Túl az árnyakon

Egy újabb sorozat végére értem. Ilyenkor mindig nehéz szívvel írom meg a bejegyzést, ami nem könnyíti meg amúgy sem egyszerű dolgomat. Azért belevágok és igyekszem a lehető legjobbat nyújtani.

Kezdetnek jöjjön egy kis összefoglaló, hogy mindenki képbe kerülhessen a trilógiát illetően.

Brent Weeks amerikai író első könyvsorozatáról van szó. Az Éjangyal trilógia egy sötét fantasy világba vezeti el az olvasót, ahol a mágia, korrupció és gyilkosságok uralkodnak. Midcyru világa nem épp egy leányálom. 

A történet három kötetből áll, amikben nyomon követhetjük a főhős Kylar veszélytelennek cseppet sem mondható életét és sok-sok gyilkosságot. Kylar ugyanis veszejtő (a második kötettől mestergyilkos néven fut szerkesztőváltás következtében) és "az orgyilkosoknak célpontjaik vannak, a veszejtőknek áldozataik."

Az első két részről (Az árnyak útján, Az árnyékvilág peremén) már írtam korábban külön bejegyzést, így nem ragozom tovább. 

Akinek felkeltettem az érdeklődését, annak a sorrendet betartva ajánlom az olvasást.

Ismertető, aztán bele is vágok a dicshimnuszzengésbe.

Sajnos egy befejező kötetnél nem igen lehet elkerülni a spoilereket, tehát innen riadót fújok.

"Azért küzdj, hogy győzz. Ne azért, hogy ne veszíts. Hogyan lehet választani két élet között? Hogyan döntheted el, feláldozod-e azt, akit szeretsz, azért, hogy megmenthess valaki mást? Kylar nekivág a lehetetlennek, hogy megmentse a barátai és talán az ellenségei életét. Egy istennő életére tör. Választhatsz becsület és barátság között? Te melyiket választanád? A szörnyetegek által ostromlott Cenaria romokban hever. Logannek két választása van: mindent kockára tesz, vagy elpusztítja a királyságot. Az Istenkirály is tervez valamit északon."

 Hát nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy ez a könyv Istenkirály! Imádtam az első sorától az utolsóig.

Bár a trilógia első része nem nyűgözött le, a második meggyőzött, hogy ez igen is egy jó sorozat, most meg fogom a fejem, hogy ez egy rohadt jó sorozat és nem hiszem el, hogy már vége.

Weeks kétség kívül nagy mágus, vagy inkább egy Vürdmeister. Olyan szépen felépítette a könyveket, hogy öröm nézni. Korábban már említettem, hogy szeretem, ha van egy íve a sorozatnak. Nos, itt ez tökéletesen átjött és a befejező kötet csak megkoronázta az egészet.

Túl az árnyakon, már a címe is mindent visz, a borítóról nem is beszélve. Bár a kedvenc színem a lila, mégis ez a borító tetszik a legjobban. Vagány és titokzatos, ahogy kell.

A kötet ismét egy vaskos darab közel 700 oldalával és ráadásnak ebben minden oldalon a történet sorai vannak. Nincs reklám, nincs semmi extra, csak maga a cselekmény. Bár néha jó írói életrajzokat és interjúkat olvasni, nem panaszkodom, ha kimaradnak a kötetekből.

A történet pörög, ahogy azt már megszokhatta az olvasó. Fordulatokban sincs hiány, sőt akadt néhány olyan csavar, aminél szinte folyt a nyálam a bárgyú vigyorgás közepette. Weeks még mindig mesterien bánik a szálakkal. Ráadásul ebben a kötetben minden összefut. Bár az olvasó eddig is sejthette, hogy a dolgok összefüggésben állnak, vagy legalábbis kapcsolódni fognak egymáshoz valahogy, itt végre látni is lehet. 

Az összes szereplő, minden korábban jelentéktelennek tűnő apróság kiteljesedik és megvilágosodást ad. Én olvasás közben vágyat éreztem arra, hogy felcsapjam a korábbi részeket és belepillantsak, mi felett siklottam el.

A szereplők még mindig egyéniségek. 

Kylar továbbra is a szívemhez nőtt és a stílusa is egyre letisztultabb, egyre felnőttebb és egyre férfiasabb. Persze még mindig követ el hibákat, de ez így van rendjén, hiszen senki sem tökéletes.

A kedvenc szereplőm azonban továbbra is Durzo. Hihetetlen egy fazon. Mikor az ember azt hiszi, átlát rajta,  kiismerte, tesz valami eszméletlent vagy kiderül egy újabb múltbéli titka és borul az elmélet. Nagyszerű karakter.

