2012. március 30., péntek

Kolibuli

Lassan másfél év kolis élet után csak most, a héten szántam rá magam arra, hogy kolibuliba menjek. Nem élek túl nagy kollégiumi társas életet. Jó, ha látásból tudom, ki lakik a szomszédban és csak néhány hónapja tudtam meg, merre van a tűzlépcső. Gáz vagy sem, nem nagyon érdekelnek az ilyen dolgok. Én csak aludni, enni és tanulni járok a koliba, hogy Mr. A. szavaival éljek: kolilakó vagyok és nem kollégista.
Szóval nem vonzottak a földszinti partik. Amúgy sem szeretem az olyan bulikat, amiket Dj kezdetű egyének tartanak. Most azonban kitett magáért a szervezőbizottság és egy koncertet hozott össze nekünk legnagyobb örömömre. Szóval a szerda éjjelt és a csütörtök hajnalt Paddy and the Rats koncerten töltöttem.
Koncertjelentés következik:

Korábban már írtam erről a bandáról, így nem ismétlem magam, csak annyit fűznék hozzá, hogy még mindig bírom ezt az ír-skót, ugrálós kocsmazenét. Iszonyat jó bulikat tudnak csinálni.
Nos, mivel a kezdést 22:00-ra írták ki és mint mondtam, nekem csak le kellett másznom a földszintre, fél tízre rendeltem a küszöbre Mr. A.-t. Ő is kedveli ezt a bandát, úgyhogy nagy lelkesen igent mondott, mikor elhívtam. Szobatársamat azonban nem sikerült lecsábítani.
Az egész délutánt prezentáció készítésével töltöttem, ami másnapra, vagyis csütörtökre kellett. Már olyan szinten elegem volt és fáradt voltam, hogy Hetalia képekkel nyomattam tele. Részben kapcsolódott a témához, hiszen ezekről az országokról beszéltem a diák mellé, de a fő érvem mégis az volt: "Olyan cukik!" (Ezért ehhez a bejegyzéshez a felhasznált Hetalia képeket választottam díszítőelemnek.) Szóval a nagy készülődésben eléggé lefáradtam, így jól jött az a tábla Milka csoki, amit Mr. A. magával hozott. Nagyjából a háromnegyedét én tömtem be. Kellett a cukor, hogy bírjam a koncertet.
Azon cseppet sem lepődtem meg, hogy késtek. Már hozzászoktam korábbi koncertélményeim alkalmával. Mivel pedig volt társaságom, és amúgy is elég nagy volt az évfolyamom népsűrűsége, egyáltalán nem unatkoztam.
Aztán több mint fél óra csúszással végre elkezdtek játszani.
A terem elég picike volt és a sok érdeklődő miatt, meglehetősen zsúfolt is. A szélére húzódtunk, mert tudtam előre, itt pogózni fognak.
Egész más fiúval koncertezni. Én előbb idegesebb lettem tőle. Amúgy is nehezen oldódok, így meg szabályos jégtömbnek éreztem magam. Ez az állapot azonban csak addig tartott, míg lement a próbaszám és elkezdődött a következő. Ekkor ugyanis kicsit beljebb invitáltam Mr. A.-t, aki átvéve az irányítást bevitt a sűrűjébe. Pont ennyi kellett, hogy feloldódjak.
Innen végigugráltuk a koncertet, megúsztuk a lökdösődést és baromi jól éreztük magunkat. Csupán háromszor léptem rá a lábára...
Ezek a srácok még mindig nagyon értenek hozzá, hogyan kell jó hanglatot teremteni. A dalok közti átkötő szöveg, bár szinte kivétel nélkül alkoholról vagy/és nőkről szólt, nagyon jól illett az összképbe. Nem ártott nekik sem a hely szűke, sem a fullasztó meleg, rendíthetetlenül játszottak több mint egy órán keresztül. Ráadásul be is vonták a közönséget, amit én mindig nagyra értékelek. Egy lassabb szám erejéig leültettek mindenkit, aztán meg hirtelen átváltottak egy pörgősebb dallamra, mire úgy ugrottunk talpra, mintha izzana a padló, hogy tovább ugráljunk.
Összességében nagyon jó buli volt, nem bántam meg, hogy elmentem, sőt. Mr. A. is jól érezte magát, ami külön öröm.

Helyzetjelentés:
Végre itt a tavaszi szünet. Pihenhetek, lazulhatok és olvashatok kedvemre.
Nagyon bepörgött a szervező énem, már most programokat gyártok magamnak a szünet utánra. Elsősorban a Könyvfesztivál miatt vagyok besózva, de van még jó néhány ötletem, mivel üthetem el az időt Pucca és Mr. A. társaságában.
Ma csajos estét tartok egy kávé, F. barátom és két általánosból ismert havercsaj mellett. Az egyiküket nem láttam már vagy egy éve, mivel Németországban lakik és csak ritkán jár haza. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megy sora odakint.
És egy megjegyzés a legvégére: Néha egy ölelés többet mond bármi másnál.

2012. március 28., szerda

Könyves kérdések

Most nagyon nem blogolnom kellene, de elegem van. Tele a hócipőm az egyik órámmal és akkor még finoman fejeztem ki magam. Egyszerűen nem érdekel a téma és ha valami nem érdekel, hajlamos vagyok makacskodni, duzzogni és halogatni amíg csak lehet. Szóval kiakadtam, álmos vagyok, nyűgös vagyok, pedig estére kisimultnak kellene lennem, úgyhogy engedélyezek magamnak egy kis lazulást. Aztán meg idegrohamot kapok...
Jó szokásomhoz híven, megosztom a molyon legutóbbi kihívásra készített karcaimat. Néhány (szám szerint 18) könyvekkel kapcsolatos kérdésre kellett válaszolnom.
Nos, íme:

1. Mi volt életed legrosszabb könyv élménye?
Nehéz kérdés. Volt néhány olyan könyv, ami nem igazán tetszett, amivel csak szenvedtem, vagy ami feldühített. Nem lehet összehasonlítani őket, hiszen más-más okból ábrándultam ki belőlük. No, de ha ki kell emelni egyet, akkor az legyen: Alyson Noel – Evermore. Ez az a könyv, ami minden szempontból csalódást okozott.

2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád?
Takami Kósun – Battle Royale
Életem könyve, a nagy kedvenc, az imádott, ami tovább billentett a könyvmolyság felé és amihez foghatót még nem találtam és talán nem is fogok. Rabul ejtette a szívemet.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?
Nem. Érzéketlen kis dög vagyok, nem szoktam félni sem horrorkönyveken, sem horrorfilmeken. Pedig meglehetősen sok 18+-os, véres könyvet olvastam már. Viszont, akadt egy kötet, amitől egy cseppet megborzongtam, ez pedig: Vavyan Fable – Kedves, mint egy kéjgyilkos. A Halálgyári képek igazán ütősre sikerült.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?
Könyvjelzőt. :D Van a kedvencem, amit Koreából kaptam, egy csizma alakú fém szépség zöld madzaggal. Ezt csak otthoni olvasáskor használom, mert ha elveszne, mély depresszióba esnék. Van egy piros Agave könyvjelzőm, amit az utazásra magammal vitt könyveknél alkalmazok. Van egy Pongrác könyvjelzőm, amit a nagyobb méretű könyvekhez használok, mert elég hosszú darab és nem szeretem, ha nagyon kinyúlnak a könyvből, mert akkor könnyen meggyűrődhetnek, elszakadhatnak. Ó, és használok egy naptárt is, ami azért kedves a szívemnek, mert a Battle Royale-t ezzel olvastam először, meg azóta még többször is.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt … hm?
Amikor időm engedi. A legtöbbet otthon és vonaton, de gyakran cipelek magammal könyvet az egyetemre is. Általában napközben, este, illetve éjjel. Gyakorlatilag bármikor, bárhol, ha alkalmam adódik rá.

6. Mi volt az első könyved amit olvastál?
Passz, gondolom, amit az iskolában kiadtak, vagy valami mesekönyv. Nem emlékszem és akkor még nem is tartottam úgy számon olvasmányaimat, mint most.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?
Bármennyire is jobban mutatnak és tartósabbak a kemény fedeles könyvek, mégis a puhára szavazok. A puha kötés olvasás szempontjából praktikusabb: könnyebben kezelhető, kényelmesebb a fogása és a súlya is kevesebb. Ráadásul, ha valaki vigyáz a könyveire nincs is különbség a két fedéltípus között.

8. Mit olvasol most?
Jelenleg három könyvet olvasok:
Romain Gary – Lady L, Markus Zusak – A könyvtolvaj, Julie Kagawa – Vaskirály

9. Hányadik oldalon jársz?
77, 365 és kb. a 60-70. oldalnál (Vaskirály otthon maradt, így nem tudom pontosan.)

10. Rajta hagyod a kezed nyomát a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leöntöd, leeszed, egyéb barbárság)?
Soha! Ilyen barbár dolgokra sosem vetemednék. Úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra. Maximum egy-két szál macskaszőr kerülhet a lapok közé, ha cicával az ölemben olvasok. :)

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet?
Természetesen, hiszen ezek kelthetik fel az érdeklődésemet. Dönteni viszont nem csupán a borító vagy a cím alapján szoktam, ez nekem kevés.

12. Az oldalszám?
Nagyon is. Szeretem a vastag könyveket, mivel tovább tartanak. :)

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége?
Soha! Nekem a könyv vége olyan, mint a Kinder tojásban az ajándék. Előbb túl kell jutnod a csomagoláson, a csokin és a műanyag kapszulán, hogy értékelni tudd, ami benne lapul.
És igen, még mindig imádom a Kinder tojást. :D

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál?
Na-ná! A kedvenceim újra kézbe vételére mindig erős késztetést érzek. Csak olyan sok az ismeretlen, érdekes könyv, hogy csupán akkor olvasok újra, ha nagyon sok a szabadidőm. (Vagy ha már elvonási tüneteim vannak…)

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset (pl. leöntötted kávéval, stb.)?
Szerencsére nem. Szívinfarktust is kaptam volna. :D Mint egy korábbi kérdésnél említettem, nagyon vigyázok a könyveimre, így a maximum sérülés néhány szál macskaszőr a lapok között, vagy egy picike gyűrődés a borító csücskén, ha a már megtömött táskámba tuszkolom bele „Ezt én akkor is olvasni fogom!” felkiáltással.

16. Eladod, ajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk, akkor is, ha nem tetszik?
Ha valamelyik könyvszerzeményemmel mellé fogtam és nem nyerte el a tetszésemet, inkább megválok tőle. Eladom, hogy egy másik, nekem jobban tetszőt tudja venni. Ajándékozás is szóba jöhetne, de nincs sok könyvmoly barátom és más az ízlésünk.

17. Még a fürdőbe is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározható helyen?
Fürdőbe nem, de a lakás többi pontjára előfordulhat. Szoktam az udvaron, parkban, fűben fetrengve, múzeumlépcsőn, bevásárlóközpontban, egyetem folyosóján vagy ablakában, vonaton, buszon, villamoson, metrón és akár még utcán sétálva is olvasni. (Utóbbit nem javaslom senkinek, hirtelen a semmiből feltűnő emberek és lámpaoszlopok ijesztőek tudnak lenni…)

18. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett, megvásárolandó könyveket?
Saját könyvekről fejben vezetek katalógust. Mindig pontosan tudom, hányan és épp hol vannak a kicsikéim. :) Elolvasandókról van bookline kívánságlistám (hogy tudjam, mikor akciósak), de azt is főleg fejben vezetem. Na, meg itt van ez a csodálatos moly, ami kielégíti minden könyvadminisztrációs és egyéb vágyamat.

2012. március 24., szombat

The hunger games (film)


Hű-ha! Nem is tudom, hol kezdjem. Olyan sűrű, érdekes és jó napom volt, hogy van bőven miről írnom. Úgyse tudnék aludni, hiába kell holnap reggel elcaplatnom a boltba, inkább blogolok. Kezdem a közérdekűvel és majd folytatom egy kis személyessel.
Szóval ma megnéztem Az éhezők viadalát a moziban.
Mivel olvastam a könyvet (van külön bejegyzésem hozzá nem túl meglepő módon Az éhezők viadala címen) nem volt kétséges, megnézem-e. A héten pedig bekerült a mozikba, így azonnal megragadtam az alkalmat.
Még sosem voltam filmpremieren, de nem is nagyon vágyom rá. Jó nekem kicsit később, mikor már a tömeg csillapodott. Hát ma még voltak bőven, így sajnos a 4. sorban kaptunk csak helyet, ugyanis a késés miatt elvesztettük a foglalást. A többesszám alatt Applequeent és A's boyfriendet értem.
A történetről, cselekményről nem írok, mindenki olvassa el a könyvet, úgy az igazi. Inkább csak sorra veszem, mi tetszett és mi nem.

Kezdjük a negatívumokkal:
- Annak, aki nem olvasta a filmet, néhol kissé zavaros, nem elég kidolgozottak a magyarázatok, így kiegészítésre szorulhat. Így volt ezzel Applequeen is, ám ott voltam neki én, mint kommentátor. Szóval ajánlott a könyvvel kezdeni.
- A kamerahasználat néha idegesítő volt. Persze a negyedik sorból ülve nem a legjobb a kilátás, mégis bosszantottak a cikázó képsorok, amik nem mutattak semmit. Moziba látványért mennek az emberek, tessék végre megtanulni.
- A csatajelenetek, a közelharc, főleg a kamerahasználatnak köszönhetően, nem volt túl látványos, sem izgalmas. Inkább kapkodó, kóstolgató, hiányos.
- Mutánsok grafikája csapnivaló volt. (A bőségszarut pedig egész máshogy képzeltem el, de ez már az én problémám.)

Pozitívumok:
- Könyv hű. Alig változtattak meg néhány jelenetet. Ám ezek az apróságok szinte fel sem tűntek és teljesen ésszerűek voltak. Ha minden aprócska mozzanatot vászonra vittek volna, még most is a moziban ülnék.
- A zene fenomenális. Nagyon el lett találva, tökéletesen illett a hangulathoz.
- Amit hiányoltam a könyvből, azt többé-kevésbé megkaptam a filmtől. Itt ugyanis a viadal közben megtudjuk, mi történik odakint. Betekintést nyerünk a kulisszák mögé és végre kezd beszivárogni a politika is, ami csak csurrant-cseppent az első kötetben.
- Színészek játéka tökély. Jennifer Lawrence és Josh Hutcherson nagyon jól átadták a karaktereket. Talán kicsit jobban megkedveltették velem őket.
- Rue története pedig gyönyörű volt. Jennifer ott is nagyot alakított.
- Minden konfliktushelyzet, ami nekem leegyszerűsítettnek tűnt a könyveben, itt passzolt a képbe. A pörgés, a gyorsabb történetvezetés jót tett nekik.
- A végkifejlet és főleg Cato briliáns látványra és sztorira nézve is.
- Tudom már mondtam, mint politikai elhintést, de akkor is. Sok apró elejtett infó, ami hiányzott a könyvből és ami bár a könnyebb érthetőség kedvéért került bele, kimondott csemege a lelkes olvasóknak.

Összességében egy nagyszerű adaptáció. Aki olvasta, nézze meg bátran, aki pedig nem olvasta, pótolja gyorsan, hogy minden apró képkockát élvezve nézhesse meg a filmet.

Most pedig egy kicsit személyes vizekre evezek.
Szóval volt egy jó napom, mert meghatározatlan státuszú ebéden vettem részt és találkoztam Applequeennel. Hogy ezek miért fontosak?
Mert Applequeen fél évre Németországba költözik, így sokáig nem fogom látni. Nagyon fog hiányozni. Annyira megszoktam már, hogy két-három hetente megejtünk egy csajos, nassolós, filmezős és beszélgetős napot. Meg amúgy is olyan rossz, hogy a barátaim többsége távol van tőlem és csak ritkán találkozhatunk. Nekem fontos a személyes kapcsolat.
Ami az ebédet illeti, finom volt. Státusza meghatározatlan, mert nem kimondottan (szó szerint vett) randi volt, valahogy mégis túllépett a baráti találkozáson, persze csak egy hajszállal. Nekem ez a hajszál viszont nagyon nagy lépés, amit cseppet sem bánok.
Mr. A. felhizlalta kicsit az egomat. Jól esett a kedvessége és hatalmas nagy piros pont neki az őszinteségéért. Végre! Végre nincs ködösítés, kerülgetés, célozgatás, meg taktikázás. Egyenesen és finoman tisztáztunk mindent, aminek rettentően örülök. Na, kérem ez már nevezhető férfias viselkedésnek.
Amúgy meg ismét rájöttem, mennyire máshogy éli meg két ember ugyanazt az eseményt. Ez persze nem baj, szeretem, hogy ilyen változatosak vagyunk. Az apró félreértések, amik a más típusú értelmezésből fakadnak, csupán mosolyogni valók, ha sikerül megbeszélni őket.
Sajnos, egy problémám van azzal, ha dicsérnek, maximalista vagyok és begörcsölök, hogy oké, eddig jó voltam, de majd most elszúrok valamit. Ez persze csak a saját hülyeségem, majd túlteszem magam rajta.
Egy kis üzenet Mr. A.-nak (Bár nagyon remélem, hogy nem profi nyomozó, hogy eljusson ehhez a bloghoz. A szélesebb körű nyilvánosságra még mindig nem állok készen és talán nem is fogok soha.):
Az én szívemhez nem a hasamon, hanem az őszinteségen át vezet az út.

2012. március 23., péntek

Agave könyvbemutató


Bár eredetileg úgy terveztem, nem írok külön bejegyzést a mai napról, hanem majd vasárnap összegzem az egész hétvégét, nem bírom megállni. Blogolnom kell. Muszáj megosztanom kislányos örömöm. Szóval könyvbemutató jelentés következik.
Kezdem ott, hogy a Moly jóvoltából hallottam az eseményről. Ott röppent fel a hír, hogy az Agave Kiadó bemutatót rendez legújabb könyvsorozata első részének, A szukkubusz dalának. Ráadásul a program keretein belül az első 200 résztvevő ingyen megkapja a szóban forgó kötetet, illetve további nyeremények is várhatók.
Az első reakcióm ez volt: "Ingyen? Ez komoly?"
Igen, komoly volt, így megnéztem a naptárt és áldottam szerencsémet, hogy ezen a hétvégén amúgy is fenn akartam maradni Pesten. Nem volt hát kétséges, hogy elmegyek-e.
Csupán egy kérdéses pont volt, hogy kivel.
Bár engem cseppet sem zavar, ha egyedül megyek valahova (koncert, könyvbemutató, állatkert stb.), azért a társaság sosem árt. Így számba vettem lehetőségeimet.
Pucca és Applequeen fordult meg először a fejemben. Mindketten hozzáedzettek már könyvmoly üzemmódomhoz és kísértek már el könyves eseményre. Pucca azonban hazament a hétvégére, míg Applequeennel más terveim voltak. (Holnap este megyünk moziba megnézni Az éhezők viadalát.) Ez azonban cseppet sem keserített el, mivel bejött a képbe egy harmadik lehetőség, Mr. A.
Így esett, hogy magammal cibáltam, mint testőrt és kísérőt egy személyben. Na, jó, annyira nem kellett rángatni, jött ő magától is, nagy piros pont érte.

A körítés után jöjjön a jelentés:
17:00-ra írták ki a kezdést, vagyis négyre mentünk. Egyrészt, Alleeba csak moziba járok, így fogalmam sem volt, merre van a Libri, másrészt féltem, hogy túl sokan leszünk és lemaradok a könyvről. Mindkét dolog alaptalannak bizonyult. Élő GPS lévén, na meg mert jó a könyvszimatom, hamar megtaláltuk a boltot és bár óriási tömegre számítottam, csak a szokásos nagyobb csapat ember lett belőle.
Így volt közel egy teljes óránk, hogy Mr. A.-val bejárjuk a boltot megmutogatva egymásnak, mit olvastunk, illetve mit szeretnénk olvasni.
Aztán szimatomat követve felmentünk a mozgólépcsőn és milyen jól tettük. Mindig gondjaim vannak a többszintes bevásárlóközpontokkal, sosem tudom eldönteni, melyik a földszint. No, de szerencsére időben odaértünk a helyszínre, vagyis egy kisebb asztal köré csoportosult néhány tucat székhez és úgy ötven kíváncsi könyvbaráthoz.
Beálltunk a tömegbe és itt jött a társaság előnye. Nem szeretek várakozni, így üdítő volt a semmittevés helyett beszélgetni valakivel.
Aztán a tömeg egyre nőtt, az idő meg telt. Egy szimpatikus hölgy mikrofont ragadott és elmondta, mi következik: könyv és az író által dedikált, limitált illusztráció osztása, majd egy kérdőív kitöltése, amivel további nyereményeket lehet szerezni (sapka, könyvjelző, illusztráció, bögre).
És megindult a roham. A cukorka helyett könyvosztás ugyanis nem a pódiumnál volt, ahol mi és a többi lelkes könyvvárományos felsorakoztunk, hanem a bolt túlsó sarkában. Itt Mr. A. sok sikert kívánva utamra bocsájtott, én meg beküzdöttem magam a tömegbe. Egész hamar zsákmányoltam be a könyvet és a dedikált illusztrációt. Aztán üdvözült mosollyal az arcomon megkerestem Mr. A.-t, majd leültünk a székekre és vártuk a folytatást.
Következő lépésben mindenki kapott egy kérdőívet, amit kitöltve további ajándékokat lehetett beszerezni. Mázli, hogy volt nálam egy IKEA-s ceruza. Sajnos nem voltam elég gyors. Az Anita Blake bögrére pályáztam, ami azonban hamar elfogyott és mire odaértem, már baseball sapka sem maradt, bár olyanom már van. Így egy újabb dedikált illusztrációval és egy könyvjelzővel lettem gazdagabb.
Na meg néhány könyvmolyos perccel. Sorban állás közben ugyanis rögtönzött könyves diskurzust rendeztünk a mellettem állókkal. Jó volt közvetlen, könyvszerető emberekkel találkozni.
Miután ezt is letudtam, még vártunk egy kicsit, hátha lesz még valami. Reméltem, hogy ha már bemutató, mondanak pár szót a könyvről vagy az íróról. Ez azonban elmaradt, bár a kvíz talán helyettesítette cseppet.
Összességében nagyon jól éreztem magam, vigyorogtam, mint a vadalma, lelkes kislány módjára tapsikoltam örömömben és szereztem:
- egy könyvet: Richelle Mead - A szukkubusz dala
- két darab az író által dedikált, gyönyörű illusztrációt
- egy könyvjelzőt
- és egy szép estét
Nagyon szeretem a könyves rendezvényeket az ingyen kötetekről nem is beszélve. Ilyet még többet!
Amúgy elhatároztam, hogy nekem akkor is kell egy olyan bögre. Hasonszőrű könyvmolytól megtudtam, hogy a kiadó boltjából rendelésen kívül a könyvfesztiválokon is be lehet szerezni. Még egy pont került a könyvfesztiválos bevásárló listámra.

Megjegyzés: A fenti rajzot egy anime alapján készítettem és csak azért szerepel a bejegyzésemben, mert a vizuális élmények fontosak, és mert olyan szoros láncokkal kezdek kötődni a nyomtatott betűk világához, mint a szöszi a sráchoz.

2012. március 22., csütörtök

7 Deadly Sins

Molyon ismét egy tetszetős kihívásra bukkantam, amit nem haboztam teljesíteni. Ahogy a 30 napos kihívást, ezt is megosztom itt, hogy maradandó legyen, na meg hogy az erre tévedő könyvfüggők valami csemegét is kapjanak.
7 Deadly Sins, vagyis könyves bűneink teljesítéséért a hét főbűnhöz kellett társítani egy-egy könyvet.
Bírom az ilyen véleménynyilvánítós, elgondolkodtató, na meg megosztó dolgokat.
Nem vagyunk egyformák és ez így van jól. Mindenkinek mást jelent a kevélység, a harag, vagy a bujaság. Az alábbi dolgok a saját nézőpontomat tükrözik, lehet ellenkezni, vagy akár egyetérteni. Nem igazán számít, mivel a saját nézőpont lényege az, hogy csak a tiéd és nem hagyod könnyen befolyásolni.
Szóval bűnös vagyok és még be is ismerem:

1. KEVÉLYSÉG: Stephenie Meyer – Twilight
Ahogy olvastam a többiek bűneit, már lerágott csont ezt a könyvet választani a kevélységhez, mégsem jutott eszembe más. A Twilight olyan szinten bosszantóan fel van magasztalva, hogy nem lehet elmenni mellette. Még negatív kritikát sem lehet róla mondani anélkül, hogy az ember meg ne kapná a „Twilight utáló” bélyeget. Ez a könyv maga a skatulya, én pedig utálom a skatulyákat.
Olvastam már rosszabbat? Igen. Olvastam már jobbat? Ó, de mennyire.
Szerintem középkategóriás mű azoknak, akik cukorszirupos történetre vágynak és nem riadnak vissza egy csipet csillámporral behintett fantasy vonaltól. Nem világmegváltó könyv és nem is tűzrevaló provokáció, csak a tömeghisztéria egyik újabb bizonyítéka.
Hogy egy közhellyel éljek: nagyobb a füstje, mint a lángja.

2. FÖSVÉNYSÉG: Takami Kósun – Battle Royale
Szoktam könyveket kölcsönadni, de kizárólag csak közeli barátoknak. Ők ismernek annyira, hogy tudják, ha nem megfelelő módon bánnak könyveimmel, élve megnyúzom őket. ^ ^
Battle Royale a kedvenc könyvem, az abszolúte Number 1. Ezt vinném magammal egy lakatlan szigetre és nem vagyok hajlandó megválni tőle. Igaz, kétszer kölcsönadtam (nagyon-nagyon közeli barátoknak), de most már ők sem tudnák elkunyerálni. Szegényke gerince cseppet meg van törve, így úgy bánok vele, mint a hímes tojással. Ő csak az enyém és pont. (:

3. BUJASÁG: Laurell K. Hamilton – Gyilkos tánc
Talán nem ez a legerotikusabb könyv, amit olvastam (folytattam a sorozatot a 11. kötetig, így volt szerencsém ágyjelenetekhez bőven, amik néhol már-már pornó számba is elennének), mégis ezt emelném ki. Ez volt ugyanis az első olyan könyv, amiben részletes leírást kaptam a témából, ahogy Anita elindult lefelé a lejtőn.
Hogy tetszett-e? Nagyon, de nagyon nem. Dührohamot kaptam tőle. Legszívesebben felpofoztam volna Anitát, karót szúrtam volna Jean-Claude szívébe és rohantam volna megvigasztalni Richardot. Viszont ez a jelenet még illett a cselekménybe. Csupán néhány oldal terjedelemben konfliktushelyzetnek számított. A sorozat további köteteiről ez azonban már nem mondható el. A Gyilkos Tánctól Anita élete maga a bujaság.
Amúgy nem szeretem a kimondottan erotikára épülő könyveket. Nekem az erotika csak fűszer, egy kis adalék a megfelelő helyen, a megfelelő mértékben, mint például: Ian McEwan – Vágy és vezeklés. A könyvtárban játszódó jelenet szépen megírt és igazán érzéki.

4. IRIGYSÉG: Suzanne Collins – Az éhezők viadala
Nem követem a divatot, mindig a saját fejem után megyek. Mégis néha elkerülhetetlen a hatása. Mikor az ember orra előtt van valami több héten keresztül és lépten-nyomon ugyanabba botlik, elkezdi piszkálni a fantáziáját.
Így voltam Az éhezők viadalával. Elsősorban itt molyon karcok, kihívások, értékelések tömkelege zúdult rám, aztán kitört a film körüli hisztéria és nem bírtam tovább. Tudnom kellett, mire fel ez a nagy felhajtás. Persze a fülszöveget elolvastam (ez a minimum mielőtt belevágok egy könyvbe) és a már említett, akaratlanul a szemem elé áradó véleményekbe is belepillantottam. Mégis a fő érv az aktuális bűn, az irigység volt. Saját véleményt akartam róla, mint úgy általában mindenről.
Sajnos, ismételten kiderült, az irigység nem nekem való. Nem lettem rajongó.

5. TORKOSSÁG: Cassandra Clare – Bukott angyalok városa
Mániákus könyvgyűjtő vagyok. Van egy állandóan bővülő listám a beszerzendő könyvekről, és ha akciót látok, nem bírom megállni könyvvásárlás nélkül. A frissen nyomott könyvek illata semmihez sem fogható és a tudat, hogy te lapozod először felbecsülhetetlen, ráadásul olyan kis helyesek, ahogy a könyvespolcomon sorakoznak. :) Persze szoktam használt, antikvár könyveket is venni, könyvtárazni és kölcsönkérni, annak is megvan a maga varázsa. Mindig elgondolkodom, vajon hányféle ember kezében fordult meg, hány lakást látott, mennyit utazott, mielőtt valakinek mosolyt csalt az arcára. Egyszóval szeretem a könyveket. :)
No, de hogy torkosságomat bizonyítsam, kiemelek egyet. Nagy Cassandra Clare rajongó vagyok, így repesve várok minden sort, ami az ő tollából származik. A Bukott angyalok városát is izgatottan vártam, és amint megjelent, rohantam megvenni. Szó szerint rohantam, mert attól féltem, elkapkodják. Olvasni azonban csak később tudtam, mivel a könyvfüggőség mellett krónikus időhiányban is szenvedek.
(Jelenleg a Clockwork Angelre csorgatom a nyálam és holtbiztos, hogy beszerzem, amint kijön a nyomdából. ^.^)

6. HARAG: Alyson Noel – Evermore
Sokat töprengtem, mivel egy könyvet sem utálok, ahhoz túlságosan szeretem őket és elég toleráns is vagyok. Azért természetesen én is botlottam már olyan kötetekbe, amik felhúztak, így ezek közül válogattam.
Esélyes volt Paulo Coelho Veronikája és Jay Asher tizenhárom oka, mégsem ők nyertek. Bár mindegyik kellőképp felhúzott irritáló szereplőivel és semmitmondóságával, nem neheztelek rájuk. Nem nekem valók és kész.
Választásom így végül az Evermore-ra esett, ami minden könyves elvárásom szempontjából kiverte nálam a biztosítékot.
Adott egy megkapó fülszöveg, ami izgalmas, misztikus történetet ígér. Az elején adott még egy szimpatikusnak tűnő főszereplő is, mégis katasztrófa az egész. Misztikum nulla, történetvezetés csapnivaló fércmunka, nyelvhasználat botrányosan primitív, karakterektől a hajamat tépem élen a szimpi különc csajból szupermodellé avanzsáló főhős libával és a tutyimutyi szerelmével. A negatív karakter pedig egy vicc. Alig bírtam végigszenvedni, de mivel nem szokásom könyvet félbehagyni és a remény hal meg utoljára, átrágtam magam rajta.

7. RESTSÉG: Margaret Weis, Tracy Hickman – A hanyatló nap sárkányai
Ritkán hagyok félbe könyvet. Általában addig küzdök vele, amíg a végére nem érek, teljen akár hónapokba. Például a Veronika meg akar halni-t egy teljes évig félretettem, mire képes voltam befejezni. Tavaly mégis belefutottam egy olyan kötetbe, ami megakadt a torkomon.
Imádom a sárkányokat. Olyan szépek és olyan különlegesek. Ezért csaptam le a könyvtárban A hanyatló nap sárkányaira. Gondoltam, nekem való fantasy. Tévedtem.
Mivel az olvasás iránti szenvedélyem Richard A. Knaak könyveivel indult, ez a műfaj bérelt helyet foglal el a szívemben. Kritikus és kényes vagyok a témában.
Éppen ezért rágódtam a szóban forgó könyvön. Csak nyammogtam rajta, mivel nem kötött le. Unalmas, erőltetett és egy fia sárkányt nem láttam 100 oldal után sem. (Na, jó. Azt leírták, hogy vannak, de ez nekem kevés.) Csupán egyetlen karakter nyerte el a szimpátiámat, bár ő sem lett a kedvencem, így mikor kezdtem feladni, az ő részein próbáltam átrágni magam. Nem sikerült.
A könyv nem más, mint egy fantasynak csúfolt sablon. Semmi eredeti ötlet, semmi változatosság, csak sok cifra nevű karakter, unalmas körítés és semmi izgalom. Elég gyenge próbálkozás Knaak műve mellett, bár vele meglehetősen elfogult vagyok.
A könyv napja nálam tehát végleg lehanyatlott és kizárt, hogy tennék vele még egy próbát.

Helyzetjelentés:
Itt a tavasz, amit két dolog bizonyított be nekem. Az első: a hajnal első sugarai olyan kacéran világosak, hogy nem hagynak aludni. Hiába zuhanok be holtfáradtan az ágyba, amint felkel a nap, kipattannak szemeim. Bosszantó és nem túl sokáig tartható állapot. A második: a szabadban olvashatok. Olyan jó volt a kétórás szünetet az egyetem komor falai helyett a parkban, egy padon, a szikrázó napsütésben tölteni.
Új szintre léptem a jógában. Eddig a könnyedebb gerincjógára jártam, ma viszont bevállaltam a haladó szintű dinamikus jógát. Megizzadtam, holnapra garantált az izomláz, de mazochista vagyok és élveztem. Kell a mozgás.
Leszerveztem szinte az egész hétvégémet. Zsúfolt, de kell a pörgés is, különben eltunyulok. A társasági élet meg sosem árt ugyebár, főleg az olyan áttetsző lényeknek, mint én.
Kezdem behozni lemaradásomat Gossip Girl téren. Már az ötödik évad 16. részénél járok. Nem mondom, hogy olyan jó, mint az elején, de egy hosszú nap végén leköt, vagyis a célnak megfelel.
És egy tanulság a végére: nem okos dolog új cipőt viselni 24 órán keresztül. A zsír új, kék tornacsukám ugyanis kikezdte a sarkamat és megette az egyik kedvenc zoknim. Pedig annyira szerettem a fekete, Garfieldos zoknimat, most meg egy hatalmas, szabályos vágás van a sarkán.

Megjegyzés: Mikor a képen látható rajzot készítettem, még nem sejtettem, hogy pont ugyanilyen csíkos harisnyám lesz. (Karácsonyra kaptam és nem bírok betelni vele.)

2012. március 20., kedd

Never look back

Nem tudom normálisan beosztani az időmet. Folyton le vagyok maradva mindenben. Néha olyan, mintha egyedül állnék egy peronon és csupa gyorsvonat száguldana el mellettem, ami meg sem áll abban a megállóban.
Nincs most túl jó hangulatom, bár nem tudnám megfogalmazni, pontosan miért. Csak érzem a feszültséget, hiába süt a nap és még a jóga sem segít. Melankolikus és nyűgös vagyok, na meg el vagyok havazva már megint, a túlcsorduló gondolatokról nem is beszélve. Épp ezért járatom ujjaimat a klaviatúrán. Talán helyretesz, ha kiírom magamból. Értelmesebb témám azonban nincs, így csupán azt tudom megosztani, mit csináltam mostanában.

Kezdem a hosszú hétvégénél, ami nem is volt hosszú.
Egy napot lazultam. Úgy éreztem, megérdemlem, így filmeztem, olvastam és olvastam. Néha jó párhuzamosan több könyvet is bújni. Főleg, ha a két kötet ég és föld. Mindig az aktuális hangulatomhoz igazodva nyúltam a valós háború vagy épp a mesevilág után.
Egy nap tehát kilőve, maradt három.
Pénteken kapva kaptam a kínálkozó lehetőségen, mi szerint költségek nélkül mehettem színházba. Szeretek színházba járni. Van egy különleges hangulata, mint a mozinak és egy kis elegáns plusz is kerül mellé. Szóval a nap nagy részében hol A könyvtolvajt lapoztam, hol az estére készültem. Szerencsére kocsival mentünk, így a kényelem adva volt a háromnegyed órás úton.
Közben pedig rájöttem valamire, kezdem behatárolni az öltözködési stílusomat, ami valahol a darkos (esetleg gótos), a punk és a hippi között ingadozik. Akad rajtam mindegyikből bőven.
Például színházi szerelésem a következő darabokból állt: fekete csipke felső, vörös csipke szoknya (ez a gótos irány), hosszú szárú, fűzős, barna bőrcsizma (ez inkább punk) és barna bőrkabát egy fehér, fonott tarisznyával (ez lenne a hippi vonal).
A kis ruhatári kitérő után visszatérek a színházhoz. Operett darabot néztem, ami a Mária főhadnagy címet viselte, tehát épp aktuális volt az ünnep szempontjából. Még sosem ültem erkélyen, így ez is új volt. Az előadás után pedig leszűrtem a következtetéseket:
1. erkélyen csak az első sorban jó ülni, bár ott sem a legkényelmesebb
2. az operett nem rossz, de nem lett a kedvencem
A darab bohókás és aranyos volt. Tetszett, bár a sztorit keveselltem az elnyújtott énekes és táncos produkciók mellett. A musical nekem valamivel jobban bejön.
Maradt két nap a hétvégémből. Mindegyik nagyobb részét tanulással töltöttem, a fennmaradó időben pedig éltem társasági életet és utaztam.
F. barátommal ültem be a szokásos kávéra, amiből melegszendvics és tea is lett, így egy kicsit kirúgtunk a hámból, bár a forrócsoki csábításának sikeresen ellenálltunk.
Vasárnapom maradéka pedig a szokásos vonatúttal telt el vissza a koliba.
Szóval, bár nem csináltam semmi extrát, olyan gyorsan elsuhant a hosszú hétvége, mint egy betépett, mérgezett egér.

A gond csak az, hogy a hétköznapjaim is ilyen sebes lábakon járnak.
Oké, a tanulás és az órára járás alap. No, de amikor órákig ücsörgök egy három-négy soros latin szöveg fölött és még mindig nem bírnak értelmesen összeállni a magyar szavak, kissé kiakadok. Nem jó, mikor a befektetett energia nem arányos az eredménnyel.
A maximalizmus néha ösztönző áldás, néha keserű átok.

Ma azért történt valami cseppet talán közérdekű is.
Úgy esett, hogy az egyik órám helyett konferenciára mentem. Kicsit sem bántam, mikor a tanár közölte, itt az albán miniszter és el kellene menni meghallgatni. Mi persze benne voltunk, csak órát ne tartsunk.
Szóval az ELTE és az egyik neves albán egyetem közti kölcsönös baráti megegyezés aláírásának voltam ma tanúja. Sajnos, pontosabb információt nem tudok adni arról, mit takar ez a megegyezés, csak egy kis helyzetjelentést az aktusról.
Az persze nem meglepő, hogy fel se tűnt, már megint ellepték a sötét autók és a rendőrök az egyetemet, meg hogy ilyen és olyan fórumokon az albánok érkezése volt a téma. Általában le vagyok maradva a hírekről, aztán csak pislogok, mikor belecsöppenek valamibe.
Most is így esett, hogy a konferencia nézősorának szélén találtam magam néhány hasonszőrű csoporttársam és baromi sok öltönyös és kosztümös alak között.
Az esemény érdekességei a következők:
1. Életemben először vizsgált át biztonsági őr, nem vagyok-e terrorista. Mindenkinek átnézték a táskáját, mielőtt beengedték a terembe.
2. A fejesek sem tartják magukat a pontossághoz. Fél óra csúszás mondjuk még nem a legvészesebb.
3. Kemény meló lehet tolmácsnak lenni.
4. Asszem benne leszek az egyik albán tévében.
5. Jókor vettem fel csíkos harisnyát.
Amúgy a konferencia szerencsére elég rövid volt, csupán három beszédet kellett végighallgatni, mielőtt aláírták a szerződést. Az albán beszédét nem teljesen értettem, elég fura akcentusa volt, de a magyar beszélő minden szavát vágtam. Persze angolul folyt a dolog.

Unatkozni tehát nem szoktam.
Holnap latin előtt beveszek egy magnéziumot és ha túléltem az órát, már rendben is leszek.
Aztán koncentrálhatok a terveimre, mert azok vannak bőven. Lesz egyszer egy könyvbemutató, egy koncert, talán egy mozi és társasági élet Applequeen, Pucca és elméletileg Mr. A. társaságában, sőt még rokonbabanézőbe is szeretnék menni.
Ó, és holnap veszek egy könyvet, mert mi a legjobb gyógyír egy könyvmoly melankóliájára? Persze, hogy a frissen nyomott betűk illata.

Kiegészítés:
A bejegyzés címe a The Nearly Deads nevű banda egyik számának címe. Tegnap bukkantam rá teljesen véletlenül és azóta vagy ötvenszer meghallgattam. Íme:
The Nearly Deads - Never Look Back

2012. március 16., péntek

Forever

Mindig vegyes érzelmeket vált ki belőlem, mikor befejezek egy könyvsorozatot. Egyrészt elégedett és boldog vagyok, másrészt üres és szomorú. De ennek így kell lennie, ettől tudom, hogy valami nagyszerű része voltam.
Tehát Forever, Maggie Stiefvater trilógiájának befejező kötete. A sorozat két korábbi kötetéről (Shiver és Linger) már írtam külön bejegyzést. Ajánlott azokkal kezdeni az olvasást és bár nem szoktam spoilerezni, sorozat befejezésénél nehéz elkerülni, azért megpróbálom.
Fülszövegecske, ami igazán semmitmondóra sikerült és ez így jó:
"Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk szembe magunkat, amint kilépünk ebből a pillanatból. Csak ez számított: hogy összeért az orrunk, a szája puhasága, a sajgás a bensőmben."

Cseppet félve vágtam neki. A sorozat elég nagy népszerűségnek örvend, legalábbis Vörös Pöttyös körökben, így a kiadó egyik legvártabb kötete lett. Sokan már a megjelenés első napjaiban lecsaptak rá, így mire ehhez a kötethez értem, keringett már jó néhány vélemény az interneten. A többség pedig nem volt teljesen pozitív, sokan csalódásként élték meg a befejezést, többet vagy épp mást vártak. Ez pedig engem is elbizonytalanított.
Azonban ismételten bebizonyosodott, teljesen más vagyok, mint a többség. Az én ízlésem nem a trend körül mozog, hanem a periférián vagy néha úgy tűnik, egy másik bolygón. A véleményem ugyanis az, a Forever méltó és tökéletes befejezése a sorozatnak. Maggie eltalálta, ahogy a korábbi köteteket is. Gratula neki!
Észrevettem még valamit az általános véleményekkel kapcsolatban. Az emberek többsége nem érzékeli az íveket. Annyira hozzá vagyunk szokva a gyors, azonnali reakciókhoz, hogy nem látjuk meg a megfontoltság szépségét. Nyugodt, lassú víz partot mos természet vagyok, bár szeretem a pörgést is. Néha mégis többre értékelem a szépen finoman kibontott dolgokat, Stiefvater könyvei pedig épp ilyenek.
A Shiver elindít valami szépet, valami érzelmest, valami lágyat, valóban borzongató. A Linger átvezet, lappangó feszültséggel teli, várat és összeköti az első kötetet az utolsó résszel, ez adja meg az ív görbületét. A Forever pedig összefoglal, elvarrja a szálakat és úgy zár le, hogy nem vés semmit kőbe. A sorozat tehát egy szép boltív, mint a szivárvány egy borongós, esős napon.
No, de most az utolsó kötet van terítéken.
Izgalmak akadnak bőven, a bajok halmozódnak és kicsúcsosodnak egy nagy fináléban. Sam és Grace szerelme még mindig a romantika netovábbja, míg Cole és Isabel igazi színfoltnak számat.
Meg kell jegyeznem, Cole a kedvencem. Belehabarodtam a srácba, az őrültségébe, a beszólásaiba, az egész lényébe. Szerintem Sam a tökéletes fiú, aki igazán boldoggá tudja tenni a lányokat és akiről reális cukorszirupos dolgokról álmodozni. Ő az ideális, mégis ott van Cole. Cole, aki maga a drog. Ő az, aki megbánt, aki mellett egy csepp boldogság idővel méreggé válik, akitől tudod, hogy nem számíthatsz semmi jóra, mégis képtelen vagy ellenállni. Megfertőz és függőséget okoz. Imádom a srácot.
Grace szüleit még mindig agyoncsapnám, a viselkedésük dühítő. Még Isabel szülei is szimpatikusabbak voltak néha, ami tekintve Mr. Culpeper tettét, elég nagy szó.
A cselekmény végig izgalmas, fenn tartja az ember érdeklődését, amire a végkifejlet teszi fel a koronát. Igaz, engem nem lepett meg.
Azoknak pedig, akik nem találják elég befejezettnek, üzenem, nem olvastak még befejezetlen könyvet. Itt a fő konfliktushelyzetek megoldódtak és hogy később hogyan alakulnak a romantikus szálak, mindenki eldöntheti maga. Ha nem így lett volna, Maggie nyugdíjaskorunkig írhatta volna a farkasok történetét mindenféle felesleges huzavonát beleszőve, hogy ne legyen unalmas. Szerencsére nem így tett. Jó író ő, így tudja, mikor kell abbahagyni és hogyan kell elvarrni a szálakat.
Összességében szép munkát végzett mind a sorozat egészét, mind a befejező kötetet nézve. Az alapsztori pedig zseniális. Egész más megközelítése ez a vérfarkas létnek és végre valami, amiben a tudományos magyarázat tényleg tudományos és nem valami álbiológiai humbug.
Meleg szívvel ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik szeretik a szépen megírt könyveket, akik értékelik a pillanatot és nem rohannak, akik szeretik a farkasokat és akik romantikus kedvükben vannak. (Romantikus, nem csöpögős!)

Néhány idézet a végére, főleg Cole lehengerlő szövege miatt:
"– Rossz híreket kaptunk, Ringo – szólalt meg Cole, és megint a jó öreg Cole volt. – Meghalunk."

"– Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el."

"Az emberek nem változtatják meg magukat. Csak az változhat, amit kezdeni akarnak magukkal."

1.üzenet:„Szia , Isabel Culpeper. Az ágyamon fekszem ,nézem a mennyezetet . Majdnem meztelen vagyok. Éppen anyádra gondolok.Hívj fel !"

"Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell."

2012. március 15., csütörtök

A szél árnyéka


Már nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Észt levelezőtársam ajánlotta, ami jól mutatja Zafón nemzetközi elismertségét. Sok dicséretet hallottam a történetről és a szerző stílusáról is, így felkeltette az érdeklődésemet. Beszerezni azonban nem volt ilyen egyszerű. Többszöri nekifutás kellett, mivel vagy elfogyott, vagy valami közbejött, valahányszor útra keltem megvásárolni. Stílusosan mondhatnám, hogy mintha Carax egyik regényét üldöztem volna. Végül sikerrel jártam és büszkén jelenthetem jó helyre került, a polcomra, kedves könyveim társaságába.

Fülszöveg:
"Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. Az ódon palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sampere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd."

Mikor először olvastam el az ismertetőt, a titokzatos épület valami misztikus, természetfeletti helynek tetszett. Persze, most már tudom, hogy a varázslat nem a mágiában van, hanem a szavakban. Ez a könyv ugyanis maga a varázslat. Van benn valami, ami az olvasói szíveket megérinti, amitől egy nem fanatikus könyvmoly is simogatni kezdi a kezében tartott kötetet, amitől mindenki különlegesnek érzi magát.
Kivételes módon, teljes mértékben egyetértek a fülszöveg alatt olvasható ajánlószöveggel is:
"Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több, mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titokkal, szenvedéllyel és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel."

Valóban nemzetközileg is elismert, hiszen Észtországban is ismerik és a könyvek szeretete átjárja minden sorát. Már azért érdemes kézbe venni minden olvasni szeretőnek, hogy érezze, nincs egyedül. Zafón és főszereplői úgy rajonganak a nyomtatott szavakért, ahogy egy igazi könyvmoly, mint jómagam is szoktam.
A történet izgalmas, fordulatos és sorsszerű. Egyszerre követhetjük nyomon Daniel felnőtté válását és a múlt titkait. Engem a könyv feléig jobban érdekeltek a Julián körüli rejtélyek, míg Daniel magánélete csupán a körítésnek tűnt. Aztán eljött a fordulat és egy teljes egésszé állt össze a múlt és a jelen.
Gyártottam jó néhány elméletet olvasás közben, mégis értek meglepetések. Zafón szépen játszik a szálakkal.
A karakterek szerethetők. Julián látatlanban is belopta magát a szívembe, Danielnek sokat drukkoltam és Fermín nagy kedvencemé vált. A negatív alakok pedig az igazán sötét és megátalkodott fajtából vannak, amitől a veszély valódinak hat.
A könyvet áthatja a háború árnyéka és bár az elején igazán könnyed, nyomozásos történetnek tűnik, ahogy a múlt feltárul, sötét titkok kerülnek elő, amik már szinte borongóssá teszik.
A végkifejlet tökéletesre sikerült. Minden szál a helyére kerül, minden titokra fény derül és az olvasó megnyugodva, elégedetten teszi le a kötetet. Szépen fel van építve az elejétől a végéig, és bár terjedelmes műről van szó, egyáltalán nem unalmas. Én még az utcán sétálva is bújtam a sorokat, annyira lekötött.
Azoknak ajánlom, akik szeretnek titkok végére járni, akik megismernék Barcelonát, illetve azoknak, akik szívében a könyvek előkelő helyen szerepelnek.

Néhány kedvenc idézetem a könyvből:
"Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször ejti rabul a lelkét."

"Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap."

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."

"Holt nyelv tudniillik nincs, csak elmaradott elme."

Az utolsó idézetet szoktam mantraként ismételgetni, mikor latint tanulok és nem érzem magam elég okosnak hozzá. Néha segít, néha nem...

2012. március 11., vasárnap

Porifera

Egy hét hosszú idő. Egy hét betegen az ágyban még hosszabb. Egy hét betegen, mikor ezer meg egy terved volt, szivacs. Egy jó nagy porifera.
No, de kezdek túl lenni rajta, így talán egy blogbejegyzést is összehozhatok ujjtornának. Magasröptű gondolatokra azonban még (vagy inkább egyáltalán) nem vagyok képes. Inkább azt veszem számba, mit tettem, míg bacilusok táncoltak agysejtjeim helyén, illetve mit kellettem volna tenni, ha más buksijába költöztek volna. Ergo, helyzetjelentés következik.
A bacilusinvázió múlt hétvégén kezdődött. Még csak éreztem, hogy valami készül. Gondoltam, náthás leszek, amit kifejezetten utálok. Így nem törődtem túl sokat a jelekkel.
Szépen elterveztem, hogy mivel befejeztem A szél árnyékát (amint minden megszálló kitakarodik a fejemből, írok róla egy bejegyzést), az elkövetkező két hétre a Forevert viszem magammal. Elterveztem, mikor megyek jógázni, hogy kihasználhassam az összes lehetőséget még a tavaszi szünet előtt. Elterveztem, hogy mikor melyik órára készülök fel, hogy időben megírom a latin házit. A hétvégére pedig társasági programokban gondolkodtam valamelyik barátom társaságában. Szóval volt egy rugalmas ütemtervem, amihez társult még egy kis plusz is.
A pluszt egy srácnak köszönhettem, nevezzük Mr. A.-nak. Ő ugyanis megtört egy elég régóta tartó ciklust az életemben, mi szerint legalább általános iskola nyolcadik osztálya óta, nem kaptam semmit nőnapra. Akkor is csak azért kaptam kaktuszt vagy rózsát, mert az osztályfőnökünk is férfi volt és ráparancsolt a fiúkra. Így nagyon meglepődtem, mikor Mr. A. elővarázsolt egy tábla csokit vasárnap este, hogy boldog nőnapot kívánjon előre is. (Azért előre, mert nőnapon nem találkozunk.) Aranyos volt, le is dumáltam vele egy programot a következő hétvégére. Így még egy tennivaló került a listámra, amit a bacilussereg huszárcsapással át is vágott.
Hétfő reggel éreztem, hogy támadnak. Náthásan, fejfájással ébredni nem jó jel. Aztán a szokásos reggeli rohangálás után, mikor már órán ültem, bevetették a nehéz fegyverzetet. Hidegrázás, szédülés és a koncentráció teljes hiánya nem túl kifizetődő, mikor béketárgyalásokat kellene követni. Következő órára már csak becsoszogtam, mint egy zombi és végig meredten bámultam magam elé. Attól féltem ugyanis, hogy leszédülök a székről, vagy rosszabb esetben viszontlátom a reggel leküzdött pizzás csigámat. Nem voltak túl biztatók a kilátások. Be is támadtam a gyógyszertárt, amint szabadultam az egyetemről.
Éjjel azonban gyógyszer ide vagy oda, semmit nem aludtam a láztól, így másnap már csak egy órát vállaltam be. Aztán Puccaval töltöttem a fél napot. Kínkeservesen megírtuk a latin házit. A sikeren felbuzdulva este úgy gondoltam, nem lesz itt baj. Reggelre összeszedem magam, délelőtt megtanulom a maradék latint és tartom magam előzetes terveimhez. És ekkor bevetették az atombombát. Mocsok bacilusok egész éjjel küzdöttek, aminek eredményeként 0 perc alvás, órákig tartó gondolkodás, vacogás és hányinger után feladtam. Reggel 5:40-kor kipattantam az ágyból és az első vonattal húztam haza. Szobatársam már így is hősiesen bírta a köhögő és orrfújó rohamaimat.
Terveimet mind lemondtam vagy elnapoltam és miután az orvosom adott muníciót a harc folytatásához, a hét további részét otthon, párnák között töltöttem. Két nap alatt elhasználtam 80 zsebit, miközben egymás után néztem a rosszabb és kevésbé rossz filmeket.

Csak gyorsan számba véve:
A rettegés mélye - Azt hittem tinifilm, erre ez egy horror akart lenni, bár lövésem sincs, mit kellett volna ijesztőnek találni. Talán a körös csajt megszégyenítő kúszást, ahogy a kísértetek lemásztak a lyukba? Mi a fenéért nem képesek simán sétálni? Miért kell mindig kivitelezhetetlen mozdulatokkal mászniuk? Amúgy ez még a szórakoztatóbb kategóriába tartozott.

Fading of the cries - A mélypont. Óva intek mindenkit ettől a kritikán aluli szarságtól. Csak azért nem kapcsoltam ki három perc után, mert nem volt erőm kimászni az ágyból. Amúgy ez is horror akar lenni, bár inkább paródiának mondanám. Értelem, látvány, izgalom teljes hiánycikk, ám van helyette egy csapat zombi, akik először szokásos csoszogó hullák, majd lesprintelik a szereplőket és végül képtelenek felmászni egy létrán. Ehhez van egy rossz tartású, (komolyan elküldeném ortopédiára...) sötét megmentő, aki hülyén fogja a kardját és bár a film 90%-ában zombik elől szaladgál, mikor megmentő akcióra megy, SÉTÁL! mert ő nagyon ráér. Még sorolhatnám a hajmeresztő ostobaságokat, de inkább csak annyit mondok: ilyen rossz filmet régen láttam.

Az erő krónikája - A sztori nem rossz, de miért, ó miért kell újabban minden filmet vacak kézi kamerával felvenni? Nem, ettől nem lesz hitelesebb. Ettől csak bosszantóan gagyi lesz. Förtelmes, nem is nevezhető képi világnak, amit itt produkáltak. Az emberek azért mennek moziba, hogy valami szép, látványos dolgot lássanak, valami vizuális élményt, nem valami házi videóra hajazó vackot. Soha többé nem nézek kézi kamerás filmet. Ezt is csak azért szenvedtem végig, hogy megtudjam, mi a sztori vége.

Underworld 4 - Kellett valami, ami igazi akció és igazi látvány egyben. Nem csalódtam ezekben, viszont a történet egyre laposabb lesz. Az első volt a csúcs, a második erőltetettnek tűnt. Aztán jött a harmadik és ismét azt mondtam, tudnak ezek valamit. Erre ott folytatják ahol a második rész véget ért és még nincs vége. De legalább megkaptam a pörgős, lövöldözős, látványos filmet, amit akartam. Bár a vérfarkasok ritka gagyik lettek. Mi van, szabadságolták a látványtervezőket? Csak Underworld rajongóknak ajánlom.

Sherlock Holmes 2 - Az első rész nem igazán tetszett. Többet vártam tőle, főleg a nagy felhajtást tekintve. Ez a második film azonban kárpótolt. Több humor és kicsit változatosabb akció. Szórakoztató volt, de még így sem lettem Holmes rajongó. Nekem ahhoz még mindig kevés volt.

Hanna, gyilkos természet - Kedvelem Saorise Ronant. Nem volt rossz film, de nem is ütött úgy, ahogy vártam. Legnagyobb szívfájdalmam pedig, hogy csak menekül, harcol és a végén nem tud meg semmit. Kevés a sztori. A zene és a bunyó kombinációja viszont tetszett. Egyáltalán nem durva film, meg lehet nézni gyenge idegzetűeknek is.

Ezeken kívül ráfanyalodtam a televízióra. Hiszen mit csináljon az emberlánya hajnali 3-kor? Így reggelig, míg el nem álmosodtam, National Geographic Chanelt néztem. Egész jó műsorokat fogtam ki: Hadisírok feltárulnak, Náci halálosztagok. Szereztem egy csomó új ismertet, mint a szifilisz és a skorbut.
A legjobb mégis az volt, mikor elegem lett a gagyi filmekből és úgy döntöttem, én pedig értelmes és tartalmas műsorra fogom tapasztani láztól csillogó szemem és leemeltem a polcról az egyik videokazettámat. Bizony, nekem még ilyen elavultnak számító dolgaim is vannak. Így volt egy szép délutánom Az oroszlánkirály és A szépség és a szörnyeteg társaságában. Ezek a kedvenc Disney meséim és még most, húszmilliomodik alkalommal is tudok izgulni a szereplőkkel és nevetni a poénokon, amiket kívülről tudok. A mostani filmek gyártói igazán példát vehetnének róluk. A karakterek kidolgozottak, a háttér pedig egyszerűen csodálatos. A régi Disneynek nincsen párja.
Szóval egy hét vegetáció és agypusztítás volt terítéken. Most viszont a bacilussereg kezd visszavonulót fújni. Ideje volt, többet nem lóghatok óráról. Vissza a rendes kerékvágásba.


Végezetül el kell dicsekednem, mit kaptam múlt héten. Amerikai levelezőtársam hosszú idő után (júliusban írtam neki utoljára) ismét jelentkezett. Kaptam tőle és szép hosszú levelet és egy képeslapot, ami gyűjteményem éke lett. A fenti képen látható a lap könyveim előtt. A képeslap ugyanis Cassandra Clare Clockwork Angel című könyvéhez készült. Nagy rajongója vagyok az írónőnek, a fényképen háttérnek épp ezért választottam az ő könyveit és már alig várom a Clockwork Angel megjelenését, amit áprilisra ígért a kiadó.
Hihetetlenül boldoggá tett az a képeslap.