2012. október 23., kedd

A Hold színe

Ezt a könyvet már többször beharangoztam (kívánságlista, várólista) és előző bejegyzésemben is megemlítettem, hogy írni fogok róla egy hosszú bejegyzést, mert megérdemli. 
Kétség kívül így van, azonban nem olyan könnyű szavakba önteni, miről szól és mit váltott ki belőlem. Ezt olvasni kell és nem megvitatni.
Azért mégis megpróbálkozom vele.
Szóval Molyon olvastam egy idézetet ebből az aranyos könyvecskéből (kis méretű, kezes darab és mindössze 152 oldal), ami annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, ezt nekem olvasnom kell.
Mivel a fülszöveg nem igazán tetszik (nem valódi fülszöveg, csak egy kiragadott részlet a könyvből), inkább ezt a gyönyörű idézetet hoztam helyette:
"– Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Az kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
– Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
– Az álmoknak is van színe?
– Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
– Milyen színű az öröm?
– Fényes, kis barátom.
– És a magány?
– A magány az ibolya színét viseli.
– Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
– És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
– Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa.
– Na és a szerelem?
– A szerelem színe a telihold.
– Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."
Ettől a néhány sortól szinte beleszerettem a könyvbe. Nem tudtam, miről szól, nem tudtam miért beszélget a cseresznyefa és a csillag, csak azt tudtam, hogy még több ilyen gyönyörű sort akarok olvasni. Megvettem hát és utánajártam a dolgoknak.
A könyv lényegében egy szegény görög család történetét meséli el, akiknek dohányföldje van. A dohányföld szélén pedig áll egy cseresznyefa, aki a csillaggal beszélget az életről, miközben figyelik a család sorsát.
Alkyoni Papadaki stílusa csodálatosan egyedi. Úgy csavarja a szavakat szebbnél szebb költői képekbe, hogy öröm olvasni. Nem szoktam olvasás közben jegyzetelni az idézeteket, általában csak megjegyzem, melyik oldalon láttam valami szépet, hogy majd később kiírjam. Hát itt tollat és papírt kellett ragadnom, annyi volt a megörökíteni kívánt mondat. (Tele is pakolom a bejegyzést velük.)
"Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor."
Nem lehet a cselekményről írni, mivel az maga az élet, sok kis élet a maga szerteágazó, keserédes módján. Inkább a hangulatáról és a belőlem kiváltott érzésekről írok.
A könyv elején majd' elolvadtam a gyönyörűségtől a megfogalmazás szépsége miatt. 
"Az élet és a halál! Két színes kantár az égi mezőben. Két rózsa az Isten arcán…"
 Aztán megismertem a szereplőket, akik mind egyéniségek, jól felépített jellemek (Természetesen nagyanyó volt a kedvencem.) és kíváncsi lettem, hogyan boldogulnak a világban. Közben volt, akit nagyon megszerettem, volt akiben csalódtam és mégis mindegyiket megértettem. Hétköznapi emberekről van szó, hatalmas keresztekkel a vállukon, amiket mindenki máshogy visel. Szeretném azt mondani, hogy olyan lennék, mint nagyanyó, ám ez sajnos nem igaz. Előbb viselkednék úgy, mint Nina, vagy a lányok. Sajnos, nincs bennem elég bizalom a világ iránt.
"Akadnak néhányan… Ott, az éjfél közelében, akik körmükkel kaparják a sötétséget, hogy némi fényre leljenek."
Fura, de cseppet sem zavart a hit, ami áthatja a könyvet. Általában nem szeretem a vallási tölteteket, itt viszont annyira szépen vannak beleszőve, hogy azt kívántam, bár nekem is ennyi hitem volna.
"És egy selyemgubó esett a földre, ahol összetört. Egy színes pillangó röppent ki belőle, kieresztett szárnyával a mirtuszok körül legyezve.Azután megtorpant, egy pillanatra farkasszemet nézett az Istennel, és azt súgta:
– Szervusz! Milyen gyönyörű ez a te világod!"
A szereplők sorsa azonban egyre borúsabb lett. Egyre többször hoztak rossz döntéseket, egyre több csalódás érte őket és egyre inkább szorongtam olvasás közben. Egy-egy aprócska részre felbukkanó mellékszereplők szomorúsága pedig tovább növelte ezt az érzést. 
"Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet."
Mikor azonban már túl sok volt a sötétségből, jött a cseresznyefa és a csillag. A beszélgetéseik megtörték a keserűséget, reményt adtak és újra megolvasztották a lelkemet. Csupán ezekért a beszélgetésekért megéri elolvasni a könyvet.  Gyönyörű gondolatok vannak bennük.
"Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag. A fa éppen leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozgatta az ágait, és álmosan felelte:
-Nem… nem. Nem annyira ritkák.Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál, most álmos vagyok.
-Mesélj! – erősködött a csillag. – Mesélj róluk.
– Egy fahéjas kalács nagyanyó ráncos kezében. Egy pár sportcipő Fotisz ágya alatt. Egy kagylóhéj Angeliki álmaiban… Egy masni a hold színével… Jó éjszakát! Ma este nagyon álmos vagyok.
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
És fejest ugrott, csakhogy fennakadt a hold szempilláin."
 Nélkülük nagyon nyomasztó lenne ez a könyvecske, ám a szomorú hangulat hiányában nem lennének ennyire mélyre hatóak. Papadaki megtalálta a tökéletes egyensúlyt.
Olvasás közeben az ember akarva, akaratlanul töpreng, gondolkodik, mögé lát a soroknak, szorong és néha boldog. 
"– Nem félsz a haláltól? – Mindenesetre ma élek. Tudod, milyen fontos ez? Most együtt vagyunk! Megszorítom a kezedet, és a szemedbe nézek. Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!"
Vannak könyvek, amik megmozgatják az agyat, vannak amik a szívre hatnak és vannak olyanok, mint a Hold színe, amikre a léleknek van szüksége.
"Ne csukd be a lelked ajtaját, az Isten áldjon meg! Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána."
A lelkemnek szüksége volt rá és biztosan lesz még máskor is, így örülök, hogy a polcomon tudhatom és ha szükségét érzem, leemelhetem. Ez azonban biztosan nem a közeljövőben lesz, mert még fel kell dolgoznom.
Nyitott szívű, érett gondolkodásúaknak ajánlanám, illetve azoknak, akikben az idézetek hatására ellenállhatatlan vágy ébredt az olvasásra. 
Csodálatos könyv, de tudom, nem tetszene mindenkinek.
"Nehéz idők járnak, szerelmem. Az emberek irtózatos dolgokat emlegetnek. Veszélyben forog a természet, ami értékes, értékét veszti, s mi csupán egy marék kavics vagyunk azok kezében, akik hatalommal bírnak. Naponta megölik az ember világba vetett hitét…" 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése