Mostanában elég felkapottak lettek a zombik. Újra és újra belefutok egy-egy képbe vagy filmbe róluk. A csoszogó, rusnya hullák tényleg elárasztották a világot.
Betörtek a Molyra is, így érdemes beszélni róluk.
A zombiknak alapvetően két típusa van, már ami a történetek alapját illeti.
Az első a mágikus zombi. Ők a sírjukból mágia (vudu szertartás vagy nekromanta hatalom) hatására előmászó holtak, akik a megidéző parancsára cselekednek.
A másik, a vírusos zombi. Ilyenkor egy élő ember megy át csoszogó hullába valamiféle vírusos betegség hatására. Ez lehet mutáció, vagy emberi tevékenység hatására bekövetkezett ragály is. A fertőzés pedig nyál és vér útján terjed. Az alany itt is elveszíti szabad akaratát és csak a gyilkolás érdekli.
(Persze van még egy másik típus is, a való élet zombija, ami csupán bizonyos időszakokban jelentkezik. Előfordulása az egyetem és környéke. Főbb ismertetőjegyei: szem alatti táskák, ingerlékenység, tananyag kényszeres motyogása és erős vágy mindenféle koffein- és cukortartalmú termékek iránt. Csoportokba verődve tűnnek fel, ahogy a vizsgahelyszín felé támolyognak.)
Szóval ilyenek a zombik, egymagukban is veszélyesek, ám csoportosan még halálosabbak tudnak lenni.
Épp ezért vetődik fel újra és újra a kérdés: "Túlélnél-e egy zombiapokalipszist?"
Molyos kihívás alapján rögvest megválaszolom:
Készüljünk fel egy zombiapokalipszisre
"Állítsd össze egy karcban, hogy ha bárkit választhatnál azokból a könyvekből, amit valaha olvastál, ki lenne az, akit egy zombi apokalipszis közepén szívesen választanál. A csapat (nélküled), max. 10 fős lehet, de lehet akárki: nő, férfi, idős, fiatal, kisgyerek, a lényeg, hogy nevezd meg, hogy melyik könyvből választottad őt és miért.
Ha a szereplőnek vannak mágikus képességei, vagy szuper ereje, akkor azt tudni fogja használni, ez ne legyen kizáró ok.
A karakter „rossz fiú” is lehet, amennyiben te megbízol benne, ez csak rajtad múlik.
Egy sorozatból több szereplő is benne lehet a csapatban,csak ne lépjék át a 10-es határt."
Válogatott túlélőcsapatom tagjai (ahogy a mellékelt rajzomon is látszik) a következő személyekből áll:
Anita Blake (Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak)
Ha mágikus eredetű zombikkal kell szembenézni, ő a főnyeremény. Nekromanta képességével egyetlen parancsszóval visszaküld minden vérengző holtat koporsójába. Ha viszont vírusos eredetű zombi jönne szembe, bemutatja neki hű társának a 9mm-es Browning Hi-Povernek csövét. Egy kis kóstoló az ólomból garantáltan megneveli a szemtelen hullát.
Edward (Laurell K. Hamilton - Bűnös vágyak)
Amennyiben Anita kifogyna a munícióból, Edward készséggel a segítségére sietne. Lőfegyverekből csinos kis arzenálja van, míg hideg vérből kifogyhatatlan. Ez azonban egy olyan bérgyilkostól, aki azért váltott át természetfeletti lények vadászatára, mert az emberek megölését túl könnyűnek találta, el is várható.
Edward a karabélyról: „Rúg, mint az állat, de nyomd oda valaki álla alá, és szétrobbantja az egész kurva fejét.”
Niko (Rob Thurman - Éjvilág)
Ha valamilyen oknál fogva mégis kifogynánk a lőszerből, átválthatunk pengékre. Niko él-hal az éles dolgokért és minden fémdetektor becsipog a százméteres körzetében. Ráadásul vegetáriánus, így ha kaját kell szerezni, nem csak én fogok nyafogni a gyors éttermi hamburger láttán.
Jace (Cassandra Clare - Csontváros)
Egy árnyvadász mindig jól jön erősítésnek. Néhány szeráfpengével hatékonyan ritkítaná a csoszogó tömeget. Csípős humora pedig feldobná az öldöklést.
Kylar (Brent Weeks - Éjangyal trilógia)
Halhatatlanokból sosem elég. Kylar is jól bánik a pengékkel, képes láthatatlanná válni és nem fog rajt a mágia, ami vudu papok ellen kifejezetten jól jöhet. Az sem utolsó szempont, hogy volt már dolga korábban is élőholt sereggel.
Simon (Cassandra Clare - Bukott angyalok városa)
Biztonságom garanciája. Csak befészkelem magam a karjaiba és nézem, ahogy csapat többi tagja eljátszik a zombikkal. Még egy elbomlott agyú hulla sem emelne ránk kezet, Isten haragja megvéd.
És végül én, akinél maximum az olvasás jöhet számba, mint szuper képesség. Mégis rám hárulna az emberfeletti feladat, hogy a csapatot összetartsam. Kétség kívül nem lenne könnyű ennyi domináns halálosztót kibékíteni egymással, ám ha meg tudom fizetni Edward csillagászati gázsiját, összebarátkozom Anitával, megolvasztom Niko szívét egy szerelmi vallomással, meggyőzöm Jace-t és Simont, hogy a zombik elleni harc Clary érdeke is, illetve rábeszélem Kylart, hogy mentse meg még egyszer a világot, már sínen vagyok.
PS: Fenti rajzomat a kihívás ihlette. Remélem, a könyvkarakterek felismerhetőek. (Magamat természetesen idealizáltan ábrázoltam. ^^) Csupán a véletlen műve, hogy az összes szöszi a bal oldalra került.
Nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog. Már az alcíme is taszított: "Időtlen szerelem", ami csöpögős szerelmi történetet ígért. Ráadásul rózsaszín a borító. Bár a színe ellenére kifejezetten tetszik. A sok apróság, a pókoktól a vízköpőkön át, annyira egyedi és elképesztően jól illik a történethez. Minden elismerésem a művészé.
Szóval nem igazán hatott meg a sok pozitív értékelés róla, mivel beskatulyáztam a romantikus dobozba (Én, csúnya-csúnya előítéletes nőszemély!) és kapott egy időutazó címkét is.
Az időutazás nem épp a szívem csücske. No, nem mintha nem találnám izgalmasnak és nem fantáziáltam volna arról, milyen lenne elbeszélgetni a történelem főbb szereplőivel, valahogy mégis taszít. Túl sok benne a "ha" és annyira bonyolult az egész. Számomra az idő azon fogalmak közé tartozik, amiket nem lehet meghatározni. Ez csak egy mértékegység és mégis sokkal több.
Az ugrálás az időben tehát nem tette vonzóbbá számomra ezt a könyvet. (Én, már förtelmesen előítéletes nőszemély!)
Mégis, mikor a könyvtárban rám kacsintott minden rózsaszín bájával, nem bírtam érzéketlen maradni. Kivettem és befaltam az első oldaltól az utolsóig.
Fülszöveg:
"Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron…"
Néhány oldal után elpárologtak előítéleteim. Gwendolyn egy kifejezetten szerethető hősnő. Nem hisztis, nem idegesítő, csak egy jó fej csaj őrületes képességekkel. No, nem mintha a spontán temportálás nem lenne elég érdekes, nekem mégis a másik képessége nyerte el szimpátiámat. Szellemekkel és vízköpőkkel barátkozni biztosan jó lehet.
A cselekmény pörgős, egyik éles helyzetből a másikba ugrik néha szó szerint. Az átmeneti részeket pedig a családfa bogozgatása és a sok titok megfejtése tölti ki. Ez az a rész, ami nem nyűgözött le annyira. Teljesen átlátható, tudtam ki kinek a kicsodája és mi lappang a háttérben. Kiszámítható. Mégis annyira gördülékenyen, jó stílusban van tálalva, hogy nem zavar, mikor többet tudok, mint a főszereplő.
Van benn valami könnyed és bájos, ami még az időutazást is élvezhetővé tette számomra. Az írónő, Kerstin Gier, szabályai teljesen jól követhetőek. Nem magyaráz túl semmit, csak lefekteti a tényeket és ehhez tartja is magát. Remek húzás! Ki nem állhatom, mikor megpróbálják az olvasó szájába rágni részletekbe menően a dolgokat. Ám a másik véglet, a teljesen következetlen katyvasz is taszító. Szerencsére itt pont megfelelően van adagolva a misztikum.
A könyv másik nagy erőssége a karakterek. Mint mondtam, Gwendolyn kedves főhős, ám a többiek is hasonlóan vannak kialakítva.
A családja pont annyira különc és aranyos (anyuka, öcsi, húgi), mint karót nyelt és idegesítő (nagynéni, nagyi). Egyedül Charlotte-ot nem tudtam hova tenni. Ő is a karót nyeltek sorába tartozik, mégis sajnáltam. Hiába volt beképzelt, valahol megértettem. Nem jó érzés, ha a világod egyik pillanatról a másikra széthull...
A kedvenc szereplőm Leslie, a tökéletes barátnő. Ő nem csupán a főhősön lógó locsi-fecsi csaj, hanem egy igaz barát. Kiáll a barátnője mellett, segíti, ahogy tudja és feltétel nélkül bízik benne. Egy ilyen barát igazán irigylésre méltó. Ezen kívül nagyon bírtam a szövegét.
A humor is fontos szerepet játszik a cselekmény alkulásában. A párbeszédek pörgősek, a beszólások pedig ütnek. Ütnek, mint Gideon. Ó, igen, róla sem feledkeztem el.
Bevallom először tartottam tőle. Féltem, hogy egy újabb "papírsrácot" kapok. (Papírsrác = sablonos, felszínes, tucat férfihős) Szerencsére Gideonnak van egyénisége, nem is akármilyen. Jól el van találva benne az arrogancia és a kedvesség aránya. Tökéletesen passzol a főhősnőhöz. Drukkolok nekik.
Előítéleteim tehát megdőltek, aminek nagyon örülök.
Ehhez még hozzájött az időutazásból adódó korszakok váltakozása. Szeretem a kosztümös könyveket (Na, meg a történelmet, ami szakmai ártalom.) ebben pedig csipettel ebből is kaptam. A korábrázolások nagyon tetszettek. Külön piros pontot érdemel a magyar vonatkozásért. Itt a helye az egyik kedvenc idézetemnek:
"Rákóczy csalódottnak tűnt. Talán mégis jobb lett volna, ha hazudok neki. Erdélyt Dracula fejedelem kormányozza, már kétszáz éve. Az egész terület rezervátumként működik egyébként már kihalt denevérfajok számára. A kurucok a legboldogabb emberek Európában. Ez valószínűleg jobban tetszett volna neki."
Összességében tehát nagyon-nagyon tetszett a könyv. Élveztem minden sorát és ha nem lennék olyan, mint az a bizonyos templom egere, rohannék az első könyvesboltba megvenni. Igazán jól mutatna a polcomon, hiába rózsaszín. A Lélektelen társaságában biztosan jól érezné magát.
Ajánlom mindenkinek, aki időn túli kikapcsolásra vágyik.
Kukába a skatulyákkal és az előítéletekkel, megfosztanának minket ezektől a remek könyvektől!
Kiegészítés:
Kerstin Gier német származású írónő. A Rubinvörös trilógiájának első kötete. Igen, ez is sorozat, de most valahogy nem bánom, vagy már kezdek belefásulni.
A folytatás, Zafírkék címmel már elérhető magyarul. A befejező kötet, Smaragdzöld, pedig remélhetőleg hamarosan megjelenik, legalábbis a Könyvmolyképző Kiadó ezt ígérte. Az őszi megjelenési listájukon viszont nem szerepel, úgyhogy vagy a télen, vagy jövőre várható. Mindegyik borítója tartja a színvonalat és a retinabűvölő képességet.
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, így biztosan elolvasom és ha nyerek a lottón (Bár azt lottószelvény nélkül nehéz.) be is szerzem. Most tényleg elkapott a könyvgyűjtők "Kell nekem!" betegsége.
Még egy kis ízelítő hozzá:
"Mi is volt a másik jelszó? Qua nesquik mosquitos? Sürgősen be kell szereznem egy másik agyat."
"És egész véletlenül mindegyikünknek volt néhány kérdése a jövővel kapcsolatban. A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple-részvényeket, bármi legyen is az."
Extra:
A rajongók legnagyobb örömére a könyvből film is készül, ami februárban kerül bemutatásra. Német könyvhöz természetesen német film dukál.
Mikor megnéztem a trailert, elámultam. Nagyon jónak ígérkezik. A színészeket eltalálták (mellékelt képen Gwendolyn és Gideon), a kosztümök szépek és a hatás garantált.
Annyira lelkes lettem tőle, hogy bevállalnék egy premier vetítést is. Ez azonban nem biztos, hogy megadatik, sőt maga a moziélmény is kétséges. Európai filmek ugyanis ritkán kerülnek a hazai széles vászonra. Annyira elamerikaiasodott a mozi világa, hogy ami nem Hollywoodban készül, az mintha nem is létezne. Ez pedig rettentő szomorú.
Biztosra veszem, hogy sok hozzám hasonló, lelkes olvasó zarándokolna el, hogy megnézze. Ráadásul ez azoknak is látványos és érdekes lenne, akik még nem hallottak róla. A németek különben is tudnak jó filmeket készíteni (pl: A hullám). Még feliratosan is megfelelne, pedig a német nyelv nem épp a szívem csücske.
No, de a remény hal meg utoljára, a lepényhal meg utána...
Ideje összefoglalnom, milyen könyvek kerültek várólistás polcomra ebben a hónapban.
A rovat első bejegyzését követve, ismét kis csoportokba rendezve írok az olvasásra váró kötetekről.
Kölcsönkapott könyvek:
Néha szoktam kölcsönkönyveket is olvasni. Őket általában a barátaim nyomják kezembe, mikor úgy gondolják, nekem is tetszene. Bevallom, nem mindig fogadom el ezeket a felajánlásokat. Ízlésem ugyanis nem épp könnyedén skatulyázható és legutóbb nem is sikerült eltalálniuk. Meg amúgy is jobban szeretek a saját fejem után menni, ami bőven ad olvasnivalót.
Most mégis felkerült egy kölcsönpéldány a listámra. Ez azonban saját elhatározás alapján történt.
Charlotte Bingham - A gesztenyefa árnyékában
Ezt a könyvet két éve vettem karácsonyra anyukámnak. Hamar el is olvasta, tetszett is neki, így elhatároztam, én is megismerkedem vele. Aztán megfeledkeztem róla, mivel a saját polcaimat mindig megcsodálom (szeretem nézegetni könyveim szép gerincét, no meg az új szerzemények tornyocskáját), anyukám polcát ezzel szemben, csak akkor veszem szemügyre, ha keresek valamit.
Most viszont feltettem a várólistára, így biztosan nem fogok ismét megfeledkezni róla. Tényleg nagyon kíváncsi lettem már rá és amúgy is régen volt a kezemben világháborúról szóló kötet.
Könyvtári könyvek:
Bár mostanában nincs túl sok időm olvasni, egyszerűen nem bírok úgy elmenni a könyvtárba, hogy ne hozzak haza legalább egy kincset. A könyvek nekem olyanok, mint a drog. Minél több van belőlük, annál mohóbb leszek és képtelen vagyok elmenni mellettük.
Jun Mi-Kjong - A vízisten menyasszonya 2.
Legutóbbi könyvtárlátogatásom alkalmával elhatároztam, maximum egy-két mangát fogok csak kivenni. Persze ez az elmélet hamar megdőlt, mégis sikerült két mangát (Oké, valójában ezek manhwák, csak az egyszerűsítés végett sorolom most őket egy kalap alá a mangákkal.) is magammal hoznom.
A vízisten menyasszonya könnyed, aranyos történetnek tűnt nagyon szép kivitelben. Így került a polcomra az első két kötet próbaképp, na meg mert a 3-5 kötetet már valaki kivette előttem.
Most olvasom az első részt, így tudom, jók voltak megéréseim. Amint befejeztem, le is csapok erre a részre.
Licia Toris - Sárkánylány 1. (Thuban öröksége)
Erről a könyvről már volt szó korábban a másik rovatomban (Könyves kívánságlista II.), így nem ismételném magam. Nagyon örültem, mikor megpillantottam a könyvtárban a teljes trilógiát.
Andrea Cremer - Nightshade – Az őrzők
Molyon nagyon sok jót hallottam róla. Egy időben szinte minden figyeltem olvasta, így nem csoda, ha felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi leszek, mennyire fogok egyetérteni az általános vélekedéssel.
Amúgy nagyon tetszik a borító és már a folytatás is elérhető a könyvtárban.
Polly Shulman - Rajongás
Hirtelen felindulásból elkövetett könyvkölcsönzés eredménye. Kiszúrtam a polcon, elolvastam a fülszöveget és mivel olyan kis vékonyka, nem bírtam otthagyni. Nincsenek túl nagy elvárásaim, csak azt remélem, kikapcsol és szórakoztat majd.
Saját könyvek:
Ezúttal jó mentségem volt a könyvvásárlásra. Hamarosan (nem egészen 24 órán belül) ismét egy évvel öregebb leszek. Így szorgos könyvgyűjtögetésbe kezdtem az anyukám által kiszabott kereten belül. Büszke vagyok magamra, amiért sikerült négy könyvre beosztanom.
Mielőtt azonban rájuk térnék, meg kell említenem egy már korábban beszerzett könyvet.
Jean M. Auel - A lovak völgye
Róla is írtam már korábban a másik könyves rovatban. (Könyves kívánságlista) Sikerült egy akciót kifognom, így végre a polcomon csücsül. Már nagyon várom, hogy olvashassam. Az első részt (A Barlangi Medve népe) egyszerűen imádtam.
Mark Lawrence - Tövisek hercege
Szintén volt már szó róla kívánságlistás rovatomban. Akkor még cseppet bizonytalan voltam sorsát illetően. Mikor azonban elkezdtem begyűjteni a szülinapi könyveket, egyből eszembe jutott. Ráadásul igazán jó áron tudtam megvenni egy kedves molytól.
Karen Marie Moning - Álom és valóság
Csatlakozhat a már népszerűsített könyvek csoportjába. Ő is szerepelt az első kívánságlistás bejegyzésemben. Aludtam rá, megfontoltam és úgy éreztem, adnék Barronsnak még egy esélyt. Aztán megláttam, hogy egyik kedvenc könyvesboltomban hihetetlenül olcsón adják, így egyből lecsaptam rá.
Olyan nagyon szép a borítója és az első rész (Keserű ébredés) kicsit magányosnak tűnik polcomon, kell neki a társaság.
Alkyoni Papadaki - A Hold színe
Úgy látszik, két könyves rovatom nagy átfedésben van egymással. Erről a könyvről is írtam korábban (Könyves kívánságlista II.). Véleményem csupán annyiban változott augusztus óta, hogy kifejezetten beszerzendő státuszba került. Annyira aranyos könyvecske, polcom egyik éke lesz. Azért remélem a tartalomhoz fűzött elvárásaimat is teljesíteni fogja.
Gayle Forman - Ha maradnék
Végre egy teljesen új könyv, amiről írhatok is néhány sort.
Ezzel a kötettel nem túl meglepő módon Molyon ismerkedtem meg. Egyik figyeltem igazán pozitív kritikát írt róla. Aztán eltelt néhány hét és a Ciceró Kiadó játékot hirdetett érte, illetve a folytatásáért. Nem haboztam jelentkezni, ám a szerencse más mellé állt. Mégis úgy éreztem, kell nekem ez a könyv. Így felkerült a kívánságlistámra és nem sokkal később sikerült jó áron, használtan, de kiváló állapotban beszereznem.
Reményeim szerint elgondolkodtató, romantikus történet, amit áthat a zene szeretete. Alig várom, hogy olvashassam.
Ennyi volt az aktuális várólistám. Amint látszik, olvasnivalóban nem szenvedek hiányt.
Technikai közlemény:
Rovatokhoz még mindig szívesen fogadom az észrevételeket. Tetszenek? Nem tetszenek? Nagyon összefolynak? Írjak másról?
Ezen kívül létrehoztam egy új címkét Manga névvel. Ezzel fogom jelölni a nem japán képregényeket is, mint a fent említett manhwa műfajába tartozó alkotásokat.
Ismét egy könyvkritikával jelentkezem. Ez azonban egy cseppet rendhagyó lesz, amit rendszeres olvasóimnak talán nem is kell magyarázni. Hiszen elég a mellékelt könyvborítóra nézni és máris garantált a döbbenet.
Valóban szokatlan egy olvasmány, nem vagyok kimondottan romantikus, rózsaszín alkat. A tini éveimet is magam mögött hagytam (már ha voltak egyáltalán...) és felfordul a gyomrom az üresfejű, vásárlás-centrikus libáktól.
Kérdezhetitek, akkor mégis mit szívtam, vagy mi ment az agyamra, hogy akár kézbe vettem ezt a kimondottan csajos könyvet. Nos, kénytelen voltam, mivel fizikai kontaktus nélkül nehéz megvenni valamit.
Ó, igen, még pénzt is költöttem erre a csillogó szájfényt idéző könyvecskére.
De nem kell megijedni, rögtön megmagyarázom.
Kis családi háttérinfó:
Szélesebb rokonságom meglehetősen kiterjedt. Unokatestvéreimmel (itt a szüleim testvéreinek gyerekire gondolok) kimondottan jó kapcsolatot ápolok. Anyukám oldaláról egy fiú, míg apukám részéről egy fiú és két lány tartozik ezen szűk körbe. Velük rendszeresen találkozom, az ünnepeket pedig mindig együtt töltjük. Így nem meglepő, hogy a születésnapjukat is velük ünneplem.
Ebben a hónapban pedig az idősebbik lány unokatesómnak születésnapja lesz, szám szerint a tizennegyedik.
Mindig sokat töröm a buksim, mit vegyek neki, hiszen már kinőtt a játékokból, a felnőtt kategóriát azonban még nem érte el, így nem jöhetnek szóba a parfümök meg ilyesmik. Ruhát nem merek venni neki, mivel nyolcadikos létére egy fejjel magasabb nálam, így biztosan nem találnám el a méretet.
Legutóbbi találkozásunk alkalmával azonban sikerült megtudnom, nem veti meg teljesen az olvasást. Persze a könyvmolyságtól még messze van, de már hajlandó egy komplett könyvet kiolvasni pusztán szórakozásból. (Büszkén mutatta, milyen könyvet kapott kölcsön a barátnőjétől.)
Szóval bevetettem magamat egyik kedvenc könyvesboltomba, hogy felkutassak valami kedvére valót.
Itt jön a képbe a Klikk. Sokáig nézegettem és gondolkodtam, ezt válasszam-e.
Valami könnyed, rózsaszín, tinikönyvet szerettem volna. Az ünnepelt ugyanis tipikus lány. Imádja a divatot, a rózsaszínt, a sminkeket, frizurákat és mindent ami csillog vagy plüss. Amúgy meg bőven benne van a tinikorszakában és rákattant az aktuális trendekre, mint a Disney csatorna tinifilmjei meg a sok nyálas pop énekes, akiket érzékeny zenei lelkületemre tekintettel inkább nem neveznék meg.
A döntés így a Klikk és a Bad Girl sorozat között ingadozott. Végül előbbi javára fordult a kocka, mivel a Bad Girl sorozat alapján készült a Gossip Girl, amit az utóbbi évadig néztem is. Pletykacica ármánykodása pedig cseppet erősnek tűnt. Nem szeretném megrontani rokonom lelkét a sok intrikával.
A kosaramban, így a Klikk landolt, ami egy sorozat első kötete. (Bevallom, van némi hátsó szándékom. Ha ugyanis elnyeri a hölgy tetszését, a következő ajándékot is betárazhatom a második részével.)
Ez persze nem jelenti azt, hogy el is kellett olvasnom, sőt, azonban én KÖNYVMOLY vagyok, vagyis nem bírom megállni, hogy legalább bele ne pillantsak az elérhető könyvekbe. Szóval a "Jobb, ha leellenőrzöm, mit is vettem." kifogás leple alatt elkezdtem olvasni. Ha viszont elkezdek egy könyvet, szeretem be is fejezni, így jöhet is a véleményem róla.
Fülszöveg:
"A New York-i gazdag családok mind az Octavianba szeretnék járatni csemetéiket, bár azt egyikük sem sejti, hogy ennek nagy ára van, ami pénzben nem mérhető. Az iskolában ugyanis a hírhedt KLIKK négyes fogata mondja meg, mi a kúl és mi a gáz, mi a stílusos és mi az übergagyi, tömören: divatdiktátorok és élet-halál urai ők.
Massie: a KLIKK alapító tagja és egyeduralkodója. Gondoskodik róla, hogy mindenki értesüljön pasi- vagy ruhatára frissítéséről.
Alicia: a megalázóan szép kém. Massie hírhozója és állandó tettestársa. Kavarógép, aki a „cukiság” álarca mögé bújva követi el álnokságait.
Dylan: „a vörös ördög”, aki diétás cuccokon él, bár jól tudja; a gonoszság a legjobb fogyókúra.
Kristen: az okos és bevállalós negyedik, aki címlaplány mosolyával pillanatok alatt lealáz bárkit, aki az útjába áll.
Claire: a betolakodó, a floridai napsütés imádója. Szőke hajánál csupán kék szeme virít jobban. Habár érte a fiúiskola teljes focicsapata levenné a mezét, mégis meggyűlik a baja a KLIKK szívtipróival, akik minden fortélyt bevetnek, hogy kiközösítsék a trónkövetelőt."
Mint írtam, könnyű, rózsaszín tinikönyvre számítottam, amit többé-kevésbé meg is kaptam.
Első tíz oldal után letettem, hogy átgondoljam: Akarom én ezt? Olyan messze áll az ízlésemtől, mint a papucsállatka a mesterséges aromáktól. Aztán mégis a folytatás mellett döntöttem és igyekeztem unokatestvérem fejével gondolkodni közben. Nos, nem volt egyszerű.
Először rájöttem, talán mégsem ilyen típusú könyvet kellett volna választanom, mivel tele van márkanevekkel és angol kifejezésekkel, amiket valószínűleg nem fog érteni. (No, nem mintha én az összes márkát el tudtam volna helyezni a fejemben, de legalább a neveik kibetűzése nem okozott gondot.) A ruhák és kozmetikumok iránt érdeklődők viszont biztos kevesebb szemforgatással és szemöldökráncolással olvassák, mint én tettem.
A második problémám a szereplők életkora volt. Korban egyeznek a könyv leendő tulajdonosával, ám a hasonlóság itt véget is ér. Az még nem is baj, hogy hisztis libák (tudtam előre, hogy azok lesznek), de hogy felnőtt nőt játszanak, az egy kicsit sok volt. Úgy értem, hetedikes kislányok és úgy tesznek, mintha ők találták volna fel a Labello-t. Nem kicsit feleselnek a szüleikkel, akik mellesleg a tipikus felelőtlen szülők szerepében tetszelegnek, csupán divaton és pletykákon jár az agyuk (oké, ez közel áll a valósághoz) és amint fiú megy a közelükbe, miniatűr ribancokká változnak. Nem biztos, hogy jó ötlet befolyásolható rokonom kezébe nyomni egy ilyen negatív példaképet.
Aztán úgy a könyv felénél (gyorsan olvasok ez meg szinte zsebkönyvnek minősül) megváltozott a véleményem.
Bármennyire is asztalt fejeltem tőle, van üzenete a történetnek, ami kifejezetten pozitív.
A klikk lénygében négy barátnőt takar, a menő csajokat, akik közé egy ötödik próbál beilleszkedni. Ez pedig hétköznapi dolog. Hiszen mindenhol vannak népszerűek és kívülállók, mindenki próbál beilleszkedni valahova és aki már pozícióba került, igyekszik megőrizni azt. Épp ezért tipikus tinikönyv, ami bemutatja, mit képes megtenni az ember egy kis népszerűségért, milyen könnyen fordulnak egymás ellen a barátok és milyen gonoszságokra is képesek az ellenségeikkel szemben.
Könnyű átlátni a szereplők viselkedésén és megérteni, miért teszik azt, amit. Bár két karakter mellőz minden logikát.
Claire annyira buta, hogy az már fáj. Egyrészt ő az egyik főszereplő, a szimpatikusnak szánt figura, akivel azonosulni kellene. Nekem mégis Massie nyerte el inkább a szimpátiámat. Claire sokkal felszínesebbnek tűnt néhány jó gondolata ellenére is.
Chris meg egy tahó. Csuklóból negatívan indulnak nálam a tökéletesnek beállított srácok, mivel mellőznek minden karizmát, amitől jó pasi, a jó pasi. Chrisnek lenne ugyan egyénisége, ez azonban teljesen kiforratlan. Egyrészt a jó fej, vagány srác, akivel lehet flörtölni, másrészt a tetű, aki kihasznál minden lehetőséget, hiába van már barátnője. Nem igazán értettem a viselkedését.
A végére azonban volt jellemfejlődés, amit öröm volt látni. A konklúzió pedig a következő:
Reményeim szerint, jól választottam, és unokatestvéremnek tetszeni fog, hiszen az ő korosztályának szól. Rózsaszín tinikönyvnek ideális a sok márkanév ellenére is.
Tinilányoknak ajánlom, viszont aki már kinőtt ebből a korszakából, az inkább messzire kerülje. (Gyorsan neki kell állnom valami más olvasmánynak, mielőtt a rózsaszín lánydimenzióban megzápul az agyam.)
Kiegészítés:
A könyvet az Ulpius-ház Kiadónak köszönhetjük. A borítót szerintem nagyon eltalálták, az élénk színek passzolnak a történethez és a rajzolás is ideális. Oldalszámra vékonyka, de egy tinikönyv ne is legyen hosszabb, a könyv végét pedig a Bad Girl sorozat ajánlója kurtítja. Bekerült ugyanis egy majdnem harminc oldalnyi részlet Pletykacica világából.
Könyvsorozat első darabja, vagyis van még három kötetnyi folytatás, ami további vásárlásokkal és rivalizálással kecsegtet. Mivel a könyv vége nem teljesen zárt, akinek tetszett, joggal tarthat igényt a folytatásra.
Film:
Már a könyv legelején ismerősnek tűnt a sztori. Aztán mikor a két főszereplő találkozott és beindult a cselekmény, rájöttem, én ezt már láttam.
A könyvből mozifilmet is készítettek, amit jó pár éve meg is néztem. Nem emlékszem, mi okból vetemedtem rá, csak arra, hogy ugyanolyan döbbenettel néztem, mint olvastam.
A filmben sokkal jobban kijön a plazaszökevény vonal. Így öltözködni hetedik osztályban elég sokkoló. (Én ennyi idősen épp a melegítőnadrágot cseréltem farmerre, ezek meg miniszoknyában meg magassarkúban villognak.)
A cselekmény lényegében ugyanaz, csupán a végét írták át, a bulit, ami nekem sokkal jobban tetszett a könyvben, mint a képernyőn.
Tinifilmnek elmegy, bár láttam már sokkal jobbat ebből a kategóriából.
Ajánlom-e? Maximum saját felelősségre. Persze, akinek tetszett a könyv, annak nem fog nagy csalódást okozni.
Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Szeretek a polcok között mazsolázgatni és megérzésből választani. Így voltam akkor is, mikor már harmadszorra szemeztem a Bűvös várossal. Kisvárosom könyvtárában ugyanis két-három darab is van belőle, így mindig a polcsor egy bizonyos sarkában csücsült. Legutóbb pedig engedtem a késztetésnek és magammal hoztam.
Érdeklődésemet elsősorban a borítón világító sárga jel keltette fel. Könyvmolyképző Kiadó sötét örvény (hard selection) sorozatával kellemes tapasztalataim voltak Brent Weeks könyveinek köszönhetően. Ráadásul már vágytam valami ütős, kemény történetre.
Ezen kívül maga a borító is csábított. Szeretem a fekete-fehér borítókat, kifejezőek. Meg úgy általában szeretem a feketét (körömlakktól, a tusrajzokon át a cipőkig). A borító amúgy szerintem tökéletes lett. Bárki is tervezte (sajnos nem írták ki a nevét a címoldalon) tapsot érdemel.
Könyvmolyképzőtől már megszokott paramétereket tartja átlag vastagságával. Ennyi azonban elég is a külsőségekből.
Fülszöveg:
"Henry szenved. Szenved, mert a terápia nem mindig működik. Szenved, mert a lányokkal nem igazán tud zöld ágra vergődni. Szenved, mert van egy új haverja Charlie, aki imádja, ha Ő szenved. Persze Charlie szerint ez mind az élet része. Henry szeretné elhinni, hogy ez így is van. Meg szeretné azt gondolni, hogy élet és fájdalom egymástól tisztes távolságban tarthatók. És szeretné meggyőzni magát arról, hogy tulajdonképpen egyik sem számít."
Nem is tudom, mit vártam tőle. Talán valami ütőset, amitől a padlón köt ki az állam, vagy úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. (Ezek mind az Éjangyal trilógia által gerjesztett asszociációk voltak.) Talán valami érdekes és izgalmas, valódinak ható iskolai történetet. Talán egyiket sem igazán.
Nem voltak konkrét elvárásaim, így mikor elkezdtem, kellemesen csalódtam. Pont belefért a táskámba, így cipeltem magammal az egyetemre és a buszon, sétálva, két óra között a parkban vagy a folyosón, esetleg órán a pad alatt olvastam. (Utóbbi csak egyszer fordult elő, mikor az unalomtól már rituális öngyilkosságon törtem a fejemet.)
Közönség mellett azonban nem épp kifizetődő olvasni, mivel a könyv első fele tele van sötét, morbid, szarkasztikus humorral és olyan szóviccekkel, amiktől fel-felkacagtam. Hülyének is néztek a buszon meg a parkban, ahogy vigyorogtam, mint a vadalma.
Ezt a fajta humort azonban nem mindenki gyomra veszi be. Szobatársam, akire a legkönnyebben rázúdíthattam, mit is olvasok, csak kényszeredett mosollyal húzta fel a szemöldökét. Ráadásul ez a humor csak szövegkörnyezetben üt igazán. Az első néhány fejezet így Csikoszokni barátom egyik kedvelt olvasmányát juttatta eszembe, az Adrian Mole könyveket. Abban is ilyen banális marhaságok vannak.
Ízelítő, csak erős idegzetűeknek:
"Pina: A nyelvtörténet egyik legdurvább szava. Biztos a soviniszták találták ki, hogy megfosszák a nőket a szavazati joguktól és az egyenlő fizetéstől. Soha ne használjuk!
Punci: Az elnyomó, érzéketlen hímnemű kapitalista hadigépezet újabb gonosz kreálmánya. Nem olyan elvetemült, mint a pina, de ezt se használjuk!"
És egy kevésbé trágár, de találó másik:
"(…) nyakig ülünk a szarban, de azért még szorongatjuk a légfrissítőt."
Szóval nagy állatságok vannak ebben a könyvben és ha ez végig így maradt volna, egy rossz szavam nem lenne. Néha kell az ilyen morbid kikapcsolódás, főleg a hozzám hasonló sötétlila lelkületű egyéneknek.
A történet egy idő után azonban megpróbál megkomolyodni. Feltűnnek az élet értelméről folyó beszélgetések, amik a kezdeti "Mekista vagy?" szórakoztató felvetéstől eljutnak valami sötét, kusza katyvaszba, ami még csak nem is szórakoztató.
A karakterekkel kezdetben szimpatizáltam. Tetszett az önkritikájuk meg a sok marhaság, amit elkövettek, Henry gondolatai pedig szarkasztikusak és ütősek voltak. Ez az elmélkedős dolog azonban rájuk is megtette hatását. Egyre unszimpatikusabbá váltak és egyre inkább nem értettem őket. Megrekedtek egy szinten, ahonnan csak erős rugdosás árán tudtak továbblendülni, hogy a könyv utolsó néhány fejezete lezárt lehessen.
Úgy érzem, Lerman túl sokat akart egyszerre, ami nem jött össze.
Ami a történet kivitelezését illeti, nem nyűgözött le. Drew Lerman fiatalon írta meg ezt a regényt (Nem mintha most olyan idős lenne...) így még nem forrt ki egészen a stílusa. Nekem kicsit kapkodónak tűnt ez az összevissza ugrálás. A múlt és a jelen közötti ugrálás itt-ott zavaró és nehezen követhető volt. Ezen kívül a párbeszédek harmatgyengék. Néhány helyzetben szórakoztató, ha a szereplők csupán tőmondatokban váltanak egy-két szót, ám ezt nem lehet állandósítani. Szinte nem is kommunikáltak vagy épp elbeszéltek egymás mellett, pedig a könyv által annyira nagyon akart emberi kapcsolatok kifejtése ezen alapult volna.
Úgyhogy, amint elfogyott a humor és elkezdődött a filozofikusnak szánt süket duma, ráuntam a szereplőkre. Elkezdtem szánni őket és egyre jobban lehangolódtam.
Az egyetlen használható mondanivalóféle amúgy a poszttraumás stresszbetegség volt. Nem sokat tudtam eddig a tüneteiről, illetve a kezelési módjairól. A könyv azonban szépen rávilágít a betegség minden mozzanatára.
A kötet tendenciája nekem mégis mélyrepülést mutat. Amennyire élveztem az elején, annyira húztam a számat a végére. Nem is tudom, kinek ajánlhatnám. Talán a sötét humor kedvelőinek, azoknak akik szeretnek az élet értelmén rágódni egy kóla és sajtburger társaságában, illetve a PTSD-ben szenvedőknek. (Utóbbiaknak mindenképpen, hátha segít rávilágítani a betegség homályosabb foltjaira és túljutni rajta.)
Egy kis muzsika:
Ha már egekig magasztaltam a fekete-fehér borítókat, íme egy kis zene hozzájuk. Ezek az egyszerű rajzocskák igazán tetszetősek, míg a dal kicsit Henry és Becca kapcsolatára emlékeztet:
Most egyáltalán nincs könnyű dolgom. A kedvenc filmemet és az alapjául szolgáló könyvet kellene értékelnem. Értékeléseimnél igyekszem objektív és pontos lenni, meglátva a mű szépségeit és hibáit egyaránt, akár tetszett, akár nem. Most viszont képtelen vagyok elfogulatlan lenni és ezért előre is elnézést kérek.
Tehát Egy gésa emlékiratai. Kezdetnek egy kis zenei aláfestés:
Minden egy könyvvel kezdődött. Az amerikai származású Arthur Golden, akinek szakterülete a japán történelem, megírta regényét Egy gésa emlékiratai címmel.
A könyv hosszú éveken át készült, több változatot megélt, míg végül 1997-ben nyomatásba került. Golden írás közben több gésával beszélt és amennyire csak lehetett, belemerült a japán történelem egyik legérdekesebb és legrejtelmesebb szakaszába.
A könyv kedvező fogadtatást kapott, hosszú ideig uralta a bestseller listákat és több, mint harminc nyelvre fordították le.
Magyarországra 1999-ben került először és azóta többször újra kiadták. Az a példány, amelyiket én olvastam (amúgy könyvtárból kölcsönöztem ki) a 11. kiadás darabja. Köszönet érte a Trivium Kiadónak.
A borító szép zöld és igazán kifejező. A kötés kemény, az oldalszám épp ideális négy és félszáz lapjával, bár a betűk meglehetősen kicsik. Igaz, ez csak azért tűnt fel, mert sok ifjúsági könyvet olvasok, amiknek viszonylag nagy a betűmérete. Tehát egy igényes és szép darab.
Fülszöveg:
"Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titokzatos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot csak kétségbeesést és vívódást."
A történet lényegében egy borzongatóan élethű, fiktív emlékirat. Bennem végig fenntartotta a hitelesség látszatát. Hiszen, akár valóság is lehetne. A karakterek hétköznapi emberek nem épp hétköznapi környezetben. Az olvasó könnyedén beleéli magát és elhiszi, valóban Szajuri szavait olvassa.
A cselekmény ennek fényében egy nő életútját követi, így felesleges írnom róla. Túl összetett és bonyolult ahhoz, hogy néhány tőmondatban összefoglaljam. Így ezúttal is az olvasás közben felmerült érzéseimet osztanám meg.
Először egy vallomással tartozom: előbb láttam a filmet és csak azután vettem kézbe a könyvet. (A filmről, majd a bejegyzés második felében írok.) Az események így nem okoztak számomra meglepetést, csupán kiegészítették eddigi tudásomat. Éppen ezért jobban tudtam a nyelvezetre és a tálalásra koncentrálni.
Golden nagyon szépen bánik a szavakkal. Érezni, mennyire érti, vagy inkább érzi a japán kultúrát, a mentalitást, ami a fogalmazásban kristálytisztán tükröződik. Szajuri gyönyörű mondatai, mintha valóban egy művelt, japán nő szájából születnének.
A leírások és jellemzések nagyon képszerűek, könnyedén megjelennek az olvasó szemhéja mögött és mindeközben gördülékenyen folynak a szavak egymás után. A részletek, itt most főleg a gésalét kellékeire gondolok, egyáltalán nem zavaróak, sőt pont annyi van belőlük, amennyi kell egy a keleti kultúrában laikus ember számára.
Mint korábban írtam, a karakterek élnek. Mindenkinek egyénisége, jelleme van, amit végig megőriz, bár kétség kívül fejlődésen esnek át. Nekem a legjobban Nobu és Hatszumomo karaktere tetszett. Mindkettő a mélysége miatt. Tökéletesen értettem, mit miért tesznek.
Persze a főszereplővel is könnyű volt azonosulni, főleg mivel pont jókor olvastam a könyvet. Szerintem, ha a könyvmoly hallgat a szívére, akkor mindig épp ahhoz a kötethez nyúl, amire szüksége van. Nekem most erre volt szükségem, hogy megerősödjek kicsit és határozottan vegyem az akadályokat. Szajuri eltökéltsége ösztönzően hatott rám.
Mivel vonzódom a kelet iránt, nagy kíváncsisággal olvastam a gésák titokzatos világáról, ami talán mégsem olyan misztikus, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Hiszen ez is csak egy közösség, amit főleg nők alkotnak. A női közösségek pedig könnyedén kiismerhetők, mivel egy közös vonást mindig megtartanak, az áskálódást. A kis helyre összezsúfolt nők ugyanis előbb vagy utóbb egymás ellen fordulnak, ha vetélytársra bukkannak. Erre tökéletes példa Szajuri és Hatszumomo kapcsolata. A világ tele van ilyenekkel.
A szerelmi szál ennél már egy cseppet nehezebb. Nekem ugyanis nem volt túl könnyű elképzelnem Szajuri érzelmeit a kora miatt. Mikor először találkozik az elnökkel még gyermek és mégis olyan ragaszkodást kezd el táplálni iránta, ami nem szűnik az évek múlásával. Persze a nők többsége vonzódik az idősebb férfiakhoz, itt mégis olyan soknak éreztem a korkülönbséget, főleg az elején. Szajuri felnőtté válásával azonban megoldódott a dolog és megszépültek érzelmei a szememben.
Ami még megfogott: a háború ábrázolása, a történelmi személyek beleszövése, a kimonók és hajviseletek részletes leírása és az okiják gazdaságban betöltött szerepének részletezése.
Összefoglalva, nagyon tetszett a könyv. Igényesen megalkotott dráma, csipetnyi romantikával fűszerezve, egzotikus, keleti háttérrel. Ajánlom mindenkinek, aki bepillantana a gésák világába, egy kis szelet Japánra vágyik, vagy egyszerűen kidolgozott emberi sorsokra kíváncsi.
A könyv alapján 2005-ben mozifilm is készült azonos címmel.
A történetet szinte tökéletesen visszaadták és csupán itt-ott változtattak rajta, amik egyáltalán nem zavaróak. A kis átírások, a mellékszereplők kihagyása nem ront a mű élvezetén.
Talán mondhatom, hogy a kedvenc filmem. Kismilliószor láttam már, mégis mindig újraélem ugyanazokat az érzelmeket. Drukkolok a kis Szajurinak, hogy jobbra forduljon a sorsa, ámulok a gésák világától és érzem minden képkocka örömét, illetve bánatát.
A kivitelezés csodálatos. A képi világ lenyűgöző a jelmezekről nem is beszélve. Nem véletlen a három Oscar-díj (látványterv, operatőr és jelmezterv). Igazán művészire sikerült, amihez a zene tökéletesen harmonizál. John Williams, aki Golgen Globe-ot is kapott érte, zseniális. Érdemes végighallgatni a teljes albumot. (Ízelítőnek a bejegyzés elején talán a legütősebbet választottam.)
Mivel a könyvet csak most olvastam, míg a filmet évek óta újra és újra megnézem, nem emelhetek kifogást a színészek választása ellen. Bár, van egy olyan érzésem, ilyenre senki sem vetemedne. Mindenki a maximumot nyújtotta szerepében, én mégis kiemelnék kettőt a főszereplő, Zhang Ziyi, mellett.
Gong Li tökéletes választás volt Hatszumomo szerepére, amit a National Board of Review is elismert legjobb női főszereplőnek járó díjával. Nagyon tehetséges színésznő. (Amúgy játszott a Hannibal ébredésében is.)
A másik tehetség Michelle Yeoh (Mameha). Neki is voltak már neves szerepei. (Számomra kedves példát hozva: A selyemút árvái.)
Nem szeretem összehasonlítani a könyvet és a filmet, mivel két külön műfajról van szó. Itt még nehezebb lenne, mivel az író és a rendező nézőpontja egész más volt. Golden a japán kultúra tükrében írt, míg a rendező, Rob Marshall szemszöge az amerikai látásmódot tükrözi. A film így kevésbé hű Japánhoz és belesző egy kis amerikai vonalat. Ez azonban szerintem nem von le semmit a történet értékéből.
A film tehát egy kiváló adaptáció. A narrációért pedig külön piros pontot adok neki. Aki olvasta a könyvet, bátran nézze meg, nem fog csalódni.
Elsősorban drámakedvelőknek ajánlom, bár ezt a filmet csupán a látványért is érdemes végigülni.
Idézetek, érdekességek és botrányok:
Mivel nagyon szeretem ezt a történetet, cseppet nehéz minden gondolatomat szavakba önteni róla és mint már mondtam, elfogult vagyok. Úgyhogy nem bírok leállni anélkül, hogy az apróságokat meg ne osztanám olvasóimmal.
Kezdetnek egy magyar vonatkozás: A könyv hagos könyvként is megjelent, méghozzá Pécsi Ildikó narrációjával.
Néhány megkapó idézet, hogy még több kedvet csináljak az olvasáshoz:
"Az életben egyikünk sem találkozik annyi szeretettel, amennyire szüksége volna."
"Olyanok vagyunk, mint egy darab agyag, amelyben mindenki otthagyja az ujjlenyomatát, akivel az életben találkozunk."
"Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket."
"Sohasem az a célom, hogy legyőzzem azt, akivel küzdök. Mindig arra törekszem, hogy aláássam az önbizalmát. Aki kételkedik önmagában, nem tud teljes erővel a győzelemre koncentrálni."
Arthur Golden egyik meginterjúvolt gésája Ivaszaki Mineko volt, aki később beperelte a szerzőt. A per oka becsületsértés, mivel a hölgy úgy érezte, visszaéltek bizalmával és Golden elferdítette azt, amit mondott. Az ügyből egy újabb könyv született. Ivaszaki megírta saját történetét A gésák gésája címmel. A könyv elérhető magyarul és szeretném elolvasni puszta kíváncsiságból.
(Halkan szeretnék állást foglalni a kérdésben. Golden regényt írt és sosem állította, hogy valóság volna. Épp ezért, bár kétségtelen, hogy Ivaszaki adta Szajuri karakterének alapját, nem hiszem, hogy ez sértődésre adna okot. Az író művének tejhatalmú ura, úgy csavarja a dolgokat ahogy neki tetszik. Ráadásul nem írt semmi kimondottan bántót és főleg nem írt konkrétumokat (itt most a nevekre gondolok). Az ügy számomra nagyon pénzgyanús. No, de ez csak az én véleményem és ki vagyok én, hogy ilyen kérdésben ítélkezzem.)
A botrányok sajnos a filmet sem kerülték el.
Itt a legnagyobb sérelmet a színészek származása okozta, mivel a szereplőgárdának csupán csekély része japán. A többség kínai, ahogy a főszereplő, Zhang Ziyi. Információim szerint Kína fel is háborodott a színésznő kiválasztásán, mivel úgy élték meg a dolgot, mintha prostituáltat csináltak volna belőlük. Nos, ez hülyeség úgy, ahogy van, ám az ilyen érzelmekkel nem szabad játszadozni. A japán-kínai ellentét túl mélyen gyökerezik ahhoz, hogy félvállról vegyék.
A félreértések elkerülése miatt azonban muszáj megjegyeznem, hogy a gésa nem azonos a prostituálttal. A gésa művészt jelent, akinek feladata a szórakoztatás (társalgással, zenével, tánccal). Az első gésák amúgy férfiak voltak.
Golden könyvében többször hangsúlyozza, mit is jelent pontosan gésának lenni, ami a filmben is átjön. Az emberek azonban korlátoltan gondolkoznak és inkább elfogadják azt, ami korábbi ismereteik alapján kézenfekvőnek tűnik, minthogy töprengjenek kicsit.
(Amint időm és kedvem is lesz, elolvasom végre Lisa Dalby könyvét és részletes, illetve pontos információkat is hozok a témával kapcsolatban.)
Ez a bejegyzés csupán rövid helyzetjelentés célját szolgálja. Csapongani fogok a kevésbé és egyáltalán nem közhasznú gondolatok között. Néha azonban ilyen is kell, hogy rendet tehessek a fejemben.
Életmorzsák:
Ismét az iskolapadot koptatom. Fura, de örülök, hogy vége a nyárnak. A kánikulát nehezen viselem, mivel az ősz és a tél az én természetes közegem. Szeretem, ha reggel pulcsiba, vagy kabátba kell bújni, ha forró csokival melengethetem a kezemet és vastag, puha takaró alatt alhatok. Ráadásul a nyaram egy szóval összefoglalva: kudarc volt. Mikor pedig nem találom a helyemet, környezetváltozásra van szükségem.
Szóval jót tett a a félév kezdete, még akkor is, ha ismét túlvállaltam magam és még mindig nem érzem magam végzősnek. Pedig, ha sikerül tartom az ütemtervemet, a nyárra diplomás munkanélküli leszek. Micsoda biztató kilátások. Addig viszont még sok vizsga áll előttem meg a nagy dilemma, miből írjam a szakdogám. Erről azonban mélyen hallgatok, mert agyam olyan kihalt a témában, mint délben a Szahara .
Ami életem magánjellegű részét illeti, hasonlóképp alakult.
Nem szívesen írok a magánéletemről, mivel 1. a kutyámat sem érdekli, 2. nincs jogom mások dolgait nyilvánosság elé tárni. Így maradok a már jól bevált, saját szemszögem rövid ismertetésénél.
Mivel korábban megírtam, hogy Mr. A.-val egy pár lettünk, úgy gondolom, nem árt azt is közölni, hogy ennek vége. A múlt hétfő így tele volt lezárásokkal és új kezdetekkel. Büszkén jelenthetem, a lehető legsikeresebben rendeztük a dolgot. Szépen váltunk el, semmi morgás, neheztelés, csak öt perc alatt megbeszéltük és jóban maradtunk.
Barátaim persze pislognak nagyokat, főleg, hogy nem zuhantam mély letargiába. Én már csak ilyen érzéketlen dög vagyok. No, de most legalább sok barátommal leszek egy városban, ami növeli a szocializáltság érzetét.
Könyvmorzsák:
Egyetem ide, vagy oda, egy könyvmoly a tankönyvek között is moly marad. Persze olvasási tempóm lelassult, a minimális szabadidőm kitöltésére korlátozódott. Ez viszont csak azt jelenti, hogy a könyvtárból egyszerre csak maximum 3 kötetet vehetek ki és a könyves értékeléseimre többet kell várni. Viszont továbbra is több kötetet bújok egyszerre praktikussági szempontból. Egy vékonyabbat, amit cipelhetek magammal mindenhova és egy vastagabbat, amit este, puha ágyikóban olvashatok.
A nyár végével felújultak a könyvakciók is, így a gyűjtögető mániám is táptalajra lelt.
A héten vettem is három könyvet, kettőt használtan, egyet boltban. Arról, hogy melyek ezek és miért kerültek a polcomra, majd később. A hónap végi Könyves várólista rovatomban fogok beszámolni róluk.
Filmmorzsák:
Tartom magam a filmes rovat tervéhez, és már gyűjtögetem is hozzá az anyagot. Eddig három film van a listán, ám ez még bővülhet. A rovat kezdetét ugyanis áttettem a hónap elejére. Így a rovat első bejegyzésére október első hetéig várni kell. Ennek csupán egy oka van, túl sűrű lett a hónap vége, mivel ekkor írom a könyves rovatokat. Talán olvasóim is értékelik, ha nem a hónap utolsó napjaiban zúdítom rájuk közlendőimet, hanem szépen adagolva.
Tegnap amúgy majdnem a moziban kötöttem ki. Találkoztam Applequeen barátommal, ami általában filmnézéssel jár együtt. Végig is néztük a programot és két film keltette fel érdeklődésünket. Az egyik a Magic Mike, ám ezt csak este játszották, mi pedig a délutánt akartuk elütni a mozival. A másik Abraham Lincoln, a vámpírvadász, amit pedig a 3D miatt vetettünk el. Nem akartunk megint szemüveget venni, főleg úgy, hogy mindegyikünknek van már legalább kettő. Így a mozi végül ugrott, ám elhatároztuk, bármikor találkozunk, viszünk magunkkal 3D-s szemüveget.
Blogmorzsák:
Talán kicsit túl sokat vállaltam egyszerre korábbi bejegyzésemben (Szerencsecsillag) a blog fellendítésére. Nincs még annyi olvasóm, hogy minden működjön az ott összefoglaltakból, vagy csak egyszerűen nincs rá igény. Ez persze egyáltalán nem baj. Más irányba haladok tovább.
A szavazás ellenben sokkal jobban alakul, mint vártam, aminek nagyon örülök. Jó látni, hogy ilyen sokan foglalnak állást a kérdésben. Kap is majd a lezárulása után egy szép bejegyzést.
Ami pedig a rovatokat illeti, akadt egy új ötletem, ám ez még a jövő zenéje és a szavazás végső állásának függvénye.
Az ötletekre természetesen még mindig nyitott vagyok. Használjátok kedvetekre a megjegyzések opciót.
Nos, most ennyi közlendőm volt. Hamarosan az Egy gésa emlékiratai kritikájával jelentkezem. (Alig van belőle 60 oldal és úgy, de úgy imádom.) Addig egy tetszetős idézettel búcsúzom:
"Ha valaki azt mondja, hogy tudatlan vagy és levert, csak annyit mondj: "Nem t`om, és szarok rá." " /Winston Groom/
Már olyan sok jót hallottam erről a sorozatról, hogy nem bírtam a kíváncsiságommal. Elsősorban Robert Sheehan miatt érdekelt. Ő fogja játszani a most készülő Csontváros filmadaptációban Simon Lewist és az árnyvadászrajongók többsége örömmel fogadta a Misfits-ben nyújtott teljesítménye miatt.
Nos, én nem voltam elájulva tőle, mivel eddig csak a Cherrybomb-ban láttam, az meg nem igazán tetszett.
Most azonban, hogy megnéztem, mire ez a nagy felhajtás, megváltozott a véleményem.
Robert egyszerűen zseniális!
Ha ennyire jól el tud játszani egy degenerált marhát, akkor Simonnak is tökéletes lesz. Iszonyatosan jó színész. Máris kifejtem, miért. Szóval Misfits, vagyis Kívülállók.
Ismertető:
"Adott egy csapat fiatalkorú bűnöző egy kis lepukkant angol kisvárosban, akiknek közösségi munkát kell végezniük és egy nap jön egy vihar, amitől szuperképességeik lesznek. Hogy ne legyen egyszerű a dolog, mindenki érzi, hogy a vihar változást okozott, de nagyon lassan ébrednek rá arra, hogy szuperképességeket, és abból is milyet kaptak."
Tudom, az ismertető nem mond sokat, de ez így jó. Ezt a sorozatot látni kell.
Azért megpróbálom összefoglalni, miért is.
A srácok vagány, laza arcok, igazi bajkeverők. Nekem az első részben még túl zakkantnak tűntek, ez azonban hamar megváltozott és elkezdtem szeretni előbb Nathan karakterét, majd Simont és a többieket.
Minden epizódban egy újabb megoldásra váró probléma kerül az útjukba, miközben a közmunkát végzik, ráadásul mind a viharral van kapcsolatban. Nem lövöm le a poént, maradjon titok, kit milyen képességgel áldanak meg a villámok, de azt megsúghatom, tökéletesen passzol a személyiségükhöz. Ettől azonban nem lesznek önjelölt szuperhősök, csak még zűrösebbek.
A karakterek jól kidolgozottak. Mindegyik egy extrém egyéniség, ami sokszor ellentétet és feszültséget okoz közöttük, néha azonban pont erre van szükség, kiegészítik egymást.
Bárki is írta a történetet, az epizódszereplők hátterét egy őrült zseni. Annyira elvan találva minden apró kis részlet attól kezdve, kit miért ítéltek közmunkára, a felügyelőkön át, a furábbnál furább néhány részes karakterekig. Minden rész bővelkedik a meglepetésben, a konfliktusokban, az eszméletlen szövegben és a rengeteg poénban.
Első résznél még féltem, hogy túlságosan értelmetlen lesz és elszaporodnak majd a durva poénok. Aztán ez alaptalannak bizonyult, mikor rájöttem, hogy ez a sorozat mindent kifiguráz, még saját magát is. A sok káromkodás pedig annyira jól volt időzítve, hogy már észre sem vettem.
Nem vagyok szinkronellenes, mégis azt kell mondanom, ezt eredeti nyelven érdemes megnézni. Nem csupán a poénok és beszólások miatt, hanem Kelly (Lauren Socha) akcentusa miatt is. Az ő szájából még a leggagyibb beszólás is kemény alázásnak hangzik.
Még egy aprócska poént sem szereznék lelőni, mivel ezek adják a sorozat gerincét, így nem is igazán tudom, miről írhatnék. Talán egy gyors összegzés két kedvenc karakteremről még belefér.
Nathan (Robert Sheehan) felülmúlhatatlan. Ilyen arrogáns, szókimondó seggfejet még nem láttam. Mégis van benn valami, amiért nem lehet nem szeretni, hiába mond mindig óriási baromságokat, tesz hülyeséget gondolkodás nélkül és szól be mindenkinek, aki szembe jön vele. A lazasága és az egész lénye zseniális. Ehhez pedig Robert színészi tehetsége kellett. Amilyen fejeket vágott, amilyen mozgása volt, azt tanítani kellene.
Aztán ott van Simon (Iwan Rheon) az eszméletlen hidegvérével. Ő már a tekintetével is a kanapéhoz szegezi a nézőt. Van benn valami ijesztő a merev tartásával, a csendes megfigyelésével és a szörnyű frizurájával. Tipikus pszichopata megjelenése ellenére azonban mégis szimpatikus. Ráadásul hihetetlenül aranyos, ha mosolyog.
Mikor pedig ezek ketten egy légtérben vannak ott a néző kezdhet aggódni, nehogy a padlón kössön ki a nevetéstől.
A film humora amúgy kemény szarkazmus, válogatott szitkokkal és helyzetpoénokkal fűszerezve. Igaz, minden, ami elhagyja Nathan száját, mocskosul vicces.
Persze a többi karakter se rossz, csak engem teljesen hidegen hagyott a szerelmi szálak alakulása és ők kevésbé elvetemült vadállatok, mint az emlegetett két delikvens.
A sorozat tehát nagyszerű munka, a színészekre nem lehet panasz, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kikapcsolódásra és sok nevetésre vágyik. Őrült, de szórakoztató.
Eddig három évadot ért meg, ebből én csak kettőt láttam. A harmadik évad első epizódjánál ugyanis félbehagytam, mivel Nathan nélkül nem az igazi és a történet sem a régi már. Ám így is volt két csodálatos évad, vagyis 13 epizód, amin szétröhögtem az agyam.
Nem bírom megállni videó nélkül. Mivel nem nézek több epizódot, elkezdtem összeválogatott poénokat nézegetni. Gondoltam, beteszek egy ilyen Nathan-mix-et, aztán rájöttem, ezzel elrontanám a poénok meglepetését. Ezért egy másfajta szösszenetet hoztam a legőrültebb kívülállóról. Mivel erős spoilert tartalmaz (az első évad utolsó részének legütősebb képkockáit) csak akkor nézd meg, ha már láttad a sorozatot.
Vigyázat spoiler és vigyázat Nathan támad!
Halkan megjegyzem, mikor az évad végére értem, szinte felkiáltottam: "Robert, tökéletes Simon Lewis lesz belőled!" Aki olvasta a Hamuvárost és látta a sorozatot, az tudja, mire gondolok. ;)
Ráadás:
Támadnak az írek!
A Csontváros filmmel foglalkozó bejegyzéseimben, már írtam, hogy az ír színészek szinte támadásba lendültek. Nos, erre egy újabb jó példa a Misfits. Robert Sheehan ír származásával színesíti a sorozatot, amihez társa Iwan Rheon (Welsh-is születésével). Olyan jó látni, hogy egy brit sorozatban ennyire változatos a szereplőgárda.
Veszélyesek ezek az srácok, csak úgy ukmukfukk belopják magukat az ember szívébe. :)
Robert és Iwan ebéd közben épp megbeszélik az akcentusok nehézségeit:
Update:
Most olvastam a hírt, hogy Iwan Rheon szerepelni fog a Trónok harca harmadik évadjában. Ezt még muszáj volt közölnöm, annyira örülök a hírnek.
Végre elmondhatom, hogy olvastam Nalini Singh tollából, illetve azt is, hogy olvastam az Egmont Kiadó egyik kötetét.
Hogy ez miért ilyen fontos nekem? Mert már rettentő kíváncsi voltam.
Történt ugyanis, hogy a könyvtárban bolyongva az írónő nevére bukkantam, ami ismerősnek tűnt. Molyon meglehetősen sokszor hallottam már róla, többnyire jókat.
Aztán ott volt a sok érdekesnek tűnő könyv, amit az Egmont Kiadó jelentett meg, így rájuk is kíváncsi lettem. A kiadó profilja úgyis beleesik az érdeklődési körömbe.
Nos, így esett meg, hogy rövid gondolkozás után hazahoztam magammal az Angyalvért. Nem bántam meg.
A borító csodálatos. Szeretem a sejtelmes külsőt és a véres toll nagyon el lett találva. Redl Anna borítótervező nagy tapsot érdemel. Külön piros pont jár továbbá a belső borítóért, ami piros.
A könyv 440 oldalával számomra már megszokott vastagságot mutat. Épp a kényelmesen olvasható kategóriába tartozik. (Bár szeretem a vastag köteteket, azok nem mindig praktikusak hordozhatóság szempontjából). Betűtípus is ideális.
Látszik, hogy a kiadó elég időt fordított rá, amit a szöveg tisztasága is mutat. Csupán néhány elgépelést találtam, ám egyik sem volt olvasás szempontjából zavaró.
Az Egmont Kiadó így megnyert magának, bár nem adják olcsón ezeket a szépségeket.
Fülszöveg:
"A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában – abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete – még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania.
Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket…"
Elsősorban kíváncsiságom csillapítása miatt kezdtem bele. No, meg mert angyalok a főszereplői, ami szintén felpiszkálta érdeklődésemet.
Érdekes, hogy a vámpírok helyét kezdik átvenni az angyalok, már ami a paranormális könyveket illeti. Szerintem, mégsem kellene aggódniuk a vérszívó drukkereknek, mivel angyalokról nehezebb írni és egyelőre nem robbantak be a piacra. Ez pedig számomra még vonzóbbá teszi őket.
Az elején aggódtam. Féltem, hogy Anita Blake utánzat lesz és át fog menni pornóba. Szerencsére, nem így történt. Mégis az első száz oldalig nem nyerte el tetszésemet.
Az akció lapos volt, nem érdekelt Elena és Raphael verbális párbajai arról, melyikük a vagányabb. Sőt, még az arkangyal karaktere sem tetszett. Az írónő beállította a város legridegebb szexistenének, akit senki sem érhet el, erre a következő félszáz oldalon nem tett mást, mint megpróbált bejutni a főszereplő bugyijába. Ezzel pedig a nyomozós, gyilkosságfelderítős szálat teljesen mellőzték.
Így a könyv egyharmadán csupán azért rágtam át magam, mert a körítés humoros, a szereplők beszólásai felüdítettek és rettentő kíváncsi voltam már a mumus Urramra.
Közben pedig az angyalokon töprengtem és nevettem a fejemet fogva. A világ érdekes, de nem túl kidolgozott. Értem én itt az angyalok bizonyos tulajdonságaira. Ezek közül is egyre: szárnyuk van.
Az írónő minden második bekezdéseben leírja, milyen szépek Raphael szárnyai (na meg szeme), mégsem bírtam elképzelni néhány dolgot. Egy magas, izmos férfi földet söprő szárnyakkal, oké. Repül velük, oké. De hogy a búbánatba veszi fel és le az ingét?
Mert tudjuk, hogy spéci széke, ágya, fürdőszobája van miattuk, de semmit nem tudunk a ruhatáráról. Leszámítva a tényt, hogy folyton szívdöglesztő a megjelenése. Gondolom, én voltam az egyetlen, aki, mikor Raphael vetkőzni kezdett, a homlokát ráncolta és agyalt, lyuk van vajon a szárnyaknak, vagy nincs is háta az ingének, ahelyett, hogy a papucsába olvadt volna.
A másik dolog, amin jót nevettem, már a cselekmény beindulása után jött elő.
A dolgok ugyanis tetszetős irányt vesznek néhány gyilkosság után. Főhősök végre akcióba lendülnek és kicsit kimásznak a romantikus-erotikus ködből, ami rájuk telepedett.
Szóval nekiállnak nyomozni és itt már sírva röhögtem. Elena különleges képessége egyszerűen nevetséges: olyan , mint egy vadászkopó, szag után nyomoz. Az arkangyal csettint, mire a főhős megy az orra után, szó szerint. Valami egyedibbre számítottam...
Mindezen hiányosságok ellenére lekötött a könyv. Kíváncsian figyeltem, mi sül ki a dolgokból és megnyugodva érzékeltem, Raphael birtoklási vágyának köszönhetően, hiába a sok szexi hím, nem lesz itt orgia. Közben egyre több morzsát szedtem össze az angyalok és vámpírok ügyes-bajos dolgairól, ami jót tett a könyv világáról alkotott képemnek. Ráadásnak nevettem a humoros részeken.
A karaktereket is megkedveltem. Raphael személyisége kiforrt, míg Elena összekapta magát. Ransom, Dimitri és Méreg pedig igazi színfoltot nyújtott.
Összességében, bár a vége teljesen kiszámítható volt, kikapcsolódásnak tökéletesnek bizonyult. Senkit se tévesszenek meg negatívabb soraim, végül is tesztet a könyv. Nem bántam meg, hogy elolvastam és a folytatásra is kíváncsi vagyok, ám nem nyűgözött le annyira, hogy rajongó legyek. A vámpírok és angyalok pedig cseppet sem lettek szimpatikusabbak, bár kétség kívül egzotikus ez az összeállítás.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a paranormális románcokat, az angyalokat és a szerelmi szál erőteljesen erotikus töltetét.
A hátsó borítón szereplő felhívás, a felnőtt tartalom, a brutálisan véres gyilkosságok és a főszereplők túlfűtött vonzalma miatt van. De nem kell tőle megijedni, mindkettő mértékkel van a könyvbe építve.
Néha magammal cipelem az aktuális olvasmányomat, ha tudom, lesz néhány percem egy-két oldal átlapozására. Így történt, hogy Angyalvért olvasva sütöttem muffint.
Nem vagyok konyhatündér típus, csak ritkán vetemedem sütésre, főzésre. Egyik este mégis nekiláttam körtés muffinokat készíteni. Azért este, mert ilyenkor csak az enyém a konyha.
Szóval sütöttem, miközben bömbölt a rádió, és amint sütőbe kerültek a finomságok, leültem olvasni egy kancsó tea mellé. Így egyszerre tudtam figyelni a muffinokat és Elena egyre sokasodó problémáit.
Az idilli estét meg is örökítettem a mellékelt képpel. Mert nincs is jobb, mint könyvet bújni forró tea és frissen sült finomságok társaságában.
Kiegészítés:
Nalini Singh (aki amúgy új-zélandi származású) a sorozatírók közé tartozik.
Az Angyalvér az Angyali vadász sorozatának első kötete, amit még négy másik rész követ. Ezek közül három (Angyalcsók, Angyaltánc, Angyalkard) szintén elérhetők magyarul. Az ötödik könyv (Angel's Strom) szeptemberben fog megjelenni, így a magyar kiadásra egy kicsit még várni kell. Ha információim nem csalnak, az ötödik lesz a sorozat befejező része.
Ehhez a sorozathoz azonban tartozik egy kis ínyencség is, egy novelláskötet, amiben a mellékszereplők életébe nyerhetnek bepillantást a rajongók. Ez a könyvecske Angyali szárnyalás címen magyarul is elérhető.
Az írónő egy másik sorozatot is írt, amit az Egmont Kiadó szintén megjelentetett hazánkban. Ennek a sorozatnak magyarul elég hosszú címet adtak: Egy világ - két faj - állandó küzdelem. A sorozat 11 könyvből áll. Magyarul az első négy rész érhető el (Vonzódás, Látomás, Borzongás, Feloldozás).
Az Angyalcsókot láttam a könyvtárban, így biztosan elolvasom, meg amúgy is érdekel a sorozat folytatása. Az arkangyalok háza táján épp elég sok a sötét folt, hogy további izgalmakat ígérjen.
A másik sorozat két kötetét is észleltem a könyvtár polcain, így annak is nekilátok majd valamikor.
Könyvsorozat második részét hoztam, így aki még nem olvasta az elsőt, A szellemidéző, az jobban teszi, ha ezt a bejegyzést kihagyja. Igaz, most sem áll szándékomban spoiler-re vetemedni, de jobb az óvatosság.
Ez a könyv már egy jó ideje csücsült a polcomon. Még a Könyvmolyképző Márkabolt nyitási akciójában szereztem be, azóta pedig halogattam.
No, nem mintha nem érdekelt volna, hiszen az első részt imádtam, csak valahogy nem volt hozzá hangulatom. (Ráadásul épp a bőség zavarával küszködtem, azt sem tudtam, melyik könyvhöz kapjak.)
Múlt héten azonban eszembe jutott, mivel felrémlett bennem, hogy szinte pontosan egy éve került először kezembe a sorozat első kötete. A hangulat így megteremtődött hozzá és bele is vágtam.
A borító ismételten gyönyörű lett. Talán egy picikét jobban is tetszik nekem, mint az előző a kék csipkemintás hátsó borító miatt.
Oldalszám szintén követi elődje példáját, ám a magyar szöveg jóval letisztultabb. Itt is észrevettem elgépelési hibákat, felesleges, vagy kihagyott szavakat, de egyértelműen kevesebbet, ami a javulás tendenciáját mutatja. Ezzel pedig határozottan elégedett vagyok.
Fülszöveg:
"Chloé valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta. Chloé megváltozott, egyedülálló képességekkel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, véget kell vetni ennek a kísérletnek – örökre…"
Mivel az első rész nagyon tetszett, alig vártam a folytatást a függővég miatt. Jó az olvasási memóriám (Néha már-már félelmetesen jó, de sajnálatos módon csupán regényeknél működik.), így könnyedén fel tudtam venni a fonalat és ott folytattam, ahol egy éve abbahagytam.
Meg kell jegyeznem, hogy akkor kezdtem bele, mikor nagymamámhoz indultam néhány napra. Szóval egy falujáró buszon zötykölődve nyitottam ki és egyből bele is merültem. Mosolyogva olvastam és ahogy felcsaptak elmémben az előzmények történései, rájöttem, hiányzott ez a hangulat. Utána azonban, bár terveztem, hogy este és reggel is olvasok, csupán lefekvés előtt tudtam néhány fejezetet befalni, míg haza nem értem.
Már nagymamámnál is éreztem, hogy valami nem stimmel. Ezt azonban betudtam a fáradtságnak, túlpörgött agyamnak (ami egy másik történet körül kószált...) és egyéb kifogásoknak. Mikor azonban már saját szobám kényelmében is megtört a könyv hangulatának varázsa, kénytelen voltam beismerni a hibát.
Ez a kötete nem adta azt, amit az első. Ott minden lassú mederben folyó titokzatos borzongásnak hatott. Élveztem, hogy nem tudtam, milyen rejtély vár rám a következő fejezetben. Ennél ez hiányzott.
A cselekmény most is lassan indult, ám annál pörgősebben folytatódott. A rejtélyek pedig hibernálódtak. Semmi újat nem tudtam meg, csak egyre több zavaros katyvaszt és feltételezést. Az egész Edison Csoport egy vicc.
Chloé szimpatikusból semlegesre váltott. Nem volt vele különösebb problémám a naivságát leszámítva. Bírtam a filmes beszólásait és az ő képessége még mindig ütött. No, nem ököllel, csak úgy finoman, tinikönyvhöz illő mértékben. (Anita Blake nálam az abszolút nekromanta, így nem igazán lepődöm meg egy-egy csoszogó hullától.)
Mégis azt kell mondanom, hogy amíg nem léptek a képbe a fiúk (úgy a 100. oldal után) kicsit untam a könyvet. A sok dilis a csoportban, meg a hülye libák (itt Rea-re és Torira gondolok) bosszantottak. Minden érvük és mondatuk szánalmas volt, akár egy rozoga kártyavár. Liz ellenben kellemes csalódást okozott.
Aztán szerencsére megkaptam a tesztoszteron adagomat és nevethettem Tori (aki kezdett szimpatikus lenni) és Simon szócsatáin és olvashattam Derekről. Üdítő volt.
A varázs azonban elszállt, ahogy a cselekmény megint kezdett ellaposodni. Az egész szökés egy mókuskerékre hajazott, egyik véletlen halálos veszélyből a másikba.
De most komolyan, mennyi az esély arra, hogy egy csapat fiatal szökevény röpke két-három nap alatt talál egy hullát, belebotlik néhány harcos kedvű utcakölyökbe, no meg két kőbunkó vérfarkasba? Tudom, tudom, élveznem kellett volna az izgalmakat és befogni. Valahogy mégsem tudtam, mivel az utóbbin kívül mindegyik helyzetben Chloé ostobasága váltotta ki az éles helyzeteket.
A könyv végére szerencsére az akció is nagyobb fordulatszámot vett, jobbak lettek a leírások és nagyobb lett a tétjük. Így a cselekmény javuló tendenciát mutatott és az utolsó száz oldalra úgy belejöttem, hogy nem tudtam letenni, hajtott a kíváncsiság.
Mégis azt kell mondanom, cseppet csalódtam ebben a könyvben. Sokkal jobbra számítottam. Egyszerűen nem tudom elfogadni a háttér kidolgozatlanságát (értem itt az Edison Csoportot meg a hozzájuk kapcsolódó dolgokat). A történetet nem vihetik el a zombik meg Derek személyiségének lehengerlő ereje, ide több kell, nekem legalábbis.
Összegezve nem olyan jó, mint vártam, viszont a srácok még mindig szimpatikusak, a borongós hangulat még mindig adott és a szerelmi szál sem lett túlerőltetve (Tartsa meg az írónő ezt a jó szokását!). Folytatásnak gyengécske, ám ha a harmadik rész ütős lesz, átkötő könyvnek megteszi.
Azoknak ajánlom, akiknek tetszett az első kötet, ők ugyanis megtalálják a hiányosságok mellett a szépséget is ebben a könyveben. (Ahogy én tettem, hiába lett kicsit erős a kritikám.) Akiknek azonban A szellemidéző nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, azt ajánlom, várják meg, míg megjelenik a harmadik kötet, hogy egészében lehessen látni a sorozat ívét.
Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején írtam, ez a könyv Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának második része. A sorozat harmadik és befejező darabja, The Reckoning (Leszámolás), az ősszel fog megjelenni magyarul. A Könyvmolyképző Kiadó legalábbis ezt ígérte és szerencsére már leszoktak a halogatásról.
Mivel nagyon szépen mutatnak a könyvespolcomon és szeretem, ha teljes sorozatok vannak birtokomban, amint leárazás lesz, beszerzem a harmadik részt is.
Meg kell azonban még jegyeznem egy nem elhanyagolható tényt. A trilógiához kapcsolódik egy másik trilógia is. (Kezdek egyre jobban fújni a sorozatírókra... -.-") Ez pedig a The Darkness Rising címet viseli, aminek eddig az első két részével (The Gathering, The Calling) készült el az írónő.
Hogy ez miért érdekes és miért húzom a számat? Mert a két trilógia testvérnek is tekinthető. Egy világban játszódnak, egy konfliktushelyzet köré építve és ha hihetőek az elterjedt pletykák, a 2013-ban megjelenő utolsó könyv, The Rising, újra előveszi a Sötét erő trilógia szereplőit. Vagyis hat kötetet kellene beszereznem, hogy maradéktalanul teljes legyen a sorozatom.
Ezt viszont, ha reményeim beteljesülnek, nem fogom megtenni. Én ugyanis azt várom, hogy a harmadik rész ütős legyen és lezárja a történetet, legalábbis ami a főszereplőket illeti. Annyira ugyanis nem találom jónak, mint mondjuk Cassandra Clare munkáit, hogy csak a szereplők picike részvétele miatt egy újabb trilógiába is belevágjak. Ám ezen ráérek akkor agyalni, ha már mindhárom könyv a polcomon pihen.
A blog főleg önkifejezés céljából jött létre és most is elsősorban a saját véleményem szócsövét jelenti. Ugyanakkor lassan három éve csinálom, így talán már akad annyi rendszeres olvasóm, vagy időnként visszatérő látogatom, hogy őket is bevonhassam kicsit a blog életébe.
Ehhez azonban idő kell, na meg a másik fél beleegyezése.
- Első kezdeményezésem a különböző rovatok, amikből egyelőre kettő van (Könyves kívánságlista, Könyves várólista). Ezekhez akad még néhány ötletem, de te is segíthetsz.
Ha tudsz egy témát, amiről érdekelne rendszeres véleményem, oszd meg velem bátran.
- Második lépés egy kis közvélemény-kutatás, amivel felmérhetem, miről is olvas szívesen az erre kószáló. A szavazás egy hónapig tart és az első két hely győztesével garantáltan többet fogok foglalkozni.
- Harmadik pedig egy felhívás:
Kedves olvasóm,
Ha szeretnéd megosztani velem véleményedet, kérlek, ne habozz. Kíváncsi vagyok, milyen témában írt bejegyzéseimet olvasod szívesen, mi az, ami szerinted hiányzik, amiből nincs elég, vagy amit rosszul csinálok. Ígérem, minden észrevételt megfontolok. :)Szavazz, írj a chat mezőbe, vagy szólj hozzá megjegyzésben!
Szellem
- Negyedik (bónusz) lépés egy kérdés-felek játék:
Ahogy engem érdekel olvasóim véleménye a bloggal kapcsolatban, úgy titeket is érdekelhet az enyém bármilyen témáról. Így egy lehetőséget ajánlok, vagyis havonta egy bejegyzést, amiben csak olvasói kérdésekre felelek. Kérdezhetsz, amiről csak szeretnél, nem marad őszinte válasz nélkül.
(Ez azonban csak akkor fog működni, ha összejön legalább 10 kérdés a hónap végére, mivel így tudok megtölteni vele egy teljes bejegyzést.)
A kérdéseket ennek a bejegyzésnek megjegyzés fülébe várom. Csupán egy kérésem van: NE névtelenül. (Nekem mindegy, hogy a valódi nevedet, a szomszéd kismacskáét, vagy néhány kusza betűt használsz, csak legyen valaki a kérdés mögött, akire hivatkozhatok válaszadáskor.)
Hogy látszódjon, nem a levegőbe beszéltem az imént, el is kezdem a reagálást olvasóim megjegyzéseire. Ezúttal Zsancy volt a kezdeményező fél, így az ő ötletére felelek.
Felvetette, hogy legyen filmkritika rovat heti vagy havi rendszerességgel.
Válaszom: Ötletnek kiváló. Valóban megcsappant kicsit a filmes bejegyzéseim száma, mivel elsősorban a rám nagy hatást kifejtő filmekről szoktam írni, vagy arról, amit épp megnéztem a moziban. Ezekből azonban kevés van, így nem tudnám garantálni, hogy akár havonta belefutok hasonlóba.
Filmkritika rovat tehát nem lesz, inkább egy másik opciót ajánlok:
Megpróbálok egy filmes rovatot összehozni, amiben összefoglalom azokat a filmeket, amiket megnéztem, de nem szánnék nekik egy teljes bejegyzést, illetve megemlítem, milyen, szerintem érdekes, újdonságok várhatóak a közeljövőben széles vásznon, vagy DVD-n.
(Hónap végén várható belőle a próba, addig gyűjtögetem az anyagot hozzá.)
Nos, valahogy így képzeltem el az olvasók bevonását. Talán kicsit nagy falat lesz. Talán nem tudok megfelelni minden igénynek, talán nincs is kedve az olvasóimnak ilyen butaságokhoz. Amíg azonban nem próbáltam, nem tudhatom biztosan...
Ennyit a technikai dolgokról, most bele is vágok bejegyzésem fő témájába.
A Szerencsecsillag meglehetősen új alkotás, hiszen tavasszal került a nézők kíváncsi tekintete elé.
Nicholas Sparks regényei népszerűek nem csupán a romantikus könyvrajongók, hanem a filmes rendezők körében is. Ha a Szerelmünk lapjaira gondolunk, mondhatjuk, joggal. Sparks már bebizonyította, tud szép szerelmes történetet írni (Igaz, még nem volt szerencsém olvasni a tollából, de ezt majd pótolni fogom.), ami a vásznon is megállja helyét. Így jött létre a fent említett kultuszfilmen kívül a Kedves John, illetve Az utolsó dal filmadaptációja.
Mindhármat láttam és bár az elsőt nagyon szeretem, a másik kettő nem nyűgözött le. (Ha rangsorolnom kellene: Szerelmünk lapjai kapná a dobogó csúcsát, Az utolsó dal az ezüstöt, míg Kedves John a bronzot.)
Tehát nem meglepő, hogy egy újabb regényét vették elő, ezúttal a Szerencsecsillagot.
Ismertető:
"Logan Thibault (Zac Efron) miután leszerel a tengerészgyalogságtól elindul megkeresni azt az ismeretlen lányt, akinek fényképét a háború során találta: azóta hisz benne, hogy ez a kép védte meg őt Irakban a rá leselkedő haláltól. Mikor rátalál a gyerekét egyedül nevelő fiatal nőre (Taylor Schilling), képtelen elárulni, hogy miért is érkezett. Munkát vállal a családnál, és a kezdeti bizalmatlanság ellenére egyre közelebb kerül Beth-hez. De az egykori katonát nyomasztja a titok, amit magával hozott, és ami talán közéjük állhat."
Mikor először hallottam erről a filmről, a következő gondolat szaladt át agyamon: "Akarok én Zac Efron filmet nézni?" A mai napig nem akartam.
Lehet megkövezni, de néha engem is elérnek az előítéletek. Esendő ember vagyok. Zac neve pedig gyakorlatilag egybeolvadt a High School Musical nevű förtelemmel.
Mielőtt jogtalan vádaskodáson és még több előítéleteken kapnának kedves olvasóim, be kell vallanom, láttam. Volt szerencsétlenségem megnézni az első részt.
Még gimibe jártam és már nagyon nagy felhajtás volt körülötte, mikor egy buliba készültem a barátaimmal és váratlanul elkapott valami vírus. Teljesen kiütött, így az utolsó pillanatban visszamondtam és otthon maradtam. Bevackoltam magam a tévé elé és épp a szerelmesen dalolászó hangjegyekre bukkantam. Lázas, fejfájós hangulatomhoz meg is felelt, de csak rosszabbul lettem az önkéntes agysejtrombolástól.
Szóval joggal kritizálhatom, bár tudom jól, ez a gyerekeknek tetszik és valóban inkább dalolászó tiniket nézzenek vérengző zombihadsereg helyett, így inkább nem teszem.
Zac tehát nem lett a szívem csücske.
Aztán olvastam jó néhány pozitív értékelést és elkezdte piszkálni a fantáziámat. Ma pedig összeszedtem magam és túllépve Zac éneklős, nyálas múltján, meg a sablonosnak tűnő ismertetőn, és megnéztem.
Bár a sztori elsőre valóban ismerősnek és már lerágott csontnak tűnik, nem az. Sparksnak van fantáziája átírni a közhelyes dolgokat.
A veterán katonát üldöző emlékek és a nagy titok, ami a szerelmesek közé állhat, így lett puszta kiegészítés.
Volt benn ugyanis jó néhány új és érdekes mozzanat.
Tetszett, hogy a katona mérsékelten emlékszik a frontra. Tudom, nem könnyű visszailleszkedni a társadalomba a halállal töltött napok után, mégis erős túlzásnak érzem a teljesen zakkant vagy épp totálisan érzéketlen veteránokat.
Tetszett a szoros állat-ember kötelék (Zeusz egy tündér.) és a gyaloglás, ami sokat nyomott számomra Logan jellemének megítélésekor.
Tetszett Beth családi háttere. Imádtam a nagyit és bírtam a kiskölyköt. A hegedűért pedig piros pont jár. Tetszett a seriff karaktere és a csattanó a végén.
Nem tetszett azonban a történet lassúsága. Iszonyatosan vontatottan bontakoztak ki az események, amiknek az alakulását már az első képkocka után tudtam.
Zavart, hogy a feszültség végig ott bujkált a jelentekben és mégis ennyire fura lett, mikor robbant. Jó húzás volt meglepetés szempontjából, valami azonban nekem mégis hiányzott.
A karakterekre nem lehet panaszom, szépen felépítettek. Beth reagálása néha idegesítő volt, de csupán azért mert nő és a nők hajlamosak bolhából elefántot csinálni. Logan nyugodtsága viszont elfelejtette velem.
A színészek jól játszottak és kellemesen csalódtam Zac képességeiben.
Határozottan levetkőzte a nyálas tinisztár szerepet. Megemberesedett kicsit, ami kegyetlen jól áll neki. (Mellékelt képen erről mindenki meggyőződhet.) Éljen a rövid haj, meg a borosta! Így még a valóban nagyon szép szemét is értékelni tudtam. Mégis a legjobban a tartásával győzött meg. Nem hittem volna, hogy aki táncolgatva énekel, az tud ennyire katona lenni. Tökéletes volt a tartása. Egyenes, határozott, mégsem merev, pont mint egy igazi katonának. Jó színész lett belőle és kíváncsian várom, mit hozhat még a jövőben.
A két főszereplő kapcsolatát is sikerült visszaadniuk szépen kivitelezett, romantikusan erotikus ágyjelenetekkel megkomponálva. A visszafogottság ugyanis néha célravezetőbb és sokkal többet nyújt, mintha mindent a nézők arcába vágnának.
Ha a cselekmény nem lett volna vontatott, egy rossz szavam sem lehetne.
Összegezve tehát ez egy lassú, romantikus dráma. Sparks kedvelőknek kötelező darab, de meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy kis romantikára vágyik emberi és mély szereplőkkel és egy csipetnyi szomorúsággal. Aki azonban nem szereti a lassan mozgó történeteket és hamar elunja magát, ha csak a partvonalon bizsereg egy kis feszültség, az keressen inkább egy másik filmet.
Ami a Sparks filmadaptációk besorolását illeti, Szerelmünk lapjai fényévekkel vezet, míg a Szerencsecsillag bekúszott Az utolsó dal mellé. Karakterekben előbbi, drámában inkább utóbbi jeleskedik.
Kíváncsian várom, melyik Sparks regény lesz a következő és nagyon remélem, hogy a tinisztár tendencia nem folytatódik. Lehet pesszimistának nevezni, de szerintem Zac este egy ritka, pozitív csoda.
