2012. október 31., szerda

Halloween

Mögöttem van, ugye?
Bár már így is megdöntöttem az egy hónap alatt megírt bejegyzések számára vonatkozó rekordomat, még mindig nem fogytam ki az írnivalóból.
Mivel ma Halloween van, ehhez kapcsolódó dolgokat hoztam.
Először is egy gyors vélemény erről az ünnepről.
Sokan mondják, hogy milyen szánalmas átvenni az amerikai ünnepeket (itt főleg a Valentin napra és a Halloweenre gondolnak), mert ezek csak a pénzről szólnak. Ezzel azonban nem értek teljesen egyet. Egyrészt, bár van bennük gazdasági haszon, szép alapkoncepcióra építkeznek, olyan érzésekre, amikkel érdemes foglalkozni. Másrészt az összes ünnep régi hagyományokra vezethető vissza így, vagy úgy. A Halloween ezeket tökéletesen példázza. A félelemre építkezik, lehetővé teszi, hogy egy időre mások legyünk és közben emlékeztet minket az élet múlandóságára egy jó bulival. Nem nevezném marketing fogásnak, hiszen olcsón meg lehet úszni a jelmezeket, az édességet meg a partikellékeket. Egy hanglatos buli ez, ami mindig jól jön.
Különben meg nem értem, miért ne férhetne meg egyszerre több esemény békében egymás mellett. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogyan kíván ünnepelni és mikor.
Szóval kedvelem, még akkor is, ha Magyarországon nem tört még be teljesen a köztudatba és a halottak napja miatt talán nem is fog soha. Mégis jó a temetőbe mászkálás, nem túl izgalmas koszorúk és virágok között valami vérpezsdítővel is foglalkozni. (A "hogyan ne gyújtsuk fel kesztyűnket, sapkánkat, hajunkat a mécsessel" manőver mellett.)
Bevezettem hát egy csipetnyi házi Halloween hagyományt, ami eddig kimerült a dekorációban, idén azonban kitettem magamért. 
Jó kellék bármi, ami a rémisztő kategóriába esik, mint például egy plüss szellem, aki ha leejtjük vagy erősebben megpaskoljuk a "Happy Halloween, hahahaha!" felkiáltással válaszol. 
Ide tartozhat még a körömlakk is, ha a boszorkányos színek mellett döntünk, mint a fekete és narancssárga kombinációja. Ezt meg lehet bolondítani egy pókháló mintával is. (Igen, még mindig a saját körmöm látható a képen.)
A legnagyszerűbb kellék persze a jelmez lenne, valami véres, valami szakadt vagy valami fekete. Ehhez azonban szükség van egy bulira, amire sajnos megint nem tudtam elmenni. A fővárosban lett volna egy, csak az ünnepeket nem ott töltöm. Persze, lehetne szervezni beöltözős házibulit is, F. barátommal vigyorogva megtennénk, ha találnánk helyszínt meg még egy tucat elvetemült alakot, akik hajlandók beöltözni.
Így viszont be kellett érnem a töklámpás készítéssel, ami nálam már néhány éves hagyományra vezet vissza.
Nagymamámmal minden évben késsel nekiesünk a felesleges tököknek, amik nem finomak, nem formásak és csak elfagynának a kertben. Általában csak arcokat szoktam nekik hasítani, ám ha akad köztük kifejezetten lámpásnak való, nem habozom kibelezni is.
Most csupán egy tök állt rendelkezésemre, ám ez az egy (ahogy a bal oldali képen is látszik) kifejezetten csinos darab. Szép formás, ideális lámpásnak.
Nem nagy kunszt lecsapni a tetejét, kibelezni és arcot vágni neki. Csak egy éles kés és némi kreativitás kérdése. Elcsenni a temetőbe szánt mécsesekből, már nagyobb kihívás... Az eredmény azonban magáért beszél. Látványos, távol tartja az ártó szellemeket és még a macskákkal is jóban van. (Sikerült az izgő-mozgó cicámat pózolásra bírni néhány másodpercig.)

Az év legnagyobb durranása mégsem a lámpás volt, hanem a Boszorkányujjak.
Le is írom a receptet, hátha valaki kedvet kap egy kis ünnepi sütögetéshez. (F.-t is sikerült megfertőznöm vele, mivel miután vittem neki kóstolót, ő is sütőt ragadott.)

Hozzávalók:
5-6 boszorkány, egy éles fejsze, némi elszántság és egy csipetnyi vérszomj...
Édesszájúaknak azonban inkább a következőket ajánlom: 25 dkg liszt, 15 dkg vaj, 20 dkg darált dió, 10 dkg cukor, 2 tojás, 10 dkg egész mandula, piros színű lekvár

Elkészítés:
Jó erősen fogjuk le a boszorkányt, feszítsük szét az ujjait, majd a lesújtási szöget figyelembe véve emeljük a fejszét a... khm, akarom mondani....
A lisztet a vajjal, cukorral, darált dióval és tojással gyúrjuk össze. Elég ragadós tészta, könnyedén összeáll. Nyújtsuk ki ujjnyi vastagra és kb. 10 cm-es csíkokat vágjunk belőle. Közben ne habozzunk lisztezni a deszkát és a sodrófát, mert tényleg nagyon tapadós. 
Boszorkányujjak a sütés előtt
A csíkokból hosszú, keskeny ujjformákat alakítsunk. Az ujjpercek bütykeit is formázzuk meg és késsel kis barázdákat ejtve rájuk tegyük még élethűbbé, ettől lesz csontos, ráncos a bosziujj. 
Az ujjaik végére egész mandulaszemeket nyomkodjunk körömnek. (Tipp: egész mandulát zöldségesnél érdemes keresni. Ha a vékony, barna héj még rajt van, az sem gond, csak előbb késsel le kell róla hámozni, ami elég időigényes ugyan, de megéri.) A még sokkolóbb hatás kedvéért ajánlott a körmök alá vért is tenni piros lekvár formájában. (Én eperdzsemet használtam és tökéletesen passzolt a diós tészta ízvilágához.)
A tésztát tojássárgájával megkenjük, majd előmelegített sütőben 180°C-o sütjük.
Frissen sült Boszorkányujjak
Hamar megsül, érdemes gyakran ránézni, mert a lekvár könnyedén megéghet. 
Ízre nem nagy durranás, egyszerű, porhanyós diós süti, ám nem is ez benne a lényeg, hanem a látvány. Tálalásnak hirtelen az asztalra kitett formát javaslom, esetleg egy ötletes elrendezést.
Én jól szórakoztam velük különböző beállításokban, majd mikor meguntam, egyszerűen befaltam őket.
Egy igazi Halloween partin bizonyára hatalmas sikert lehet velük aratni. Családi körben pedig nevetéssel töltött, kellemes perceket. Ugyanakkor barátok és rokonok ijesztgetésére sem épp utolsó.

Kecses boszorkánykacsó
Ezzel a csinos boszorkánykézzel kívánok minden erre tévedőnek borzongatóan szép Halloween éjszakát! Nézzetek horror filmet, olvassatok rémisztő könyvet, vagy majszoljatok el néhány boszorkányujjat! ;)

2012. október 30., kedd

Könyves kívánságlista III.

Ismét véget ér a hónap, így esedékes a könyvrovat. Ezúttal a kívánságlistám van terítéken, illetve a bejegyzés második részét egy kis kreativitásnak szentelem, ami kapcsolódik a betűk világához.
Jöjjenek hát az októberi kívánságaim szépen sorban, balról jobbra haladva:


Joss Stirling - Lélektársak (Sky)
Elektronikus postaládámba érkező levelek kb. 40%-a hírlevél, ami a különböző könyváruhazákhoz, vagy kiadókhoz kapcsolódik. Innen értesülök az akciókról és a friss megjelenésekről. Erre a könyvre a Bookline hírlevelében figyeltem fel. Megtetszett a borító, rákerestem és érdekesnek tűnt a fülszöveg is. Kívánságlistámra azért került rá, mert bár ismét egy új sorozat kezdő kötete és a besorolásnál 14-es korhatárt kapott, piszkálja a fantáziámat. Megvárom, míg a molyocskák értékelik, aztán döntök további sorsa felől.

Karen Thompson Walker - Csodák kora
Egy ideje szemezek vele, pontosabban a megjelenése óta. Vonzó, mert egyedi történetet dolgoz fel, nincs folytatása és a borítója olyan hangulatot sugall, ami nagyon tetszik. Szemeztem vele boltban is, belelapozva, megsimogatva, csak nem volt épp egy lyukas garasom sem, így csupán messziről csodálhattam. Aztán Molyon olvastam néhány jó véleményt róla, hát elhatároztam, hogy elolvasom. A kérdés már csak a mikor és a hogyan. 

Benyák Zoltán - Ars Fatalis
Ez a kötet egy játék miatt került fel a polcra, aztán ott maradt. Benyák Zoltán ugyanis kíváncsivá tett. Korábban, szintén egy játék miatt, már feltettem egy másik könyvét is erre a listára (Könyves kívánságlista). Azóta olvastam a könyveiről néhány kifejezetten pozitív véleményt, illetve rám tört a "magyar szerző tollából akarok olvasni" szindróma. Majd valamikor utánajárok a műveinek... 

Jean M. Auel - A mamutvadászok
Föld Gyermekei sorozat harmadik kötete. Első kettő megvan, olvastam, szerettem, írtam is róluk bejegyzéseket. A lovak völgyét csupán nemrég fejeztem be, ám ahogy abban a bejegyzésben is írtam, elbizonytalanodtam a folytatást illetően. Elolvasnám ezt a könyvet, bár kicsit tartok tőle, hogy csalódni fogok, jól mutatna a polcomon a többi mellett (Olyan szép ez a kék borító!), ám a kiadó elszállt az árakkal. Nem tudom, mi járhatott az Ulpius-ház fejében, mikor elkezdte ezt az igényes, népszerű és jó sorozatot halogatni és megvonta tőle a reklámot. (A ponyva vackokkal viszont kiplakátolta fél Budapestet...) Azt meg főleg nem értem, miért emelte meg az árát a duplájára. Még 4000 ért is húztam a számat rendesen (ki is vártam a leárazást), mikor pedig a 6000-es összeget megláttam, felkacagtam. Ennyi pénzért vagy öt másik könyvet is szerezhetek, ha ügyes vagyok. Egyre valószínűbb, hogy lemondok róla.

Kelley Armstrong - The Reckoning (A leszámolás)
Sötét erő trilógia befejező kötete, amit a Könyvmolyképző Kiadó még erre az évre ígért. Persze, azóta eltolták a megjelenés dátumát, így nem is tudom, mikor fogom a polcomon tudni. Mindenképpen beszerzendő, hiszen az első két rész megvan és szeretem, ha teljes a sorozat, illetve furdal már a kíváncsiság, hogyan végződik a szereplők sorsa. 

Ez az öt könyv keltette fel érdeklődésemet ebben a hónapban. Észrevételt (ajánlást vagy lebeszélést) szívesen fogadok róluk. :)

Egy kis kreativitás:
Szeretem a kreatív dolgokat, elszöszölök egy rajzzal, ékszerrel, képeslappal és mindig nyitott vagyok az új ötletekre. Legutóbb pedig egy nagyszerű dologra bukkantam, amivel kifejezhetem könyvmániámat.
Készítettem két pár könyves fülbevalót, mert könyvekből sosem elég.
A mellékelt képeken látszik, milyen tüneményesre sikerültek. Lehet, hogy bonyolultnak tűnik, de rém egyszerűen elkészíthetők. Sőt, szinte minden hozzávaló megtalálható otthon is. (Oké, el kellett szaladnom ragasztóért, mert az épp kifogyott...)
Hozzávalók: 2 vékony és hajlékony kartonpapír (2,5 cm X 4, 5 cm-re vágva), 16 papírlapocska (2,2 cm X 3,8 cm), tű és cérna, csomagolópapír (borítónak), ragasztó és fülbevalókampó
Elkészítése sem bonyolult, csak némi türelmet és kézügyességet igényel, mivel az apró részletekre kell figyelni.
A kartonlapocskát a felétől 2-2 mm-re meg kell karcolni (Én ezt körző hegyével tettem.), hogy félbehajtva kiadja a könyv gerincét.
A papírlapokat (értelemszerűen 8 lap) méretre vágva kézzel kicsit meghajlítjuk és a kartonra helyezzük lehetőleg középre.
Ezután ejtünk rajtuk 3 lyukat a "könyvgerinc" mentén. (Erre a műveletre rajzszöget ajánlok.) A lyukakon tűvel átfűzzük a cérnát és már meg is kaptuk a könyvecskét. 
Közben kicsit össze lehet lapítani, hogy jobban beálljanak a lapok.
A borítást méretre vágott csomagolópapírral oldottam meg. A csomagolólapocska közepére helyezzük a könyvecskét, ceruzával körberajzoljuk, majd levágva a sarkokat kis füleket alakítunk ki. Figyelni kell, hogy a fülek szimmetrikusak legyenek és nem szabad elfeledkezni a gerincéről. (összesen 6 rombusz alakú fül)
Érdemes előre meghajtogatni a füleket illetve a gerincet  hogy a ragasztásnál könnyebben simuljanak oda, ahova kell.
A ragasztáshoz ragasztórudat ajánlok, mivel nem folyik, így nem hullámosodik fel tőle a papír és könnyen kezelhető. Előbb a ceruzával megrajzolt részt kenjük be ragasztóval, majd a könyvecskét pontosan helyezzük rá kisimítva. Aztán a felső és alsó füleket ragasztózzuk és hajtsuk rá a kartonra. Vigyázzunk, hogy a lapok kimaradjanak a műveletből.
Végül a két oldalsó fület is ragasszuk rá teljessé téve a kötést.
Kicsit lapítsuk a könyvecskét becsukva, hogy a ragasztó meg tudjon kötni és a csomagolás a helyén maradjon.
Az utolsó lépés a kampó ráhelyezése. Ehhez ismét szükség van tűre és cérnára. Kicsi cérnahurkot kell kialakítani a könyv tején az összefűzéshez erősítve. A hurok csomóját húzzuk a könyvecske belsejébe, hogy viselés közben ne lógjon ki. Végül a fülbevalókampót (Amit pár-száz forintért bármelyik kreatív boltban lehet kapni.) akasszuk rá a hurokra és már kész is a csinos, könyves fülbevaló.
Mivel papírból van, könnyű viselni (Esős időben éppen ezért nem ajánlott.) és még a hosszú hajszálak mellett is kényelmes. 
A könyv bár apró, valódi, lapozható, így akár kis üzenetet is lehet bele írni. Az enyémek egyelőre üresek, de lehet, hogy ez még változni fog. Szeretném aprócska emlékkönyvként használni őket. 

2012. október 29., hétfő

Nightshade - Az őrzők

Molyon sok jót hallottam erről a könyvről. Dicsérték, várták a folytatást (trilógia) és sokat emlegették, így nem meglepő, hogy könnyedén kiszúrtam a könyvtár polcán.
A borító szerintem csodálatosra sikerült, ahogy az Egmont kiadónál lenni szokott. A lila amúgy is a szívem csücske. Egyedül az alcímmel voltak problémáim: "A falkájának képes parancsolni, de a szívének nem". Förtelmesen nyálasnak hangzik, pedig nem cukorszirupos történetről van szó. Tudom, tudom ez a marketing (Hogy én mennyire utálom!) és ezzel lehet minél több olvasót csalogatni, de vegyék már észre, hogy míg a romantikára vágyó tiniket vonzza, addig a fantasykedvelőket taszítja.
Vastagságra csinos kis darab a maga 472 oldalával és a tördelése is kifejezetten tetszett. Viszonylag rövid fejezetek vannak benne különösen tetszetős holdfázist jelző oldalakkal elválasztva. Ezért az apróságért és a fejezetek elején látható jelekért külön piros pontot érdemel.
Ennyit a külsőségekről, jöjjön a történet:
"Calla Tor, a félig ember, félig farkas tizenéves lány sorsa szinte a születésekor megpecsételődött: miután befejezi az iskolát, Ren Laroche, a szívtipró vérfarkas társa lesz. alig néhány héttel a kitűzött esküvő előtt azonban Calla, az Őrzők törvényeit áthágva, megmenti egy kiránduló fiatalember életét. És Shay Doran ellenállhatatlanul vonzza őt… A lány kételkedni kezd kijelölt sorsában és egész addigi életének értelmében. Ugyanakkor azt is tudja, ha a szívére hallgat, elveszíthet mindent. Még az életét is. Megéri-e a tiltott szerelem a legnagyobb áldozatot?"
Hát, a fülszöveg is elég nyálas, de ez ne riasszon senkit, nem olyan vészes benne a romantikus szál.
Szóval ez egy tipikus tinifantasy, ami mostanában olyan divatos, mégsem nevezném sablonnak. Sok új ötletet és kidolgozott karaktereket használt fel az írónő, így van benne egyéniség. 
Az alaptörténet persze rém egyszerű, a kijelölt sorsában magabiztos lány az új fiú hatására elkezd kétkedni, a kétségek pedig titkok egész sorát hozzák a felszínre. Ilyenből akad bőven a könyvpiacon és a titkok sem meglepőek, sőt teljesen kiszámítható, mi rejlik a háttérben. A könyv különlegessége nem ebben rejlik, hanem a felépített világban.
A vérfarkasok kezdenek unalmassá válni, elkopni, itt azonban újult erővel csapnak le az olvasóra. Nem szokványos az átalakulás, hiszen könnyedén megy egyik formából a másikra és mindez mágiával van megmagyarázva. Tökéletes húzás!
Ha már a mágiánál tartunk, meg kell említenem hogy nem csupán "vérfarkasok" (a könyvben kikérik maguknak ezt a jelzőt, ők nem holmi filmes szörnyek, hanem őrzők) szerepelnek, hanem boszorkányok, démonok (főleg incubuszok) és lidércek is. Nekem utóbbiak tetszettek a legjobban, bár van egy kis dementor beütésük. A varászlat pedig szépen adagolva tárul az olvasó elé.
A könyv első negyedén nem értettem semmit, hogy ki micsoda és miért vannak a szabályok. Ez pedig egy nagyszerű húzás volt az író részéről. Más könyvekkel ellentétben, ahol az első két fejezetben mintegy történelem gyorstalpalóval elregélik a könyv világának felépítését és múltját, itt fokozatosan derülnek ki a dolgok. Először a farkasok, aztán jönnek a boszorkányok és lidércek és a végén a démonok is nagyobb hangsúlyt kapnak. Ehhez persze az is közrejátszott, hogy a főszereplők sem tudnak túl sokat a világról, együtt fejtik meg a kérdéseket.
A szereplőkkel nem volt problémám. Kedveltem őket, még a negatív alakokat is, bár ők elég unalmasra sikerültek a szememben. Calla is szépen van felépítve. Vagány csaj, mégsem egy női terminátor és pont annyit nyavalyog, amennyit a lányok általában szoktak, semmivel sem többet.
Shay is szimpatikus volt, ahogy a falkatagok is, az abszolút kedvencem azonban Ren. Nem, nem azért mert ő az ügyeletes macsó rossz fiú, hanem mert neki van a legizgalmasabb karaktere. Mélysége van a srácnak és már ebben az egy kötetben mutatja a karakterfejlődés jeleit, ami nem mondható el Calla kettesszámú udvarlójáról. Kedvelem.
Itt pedig elérkeztem a könyv negatív részéhez, a szerelmi háromszöghöz.
Komolyan mondom, még egy szerelmi trió és sikítok! Elegem van belőle. Két ember kapcsolata is épp elég bonyolult és izgalmas, nem kell kötelező jelleggel egy harmadik személyt is beleerőltetni. Amúgy is bosszantó, hogy a női főszereplők többsége körül van ugrálva helyes srácokkal. Idegesítő, főleg, ha az említett nőszemély elkezd nyavalyogni, hogy "Jaj, nem tudom, kit válasszak..." Menj el apácának és kuss legyen! -.-"
Visszatérve a könyvhöz, itt szükséges a hármas felállás, hiszen ez adja a fő konfliktushelyzetet és a két srác indítja el a főszereplőt a gondolkodás és az önálló döntés útján. Néha azonban untam, hogy már megint a fiúk rivalizálását kell olvasnom. Ha azonban korábbi olvasmányaim nem vették volna el a kedvemet az édes hármastól, egy rossz szavam sem lehetett volna, mivel Andrea Cremer jól oldotta meg.
Összességében egy kiszámítható, de kalandos szerelmi történet jól felépített világban. Kikapcsolódásnak ideális, de senki se várjon tőle eget rengető újdonságokat. Fantasy kedvelőknek meleg szívvel ajánlom.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején is írtam, trilógiáról van szó. A második kötet, Wolfsbane - A keresők, illetve a harmadik rész, Bloodrose - A döntés már elérhető hazánkban az Egmont Kiadó jóvoltából. (Biztos mindegyiket el fogom olvasni.)
Andrea Cremer írónő honlapja jóvoltából pedig tudom, hogy idén írt egy előzménykönyvet is Rift címen, ami a trilógia előtt játszódik és egy Ember Morrow nevű lányról szól. Valószínűleg ez is több kötetre fog rúgni, mivel előkészületben van egy második kötet is Rise címmel. Magyar megjelenésükről azonban nincsenek információim.
Ugyanakkor az Egmont kedveskedett olvasóinak egy kis ajándékkal, az írónő novellájának (szintén előzmény és Shay főszerelésével íródott) elektronikus változatával Borús napok címen.

2012. október 26., péntek

A lovak völgye

A Föld Gyermekei sorozat második kötete a hosszú hétvégére szinte a fotelhoz láncolt. alig bírtam letenni, úgy faltam a lapokat. 
A sorozat első részéről, A Barlangi Medve népe korábban már írtam egy bejegyzést, ajánlott azzal kezdeni az olvasást.
A borító ismét nagyon szépre sikerült, egyszerű, kifejező és mégis csinos darab, tökéletesen passzol a történethez. Kicsit ugyan vastagabb darab, ám ezúttal az utolsó oldalakon nem a folytatás ízelítője olvasható, hanem az első könyv kezdete. Őszintén szólva, nem igazán értem, mi értelme volt ennek, hiszen 99%-ban azok veszik kézbe ezt a könyvet, akik az elsőt már olvasták, a maradék 1% pedig, ha elnyeri a tetszését, úgyis kíváncsi lesz az előzményre, szóval teljesen feleslegesnek éreztem. 
Ennyit a formaságokról.
Fülszöveg:
"A szőke, kék szemű Ayla – fogadott anyja, Iza tanácsát követve – elhagyja az őt befogadó Barlangi Medve törzset. Broudtól született kisfiát hátrahagyva nekivág az ismeretlennek, hogy megtalálja azt a másik népet, amelyből származik.Északnak indul, egyedül, nehéz szívvel, és útja során minden erejére, tapasztalatára, tudására és találékonyságára szüksége van, hogy túlélje a zord körülményeket és a tömérdek rá leselkedő veszélyt. Egy titokzatos völgybe jut, ahol sztyeppei vadlovak kóborolnak, itt talál viszonylagos védelmet a kegyetlen hidegtől. Kíváncsisága és a megismerés vágya hajtja, hogy megszelídítsen egy vadlovat, mely ebben a rideg világban egyedüli társa.Ám a sors erre a vidékre vezeti a két vadászt, Jondalart és öccsét – ők szintén Ayla népének gyermekei. Egy végzetes balesetet követően Aylára hárul a feladat, hogy javasasszonyi ismereteit felhasználva meggyógyítsa Jondalart, s eközben felszínre bukkannak a rég eltemetett emlékek a gyerekkorából – a beszéd, a nevetés és sírás képessége, és hatalmába keríti egy ismeretlen érzés, a szerelem…"
Mikor elkezdtem olvasni, éreztem mennyire hiányzott már ez a világ. Ayla régi barátként tűnt fel a szememben és élvezettel követtem nyomon új kalandjait.  Ez a könyv azonban más, mint az első, pozitív és negatív értelemben is.
Az első részt imádtam, a hangulatot, a hiteles ízt, amit keltett bennem és a hihetetlen ősi aurát, ami körbelengte. Ebben a részben azonban ennek nagy részét elveszítette. Valami hiányzott, valami megváltozott.
A lovak völgye két szálon fut. Egyrészt ott van Ayla, egyedül, távol mindenkitől, akit ismert és küzd az életben maradásért. Aztán ott vannak a fiúk, Jondalar és Thonolan, akik felfedezik maguknak a világot.
A két szál tökéletesen kiegészíti egymást és megtöri kicsit a monotonitást. No, nem mintha bármelyikük élete unalmas volna, sőt épp ellenkezőleg. A fiúk vándorolnak, új tájakat, embereket ismernek meg és újabb veszélyekbe bonyolódnak, míg Ayla belesimul a völgy környezetébe és anélkül, hogy észrevenné, alakítja azt.
Ráadásul Ayla és a korábban őt befogadó törzs (Neander-völgyi) viselkedése, fejlettségi szintje és gondolkodása, illetve a fiúk és embertársaik (közvetlen őseink) szokásai, életmódja sokkal szembetűnőbb különbségeket mutat. A határ éles, mégis elmosódik. Mikor pedig a két faj szembetalálkozik egymással, megdöbbentő dolgokra derül fény. (Engem sokkolt az eszetlen megvetés.)
És itt kell megemlítenem a hangulatváltozást. Míg Ayla részei továbbra is az első könyv légkörét idézték, a fiúk egyre inkább eltávolodtak attól. Olyan volt, mintha egy szokványos regényt olvasnék, szokványos emberekről és ez nekem nem tetszett, mivel elvette az őskori varázst.
Ahogy az első kötet bejegyzésében is írtam, én a hitelességbe, a sugallatokba és az egyszerűségébe szerettem bele, ami ebből a részből hiányzott. Persze a számomra lenyűgözően érdekes dolgok, mint a világkép, csupán spekulációk, mégis annyira jól voltak tálalva az első kötetben, hogy megfeledkeztem arról, hogy regényt olvasok. Itt viszont nem tudtam elsiklani felette.
Keveselltem a hiedelemvilágot, túl bonyolultnak éreztem a beszélgetéseket és kicsit fárasztónak a kapcsolatokat.
Amennyire tetszetős volt az elején a szabad szerelem, ahogy őseink a könyvben a szexhez viszonyultak, annyira untam bele a későbbiekben. Szép üzenet a testiség örömszerzésként értékelése, jó volna, ha mindenki így látná most is, ám nem épülhet csupán erre a gondolatvilág. Csak ez az egy mozzanat körül forogtak a fiúk és a nyelvi különbségeken kívül nem mutatkozott meg a kultúrák sokszínűsége. Több vallást, több hiedelmet szerettem volna olvasni, amit nem kaptam meg.
A két szál természetesen összefut. Ez azonban csupán a kötet utolsó negyedén következik be, mikor már elegem lett a főszereplő férfiből és a regény elvesztette ismeretterjesztő funkcióját.
Ezt a részt már a romantikus könyvek közé sorolhatnám, hiszen egy szerelmi történet kissé elnyújtott, régi időkbe helyezett változata. No, nem mintha nem tetszett volna a főszereplők egymásra találása, csak nem ezt vártam a könyvtől. 
Nekem kell, hogy el tudjam hinni, amit olvasok, itt pedig sokszor húztam össze a szemöldökömet, hogy na, ne. Nem hiteles, nem mindig korhű, (és itt nem az eszközökre gondolok, mivel azok régészetileg alátámaszthatók) valahogy nem tökéletes. 
Azonban, mielőtt úgy tűnne, hogy nem tetszett a könyv (mert  nagyon is tetszett, csak mást vártam tőle) meg kell említenem néhány szép mozzanatot.
Először is imádtam a fiúk testvéri kapcsolatát. Mosolyogva olvastam, ahogy viccelődtek és ragaszkodtak egymáshoz, igazi testvérek.
Aztán ott van Ayla és "csemetéi" kapcsolata. Az állat-ember barátságokat mindig nagy élvezettel olvasom és ez most sem volt másképp. 
Az ágyjelenetek szépen, igényesen voltak megírva, igazán példát lehet róluk venni. (Mindig dühöngök, mikor egy jól felépített könyvet elrontanak az igénytelen, inkább poróra hajazó jelenetekkel.)
Ráadásul a mondanivaló sem hiányzott. A két faj kapcsolatából, főleg mikor a főszereplők megvitatják, sokat tanulhat az ember. 
Lehet, hogy többen furának találják, de nekem ezerszer szimpatikusabb volt az első kötetben megismert törzs, mint a fiúkat körbe vevő emberek. Előbbiek emberibbnek tűntek, ami kicsit szomorú. 
Összességében tehát jó könyv, alig bírtam letenni, ám csupán hagyományos regényként kell kezelni. Aki szerette az első részt, annak biztosan tetszeni fog. 

Megfontolandó részlet a könyvből:
"Ha a Föld gyermekei egyszer megfeledkeznek arról, aki róluk gondoskodik, megtörténhet, hogy egy nap arra ébredünk, sehol se leljük otthonunk."
Kiegészítés:
A sorozat nem ért véget ezzel a kötettel. A következő rész, A mamutvadászok elvileg hamarosan megjelenik szintén az Ulpius-ház gondozásában, gyönyörű kék borítóval.
A fülszöveg engem azonban nem győzött meg. Neander-völgyiekről szívesebben olvasnék...
Amúgy meg nagyon drága könyv lesz, így megfontolandó, érdemes-e befektetni rá. Főleg úgy, hogy a további folytatás (összesen 6 kötetre rúg a sorozat) sorsa elég bizonytalannak tűnik. Ráadásul hallottam néhány negatív véleményt a főszereplő későbbi sorsával kapcsolatban. Erre még alszom párat, akcióra vadászva, addig meg ott A Barlangi Medve népe, ami csodálatos függetlenül a folytatástól. 

2012. október 24., szerda

I love Rock!

Ismételten érdekes és tetszetős kihívásra bukkantam Molyon, amit most nem habozok teljesíteni. Kivételesen nem könyvekről, hanem zenéről lesz szó, azon belül is a rockról. 
Csupán hét kérdésre kell válaszolni, én mégis elmeditáltam rajta egy jó ideig és most ki is fejtem hozzá véleményemet bőségesen, sok-sok jó zene linkjével felturbózva.

A kihívásért Vivi_8 molyt illeti a köszönet! :)


1.Melyik a kedvenc rock zenekarod?
Nem tudnám megmondani. Sosem volt igazán kedvenc zenekarom, mivel ahhoz túlságosan sokféle zenét hallgatok, amiket nem is lehet összehasonlítani. Ezt persze sokan furcsának találták, így kiválasztottam egyet, The Offspring és valahányszor nekem szegezték a kérdést, őket vágtam rá. Most azonban nem tehetem, mivel inkább punk, mint rock műfajba tartoznak.
Nem szívesen emelnék ki csupán egy bandát, így inkább felsorolom azokat a rock bandákat, akiket állandó jelleggel hallgatok időről időre.
Nirvana - '90-es évek meghatározó együttese, mert mindig kell valami régi
System of a Down - sajnos már feloszlott csapat (igaz most újra összeálltak egy turnéra és szomorkodom, amiért Magyarországra nem jönnek), mert kell valami zúzós
Evanescence - (bár inkább gothic metál), mert érzelmes és Amy Lee hangja elképesztően gyönyörű 
Apocalyptica - (bár inkább metál) mert eszméletlen, amit csinálnak és mert a finnekből sosem elég (szeretem a The Rasmus és a HIM számait is) 
Hoobastank - akiket valószínűleg nem sokan ismernek
Three Days Grace - a népszerű fajta, mert haladni kell a korral
30 Seconds to Mars - szintén a mostanában népszerű kategória, akik a természetvédelmi töltéssel megvettek kilóra
The Pretty Reckless - az aletnatív vonal, mert Little J. hangja üt
Paramore - hogy tovább egyenlítődjön a nemek aránya
Skillet - mostanában kaptam rá, még friss a kapcsolat
Linkin Park - a kakukktojás, mivel nem tisztán rock, inkább stílus mix-nek nevezném (mint a Limp Bizkit, akiket szintén nagyon szeretek) 
Valószínűleg lenne még bőven, akit felsorolhatnék, ám már így is többen vannak jóval, mint szükséges. 
Egyszerűen szeretem a rock zenét és kész.

2.Ha van kedvenced melyik tőlük a kedvenc számod?
Ismét nehéz a választás, de legyen. 
Nagyon jó kérdés. Valószínűleg unokatestvéremnél, aki három évvel idősebb nálam és fiú, így mindig mindenben előttem jár, ahogy zenében is. Ő mutatta meg nekem a The Offspringet, így valószínűleg a többi zúzósabb, pörgősebb muzsika is általa jutott el hozzám. Ez még általános iskolában történt, mikor osztálytársaim többsége a popos korszakát élte. Aztán persze a barátaim is ráéreztek az ízére, így ismertem meg a Linkin Parkot és a Systemet. Ám a zenében, csakúgy mint a könyvekben, mindig a saját fejem után megyek. Megszerettem a műfajt, hát mazsoláztam belőle kedvemre valókat.

4.Voltál-e már rock koncerten? Ha igen, akkor milyenen?
Voltam, nem is egyen. A többség persze nem túl ismert, vagy teljesen ismeretlen kezdő, vagy épp a felfedezést váró banda volt. Ám a felsorolt nagy nevek közül is volt szerencsém eljutni a következőkre: The Offspring, 30 Seconds to Mars, Limp Bizkit. Ezek örök élményt adtak. 
(Amúgy nagyon sajnálom, hogy a nem is olyan régen adott Evanescence koncertről lemaradtam...)

5.Milyen rock koncertre szeretnél eljutni (még)?
A felsoroltak közül bármelyikre szívesen elmennék (Igaz, van amire lehetetlen lenne, R.I.P. Kurt Cobain), de a leginkább vágyott az a System of a Down. Biztosan eszméletlen bulit csapnak. Bevállalnák érte egy berekedést, vízhólyagot a talpamon vagy akár még egy hátba rúgást is, mint a The Offspring koncerten.

6.Van-e olyan családtagod/barátod/ismerősöd aki szereti a rock zenét?
Természetesen. A már említett unokatestvérem kedveli, bár már nem a rock az első számára, valamint a barátaim többsége is. F. barátom például hatalmas System rajongó. 
Amúgy szerintem nincs olyan zenekedvelő, aki ne imádna legalább egy rock számot. 

7.Szoktál-e olvasás közben zenét hallgatni?(ez már csak kíváncsiságból,ide jöhetnek a nem rockok is )
Csak akkor hallgatok zenét olvasás közben, ha ki akarom zárni a külvilágot pl: buszon, vonaton. Ilyenkor általában csak nyomok egy random gombot az mp3 lejátszómon, aztán elmerülök a könyvben. Úgyis beszippant a betűk világa, csak a háttérzaj kell, hogy ne halljam idegen emberek fecsegését, ami bosszantóan ki tud zökkenteni egy jó könyvből.
Viszont, volt már olyan, hogy a könyv kívánta a számot. Megemlítettek benne egy dalt, mire elkezdtem azt hallgatni olvasás közben. Növelte az élményt rendesen.
Amúgy, szerintem olvasáshoz olyan muzsika illik, amiben nincs szöveg. Ilyenkor a dallam segít elmerülni, legyen az egy zongoraszóló, valamelyik klasszikus zseni munkája, vagy akár filmzene. Two Steps From Hell dalok például tökéletesek erre a célra.


2012. október 23., kedd

A Hold színe

Ezt a könyvet már többször beharangoztam (kívánságlista, várólista) és előző bejegyzésemben is megemlítettem, hogy írni fogok róla egy hosszú bejegyzést, mert megérdemli. 
Kétség kívül így van, azonban nem olyan könnyű szavakba önteni, miről szól és mit váltott ki belőlem. Ezt olvasni kell és nem megvitatni.
Azért mégis megpróbálkozom vele.
Szóval Molyon olvastam egy idézetet ebből az aranyos könyvecskéből (kis méretű, kezes darab és mindössze 152 oldal), ami annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, ezt nekem olvasnom kell.
Mivel a fülszöveg nem igazán tetszik (nem valódi fülszöveg, csak egy kiragadott részlet a könyvből), inkább ezt a gyönyörű idézetet hoztam helyette:
"– Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Az kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
– Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
– Az álmoknak is van színe?
– Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
– Milyen színű az öröm?
– Fényes, kis barátom.
– És a magány?
– A magány az ibolya színét viseli.
– Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
– És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
– Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa.
– Na és a szerelem?
– A szerelem színe a telihold.
– Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."
Ettől a néhány sortól szinte beleszerettem a könyvbe. Nem tudtam, miről szól, nem tudtam miért beszélget a cseresznyefa és a csillag, csak azt tudtam, hogy még több ilyen gyönyörű sort akarok olvasni. Megvettem hát és utánajártam a dolgoknak.
A könyv lényegében egy szegény görög család történetét meséli el, akiknek dohányföldje van. A dohányföld szélén pedig áll egy cseresznyefa, aki a csillaggal beszélget az életről, miközben figyelik a család sorsát.
Alkyoni Papadaki stílusa csodálatosan egyedi. Úgy csavarja a szavakat szebbnél szebb költői képekbe, hogy öröm olvasni. Nem szoktam olvasás közben jegyzetelni az idézeteket, általában csak megjegyzem, melyik oldalon láttam valami szépet, hogy majd később kiírjam. Hát itt tollat és papírt kellett ragadnom, annyi volt a megörökíteni kívánt mondat. (Tele is pakolom a bejegyzést velük.)
"Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor."
Nem lehet a cselekményről írni, mivel az maga az élet, sok kis élet a maga szerteágazó, keserédes módján. Inkább a hangulatáról és a belőlem kiváltott érzésekről írok.
A könyv elején majd' elolvadtam a gyönyörűségtől a megfogalmazás szépsége miatt. 
"Az élet és a halál! Két színes kantár az égi mezőben. Két rózsa az Isten arcán…"
 Aztán megismertem a szereplőket, akik mind egyéniségek, jól felépített jellemek (Természetesen nagyanyó volt a kedvencem.) és kíváncsi lettem, hogyan boldogulnak a világban. Közben volt, akit nagyon megszerettem, volt akiben csalódtam és mégis mindegyiket megértettem. Hétköznapi emberekről van szó, hatalmas keresztekkel a vállukon, amiket mindenki máshogy visel. Szeretném azt mondani, hogy olyan lennék, mint nagyanyó, ám ez sajnos nem igaz. Előbb viselkednék úgy, mint Nina, vagy a lányok. Sajnos, nincs bennem elég bizalom a világ iránt.
"Akadnak néhányan… Ott, az éjfél közelében, akik körmükkel kaparják a sötétséget, hogy némi fényre leljenek."
Fura, de cseppet sem zavart a hit, ami áthatja a könyvet. Általában nem szeretem a vallási tölteteket, itt viszont annyira szépen vannak beleszőve, hogy azt kívántam, bár nekem is ennyi hitem volna.
"És egy selyemgubó esett a földre, ahol összetört. Egy színes pillangó röppent ki belőle, kieresztett szárnyával a mirtuszok körül legyezve.Azután megtorpant, egy pillanatra farkasszemet nézett az Istennel, és azt súgta:
– Szervusz! Milyen gyönyörű ez a te világod!"
A szereplők sorsa azonban egyre borúsabb lett. Egyre többször hoztak rossz döntéseket, egyre több csalódás érte őket és egyre inkább szorongtam olvasás közben. Egy-egy aprócska részre felbukkanó mellékszereplők szomorúsága pedig tovább növelte ezt az érzést. 
"Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet."
Mikor azonban már túl sok volt a sötétségből, jött a cseresznyefa és a csillag. A beszélgetéseik megtörték a keserűséget, reményt adtak és újra megolvasztották a lelkemet. Csupán ezekért a beszélgetésekért megéri elolvasni a könyvet.  Gyönyörű gondolatok vannak bennük.
"Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag. A fa éppen leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozgatta az ágait, és álmosan felelte:
-Nem… nem. Nem annyira ritkák.Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál, most álmos vagyok.
-Mesélj! – erősködött a csillag. – Mesélj róluk.
– Egy fahéjas kalács nagyanyó ráncos kezében. Egy pár sportcipő Fotisz ágya alatt. Egy kagylóhéj Angeliki álmaiban… Egy masni a hold színével… Jó éjszakát! Ma este nagyon álmos vagyok.
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
És fejest ugrott, csakhogy fennakadt a hold szempilláin."
 Nélkülük nagyon nyomasztó lenne ez a könyvecske, ám a szomorú hangulat hiányában nem lennének ennyire mélyre hatóak. Papadaki megtalálta a tökéletes egyensúlyt.
Olvasás közeben az ember akarva, akaratlanul töpreng, gondolkodik, mögé lát a soroknak, szorong és néha boldog. 
"– Nem félsz a haláltól? – Mindenesetre ma élek. Tudod, milyen fontos ez? Most együtt vagyunk! Megszorítom a kezedet, és a szemedbe nézek. Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!"
Vannak könyvek, amik megmozgatják az agyat, vannak amik a szívre hatnak és vannak olyanok, mint a Hold színe, amikre a léleknek van szüksége.
"Ne csukd be a lelked ajtaját, az Isten áldjon meg! Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána."
A lelkemnek szüksége volt rá és biztosan lesz még máskor is, így örülök, hogy a polcomon tudhatom és ha szükségét érzem, leemelhetem. Ez azonban biztosan nem a közeljövőben lesz, mert még fel kell dolgoznom.
Nyitott szívű, érett gondolkodásúaknak ajánlanám, illetve azoknak, akikben az idézetek hatására ellenállhatatlan vágy ébredt az olvasásra. 
Csodálatos könyv, de tudom, nem tetszene mindenkinek.
"Nehéz idők járnak, szerelmem. Az emberek irtózatos dolgokat emlegetnek. Veszélyben forog a természet, ami értékes, értékét veszti, s mi csupán egy marék kavics vagyunk azok kezében, akik hatalommal bírnak. Naponta megölik az ember világba vetett hitét…" 

2012. október 19., péntek

Ajándékok

Ez a bejegyzés örömködés és dicsekvés funkciót tölt be. Nekem vannak ugyanis a legaranyosabb, legdrágább barátaim. Az apró figyelmességeket mindig sokra értékelem.
Szóval nem egészen egy hónapja eggyel több gyertya került arra a bizonyos tortára és ezen apropó alkalmából sok szép holmival gazdagodtam. Most pedig szeretném sorra venni őket, eldicsekedni velük és megmutatni a nagyvilágnak. A többség ugyanis spontán és nagyon váratlanul ért, igazi meglepetések voltak.

Mit is kaphatna egy könyvmoly, ha nem könyvet? 
A képen látható csinos köteteket anyukámnak köszönhetem. No, meg magamnak, amiért a megszabott pénzösszeg keretein belül négy könyvet is sikerült levadásznom.
Bal oldali kettőt használtan vettem jó áron aranyos molyoktól. A jobb oldali köteteket pedig nagyszerű akciók keretében vadásztam le a Könyvudvarban illetve a Bookline-nál. A csoki és a díszítés pedig a meglepetés ráadás funkciót töltötte be.
Mondanom sem kell, mennyire tudtam nekik örülni és mennyire várom, hogy mindet átlapozhassam az első betűtől az utolsóig.
A Hold színét már el is kezdtem, alig van belőle 30 oldal hátra, így hamarosan írok is róla egy szép bejegyzést sok-sok idézettel, mert megérdemli. Tökéletes választás volt!

A következő meglepetés tüneményért Csikoszoknit illeti a köszönet.
Mikor átléptem a kollégium küszöbét, portásbácsi egyből azzal fogadott, hogy levelem jött. Meglepetten néztem rá, mivel a postát általában otthon intézem. Aztán, ahogy a kezembe került a boríték, még mielőtt ránéztem volna a feladóra, tudtam, ez csakis az ország másik csücskéből jöhetett.
A képeslap csilli-villi rózsaszín virágokkal és pillangókkal tarkítva. A legjobb választás, mivel bár nem épp ilyen a stílusom, ez illet az alkalomhoz és a feladóhoz kötődő barátságomhoz.
Csajos képeslap a legkedvesebb barátnőmtől, mi mást kívánhatna egy lány?

A meglepetések azonban csak fokozódtak, mikor találkoztam Puccaval.
Az egyetem folyosóján hirtelen előrántott egy lila zacskót, hogy emlékeztessen a koromra. 
A zacskóban pedig a mellékelt képen látható színes, csíkos, mosolygós zokni lapult.
Hihetetlen micsoda ötletei vannak, bár a tavalyi meglepése, egy rózsaszín, rácsos partinapszemüveg felülmúlhatatlan marad egy életre. No, de vigyorogva tapsikoltam örömömben és biztosan mindenki hülyének nézett a folyosón, ahogy egy zoknit csodáltam nagy lelkesen.
Hideg napokra tökéletes lesz, mikor a koliszobában elgémberednek lábujjaim. Főleg, ha papucsban szaladok le a pizzafutárhoz...

Applequeen is megragadta a lehetőséget, hogy meglepjen. 
Gyanútlan voltam, míg elő nem halászott egy karácsonyi dobozt a táskájából (csak ilyet talált otthon, amibe belefért az alsó képen látható cukorfalat) és a tetejére téve a bal oldali képen látható elefántos borítékot, a kezembe nem nyomta az egészet. Pislogtam is meglepetten bőszen, na meg ámultam, hogy ennyit fáradozott miattam.
A borítékban, ami eszméletlenül aranyos, két csomag mosolygós matrica lapult. Passzolnak az új zoknimhoz.
A legnagyobb döbbenet azonban akkor ért, mikor belenéztem a dobozba.
Egy kézzel készített (Applequeen varrta!!!) plüssnyúl volt benne.
Mondanom sem kell, hogy első látásra beleszerettem a rózsaszín-zöld szépségbe, a felemás füleibe (drága barátosném az egyik fülét véletlenül fordítva varrta a fejéhez) és a kissé zavart tekintetébe.
Olyan örömmel szorongattam, mint egy hatéves a karácsonyi ajándékokat. Nem is győztem hálálkodni érte és dicsérni a kitartást és az ügyességet, amivel véghez vitte ezt a remekművet.
A nyúl (Applequeen elmondása szerint Nyuszi Lucy névre hallgat) rendszeres hálótársam lett. Így már a koliban sem vagyok egyedül a párnámmal. (Otthoni ágyamat amúgy egy plüsskutyával osztom meg, amit néhány éve F. és HuAn barátomtól kaptam szinten öregedés alkalmából.)
Örök gyerek maradok, sosem növök ki a mesékből, Kinder tojásból és plüssállatokból.

Meglepetéseim azonban nem értek véget. Hosszú tárgyalás és egyeztetés után ugyanis végre sikerült találkoznom Ribizlyvel is.
Már egy ideje hazajött Kínából (egy teljes évig volt kint) és hozott nekem sok szép ajándékot. Na, meg ellátott képeslapokkal is, míg a messzi Ázsiában barangolt, onnan tudtam, épp merre jár.
Kínából szerzett kincseim a következők, ahogy a mellékelt képek is mutatják:
Evőpálcika szép csomagolásban halacskás mintával.
Kulcstartó szütyőke, ami pont ideális nekem, mivel normális pénztárcát nem hordok.
Rúzstartó, szép piros, amiben még egy pici tükör is van, hogy kellően nőies dolgaim is legyenek. Szerencsehozó talizmán, egyik oldalán kínai írásjelekkel, a másikon sárkány motívummal, alul pedig jin-jang díszítéssel.
Kínai pénz, csak mert érdekes.
A dobozban pedig a legeslegjobb, legdrágább holmi lapul, amivel meg lehet olvasztani a szívemet, egy csodálatos, fém könyvjelző. Egy könyvmoly nem lehet meg könyvjelzők nélkül, én pedig szeretem mindig ugyanazokat a jól bevált darabokat használni. Hát, most eggyel nőtt a repertoárom és úgy fogok rá vigyázni, mint a hímes... khm, akarom mondani, mint a japán levelezőtársamtól kapott koreai, szintén fém, cipő alakú könyvjelzőmre.
Imádom, imádom és nem bírok betelni vele. Ezért is mellékelek róla több képet, hogy minden szögből meg lehessen csodálni és érthető legyen a használatának módja is.
A minta rajta amúgy a kínai színház egyik tradicionális maszkja. Hogy pontosan melyik, azt Ribizly sem tudta megmondani, mivel még a dobozkába helyezett rövid leírás sem szólt róla sem angolul, sem kínaiul. 
Kizárólag otthoni olvasáskor fogom használni, nehogy utazás közben megsérüljön, vagy elvesszen.
A vastagabb kötetekhez tökéletes választás.
Az első könyv pedig, amit ezzel a szépséggel együtt fogok olvasni, a képen is látható, A lovak völgye lesz. Most épp sok jó könyv pihen a polcomon, ám olvasáskor mindig a szívem után megyek (meg úgy általánosságban is) és ezt a könyvet dobogja. 
Irány tehát vissza az őskorba, a többi ráér!

2012. október 16., kedd

Rajongás

Ha röviden kellene jellemeznem ezt a könyvet azt mondanám: limonádé a négyzeten. 
(limonádé = lányos, semmitmondó, enyhén romantikus történetecske)
Nem épp az a kategória, amit gyakran és nagy lelkesedéssel olvasom. Oké, ha végignézem az idei 40 olvasmányomat, elég vegyes felhozatalt látok. Igyekszem minden műfajba, típusba belekóstolni, hát ez sem maradhatott ki.
A kötet hirtelen felindulásból elkövetett könyvtárazás eredménye. Ott csücsült a polcon hívogató vörös pöttyével és olyan kis vékonynak tűnt, így csak kevésbé furdalt a bűntudat, mikor a kivenni kívánt könyvkupacom tetejére tettem.
Apropó pöttyök, a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetjük. A borító szerintem kifejező és találó, és a fülszöveg se rossz:
"„Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” 
Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?"
Tényleg rövid könyvecske, csupán 224 oldal, szóval gyorsan lehet vele haladni.
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Gondoltam, valami romantikus tinikönyv lesz sok konfliktussal, ami leköt unalmas, ám csekély szabad perceimben. Nem mondhatom, hogy mindet beváltotta.
Ez a könyv tényleg limonádé csupa nagybetűvel. Szórakoztató, legalábbis az elején, ám semmitmondó. A romantika pedig, hát az én szótáramban többet jelent.
A fülszöveg jól összefoglalja a cselekmény lényegét. (Nem mintha többről is szó volna...) Adva van két barátnő az elválaszthatatlan fajtából, akik ugyanazt a fiút nézik ki maguknak. Sablonos, mi? Lehet, hogy annak tűnik, de nem.
Az elején jókat derültem a könyvön. Tetszettek a megjegyzések, kíváncsi voltam Ashleigh milyen kalamajkába rángatja bele a főhőst, no meg mennyire egy görög isten az a bizonyos srác. Aztán ripsz-ropsz megkaptam a válaszokat kérdéseimre és elkezdtem unni a könyvet. Untam, mert lényegében semmi sem történt, csak fokozódott a feszültség, éleződött a konfliktus. Közben meg elkezdett irritálni Julie és már tűkön ülve vártam, mikor robban végre a bomba. Nem robbant. Az írónő úgy lecsapta a végig magasan tartott labdát, mint agresszív horgász a szúnyogot. Itt pedig elszakadt nálam a cérna, úgyhogy nagy kifakadásaim következnek.
1. karakterek: Ashleigh nagy-nagy rajongóként van ábrázolva, ám régebbi akcióinak emlékeim kívül semmi furcsát nem csinál. (Természetesen a beszédstílusát leszámítva.) 
Julie egy ideig szimpatikus volt, aztán átment szánalmasba, majd a vége felé idegroham kerülgetett tőle. Tudom, milyen elfojtani a dolgokat, piszkosul frusztráló, így akár meg is érthettem volna. Julie azonban mindent magába fojt és erre nincs semmi oka, csak játssza a mártírt. 
Ami még zavaró volt, az a szereplők furcsa neve. Olvasok én mindenfélét, fantasyt fantázianevekkel, japán, kínai, görög könyveket, szóval nem zavar az idegen hangzás. Itt mégis annyira zavaróan kiütött Ashleigh és Charles Grandison Parr az átlagos névvel megáldottak közül, hogy nem bírtam elsiklani felette. (Persze a fiú esetében a függelék tökéletesen felvilágosított, de akkor is szörnyen csicsás.)
2. romantika: Egyértelmű a vonzalom a főszereplők között, Julie mégis folyton megkérdőjelezi. Félelmetes mennyire kicsavar mindent, ahogy elméleteket gyárt. Én is süsü, vaksi vagyok a fiúkkal kapcsolatban, de ez már sok. Ez már hülyeségnek minősül.
3. konfliktusok: A könyv tele van nagyon jó konfliktushelyzetekkel, mint a szülő és gyerek kapcsolatok, a megélhetési gondok, a barátság válsága és a "tiltott szerelem", no meg a szokásos szerelmi sokszög is befigyel. A könyv végére mégsem kapunk ezekből semmit. Julie magában nyafog és elfojt mindent, ami érzelemnek minősül és mégsem történik semmi. Egy aprócska veszekedés sincs, sőt még nézeteltérés sem. Ez pedig több mint bosszantó 200 oldalnyi feszültségkeltés után.
A könyv tehát semmitmondó limonádé. A párbeszédek és humoros helyzetek kicsit javítanak rajta, de nem túl izgalmas. Talán ha nagyobb Jane Austen rajongó volnék, jobban értékeltem volna. Akkor feltűntek volna az utalások, így viszont csak egy újabb tinikönyvnek tűnt a sok közül.
Lehet, hogy kicsit sok volt a negatív mondatom, ám ez csupán a bennem felgyüremlett feszültség műve. Olvastatja magát, valamilyen szintem szórakoztató, csak az én ízlésemnek kevés volt.
Austen művésznő rajongóinak és 14 körüli lányoknak ajánlanám. 

Tetszetős idézet a könyvből, ami mellesleg nagy igazság:
"Igaz Szerelem! Melyik lány nem álmodott még erről? Még a legszégyenlősebb is lelki társra vágyik – olyasvalakire, aki megérti a reményeit és félelmeit, nevet a viccein, felajánlja a kabátját, ha hidegre fordul az idő, elbűvöli a szüleit, és imádja őt szépséghibáival együtt."

2012. október 14., vasárnap

Molymegismerő kérdéslánc

Újabb Molyos kihívással jelentkezem, mielőtt azonban belevágnék, jöhet egy csipetnyi reklám.

Múlt hónapban mégis sikerült feltornáznom magam
a molyépítő rangsor előkelő 41. helyére
A Moly szerepelt már korábbi bejegyzéseimben (főleg a Kihívások címkével ellátottakban) és oldalt az "Éppen olvasom" alkalmazás is hozzá vezethető vissza.
Már több mint egy éve vagyok tagja a könyves játszótérnek, így állíthatom, teljesen ismerem és már-már függője vagyok. Szeretem, mert nyilvántartja mikor, mit olvasok, megnézhetem, hogy más olvasni szerető emberkék, mit találnak jónak és mitől intik óva a gyanútlan könyvfalókat. Szeretem, mert itt hallok a leggyorsabban az új könyvek megjelenéséről, a könyvakciókról, a dedikálásokról és egyéb könyves eseményekről. És szeretem, mert jó a társaság.
Persze, mivel nem vagyok nagy társasági ember, itt is visszafogott, csendes megfigyelő szerepet töltök be. Nem karcolok naponta, nem igazán folyok bele a könyves vitákba, nem gyártok kihívásokat, sőt még a csillagozásról is leszoktam. (Nem hiszem, hogy a pontozás eléggé informatív volna.) Ugyanakkor élvezettel böngészem mások karcait és értékeléseit. Szóval ez az oldal egy kifejezetten jó dolog és tele van könyvekkel. Kell ennél több? 
No, akkor lássuk, ezúttal milyen kihívásra jelentkeztem:

Molymegismerő kérdéslánc
Faladat: válaszolni a molyok által összegyűjtött 35 kérdésre, hogy jobban megismerhessük egymást.
Kihívásért köszönet narayan molynak! :)


1. Ha visszamehetnél a múltba, melyik döntésed, vagy milyen esemény lenne az, amit leginkább megváltoztatnál? Ha ilyen nincs, akkor milyen korba, milyen helyszínre látogatnál vissza, ha megtehetnéd? 
Ember vagyok, vagyis követtem el bőven hibákat, mondtam ki olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, hoztam rossz döntéseket és bántottam meg embereket. Mégis úgy érzem, semmin sem változtatnék a múltamban, hiszen mindegyik formálta azt, aki épp most vagyok. A hibákra szükségünk van, tanulnunk kell belőlük.
Ha visszamehetnék az időben, egyértelműen a 19. századot szeretném, annak is főleg a második felét. Imádom azt a korszakot! 

2. Milyen az a zene, amire bulizol / tombolsz, és milyen az, ami lelkileg is megérint, elgondolkodtat? Mondhatsz stílust, műfajt, vagy konkrét előadót is. 
Zenefüggő vagyok és többnyire mindenevő. Tombolni a pörgősebbekre szoktam (rock, ska, alternatív, indie, esetleg dnb), a lényeg, hogy megmozgasson. Ha azonban a lelkemnek kell a muzsika, akkor általában komolyzenét választok. 

3. Ha bárhol élhetnél ezen a világon, hová költöznél? 
Sehova, jó nekem ott, ahol vagyok. Persze szeretnék utazni, világot látni, más tájakat és kultúrákat megismerni, de otthon csak egy van és az Magyarország. 

4. Milyen színű a szemed?
Kék, de mondták már szürkének, zöldnek, sőt ezüstszínűnek is. (Fényviszonyoktól függően változik.)

5. Kérd meg egy barátodat, ismerősödet, hogy mondja ki az első szót, ami Rólad eszébe jut. Mi az? :)
"piros harisnya" (Ribizly)

6. Mi a kedvenc színed?
Lila.
7. Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Fogós kérdés. Nem tervezek hosszútávra, mindig az éppen aktuális célok lebegnek a szemem előtt. Ez a kérdés mégis valami átfogóbb választ vár el, mint a következő vizsgaidőszak túlélése. Szóval legnagyobb vágyam az életben, hogy elmondhassam igazán éltem, minden lehetőséget megragadtam, semmit sem bántam meg és kihoztam magamból a maximumot.

8. Ha három dolgot vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, mik lennének azok?
Könyvet, napelemes mp3 lejátszót, jegyzetfüzetet tollal.


9. Hova szeretnél mindenképpen eljutni (ország vagy város)?
Bárhová szívesen elutaznék, de a leginkább Japán vonz.

10. Milyen rossz tulajdonságodon változtatnál?
Lustaság. Képes vagyok mindent az utolsó pillanatig halogatni.

11. Szoktál TV sorozatokat nézni? Ha igen miket szeretsz?
Igen, jelenleg a Supernaturalt nézem, de repesve várom még a Trónok harca következő évadát.

12. Gyűjtesz-e valamit? Ha igen mit?
Képeslapokat.

13. Melyik a kedvenc állatod?
Nagy állatbarát vagyok, szóval bármi jöhet, ami mászik, repül, kúszik, úszik, csúszik, legyen szőrös, pikkelyes, csupasz, négylábú, kétlábú, soklábú, vagy lábatlan. Az egyetlen állat azonban, ami nem hiányozhat az életemből, az a macska. Óvodás korom óta van cicám és lesz is, ameddig csak élek.

14. Kedvenc virágod?
Ibolya. 
(Amúgy számomra a legromantikusabb ajándék egy szál fekete rózsa volna. Ez amolyan vágyálmom.)


15. Ha valaki híres ember bőrébe bújhatnál 3 napra kit választanál (lehet történelmi személy, irodalmi hős, filmcsillag, színész, stb.)?

Jó nekem a saját bőrömben, senkivel sem cserélném el. Viszont a történelem híres szereplőivel szívesen összeülnék egy hosszú délutáni beszélgetésre egy nagy adag forró tea mellé.

16. Mit jelent neked a barátság? Neked hány IGAZ barátod van? (Csak pár szóban elég válaszolni).
Szerintem a barát az, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Aki ismeri az erősségedet, a gyenge pontodat, akinek kiöntheted a szívedet, mert mindig meghallgat és támogat, ám megmondja a szemedbe azt is, ha hülye vagy. 
Az én szótáramban barátság = őszinteség, kedvesség, bizalom
Jelenleg öt embert tartok a barátomnak.

17. Melyik az a tárgy, amelyhez a legjobban kötődsz, amihez a legkedvesebb emlék fűz?
Szentimentális, ragaszkodó típus vagyok. Minden tárgyamhoz emlék kötődik, legyen az egy ajándék, vagy egy mozijegy. Mind más-más jelentőséggel bír. A legkedvesebb számomra talán Vuk. Ő egy plüssállat (nem róka, hanem egy kék maciszerű lény). Három éves lehettem, mikor anyukámtól kaptam. Míg kicsi voltam, mindenhová vittem magammal (meg is viselte szegényt) és még most is az egyik polcomon csücsül.

18. Melyik filmben szerepelnél és ki lennél benne?
Nem vágyom filmes karrierre, de mint statiszta szívesen szerepelnék egy öldöklős filmben mondjuk az első számú hulla nemes szerepében.

19. Milyen függőségeid vannak? /Pl. Moly? :P/
Függök a könyvektől, zenétől, teától, a laptopomtól, néha még az internetkapcsolattól is.

20. Melyik a kedvenc versed?
Nem olvasok verseket, nem igazán kötnek le és nem is állnak közel a szívemhez. Néha persze belefutok egy-egy kifejezetten szépbe, amit jó érzés megismerni. Szóval kedvencem sem igazán van. Mégis, mikor megláttam ezt a kérdést beugrott a legutóbbi vers, amit olvastam és tetszett. Fura, mert nem szoktam őket megjegyezni, ez mégis megmaradt, így talán nevezhetem kedvencnek is.

Wass Albert - Halál 
Én úgy képzelem el, 
hogy a halál egy óriási nász, 
legszentebb, legemberibb ölelés. 
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. 
Nem rém: rémeket elűző. 
Több mint a Szépség. 
több mint a Szerelem, 
a Jóságnál is több: 
Kegyelem. 
Én úgy képzelem el, 
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás 
és akkorára nő a fájdalom, 
hogy nem bírom tovább: 
hozzám lép egy fehér ismerős, 
szép csendesen lecsókolja a számat, 
lefogja ezt a vergődő szívet, 
és ennyit szól csak: elnémuljatok. 
Erre megszűnik minden indulat. 
Erre megszűnik minden fájdalom, 
csak gondfelejtő békesség marad: 
se könny, se vér, se akarat, 
nem lesz már semmi sem. 
Elhal a szívem dobbanása, 
s végtelen álmok néma lánya 
bűvös, tüzes csókjába zár. 
Szeretőm lesz egy éjszakára 
a széparcú Halál.
21.Van valami hobbid?
Rajzolok.

22. Kedvenc kajád?
Nem szeretek enni, így kedvenc kajám sincs.
"Antiszociális vagyok és csak azért eszem, hogy ne haljak éhen."
/Laurell K. Hamilton/
23. Van-e tetkód és/vagy piercinged?Ha van akkor hol?Ha nincs akkor szeretnél-e és ha igen akkor milyet? :)
Nincs és nem is szeretnék. 

24. Szerinted a szüleiddel való kapcsolatod befolyással lehet az életedre?
Természetesen. 

25. Ha egyetlen dolgot kitörölhetnél a világegyetemből, akkor mi lenne az?
Nehéz kérdés. Itt most felsorolhatnám a világ összes negatív dolgát kezdve az emberi gonoszságtól, a betegségeken át a szúnyogokig, de inkább nem teszem. A rossz dolgokra ugyanis szükségünk van, hogy értékelni tudjuk a jókat. Bárhogyan is lett a világegyetem olyan, amilyen, nem véletlenül történt, így nem kellene belepiszkálni.

26. Mi az a cél/elv, vagy ki az a személy, akiért az életedet is odaadnád gondolkodás nélkül?
Még nem találkoztam olyan személlyel, akiért az életemet is odaadnám, ahhoz túl sok bennem a túlélési ösztön és túl kevés a szeretet. Talán majd egyszer lesz, talán sosem.
A szabad akaratomért azonban bármit odaadnék, még a fizikai létemet is.

27. Van testvéred? És milyen a viszonyod vele?
Nincs.

28. Milyen munkát vállalnál el, ha bármi lehetnél?
Ha bármi lehetnék, akkor sok munkát kipróbálnék, attól függően, mihez van épp kedvem.

29. Melyik könyv érintett meg legjobban?

30. Melyik az a könyv, amit kötelezővé tennél gimnáziumban és miért? (lehet kedvenc könyv is :) )
Mivel a kötelező jelző elveszi az olvasás élményét és amúgy is olyan sokfélék vagyunk, hogy nem tetszhet egy könyv mindenkinek, nem szívesen tenném kötelező olvasmánnyá egyik kedvencemet sem. Viszont kötelezők nélkül nincs iskola és tényleg ráférne már egy kis vérfrissítés a repertoárra, úgyhogy mondanom kellene valamit, hát legyen a Harry Potter, annak is szigorúan az első része. A folytatást meg olvassa az, aki kíváncsi rá, mert hét kötelező kötet, még ha ennyire jó is, kész kínzás lenne.

31. Mi alapján kezdesz valakit figyelni a MOLYon?
Elsősorban olvasmánylista és kedvenc könyvek alapján, hogy tudjam mennyire egyezik az ízlésünk. De figyeltem már karcok miatt is, ha valaki érdekes dolgokat oszt meg, vagy csak visszafigyelem azt, aki engem figyel. Nincs bevált koncepció, belső sugallat alapján figyelek.

32. Szereted a klasszikus könyveket?
Persze.

33. Elolvastad a kötelező olvasmányokat?
Erősen cenzúráztam őket, úgyhogy nem mindegyiket. Általánosban csak a Kőszívű ember fiait, ha jól emlékszem, gimiben azért feltornáztam az arányt 80%-ra.

34. Írsz könyvet? Ha igen milyet, mi a címe? Ha nem, írnál?
Hát ööö... írogatok valami regényféleséget. A címe Revulsion és romantikus dráma.

35. Ki vagy kicsodák szerettették meg veled az olvasást, e csodálatos világot mit a könyvek nyújtanak?
Magamtól jöttem rá. Persze kellett a löket, hogy előbb az unokatestvérem, majd az egyik osztálytársam is a kezembe nyomjon egy-egy jóféle könyvet, de az ízére magamtól éreztem rá. Tetszett, amit adtak, hát nekiláttam a saját orrom után választani és bejött.

2012. október 13., szombat

Looper

Ma Applequeen barátommal találkoztam, ha pedig mi egy légtérben vagyunk, akkor garantált a nevetés, a lükeség, a mozi és a nassolás tetszőleges sorrendben. Ezúttal fel is voltam készülve minden eshetőségre és okulva legutóbbi találkozásunkból, volt a táskámban 3D-s szemüveg.
Szóval beszabadultunk a moziba és elkezdtük a kínálatot böngészni, miközben örömmel konstatáltuk, hogy moziünnep van, vagy mi a szösz és féláron adják a jegyeket. (Fusson rögtön mindenki moziba, ezt érdemes kihasználni!) Volt, amit már Applequeen látott, volt, amit én láttam, volt ami nem tetszett és volt a Looper. Nem kellett sokat győzködnöm, hogy ezt a filmet válasszuk. 
No, de hogy mégis miért voksoltam egy akciófilm mellett? Mert Szirmai Gergő azt mondta, hogy jó film és én hiszek neki.
Egyik korábbi bejegyzésemben már reklámoztam a Hollywood Hírügynökséget, így nem ismételném magam. Beszéljen inkább Gergő:


Nem rajongok az akciófilmekért, a sci-fi nem az én műfajom és az időutazás sem hoz igazán lázba. Na, jó, az időutazással kezdek megbarátkozni. (Lásd: Rubinvörös) Ám adok a fent említett szöszi férfiember szavára, amit nagyon is jól teszek. Már megint igaza lett...
Ismertető:
"Ebben a futurisztikus akcióthrillerben az időutazás már valóság - ám illegális, és kizárólag a feketepiacon kínálják. Ha a maffia meg akar szabadulni valakitől, az illetőt harminc évvel visszaküldik a múltba, 2044-be, ahol egy jövőgyilkos, mint Joe (Joseph Gordon-Levitt), elintézi. Joe egyre gazdagabb, fényesebb életet él egészen addig, amíg a maffia el nem dönti: a bérgyilkosnak saját jövőbeli énjével (Bruce Willis) kell végeznie. De Joe elvéti a lövést, és kíméletlen hajszába kezd, hogy mentse életét, és megölje áldozatát."
 Szerencsére nem az a durván sci-fi, vagyis nem néz ki mindenki ugyanúgy latex kezeslábasban, nem röpködnek Peugeot 206-ok az égen meg hasonlók. Inkább amolyan hangulatos, nyomasztó jövőképet ad.
Az elején nagy dózisban elregélik, hogyan is működnek a looperek és mi a helyzet az időutazással. Miután ezt a néző megemésztette, megismerheti a főszereplőket. Először a fiatal Joe-t, aki franciául tanul, naponta lelő valakit a jövőből és közben élvezi az életet, ahogy csak lehet. Aztán jön az öreg Joe, aki már sok csúnya dolgot látott, aki kiábrándult és mégis küzd a csipetnyi boldogságért, amit élete utolsó éveire elért.
A karakterek nagyon jól vannak kitalálva és Joseph Gordon-Levitt játékára nem lehet panasz. Bruce Willis pedig, nos, ő Bruce Willis és pont. (Applequeennel jót nevettünk, mikor hullahegyeket hagyva maga után szitává lőtt egy egész épületet. Valahogy nem lepett meg minket.)
A Cid szerepét játszó kiskölyök pedig megérdemel egy vastapsot. Eszméletlen jól adta az aranyos pszichopatát. Imádtam a karakterét.  
Az időutazást egész jól felépítették, figyeltek a részletekre is, vagyis hogy a jelenbeli és a jövőbeli személyek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Itt jön a képbe az egyik pozitívuma a filmnek, vagyis a maffia kegyetlensége.
Az ember már annyira hozzá van szokva a darabolós, vérben fürdő horrorfilmekhez és a lövöldözős, durrogtatós akció jelentekhez, hogy elfelejt félni, vagy legalábbis borzongani. Hát, aki ezen a filmen nem érez legalább egy picike hőmérséklet csökkenést, az érzelmileg elég alacsony takarékon mozog.
Van ugyanis egy jelenet, amiben megmutatják, mi lesz azzal a looper-rel, aki futni hagyja jövőbeli énjét. (Amúgy a loeper szerződési körében szerepel, hogy ha 30 év múlva még élni fog, akkor visszaküldik, hogy a múltbeli, fiatal énje végezzen vele. Ezután persze csinos nyugdíjat kap.) Ez pedig nem épp egy leányálom, hanem brutális kegyetlenség, de nem lövöm le a poént, nézze és borzongjon rajta mindenki maga. 
A másik dolog, ami még tetszett az a jól elrejtett humor volt. Szarkasztikus, helyzetkomikumokra alapuló kis dózisok törték meg a lehangoló jövőképet és a golyózáport. 
A cselekmény alakulása nem túl meglepő, nincsenek benne óriási fordulatok, de nem is lehet mindent megjósolni. Ehhez pedig hozzátartozik a nagy kérdés: "Meg lehet-e változtatni a múltat és ha igen, milyen következményei lesznek?" Ezt pedig zseniálisan oldották meg, mivel a változtatás jogát az ifjabb Joe-ra bízták, ezzel is sugallva, hogy nem, nem lehet változtatni a múlton, ám a jövőn annál inkább. 
A vége kifejezetten tetszett. Sokan felhördültek a moziban, mivel lezáratlannak érezték, szerintem viszont pont jókor hagyták abba. A konfliktus megoldódott és épp elég sugallatot adtak a nézőnek a jövőt illetően, ha tovább ragozzák, szájbarágós lesz.
Összességében tehát egész jó film, nem bántam meg, hogy megnéztem. Lehet rajta gondolkodni, na meg izgulni, hogy mi lesz a jövővel. Nem csupán akciófilm kedvelőknek ajánlom.

Napi öröm:
Applequeen meglepett egy tündéri ajándékkal. Készített nekem egy rózsaszín-zöld plüssnyulat. Annyira aranyos, hogy nem bírok betelni vele, most is csak ölelgetem és csodálom. 
Amint otthon leszek, fényképezőgép és normális internet (Ez a kolis net egy kacat, folyton ledob és nem enged vissza..) közelében, egy bejegyzés erejéig örömködöm kicsit, milyen piszok mázlista vagyok, amiért ilyen aranyos barátaim vannak.  

2012. október 12., péntek

Gyengéd, mint a farkasok

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Elcsábított a szép borító és a kellemesen csengő cím. A fülszöveg alapján pedig valami téliesen borzongató történetre számítottam, ami hosszú ideig leköt. Nos, ebből egyedül a hosszú idő jött be.
Egy hónap kellett, mire átrágtam magam mind az 532 oldalon, ami nálam, ha csak nincs épp vizsgaidőszak, szokatlanul soknak tűnik.
Igazán rájöhetnék végre, hogy sem a sci-fi, sem a krimi nem az én műfajom. Ez a könyv pedig erősen az utóbbi kategóriába tartozik. (Az utolsó könyv, ami elnyerte tetszésemet a kifejezetten nyomozós témában, A szél árnyéka volt.)
Még néhány technikai információ a könyvről és rögtön kifejtem, miért.
Könyvmolyképző Kiadónak köszönhető a magyar fordítás, ami igényesre sikeredett. Nem emlékszem, hogy szemet szúrt volna bármiféle elgépelési hiba. Az arany pötty pedig illik hozzá, hiszen elsősorban a felnőtt korosztálynak szól. No, nem kell semmi vérengzősre vagy erotikusra gondolni, csak a hangvétele komolyabb.
Fülszöveg:
"Kanada 1867
Ahogy a tél egyre szorosabban markolta Dover River elszigetelt települését, egy asszony élete legveszélyesebb útjára indul. Egy férfit brutálisan meggyilkoltak, a nő tizenhét éves fia pedig eltűnt. Az erőszak régi sebeket tép fel, és lángra gyújtja a kisváros mélyen ülő feszültségeit. Vannak akik meg akarják oldani a bűntényt, mások csak ki akarják használni. Hogy fia nevét tisztára mossa, az asszonynak nincs más választása, mint, hogy kövesse a halott férfi kunyhójától induló nyomokat, és északnak induljon az erdőbe, és az azon túli kietlen tájra…"
Nem voltak túl nagy elvárásaim. Csupán azt szerettem volna, hogy borongós hangulattal lekössön. Mivel vaskos kötetről van szó, nem cipelhettem magammal bárhová, így főleg ágyban olvastam estenként. Ahhoz pedig, hogy lekösse a figyelmemet egy hosszú nap után, több kell, mint a kanadai hó.
Két problémám volt a könyvvel, ami kényegében mindent összefoglal.
Az egyik a túl sok szereplő. A falunyi karakter, akik nem mindig összeszedetten váltogatták egymást, vontatottá tették a cselekményt. Értem én, hogy több karaktert szeretett volna kidolgozni az írónő, mégis ez a tömeg elvette a jellemek finomságát. Úgy éreztem, mintha egy kisvárosi fodrásznál ülve hallgatnám volna végig az aktuális pletykákat, kivel, mi történt.
Csupán egyetlen karakter nyerte el a szimpátiámat, Francis, ő is főleg azért, mert a könyv első negyedében nem volt jelen, csak beszéltek róla. Titokzatos, megkapó személyiségnek tűnt, akivel szimpatizálhattam és akinek titka totálisan egyértelmű volt a számomra. Már az elején tudtam, mit rejteget a fiú és vártam, hogy beigazolódjon sejtésem értelmet adva a terjengős könyvnek. Sikerült is.
A másik fő problémám szorosan kapcsolódik a szereplőkhöz, ez pedig a túlságosan sok és szerteágazó mellékszál.
Ahogy újra és újra eddig ismeretlen emberek életébe, múltjába és titkaiba pillant bele az olvasó, a mellékszálak végtelennek tűnnek. Mindenkinek nyomja valami a lelkét, van valami rejtegetnivalója, ami nem baj, sőt kell is a jellemükhöz. Ám ahogy a jellemeket is túlzsúfoltnak, úgy ezeket, a történet cselekménye szempontjából vakvágánynak tűnő dolgokat, is elég hamar megelégeltem.
Az írónő persze igyekezett összefűzni őket, több-kevesebb sikerrel. Az egyetlen meglepetés számomra pont ebből fakadt. Elisabeth titka megdöbbentett. Szeretem, ha meglepődöm, mivel az esetek 99%-ában átlátok a cselekményen, itt viszont nem volt örömöm benne. Egyetlen kérdés villogott ugyanis az agyamban: "Donald, te ezt meg mégis honnan a jó életből tudtad?!" Fikarcnyit sem volt megalapozva a feltevése, mégis beletrafált és én ezt nem veszem be. Abszurdum és kész.
A történetben tehát sok a szereplő, sok a mellékszál és nem túl sok a tényleges nyom. A fő cselekmény, a gyilkosság felderítése, szinte elmosódik a kavalkádban és bár teljesen ki van bontva, nem túl izgalmas. Szerintem attól jó egy krimi, ha a tettes az, akire a legkevésbé számít az ember. Itt ez egy mezei alak képében jön el, ami nem túl eredeti.
Ezzel pedig el is érkeztem a könyv végéhez, ami se nem lezárt, se nem nyitott, amolyan köztes átmenet. A gyilkosságra fény derül, a szereplők kis titkait megismeri az olvasó, de hogy utána mi lesz velük, arról még homályos utalás sincs. Egy epilógus szerintem elkélt volna épp a sok szereplő miatt. A főszereplőn kívül mindenki a levegőben lóg.
Olvastam néhány észrevételt a könyvről és döbbenten láttam a sok dicséretet a szerelmi szálra. Pedig ez a könyv minden, csak nem romantikus. Természetesen akadnak benne szerelmespárok, szövődnek románcok, de egyik sem hangsúlyos, mind csak lappang a hó alatt. Engem egyik sem hatott meg.
No, de hogy ne csak kritizáljam a könyvet, meg kell jegyeznem, kétség kívül van hangulata. Borongós, kicsit fagyott, kicsit rideg, nagyon téli aura lengi körül. Nem kimondottan csontig hatoló, de azért érzékelhető.
Stef Penney tud írni és látszik, hogy sok gondot fordított a történetre, ami igazán elismerésre méltó. A kor leírása és az indiánok jellemzése tökéletesre sikeredett.
Apropó indiánok, róluk olvastam volna többet is. A sok szereplő váltakozó nézőpontjaiból viszont kimaradtak. Pedig milyen jó lett volna egy-egy fejezetnyi indián gondolatadag. 
Összességében ez a könyv nem nyerte el igazán a szimpátiámat. Ugyan nem bántam meg, hogy elolvastam, ám ha kihagytam volna, sem vesztettem volna sokat.
Azok figyelmébe ajánlanám, akik szeretik a krimit vagy kifejezetten sokszereplős regényre vágynak.