Logant a második kötetben kedveltem meg és itt sem kellett csalódnom benne. Kétségkívül ő is felnőtt.

Vi szintén a szívem egyik csücske lett. Amúgy is bírom a vagány, erős és független nőket, így könnyen megkedveltem a sötét múlt ellenére is. A szövege pedig csak egy szem cseresznye a tejszínhad tetején.

Elene azonban sehogy sem lett szimpatikusabb. Pedig én próbáltam megszeretni. Tényleg nagyon akartam kedvelni Kylar miatt, de nem ment. Irritált. Borsódzik a hátam a mártír, szent életű, csapa jó női karakterektől. Ez van.

Mégis azt kell mondanom, a teljes szereplőgárdát kedvelem. Mindegyikről jó volt olvasni, főleg így, hogy már ismertem mindet. A Farkasnak pedig jár egy hatalmas piros pont.

Ahhoz képest, hogy itt már csak a végkifejlet bontakozott ki, elég sok új dolgot lehet megtudni a világról. A legendák, múltbéli történetek és az új lények igazán izgalmassá teszik. Az olvasó végre megtudja, mi a helyzet a virrel és micsoda is Khali. Még a különböző országok vallásos nézetei is tetszettek. Szeretem, ha egy világ következesesen és tégláról téglára van felépítve.

Amúgy mi ez a nephilim mánia? Mostanában sok könyvben találkoztam velük, ami persze nem baj, csak fura. Nagyon felkapottak lettek.

Mint említettem, a trilógiának van íve és a csúcs is tökéletes. A könyv legvégén minden szál összefut, mindenre fény derül (legalábbis az olvasó számára) és megvan a "bíp" befejezés is. (Inkább nem írom le pozitív, vagy negatív. Tessék elolvasni!)

A csattanó természetesen nem maradhatott el ennek a kötetnek a végéről sem és ütött, ahogy kell.

Összességében egy nagyszerű sorozat nagyszerű befejezése. Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az első két könyvet. Aki pedig eddig még nem kezdett neki, az sürgősen ismerkedjen meg az Éjangyal világával, megéri.

Ízelítő a könyv és az író stílusából:

"Ha a valóság kemény, unalmas és igazságtalan, akkor jobb, ha hozzászokik az ember ahhoz, ami valójában van, mintha azért panaszkodik, hogy nem az, amire vágyik."

" Az ember azt választja, amiben hisz és szembenéz a következményeivel. "Nem igazán mutatkozhatom nyilvánosan egy fekete fémkézzel, nem igaz?„Hordjál kesztyűt.”

" „Miért kell mindig így megnehezíteni a dolgodat? Használj engem. Én steril vagyok.”– Azt mondod, nem szaporodnak a ki ka'karik odakint?
Csend volt, aztán a ka'kari így szólt, minden meghatottság nélkül:
„És én még azt hittem, Durzónak nincs humorérzéke.” "

"-… és Vi Sovari, a szexi és intelligens – már annyit hallottam önről. – Egyél szart – szólt közbe Vi.Az asztal körül ülők felhördültek, Ariel Nővér pedig a tenyerébe temette az arcát.– Kétségtelenül minden igaz, amit hallottam – így Solon."

" Azért küzdj, hogy győzz! Ne azért, hogy ne veszíts. "

Az utolsó akár mottónak is használható. Majd ezt fogom mantrázni vizsgára menet... 

Kiegészítő információk:

Brent Weeks nagy örömömre folytatja cselekményháló szövögető munkáját és egy újabb sorozatba kezdett bele, ami a The Lightbringer (A fényhozó) címet viseli. Az első rész, The Black Prism már megjelent az USA-ban és információim szerint, a Könyvmolyképző Kiadó megkezdte a tárgyalást a magyar kiadásáról is. Kíváncsian várom, mivel az író stílusa kemény és sötét, ahogy szeretem és a humornak sincs híján. A sorozat második részét, The Blinding Knife novemberre tervezik piacra dobni. 

Hivatalos adatot nem találtam arról, hány kötetes is lesz pontosan a sorozat, de három könyv a minimum és ha nem csal a szimatom, lesz ebből öt is.

Amúgy nekem igazán bejön ez a dark fantasy, úgyhogy kacsintgatok egy hasonló világot ígérő könyv felé: Mark Lawrence - Tövisek hercege. Egész jó értékelést kapott Molyon, csak az a bökkenő, hogy egy újabb sorozat kezdő kötete én meg mostanában nem szándékozom könyvet venni. Nyárra könyvtárfosztogatást terveztem, amint elfogy a három raktáron lévő könyvem.