2011. október 1., szombat

Nana

Szeretem az animéket. Ezt már egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem. A lényeg azonban továbbra sem változott. Szeretem őket, de válogatós vagyok. Sőt, kifejezetten ritkán akad olyan, ami megfog, magával ragad és akár több órára a monitor elé szegez.
Nos, a Nana ezen ritka példányok egyike.
Ma pedig végre sikerült az utolsó epizódot is megnéznem belőle, így a már korábban beharangozott bejegyzést is megírom.
A Nana, természetesen manga-adaptációról van szó, a shoujo műfajába tartozik, vagyis elsősorban lányoknak készült, ám ez nem jelenti azt, hogy nyálas és töményen romantikus. Én inkább amolyan életszagú, kicsit tinis, kicsit zenés, mégis teljesen komoly alkotásnak tartom.
Mivel nem vagyok jó ismertető írásban, ezúttal az animeaddicts.hu-ról szereztem egy rövid összefoglalót. Tökéletesen felvázolja a történet velejét:
"A sorozat két fiatal lányról szól, akik épp Tokióba tartanak egy csodaszép, havas estén. Mindketten húsz évesek, és álmaikat, vágyaikat, szerelmüket keresve indulnak el a nagyvárosba. Mindkettőjük neve Nana. A nagy hóesés miatt a vonat hosszú ideig egy helyben áll, és ez beszélgetésre sarkallja a lányokat.
Oosaki Nana a Blast (Black Stones) punk együttes énekesnője, külsőleg hűvös és vagány kinézetű lány, de testében egy sebzett lélek lakozik. Álma és élete is egyben a zene, egyetlen csomagja egy gitár és egy doboz cigaretta, állítása szerint másra nincs is szüksége.
Komatsu Nana egy életvidám és sokat fecsegő típusú ember, aki hajlamos első látásra beleszeretni abba a férfiba, aki elmegy mellette az utcán, és ez már elég sokszor okozott neki fájdalmat. De úgy látszik, végre megtalálta igaz társát, és hozzá költözik Tokióba. Álma, hogy szerető feleség legyen, és hogy elláthassa azt a férfit, akit igazán szeret.
A két szereplő útja elválik, mikor a vonat végre befut Tokióba. De később a sors újra összehozza őket és végül lakótársak lesznek. Két különböző személyiséget ismerhetünk meg a lányokban, mégis az idő elteltével kialakul köztük egy kötelék, ami mindennél erősebb. Nana és Hachiko (K. Nana) egymás mellett ismerik meg a felnőtté válás örömeit és kínjait, együtt fedezik fel önmagukat és az életet."

Mielőtt belemélyednék a cselekmény és a szereplők értékelésébe, írok a kivitelezésről.
A manga sorozat meglehetősen hosszú és ehhez képest az anime csupán 47 epizódos. Senki ne essen kétségbe, ha máshol 50 epizódot talál. Tartozik hozzá ugyanis 3 OVA rész is, ami szerintem totális időpocsékolás. Egyiket sem néztem végig, mert elfoglalt ember vagyok kiváló memóriával, (már ami a filmeket és könyveket illeti) így nincs szükségem ismétlésre. Szóval ez a három felesleges epizód kihagyható.
A képi világa elég sajátos, egyedi, ami a mangakát dicséri. Kicsit meg kell szokni. Bár a háttér és ruhavilág gyönyörű, a szemek csodálatosak, mégis a fényes részeket nem kedveltem az elején. A karakterek szín-árnyék világa ugyanis úgy alakul, hogy az arcon is megjelenik a fény. Ez eltér az átlag animéktől, de ha az ember megszokja, már ez is széppé és különlegessé teszi. Amúgy a Paradise Kiss-re emlékeztetett és most, hogy belemerültem a témába, rájöttem, nem véletlenül. Ugyanannak a keze nyomát viselik. Mondjuk a történet is hasonló.
A másik külsőség, ami szerintem fontos és ebben az animében szintén a toppon van, az a zene. Még mikor nem néztem ezt a sorozatot, de berobbant a köztudatba, (mármint a világ köztudatába, mert a hazai piacra mindig jelentős csúszással érkeznek a dolgok) akkor megszerettem. Pont elég pörgős és pont elég lágy. Anna Tsuchiya tökéletes választásnak bizonyult. Már régóta kedvelem, hallgatom a számait. Azon kevés japán előadók közé tartozik, akit nem bírok megunni.
Ennyit a dizájnról, jöjjön a lényeg, vagyis maga a sztori.
Az eleje elég lapos. Olyan leragadtunk egy ponton, mégis ugrándozunk előre meg hátra érzése van az embernek. Viszont, ha ezen túljut, kap egy igazán izgalmas történetet.
Ahogy az az összefoglalóból kiderül, két lány van a középpontban. Fiatal, csinos lányok, tehát a levegőben van a szerelem. Persze mindkettőjüknek bonyolult a szerelmi élete, de kinek nem az?
Kezdetben Nana (a punk, fekete csaj) állt közelebb hozzám ezen a téren meg úgy alapjában más oldalról is. Szimpatikusabb. Hachiko (barna hajú, mosolygós lány) nekem túl ostoba, amolyan tipikus rózsaszín liba. Félreértés ne essék, egyáltalán nem ítélem el, sőt kedvelem is, csak néha túl sok, amit művel. Az ő szerelmi élete pedig szabályosan katasztrofális.
Aztán ahogy haladt a történet Hachiko mondanivalója egyre mélyült, míg Nana megmutatta, hogy mégsem annyira kemény csaj. Ez persze kellemes érzés, jó látni, hogyan változnak és hatnak egymásra.
Ez ugyanis az anime fő vonzereje, az emberi kapcsolatok, még úgy is, hogy sok dologban egyáltalán nem értettem egyet.
A két főszereplő viszonya eléggé sajátos, néha kicsit túl belsőséges is egy szimpla barátsághoz képest, mégis van benne egy csipetnyi rideg távolságtartás. Ez amúgy szerintem a japán mentalitásból fakad. Egész másképp gondolkoznak, mint mi európaiak, így nem meglepő, hogy kapcsolati téren is különböznek.
A párkapcsolatok is érdekesen bontakoznak ki. Annyira fura volt nekem, hogy Hachiko nem kézen fogva sétált a barátjával, akivel már egy éve távkapcsolatban élt. Nem csókkal köszöntötték egymást és nem tudtak leülni és megbeszélni a dolgokat. Olyan tartom a három lépés távolságot érzésem volt, pedig nem egyszer ágyba is bújtak. Lehet bennem van a hiba, túl konzervatív vagyok szerelmi ügyek terén, de nem az lenne a normális, hogy aki már minden porcikámat ismeri és akit elvileg szeretek, az mutassa is ki, mit érez és tudjon velem normálisan fontos dolgokról is beszélgetni? Ezt mindegyik kapcsolatban hiányoltam. Még Ren és Nana esetében is, akik az álompár szerepében tetszelegtek. Az elején olyan őszintének tűnt a kapcsolatok, de ahogy telt az idő, már nem éreztem így.
Mondjuk az egész animéből hiányzott a kommunikáció. Az összes konfliktus a félreértésekből, a megbeszélés hiányából fakadt és amikor valami gubanc lett, mindenki mindent elfojtott. Én ezt a keleti mentalitás számlájára írom, bár tudom jól, hogy sajnos napjainkban ez az átlagos mindenfele. Nem vagyunk elég nyitottak lelkileg, sem őszinték.
Ami a többi karaktert illeti, a személyes kedvencem: Shin. Ő a legnormálisabb a csapatban, pedig gyakorlatilag még kölyök, mégis mindig megmondja a frankót és teljesen igaza van.
A másik, akit még nagyon kedvelek, az Nobu. Micsoda pasi! Hölgyeim, egy bizonyos részben, ha nem többen, garantáltan megolvasztja a szíveket.
Persze nem csak pozitív az értékelésem, mivel Takumit ki nem állhatom. Általában nincs gondom a negatívabb szereplőkkel, sőt kifejezetten kedvelem őket. Takumi viszont olyan szinten seggfej, hogy az már hihetetlen.
A történetnek van mondanivalója, hiszen valóban a felnőtté válásról szól, arról, hogyan találjuk meg önmagunkat, hogyan igazodjunk el az élet furcsa útjain. Mindenki leszűrheti belőle a tanulságot.
A hangulat az elején könnyed, vidám, majd egyre komorodik és mélyül pont a megfelelő tempóban és arányban.
Csak egy problémám van vele, a vége. Mivel a mangának csupán egy részét dolgozták fel, nincs teljesen lezárva a történet, ez pedig picit böki a csőrömet. Mégis, összességében nagyon tetszett.
Azoknak ajánlom ezt az animét, akik kedvelik az életszagú dolgokat, szeretnek nevetni vagy akár sírni a főszereplőkkel és nem riadnak vissza a nem csupán rózsaszín dolgoktól.
Szerintem korra, nemre tekintet nélkül bárki megnézheti, biztosan talál benne valami érdekest, ha mást nem, hát a képi világot és a zenét.

Csipetnyi érdekesség a végére:
A két Nana stílusa hatalmas divattá nőtte ki magát Japánban. Mindenki Nanának akart öltözni, amit mondjuk meg tudok érteni. Persze hozzám Nana stílusa áll közelebb, a fekete, a kockás és néha a szakadt igazán tetszetős tud lenni. Mindig irigylem az ilyen góthos stílusú emberkéket. Persze Hachiko ruhatára sem rossz, csak nem annyira egyedi.
A sorozatból készült élőszereplős film is, méghozzá kettő. Információim szerint, nagyon szépen alkották meg őket és érdemes belepillantani. Talán majd egyszer megteszem. Mégis nekem mindig csalódást okoznak az élőszereplős variációk. A rajzolt szereplőkhöz illő frizura vagy épp ruha egyáltalán nem passzol hús és vér lényekre. Olyan jelmez feelingjük van. Amúgy meg a japánok nem tudnak jó filmeket készíteni, jobb ha maradnak a ceruzánál, abból egyértelműen verhetetlenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése