2012. január 28., szombat

Incarceron

Molyon találkoztam először ezzel a könyvvel. Elég nagy reklámja volt és a Pongrác Kiadó jóvoltából, még nyereményjáték is folyt érte.
A borító egyből felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem, gyönyörű. Persze a tetszetős külső még nem elég, így elolvastam a fülszöveget, ami szintén ígéretesnek tűnt. Fel is került az elolvasandó könyveim listájára.
Aztán a Pongrác ismét játékot hirdetett, ezúttal vásárlási utalványért. Szemfüles voltam és gyors, be is zsebeltem a nyereményt, vagyis egy könyv árát. Nem volt kérdés, milyen kötetre használom fel. Hát így került hozzám, a karácsonyfa alá az Incarceron.
Külsőre még csodásabb, mint a képen. Keménytáblás, több mint 500 oldalas, csinos darab. Olvasmányos, könnyen lehet haladni vele és a fejezetek elején lévő kis kiegészítések kifejezetten tetszettek. Főleg, amikor versek voltak.
Mielőtt azonban belemerülnék a tartalmába, íme az ismertető:
"Képzelj el egy világot, amelyben nemcsak megállították, de vissza is forgatták az idő kerekét. Beköszöntött az örökké tartó 17. század, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait.
Képzelj el egy börtönt, hatalmasat, amelyben a cellák és a folyosók mellett egész erdők, városok és tengerek is elférnek. Most képzelj el egy rabot, akinek nincsenek emlékei! Csak annyit tud, hogyOdakintről jött – pedig a börtönt évszázadokkal ezelőtt lezárták, és azóta csak egyetlen embernek sikerült kijutnia.
Aztán képzelj el egy lányt, aki egy nemesi birtokon lakik! A sorsa – úgy tűnik – megpecsételődött: megrendezett, szerelem nélküli érdekházasság vár rá. Ő azonban még nem adta fel, kiutat keres, és összeesküvések kusza hálójába gabalyodik.
Az egyikük Bent van, a másik Odakint, ám mindketten rabok.
Hát ez az Incarceron!"

Nekem a Monte Cristo grófja ugrott be. Gondoltam, valami kosztümös, királyos, szöktetős történet. Hát, nem éppen.
A cselekmény két szálon fut. Hol Finn van a főszerepben, hol Claudia. Viszont egyikük világa sem olyan, mint ahogy elképzeltem. Persze, én voltam túl korlátozott, hogy nyirkos falakat, rácsokat, meg kis cellákban kushadó rabokat vártam az Incarcerontól. Ő ennél sokkal hatalmasabb és összetettebb. Mégsem igazán nyűgözött le.
Nem szeretem sci-fit. Egyszerűen nem érdekelnek a mechanikus dolgok, az ultramodern kütyük, vagy a bonyolult szerkezetek. Ez a könyv pedig pontosan ilyen elemekre épül. Jobban szeretem a fantasyt. Valamire azt mondják, varázslat, már el is fogadom. De ha megpróbálják tudományosan alátámasztani mindenféle hipotézisekkel, makacsul ellenállok és azon kezdek agyalni, hol a hiba a rendszerbe.
Éppen ezért nem igazán tudtam beleélni magam ebbe a könyvbe. Sem a börtön, sem a külvilág nem fogott meg. Sőt, sokáig nem is igazán értettem a börtön világát. Nekem a félig robot, félig hús-vér birkák, emberek és a csupa vas erdő túl szürreális volt. El tudom ugyan képzelni, de annyi kérdést vet fel pl: "Hogyan tudnak járni a fém fűszálakon? Mégis mit legelnek a birkák egy fémerdőben? Hol találnak vizet? Miért szedik le a fémfák gyümölcsét és egyszerűen hogyan lehet egy fémfának ehető gyümölcse?" És ez még csak a jéghegy csúcsa. Szóval a könyv világa nem tetszett.
Ami a szereplőket illeti, ők sem lettek a kedvenceim. Általában akad egy karakter, aki a szívemhez nő. Sajnos itt valahogyan hiányzott ez a figura. Finn néha elég szánalmas, míg Claudia egy elkényeztetett liba. Attia a féltékenykedése és Keiro iránti ellenszenve miatt lett kegyvesztett nálam. Mellesleg Keiro nem rossz karakter, csípem a szövegét, de belőle is hiányzik a mélység. Mégis inkább ő, meg a többi negatívabb karakter, mint az Igazgató vagy Incarceron nyerte el tetszésemet. Bennük láttam fantáziát, csak nem bontakoztak ki eléggé. Jared az egyetlen alak, akit végig kedveltem, ám igazi kedvenc mégsem lett.
Tehát a karakterek is hagytak némi kivetnivalót, ahogy cselekmény is. Nem izgultam túlságosan a kalandokon és ki is számítottam volna, mi a következő lépés, ha a sci-fi környezet meg nem zavar.
Ismét egy a nagyközönség által agyondicsért könyvről derült ki számomra, hogy nem nekem való. Ezért nem adok sokat sem a reklámra, sem mások véleményére. Mindent a saját bőrömön akarok megtapasztalni.
Összességében az Incarceron egyszer olvasható darab és azoknak ajánlom, akik szeretik a tudományos fantasztikumot.

Kiegészítés, érdekességek a könyvhöz:
Ismét egy sorozat. Igaz, ez most csak két kötetes, de akkor is. Már kezd nagyon elegem lenni, hogy ha találok egy érdekes történetet, nem merek belevágni, mert csődbe megyek, mire az összes részét beszerzem és a végére érek. Olyan jó lenne, ha az egykötetes könyveket is szorgalmaznák a kiadók.
Szóval az Incarceronnak van folytatása, ami a Sapphique címet viseli.
Már készül a film is belőle, amit 2013-ra ígérnek. Egyelőre csak a két főszereplő van meg, ráadásul Finn szerepére egy ismerős arcot választottak, Taylor Lautnert. Rettentő kíváncsi vagyok a kivitelezésre. A látványtervezők bizonyára megdolgoznak majd a pénzükért.

2012. január 26., csütörtök

A nyugtalanság kora

Mostanában nincs túl jó hangulatom. Nem tudnám megmondani, pontosan mi zavar, csak van bennem egy feszültség, ami nem akar múlni. Egyik nap gondoltam egyet és ehhez a hangulathoz illő filmet választottam esti programnak.
Szeretem a drámákat. Elgondolkodtatnak és új látásmódot nyújtanak.
A választásom, így A nyugtalanság korára esett. Nem kellett csalódnom.
"Az ünnepelt fimrendező, Gus Van Sant (Good Will Hunting) furcsa szerelmesfilmet készített két fiatalról, akik éppen a felnőtté válás határán imbolyognak. A srác (Henry Hopper) már lemondott az életről, amit a lány (Mia Wasikowska) imád - de mindketten nagyon mások, mint az átlagemberek. Egy temetésen találkoznak össze, és egy pillanat alatt megértik, milyen sok közös van bennük."

Bár az ismertető nem mond sokat, ez így jó. Erről a filmről nem lehet jó cselekmény összegzést írni anélkül, hogy fontos mozzanatokat el ne árulnánk. Így én sem vállalkozom hasonlóra.
Kétség kívül különös egy alkotás, mind a hangulatát, mind a témáját, mind a szereplőket tekintve. Kissé elvont, ami nekem nagyon tetszik.
A főszereplők valóban különbözők. A fiú magányos, hallgatag, zárkózott és legjobb barátja egy kísértet. (Hogy a szóban forgó kamikaze pilóta valóban létezik vagy csak a fantáziája szüleménye, azt mindenki döntse el maga. Én az előbbit preferálom.)
A lány ennek tökéletes ellentéte, nyitott, barátságos, vidám és közvetlen mindenkivel. Legkedvesebb elfoglaltsága a madarak és egyéb állatok tanulmányozása. Kíváncsi és őszinte természetét jól mutatja, hogy meg sem lepődik a kísértet hallatán.
A film az ő kapcsolatukat meséli el, ami kissé egyedi, mégis mutatja szokásos fiú-lány felállást. Jó látni, ahogy egymásra találnak.
Közben persze kiderül, miért menekül szinte az egész világ elől a srác és miért imádja ugyanezt a világot a lány. Hatással vannak egymásra.
Nekem végig fenntartotta a figyelmemet. Néhol megmosolyogtatott, néhol elszomorított. A kissé furcsa randihelyek, mint a temetés, temető, illetve a kórház hullaháza komolyságot csempésztek a bohókás és különc karakterekhez. A feszültség végig adott volt, mégis az utolsó negyed óra feloldotta az egészet.
Tényleg tökéletesen illet a hangulatomhoz. Tetszett és cseppet sem bánom, hogy megnéztem.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a drámákat, a szívfacsaró filmeket és akiket nem zavar a kissé bizarr köntös. Borongós esős napon ideális, boldogságtól vigyorgó napsütésben viszont lehangoló lehet.


Jópofa ez a "rajzoljuk magunkat gyilkossági helyszínre" dolog. Lehet nyáron kipróbálom. ^^

Egy kis érdekesség:
A film főszereplője, Mia Wasikowska a Tim Burton által rendett Alice Csodaországban főszereplője is egyben, illetve a Jane Eyre új, 2011-es feldolgozásában is ő a központi figura. Tehát érdemes szemmel tartani az ifjú színésznőt.
A történet alapjául egy korábbi film, a Harold és Maude szolgált.

2012. január 22., vasárnap

A felhők fölött három méterrel

Két okból néztem meg ezt a filmet:
1. elegem volt a középkorból (még mindig a vizsgaidőszaktól szenvedek)
2. úgy ajánlották, mint az a film, ami hasonlít a Tökéletes kémiára.
Sajnos nem érte meg a fáradtságot, míg letöltöttem és megnéztem. Jobban tettem volna, ha a Kísértés Rt.-t bújom tovább.
Szóval ez a film, bár nem olvastam még a fent említett Tökéletes kémia című könyvet, csak az elejébe pillantottam bele és sok pozitív kritikát hallottam róla, megítélésem szerint gyengébb. Persze végső következtetést majd akkor vonok le, ha sikerül megszereznem könyvtárból.
No, de maradjunk a filmnél.
Íme az ismertető, hogy mindenki képbe kerüljön:
"Történet két fiatalról, akik két különböző világhoz tartoznak. A film krónikája egy valószerűtlen szerelemnek egy őrült utazás a szenvedélyek viharában. Babi (Maria Valverde) egy fiatal lány a felső középosztályból, tanult ,jóságos és ártatlan, Hugo (Mario Casas) egy lázadó fiú, impulzív, öntudatos az élete tele van folyamatos veszélyekkel..."

Ismerős nem? A szívdöglesztő rossz fiú elcsábítja a jó kislányt. Nagy szerelem kerekedik belőle és kiderül, hogy a macsó felszín érző szívet takar.
Én legalábbis erre számítottam és bár meghazudtolta előzetes elvárásaimat, nem örültem neki.
Az első tíz perc után leszűrtem, hogy Hugo egy paraszt és akkor még finoman fogalmaztam. Babi persze az a buta liba, akinek az elején feltételeztem, így nem lepett meg. Mégis azt vártam, hogy legalább kibontakozik belőle valami. Valami, ami megmagyarázza miért ilyenek a főszereplők, majd némi karakterfejlődésre is ráveszi őket. Ismét naiv voltam.
Persze lehet velem van a baj, hogy nem ájultam el egy motorozós, verekedős, külsőleg rendben lévő sráctól. És biztosan sokan úgy gondolnák, ha Babi helyében lennék, én is a karjaiba olvadnék, de nem. H. felhúzott az elején és egyre jobban taszított, szóval nem kérek belőle, köszönöm.
Igazából nem is értem, Babit mi vonzotta a srácban. Az hogy beszólt neki, hogy beledobta a medencébe, hogy kis híján agyonvert valakit a szeme láttára? A válasz persze ennél sokkal költőibb. Kiutat keresett életéből, ami ugyebár annyira szörnyű volt. Szerető szülők (az anyja is csak szokásos mértékben házisárkány), jó fej hugica, menő suli, anyagi gondok nuku és szép kilátások a kiegyensúlyozott jövő felé. Valóban szörnyű lehetett neki... Nem is értem mitől vagyok ilyen érzéketlen...
Ami meg az úriember hátterét illeti, sürgősen elküldeném egy pszichológushoz és adnék neki xanaxot vagy valami erősebbet. Egy dühöngő örült a srác és még közveszélyes is. No, de persze ennek is megvan az "oka", ami nem más mint egy családi dráma, ami elég gyakori és ami valójában nem is az ő problémája csak a szívére veszi, na meg az öklére. Ezen felül ő is a már említett aranykalickában sínylődik, egy megértő apukával, egy kissé tutyimutyi, de szerető bátyóval, meg az egész nap lébecolok, mégis megélek a semmiből életérzéssel. Neki is piszkosul szörnyű lehet...
Ergo nem csípem a főszereplőket. Nyafka mindegyik és ami köztük van az inkább szenvedély kategóriába esik. Szerintem csak a kapaszkodót látják egymásban.
Ami még kicsapta nálam a biztosítékot, az a motorverseny. Az még hagyján, hogy száguldoznak, még az is rendben, hogy gyorsulási versenyt játszanak. Ők a tökös gyerekek, tegyék, az ő felelősségük. De hogy mindezt bukósisak nélkül, a barátnőjükkel a hátuk mögött teszik, az már csoportos öngyilkosságra hajaz. Vagy én vagyok túl töketlen, hogy nem értem, miért jó a saját bőrünkön kívül a szerelmünk életét is a vásárra vinni?
Ültem már nagy motoron, tudom milyen bivalyerős, őszintén szólva piszkosul élveztem is, de ki van csukva, hogy bukósisak nélkül kipróbáljam, egy lenge nyári ruhácskában a csomagtartóra szíjazva menetiránynak háttal. Egyszerűen nem vagyok őrült, mint a film szereplői.
Szóval néztem, nem untam, de nem kaptam semmi pluszt. Egy kicsit sem hatott meg sem a főszereplők kapcsolata, sem a végén a csattanó. Az egyetlen érzés a bosszúság volt, hogy nem rázhatom meg a szereplőket, nem téríthetem észhez őket.
Egy pozitívuma viszont mégis akadt, spanyol alkotás és feliratosan néztem. Először kicsit furcsa volt a sok angol és japán hang után, de hamar belejöttem és nagyon tetszett ez a hangzás.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a spanyol filmeket, esetleg beszélik a nyelvet, illetve azoknak, akik romantikus, akciós kikapcsolódásra vágynak.
Egyszer nézhető darab.

“Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam olyannal, akinek nincs lába.”
/perzsa közmondás/

2012. január 21., szombat

Arrietty titkos világa

Korábban már biztosan említettem, hogy imádom a Ghibli Studio filmjeit. A grafikájuk csodálatos és mindegyik történetben van egy bizonyos báj, amitől az ember újra gyerek lehet. Én legalábbis olyan csillogó tekintettel nézem ezeket az alkotásokat, mintha újra kisgyerek lennék.
Sajnos, még nem volt szerencsém az összeset végignézni, csak a következőket: Laputa - Égi palota, Szentjánosbogarak sírja, Totoro, Kiki a boszorkányfutár, Pom Poko, A könyvek hercege, A vadon hercegnője, Chihiro szellemországban, Macskák királysága, A vándorló palota, Földtenger varázslója.
A kedvenceim amúgy A vadon hercegnője és A vándorló palota.
Tegnap egy újabb Ghibli gyöngyszemre bukkantam a Karigurashi no Arietty-re, vagyis Arrietty titkos világára.
Íme a rövid ismertető:
"Az alig 14 éves Shō nagymamája húgának vidéki házába költözik. A kisfiú gyerekkora óta beteg, de szülei nem sokat foglalkoznak vele, ezért a ráváró életmentő operáció előtt pihenni érkezik a csodálatos házba. Az édeni környezetben egy apró, az ujjánál is kisebb lány vonja magára a figyelmét, amint leveleket és virágokat gyűjt. Ő Arrietty , aki szüleivel már évek óta a család háza alatt él. A gyönyörű kis tüneményeket azonban emberi szem meg nem láthatja, míg életük folyásához szükséges dolgokat mindig a házlakóktól csenik el. Ráadásul rettegnek is az emberektől. Ám Shō meglátja Arriettyt és barátok lesznek. Egymás felfedezése azonban nem várt galibákhoz vezet, főleg a mohó házvezetőnőnek, Haru-szannak köszönhetően."

Első ránézésre a Hüvelyk Panna újabb változatának tűnt. Nem is véletlenül, hiszen a főszereplő és családja valóban egy hüvelyk magas csupán. Nekem mégis új volt a történet és nagyon tetszett.
Tökéletesen oldották meg a méretbeli különbségeket és olyan részletes és aprólékos a hátterek kidolgozása, hogy a néző egyik percben el is felejti, kis embereket néz, míg a következőben szembesül ezzel a ténnyel. Imádom ezt a rajzstílust, annyira szép és olyan kedvesek tőle a figurák.
Arrietty szerethető karakter, ahogy Sho is. Sőt nekem Sho nagymamája is nagyon szimpatikus volt, na meg Niya, a macska.
Egyedül Haru keltett bennem nagyon mély ellenszenvet. Ronda banya és kész.
A történet persze egyszerű, Arietty és Sho összebarátkozik a tiltás ellenére is és a kis embereknek szembe kell nézniük ennek következményeivel. Csak azt nem értettem, hogy Sho, miért nem árulta be Harut a nagymamájánál.
Teljes mértékben fenntartotta az érdeklődésemet az első percektől kezdve. A végén mégis kicsit szomorú voltam, egyrészt, mert vége volt, másrészt, mert szerettem volna picit talán boldogabb befejezést, bár így is tökéletes alkotás.
Eléggé vizuális beállítottságú vagyok, no meg kritikus, ezért árgus szemekkel figyeltem minden apró részletet. Meg kell mondjam, nem találtam kivetnivalót.


De hogyan lehetne bárkinek panasza erre a csodára? Arrietty szobája egyszerűen gyönyörű. Olyan szívesen élnék én is egy ennyire otthonos és színes zugban.
Ami még nagyon tetszett, az az apró emberek megoldásai. Festmények helyett bélyegek voltak a falakon és mindenből volt nekik a saját méreteikhez való, mégis sikeresen felhasználták a nagyobb dolgokat.
Ráadásul a vizuális élményen és a kellemes hangulaton túl, ez a film is hozta a Ghibli által minden alkotásába belecsempészett mondanivalót. Aki jól figyel, az megérti. Természetesen a hozzáillő zenéket is nagyon eltalálták.
Összességében egy csodálatos mese. Ajánlom mindenkinek, kicsiknek, nagyoknak egyaránt.

Egy kis közérdekű:
Miért nem szeretek híreket nézni, vagy olvasni? Mert lehangolóak.
Megszűnt a Megaupload, ami számomra elég nagy csapás, mivel a sorozatok és filmek 90%-át Magevideon szoktam nézni. Ráadásul lehet rettegni, hogy melyik nagy megosztó lesz a következő...
Hallottam még olyat is, hogy az USA-ban cenzúrázni akarják az internetes tartalmakat. Hát ez nálam eléggé a szólásszabadság megsértésére hajaz.
A Magyarországi dolgokról meg inkább nem is írok. Egyik rosszabb, mint a másik.
Egyszóval a hírek elveszik az emberek maradék életkedvét. Ezért nézek inkább meséket, olvasok jó könyveket és menekülök el ebből a nagy katyvaszból, amit mai politikának hívnak.
"A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből."
/Albert Einstein/

2012. január 19., csütörtök

Roswell

Ezúttal egy kicsit régi sorozatról fogok írni. Számomra a Roswell igazi klasszikus. 1999-ben indult és még általánosba jártam, ha jól emlékszem, ötödikes vagy hatodikos lehettem, mikor először adták tévében. Mivel épp akkor éltem a horror és vámpír mániákus korszakomat, (Ja, nekem volt ilyen is.) egyből rácuppantam erre a sorozatra. Padtársammal, akivel mellesleg 7 teljes évig koptattuk együtt az iskolapadot, megszállott rajongók lettünk. Legalább olyan csalódottan vettük tudomásul, mikor az első évad vetítése után félbeszakadt a sorozat, mint a Dragon Ball betiltását.
Szóval nem maradt más, csak az ismétlések és a reménykedés, hogy talán egyszer folytatják.
Aztán egyik nyáron megtaláltam a folytatást az internetnek köszönhetően és még ennyi év távlatában is lázba hozott a dolog. Valamiért azonban nem néztem végig a második évadot, bizonyára más dolog vonta el figyelmemet. Most azonban bepótoltam a lemaradást.
Még Applequeennel beszéltünk róla, kiderült, hogy ő is nagy rajongó és meg is néztünk két részt, ez pedig újra fellelkesített. Végig is néztem immár hiánytalanul és nem kellett csalódnom.
Ismertető:
"A csendes, új-mexikói Roswell városkában Max Evans egy átlagos tinédzser életét élte. Egy nap azonban megmenti Liz Parker életét, szinte maga sem tudja, hogy hogyan. Liz legjobb barátnőjével Maria Deluca-val édesapja éttermében felszolgálónő. Egy nap két vendég összetűzése során, lövések dördülnek és Liz megsebesül. A csinos és fiatal Max Evans kezét a sebre téve "meggyógyítja" a pincérnőt. Megkéri, hogy ne árulja el titkát. Liz később egy ezüst kéznyomatot vél felfedezni a hasán, ahol a sebe volt. Az eset Liz-t és Max-et örökre összeköti."

Nem szeretem sci-fit sem filmben, sem könyvben, egyszerűen nem fog meg. Jobban szeretem a misztikumot, a varázslatot, mint a földönkívülieket. Nem is hiszek az UFO-kban. (UFO alatt a kis zöld vagy tudom is én milyen színű lényeket értem, akik embereket lopkodnak, meg gyorsulási versenyt játszanak az égen. Biztosan van más bolygón is élet, de ki van csukva, hogy a Földön töltsék a vakációt.) Mégis ezt a sorozatot nagyon szeretem. Kicsit nosztalgikus és olyan jól felépített, hogy most is rabul ejtett.
Megvan benne minden, ami egy jó sorozathoz kell: izgalom, rejtélyek, jó humor, változatos karakterek és szerelem. Utóbbiból talán kicsit sok is, legalábbis az én sötétlila lelkemnek.
A cselekményről csak annyit, hogy bőven van benne váratlan fordulat, lehet izgulni a kedvencekért, így aki elkezdi, garantáltan nem bírja majd abbahagyni.
Karakterek jól felépítettek és változnak, fejődnek, legalábbis a többség. Főleg Izabel és Kyle előrelépése tettszett. Utóbbit a második évadtól nagyon megkedveltem.
Max és Liz kapcsolata nekem már gyomorforgatóan nyálas. Annyit görcsölnek, hogy egy szappanopera is megirigyelné. Amúgy sem ők a kedvenc szereplőim. Idegesít Max jófiús, kimért viselkedése és Liz, ahogy folyton ő a tökéletes jó kislány.
Épp ezért a kedvenc párosom Michael és Maria.
Michael szintén tipikus karakter, hiszen ő az ügyeletes rossz fiú, míg Maria a kötelező kellék, mint a főszereplő legjobb barátnője. Mégis nekik van mélységük. Ha ők drámáznak, azt akár hétköznapi párkapcsolati balhénak is el lehet könyvelni, a Max és Liz esetében előforduló Rómeó és Júlia érzés nélkül. Szóval ők valóságosabbak, hús-vér karakterek számomra és minden hibájuk ellenére őket kedvelem a legjobban.
Érdekesség, hogy az évadok alatt (összesen 3 évadból áll a sorozat) az ő frizurájuk változott a legtöbbet. Minden évadban más és más, míg a többiek szinte alig változnak.
Amúgy azért is jó régebbi sorozatokat nézni, mert mentesek a sok reklámtól. Ebben nincsenek márkás ruhák (Maria néha elég extra a leopárdmintás dolgaival, míg Isabel a bőrszerkóival tűnik ki. Van stílusuk az biztos.), drága kocsik és legújabb mobiltelefonok. Semmi szájbarágós kampány, hogy mit vegyél meg feltétlenül a plázában, még akkor is, ha nincs is igazán szükséged rá.
A zenéje is tetszetős, Dido - Here with me jó választás volt betétdalnak. Megadja a kellő hangulatot.
Ezt a sorozatot mindenkinek csak ajánlani tudom.

Egy kis The Mortal Instruments érdekesség:
A könyvsorozat egyik rajongója készített egy számot Max Lightwood tiszteletére. Korábban írt már Alechez is egy dalt, engem mégis az előbbi fogott meg igazán. Annyira szép és megható, a hangzás és a szöveg is. Egyszerűen csodálatos:
Alice Invictus - Dust to Dust
Többen meg is jegyezték, hogy milyen szép lenne, ha az Üvegváros filmadaptációjában is szerepelne. Én csak támogatni tudom az ötletet.
No, mivel talán a fordítgatásaimnak köszönhetően több Végzet ereklyéi rajongó jár errefelé, akik talán hadilábon állnak az angol nyelvvel, lefordítom a csodaszép dal gyönyörű szövegét. Persze dalokat, verseket máshogy kellene fordítani betartva a ritmust, ehhez viszont nincs érzékem, így csak nyersen, a lényeget megragadva ültetem át magyar nyelvre.
Vigyázat, erős spoiler az Üvegvárosból! Szigorúan csak azoknak, akik már olvasták a könyvet!
Minden elismerés és tisztelet a szerzőt illeti!
"Füst kél Üvegvárosban
Ó, hogyan múlnak el a dolgok
Fehér alakok a szürke ködben
Micsoda gyönyörű napsütés, micsoda sötét nap
Kavarogva Idris egén
Nephilim hamuja, túl fiatal a halálhoz

Maxwell, Maxwell
Búcsút ajánlunk
De harcunkban nincs megállás
Te még a halálban is szolgálod az ügyet
Hűség, bátorság és bizalom
Hamu a hamunak, por a pornak (x2)

Alec könnyei hosszú, fekete tincsek mögé rejtve
Izzy sírását elnyomja a templom harangja
Jace bánatát magába fojtja
Így senki sem fogja sírni látni

Robert és Maryse még mindig túl megdöbbent hogy érezze
A fiúk hiánya túl valóságos
Ahogy Üvegváros ege megtelik
Korommal és Max füstjének hamvaival

Maxwell, Maxwell
Búcsút ajánlunk
De harcunkban nincs megállás
Te még a halálban is szolgálod az ügyet
Hűség, bátorság és bizalom
Hamu a hamunak, por a pornak (x2)

Angyal szárnyak... vigyenek haza (x4)

Maxwell, Maxwell
Búcsút ajánlunk
De harcunkban nincs megállás
Te még a halálban is szolgálod az ügyet
Hűség, bátorság és bizalom
Hamu a hamunak, por a pornak (x2)"

2012. január 14., szombat

Az éhezők viadala

Már elég régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Olyan nagy és lelkes rajongótáborral rendelkezik, hogy lépten-nyomon pozitív értékelésekbe botlottam. Kicsit mégis tartottam tőle két okból: 1. aminek nagy a reklámja, az általában nem olyan jó és csalódást okoz, 2. Battle Royale-ra emlékeztetett.
Így jegeltem a dolgot egész addig, míg a moziban be nem vágtak néhány képkockát a közelgő filmadaptációból. Megfogott és úgy éreztem, nem várok tovább, nekem ezt olvasnom kell, mielőtt megnézem moziban. Szóval rákerült a karácsonyi könyvlistámra.
Jöjjön a szokásos fülszöveg:
"Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal..."

Mikor elkezdtem olvasni, a kettes számú megérzésem látszott beigazolódni. A Viadal nagyban emlékeztetett a Battle Royale-ra, ami tekintve hogy a legkedvesebb könyvemről van szó, nem ígért túl sok jót. Azt a briliáns művet felülmúlni nem kis feladat. Úgy tűnt egy enyhébb, kevésbé véres és brutális változathoz van szerencsém. No, de mivel ez egy ifjúsági regény, még jó, hogy nem élve boncolnak benne.
Aztán a kiválasztás után sikerült teljesen elvonatkoztatnom kedvenc könyvemtől és később is csak néhány nagyobb konfliktushelyzetben ugrott be, de erről majd később.
Kétségtelen a két könyv alaptörténetének hasonlósága, a társadalomkritika, ami megbújik a háttérben, mégsem szabad őket összehasonlítani. Ég és föld a kettő.
Az éhezők viadala engem nem egy véres játékra, hanem egy valóságshow-ra emlékeztetett. Ez pedig olyan dolog, amit nehezen vesz be a gyomrom. Utálom a valóságshow-kat és kész. Ez a hangulat pedig belengte az egész könyvet, ami sokat rontott számomra a történeten. A cicomázás, az interjúk, a mesterkélt viselkedés, párbeszédek gyomorforgatóbban hatottak rám, mint az a sok véres küzdelem, amit ütősebb könyvek olvasása során átéltem. Kiráz a hideg tőle.
Persze ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy a média arcába vágjuk, mennyire elcseszettek és milyen sok szemetet sugároznak a gyanútlan emberek felé. Valahogy mégsem volt olyan nagy hatással rám. A média mögött mindig politika húzódik meg, amiből elég kevés került ebbe a kötetbe.
A cselekmény érdekes. Suzanne Collins jól ír, gördülékeny, könnyed stílusa van. Nekem mégis langyosnak tűnt. Végig Katniss szemszögéből látjuk a dolgokat, így csak azt olvashatjuk, ami vele történik. Én pedig kíváncsi lettem volna a többi versenyzőre is.
Katniss egyébként szerethető figura. Lehet neki drukkolni, de csak akkor lendül akcióba, amikor valaki belebotlik az arénában. Amúgy meg meghúzza magát, vadászgat, mászkálgat, elvan. A versenyzők meg szépen fogyatkoznak és a 24 emberkéből csupán egy tucatról tudjuk meg, mi lett vele. A többi volt nincs felszívódott. Félreértés ne essék, nem akarok én mindenképp vérfürdőt olvasni, csak kíváncsi lettem volna, mások mit tesznek, míg főhősnőnk nyúlpecsenyét sütöget.
Elég kiszámítható az események menete és csak egyszer pislogtam nagyot, miközben azt motyogtam: "Na, ne! Ez túl egyszerű!". Van ugyanis néhány kimondottan érdekes konfliktushelyzet, amitől felpöröghetnének a dolgok és megkaphatnánk azt, amitől leesik az állunk és ami gondolkodásra késztetne, viszont ezeket a magas labdákat az írónő olyan laposan csapja le, hogy az már nevetséges. Így nincs mélysége a dolognak, legalábbis számomra. Amúgy ezeknél a részeknél kúsztak elő a Battle Royale-hoz kapcsolódó emlékeim.
Peeta karaktere érdekes, de semmi többet nem nyújt. Bár kiszámíthatatlannak kellene találnom, elvégre az volt az írónő célja, hogy meglepjen minket, én végig átláttam rajta. Picit több aktivitás és kevesebb romantika feldobta volna.
Nem rosszak a karakterek, nekem néha mégis hiányérzetem volt. Mélyebb gondolatvilágot elviseltem volna.
A könyv során folyton vártam valamit, valamit ami kiváltja azt a katarzist, amit az igazán jó könyveknél érzek. Sajnos, ez elmaradt. A végkifejlet sem hozta meg a hozzá fűzött reményeimet, az is laposan lett lecsapva. Összességében tehát jó könyv, de nem a legjobb.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a poszt-apokaliptikus történeteket és valami könnyedebb, de mégis akció dús könyvre vágynak.
Aki nem olvasta a Battle Royale-t annak szívből ajánlom, aki viszont olvasta, előbb programozza át az agyát, hogy mentes legyen az előítéletektől és élvezni tudja ezt a könyvet.

Néhány kiegészítő megjegyzés:
Trilógia első darabja és már a teljes folytatás elérhető magyarul. Majd valamikor beszerzem azokat is, mivel a Futótűz felkeltette érdeklődésemet.
A könyvből film is készült, ami hamarosan, ha információim pontosak, márciusban kerül a mozikba. Mindenképpen elmegyek és megnézem széles vásznon.
A filmelőzetes egy kis kedvcsinálónak: Az éhezők viadala 2012
Mellesleg belezúgtam a film főcímdalába. Egyszerűen csodálatos: The Hunger Games (2012) Trailer Soundtrack
És egy kis kirohanás a végére: Miért kell minden könyvet Stephenie Meyer ajánlásával reklámozni? Már minden könyv borítóján ott figyel, mit gondol róla a Twilight szerzője. Kit érdekel? Nem azért fogom megvenni, mert neki tetszett, hanem mert nekem tetszik. Bosszantó, hogy hirtelen ő lett az ifjúsági fantasy írók koronázatlan királynője és nem lehet úgy könyvet kiadni, hogy ne legyen kapcsolatban vele.

2012. január 13., péntek

Neverland

Igazi gyöngyszemre bukkantam.
Valami nézhető dolog után kutattam, amit online le tud játszani a gépem a vacak kolis net mellett is, mikor belebotlottam ebbe a minisorozatba. Csupán két részes, fejenként 80 perc, de olyan hatása van, mint egy mozifilmnek és mégis ott az érzés a végén, hogy ebből ennyi nem elég.
Szeretem Pán Péter történetét. Igazi Disney mese helyes karakterekkel, tanulsággal és csodálatos világgal. Ez a sorozat pedig visszaadta az eredeti hangulatot némi plusszal egyetemben.
Ki is volt Pán Péter? Hogyan lett ő a fiú, aki sosem nő fel?
Eddig nem igazán gondolkoztam rajta, gondolom más se nagyon. Ez a minisorozat pedig pont erre a sötét foltra koncentrál, tehát amolyan előzményként szolgál a meséhez.
Ismertetőt nem írok, mert nem találtam megfelelőt és nincs is nagyon értelme. Túl rövid egy normális összefoglalóhoz. Lényegében arról szól, hogyan lesz egy átlagos fiúból varázslatos hős.
Egész más megközelítés, egész új és egész valósághű. Olyan szépen csempészik bele a mágiát, a tündéreket, a varázsport meg minden egyebet, hogy a néző elhiszi, lehetséges.
Ráadásul végig ott motoszkált a fejemben a már jól ismert Pán Péter történet. Vártam a krokodilt, vártam a ketyegő órát, vártam Hookot és vártam, hogy elveszítse a jobb kezét. Bepillantást engedett a színfalak mögé. Minden szépen a helyére került, Csingiling hogyan lesz Péter hű társa, hogyan tud repülni és hogy miért bosszantja folyton a kalózokat és azok miért vannak fasírtban az indiánokkal.
A látványra nem panaszkodom, bár néha elég gagyi lett az animáció, főleg a krokodil és a tündérek esetében. Csingiling nem olyan szép, hiába világít és csak akkor tetszett igazán, mikor Péter a tenyerébe vette. Akkor kifejezetten törékeny kis pillangóhoz hasonlított.
Péter és Hook karaktere, a kapcsolatuk tökéletesen kidolgozott. Nagyon tetszett, hogy a meséből már jól ismert se veled, se nélküled viszonyt végre megérthetjük.
A színészek is elnyerték szimpátiámat. Péter pont olyan lett, mint a mesében. A moziváltozatban, ami szintén egész jóra sikeredett, valahogy nem kaptam vissza azt a fiút, aki számomra megtestesíti Pán Pétert. Abban túlságosan koboldszerű és cseppet végletes volt. Ám Charlie Rowe igazi gyerekként viselkedik ebben a változatban. Okos, mégis naiv, jószívű, de tudja, mi az ára. Egyszóval tökéletes Péter.
Hook, vagyis Rhys Ifans szintén remek munkát végzett. Bonyolult karaktert alkottak a sablonos kalózkapitányból, ami inkább illik az eredetihez. Érdekesség, hogy Rhys Ifans játszotta a Harry Potterben Luna apját.
Aki még megfogott az Fox. Az ő karaktere sokat dobott az első részen, valósághűbbé tette.
Szóval ez egy kiváló sorozat rövidsége ellenére is. Ajánlom minden Pán Péter rajongónak, illetve azoknak, akik fantasyra vágynak.

2012. január 8., vasárnap

Battle Royale


Ez a könyv számomra a legkedvesebb. Az a bizonyos Number 1., aminek a címét habozás nélkül rávágom a következő kérdésekre: "Melyik a kedvenc könyved?", "Milyen könyvet vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?"

Ezt a titulust már hosszú évek óta őrzi, pedig olvastam jó néhány nagyon jó kötetet, mégsem találtam olyat, ami megdönthetné uralmát szívem csücskében.
Miért szeretem ennyire? Mert a legnagyobb hatást gyakorolta rám olvasás közben.
De előbb a fülszöveg:
"Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes."

Egy magazin hasábjain bukkantam rá, még 2007-ben. Kíváncsivá tett, mivel megoszlatta a közvéleményt elég rendesen. Tény, hogy az ember vagy imádja, mint jómagam, vagy utálja és legszívesebben tűzre vetné. Nincs középút és ez az egyik bája. Szerintem, a legjobb könyvek azok, amik ilyen heves reakciót váltanak ki az emberekből.
Tehát megvettem és cseppet félve, mind a véres tartalomra szóló figyelmeztetésektől, mind előzetesen magas elvárásaimtól, egyből belekezdtem.
A könyv felépítése tetszetős. A térkép, a névsor és az egyes oldalak tetején a szám, ami mutatja hány fő van még életben, egy kis pluszt ad a cselekményhez.
Az első részt az olvasónak túl kell élnie. Még nem történik benne lényegében semmi, csak ismertetik a szereplőket, mégis vízválasztó lehet.
Japán író munkája, Ázsiában játszódik, tehát japán nevek vannak benne. Ez az elangolosodott magyar olvasóknak esetleg problémát jelenthet. Megjegyzem, a nevek fordítása tökéletes, a fonetikus leírás sokat segít a szívósabbaknak, akik nem adják fel az idegen hangzás ellenére. Azok viszont, akik animéket néznek, mangákat olvasnak, észre sem veszik ezt a picurka nehézséget.
Amint ezen túljutott az olvasó, kezdődik a cselekmény. A cselekmény, amiről nem lehet írni, ezt egyszerűen olvasni kell.
Véres? Brutális? Az nem kifejezés, így a korhatárt jobb ha mindenki betartja és a gyengébb lelkületűek inkább kerüljék el. Mégsem ezen van a hangsúly. Ez csupán ahhoz kell, hogy hiteles és csontig hatóan borzongató legyen.
Az olvasó bekerül a könyvbe és a szereplőkkel együtt érzi át a helyzeteket. Először maga is megdöbben, hitetlenkedik, hogy ez nem lehetséges, ennek semmi értelme. Hiszen épeszű ember nem kényszerítene gyerekeket tömeggyilkosságra. Aztán elkezd elkeseredni, ahogy olvasás közben rádöbben, mégis megeshet. A hangulat egyre nyomasztóbb, a kiút lehetősége ködbe vész és az olvasó azt veszi észre, hogy ha le bírja tenni a könyvet, azon agyal, ő mit tenne hasonló helyzetben.
Ahogy haladnak az események, fogynak a szereplők, felcsillan a remény is.
A karakterek mind kidolgozottak és ők adják a könyv lényegét, a pszichológiai mondanivalót. Ebben a kötetben ugyanis nem a gyilkosságokon van a hangsúly, hanem a gyilkos és az áldozat gondolkodásán. Ki, mit, miért hajlandó megtenni. Ahogy pedig az olvasó belelát a diákok fejébe, megkedveli vagy épp meggyűlöli őket. Azonosul velük, vagy undorodik tőlük. Elkezd drukkolni a kedvenceknek és megsiratja őket, ha elbuknak.
A részletes és borzongató gyilkosságleírásokon és a szereplők gondolatain kívül, a történet előrehaladtával lassan kezd kibontakozni a mögöttes tartalom. A puzzle darabkák a helyükre kerülnek, az olvasó megérti, miért van szükség a kormány szerint erre a borzalmas öldöklésre és értelmet nyer minden.
A könyvnek tehát van bőven mondanivalója, nem is kicsi. Megdolgoztatja az olvasó agyát és idegrendszerét a szívéről nem is beszélve és olyan csavarok és fordulatok vannak benne, amitől csak pislogni lehet. Senki se higgye, hogy tudja, mi a vége, míg el nem olvasta az egészet.
Túlszárnyalta várakozásaimat, mindent megtaláltam benne, amitől számomra tökéletes egy könyv. Ráadásul már többször kiolvastam és hiába tudom, mi a vége, mi történik a szereplőkkel, izgalomban tart és újra és újra elgondolkodtat.
Szóval ezért a kedvenc könyvem, ezért ajánlom mindenki figyelmébe, aki valami egyedülállót, elgondolkodtatót szeretne olvasni és bírja a brutális dolgokat. Aztán persze mindenki döntse el maga, melyik táborba áll, középút nincs.

UI: Készült belőle film is, de óva intek mindenkit tőle. Kritikán aluli és borzalmasan gagyi, semmi köze a könyv mondanivalójához.

2012. január 4., szerda

Kamichu

Nem tudom, miért, de tetszik ez az anime. Van benne valami, talán a gyermeki báj, a könnyedség vagy csak a szép kivitelezés, amivel belopta magát a szívembe.
Még akkor találkoztam ezzel a sorozattal, mikor jó néhány éve, még animax néven futott talán az egyik esti tévé csatorna. Csak az animékért kapcsoltam be a tévét. Persze sok volt az ismétlés, van amit háromszor is végignéztem zsinórban.
Ebbe a helyes kis animébe is belebotlottam egyik este. Őszintén szólva, nem igazán tetszett. Olyan furának meg gyerekesnek találtam. Aztán megnéztem még egy-két részt és kíváncsivá tett. Végig is értem rajta és kellemesen csalódtam.
Nem is annyira régen, még decemberben beugrott, miközben a sámánizmus jegyzeteimet nézegettem. A szabad lélekről jutott eszembe, mivel a főszereplő Yurie az egyik részben álmában elhagyja a testét.
Csupán ezt a részt akartam átismételni, aztán a vége az lett, hogy újra megnéztem a teljes sorozatot. Csak 25 perces egy rész és annyira szórakoztató, pihentető.
Sajnos rendes ismertetőt nem találtam róla, így kénytelen vagyok magam firkálni egyet.
"Yurie egy átlagos 14 éves lány lenne, ha nem válna egyik napról a másikra istennővé. Ez viszont senkit sem lep meg, sem a családját, sem az osztálytársait, még nagyon őt magát sem. Barátnői Mitsue és Matsuri a segítségére vannak isteni gondjaiban, bár a legtöbb gondot inkább Matsuri-nak köszönhetik, ahogy mindenbe belerángatja a naiv és ügyetlen iskolás istennőt."

Ez egy kalandos kis anime, amiben minden részben új probléma merül fel és a megoldás természetesen mindig Yurie-ra marad. Hol egy istenség, hol egy tájfun, hol egy marslakó bukkan fel és kéri a kis istennő segítségét.
Yurie amúgy tényleg teljesen átlagos, na jó, talán inkább átlag alatti lány. Alacsony, félénk, ügyetlen, de arany szíve van. Minden részben megmutatkozik, hogy az átlagos külső micsoda nagyszerű embert takar.
A grafika tetszetős. Az istenségek néha cseppet furák, de aranyosak.
Szereplőgárda szerethető. Személyes kedvencem Yurie öccse, Shoukichi és Matsuri húga, Miko. Ők igazán helyes párost alkotnak.
A szerelem sem hiányozhat a sorozatból. Yurie fülig bele van zúgva Kenjibe, aki azt sem tudja hogy létezik. Mentségére szolgáljon, hogy amúgy is elég lassú a srác felfogása. Én mégis bírtam a vele kapcsolatos jeleneteket. Lehet hogy gonosz vagyok, de élvezettel néztem Yurie ügyetlenkedését, ahogy elpirult és hirtelen azt sem tudta, hol van, ha a fiú rá nézett.
Igazából átlagos iskolás anime megspékelve egy kis isteni hatalommal. Nagyon irigylem Yurie-t, amiért valahányszor használja természetfeletti képességeit hosszú, dús haja nő. Sajna nekem is istennővé kellene válnom, hogy valami hasonlót produkáljak hajügyileg.
Összességében egy szórakoztató anime, ami egy szóval jellemezve: bájos.
Ajánlom mindenkinek, aki kikapcsolódásra vágyik, mosolyogni szeretne és kedveli a meséket.



Friss hír a végére:
Ma nyilvánosságra került Cassandra Clare sorozatának a Végzet ereklyéinek ötödik kötetének borítója. A City of Lost Souls (Elveszett lelkek városa) május 8.-án fog megjelenni az USA-ban.
Szerintem csodálatosra sikerült ez a borító is, sőt talán megérdemli a második helyet a sorozat borítói közül. Az első számomra egyértelműen a Hamuváros. Annyira gyönyörű az a kék borító Clary vörös hajával. Viszont a legújabb is megüti a mércéjét. Talán azért tetszik, mert a színvilága hasonló, borongós szürke. Még azt sem bánom, hogy a modellek teljes arca látszik a képen, az összhatás kárpótol.
Itt a link a borítóhoz és a prológushoz (angolul), ami megint nagyon ütősre sikerült és már most csorgatom rá a nyálam, pedig meg fogom várni a magyar kiadást.
City of Lost Souls borító
No, de hogy a blog se maradjon kép nélkül, egy kis ízelítő belőle itt is:

2012. január 2., hétfő

Bukott angyalok városa

2012 első bejegyzését az év első olvasmányáról írom. Már nagyon vártam a megjelenését és nem kellett csalódnom. Mielőtt azonban részletekbe merülnék, egy gyors áttekintés, miről is van szó.

Cassandra Clare nagy sikerű, ám véleményem szerint nem elég ismert sorozata a The Mortal Intsruments (Végzet ereklyéi).
Eredetileg trilógiának készült, ami a Csontváros, Hamuváros és Üvegváros köteteket foglalja magába. Mindhárom könyv elérhető magyar fordításban és már írtam róluk korábban külön bejegyzéseket. Vigyázat, Csontvárossal tessék kezdeni, mert könnyű spoilerekbe botlani a témával kapcsolatban.
Az írónő kreativitása azonban nem csappant a könyvek írásával, így tervezett egy másik trilógiát is ugyanazokkal a főszereplőkkel. Csakhogy, időközben felmerült, hogy túl szoros a kapcsolat a tervezett új könyvekkel, így összevonták az egészet. Vagyis, bár a végzet ereklyéihez kapcsolódó kalandok az Üvegvárossal véget érnek, ezen a néven fut tovább a sorozat pontosan hat kötet erejéig.
A negyedik kötet a jelenleg aktuális Bukott angyalok városa.
Meg kell még jegyeznem, hogy Clare ír egy másik trilógiát is a The Infernal Devicest, ami szintén az árnyvadászok világába kalauzolja az olvasót, csakhogy a modern New York helyett a viktoriánus Angliába. A Végzet ereklyéihez viszonyítva ez amolyan kiegészítő előzménynek tekinthető.
Érdekesség: tervbe van véve még egy kiegészítő trilógia is, ami pedig a jövőben játszódna egy új generáció szereplőivel, ez azonban még csupán elméleti síkon létezik.
Nos, ennyit Clare könyveiről, jöjjön a friss kötet.

Mint már említettem, ez a sorozat negyedik darabja, vagyis aki nem ismerné az előzményeket sürgősen pótolja és ne olvassa tovább a bejegyzést. Hiába igyekszem spoilermentesen írni, előfordulhatnak kisebb elszólások.
Nagyon-nagyon vártam ezt a könyvet. Teljesen beleszerettem az árnyvadászok világába és szinte elvonási tüneteim voltak nyár óta, mikor befejeztem az Üvegvárost.
Most viszont megkaparinthattam, így stílusosan ezzel zártam, illetve kezdtem az évet, a szilvesztert a Bukott angyalok városában töltöttem.
A fülszöveg nem a legjobb, talán cseppet elszálltak a marketingesek, mikor írták.
"A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tért vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.
Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkoni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról.
Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos a számára. Még Jace-t is."

A borító beleillik a sorozatba, mégis a narancssárga nem igazán az én színem és jobban szerettem,mikor titokzatosan csak az állukig látszottak a szereplők.
Mivel tényleg nem akarok spoilerezni, cselekményről hallgatok, csak a benyomásokat osztom meg.
Mikor elkezdtem, éreztem, hogy jó lesz. Már az első fejezet hozta az egyik dolgot, amit imádok ebben a sorozatban, vagyis a humort. Eszméletlen jó szöveg van benne. A cinikus megjegyzések a gyengéim.
Azzal nem árulok el sokat, ha azt mondom, ez a könyv főleg Simon körül forog. Hiszen az Üvegváros befejeztével nála maradt az egyik nyitott kérdés. Tehát többségében Simonról lehet olvasni ebben a kötetben, de a többi szereplő is megvillogtatja magát egy-egy, vagy Clary és Jace esetében több fejezet erejéig.
A korábbi kötetekhez képest, itt szinte mindenki kap szólásjogot, vagyis a nézőpontváltás kiterjed szinte az egész szereplőgárdára.
Ami a szereplőket illeti, mindegyiket imádom. Annyira jól vannak összerakva, annyira egyediek, hogy öröm belesni a gondolataikba.
Simon amúgy a szívem csücske, már Csontváros óta. Éppen ezért készítettem a képen látható pulcsit. Igen, fanatikus rajongó vagyok a javából.
Jace pedig még mindig egy isten. Nyálcsorgatás beindul, mikor színre lép. A legjobb mégis az, ha Simon közelében van. Imádom, ahogy civakodnak.
Az új szereplők közül Kyle-t kell kiemelnem. Egy igazi színfolt a srác és annyira jól beilleszkedett a Simon-Jace vonalba, hogy csak na. Remélem, a további kötetekben is olvashatok róla.
Bár a kötet elején hiányoltam Alec és Magnus párosát, mikor színre léptek mégsem nyújtottak olyan sokat. Talán csak Alec, ahogy aktivizálta magát, meg persze volt jó néhány poén nekik köszönhetően. Őket is nagyon szeretem, de nem a kedvenceim.
Ami az ellenséget illeti, volt egy sejtésem, be is igazolódott (meg úgy általában elég kiszámítható volt ez a kötet) egy kis csavarral. A kötet aktuális "rosszfiúja" azonban nekem cseppet egyszerű szereplőnek tűnt. Valentine után már mindenki sablonos, hiszen ő az aki egyszerűen fenomenális. Igen, őt is szeretem minden agybajával és kegyetlenségével együtt. Clare egyik legjobb karaktere.
A cselekmény halad. Új problémák merülnek fel, új szereplők bukkannak fel és iszonyatosan nagyot üt a vége. Komolyan, felér egy lórúgással az utolsó rész.
Egyedül két problémám volt a könyvvel. Az egyik, hogy hiányoztak a "morzsák". Morzsák alatt az elejtett információ foszlányokat kell érteni, amikből a szemfüles olvasók összerakják a dolgokat, és amiktől a kevésbé leleményesek később a homlokukra csapnak, hogy: "Hát persze!". A másik pedig a hangulat. Olyan sötét, borongós ez a kötet, ami persze nem baj, csak annyira szeretem a szereplőket és olyan boldog voltam az Üvegváros befejezésével, hogy sajnálom őket.
Mindezek ellenére, egy cseppet sem csalódtam a könyvben és bátran ajánlom minden Végzet ereklyéi rajongónak. Megéri elolvasni.

Meglepődtem, hogy viszonylag sok negatív kritika kering az interneten róla. Most ezekre reagálnék, csak úgy vázlatosan.
Nekem az Üvegváros a kedvenc kötetem és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Aki olvasta, tudja miért mondom ezt és azt is tudnia kell, hogy felülmúlni egy ilyen zseniális befejező kötetet nagyon nehéz. Épp ezért nem értem, miért tartják olyan rossznak a többi könyvhöz képest. Azt mondják:
túl lassú - de a Csontváros is lassú
túl sok benne a párbeszéd - de hiszen ez adja a humor 99%-át
túl sokat nyavalyognak a szereplők - frászt, csak Clary nyavalyog, ám ez eddig is így volt, a többieknek minden okok megvan az önsajnálatra, az írónő nem kímélte őket
túl kiszámítható - tény, de jelentkezzen az, aki rájött a háttérben megbúvó főellenségre és most nem az utolsó részben mindenkit meglepő figurára gondolok
túl könnyen bánnak el az ellenséggel - Valentine magasra tette a lécet, de ha nincs ennek a könyvnek a végén az elegáns huszárvágás, temethetnénk a fél szereplőgárdát
Még csak annyit fűznék hozzá, hogy el kell olvasni és nem szabad az Üvegvároshoz viszonyítani. Majd a City of Heavenly Fire-t össze lehet vetni vele, de az még sajnos a jövő zenéje.

Még egy dolog van, amit muszáj kifejtenem. Belebotlottam ugyanis olyan kritikákba is, a sorozat egészére nézve, hogy Harry Potter koppintásnak titulálták. Én ennek csak pislogtam. Most megpróbálok a dolog végére járni.
Olvastam a Harry Potter könyveket is és szeretem őket. Rowling világa csodálatosan kidolgozott, csakúgy mint Clare képzeletének szüleménye. Ám a kettő még köszönő viszonyban sincs egymással, leszámítva hogy mindegyik főszereplői tinédzserek és mindegyikben van mágia.
Engem valahogy egyik olyan motívum sem győzött meg, amit párhuzamba állítottak a két sorozattal. Sőt, erőltetettnek éreztem és mindegyikhez tudnék mondani legalább még egy könyvet, vagy filmet, amit beállíthatnék melléjük.
Valahogy nem fér a fejembe, hogy egy ilyen egyedi világ, mint az árnyvadászoké, hogy hozható párhuzamba más világokkal.
De majd ha Ribizly hazajött Kínából, kezébe nyomom a Csontvárost és ő majd, mint fő Harry Potter szakértő megmagyarázza nekem a dolgokat.
Amúgy meg igen, elvetemült rajongó vagyok és mint az ilyenek általában, nem adok sokat a negatív kritikákra.
Persze, teljesen normális, hogy nem tetszik mindenkinek. Nincs olyan könyv a világon, ami elnyerné mindenki szimpátiáját és ez így van rendjén. Különbözők vagyunk, sokszínűek és más az ízlésünk, épp ettől érdekes a világ.