Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Szeretek a polcok között mazsolázgatni és megérzésből választani. Így voltam akkor is, mikor már harmadszorra szemeztem a Bűvös várossal. Kisvárosom könyvtárában ugyanis két-három darab is van belőle, így mindig a polcsor egy bizonyos sarkában csücsült. Legutóbb pedig engedtem a késztetésnek és magammal hoztam.
Érdeklődésemet elsősorban a borítón világító sárga jel keltette fel. Könyvmolyképző Kiadó sötét örvény (hard selection) sorozatával kellemes tapasztalataim voltak Brent Weeks könyveinek köszönhetően. Ráadásul már vágytam valami ütős, kemény történetre.
Ezen kívül maga a borító is csábított. Szeretem a fekete-fehér borítókat, kifejezőek. Meg úgy általában szeretem a feketét (körömlakktól, a tusrajzokon át a cipőkig). A borító amúgy szerintem tökéletes lett. Bárki is tervezte (sajnos nem írták ki a nevét a címoldalon) tapsot érdemel.
Könyvmolyképzőtől már megszokott paramétereket tartja átlag vastagságával. Ennyi azonban elég is a külsőségekből.
Fülszöveg:
"Henry szenved. Szenved, mert a terápia nem mindig működik. Szenved, mert a lányokkal nem igazán tud zöld ágra vergődni. Szenved, mert van egy új haverja Charlie, aki imádja, ha Ő szenved. Persze Charlie szerint ez mind az élet része. Henry szeretné elhinni, hogy ez így is van. Meg szeretné azt gondolni, hogy élet és fájdalom egymástól tisztes távolságban tarthatók. És szeretné meggyőzni magát arról, hogy tulajdonképpen egyik sem számít."
Nem is tudom, mit vártam tőle. Talán valami ütőset, amitől a padlón köt ki az állam, vagy úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. (Ezek mind az Éjangyal trilógia által gerjesztett asszociációk voltak.) Talán valami érdekes és izgalmas, valódinak ható iskolai történetet. Talán egyiket sem igazán.
Nem voltak konkrét elvárásaim, így mikor elkezdtem, kellemesen csalódtam. Pont belefért a táskámba, így cipeltem magammal az egyetemre és a buszon, sétálva, két óra között a parkban vagy a folyosón, esetleg órán a pad alatt olvastam. (Utóbbi csak egyszer fordult elő, mikor az unalomtól már rituális öngyilkosságon törtem a fejemet.)
Közönség mellett azonban nem épp kifizetődő olvasni, mivel a könyv első fele tele van sötét, morbid, szarkasztikus humorral és olyan szóviccekkel, amiktől fel-felkacagtam. Hülyének is néztek a buszon meg a parkban, ahogy vigyorogtam, mint a vadalma.
Ezt a fajta humort azonban nem mindenki gyomra veszi be. Szobatársam, akire a legkönnyebben rázúdíthattam, mit is olvasok, csak kényszeredett mosollyal húzta fel a szemöldökét. Ráadásul ez a humor csak szövegkörnyezetben üt igazán. Az első néhány fejezet így Csikoszokni barátom egyik kedvelt olvasmányát juttatta eszembe, az Adrian Mole könyveket. Abban is ilyen banális marhaságok vannak.
Ízelítő, csak erős idegzetűeknek:
"Pina: A nyelvtörténet egyik legdurvább szava. Biztos a soviniszták találták ki, hogy megfosszák a nőket a szavazati joguktól és az egyenlő fizetéstől. Soha ne használjuk!
Punci: Az elnyomó, érzéketlen hímnemű kapitalista hadigépezet újabb gonosz kreálmánya. Nem olyan elvetemült, mint a pina, de ezt se használjuk!"És egy kevésbé trágár, de találó másik:
"(…) nyakig ülünk a szarban, de azért még szorongatjuk a légfrissítőt."
Szóval nagy állatságok vannak ebben a könyvben és ha ez végig így maradt volna, egy rossz szavam nem lenne. Néha kell az ilyen morbid kikapcsolódás, főleg a hozzám hasonló sötétlila lelkületű egyéneknek.
A történet egy idő után azonban megpróbál megkomolyodni. Feltűnnek az élet értelméről folyó beszélgetések, amik a kezdeti "Mekista vagy?" szórakoztató felvetéstől eljutnak valami sötét, kusza katyvaszba, ami még csak nem is szórakoztató.
A karakterekkel kezdetben szimpatizáltam. Tetszett az önkritikájuk meg a sok marhaság, amit elkövettek, Henry gondolatai pedig szarkasztikusak és ütősek voltak. Ez az elmélkedős dolog azonban rájuk is megtette hatását. Egyre unszimpatikusabbá váltak és egyre inkább nem értettem őket. Megrekedtek egy szinten, ahonnan csak erős rugdosás árán tudtak továbblendülni, hogy a könyv utolsó néhány fejezete lezárt lehessen.
Úgy érzem, Lerman túl sokat akart egyszerre, ami nem jött össze.
Ami a történet kivitelezését illeti, nem nyűgözött le. Drew Lerman fiatalon írta meg ezt a regényt (Nem mintha most olyan idős lenne...) így még nem forrt ki egészen a stílusa. Nekem kicsit kapkodónak tűnt ez az összevissza ugrálás. A múlt és a jelen közötti ugrálás itt-ott zavaró és nehezen követhető volt. Ezen kívül a párbeszédek harmatgyengék. Néhány helyzetben szórakoztató, ha a szereplők csupán tőmondatokban váltanak egy-két szót, ám ezt nem lehet állandósítani. Szinte nem is kommunikáltak vagy épp elbeszéltek egymás mellett, pedig a könyv által annyira nagyon akart emberi kapcsolatok kifejtése ezen alapult volna.
Úgyhogy, amint elfogyott a humor és elkezdődött a filozofikusnak szánt süket duma, ráuntam a szereplőkre. Elkezdtem szánni őket és egyre jobban lehangolódtam.
Az egyetlen használható mondanivalóféle amúgy a poszttraumás stresszbetegség volt. Nem sokat tudtam eddig a tüneteiről, illetve a kezelési módjairól. A könyv azonban szépen rávilágít a betegség minden mozzanatára.
A kötet tendenciája nekem mégis mélyrepülést mutat. Amennyire élveztem az elején, annyira húztam a számat a végére. Nem is tudom, kinek ajánlhatnám. Talán a sötét humor kedvelőinek, azoknak akik szeretnek az élet értelmén rágódni egy kóla és sajtburger társaságában, illetve a PTSD-ben szenvedőknek. (Utóbbiaknak mindenképpen, hátha segít rávilágítani a betegség homályosabb foltjaira és túljutni rajta.)
Egy kis muzsika:
Ha már egekig magasztaltam a fekete-fehér borítókat, íme egy kis zene hozzájuk. Ezek az egyszerű rajzocskák igazán tetszetősek, míg a dal kicsit Henry és Becca kapcsolatára emlékeztet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése