes tartalomról sem, amit elvárok egy mesében.
Múlt héten pedig egy újabb rajzolt gyöngyszemre akadtam. Teljesen véletlenül bukkantam rá a bejegyzésemnek is címet adó, spanyol animáció kincsére.
A Nocturna egy csodálatos mese, de mielőtt részletezem, miért olyan nagyszerű, hoztam egy rövid leírást is:
"Egy árvaházban élő kisfiút ismerünk meg, akinek egyetlen öröme, hogy éjszakánként a sötét hálóterem világából kedvenc csillagai lakta fényben pihenhet. Egyik éjjel azonban személyes csillaga kihuny az égen és egyre több égitest tesz így. Hamarosan megjelenik egy különös, drabális lény, az Álomőrző és kérdőre vonja miért nem alszik már. A fiú elmondja neki mi a gond és a lény felismerve a helyzet komolyságát elkalauzolja Nocturnába, az éjszaka városába, hogy végére járjanak a rejtélynek."

Az első néhány képkocka után arra gondoltam, ez nekem nem fog tetszeni. Elég kényes vagyok a grafikára, a már művészibe hajló, vizuális élményt nyújtó dolgokat szeretem, így kellett egy kis idő, mire megbarátkoztam a grafikával. A kicsit furcsa lények egyáltalán nem tűntek zavarónak, inkább az emberábrázolással volt gondom. A főszereplő kisfiú figurája elég gyermetegre sikeredett. A macskák viszont nagyon tetszettek, így be is rakok egy szép nagy képet a főszereplő cicájáról, Luciferről.
A háttér szépen kidolgozott és miután megszoktam az elég egyedi grafikát, teljesen elmerültem a történetben.
Ez egy tündéri mese. Nincs rá jobb szó. Ahogy néztem, újra kisgyereknek éreztem magam. Izgultam a csillagokért, együtt nevettem vagy épp szomorkodtam a szereplőkkel és végig mosolyogtam.
Varázslat, mit ki lehet hozni egy olyan egyszerű és hétköznapi dologból, mint az éjszaka. Ráadásul az egészet egy mágikus bájjal vonták be és olyan köntösbe bújtatták, hogy magától értetődően átjöjjön a lényeg. A mesének igazán hasznos üzenete van a gyermekek számára: Ne félj a sötétben! Győzd le a félelmedet!
Olyan aranyos magyarázatot ad mindenre az éjszakai hangoktól az álmokig, hogy legszívesebben kötelező jelleggel megnézetném minden kiskölyökkel. Garantáltan jobban aludnának utána. Ez azonban nem csupán a gyerekekre érvényes. Az igazán jó mesék minden generációhoz szólnak.
Én szinte sosem féltem egyedül éjszaka. X Aktákon és Vészhelyzeten cseperedtem fel és van egy tuti módszerem az éjszakai idegesség ellen. Így nekem nem okoz gondot a sötétség, sőt kifejezetten szeretem az éjszakát és akár hajnali négykor is kicsoszogok egy pohár víz után a csendes lakásban tükrökkel körbevéve. A legijesztőbb dolog úgyis a kócos, zombis fejem. Mégis olyan megnyugtató volt ezt a mesét nézni. A sok tudományos és racionális magyarázat mellé néha elkél egy kis csoda. Ez a mese pedig épp ezt adja, meggyőz, hogy minden apróság mögött csoda van, amit a felnőttek hajlamosak elfelejteni.
Egy szóval a Nocturna csodálatos. Ajánlom mindenki figyelmébe korra, nemre és egyéb kategóriákra tekintet nélkül.


A hétvégén egy igazán jó programot találtam, amit néhány gondolat erejéig megosztok az internetes, rideg világgal, bár nem lehet hidegebb, mint a fűtetlen koli, ahol most is gubbasztok gémberedő lábujjakkal.
Szóval előadással egybekötött dedikáláson voltam. Vujity Tvrtko tartott egy nem túl hosszú, de nem is rövid előadást, majd dedikálta könyveit. Én meg úgy a harmadik sorból hallgattam és igazán érdekes volt.
Gondolom a magyar közönségnek nem kell őt bemutatni. Elég sűrűn szerepel az egyik kereskedelmi tévécsatornán és több könyve meg is jelent. Én is ezek alapján ítéltem meg és bár a riportok alapján azért átjött a személyisége, kellemesen csalódtam.
Kétség kívül pozitív üzenetet osztott meg a közönséggel, valahogy rám mégsem annyira hatnak az ilyen dolgok. Tudom én jól, mit hogyan kellene csinálni, a megvalósítás viszont nem is annyira egyszerű, mint az elmélet. Bár nem olvastam Müller Péter könyveit, talán hozzá tudnám hasonlítani a mondanivalót, vagy Coelhohoz. Coelhoról alkotott véleményemet pedig egyszer már kifejtettem, így nem ismétlem önmagam.
Szóval értem én a dolgokat, csak szkeptikus vagyok, megjegyzem jogosan, főleg a mai ókoros előadásom függvényében. Semmi sem csak pozitív vagy negatív, az éremnek mindig két oldala van.
Mégis jól éreztem magam ezen a kis lelki fröccsel egybekötött előadáson. Kellemesen csalódtam, mivel a fickónak nagyon jó humora van és látszik rajta, tudja mit csinál. A könnyedség mögött nagyon is összeszedett és tudatos. Ergo jó előadó.
Ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti menjen csak el és nézze meg élőben, hallgassa nyitott szívvel és szűrje le magának az útravalót.

Egy kis agybaj:
Nem értem a fiúkat. Mondjuk néha a lányokat sem.
Jó emberismerőnek tartom magam és talán itt van az a bizonyos eb elásva. Jobban tenném, ha a megérzéseimre hagyatkoznék és nem a női agyam csavarjaira. Szociális kapcsolatok terén tipikusan női agyam van. Egyetlen mondatot képes vagyok órákig, hosszasan boncolgatni, miközben újabb és újabb értelmet nyer. Ehhez pedig hozzáadódik a személyiségem, ami elég egyedi.
F. barátom szerint az elveimnek élek. Hát lehet, hogy van benne valami, mert mindenről van kiforrott véleményem és a kizárólag rám vonatkozó dolgokból nem engedek. Azok az én személyes ügyeim, senki ne szóljon bele. Talán van valami ilyen rigolyám a fiúk terén is, csak még nem jöttem rá, vagy nem ismertem be.
Mégis sikerült félreértenem a dolgokat, vagy legalábbis ma úgy tűnik. Holnap viszont ismét más színben fogom látni, újabb benyomások érnek majd, de elhatároztam, hagyom magam sodródni az árral, aztán lesz, ami lesz. Eddig bejött, csak egy aprócska mondat kizökkentett lazaságomból és bekapcsolta a töprengés gombot. Jobb lenne áramtalanítani ezt a vackot, akkor sokkal egyszerűbb lenne az életem. Nem sípolna bele a tökéletes megérzéseimbe.

Egy csipetnyi érzelem:
Egyszerűen muszáj mesélnem új szerelmemről.
Nem, nem az iménti hülyeségem kiváltójáról van szó. Hanem egy istennőről, vagyis valaki olyanról, aki előtt fejet hajtok: Cris Ortega.
Teljesen véletlenül botlottam bele a munkáiba és jelentem, belezúgtam. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen gyönyörű képeket tud varázsolni. Csak bámulom és ámulok. Na, meg sóhajtozok, amiért én ilyet nem tudok. De azért szorgalmasan imitálásba kezdtem, aztán csak kisül belőle valami nem túl randa. Persze a nyomába sem érek...
A linkek közé betettem a honlapját, így nyugodtan meggyőződhet mindenki arról, mekkora művész a hölgy és érthető lesz rajongásom oka is.
Egyből rákerestem a könyveire, de sajnos cseppet problémás a beszerzés és iszonyat drágák. A képes könyvek pedig bármennyire is gyönyörűek legyenek, az én értékítéletemben nem nyomnak annyit, mint kedvenc regényeim.
No, ha már regények, megjegyzem, hogy épp a Shivert olvasom. Egyenlőre csak annyit mondhatok róla, nem bántam meg, hogy megvettem. Jó kis könyv ez.

2011. október 6., csütörtök

Amikor életemben először

Amikor először hallottam erről a könyvről, arra gondoltam, biztos egy vacak tinikönyv. Valami idegesítő liba hisztijei villantak be elmémbe olyan problémákról, amiket a tucat tinifilmekben láthatunk. Így nem is igazán foglalkoztam vele, amíg meg nem pillantottam kicsi városkám könyvtárának egyik polcán. Ott vöröslött rám kacéran a többi könyv között és elkezdte piszkálni a fantáziámat. Először csak tervbe vettem, hogy majd valamikor elolvasom, de aztán, a mostanában bekövetkezett könyvkudarcok miatt, egyre inkább foglalkoztatott. Úgy gondoltam, csak jobb lehet, mint amiket mostanában kivettem. Szóval lecsaptam rá és röpke két vonatút során kivégeztem.
Kellemesen csalódtam.
Az ismertetőt ezúttal Bookline-ról szereztem:
"Az érettségit követő nyár eseményei alkalmat szolgáltatnak Julie-nek arra, hogy számba vegye az elmúlt néhány év meghatározó élményeit, azokat, amikor életében először tett valamit, vagy esett át valamin. Ezen nevezetes és emlékezetes első alkalmak között egyaránt van kellemes és kellemetlen, felemelő és lehangoló, kacagtató és siralmas."

Ezt a könyvet szerintem minden lánynak el kellene olvasni.
Felépítése a következő: dőlt betűkkel szedve nyomon követhetjük Julie érettségi utáni nyarát, miközben minden egyes esemény újabb és újabb emléket idéz fel benne azokról a dolgokról, amiket életében először tett meg. A lényeg persze ezeken az emlékeken van, amik már hosszabbak és szokott betűtípusban szerepelnek. Minden fejezet egy újabb "amikor életemben először...".
Egyszerűen hangzik, nem igaz?
Valóban egyszerű és mégsem az. Ahogy olvastam, bennem is emlékeket élesztett és szerintem ez a könyv igazi varázsa.
Julie egy tipikus lány. Olyan ostobaságokat tesz, amiket minden lány elkövet egyszer, legalábbis a többségét biztosan. Szerethető karakter jó humorral, főleg öniróniával. Julie él, tettei bár néha egyértelműen butaságok mégis valósak, ahogy a hisztijei is és ettől lesz igazi. Olyan, mint én, vagy mint a lány barátaim, vagy akár az utcán mellettem elhaladó nők. És itt jön a könyv másik varázsa, a megnyugtatás.
Megnyugtat, hogy nem baj, ha butaságokon jár az eszed, ha hibázol, ha néha hisztis liba vagy, ez teljesen normális, mert ilyenek vagyunk mi nőnemű lények. Érzelmesek, néha meggondolatlanok, máskor túlkomplikálunk mindent és igen, nyafogni is szoktunk.
Az írónő pedig egy olyan könnyed és gördülékeny történetvezetést ad neki, ami szerintem ritkaság. Siklanak a sorok, ahogy megismerjük Julie életének nagy lépéseit és közben önkéntelenül is magunkhoz hasonlítjuk. Visszaemlékszünk, mit tettünk mi abban a bizonyos első helyzetben, vagy épp ha a fejezetben szereplő dolog kimaradt, azt, hogyan reagáltunk volna a helyében.
Ez a könyv szórakoztat és elgondolkodtat egyszerre. Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom minden nőnemű figyelmébe, akár átesett már ezeken a könyvben szereplő első alkalmakon, akár nem.

Mivel a könyv hatására eléggé belemerültem az emlékeimbe, megosztok néhány személyes élményt a könyvben szereplő első alkalmak közül. Nem annyira szórakoztató, mint Julie emlékei, de nekem így is sokat jelentenek.

Amikor életemben először...
...vizsgáztam:
Számomra az első igazi megpróbáltatást egy osztályozó vizsga jelentette. Gimnázium harmadik osztályában ugyanis előrehozott érettségit tettem angolból, amihez előbb osztályozó vizsgát kellett tennem. Ennek az eredménye adta a negyedik év végi jegyemet és az engedélyt az érettségire.
Az írásbelin minden simán ment. Tudtam jól az anyagot és nyelvek terén általában nem a nyelvtannal, hanem a kiejtéssel vannak gondjaim. Így egy erős írásbelivel a zsebemben mentem szóbelizni.
Három angoltanár előtt kellett beszélnem a kihúzott témáról, majd válaszolnom a kérdéseikre. Csupán a saját tanáromat ismertem, az ő kiejtéséhez voltam hozzászokva, ami mellesleg tökéletes volt, míg a másik két tanár, vagy akcentussal vagy nagyon halkan beszélt. Kihúztam a témát, leültem ítélőbizottságom elé, aztán leblokkoltam. Minden angoltudásom kisurrant a fejemből, szívem őrült kalapálásba kezdett, gyomrom görcsbe rándult és csak meredtem magam elé. Kérdezgettek, mire csak hebegtem össze-vissza és küzdöttem a rám törő pánikkal. Olyan erősen szorítottam a székem lapját, hogy görcs állt a kezembe, mivel szédülni kezdtem. Borzalmasan teljesítettem és miután felhagytak a nyaggatásommal, a tanárom kijött utánam és megkérdezte jól vagyok-e. Annyira lesápadtam, hogy attól tartott lefordulok a székről és elájulok.
Életem első vizsgája így pocsékul ment. Szerencsére az érettségire teljesen összeszedtem magam, megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket és kitűnőre vizsgáztam. Azóta, bár nem szívlelem a szóbeliket, nincs ilyen problémám.
...szőrtelenítettem:
Fura, de erre pontosan emlékszem. Általános iskola nyolcadik osztályának nyarán történt. Egy falunapra készültem, ahova az osztálytársaim hívtak meg. Nagyon meleg volt és akkorra érett meg bennem az az érzés, mi szerint, nem mehetek emberek közé sortban egy egész dzsungelnyi szőrrel vékony lábaimon. Hát számba vettem a lehetőségeket és a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntöttem, vagyis gyorsan beszereztem egy doboznyi gyantacsíkot. Persze fájt meg minden, de kibírható volt és utána elégedett vigyorral mentem a falunapra. Ráadásnak barátaim egyből észre is vették, amit bóknak éreztem, ugyanakkor kicsit szégyelltem is, mivel ez bizonyította, már korábban is megtehettem volna.
...lett egy legjobb barátnőm
Általános iskola hetedik osztályában szereztem életem első és egyben legjobb barátját, akivel azóta tartom a kapcsolatot, bár nem annyira szorosan, mint általános végén. Magányos farkas típus vagyok a szó remete értelmében. Így jelentős előrelépést jelentett a hetedikes osztálykirándulás, ami három napos volt és Egerben töltöttük. A szóban forgó barát, F. épp akkor veszett össze ismételten a legjobb barátnő státuszú osztálytársnőnkkel. Kirándulásokra pedig pár nélkül nem lehet menni, így egymás társai lettünk. Persze korábban is jóban voltunk, mégis ez a kirándulás hozott össze minket annyira, hogy néhány évre elválaszthatatlanok legyünk és valóban barátságot nyújtsunk a másiknak. Minden titkunkat megosztottuk egymásnak, együtt nevettünk és panaszoltuk el a bajainkat. Sajnálom, hogy már nem olyan a kapcsolatunk, mint akkor, ugyanakkor örülök, hogy még mindig barátomnak tudhatom.
...megjött a mensesem
Ez az a nap amit minden lány számon tart. Hát én csak saccra tudom belőni az időpontot. Valamikor tizennégy éves koromban történt, szerencsémre otthon. Későn érő típus vagyok, amolyan lassú víz partot mos, mindenféle tekintetben. Az osztályban utolsók között részesültem ebben a tűzkeresztségben.
Emlékszem, hogy a suliban valami ünnepség is volt akkortájt, talán március 15 vagy valami ilyesmi kaliberű dolog. Szóval mázlim volt és csak rövidített órákon izgulhattam, nem ért-e baleset, míg kiosonhattam a mosdóba. Gondolom, természetes, hogy a lányok nagy érdeklődést mutatnak a téma iránt, én mégis a diszkréció híve vagyok. Így cseppet megsértődtem, mikor az egyik osztálytársam, aki, bár óvatos voltam, meghallotta szöszmötölésemet a vécéfülkében és világgá kürtölte a dolgot. Számomra ez akkor annyira új és személyes volt, hogy nem akartam nagyvilág elé tárni. A pletyka viszont olyan, akár a pestis.
...sminkeltem ki magam
Tizenhat voltam, mikor a rosszul sikerült szilveszterem elején, még lelkesen a fürdőszobánkban engedtem F. barátom és az osztálytársa unszolásának. Csupán egy fekete szemceruzát vállaltam be, a hatás mégis döbbenetes volt. Kék, egyesek szerint szürkéskék szemem van és világos bőröm. Feketére kihúzott szemmel olyan voltam, akár egy vámpír. Azon az estén viszont élveztem ezt a női hívságot, bár utána jó sokáig nem éltem vele.
...loptam egy boltban
Igen, ez is megesett egyszer, amit igazán restellek. Tizenegy, vagy tizenkettő lehettem és egy családi nyaraláson történt a Balatonnál. Az a lány vett rá, aki csupán egy évvel volt idősebb nálam és akinek a családjával együtt, egy házban nyaraltunk. Jól kijöttünk, sokat nevettünk és sok őrültséget csináltunk, mint a telefonbetyárkodás, a táborozók cukkolása, vagy a későn hazaérkező szülők kis híján leütése, mikor fura zajtól berezelve, húsklopfolóval felvérteztük magunkat, hogy megvédjük a házat, míg egyedül vagyunk.
A közeli kisboltba mentünk csokit venni és az édességek között bukkantunk rá arra a nyalókára, aminek bár borzalmas íze volt, az ára persze mást mutatott, ajándékkal együtt lehetett beszerezni. Az alján volt egy kis kupak, ami alatt kulcstartót és egyéb apróságot rejtett. Először rájöttünk, hogy a csomagolás felbontása nélkül is belenézhetünk, mit rejt a nyalóka, így kedvünkre válogathattunk. Aztán, már nem tudom kinek az ötletére, eszünkbe jutott, hogy nyalóka nélkül is elvihetnénk a kulcstartót. Hosszas érvelés és alkudozás után rám hárult ez a nagy feladat, vagyis a játék kicsempészése a nyalókából a zsebembe. Bűntársam pedig közben vett egy csokit, hogy elterelje rólam a figyelmet és ne legyünk feltűnők. Profin kitervelt akció volt, bár leizzadtam, mire megcsináltuk és utána nyomorultan éreztem magam. Zsákmányunk egy csontvázas, világítós kulcstartó volt, amit bűntudatunk miatt sokáig rejtegettünk és végül nem nálam kötött ki.

Sorolhatnám még tovább az elsőket, de csak ennyit mertem bevállalni.
Megjegyzem még, hogy szívesen elolvasnám a könyv férfi verzióját is, vagyis hogy milyen első élményei vannak egy fiúnak a felnőtté válás rögös útján. Talán meglepően hasonló dolgok kerülnének bele.

2011. október 5., szerda

Elhurcolva

Kihasználom a mostanában ritkaságnak tekintendő, használhatóan gyors kolis netet és kiélem írói ambícióimat, szóval megosztom, mit csináltam ma.
Nem kell megijedni, eszem ágában sincs leírni a napirendemet, csak néhány érdekesebb mozzanatot.
Ma hajnalban, mikor sms-es ébresztőt kaptam, érlelődni kezdett bennem a lógás lehetősége. Aztán, ahogy telt a nap, míg kedvindexem rohamos zuhanásnak indult, elhatároztam, kihagyom a mai utolsó szemináriumomat, mert ha bemegyek, mély depresszióba esem. Hiába a tetszetős név, a sokat sejtető téma, ez a szeminárium borzalmas. Annyira lehangoló, hogy az embernek minden csepp életkedve is elmegy utána. Hát jobb elfoglaltságok után néztem.
Ez pedig egy találkozót jelentett Applequeen barátommal. A program természetesen a szokásos, vagyis kaja, duma és mozi. Kitárgyaltuk, mi történt velünk mostanában, feltöltődtünk energiával a sült krumplinak hála és kiválasztottunk egy filmet.
Nos, nem volt túl nagy választék, így végül valami horror, illetve a bejegyzésemnek címadó akciófilm között vacilláltunk. Aztán egyöntetűen az utóbbi mellett döntöttünk. Ennek természetesen több oka is volt: 1. a horroron maximum csak vihorásztunk volna a többi néző legnagyobb bosszúságára, 2. túl fáradtak voltunk bárminemű gondolkodást és egyéb agyi aktivitást igénylő darabhoz és 3. Taylor Lautner.
Utóbbi azért szerepel az indokok között, mivel az egyetlen általam moziban is megnézett csillogó vámpíros film a New Moon volt és épp együtt néztük.
Szóval beszereztünk még valami nasit, nevetgéltünk egy sort és megnéztük a filmet.
Röviden tömören ennyi volt a napom érdekes része, inkább nem untatom olvasóimat a Rákosi életrajzzal és a fejemben zajló kavarodással.
De ha már moziban jártam, illik véleményt is írni. Kezdem a szokásos tartalomismertetővel:
"Mióta csak az eszét tudja, Nathan Harpernek (Taylor Lautner) az a kellemetlen érzése van, hogy valaki más életét éli. Mikor rábukkan egy kiskori képére egy eltűnt gyerekeket kereső honlapon, Nathan legsötétebb félelme igazolódik be: rájön, szülei nem az igazi szülei, élete pedig egy hazugság, melyet gondosan felépítettek, egy sötét titkot leplezendő.
Ahogy elkezdi összerakni valódi személyiségét, Nathant egy csapat képzett gyilkos veszi üldözőbe, arra kényszerítve, hogy az egyetlen személlyel meneküljön, akiben megbízik, szomszédjával, Karennel (Lilly Collins). Minden másodperc számít, ahogy Nathan és Karen próbál kitérni a bérgyilkosok és szövetségi ügynökök hada elől. De ahogy ellenfelei közelednek, Nathan rájön, hogy túlélésének - és biológiai apja rejtélyének megoldásának- egyetlen módja, ha felhagy a meneküléssel és a saját kezébe veszi az irányítást."

Szerintem, ez egy tini James Bond film.
Nem voltak túl nagy elvárásaim, csak ki akartam kapcsolni és eleget tenni kíváncsiságomnak a színészeket illetően. Ezt meg is kaptam, de semmi többet.
Az alapsztori nem valami furfangos, sőt egész egyszerű és meglehetősen sablonízű. Volt néhány jelenet, ami nevetségesen következetlenül volt megoldva pl: ház felrobban mindenestül, de a garázsban tárolt motor sértetlenül megússza, főszereplő buksijával repesztenek be egy vonatablakot, ami minimum dupla üvegű szokott lenni ugyebár, de a kemény fejű srácon egy karcolás sincs stb.
Szóval egy tipikus akciófilm, némi drámainak akaródzó, de egyáltalán nem érzelmes jelenettel felturbózva. Most viszont elmaradt a Twilightból ismerős Taylor öt percenként vetkőző jelenete, no persze itt is volt néhány meztelen felsőtestű képkocka, de a hangsúly most a robbantgatáson volt szintén meglehetősen sűrűn.
Lövöldöztek, gyújtogattak, verekedtek minden mennyiségben, ahogy egy akciófilmben szokás. Mégis a kliséktől mindig összeszalad a szemöldököm.
Hogy mégis miért néztem meg, ha nem értékelem a csihi-puhi filmeket? Elsősorban a színészek miatt. Kíváncsi voltam, hogy Taylor hogyan birkózik meg egy főszereppel, mennyire tudja levetkőzni a bundáját és nyújt valami egészen újat. Nem csalódtam, de nem is ájultam el, ami főleg a film klisés jellegéből adódott.
A másik figyelemre méltó színész Lilly Collins volt. Mivel ő lesz a TMI Claryje, szerettem volna felmérni, mit várhatok tőle. Őszintén szólva, nem láttam benne semmi Claryre emlékeztetőt, ami persze nem baj, sőt. Színészi munkában akárcsak Taylor nem volt éppenséggel rossz, de semmi lehengerlő. Viszont látszanak az érzelmek az arcán, jó a mimikája, ami szerintem fontos. Plusz a csókjelenet minden sablonos, cukormázas volta ellenére egész szépen megoldott munkának tűnt.
Kissé elvetemülten TMI fan vagyok, így közben az járt a fejemben, hogyan oldja majd meg ezt Jamie-vel, mint Clary és Jace. Már alig várom a filmet, bár egy morzsányi információ is boldoggá tenne a többi szerepre kiválogatott színészeket illetően.
Elkalandoztam cseppet...
Szóval az Elhurcolva egy tipikus akciófilm. Aki szereti az ilyesmit, az nézze csak meg nyugodtan, de elvárásokat nem éri meg felállítani. Felejtős, egyszer nézhető darab.

2011. október 2., vasárnap

Evermore

Ismét egy könyvmolyképzős kötetet hoztam.
Ezzel a könyvvel nem igazán emlékszem, mikor találkoztam először. Láttam prospektuson, interneten, esetleg könyvesboltban. Nem emlékszem, mert nem keltette fel a figyelmemet. Hiába lila a borító, nekem valahogy mégsem okozott akkora vizuális örömöt, mint néhány másik könyv. A történetről meg csak annyit tudtam, hogy romantikus és több köteten átfutó. Ennek fényében még kevésbé voltam lelkes.
Aztán a könyvtárban bogarászva belebotlottam. Elolvastam a fülszövegét és arra jutottam, nem is rossz, sőt kifejezetten érdekes. Így kivettem és ma végre be is fejeztem. Azért végre, mert már nagyon untam, csak nem akartam még egy könyvet félbehagyni. Tudom butaság, de ilyenkor sajnálom őket. "Szegény csak félig lett lapozva, biztos rosszul esik neki." Szóval inkább a végére járok a betűknek.
Mielőtt azonban belemélyülnék, jöjjön a megkapó fülszöveg:
A családból egyedül Ever élte túl a szörnyű balesetet. A lány arra eszmél a kórházban, hogy látja az emberek auráját, hallja a gondolataikat és egyetlen érintésből kiolvassa élettörténetüket. Egy másik városba, új iskolába, idegen társak közé kényszerül. Retteg minden érintkezéstől, nehogy fény derüljön különös adottságaira, így aztán hamarosan ki is közösítik, mint afféle magának való csodabogarat. Aztán egy napon Damen mellé sodorja a sors szeszélye. Ever döbbenten észleli, hogy nem látja a fiú auráját, nem hallja a gondolatait, és hiába érinti meg, Damen őrzi titkait. Márpedig titka rengeteg van."

Nem voltak túl nagy elvárásaim, mikor belekezdtem. Gondoltam, valami romantikus sztori lehet, de talán a misztikum jól kiforrott benne. Ez a szellemlátós dolog nekem nagyon tetszetős és a Summoningra emlékeztetett. Sajnos, csalódnom kellett. A Summoningnak nemhogy a nyomába sem ér, hanem egy egész földrésszel elmarad tőle.
Hiába a megkapó alapsztori, amiből bőven lehetett volna jót alkotni, sok dolog hiányzik belőle.
Az első és legfontosabb a cselekményvezetés, ami csapong és nincs igazán kifejtve, csak kiszámítható máz az egész.
Hiányzik még a szerethető karakter. Ever az első néhány oldalon szimpatikusnak tűnt. Kedvelem a különcöket, így bírtam a bömbölő punkot hallgató, kapucnis csajt. Egészen addig míg ki nem derült róla, hogy kényszerből hallgat zúzós zenét és ő Miss Tökély. Már nagyon elegem van, az átlagosnak titulált, mégis szupermodell külsővel megáldott nőszemélyektől. Ever leveszi a kapucnit és máris minden hímnemű a lábai előtt hever. Förtelmes...
Vannak szép lányok, ismerek is jó néhányat, aki élő pasimágnes, de ez már túlzás.
Damen szintén hagy maga után némi kivetnivalót. Nem attól jó pasi a jó pasi, hogy eszméletlendögös külsőt írunk neki, hanem a karizmájától. Damen a kora ellenére úgy viselkedik, mint egy tizenhárom éves kis srác az első randiján a játszótéren. Néha kedvem lett volna ráüvölteni: "Legyél már végre férfi és csinálj valamit!". Ritka az ilyen tutyimutyi főszereplő.
Ami a többi szereplőt illeti, ők sem lopták be magukat a szívembe. Sem a már kötelező elemnek tűnő meleg barát, sem a darkos csaj, aki legalább mozgatta kicsit a lapos cselekményt.
A főellenségről meg csak annyit, hogy amint kinyitotta a száját, tudtam a sorsát. Mint valami óvodásoknak szánt rajzfilmben, ő gonoszsága három oldalon át ecseteli bűneit, amik persze teljesen egyértelműek, csak a főszereplő nem elég intelligens, hogy magától rájöjjön.
Mégis mindezek ellenére lehetett volna jó könyvet írni belőle, ha az írónő stilisztikailag a toppon van. És itt a legnagyobb szívfájdalmam, az író stílusa, pontosabban annak hiánya. Nem várok el bonyolult szóvirágokat, de egyszerűen olyan puritán módon halad a történet, hogy nem tudom beleélni magam. A szereplők körvonalát látom, de a részleteket nem igazán. Koncentrálnom kellett, saját fantáziát belevinni, hogy a szokásos filmszerű képsorok megjelenjenek előttem.
Amit még meg kell említenem az a szerelmi szál, ami a történet lényege volna. Hát nekem nem jött át az érzés. Nem csöpög, de nincs benne mély érzelem sem. Hiába adják elő magukat a szerelmesek, hiába vetítik ki múltra és jövőre, egyszerűen nem érzem, hogy valóban örök szerelem lenne köztük, ahogy állítják.
Fura, egyre inkább úgy érzem, hogy nem értek egyet a legtöbb szerelmes történettel. Másoknak ezek adják a mintát, amitől megdobban a szívük, bennem meg hiányérzetet keltenek semmi mást. Talán épp ezért olyan gyászos a saját szerelmi katyvaszom.
No, de visszatérve a könyvre, nekem nem tetszett. Az egyetlen érzelem, amit kiváltott belőlem az a mérgelődés volt elsősorban a főszereplő viselkedése miatt. A misztikus szál pedig csalódást okozott. Egyetlen kísértet az egész könyv alatt, nekem kevés.
Összegezve ez a könyv távol áll tőlem, az ízlésemtől, így nem is tudom, kinek ajánlhatnám. Inkább csak annyit mondok, hogy aki belevág, ne a fülszöveg alapján tegye.

2011. október 1., szombat

Nana

Szeretem az animéket. Ezt már egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem. A lényeg azonban továbbra sem változott. Szeretem őket, de válogatós vagyok. Sőt, kifejezetten ritkán akad olyan, ami megfog, magával ragad és akár több órára a monitor elé szegez.
Nos, a Nana ezen ritka példányok egyike.
Ma pedig végre sikerült az utolsó epizódot is megnéznem belőle, így a már korábban beharangozott bejegyzést is megírom.
A Nana, természetesen manga-adaptációról van szó, a shoujo műfajába tartozik, vagyis elsősorban lányoknak készült, ám ez nem jelenti azt, hogy nyálas és töményen romantikus. Én inkább amolyan életszagú, kicsit tinis, kicsit zenés, mégis teljesen komoly alkotásnak tartom.
Mivel nem vagyok jó ismertető írásban, ezúttal az animeaddicts.hu-ról szereztem egy rövid összefoglalót. Tökéletesen felvázolja a történet velejét:
"A sorozat két fiatal lányról szól, akik épp Tokióba tartanak egy csodaszép, havas estén. Mindketten húsz évesek, és álmaikat, vágyaikat, szerelmüket keresve indulnak el a nagyvárosba. Mindkettőjük neve Nana. A nagy hóesés miatt a vonat hosszú ideig egy helyben áll, és ez beszélgetésre sarkallja a lányokat.
Oosaki Nana a Blast (Black Stones) punk együttes énekesnője, külsőleg hűvös és vagány kinézetű lány, de testében egy sebzett lélek lakozik. Álma és élete is egyben a zene, egyetlen csomagja egy gitár és egy doboz cigaretta, állítása szerint másra nincs is szüksége.
Komatsu Nana egy életvidám és sokat fecsegő típusú ember, aki hajlamos első látásra beleszeretni abba a férfiba, aki elmegy mellette az utcán, és ez már elég sokszor okozott neki fájdalmat. De úgy látszik, végre megtalálta igaz társát, és hozzá költözik Tokióba. Álma, hogy szerető feleség legyen, és hogy elláthassa azt a férfit, akit igazán szeret.
A két szereplő útja elválik, mikor a vonat végre befut Tokióba. De később a sors újra összehozza őket és végül lakótársak lesznek. Két különböző személyiséget ismerhetünk meg a lányokban, mégis az idő elteltével kialakul köztük egy kötelék, ami mindennél erősebb. Nana és Hachiko (K. Nana) egymás mellett ismerik meg a felnőtté válás örömeit és kínjait, együtt fedezik fel önmagukat és az életet."

Mielőtt belemélyednék a cselekmény és a szereplők értékelésébe, írok a kivitelezésről.
A manga sorozat meglehetősen hosszú és ehhez képest az anime csupán 47 epizódos. Senki ne essen kétségbe, ha máshol 50 epizódot talál. Tartozik hozzá ugyanis 3 OVA rész is, ami szerintem totális időpocsékolás. Egyiket sem néztem végig, mert elfoglalt ember vagyok kiváló memóriával, (már ami a filmeket és könyveket illeti) így nincs szükségem ismétlésre. Szóval ez a három felesleges epizód kihagyható.
A képi világa elég sajátos, egyedi, ami a mangakát dicséri. Kicsit meg kell szokni. Bár a háttér és ruhavilág gyönyörű, a szemek csodálatosak, mégis a fényes részeket nem kedveltem az elején. A karakterek szín-árnyék világa ugyanis úgy alakul, hogy az arcon is megjelenik a fény. Ez eltér az átlag animéktől, de ha az ember megszokja, már ez is széppé és különlegessé teszi. Amúgy a Paradise Kiss-re emlékeztetett és most, hogy belemerültem a témába, rájöttem, nem véletlenül. Ugyanannak a keze nyomát viselik. Mondjuk a történet is hasonló.
A másik külsőség, ami szerintem fontos és ebben az animében szintén a toppon van, az a zene. Még mikor nem néztem ezt a sorozatot, de berobbant a köztudatba, (mármint a világ köztudatába, mert a hazai piacra mindig jelentős csúszással érkeznek a dolgok) akkor megszerettem. Pont elég pörgős és pont elég lágy. Anna Tsuchiya tökéletes választásnak bizonyult. Már régóta kedvelem, hallgatom a számait. Azon kevés japán előadók közé tartozik, akit nem bírok megunni.
Ennyit a dizájnról, jöjjön a lényeg, vagyis maga a sztori.
Az eleje elég lapos. Olyan leragadtunk egy ponton, mégis ugrándozunk előre meg hátra érzése van az embernek. Viszont, ha ezen túljut, kap egy igazán izgalmas történetet.
Ahogy az az összefoglalóból kiderül, két lány van a középpontban. Fiatal, csinos lányok, tehát a levegőben van a szerelem. Persze mindkettőjüknek bonyolult a szerelmi élete, de kinek nem az?
Kezdetben Nana (a punk, fekete csaj) állt közelebb hozzám ezen a téren meg úgy alapjában más oldalról is. Szimpatikusabb. Hachiko (barna hajú, mosolygós lány) nekem túl ostoba, amolyan tipikus rózsaszín liba. Félreértés ne essék, egyáltalán nem ítélem el, sőt kedvelem is, csak néha túl sok, amit művel. Az ő szerelmi élete pedig szabályosan katasztrofális.
Aztán ahogy haladt a történet Hachiko mondanivalója egyre mélyült, míg Nana megmutatta, hogy mégsem annyira kemény csaj. Ez persze kellemes érzés, jó látni, hogyan változnak és hatnak egymásra.
Ez ugyanis az anime fő vonzereje, az emberi kapcsolatok, még úgy is, hogy sok dologban egyáltalán nem értettem egyet.
A két főszereplő viszonya eléggé sajátos, néha kicsit túl belsőséges is egy szimpla barátsághoz képest, mégis van benne egy csipetnyi rideg távolságtartás. Ez amúgy szerintem a japán mentalitásból fakad. Egész másképp gondolkoznak, mint mi európaiak, így nem meglepő, hogy kapcsolati téren is különböznek.
A párkapcsolatok is érdekesen bontakoznak ki. Annyira fura volt nekem, hogy Hachiko nem kézen fogva sétált a barátjával, akivel már egy éve távkapcsolatban élt. Nem csókkal köszöntötték egymást és nem tudtak leülni és megbeszélni a dolgokat. Olyan tartom a három lépés távolságot érzésem volt, pedig nem egyszer ágyba is bújtak. Lehet bennem van a hiba, túl konzervatív vagyok szerelmi ügyek terén, de nem az lenne a normális, hogy aki már minden porcikámat ismeri és akit elvileg szeretek, az mutassa is ki, mit érez és tudjon velem normálisan fontos dolgokról is beszélgetni? Ezt mindegyik kapcsolatban hiányoltam. Még Ren és Nana esetében is, akik az álompár szerepében tetszelegtek. Az elején olyan őszintének tűnt a kapcsolatok, de ahogy telt az idő, már nem éreztem így.
Mondjuk az egész animéből hiányzott a kommunikáció. Az összes konfliktus a félreértésekből, a megbeszélés hiányából fakadt és amikor valami gubanc lett, mindenki mindent elfojtott. Én ezt a keleti mentalitás számlájára írom, bár tudom jól, hogy sajnos napjainkban ez az átlagos mindenfele. Nem vagyunk elég nyitottak lelkileg, sem őszinték.
Ami a többi karaktert illeti, a személyes kedvencem: Shin. Ő a legnormálisabb a csapatban, pedig gyakorlatilag még kölyök, mégis mindig megmondja a frankót és teljesen igaza van.
A másik, akit még nagyon kedvelek, az Nobu. Micsoda pasi! Hölgyeim, egy bizonyos részben, ha nem többen, garantáltan megolvasztja a szíveket.
Persze nem csak pozitív az értékelésem, mivel Takumit ki nem állhatom. Általában nincs gondom a negatívabb szereplőkkel, sőt kifejezetten kedvelem őket. Takumi viszont olyan szinten seggfej, hogy az már hihetetlen.
A történetnek van mondanivalója, hiszen valóban a felnőtté válásról szól, arról, hogyan találjuk meg önmagunkat, hogyan igazodjunk el az élet furcsa útjain. Mindenki leszűrheti belőle a tanulságot.
A hangulat az elején könnyed, vidám, majd egyre komorodik és mélyül pont a megfelelő tempóban és arányban.
Csak egy problémám van vele, a vége. Mivel a mangának csupán egy részét dolgozták fel, nincs teljesen lezárva a történet, ez pedig picit böki a csőrömet. Mégis, összességében nagyon tetszett.
Azoknak ajánlom ezt az animét, akik kedvelik az életszagú dolgokat, szeretnek nevetni vagy akár sírni a főszereplőkkel és nem riadnak vissza a nem csupán rózsaszín dolgoktól.
Szerintem korra, nemre tekintet nélkül bárki megnézheti, biztosan talál benne valami érdekest, ha mást nem, hát a képi világot és a zenét.

Csipetnyi érdekesség a végére:
A két Nana stílusa hatalmas divattá nőtte ki magát Japánban. Mindenki Nanának akart öltözni, amit mondjuk meg tudok érteni. Persze hozzám Nana stílusa áll közelebb, a fekete, a kockás és néha a szakadt igazán tetszetős tud lenni. Mindig irigylem az ilyen góthos stílusú emberkéket. Persze Hachiko ruhatára sem rossz, csak nem annyira egyedi.
A sorozatból készült élőszereplős film is, méghozzá kettő. Információim szerint, nagyon szépen alkották meg őket és érdemes belepillantani. Talán majd egyszer megteszem. Mégis nekem mindig csalódást okoznak az élőszereplős variációk. A rajzolt szereplőkhöz illő frizura vagy épp ruha egyáltalán nem passzol hús és vér lényekre. Olyan jelmez feelingjük van. Amúgy meg a japánok nem tudnak jó filmeket készíteni, jobb ha maradnak a ceruzánál, abból egyértelműen verhetetlenek.