2012. július 31., kedd

Boszi szomszéd és flanelinges pótapa

Jó friss hírekkel kezdeni a napot. A Csontváros filmadaptációjáról szóló információmorzsákkal pedig még jobb. Nem is bírom megállni, hogy ne öntsem szavakba gondolataimat ezzel kapcsolatban.
Tehát két új szereplő kilétére derült fény. Nem, sajnos egyik sem Alec, azt még mindig titkolják. Megkaptuk azonban Madame Dorothea és Luke nem épp csekély jelentőségű színészeit. Hölgyeké az elsőbbség.

Madame Dorothea
A karakterről annyit érdemes tudni, hogy ő Clary szomszédja. Ez így nem tűnne túl érdekesnek, hiszen elég statiszta gyanús a szerep, ám Dorothea nem tartozik a felejtős kategóriába. Kártyából és teafűből jósol és elég sok titkot tud, főleg Clary anyukájáról. Ráadásnak én imádtam, mikor Jace-el csipkelődtek.
Ezt a szerepet nyerte el a képen látható CCH Pounder. Már eléggé hosszú a filmrepertoárja. Szerepelt többek között az Avatarban, Az árva című horrorfilmben, a Vészhelyzetben, volt néhány epizódszerepe a következő sorozatokban: Gyilkos számok, Ügyvédek, Az elnök emberei. Továbbé szinkronizálni is szokott, mint például a Jackie Chan rajzfilm és a W.I.T.C.H.
Véleményem:
Így képzeltem-e el Madame Dorotheát? Nem. Zavar? Cseppet sem. Hiába hangsúlyos szereplő a cselekmény szempontjából, nem az a kategória, akiről sziklaszilárd elképzeléseim lettek volna. Épp ezért előítéletek nélkül, kíváncsian fogom figyelni, mit hoz ki CCH Pounder ebből a szerepből.

Luke
Az egyik legfőbb mellékszereplő, ha szabad ilyet mondani. Luke amolyan pótapa Clarynek. Persze ebben ő sem merül ki, ám még több információ spoiler lenne, így inkább hallgatok.
A szerepet pedig elnyerte: Aidan Turner.
Tessék megnézni a mellékelt képet és mindenki megérti, miért vagyok lelkes. Luke szerepe fontos, karaktere mély és a színész maga a tökély. Oké, vannak még fenntartásaim, de ezt majd később.
Luke-ról érdemes tudni, hogy könyvesboltja van, furgonnal jár, általában flanelingben és napszemüvegben mászkál, törődik Claryvel és szerelmes Jocelynba. Na, meg a sok titkot, amit nem árulhatok el.
Aidan talán egy fokkal ismertebb színész, mint Pounder. 
Néhány főbb szerepe: 
A vámpír, a vérfarkas és a szellem című sorozatban ő alakítja a vámpírt. Megjegyzem, nagyon is jól, épp ezért bízom a színészi képességeiben. Volt egy mellékszerepe a Tudorokban és most kapta meg az első igazán nagy kihívást. (Persze a Csontvároson kívül.) Ő lesz ugyanis a Hobbit filmadaptációjának egyik törpje, név szerint Kili. Amúgy is meg akartam nézni ezt a filmet, így viszont külön figyelmet fogok szentelni neki. (Még mindig nem értem, miért kellett ebből is 3 részt csinálni. Szörnyen bosszantó ez a vonzódás a több kötetek/részek iránt...) Amúgy ír származású, akárcsak a Simon szerepére választott Robert. Már terjednek is a pletykák, mi szerint az írek átveszi az uralmat a forgatás felett muhahaha...
Véleményem:
Mivel nagyon kedvelem és bízom a képességeiben, nem aggódom. Csak rá kell nézni a képre és már látjuk is magunk előtt az izmos és elszánt v... v... vigyázó pótapát. Persze őt sem pont így képzeltem el, valamivel idősebbnek és kevésbé szexinek. Aidan pedig csak 29 és igen, megvan benne az, amivel leveheti a női nézőket a lábukról. Önmagában nem is lenne baj, hogy sármosabb, mint a főhős srácok, csakhogy őt párjával is nézni kell. Jocelyn és Luke egyidősek, együtt nőttek fel, ezt pedig nem biztos, hogy könnyű lesz elképzelni a két színész korkülönbségét figyelembe véve. Azonban itt is csak azt tudom mondani, hogy bízom bennük. Lena hihetetlen színésznő és Aidan sem kezdő kispályás mellette. Kíváncsi leszek, hogy mutatnak együtt.

Ezúttal, csak ennyi hírt közölt Cassandra Clare, ám az egyre növekvő szereplőgárdából arra következtetek, nem kell sok és mindegyikről lehull a lepel. Augusztusban amúgy is kezdik a forgatást, arra pedig már ha nem is az összes szereplő, de legalább a fele elengedhetetlen. Köztük persze a már nagyon várt Alec.
Persze a legkíváncsibb még mindig Valentine kilétére vagyok, ám valószínűleg őt hagyják a legvégére. 

9... 8... 7...

Mindig nagy lelkesedéssel olvasok magyar szerzőktől és ez nem volt másképp most sem.
Bevallom, azért volt bennem némi kétkedés a korhatár miatt. A tizennégy éves kortól ajánlott könyvek egy részéhez már öreg vagyok. Ettől eltekintve azonban valóban belső sugallatból fakadó kíváncsi izgalommal vágtam neki a visszaszámlálásnak. Mielőtt azonban ítéletet mondanék, jöjjenek a szokásos dolgok.
Könyvtárból szereztem be, így nagyon örültem a kemény kötésnek. Hiába vigyáz ugyanis az olvasók többsége ezen közkincsekre, mikor már az ötvenedik olvasó lapozza, elkerülhetetlen néhány sérülés.
A borító figyelemfelkeltő és kellően komor, ami passzol a cselekményhez. A címadás ötletes és megkapó. Könnyű tehát kiszúrni a polcon. Vastagsága a Könyvmolyképző Kiadótól (Igen, ők adták ki, pöttyöt viszont nem kapott.) már megszokott átlag 300 oldalra rúg.
Fülszöveg:
"A gruftik másként látják a világot, talán, mert feketére festik a szemhéjukat. Hihetőbb azonban, ha azt mondjuk: a gruftik azért festik feketére a szemhéjukat, hogy jelezzék: ők látják a köztünk-bennünk élő démonokat!
2007. Budapest. Rohamosan fejlődő, olykor forrongó európai nagyváros, melynek lakói számos olyan démont hordoznak önmagukban, melyről még a felnőttek sem szoktak beszélni. Különösen gyerekek előtt nem. Szeretnék hinni, hogy a gyerekek örökké megmaradnak tisztának, gondtalannak és mesésen naivnak. Szeretnék hinni, hogy ehhez nem kell más, csupán elhallgatni előttük a felnőttekben lakó démonok létezését."
A magyar szerzőn és a borítón kívül még egy dolog csábított olvasásra, a hazai terep. Olyan ritkán találni Magyarország területén játszódó történeteket. Sajnos a magyar szerzők körében divat az idegen, elsősorban amerikai környezet alkalmazása. Talán mert ezt tekintik megszokottnak. Én mégis úgy vagyok vele, hogy a külföldi legyen egzotikus, az otthonos és hétköznapi pedig az, ami valóban körbevesz minket. Budapestnek is lehet épp akkora varázsa egy magyar olvasó számára, ha nem több, mint például New Yorknak.
A történet tehát itthon játszódik, ám ne gondoljon senki a jól ismert városképre, hiszen fantasy regényről van szó. Itt pedig az utcanevek ugyan egyeznek, ám BKV helyett gőzbuszok koptatják az utcákat, bor helyett lávalöttyöt árulnak és a sarki kisboltban mindig kapható néhány Exi démonűzés céljából.
Már az első oldalon mosolyogtam, ahogy az agyam önkéntelenül is megrágott minden egyes mondatot meglátva benne a való világot. Ez pedig megnyert magának, annyira, hogy vittem magammal a könyvet még állásinterjúra is és bár tudom, hogy cseppet köz és önveszélyes, sétálás közben is bújtam a sorokat.
Nekem tetszett ez a világ a steampunkos hangulatától, a démonokon át, a ködgruftuk fekete szemfestékéig. Van egy saját kis borongós aurája, ami észrevétlenül beburkolja az olvasót.
A főszereplő, Lilith szimpatikus lány, hiszen mindenki átélte már azt, amit ő. Az útkeresés sosem könnyű. Salamon tanár úr pedig tökéletesen megfogalmazza ezt:
"Valahova muszáj tartozni. Legalábbis ez a te korodban létszükségletnek tűnik, mivel a falka megvéd. Később majd rájössz, hogy különbözni, egyéniségnek lenni sokkal fontosabb..."
Így végig drukkoltam a főhősnek, hiába csinált néha butaságot, nem vesztett karaktere bájából.
A környezetében élők szintén hiteles jellemeket kaptak. Tomaso a rámenős, menő srác, Synerella a lázadó és Salamon a titokzatos. 
A cselekmény egyik pillanatról a másikra változik. Amilyen megfontoltan indul, olyan gyorsan vált maximum fokozatra a végén. Tudom, illett volna nagyon meglepődnöm a csavarokon és, bár nem láttam mindent előre, mégsem tudtam. Először ugyanis kissé keserűnek éreztem azt, mikor az arcomba lett vágva az első oldalon érzett bizsergő érzés. Nekem épp az tetszett, hogy nem tudtam eldönteni, mit tekintsek valóságnak. Szerencsémre azonban a könyv másik nagy csavarja megoldotta a dolgot és visszaterelte kezdeti lelkesedésemet. A történetre így nem lehet panaszom, szépen felépített, hangulatos és izgalmas. Csupán az utolsó előtti fejezet ismétlései bosszantottak kicsit, de ezt elnézem.
Ami még nagyon tetszett az a varázslat. Szeretem, ha latin szavakra, vagy esetleg mondatokra bukkanok egy-egy könyvben. Ilyenkor mindig megpróbálom magamtól lefordítani és csak utána nézek a lábjegyzetre. Itt pedig akadt néhány, mégsem ők arattak sikert. Amúgy is kezd unalmassá válni, hogy ha varázsige, akkor latin. Böszörményi szerencsére ebben sem hasonlít más írókhoz és egy új nyelvhez nyúlt, a romához. Bár én jobban örültem volna, ha cigányként hivatkoznak rá. Félreértés ne essék, nem tulajdonítok a szónak negatív töltetet, csak autentikusabb és kevésbé összekeverhető. (Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az olvasók egy része, legyen az bármilyen csekély, akaratlanul is tévesen a román nyelvre asszociált.)
A varázslatok mellett pedig a mitológia és kellő hangsúlyt kap, ami nem csekély utánajárásról és fantáziáról árulkodik.
Összességében egy igényes, jól felépített, gördülékeny fantasy, amiben ott lapul a számomra oly fontos mögöttes tartalom is. Fiataloknak éjszakai olvasmányként, idősebbeknek elgondolkodtató, szemfelnyitó könyvként tökéletesen funkcionál. Gruftiknak és démonoknak egyaránt javallott. "Exi ab seo!"

Néhány idézet, mert nem bírom megállni:
"Vedd észre, hogy a démonok, ha rejtve is, de ott nyüzsögnek a Városban mindenhol." 
"A szitkozódás ugyanis nem más, mint a lélekben összegyűlt salakanyag. A testünk is elválasztja a tápanyagtól a szennyet, aztán a slozin megszabadulunk tőle. A lélek szintén táplálkozik: szavakkal, érzésekkel, indulatokkal. Magába szívja azokat, elválasztja a hasznosat, és ami mérgező, azt acsarkodó káromkodással löki ki magából.
Aki szitokszavakkal árasztja el a környezetét, akár üvöltve, akár „poénos" kötőszóként használva azokat, olyan, mint a hasmenéses kutya: egyfolytában, mindent, mindenhol bemocskol, amerre jár."
"A halottak jó fejek. Csendesek."
Kiegészítés:
Ahogy a borítón is szerepel "Rémálom könyvek" vagyis több kötetről van szó. A visszaszámlálás tehát folytatódik trilógiát alkotva. A másik két kötet (6... 5... 4... és 3... 2... 1...) már elérhető és az első rész befejezéséből ítélve tartogat még sok-sok izgalmas fordulatot. Sőt, szerintem most kezd csak igazán kibontakozni. 
Mindenképp el szeretném olvasni őket és nagyon remélem, hogy a könyvtár ezúttal is társnak bizonyul benne. 

Ráadás:
Könyves várólista rovatomban már írtam erről a kötetről, így ahhoz fűznék kiegészítő gondolatot. 
A ködgruftik által nem kerültem közelebb a gótokhoz. Persze kétség kívül ők adták az alapötletet, a stílusuk és talán a felfogásuk lecsupaszított váza is egyezik, mégsem ugyanaz a kettő. Igaz, erről egy gót nyilatkozata hitelesebb lenne. Én mindenesetre kíváncsi lennék rá. Ha akad olvasóim között gót, kérem, ne habozzon nézeteit megosztani. :)
A könyv végén feltett kérdésre pedig válaszom a következő: egyértelműen Lilith.

2012. július 26., csütörtök

Kóborok

Kedvelem a vagány nőket, akik erősek, magabiztosak és a saját kezükbe veszik a sorsukat. Épp ezért éreztem úgy, hogy ez a könyv kell nekem. Egy vagány nőstény vérmacska csak jó lehet, nem? Hát...
No, de mielőtt kifejteném nézeteimet a főhősről, illetve a cselekményről, előbb néhány szó a külsőségekről.
A kötet a Vörös Pöttyös könyvektől már megszokott köntöst mutat. Szép, eredeti borító és majdnem 500 oldal, amibe a köszönetnyilvánításon kívül semmi pluszt nem tettek, így ígéretesnek tűnt. Akadt ugyan néhány elgépelés, de ezen már nem akadok fenn. (Muszáj volt följebb tolnom az ingerküszöbömet korábbi tapasztalataim alapján.) Viszont a párbeszédek tördelésével akadtak gondjaim. Itt-ott zavarták a beszélő kilétét.
Ennyit a formaságokról. Fülszöveg:
"Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példány elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!"
Vagánynak és  pörgősnek tűnik? Én is azt hittem, ám erre hamar rácáfolt az írónő.
Akcióval indul, amihez Faythe humoros megjegyzései tökéletesen passzoltak. Aztán megjelent Marc a férfi főhős, aki könnyedén megnyert magának, ahogy egyre jobban megismertem a "vagány" macskalányt.
Aztán következett kétszáz oldalnyi nyafogás, szájtépés és semmi, ismétlem semmi érdemleges. Nos, itt jöttem rá, hogy Faythe nem egy erős nő, hanem a hisztis liba kicsit agresszívebb változata.
Idegesített, sőt néha egyenesen dühített főleg az, ahogy a fiúkkal viselkedett és ahogy az anyjával bánt. Elég feminista nézeteket vallok, szeretem az egyenlőséget és engem is bosszant, ha kis mimózának néznek, aki nem képes megtenni dolgokat. Mégsem beszélek lenézően a háziasszonyokról, nem helyezem magam a nagymamáim főlé, azért mert ők életük nagy részét gyerekneveléssel, főzéssel és gondoskodással töltötték. 
Faythe kívánságai akkor is szánalmasak lettek volna, ha ezt a feleségellenességet kihagyja belőle, mivel nonszensz az, amit el akar érni. Hiszen a családja visszautasításával megtagadja önmagát is. Nem is beszélve a tényről, hogy mindeközben fájdalmat okoz a szüleinek, testvéreinek és a szerelmének.
A könyv háromszázadik oldala környékén azonban beindul a cselekmény. Az olvasó kap egy valóban vagány és erős lányt Abby személyében, meg egy kis akciót. No, ez már tetszett, bár féltem, hogy Mary-Sue  válik főhősünkből, ám szerencsére ezt megúsztuk.
A karakterek számomra két táborra oszlottak: szimpatikus és utálom. Utóbbiba a rossz fiúk, illetve egy-egy megmozdulása alkalmával Faythe tartozott, míg az előbbibe az összes többi vérmacsek.
Amúgy talán a szerelmi szál bosszantott a leginkább, mivel az Anita Blake - Richard felállásra emlékeztetett és én nagy Richard rajongó vagyok. Épp ezért kedveltem Marc karakterét. 
Nos, muszáj írnom a korhatárról is. Lehet, hogy le vagyok maradva, de a 16-os karika nem ezért díszeleg a borítón, hogy az erotikát és a véres jelenteket visszatartsa? Én legalábbis ebben a hitben voltam, így meglepett a nyílt ágyjelenet és kibelezés. No, nem mintha beletaposott volna a pici lelkembe, ami amúgy is sötétlila és nem igazán lehet neki újat mondani, ahhoz elég 18-as könyvet olvastam. Csak valahogy meglepett, mivel nem számítottam rá. Mázli, hogy a nemi erőszakot nem nyomták teljesen az arcomba, mert húztam volna a számat rendesen. Oké, nem panaszkodom, én szeretem a naturalista ábrázolást és a valódi veszélyt, ettől lesz igazán hiteles, csak tudom, hogy a pöttyös rajongók többsége nem épp ehhez van szokva, így kicsit fura volt.
A vége kellően lezárt, de persze hagy még nyitott kaput a folytatásnak, ami lesz is, mivel az írónő 6 kötetet tervezett ebből a sorozatból. Beszerzem-e a folytatást? Nem valószínű, de ki tudja, mit hoz a jövő.
Összegezve ez egy langyosan izgalmas könyv, egyedi világgal (A vérmacskák hierarchiája és életvitele nagyon tetszett.) a korhatárhoz képest cseppet sok erotikával és vérrel, egy bosszantó főhőssel és sok felesleges nyavalygással. Azoknak ajánlom, akik valami újra (nem vámpírra, nem vérfarkasra) vágynak, kedvelik a macskákat és elviselik a főhős hisztijeit.

Kis kiegészítés:
Fiona Apple - Criminal című száma Faythe csengőhangja. Na, ez már stílusos, meg amúgy is elég egyedi hangzása van Fiona számainak.
Illene még írnom az írónő többi könyvéről is.
Rachel Vincent két regénysorozatot írt. Az első, a Kóborokkal indító 6 kötetes vérmacskás sorozat, ami már 2010 óta befejezett. A második rész, Logue/Latrok úgy egy éven belül megjelenik hazánkban is.
A másik sorozata a Lélektolvajok, szintén 6 kötetre rúg, aminek befejező része idén fog megjelenni az államokban. Az első kötet ebből a sorozatból is elérhető már magyarul Első sikoly címmel és elég kifejező borítóval. Ám, míg a Kóborok magyar változatát a Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetjük, a sikolyokat a Jaffa boltjában kell keresni.
Hogy mi ez a vonzódás a hatos szám iránt, azt nem tudom. Amúgy ha a többi könyv is olyan, mint a fent boncolgatott Kóborok, bőven elég lett volna 3-3 kötet. Szerintem, jót tett volna a cselekménynek egy kis sűrítés. 

2012. július 23., hétfő

1984

Nem egy könnyed olvasmány, így nem is lehet könnyelműen írni róla. 
Már nagyon régóta el szerettem volna olvasni, mivel ez egy olyan kultuszkönyv, amit illik ismerni. Nos, valóban. Most, hogy az utolsó lapokon is átrágtam magam, kijelenthetem, ezt tényleg mindenkinek el kellene olvasnia. Elgondolkodtatóan lehangoló.
Mielőtt azonban jobban belemerülnék a dologba, hoztam egy használható fülszöveget. 1949-es megjelenése óta ugyanis jó néhányszor kiadták más-más borítóval, illetve fülszöveggel. Én a Diákkönyvtáros változatban olvastam, ám a képen látható borító szerintem sokkal inkább illik hozzá.
„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából” – írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban -csak- keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift Gulliver-e. Talán. De most még a zsigereinkben érezzük, mit jelent a Nagy Testvér, a gondolatbűn, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a duplagondol; s az óceániai Párt három jelmondata is hátborzongatóan ismerős:
A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő
S bár sok mindent be tudunk helyettesíteni a történelem valós alakjaival, eszméivel, intézményeivel, ebben a regényben mégis az írói fantázia a leglenyűgözőbb; 1948-ban, betegen, kiábrándultan Orwell olyan regényvilágot alkotott, amely borzongató realitásával rabul ejti az olvasót akkor is, ha közben könnyedén – talán túlságosan is könnyedén – azt mondja: Orwell jóslata, hála istennek, nem teljesedett be.
Ez egy dísztópia, vagyis negatív jövőkép egy olyan világról, ahol nincs szabad akarat, ahol az emberek valóban birkaként élnek nem remélve, nem várva és nem gondolva semmit.
A könyv három részből áll. Az első rész tekinthető bemelegítésnek, amiben az olvasó megismeri Óceánia egy szeletét. Közben pedig eltűnődik az egyértelmű párhuzamokon, amik a kommunizmus és a fasizmus képét idézik fel. No, meg a hidegháborút nem épp véletlenül. Ez a rész ugyanis a hatalomról és az elnyomásról szól. A duplagondol mindent áthat és a könyv világa nyomorúságosnak tűnik tőle. Mégis találtam ebben a lehangoló rendszerben pozitívumot. Nem, nem ment el az eszem és nem is vagyok fanatikus őrült, csak eltöprengtem a fordított pszichológia szemszögéből. 
A Párt két legerősebb fegyvere a történelem és a nyelv manipulálása, ami negatív köntösben ugyan, de  mutatja ezek értékét. Hányszor hallottam már, hogy "a történelem csak múlt, nem jó semmire" vagy "miért nincs csak egy nyelv, úgy minden egyszerűbb lenne". A válasz 1984-ben rejlik. A történelem nem csupán a múlt, hanem a jelen viszonyítási pontja és a jövő alapja, ha pedig ezt eltöröljük, jelen sem lesz igazán. A nyelv pedig legyen az magyar, angol vagy héber, csodálatos, a kultúra magja, a gondolatok alapja, amit nem kell egyszerűsíteni, csak megismerni, elfogadni és megszeretni olyannak amilyen. 
A könyv második fele inkább a társadalom és az emberi kapcsolatok leírásának tekinthető, megfűszerezve a kétkedés és a lázadás gondolatával.
Sajnos, a világban egyre kevesebb a tolerancia, a megértés és a bizalom. Ám szerencsére nem tartunk ott, ahol a könyv jóslata alapján kellene. A család, bármennyire is vesztett tekintélyéből, még mindig a szociális élet magja, barátok is akadnak bőven és ha nyitott szívvel járjuk a világot, kedves idegenekbe is botolhatunk. 
A harmadik rész tekinthető finálénak. Amolyan jeges zuhany a kihűlt vizű kádban fürdőző nyakába.
Olvasás közben éreztem a lehangoltságot, ami a sorokból áradt. Nyomasztott és ütött szívben, agyban egyaránt. Minden mondata elgondolkodtató. Gondolatrendőrség ide, vagy oda, ez a könyv azért van, hogy megdolgoztassa az elmét.
Ajánlom mindenkinek, ezt egyszerűen olvasni kell és tanulni belőle. 

Megjegyzés:
Mostanában divatos lett a dísztópia, ami főleg Az éhezők viadalának köszönhető. Ezt pedig érdemes kihasználni. Talán sokan keresnek rá a műfajban felelhető olvasmányokra és bukkannak rá valóban reálisnak tűnő negatív jövőképekre, mint Orwell munkája. Ezek ugyanis ellenben a tömeghisztériát okozó trilógiával, nagyon is megeshetnek a világgal. Ha csak arra gondolunk, mekkora hatalom van nagyon kevés ember markában, milyen egyszerű lenne megfigyelni és lehallgatni bárkit is, és milyen manipulatív hatása van a teleképnek, ó bocsánat, televíziót akartam mondani... Talán most majd jobban figyelnek az emberek.
Ami pedig engem illet, Orwell egy zseni. Bár elég depresszíven, de sikerült maradandót alkotnia, olyat, ami több, mint hatvan év után is aktuálisnak tekinthető. Csak remélni tudom, hogy nem a jóstehetsége miatt. 

2012. július 22., vasárnap

Éljen a királynő!

Ideje életjelet adom magamról. Nos, jelentem, élek, jól vagyok, sőt az elmúlt napok fényében inkább a kitűnően a legmegfelelőbb kifejezés. Ez azonban nem fontos, meg nem is annyira közérdekű vagy publikus. 
Viszont van néhány hír, ami kifejezetten az. 
Ez pedig nem más, mint a Csontváros filmadaptációjának újabb információmorzsái. Néhány napja lehullt a lepel további három szereplő kilétéről, amit cseppet megcsúszva ugyan, de muszáj megosztanom a világgal. Tehát íme Magnus, Jocelyn és Hodge, illetve a személyes véleményem ezzel kapcsolatban.

Magnus
Mindenki kedvenc boszorkánymestere, aki laza, túlsminkelt, csillogó és nem utolsó sorban az őszinte beszólások koronázatlan királya, nem ok nélkül csigázta fel a filmmel kapcsolatos hírekre éhezőket. Azt már eddig is tudtuk, hogy megvan Alec (bár a kilétét még homály fedi) így joggal várhattuk párja feltűnését.
A szerepre itt is bőven akadt jelentkező, akik több-kevesebb sikereket arattak a rajongók között. Ázsiai származású színészt, főleg olyat, akit az európaiakhoz szokott közönség is könnyűszerrel elfogad, nem egyszerű találni.
Szerencsére a válogatást végzők értették a dolgukat, így esett végül a választás Godfrey Gao-ra.
Eddig egyáltalán nem volt ismert, most viszont napi szinten keresnek rá a nevére, vagy kezdik el követni Twitteren. (Na-ná, hogy köztük vagyok én is. ^^) 
Néhány hasznos infó róla:
195 cm magas, ami pont passzol Magnus alkatához 
1984-es kanadai évjárat
kínai származású
Véleményem:
Magnus estében nem a külsőségeket nézem. Az úgyis a jelmeztervezőn és a sminkesen fog múlni. Éppen ezért, míg nem láttam a színészi teljesítményét, nem formálhatok releváns véleményt róla. Ám a jelentkezők nagy létszámát figyelembe véve, reménykedem, hogy nem véletlenül esett rá a választás. 
Amúgy szimpatikus srácnak tűnik. 

Hodge
Bár nem ő a leghangsúlyosabb szereplő, mégis igazi kulcsfigura a történetben. 
Méltatlanul kevés volt az őt övező várakozás és miután kiderült a színész személye, méltatlanul kevés a vélemény is. Tudom, tudom a helyes srácok mellett valóban nem tűnik túl lényegesnek, kit választanak egy "öregúr" szerepére. Ez azonban rossz hozzáállás. Hodge adja az első könyv konfliktusának kulcspontját. Mondhatnám úgyis, elindít egy lavinát, épp ezért nem mindegy, hogy azt a bizonyos hógörgeteget milyen képességű személy dobja a többi szereplő, no meg a néző nyakába.
A választott pedig: Jared Harris.
Idősebb szerepre idősebb színész alapon, ő már az ismertebb kategóriába tartozik. Ráadásul angol, ami szerintem passzol a karakterhez.
Érdemes végignézni, korábban milyen filmekben szerepelt. Hiába volt eddig jórészt mellékszereplő, nem épp kis alkotások ezek:
Az utolsó mohikán, Parfüm, A másik Boleyn lány, Kaptár 2, Ocean's Twelve, Lány a vízben, Benjamin Button különös élete, Scherlock Holmes - Árnyjáték.
Véleményem:
Utálom magamat ismételni, de itt sem a külsőségek számítanak nekem. Hodge karaktere elég komplex, amihez kitűnő színészre van szükség, különben sablonos és unalmas lesz és nem üt úgy, ahogy a könyvben. 
Jared Harris már bizonyított korábban, a felsorolt filmekben, így vele kapcsolatban is bizakodó vagyok. (Remélem nem feledkeznek meg Hugóról sem.)

Jocelyn
A végére hagytam a legjobbat, vagyis Clary anyukáját.
Jocelyn sem egy egyszerű karakter monológjainak ritkaságát tekintve sem. Épp ezért van szükség az ő estében is egy érettebb színészre. 
A választott pedig: Lena Headey.
Lena több filmből is ismerős lehet, ám van valami, ami igazán világhírűvé teszi. Ez pedig nem holmi apróság, hanem egy vastrón, illetve egy hozzá tartozó korona. 
Ó, igen, ő Cersei Lannister a Trónok harca sorozat királynője. Ezzel pedig olyan ajánlólevele van, ami ritkaságnak számít. Cersei ugyanis kegyetlen és elképesztő karakter. Imádom, hiába Lannister és hiába tesz csúnya dolgokat, nagyon jól lett megalkotva. Ebben pedig Lenanak is akadt bőven szerepe. Csodálatosan alakítja a rideg, számító, mégis mély érzelemvilágú nőt. Igazi királynő a szó mindenféle értelmében.
Mellesleg ő is a brit színészek táborát gyarapítja, vagy inkább ékesíti.
Véleményem:
Mikor megtudtam, hogy őt választották a szerepre, tíz percig tapsikoltam örömömben, majd minden környezetemben lévő egyénnek elmeséltem ujjongva. Tudom, hogy tökéletesen visszaadja Jocelynt. Bár a könyvben nem volt a kedvenc szereplőm, mégis neki örültem a legjobban. 
Ha ő és Jemima olyan lesz a vásznon is, ahogy érzem és remélem, nem fogok csalódni a filmben főszereplők ide, vagy oda.
Éljen a királynő!

2012. július 16., hétfő

Könyves várólista

Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy könyvekkel kapcsolatos rovatírásra adtam a fejemet. Nos, a könyves várólista lesz a második ilyen rovat, ami az előzőt követve (Könyves kívánságlista) szintén minden második hónapban frissül. 
Ennek a szisztémának két oka van: 
1. nagyjából két hónap alatt változik meg jelentősen a listáim összetétele és így tudok újabb és újabb könyveket hozni
2. minden hónapra jut egy-egy rovat, ami így szépen besorolhat a többi, általában hirtelen felindulásból elkövetett bejegyzés közé

Tehát könyves várólista, avagy mi van most épp ezen a molypolcomon:


Amint látszik, jóval kevesebb kötet szerepel ezen, mint a kívánságlistámon. Ebben pedig nincs semmi meglepő, mivel a másik listával ellentétben ezek a könyvek a valóságban is a polcomon pihennek elolvasásra várva. A sorrendjük változik főleg kedvem függvényében és van, ami sokat pihen, míg mások szinte egyből olvasásra kerülnek.
Jelenleg öt kötet csücsül a polcomon, lássuk őket csoportokra bontva:

Könyvtári könyvek
Szeretem a könyvtárakat és hiába töltök el bennük meglehetősen sok időt tanulmányaim miatt, mindig lenyűgöznek. Az a sok könyv és mind olvasásra vár! 
Mégis a kedvencem picike városom közkönyvtára, ahol mazsolázhatok a regényekben. Itt általában elkap a mohóság és a bőség zavara. Mindig vannak előre kiszemelt könyvek, ám a többség a polcok között bóklászva kerül a kezembe. Szeretek csak úgy találomra könyvet választani. 
A legutóbbi termés:

Sarah Addison Allen - A csodálatos Waverley-kert
Sok szépet és jót hallottam már erről a kötetről. A többség a hangulatát és az író stílusát dicsérte. Ezek pedig nálam fontos szerepet játszanak az olvasási élménynél. Épp ezért nem haboztam, mikor megpillantottam a polcon, bár már előzőleg is tudtam, hogy bent van. Egy lány legutóbb akkor vitte vissza, mikor épp én is kölcsönöztem.

Böszörményi Gyula - 9... 8... 7...
Erről is tudtam, hogy megtalálom a könyvtárban, igaz időközben átköltöztették a gyerekrészlegről a felnőttre. A magyar írók mindig különösképp vonzanak, hiszen már-már egzotikumnak számítanak a külföldi regények dömpingjében. Információim szerint Böszörményi Gyula ráadásul a sikeresebb hazai tollforgatók közé tartozik, de erről majd személyesen gyűjtök tapasztalatot. A könyvéről hallottam jót is meg kevésbé jót is. Mégsem haboztam kivenni, két okból. Az első és legfontosabb, Budapesten játszódik. A már említett külföldi áradat után pedig felüdülés lesz a hazai terep. A másik ok pedig az, hogy vonzódom a gótokhoz. Nem vagyok a stílus képviselője, bár bevallom volt időszak, mikor szerettem volna az lenne, ám én ehhez kevés vagyok. Mégis valahányszor látok egyet közülük késztetést érzek arra, hogy leszólítsam. Egész más a világképük, így biztos érdekes lenne elcsevegni velük.
Tudom, ez úgy hangzik, mintha egy idegen és ritka fajtának tekinteném őket. Nem azok, ismerek is egy exgót lányt (volt középiskolás évfolyamtársam, akivel pont gótsága levetkőzése után kerültem haveri kapcsolatba) mégis olyan elérhetetlennek tűnnek.
Mellesleg imádom a feketét és a csipkére és fűzőkre azonnal megindul a nyálelválasztásom.

Saját könyvek
Mániákus könyvgyűjtőként (célom egy saját könyvtár létrehozása) szinte állandóan vásárolhatnékom van. Meglátok egy akciót és már szinte viszketnek az ujjaim a rendelési gomb után. Ám szerencsére akaraterőben nem szenvedek hiányt, így mindig alaposan megfontolom, mi kerülhet kosaramba. A rossz választás csalódása túl szomorú, nem lehet az ilyesmit elkapkodni.

Kelley Armstrong - Az ébredés
Egy trilógia második kötete, amit azért szereztem be, mert az első rész, A szellemidéző elnyerte tetszésemet. Nem volt kétségem a teljes sorozat beszerzése felől, csak a megfelelő alkalomra vártam.

Liza Dalby - Gésa
Nagyon-nagyon hosszú idő óta porosodik a polcomon. Komplett kis története van.
Vonzódom Ázsiához, ezen belül főleg Japánhoz. Ez valószínűleg a sok anime és manga hatása, bár már korábban is szerettem az ázsiai kultúrát. Érdeklődésemet pedig igyekszem táplálni, épp ezért, mikor középiskola harmadik évének végén tanulmányi dicséretként könyvvásárlási utalványt kaptam, valami fűszeresen távolira vágytam. Így esett választásom erre a könyvre tévedésből. Eredetileg ugyanis az Egy gésa emlékiratait szerettem volna, aminek filmváltozatát vagy milliószor láttam, annyira imádom. Csakhogy a fülszöveg megtévesztett, mivel ezt a kötetet nevezte meg a film alapjának. Persze a tévedésre csupán a megrendelés után derült fény, én meg úgy voltam vele, ebben is gésák vannak, nem lehet rossz.
Rossznak nem mondanám, csak másnak. Nekem akkor túl száraz, túl tudományos és túl unalmas volt, így a negyedénél félbehagytam. Most viszont, hogy pihent néhány évet, elég "érettnek" érzem magamat is hozzá, így újra nekiveselkedem a nem annyira távoli jövőben.

Móra Ferenc - Négy apának egy leánya
Nagymamám névnapi ajándéka. Mivel tudja, hogy szeretek olvasni, időnként meglep egy-egy könyvvel, aminek természetesen nagyon örülök. A picike bökkenő csupán az, hogy nem igazán passzol az ízlésünk. Nagymamám klasszikusok iránt rajongó könyvmoly. Gyönyörű könyvespolca van, amit mindig megsimogatok, ha nála járok. A kötetek többsége szépirodalom a nevesebb fajtából. Shakespeare, Mikszáth,  Móra stb., szóval csupa nagy nevek. Épp ezért engem is, ha épp nem tudományos könyvet vesz, híres magyar írókkal lep meg. Én viszont, bár volt néhány kifejezetten tetszetős kötelező olvasmány, más stílushoz nyúlok, ha épp olvasni támad kedvem. 
Ajándék könyvnek viszont ne nézd a lapjait! El fogom olvasni előbb, vagy utóbb.

Ennyi volt az aktuális várólistám.
Észrevételt, hozzászólást szívesen fogadok, akár ezekkel a könyvekkel, akár a rovatokkal kapcsolatban. Sőt, ha esetleg valakinek egyéb rovat-téma ötlete van, amit szívesen olvasna tőlem, ne habozzon megosztani velem. :)
Szeptemberben jelentkezem a következő adag olvasásra váró könyv ízelítőjével.

2012. július 14., szombat

Lencsilány

"Egyszer volt, hol nem volt
egy icipici házikó,
icipici házikóban
icipici ágyikó.

Ottan élt, éldegélt
egy icipici Lencsilány,
icipici anyukával
túl az Óperencián.

Icipici Lencsilányka
Lencsibabát ringatott,
anyuka is ezt csinálta,
s boldogságban éltek ott.

Amikor este lett,
az icipici lányka félt,
s icipici anyukája
mondott egy mesét."

Gondolom, mindenki hallotta már ezt az icipici mesét. Lakatos István egy könyvet írt/rajzolt köré, ami ezzel a kedves kis mondókával kezdődik, illetve végződik.
Molyon hallottam először a tehetséges kortárs művészről és természetesen első látásra beleszerettem a stílusába. Már a könyv borítója is egyszerre tűnik aranyosnak és sötétnek, amolyan gótosan szomorúnak. Ráadásul sok jót hallottam legújabb könyvének (Dobozváros) történetéről. Épp ezért úgy csaptam le a könyvtár polcán hívogatóan díszelgő Lencsilányra, akár keselyű a döghúsra.
Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, egy kis fülszöveg, bár a könyvön nincs ilyesmi.
"Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik. A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai."
Én nem ajánlanám gyerekeknek. Persze, ránézésre egy helyes kis mese és a történetek rövidek, egyszerűek, mégsem kicsiknek valók. Nem tudom megítélni, egy kisgyerek mit szűrne le belőlük, így csak a saját élményeimre hagyatkozhatok, mégis úgy érzem, őket is meghatná Lencsilány kalandja. A gyerekeknek pedig fontos a boldog befejezés, ami itt elmarad.
A könyv rövid, alig 60 oldal, ám ez valóban tekinthető képzőművészeti alkotásnak is.
Személy szerint a rajzokat sokkal többre becsültem, mint a történeteket. 
Négy és fél (A fél egyetlen oldalt jelent.) történetet mond el, amik mind szomorúak, sötétek, néhol Lencsilány számára félelmetesek (Ám vele van a rettenthetetlen Lencsibaba.) és itt-ott megindítóak. Az olvasó, miközben a csodálatos képekben gyönyörködik, akaratlanul is eltöpreng egy-egy mondat jelentésén és így bukkannak a felszínre az elrejtett mondanivalók.
Szomorú sorsú, furcsa karakterek az értelmetlen küzdelemről, a segítségnyújtásról, a szerelemről, a veszteségről, az elengedésről és a "fekete csöndről".
Ha nem volnának ilyen tüneményesek a rajzok, mint a mellékelt képen látható szomorúan kuporgó Lencsilány, aki mint mindig Lencsibabát szorongatja, elég depressziós egy könyv lenne. Ám így veszít kicsit a sötétség éléből, ami kell is.
Többet nem mondhatok a könyvről, ezt olvasni, látni és nem utolsósorban érezni kell. Valakit vagy megérint, vagy nem. Engem megfogott, bár nem annyira, mint vártam. Talán kicsit túl nagy elvárásokkal vágtam neki.
Ajánlom azon felnőtteknek, akik még mindig szeretnek meséket olvasni, akik értékelik a művészi rajzokat és nem tartanak egy kis szomorú töprengéstől. Meg persze azoknak, akik Lencsibabát ölelve éneklik az icipici lencsidalt.

Nem bírom megállni, muszáj még egy képet beletennem a bejegyzésbe. Egyszerűen imádom ezeket a rajzokat.
Érdemes figyelni a művész úrra, mert ha van még ízlés és művészeti érték icipici hazánkban, akkor még sokra viszi. Szeretném minél több helyen látni ezt az egyedi, borongós, mégis iszonyatosan aranyos stílust. Megérdemli a figyelmet.
Remélem, a könyvtárban előbb, vagy utóbb belebotlom a Dobozvárosba is.

Megjegyzés:
Olyan jó érzés, mikor tehetséges kortárs alkotókra bukkanok. Ilyenkor érzem, hogy igen, most is lehet maradandót és értékeset alkotni.

2012. július 13., péntek

Elefántcsont birodalom

Mondtam már, hogy imádom a sárkányokat?
Kétségkívül, igen. Akarok egy sárkányt, sőt lesz is egy sárkányom. (Vagy legalábbis egy hüllőm (leguán, agáma, gekkó), akit sárkánynak hívhatok. Amúgy ők is vonzódnak hozzám. Mikor állatkertben, tropicariumban vagy csak egy egyszerű állatkereskedésben járok, és megállok a terrárium előtt, a kis drágák már néznek is felém. Biztosan megérzik, mennyire szeretem őket.
Sárkány mániámat egyelőre azonban csak könyvek által élhetem ki, pontosabban Naomi Novik könyvei nyomán.
Sajnos elég kevés sárkányos könyv van a piacon nagy szívfájdalmamra. Ráadásul ezen csekély számú könyvek sem rendelkeznek olyan nagy rajongótáborral.
Talán mert a fantasy, ha történelemmel vegyítik taszítja az olvasókat. Pedig nincs semmi baj a történelemmel, nem olyan unalmas, mint amilyennek hangzik. Jó, én aki napi szinten foglalkozik vele cseppet elfogult vagyok.
No, de akkor is jobban fogyhatnának Novik könyvei, hiszen mi lehet érdekesebb és izgalmasabb, mint egy sárkányháton megvívott háború Napóleon ellen? Igen, már megint elfogult vagyok. 
Ennyit a kedvcsinálásról, most jöjjenek a tények.
A Temeraire-sorozat negyedik kötete az Elefántcsont birodalom. Az előző három kötetről vannak külön bejegyzésein. A szerző címkéjére kattintva megtekinthetők. (Őfelsége sárkánya az első, azzal javallott kezdeni.)
A borító csodálatos, mint mindig, vastagsága a már megszokott és a tartalma is hozza az elvárásokat.
Fülszöveg, aztán részletezem.
"A Temeraire-sorozat negyedik része Afrikába repíti az olvasót. Laurence kapitány és hűséges sárkánya már éppen a biztonságot jelentő angol partokhoz közelednek, amikor francia sárkányok támadnak rájuk, és hiába oly közel a haza, Temeraire és reptetője felmentő sereg nélkül kénytelen elbánni velük. Mindenezek tetejébe rémes körülmények és mérhetetlen közöny fogadja a küldetésből hazatérőket, így a kapitány igen dühösen indul az Admiralitáshoz jelentést tenni. Ám Edinburgh-ben dermesztő csönd honol, s fény derül a rettenetes magyarázatra is: szinte az összes sárkány halálos beteg. Laurencék tehát ismét útra kelnek, ezúttal Fokváros felé, hogy felleljék a feltételezett gyógyszert, mely egyszer már kigyógyította Temeraire-t ebből a veszedelmes kórból."
Három kötet után már tudtam, mire számíthatok és nem kellett csalódnom. A sárkányok még mindig szimpatikusak, míg az emberek egy része pont ellenkezőleg.
Laurence továbbra is nagyon angol és nagyon úriember. Becsülöm a hűségét, az elveit és a kitartását. A kapcsolata Temeraire-el pedig még mindig csodálatos. Ahogy a több tonnás sárkány dédelgeti kedves kapitányát és óvja néha meggondolatlanul, igazán szívmelengető.
A cselekmény jóval pörgősebb, több benne az izgalom, bár a csatajelenetek valahogy még mindig sántítanak itt-ott, ám ezen már két kötete túlléptem.
Az olvasó így megkapja a már ismert szereplőket, az új küldetést, új veszélyekkel és kalandokkal. Ráadásul egy kicsit szélesedik a sárkány látókör, ahogy Anglia, illetve Kína után, megtudhatjuk, hogyan élnek a sárkányok Afrikában.
Kicsit több benne a humor, legalábbis az előző részekhez képest, amik most inkább szófordulatokból, vagy konfliktusokból adódnak és nem Laurence prűd neveltetéséből. Továbbá egyre jobban kirajzolódnak az emberi jellemek. A sorozat elején Laurence-en kívül szinte semmit sem lehetett tudni a legénysége tagjairól, Jane-ről, vagy a többi reptetőről. Itt viszont már kezdenek kiforrni az emberek. Ezzel pedig a korabeli társadalom is jobban körülhatárolódik egy kis reptető életstílussal vegyítve. Nekem ez nagyon tetszett. Főleg Laurence szemszögéből nézve, hiszen ő félig még mindig a hagyományos angol elvárásoknak akar megfelelni, miközben egyre inkább reptetővé válik beleolvadva ezzel egy egész más társadalmi közegbe.
Ha már szereplők és a magánéletük, meg kell jegyeznem, hogy lett egy kedvenc karakterem: Catherine Harcourt. Eddig is kedveltem, ám ebben a részben valami fenomenális volt. Igazi vagány és laza nő, aki tudja mi a kötelessége, megállja a helyét egy csapat férfi között is női dolgok/gondok ide, vagy oda. Kedvelem az erős nőket és ő ízig-vérig az.
Emily Roland is hasonló jellem, vagy legalábbis hasonló lesz, ha megnő. Mellesleg imádom azt a kis csavart, amit vele hozott össze az írónő. 
Molyon olvastam, hogy többen nem kedvelik Tom Riley-t, ezt pedig nem igazán értem. Ő is egy kedves ember, csak a társadalom nyomása elérte cseppet. Persze mai gondolkodással nehéz megérteni az akkori normákat és elvárásokat, amiknek meg akartak felelni. Tom számomra egy érdekes és izgalmas karakter sok-sok lehetőséggel, amik már fel is ütötték a fejüket ebben a kötetben.
Összességében nagyon jó könyv, talán az eddigi egyik legjobb rész a sorozatból, így bátran ajánlom minden sárkányrajongónak.

Kiegészítés:
A könyv vége egy hatalmas függővég, ami után szinte kapartam a falat a folytatásért. Most rögtön kell a következő rész! Sajnos, ez azonban nem lehetséges. Bár angolul még további három kötet (Victory of Eagles, Tongues of Serpents, Crucible of Gold) készült el, magyar megjelenésükről semmi hír. Ám bizakodó vagyok és az Agave nem nagyon szokta felfüggeszteni a sorozatokat, így remélem, most sem teszi, csak csúsztatja kicsit a megjelenést.

Csontváros filmhírek
Újabb hírrel szolgálhatok a Csontváros megfilmesítéséről és az ezzel kapcsolatos munkálatokról. Lehullt ugyanis a lepel egy újabb szereplő kilétéről. Dobpergést kérek! Megvan Simon Lewis.
Simon az egyik legkedvesebb karakterem, így nagyon vártam, kit választanak a szerepre. A nyertes pedig a képen látható Robert Sheehan. Nem a legismertebb színész, bár volt már jó néhány szerepe, többet között a Cherrybomb (Eszetlenek) című filmben Rupert Grint oldalán. 
Örülök-e a hírnek? Hát, bevallom nem repesek a boldogságtól, de nem is vagyok elkeseredve. Ha épp nem vág furcsa grimaszokat és eltekintek a már-már önálló élőlénynek tekinthető szemöldökétől (Mi lesz itt? Szemöldökverseny? A kék sarokban Lily Collins, a piros sarokban Robert Sheehan. Tegyék meg tétjeiket, hölgyeim is uraim! Kinek van bozontosabb hernyócska a szeme fölött?) nincs különösebb problémám vele. Simon nem az a kimondottan színdöglesztő, cipőbe olvadós kategória. Meg amúgy is hülyén jött volna ki, ha helyesebb, mint Jamie. Szóval bizakodom és várom, mit hoz össze ez a szedett-vetett csapat és Jemima West, aki eddig az abszolút kedvencem. 
Amúgy megvan már Jocelyn is, ám még titkolják kilétét, ahogy Alec-ét is. Élvezik húzni a rajongók idegeit. Továbbá kiválasztották Valentine segítőit is Kevin Durand és Robert Maillet személyében.
A forgatást pedig augusztusban kezdik Torontóban. 

2012. július 11., szerda

Telefonos zaklató

Muszáj kiírnom magamból, mit csináltam tegnap délután, mert ez egyszerre volt szánalmas, agyzsibbasztó és tragikomikus. Szóval innentől csupa személyes tapasztalat következik életem jelenlegi szeletéből kihasítva.
Csóró egyetemistaként épp diákmunkára vadászom. Kell valami a nyárra, amivel megszedhetem magam kicsit és amiből fizethetem a kiadásaimat (kolidíj, BKV bérlet, vonatjegy, könyvek). A feladat azonban korán sem egyszerű.
Még vizsgaidőszak utolsó hetében kezdtem pályázatokra jelentkezni. Nehéz lenne összeszámolni, pontosan hány helyre, de tíz biztosan volt. Ebből pedig csak ketten jeleztek vissza. Az első csak annyit mondott, továbbküldi az önéletrajzomat, aztán majd jelentkeznek. Azóta várom a csodát.
Viszont kaptam egy csinos válaszlevelet egy másik helyről, amiben behívtak interjúra, majd rögtön utána próbamunkára is. Ez volt tegnap és most leírom mindenki okulására, mik a tapasztalataim.

1. Ne higgy a marketingeseknek!
Furcsa faj a marketinges. Képes lenne a nagyanyját eladni egy tevekereskedőnek beállítva az öreglányt egy különleges és nagyszerű alfaj ritka példányának. Nem lehet bízni bennük.
Hogy miért vagyok ilyen rossz véleményen róluk? Mert ők írták a hirdetést, amire jelentkeztem. Ez pedig úgy szólt, hogy asszisztens mellé keresnek kisegítőt, aki adatokat és időpontokat egyeztet telefonon.
Ez kérem szépen a telefonos zaklató szalonképes, konszolidált, virágnyelvű megfogalmazása.

2. Vigyázz a teljesítmény alapú bérezéssel!
A hirdetésben és személyesen is elmondták, milyen bérre számíthatok. Ez pedig kis dollárjeleket villantott a retinámon. Nem mindennap fut az ember 650, 850 vagy akár 1000 ft./órába. (Ide természetesen nem számoltam a virágnyelven megfogalmazott hostess köntösébe bújtatott pornós karriert.) 
Hogy hol itt a bukkanó, ha nem is kell vetkőzni? Az apró betűben természetesen. A mézesmadzag elhúzása után ugyanis jött a hideg zuhany, ezért az összegért minimum 10-12 embert kell beszervezni.

3. Ne félj a próbamunkától!
Én paráztam rendesen, mivel naivan hittem a hirdetés szövegének. Aztán, mikor megtudtam, pontosan mi a feladat és elkezdtem csinálni, belazultam. Humorosra vettem a figurát és jó hangulatban folytattam a dolgot, amihez szerencsémre partnerem is akadt hasonszőrű diákok személyében.
Igazából itt nincs túl sok vesztenivalója az embernek. Ez csak próba, így kezeld lazán, tedd meg, amit tudsz, a többi úgyis a főnökön múlik.

Ennyit a jó tanácsaimról. Most rátérek, mivel is ütöttem el az életemből négy teljes órát.

A valódi feladat:
Ismeretlen embereket felhívni (zaklatni), hogy jöjjenek el a holnapi rendezvényre és ott remélhetőleg vásároljanak is.

Hibapontok: 
Normális ember nem egy nappal az esemény előtt hívja el a másikat. 
A telefonkönyv felcsapása ugyanilyen hatékonysággal bírt volna.

Kivitelezés a gyakorlatban:
Beültettek egy irodába négy másik megszeppent próbamunkással és adtak fejenként egy sablonszöveget, egy A/4-es telefonszámlistát, amin úgy 4-es betűmérettel vagy száz ember szerepelt, egy időpontos lapot, amire a jelentkezőket kellett felírni, valamint három darab mobiltelefont. Hármat öt főre...
Így párban kezdtünk dolgozni, amint túlléptünk azon, hogy most mi leszünk azok a bizonyos telefonos zaklatók, akikre csuklóból rá szoktuk csapni a kagylót.
Komolyan mondom, egy ideig szórakoztató volt. A mobilszámok fele már nem is élt, egy jó része pedig téves volt. Aztán, mikor végre az vette fel, akit hívni kellett, különös beszélgetések zajlottak le.
Kis csapatomban sokat nevettünk és megvitattuk, kinek mit mondtak a furcsa, néha goromba, néha kifejezetten kedves emberek, akiknek szinte szómenése volt.
Ez most elég nagyképűen fog hangzani, de a csapatban talán én voltam a legkedvesebb és legudvariasabb, mivel ilyen az alaptermészetem. Plusz lazán vettem és a szarkazmus a véremben van. Épp ezért, egyszer sem csapták rám a telefont, maximum rekord idő alatt ráztak le.

No, de volt néhány érdekes eset a csapat működése közben:
- Egy férfi megjegyezte, kedves hangom van.
- Egy nő elmesélte, hogy a testvére feleségének épp ma tört el a lábujja. Erre én kapásból rávágtam: "Jobbulást a lábujjának!"
- Egy kisgyerek vette fel a telefont, mivel az anyukája, akit hívtam, épp vezetett. Mikor pedig átadta a kagylót az anyukának, megszakadt a vonal. Totál lesápadtam, mivel ez akár azt is jelenthette, hogy nekimentek egy fának.
- Egy idős hölgy mindenáron vissza akart hívni később.
- Többen épp nyaraltak, kettő külföldön, akik közül az egyik Los Angelesben tartózkodott épp és csak mondta és mondta, így kedves kolleginámmal szép nagy telefonszámlát csináltunk a cégnek. Határozottan megérdemelték. A bosszú kicsinyes és csúnya dolog, de édes, mint a méz.
- Egy másik nénit kolleginám az ágyból ugrasztott ki, így álmosan elregélte neki, hogy a kis unokája kitűnő lett és ezt fogják megünnepelni.

Mint korábban említettem én kedves és udvarias voltam mindenkivel, plusz elég vékony hangom van a telefonban, így senki sem küldött vissza az anyaméhbe és egyetlen seggfejhez sem volt szerencsém, hála a mobiltelefon istennőjének. Azonban a másik csoport a szomszéd irodában kifogott néhány goromba alakot.
Négy óra folyamatos telefonálgatás azonban mindenképp fárasztó. Ráadásul azzal ültettek be minket a telefon mellé, hogy most pedig legalább nyolc embert be kell szerveznünk erre a holnapi rendezvényre. Szerintük ez teljesíthető. Szerintem kapják be. Irreális elvárás egy teljesen kezdőtől, ráadásul páronként volt egy darab telefon, vagyis folyamatosan cseréltünk. Továbbá elküldeném őket melegebb égtájakra, mondjuk a Szaharába egy villanyrezsóba passzírozva, mivel látom én mi folyik náluk. Egyikünket sem óhajtották állandóra felvenni, csak kihasználják a diákokat, akik vannak bőven, így sosem fogynak ki a próbamunkásokból, akik így ingyen elvégzik a feladatot.
Magyarország a munkanélküliség hazája. Ezt írják körül virágnyelven a drága marketingesek.

Vidámabb irányba terelve a bejegyzést, hoztam valami újat és szépet.
Cassandra Clare tegnap játékot hirdetett Twitteren. A játék új könyvének, Clockwork Princess, frissen elkészült borítójáért folyt. Minden egyes új tweet egy-egy kis részletet mutatott meg a mellékelt képen látható gyönyörű borítóból. Természetesen én is részt vettem a játékban és a lelkes rajongóknak hála még az éjszaka folyamán lehullt róla a lepel.
Nos, szerintem nagyon szép lett. A színvilág, a háttér, a ruha tökéletes. A modell sem rossz, de valahogy én jobban preferálom az olyan borítókat, amik nem mutatják a modellek arcát. 
Bár olvasóim már kétség kívül tisztában vannak árnyvadász mániámmal, mégis úgy kerek a dolog, ha leírom, milyen könyv is ez.
Szóval a Clockwork Princess Cassandra Clare trilógiájának (The Infernal Devices/ Pokoli szerkezetek) befejező, vagyis harmadik kötete. Várható megjelenés: 2013 március. A magyar kiadás természetesen még várat magára, mivel hazánkban eddig csupán az első részt, Clockwork Angel (Az angyal) adták ki. A második kötetet, Clockwork Prince novemberre ígérte a Könyvmolyképző Kiadó. Természetesen repesve várom.

2012. július 9., hétfő

Utcazene

Íme a beígért élménybeszámoló.
Mielőtt azonban részletezem, merre jártam az elmúlt héten és mivel ütöttem el a jól megérdemelt pihenésre szánt időt, két dolgot le kell szögeznem. Egy: tele fogom pakolni a bejegyzést képekkel, mert Veszprém egyszerűen gyönyörű. Kettő: ez most cseppet személyesebb hangvételű lesz.

Eddig csupán az ország nagy fesztiváljait ismertem, mint a VOLT és a Sziget, idén azonban csalódtam bennük, vagy legalábbis a programtárukban és más, kisebb fesztivál után kezdtem nézelődni. Így kötöttem ki végül Veszprémben, az Utcazene Fesztiválon.
(Jó, eredetileg Mr. A. ajánlotta és rágta a fülemet miatta már március óta.)
Szóval miután letudtam az egyetemet, legalábbis szeptemberig, felkerekedtem és fesztivállal egybekötött családnézőbe mentem Mr. A.-hoz. Persze praktikus volt, hogy náluk töltöttem ezt a pár napot, mivel ahogy az én szülővárosomhoz a VOLT, úgy az övéhez az Utcazene van közel.
Azért mégis cseppet fura érzés, mikor az ember lánya beállít a fiúja családjához kapásból pár napos ott alvással. No, de nem panaszkodom, minden kezdeti aggodalmamat elnyomta a tény, hogy mindenki meleg szívvel és kedvesen fogadott. Nagyon jól éreztem magam náluk. Itt viszont berekesztem a személyes dolgokat, csak ennyit akartam, hogy teljesen tiszta legyen az élménybeszámoló. Jöhet a közérdekű.
Eddig még nem jártam Veszprémben, így nekem minden új és izgalmas volt.

Bár a fesztivál több napos, én mégis kinéztem magamnak egyet, a pénteket, hogy jusson idő másra is (családnéző, kirándulás), az első napon így csak várost néztünk. Körbejártuk egész Veszprémet, miközben kattogtattam a fényképezőgépem. Mr. A. szerint mániákus vagyok, szerintem csak emlékgyűjtő. A mellékelt képek így kora délután készültek, vagyis kevés még az ember. Ám este ezek az utcák zsúfolásig megteltek a különböző korú és stílusú egyénekkel. Hihetetlenül hangulatos. 
A macskakő, a dombok és az azok között megbújó házak, valamint a hatalmas hófehér felhők belopták magukat a szívembe. Ráadásul Veszprém bár a nagyobb városok közé sorolható, elég zöld. Sok a park, a fa és a füves terület, amit nagyra értékelek.
Csütörtökön tehát csak mászkáltunk, fényképeztünk, találtam egy négylevelű lóherét és ölelgettem egy hatalmas plüsszsiráfnak öltözött srácot, illetve betömtem fél liter kivis jégkását. Koncertek nélkül is jól éreztem magam.
A péntek viszont a fesztiválnak lett felajánlva és én igyekeztem tartani is magam a tervhez.
Késő délután érkeztünk, majd megismerkedtem Mr. A. néhány barátjával és elkezdtem ráhangolódni a koncertekre. Eszméletlen hangulatos ez a fesztivál. Random emberek ücsörögnek a járdán és zenélnek csak úgy a muzsika kedvéért. Ráadásul, néha ezek a kis önjelölt csoportok, illetve a mini (komolyan szinte csak egy-két ember fér fel rájuk) színpadok bandái sokkal jobbak, mint a neves nagyok.
Aztán, ahogy telt az idő megtörtént a szokásos, vagyis lőttek az ütemtervnek. Hogyan és miért, nem részletezem, a lényeg, hogy elváltam Mr. A.-tól és egyik haverja kíséretében előre mentem a koncertre (Ladánybene 27), ott pedig újabb szükségszerű dologként ért a "kicsi a világ" effektus. F. barátom baráti körébe botlottam ugyanis és velük hallgattam végig a koncertet, villámok és égzengés aláfestése mellett.
Aztán nagy nehezen újra Mr. A.-val az oldalamon mentem tovább a második kiszemelt koncertre (Punanny Massif), ami fent a várban volt (3. kép). 
Csipetnyi háttérinfó: a fesztivál ingyenes és többnyire csendesülős, vagyis a nagyszínpad előtt székek sorakoznak. Ehhez hozzájön a létszámlimit, amit a kis utca bejáratánál kordonnal és biztonsági őrökkel oldottak meg, illetve a tény, hogy állítólag a lakók panaszai miatt, nem tarthat tovább a nagyobb színpadok műsora, mint hajnali egy. 
Szóval a tervbaki miatt cseppet morcosan bezsúfolódtunk a kirakott székek mögé épp a kezdésre érkezve és vártuk a csodát. Azonban 10 perc várakozás után besokalltam. Ők voltak az elsők ezen a színpadon, mégse voltak képesek kezdésre behangolni, hanem negyed órával később is csupán egy-egy taktust produkáltak az összepréselődött tömegnek. Szeretem a fesztivál hangulatot, ilyenkor még a tömegnek is varázsa van, de ezt nem viseltem el. A koncert így ugrott és inkább letelepedtünk egy kisebb színpad elé romantikázni. Aztán, ami engem illet cseppet csalódottan, mentünk haza a hajnali egyes busszal, ami külön élmény volt. A negyvenöt fős buszon voltuk minimum hetvenöten, akár szardíniák a dobozban. A kettes üléseken néhol öten telepedtek meg, míg én az állók népes csapatát gyarapítva bepasszírozódtam egy ülés és Mr. A. közé, aki már csak a csomagtérbe tudott kapaszkodni, annyira nem lehetett megmozdulni. Partijárat volt a javából és nagy cuppanós puszi a sofőrnek, amiért mindenkit engedett felszállni, így senki sem maradt reggelig Veszprémben.
Bár a szombatot kirándulós napnak terveztük és részben valóban, így is alakult, este mégis újra Utcazenén kötöttünk ki. A Füreden megejtett gyors megmártózás a Balatonban csak növelte fesztiválozó hangulatomat, így lelkes voltam, mikor megérkeztünk Paddy and the Rats koncertre.
Mivel ez már a sokadik koncertem volt a srácoktól és írtam is külön bejegyzést róluk, csak annyit mondanék, jó volt mint mindig. Bennük nem lehet csalódni.
Utánuk azonban, mivel az Irie Maffia nem a szívem csücske, a rappes vonal miatt, mentünk aludni.
A fesztiválból így nem láttam ugyan mindent, mégis állíthatom, nagyon jó buli. Csupán a hangulat kedvéért is megéri ellátogatni ide. Talán jövőre is lesz rá lehetőségem.

Még egy érdekes dolgot tettem a fesztiválozáson kívül, így erről is írok kicsit.
Hála Mr. A.-nak, megtanultam íjjal lőni. Valami elképesztően fantasztikus dolog, teljesen odáig vagyok érte.
Igen, a mellékelt képen én vagyok, amint felkészülök a következő lövésre.
A kezemben egy közepesen erős, kézzel faragott, gyönyörű kivitelezésű íj és egy rövidebb nyílvessző, ami a kép készülte után egy szalmabálában landolt.
Hihetetlen, hogy ismét találtam egy olyan sportot, amit imádok. Ha nem lenne elég borsos a felszerelés, biztosan belevetném magam. Mr. A. szerint van is hozzá érzékem, ösztönösen jól illesztettem a vesszőt  az idegre és a tartásom is sokat javult néhány lövés után. Ez utóbbit pedig a jógának köszönhetem, mivel minden lövés előtt felvettem a jóga alapállást egyenes gerinccel, ami segített nem csupán az íj felhúzásában, hanem a koncentrációban is. 
Lőni akarok! Az íjászat nekem való. :)

2012. július 2., hétfő

Levendula

Nincs túl jó hangulatom, mivel rájöttem, nem igazán szeretem a nyarat. Mindenhez túl meleg van és a nyár csupa bizonytalanság, tervszövögetés és kudarc. Volt/van sok tervem a nyárra, de valahogy mind bizonytalan és kétséges. Jobban szeretem a spontán dolgokat, mikor csak jön az ihlet és az elhatározás, amit a megvalósítás sem várat.
Ilyen volt a hétvégém, amikor hirtelen felindulásból családi kirándulásra mentem.
Nálunk nem bevett szokás a családi kirándulás, aminek több oka is van. Mikor még óvodás és kisiskolás voltam, többet jártunk el és bár nem igazán emlékszem ezekre a túrákra, azért jó érzés tudni róluk. Aztán, ahogy nőttem el-elmaradtak az ilyen dolgok. Nem volt hozzá megfelelő létszám, jó időpont, vagy pénz.
Bevallom én most is irigylem azokat, akik panaszkodnak a kötelező családi nyaralás miatt. Mondják, hogy unják, már nem gyerekek, nem is érdekli őket. Én meg itt vagyok néhány ködös emlékkel a gyerekkoromból és szívesen cserélnék velük. A családi nyaralás jó dolog.
No, de visszatérek az aktualitáshoz. Hétvégén tehát volt egy ilyen programom Pannonhalmán. Írok is róla néhány sort, hátha kedvet csinálok másoknak is.

Pannonhalma története a kora középkorig nyúlik vissza. A legfőbb látnivaló a Bencés Főapátság, ami már messziről is vonzza a kíváncsi tekinteteket. Az apátsághoz pedig tartozik egy gyógynövénykert, ahol főleg levendulát termesztenek. Épp most vannak a levendula napok.
Megközelítése nem túl bonyolult tömegközlekedéssel sem. Győrből indulnak buszok, amik egy része egész az apátság bejáratáig elvisz. 
Mint mondtam, az épület már messziről is impozáns látványt nyújt. A kilátás csodálatos és a fákkal szegélyezett kis utak és a békés hangulat elbűvölő.
A turisták minden igényét kiszolgálták egy külön nekik épült épülettel, ahol be lehet fizetni a körbevezetésre, (az apátság területére csak idegenvezető kíséretével lehet lépni) ajándékokat vásárolni, vagy megebédelni a hozzá tartozó étteremben. 
Természetesen, ha már eddig eljöttünk, nem hagytuk ki a kis túrát az apátságon belül. Mindezt pedig a mellékelt képekkel dokumentáltam is.
A körbevezetés az udvaron indult és végigvezetett az altemplomba, a kerengőre és a könyvtárba.
Az utóbbi valami elképesztő. Ámulva bámultam körbe a roskadásig megpakolt polcok között és jó könyvmolyhoz hűen, szinte csorgattam a nyálamat.
Én is szeretnék egy ilyen gyönyörű könyvtárt padlótól plafonig érő szekrényekkel, amik idomulnak a terem alakjához. Kész csodaország.
Ráadásul ez nem csupán egy kiállítóhely, hanem egy működő könyvtár. Lehet kölcsönözni is, bár az öreg könyveket csak kutatók használhatják engedéllyel.
Az apátsághoz tartozik egy bentlakásos fiúiskola, mivel a bencés regula része a tanításban betöltött szerep. Elgondolkoztam, milyen lehet egy ilyen helyen középiskolásként élni. Tiszta Harry Potter életérzés. Ha pedig a diákoknak szabad bejárásuk van ebbe a csodálatos könyvtárba, irigykedem.
Ez a kis túra nem volt hosszú és nem is mutatott be mindent, mivel a monostor életét nem zavarhatják meg a kíváncsi turisták. Mégis, míg ott voltam, egész más légkör vett körbe. Nem olyan volt, mint egy múzeumban. Annál sokkal mélyebben elgondolkodtatóbb, mivel itt látszott, hogy valóban lakják.
Ezután egy hosszú, a dombról lefelé vezető lépcsőn elmentünk a gyógynövénykertbe. A nyári hőségnek köszönhetően sikerült picit leégnünk, de nem bántam.
A levendulamező már messziről szinte világít. Mivel a kedvenc színem a lila, tudtam értékelni az egybefüggő lila mezőket.
Itt meg lehetett nézni, hogyan hasznosítják a levendulát különféle dolgok készítésére. Mivel gyógynövény, a termékek többsége gyógyászati céllal készül. Ezért beszélt le a kedves eladó hölgy a levendulatea kóstolásról. Engem persze a teaimádó kíváncsisága vezérelt csupán, nem a gyógyulási szándék.
Készítenek még a levendulaszörptől (amit viszont megkóstoltunk és nagyon finom) a levendulacsokiig mindent. Ráadásul a kertészet és a növények iránt érdeklődők sok érdekességet megtudhatnak a levendula hatásairól. Engem bevallom, a látványa jobban vonzott. 
Kis családi kirándulásunk ezzel véget is ért, mivel a borászat zárva volt, a kápolnáig pedig nem volt erőnk elmászni a tikkasztó hőségben.
Én igazán jól éreztem magam, tetszettek a látnivalók és csak ajánlani tudom mindenkinek. Nem kell messze menni, ha szép és érdekes helyet keresünk, van bőven az országhatáron belül is.

Nyári tervek:
Ha már a bejegyzés elején ellőttem, van néhány tervem az év legmelegebb hónapjaira, le is írom őket.
Belföld felfedezését a héten folytatni fogom, tartva magamat a Pannonhalmával elindított vonalhoz, kezdve Zirccel. Mielőtt azonban átlépném a szakmai ártalom határát, beiktatok egy bulit is az Utcazene Fesztivált. Ezek miatt egy időre letűnök, de amint lehetőségem lesz rá, hozok egy kis élménybeszámolót.
A nyár további részét munkakereséssel töltöm, ami kész katasztrófa. De mit is vár az ember a munkanélküliség hazájában? Valamit azonban muszáj lesz találnom, különben életképtelen vagyok és feleslegesen létezem.
Persze a nyári könyvtárazás ezek mellett még mindig a teendők élén szerepel, ahogy a latin nyelv is. Hajtanom kell arra a nyelvvizsgára.
Unatkozni tehát nem fogok és reményeim szerint henyélni sem.