2013. január 31., csütörtök

Lélekveszélyben

Nem tudom, mikor volt ennyire nehéz dolgom könyves vélemény írásában. Általában mindig hamar leszűröm, hogy az adott kötet tetszik-e, vagy sem. Ez után pedig már könnyű felépíteni egy véleményt, lépésről lépésre számba venni az érveket és ellenérveket. Most viszont nem arról van szó, hogy tetszett-e, hanem hogy mit gondolok róla, ezt pedig nem olyan könnyű megfogalmazni. Azért teszek egy próbát.

Ezt a könyvet Moly-szülinapon szereztem. Nagyon boldog voltam vele, mivel a borító szerintem csodálatos a maga egyszerű, mégis kifejező módján, és a fülszöveg alapján komoly hangvételű, tanulságos kötetnek ígérkezett. 
Szerintem, a könyvek okkal találnak ránk, mindig az, amire épp szükségünk van, csak hallgatnunk kell a megérzéseinkre. Épp ezért szoktam belső sugallat alapján választani olvasnivalót.
Mikor belekezdtem ebbe, úgy éreztem, szükségem van egy gondolatébresztő, kicsit lelki táplálékra. Sajnos, nem azt kaptam, amire vártam.
Viszonylag rövid kötet, csupán 256 oldal és több aprócska történetet mesél el, nekem mégis szinte egy hónapomba telt mire elolvastam. Nehezen csúszott. 
Fülszöveg:
Azt hisszük, a halál után megváltozik minden. Amit ott nem oldottál meg, az itt is gondot okoz. Gyáva vagy ott, gyáva leszel itt is. Csak a helyszín más. ez nem sokban különbözik attól. Ott is sétáltam az emberek között, mindegyiken különböző ruha, s mindenki motyorogta a saját élete kérdését: – Miért hagytál el Malvin?… – Nem kéne olyan nagyon sürgetni a halált. Szépen élni, szépen meghalni ugyanaz. Szépen meghalni nem lehet szép élet nélkül. Aki szépen élt, megélte vágyait, tette a dolgát, az szépen hal meg. Aki nem, az viseli a saját béklyóját. A sajátját. Tied a béklyó, magadnak csináltad. Nem a társadalom, nem a feleség adta rád. Tied. És ezt innen jobban látni.” 
A fenti szöveg részlet a könyvben szereplő beszélgetések egyikéből.
Olyan emberi lelkek szólalnak meg a könyv lapjain, akiknek a „haló csatornán” való átjutás – fizikai testük elhagyása után – nem sikerült.
Együtt keressük elakadásuk okait, s a továbbindulás lehetőségeit.
Miközben én segítem őket figyelmemmel, kérdéseimmel, ők segítenek engem azzal, amit elmondanak.
Ezen találkozások szövegét teszem most közzé, hogy mások számára is hozzáférhető legyen az a tapasztalat, tudás, amit búcsúzóul ők itt hagytak nekünk.
Ha be kellene sorolnom, ezoterikus könyvnek mondanám. Találkoztam már korábban hasonlóval (Egy jósnő naplója), éreztem is némi párhuzamot köztük. Ez pedig lényegesen más műfaj, mint amit általában olvasni szoktam, így más megközelítést is igényel. Véleményt alkotni épp ezért a szokásosnál jóval szubjektívebben tudok csak, muszáj belevinnem saját gondolatvilágomat, hogy kifejthessem, mit váltottak ki belőlem ezek a sorok. Azért igyekszem visszafogottan, nem mások világnézetébe beletaposva tenni mindezt. (Előre is bocsánat, ha valakit mégis megbántanék, nem állt szándékomban és természetesen nem kell velem egyetérteni.)
Először is az írónő, Biri Magdolna, azzal kezdi az előszóban, hogy ezek a beszélgetések megtörtént, valós események kivonatai. Az olvasó itt vagy csillogó szemmel továbblapoz és életszagúan kezeli a folytatást, vagy vállat von és megnézi, mi sül ki a dologból. Én tipikus bölcsész vagyok, kételkedem szinte mindenben, így most is a szkeptikus irányt erősítettem. Nehéz engem meggyőzni, ez van.
Nem volt könnyű ráhangolódni a könyvre. Gyakran húztam fel a szemöldökömet és tettem fel kérdéseket magamban, hogy egy-egy dolog, jelenet, hogyan is van. Aztán rájöttem, így nem lehet ezoterikus könyvet olvasni, vagy félreteszem racionális énemet és előásom a bennem szunyókáló gyerekkori énemet, vagy félbehagyom a könyvet. Inkább az előbbi megoldást választottam.
Szóval feltettem magamnak a kérdést: "Hiszel a lélekben?"  Mivel a válaszom egy határozott igen lett, továbbvittem a gondolatot: "Ha hiszel benne, akkor azt is elhiheted, hogy eltévedhet. Ha pedig eltévedt, lehetnek olyanok, akik képesek segíteni rajta. Ez jó dolog, nem?" Ismét csak igennel feleltem magamnak és ebben a szellemben olvastam tovább az eseteket.
Tehát nem zárkóztam el a lehetőség elől, hogy mindaz, amit olvasok, megtörténhetett itt, Magyarországon egy  hétköznapi szobában. Ez pedig segített kicsit a folytatásban.
Mindegyik rövid történet egy-egy életutat mesél el főbb mozzanatokat kiemelve és mindig egy probléma köré építkezve. Akad itt minden a magánytól, a keserűségen át a félelemig. Hosszú lenne felsorolni, melyik lélek épp mivel küzdött, így nem is vállalkoznék rá, aki kíváncsi úgyis elolvassa. Inkább visszatérek saját gondolataimhoz.
Miután megpróbáltam tényleg valóságként kezelni a történeteket, igyekeztem megtalálni bennük az üzenetet, a mondanivalót, azt, amiért végül is olvastam ezt a könyvet. Kétségkívül akad benne szép üzenet, egy-egy jól megfogalmazott mondat, én mégis kevésnek találtam. Kevés volt a sok negatívum mellett. 
Bevallom, megrémültem kicsit, mikor már valóságként kezelt szörnyűbbnél szörnyűbb sorscsapásokat olvastam. Egyszerűen beburkolt a sötétségével, ami nagyon nem tetszett. Racionális énem azonnal fel is hördült és átvette az irányítást, kiestem a könyv valóságából.
Nekem egyszerűen túl nyomasztó, túl szomorú és én ebben nem vagyok hajlandó hinni. Félreértés ne essék, nem a lélek létébe vetett hitem, vagy annak elakadásának képzete vált füsté, egyszerűen csak a könyvben leírt túlvilág nem tetszett. Itt lehetne mondani  hogy tetszik, nem tetszik, ez olyan dolog amibe az embernek nincs beleszólása. Erre a válaszom: Már hogyne lenne! Az én lelkem, az én hitem, az én túlvilágom.
Mindenkinek van valamilyen elképzelése a halál utáni következő lépésről. Van, aki egy vallás elméletét teszi magáévá, van aki elintézi azzal, hogy nincs ott semmi és van, aki a saját fantáziájára bízza a dolgot. 
Engem nem foglalkoztat a kérdés különösebben, majd megtudom, ha odaérek, addig kár ezen agyalni, időpocsékolás. A jelen számomra sokkal fontosabb. Annyit azonban elmondhatok, hogy nem hiszek sem a pokolban, sem a mennyországban, sőt még fénylő alagutakban meg meleg, boldog melaszban sem. Én abban hiszek, hogy mindenki oda kerül, ahová szeretne, ha valaki katolikus, Szent Péter várja egy hatalmas kulccsal a kezében, ha valaki muzulmán Allah kertjében találja magát, ha valaki a lélekvándorlásban hisz, egyszerűen vált még egy jegyet az életbe és így tovább. A hit ugyanis olyan, mint a lélek, nem kötődik anyagias szabályokhoz. Minden ember szíve joga abban hinni, amiben szeretne és a hit, bár nem épp kézzel fogható, a maga módján nagyon is erős, akár megformázhatja a világegyetemet is.
No, de ennyit a túlvilágképemről és vissza a könyvhöz, vagyis, hogy hol foglal ő állást ebben a kozmikus kérdésben.
Ezoterikus, de nem vallásos. Bár a szereplők között szinte minden vallás felvonultatja magát, nem ad egyértelmű kijelentést, melyik istenségnél is lehet kopogtatni. Sőt, az írónő hitvilága is rejtve marad, csak annyit árul el, hogy nem katolikus és hogy nem hisz a pokolban. Tehát nincs dogmatikus állásfoglalás, ami határozottan tetszetős. Van helyette egy zónának nevezett közeg, ahol lelkek kóborolnak tucatjával és segítők (fénylő gömb vagy angyalka, egyre meg, nevezze ki minek akarja) veszik őket körül. Ebből az ezoterikus léleklevesből merít egy-egy kanállal az író, illetve médium társa.
És most visszakanyarodtam az esetekhez, amik elég lehangolóak voltak. Gyakorlatilag a könyv azt állatja, hogy az emberek többsége egyszerűen nem képes meghalni, hanem kering össze-vissza ebben a zónában, rágódik a sorsán és csak úgy van. Egyik-másik eset valóban tragikus, így még érthető is lenne az elakadás, de hogy szinte mindenki elakadjon, ez nekem sok volt. Nem volt jó az élete: elakad, valami hiányzott a létéből: eltéved, jó volt az élete: bünteti magát és önként toporog egy helyben, ez pedig baromira frusztráló volt. 
Egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a halál egy ilyen végtelen kálvária lenne, nem és kész, én ebből nem kérek, köszönöm. Az pedig, hogy ezeket a kóválygókat némi pszichoterapeutás beszélgetéssel meg lehet szabadítani betoncsizmájuktól és tovább lökdösni a következő szintre (Mellesleg ki tudja hány szint van?) pláne furcsa. Mármint, még ha azt mondom, hogy oké, lehet, akkor is ott van a tény, hogy percenként halnak meg emberek a világban, akik ezek szerint elakadnak és csak mondjuk országonként egy-egy kis csoport foglalkozik velük. Az ügyintézéses sorok semmik ekkora tömeghez képest...
Persze nem az lenne a könyv célja, hogy túlvilági kalauzt adjon, mégis fontos része. A valódi cél azonban a tanulás, hogy az olvasó leszűrje, mitől lehet jobb az élete, mire figyeljen és ezáltal hogyan haljon meg szépen, elakadás nélkül.
Nos, ezt a feladatot szerintem nem igazán teljesítette. Tényleg vannak benne okos gondolatok, de az egész annyira zavaros és bonyolult, hogy nem lehet kiigazodni rajta. Nekem túlságosan negatív volt, mivel a meggyötört lelkek történetét nem oldja fel valami biztatóval. Az élet harc, igen, ugyanakkor szép is és megismételhetetlen, ez pedig sajnos sok helyen kimaradt. Helyette van benne bőven bírálat, elsősorban a modern társadalom felé. No, nem mintha nem lenne alapja, mégis erőltetettnek éreztem az egyszerű törzsi közösségek csillagászati magaslatokba emelését. 
Szóval engem nem győzött meg, nem adott útravalót, amit nagyon sajnálok. Persze, lehet, hogy bennem van a hiba, én vagyok túlságosan korlátolt, esetleg naiv, illetve racionális. Mégis úgy érezem, örülök, hogy ilyen vagyok akár igazam lesz végül, akár nem, mivel még látom az élet és a világ szépségét, ami épp elég örömet ad a boldogságra.
Összességében tehát ez egy lélekboncolgató könyvecske, amit bár nem bántam meg, hogy elolvastam, akkor sem veszítettem volna sokat, ha kimarad. Ezoterikus beállítottságú, töprengeni szerető lelkeknek ajánlanám. 

A nagyobb egységeket elválasztó versek voltak számomra a könyv legjobb részei, az egyik különösen megtetszett:
"miért ítélt el a nagy életorzó? a borzas füveken hajnalig vágtázó?
miért dobott létre, ha tudta, hogy meghalok?
– fodrozó vérem nyaldossák farkasok."

2013. január 29., kedd

Könyves várólista IV.

Mivel ma sikeresen letudtam az utolsó vizsgámat is, vagyis újra szabad vagyok, itt az ideje a várólistám összefoglalásának. Viszlát tankönyvek, jegyzetek, kötelező olvasmányok és források! Gyertek csak regények! Végre azt olvashatom, amihez épp kedvem szottyan. 
Íme a kínálat, amiben most csak saját tulajdonban lévő könyvek szerepelnek:


Beszerzési idő sorrendjében veszem számba őket, kezdve a régóta polcomon csücsülővel és zárva a legfrissebb zsákmánnyal.

Richelle Mead - A szukkubusz éjszakája
Ez a könyv már a novemberi várólistámon is szerepelt. Azóta még nem sikerült időt szakítanom rá, ezt azonban hamarosan orvosolni fogom. Már nagyon piszkálja a fantáziámat.

Carlos Ruiz Zafón - Angyali játszma
Karácsonyi ajándékként kaptam, mivel az író első regénye, A szél árnyéka nagyon tetszett. Ez a kötet pedig annak egy előzménytörténete, ami csak még vonzóbbá tette számomra. Amúgy nem a képen látható írógépes borítós változatban van meg, hanem a másik, lilás, ködös fajtából, ami szerintem jobban passzol a zöld borítós Szél árnyékához. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Jean M. Auel - A mamutvadászok
Ez a könyv is visszatérő vendége könyves rovataimnak, illetve szintén karácsonyi ajándék (bár ezt speciel én vettem anyukámnak). Az októberi kívánságlistámon szerepelt,  ám ott nem írtam róla teljesen felhőtlenül. Még mindig vannak fenntartásaim vele szemben, ám ezeket megtartom magamnak és utánuk járok a jól bevált tapasztalat útján.
Most épp anyukám olvassa, utána pedig Keresztanyám is lestoppolt rá, így ez a könyv a sorrend végére került, azonban ami késik, az nem feltétlenül múlik is.

Kelley Armstong - A leszámolás
Szintén megtalálható az októberi kívánságlistámon és a Könyvmolyképző karácsonyi akciója, illetve néhány nyereménykupon segítségével, sikerült is lecsapnom rá. Mivel a trilógia befejező kötete, előbb rá kell hangolódnom az előzményekre. (Talán nem is ártana újraolvasni az előző két részt.) 

Kerstin Gier - Smaragdzöld
A leszámolással együtt hozta a postás ezt a zöld szépséget, no meg rózsaszín és kék testvéreit. Nem bírtam megállni, hogy ne szerezzem meg magamnak ezt a nagyszerű trilógiát. Ráadásul, bár ez is befejező kötet, nem kell hangolódnom rá, annyira frissen él még bennem, mi történt az előzményekben. Csupán egyetlen problémám van vele, ha elolvasom, tényleg teljesen vége lesz... Mindig vegyes érzéseim vannak a befejező kötetekkel és kicsit tartok is tőlük. No, de akkor is, amint hazaérek (ezek a szépségek ugyanis otthon vannak a polcomon, én meg még a koliban vergődöm) rávetem magam, az már biztos.

Blue Jeans - Dalok Paulának
Ez a könyv a ráadás, mivel egy nyereményjáték során zsebeltem be. Nagy cuppanós puszi érte a Ciceró Kiadónak! Könnyed kis romantikus történetnek ígérkezik, ami tökéletes lesz a pihenéssel töltött napokban. 

Jelenleg tehát ez a hat szépséges könyv várja, hogy kézbe vegyem. 
Addig viszont be kell érnem két megkezdett könyvvel (Lélekveszélyben, Where rainbows end). Hamarosan végére érek a Lélekveszélyben-nek és kicsit jobban elmélyedek a szivárványos, angol könyvben.  
Persze pihenni sem ártana (mondjuk végre átaludni egy teljes éjszakát), illetve visszaszocializálódni a társadalomba. Az elmúlt hónapban csak a tankönyvek és a vizsgáztató tanárok nyújtottak társaságot és bár akadt köztük kifejezetten kellemes jelenség , azért a barátaim társaságát többre értékelem. 

Freedom!

2013. január 26., szombat

Pi élete

Még novemberben írtam egy listát azokról a friss filmekről, amik érdekelnek. A Pi élete egy volt közülük és tegnap este, megünnepelve az egyik legnehezebb vizsgám sikerét, meg is néztem. 
Sajnálom, hogy nem adták IMAX-ben, mert ez a látványvilág úgy lett volna az igazi. Szóval csak mezei 3D-ben néztem, amit annyira nem szeretek. 
Lehet lehurrogni, de én látom a különbséget. A digitális 3D nekem nem akkora élmény, hogy a drágább jegyet válasszam, ellenben az IMAX megéri, sokkal látványosabb.
Könyvadaptációról van szó, amit egy időben szívesen elolvastam volna. (Oké, kicsit később, mikor a film hatása alábbhagy, még mindig elolvasnám.) Nem kimondottan szeretem a hajótöröttekről szóló történeteket, itt sem ez fogott meg, hanem a tigris. Nagyon imádom az állatokat, a nagymacskákat pedig különösen. Az ígért mondanivaló pedig csak vérszag volt a csali körül, hogy stílusos legyek.
Történet:
"Pi Patel élete semmiben sem hétköznapi. Egy francia uszodáról kapta a nevét. Az apjának állatkertje van Pondicherryben. Tizennégy évesen hűtlen lesz gyökereihez, hogy egyszerre próbáljon keresztény, mohamedán és hindu lenni. És 227 napot tölt egy mentőcsónakban a Csendes óceánon kettesben egy Richard Parker nevű bengáli tigrissel."
Kicsit tartottam attól, hogy ez a 227 nap az óceánon hosszadalmas lesz. Szerencsére azonban nem csupán erről szólt a cselekmény és a hánykolódás minden volt, csak eseményszegény nem.
A látvány lenyűgöző. Olyan szép színes képsorok vannak benne, hogy a nézőnek tátva marad a szája és elfolyik a gyönyörűségtől. Én csak ámultam és bámultam a csodaszép panorámát, no meg a tigrist, amit szintén művészien szépen kiviteleztek.
A zene tökéletesen passzol hozzá, megérdemelte a Golden Globe-ot. Mychael Danna finoman csempészte bele az indiai stílust, ami mesebeli keleti hangulatot adott egy-egy jelenetnek.
Cselekményről inkább nem írok, azzal csak elvenném az élményt. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy bár kalandfilm besorolást kapott, meglehetősen drámai. Tele van megdöbbentő dolgokkal, amikhez nem árt, ha a néző elég felnőtt. 
A moziban meglehetősen sokan ültek körülöttem, vagyis még mindig elég népszerű a film, és az átlagéletkor 20 felett mozgott. Volt azonban egy komplett család is, anyuka, apuka és két gyerek: egy nagyobbacska lány és egy 9-10 év körüli fiú. Jó, hogy igényesebb filmekre viszik a gyerekeket, de nem biztos, hogy mondjuk a fiúcska elég érett volt hozzá. Ettől függetlenül biztosan jól szórakozott a kalandos látvány miatt.
Szólnom kell még a csaliként bevetett mondanivalóról. Vigyázat, ez hosszú lesz.
A filmet úgy harangozták be, no meg a kerettörténet is azzal indít, hogy a végére az ember hinni fog Istenben. Itt azonban nem kell vallási dogmák boncolgatásáról, vagy szájbarágós érvhadaktól tartani.
Pi gyerekként több vallásba belekóstol, ami nekem kifejezetten tetszett. Szerintem nem elég beleszületni egy hitvilágba, meg is kell szerezni azt. Én például római katolikusnak születtem, mégis a buddhizmussal tudok jobban azonosulni. A vallást érezni kell, ami mindenki saját szívének ügye.
Pi egyszerre hindu, katolikus, mohamedán és egy kicsit zsidó is. Mivel többistenhitű vallásból indult ki, nem meglepő, hogy neki kényelmesen elfér a sok hatalmasság egy kalap alatt. Mindegyik vallásból kiemelte a neki tetsző elemeket és összegyúrta a saját ízlése szerint. Annyiban egyetértek az apjával, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet vallási szempontból. Ha viszont csak a hitet nézzük, megkapóan tetszetős. Sajátos hitvilága van a srácnak és ez jó.
A film mégsem ezekről a vallásokról szól, sőt számomra nem is a vallás, mint dogmarendszer volt a középpontban. Nekem valami mást nyújtott. 
A végére a néző tényleg eltöpreng, hogy most miben is higgyen. Melyik történetet fogadja el? Melyik az igaz? Mindenki maga értelmezheti a dolgokat, levonhatja a következtetéseket és elhiheti azt, amit a szíve súg. Ez pedig nagyon tetszetős, mivel semmit sem vág tényként senki arcába. 
Nekem ez a kérdés nem úgy fogalmazódott meg, hogy Isten-e vagy sem, hanem hogy melyiket érzem igaznak. Természetesen a tigris felé húztam, így nem is volt kérdéses a választás. Az pedig, hogy a nagy többség inkább a másik irányt válassza, egy cseppet szomorú. Nem azért, mert azt akarom, hogy nekem legyen igazam, vagy másokat meg akarnék győzni, hanem mert ez sokat elmond az általános gondolkodásról. Az emberek sajnos előbb hisznek az emberi gonoszságban, mint a mesebeli csodákban. 
Miért könnyebb elhinni egy másik emberről, hogy szemrebbenés nélkül követné el minden vallás egyik legnagyobb bűnét, a gyilkosságot, mint elhinni, hogy egy tigris szemében nem csak önmagunk tükörképe néz vissza ránk? 
Én szeretném hinni, hogy igen is vannak még csodák, hogy az emberek előbb hajlanak a jóra, és hogy az állatok nem is különböznek olyan sokban tőlünk. Az pedig, hogy az ember hitét melyik vallásnak vagy istennek tulajdonítja, csupán részletkérdés. 
Összességében tehát tetszett, egy látványos, elgondolkodtató film. 
Ajánlom mindenkinek, aki elszakadna egy kicsit a hétköznapoktól (garantáltan a székhez ragasztja az embert) és nem bánja, ha megmozgatják a gondolatait. 

A dicsért zenéből egy kis ízelítő:

Ha már India meg csodák, elmesélek egy mesébe illő történetet.
Nem kell nagy horderejű dologra gondolni, ez csak az élet apró csodáinak egyike, amiben egy kis részem nekem is volt.
Történt egyszer (2008-ban), hogy Postcrossing-on (képeslapküldő oldal), ahol több éve tag vagyok, megkeresett egy indiai lány. Felkért, hogy cseréljünk privátban néhány képeslapot. Természetesen igent mondtam, Indiából úgysem volt még képeslapom. Meg is történt a csere rendben. (A képeslapok a Picasa albumomban megtekinthetők a többi között.) Aztán váltottunk még néhány e-mailt és különös kéréssel fordult hozzám.
Elmesélte, hogy az anyukája, mikor még fiatal volt és Ugandában élt, levelezett egy magyar fiúval. Ennek már 15-18 éve. A kapcsolat megszakadt és azóta semmit sem hallottak egymásról. Szeretné meglepni az anyukáját azzal, hogy felkutatja, ám csak a régi postacíme van, ehhez kéri a segítségemet.
Szívesen bólintottam rá, ám nem mertem semmit sem ígérni, hiszen azóta elköltözhetett és nyoma veszhetett. Szóval volt egy nevem és egy legalább 15 éves postacímem.
Első lépésként megnéztem a telefonkönyvben. (Mivel másik megyéről volt szó a postán kellett kikérnem a könyvet.) El sem akartam hinni, hogy még él a cím, de ott volt és még a vezetéknév is stimmelt. Lett hát egy telefonszámom.
Gyáva nyúl voltam, mert tudva, hogy én úgyis dadognék össze-vissza, a telefonhívás feladatát átadtam anyukámnak, aki legalább olyan izgatott volt, mint én. Nem is habozott és egyik délután tárcsázott is.
Egy kedves idős hölgy vette fel a telefont, aki mikor meghallgatta a történetet, elmondta, hogy jó helyen keresünk, az a magyar fiú, az ő fia, aki azóta felnőtt, családot alapított és az USA-ban él. Anyukám hosszasan elbeszélgetett a hölggyel, elmesélve minden apró részletet. Én pedig tapsikoltam örömömben a siker miatt. A hölgy megígérte, hogy este (az óraeltolódás miatt) beszél a fiával és elmeséli neki, hogy a világ túlsó felén valaki nagyon szeretne ismét hallani felőle. Megadta az elérhetőségét is, amit azonnal továbbküldtem Indiába.
Az én szerepem itt véget is ért, hiszen csak a közvetítő voltam. 
Pár napra rá értesültem, hogy a kapcsolatfelvétel megtörtént és levelezőtársam anyukája nagyon boldog. Annyira hálásak voltak a segítségért, ami igazán nem volt nagy fáradtság, hogy kis ajándékot is küldtek nekem egy eredeti indai mintás, kézzel készült terítőt. Nagy becsben tartom.
Tehát vannak még apró csodák a világban, nem is kell értük messze menni. (:

2013. január 21., hétfő

Belevaló nők

Molyon találtam egy érdekes kihívást, ami a könyvek vagány női szereplőit igyekszik összegyűjteni. Mivel egy részem feminista és kedvelem a belevaló nőket, megtetszett a dolog és agyalni kezdtem rajta. Amiből persze szokásomhoz hívem hosszú gondolati okfejtés lett és úgy érzem, nem árt, ha leírom. Szóval a kihívás koncepcióját követve fogom kifejteni véleményemet a tűzről pattant hölgyekről.
Kihívásért Andus molyocskát illeti a köszönet! 
Feladat:
"Gyűjtsünk olyan könyveket, amelyekben olyan hölgyek jelennek meg, akik igazán belevalók. Gondolok ezalatt egy igazi amazon természetű lányra, aki kiáll a véleményéért és harcol azért amit akar. A harc lehet akár egy szócsata, vagy egy igazi párbaj fegyverekkel. A lényeg, hogy minél több ilyen természetű nőt gyűjtsünk össze. 
A regényben lehet főszereplő, vagy akár mellék szereplő is."

Mielőtt azonban belemerülnék konkrét szereplők megnevezésébe, szükséges egy gyors áttekintés, mégis mitől lesz belevaló egy nő.
Nos, kétséget kizáróan férfiak által uralt világban élünk. A háttérben persze mindig ott vannak a nők is, ám a kirakatban tesztoszteronok trónolnak. Ennek megvan a maga társadalmi, kulturális, sőt biológiai oka is. 
A nő alaptermészete nem hódító jellegű, hanem inkább védekező. Szelídebb, simulékonyabb jellem, ez azonban nem egyenlő a gyengeséggel. A sztereotípia mégis gyengébb nemként kezeli a nőket. Ők bizonyára nem láttak még kölykét védelmező tigrist... Ezek a sztereotípiák pedig beleivódnak a fantázia világának karaktereibe is. 
A karakterek között töménytelen mennyiségű hisztis, gyenge akaratú, önző és buta nő foglal helyet. Ezek mellett mindig feltűnik egy férfi, az aktuális trend ideájához igazodva, aki megmenti az említett nőszemélyt és esetleg még uralkodik is felette. Persze mindezt romantikus mázba bújtatva, hogy a nő gyengeségét a szerelemmel palástolják. Nem igazán kedvelem ezeket a karaktereket, mert üresnek és jellemtelennek találom őket.
Azonban szerencsére akad bőven a fent említett típus ellentétéből is. Vannak erős női karakterek, akik nem várnak holmi hercegre, hanem kardot rántanak és megküzdenek a saját szabadságukért. Ha pedig mégis belefutnának egy csinos úriemberbe, ahelyett hogy egyből a karjaiba olvadnának, előbb megismerik, mérlegelik a kockázatokat és csak miután tényleg beleszerettek, akkor hajlandók romantikus irányba kalandozni. Ettől pedig nem váltanak karaktert, továbbra is megvédik magukat, ha szükséges, sőt még a hercegük védelmére is kelnek. Sokkal jobban kedvelem ezt a típust. Ráadásul a hozzájuk tartozó férfiszereplő is inkább megnyer magának, mint a macsó, uralkodó másik. Hiszen itt egyenlő társként kezelik egymást, meg amúgy is egy erős nőt csak egy erős férfi tud meghódítani igazán, míg egy gyenge jellemet egy kevésbé gyenge is megcsíphet. 
Hozok két példát képekkel illusztrálva:


Twilight tanulsága a nemekről:

Edward: "Becserkészlek, manipulállak, fizikailag rászedlek, úgy kezellek mint egy cselekvésképtelen gyereket és gyakran megfontolom, hogy megöljelek."
Bella: "Ez rendben van, én csak beletörődöm, hogy az én hibám. Amúgy is te vagy a férfi úgyhogy biztosan igazad van."

Bella tipikusan a gyenge női karakterek közé sorolható. Mint egy kiskutya, csüng szerelme minden szaván és nem is veszi a fáradtságot, hogy gondolkodjon, hiszen neki az is jó, ha gondolkodnak helyette. Szerintem totálisan életképtelen a csaj. 

Buffy tanulsága a nemekről:

Angel: "Hé, Buff, szükséged van rám, hogy az utolsó pillanatban betoppanva megmentsem az életed?"
Buffy: "Nem kösz! Csak hagyd hogy felszeleteljem ezt a nőgyűlölő fattyút, kezdve a golyóival. Aztán smárolhatunk."

Buffy egyértelműen erős és határozott nő, aki megoldja a saját problémáit. 


Szerelmi bánat kezelése Harry Potter módra:

"Amikor Hermionét elhagyta a szerelme, ő folytatta a keresést, hogy elpusztítsa a világ leghatalmasabb sötét mágusát." 

Hermionét nem könnyű összetörni. Túllép a fájdalmon és nem adja fel a céljait.

Szerelmi bánat kezelése Twilight módra:

"Amikor Bellát elhagyta a szerelme, ő magzati pózba gömbölyödött, hónapokra megdermedt, aztán leugrott egy szikláról."

Oké, nem mindenki olyan erős, hogy azonnal túllépjen a problémáin. Van aki előbb letargiába esik, de nem hónapokra. Amit Bella művelt finoman szólva is túlzás.

Félreértés ne essék, nem a Twilightot akarom most bántani, csak annyira adta magát, hiszen Bella a tipikus hisztis, buta és gyenge nő, aki nemhogy inspirálna és erőt adna az olvasóknak, hanem legalizálja az életképtelenség minden tünetét. Ez pedig egyáltalán nem pozitív példa.
Ellenben ott vannak az erős női karakterek, mint Hermione, akik arra buzdítják az olvasó hölgyeket, hogy róluk példát véve, nézzenek szembe minden nehézséggel, ne adják fel, küzdjenek a végsőkig. Ezért szeretem a belevaló női szereplőket, inspirálnak, életre nevelnek.
Most pedig számba is veszem azon hölgyek listáját, akik a leginkább hatottak rám.

Anita Blake
Ha vagány és erős nőkről van szó, ő nekem a number one. Anita egy alacsony, nem kimondottan erős testfelépítésű nő, akit első ránézésre bármelyik férfi megfog és arrébb tesz az útból. Csakhogy ez a hölgy korán sem védtelen, mellékállásban ugyanis vámpírvadász, szóval természetfeletti lényeket "eszik reggelire". Nem mellesleg jól bánik a lő és szúrófegyverekkel, jó kapcsolatot ápol a küzdősportokkal és általában előbb lő aztán kérdez.
Anita erőssége azonban nem csupán a fizikai dolgokon múlik, hanem a személyiségén is. Határozott, elvei vannak (az első kötetekben legalábbis, mert én most az eredeti Anitáról beszélek), nem könnyű kiborítani és a nyelve is jól vág. Szóval könnyedén megállja helyét sok-sok természetfölötti képességgel felturbózott férfi között, illetve a rendőrség szintén férfi többségében, mindeközben megőrzi nőiességét. 
Igazi nő, mert szívén viseli mások sorsát, fontos neki a család és nem hozza zavarba, ha tűsarkúban és kisminkelve kell megjelennie valahol. Persze a fegyvereit sosem hagyja otthon...
Egyből megkedveltem a Bűnös vágyakban és jó hatással volt rám, mivel elhitette, hiába nagyobb nálam valaki, még szembeszállhatok vele és akár győzhetek is. Én is ilyen erős akarok lenni. 

MacKayla Lane
Ő is egy belevaló csaj, bár az elején nem kedveltem és épp ez alapozta meg helyét az általam kedvelt női szereplők között. Mac látványosan fejlődik, fokozatosan válik határozott és erős nővé egy plázaszökevény, rózsaszín libából. 
Története során egyre bátrabb lesz, egyre jobban meg tudja védeni magát és egyre kevesebb ostoba öngyilkos akcióba mászik bele. Az ő világában is akadnak bőven erős férfiak, ám legalább ennyi erős nő veszi még körül. Ők pedig ösztönzően hatnak Mac fejlődésére és így közvetve a női olvasókat is inspirálhatják némi határozott céltudatosságra. 
Mac bár ízig-vérig nő, érdekli milyen a körme, a frizurája és hogy mások csinosnak találják-e, mégis megtanul a külsőségek mögé látni és nem okoz neki gondot a stílusváltás, ha a szükség úgy hozza. Továbbá ő is törődik mások sorsával és nem szégyelli, ha néha-néha elsírja magát a sok szörnyűség láttán.
Hosszú utat tett meg a Keserű ébredéstől a belevaló nővé válás útján. 

Isabel Culpeper
Ő elsősorban a személyiségében vagány csaj. Határozott, okos és igyekszik nem feltétlen az érzelmi hatásoknak megfelelően cselekedni. Tudja, mit akar és ezt próbálja elérni is.
Nekem a személyiségében, a csípős megjegyzései mellett, a gyászhoz való hozzáállása tetszett. Elveszített valakit, aki fontos volt számára és a világa kifordult a sarkaiból, ő mégis erős maradt. Választhatott volna könnyebb utat is, mégis inkább a harc mellett tette le a voksot. Nem tört össze, amit becsülök benne. 
Ő is egy pozitív példája az erős nőknek, még akkor is, ha a Shiverben nem a legszimpatikusabb karakter. (Én a Linger olvasása közben kedveltem meg igazán.)

Rám ez a három hölgyemény volt pozitív hatással. Harcaik és erejük segített, hogy magamban is a határozottságot keressem és több kitartással fogadjam az elém gördülő akadályokat.
Belevaló nőkre szükség van, hogy megmutassák, a gyengébb nem is tud a végsőkig küzdeni, ha akar, és nem mindenki vár arra, hogy megmentsék, hanem inkább a saját kezébe veszi a sorsát. 

2013. január 16., szerda

Les Misérables

Tegnap este moziban voltam, méghozzá A nyomorultakon. 
Nem vagyok különösebben a musical rajongója (eddig legalább is), ám a szereposztás meggyőzött. Nagyszerű színészeket válogattak össze és hogy még énekelnek is, csak ráadás.
Amúgy a történetet ismertem, bár gyerekkoromban ki nem állhattam a meseváltozatát. Csak arra emlékszem, hogy a rajzfilmben folyton szenvedtek, én meg elkapcsoltam. Nos, kétségkívül nem kicsiknek való darab, kellett egy kis idő, mire megértem hozzá.
Olvasni még nem olvastam, nem is biztos, hogy fogom, pedig ez is azok közé tartozik, amiket illik ismerni.
Bevallom, kicsit tartottam a filmtől. Hiába ismertem a történetet, féltem, hogy kusza lesz, vagy besokallok az énekléstől közel háromórányi mennyiségben. 
Ennek egyik oka Gergő volt. Tanulság: Nem szabad előre megnézni a Hollywood Hírügynökséges kritikát. Ő ugyanis, mint filmet, eléggé lehúzta, ezzel pedig kivételesen nem értek egyet. Általában csak bólogatok a videóin, ám most nagyon távol áll az én véleményemtől, ezért nem is teszem ki itt, csak linkelem. Erről a videóról van szó: Férfias férfiak.
Szerintem a musical nem női műfaj. Legalább annyi lányt ismerek, aki tartózkodik az éneklős filmektől, mint ahány fiút. Nem nyálas és nem is feltétlenül romantikus, ezt csak a Disney rajzfilmek zenés jelenetei, meg a sok zenés tinifilm sugallja. Ez a műfaj szerintem inkább muzsikakedvelőknek van, azok közül is azoknak, akik a klasszikus irányt is szeretik. Ebben mutatkozik meg igazán a zene kifejező ereje.
A nyomorultak pedig jó példa erre, hiszen kemény dráma, van benne forradalom, börtön, menekülés, fájdalom, ugyanakkor szeretet, megbocsátás és egy fukar csipetnyi boldogság.
Épp ezért nem értek egyet Gergővel, ebben a filmben mindent lehet érteni és nem utolsó sorban érezni. A cselekmény szépen fel lett építve (meglehetősen hosszú, így kellett egy kis sűrítés) és a karalterek nagyon el lettek találva. Karakterfejlődés pedig természetesen van. Oké, a kis gerlepárt leszámítva. De kérem, hiszen ők voltak a megtestesült cukormáz, nem lehet tőlük mélységet várni. Ők giccsesek, nyálasan romantikusak és idealizáltak, ez jutott nekik, így jártak. Tőlük eltekintve azonban mindenki kiforrott jellemeket mutat.
Ennyit a kritika kritikájáról, jöjjön a saját véleményem.
Történet, ha valaki nem ismerné (Tessék olvasni vagy megnézni!):
"A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jackman alakítja Jean Valjeant, az egykori elítéltet, akit évtizedeken át üldöz a könyörtelen Javert felügyelő (Crowe), miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik."
Victor Hugo könyvének már kismillió feldolgozása van, mégis lehet belőle újat kihozni. Nagy piros pont az írónak!
A történet a 19. század elején játszódik a forrongó Párizsban. Nagyszerűen tükrözi a korszakot és ezt a vászonra is jól felvitték. Az a néhány látkép, ami bekerült a filmbe, igazán lenyűgöző.
Meg kell jegyeznem, hogy Gergővel egyetértek abban, hogy túlságosan sokszor rettentően ráközelítettek a színészekre. Mivel azonban ebben nem táncolnak, így érthető is, hogy inkább a torkukat, mint a békésen ücsörgő más testrészeiket hozzák közel a nézőhöz. Mondjuk nekem jobban tetszett, mikor sétáltak, az egy kis lendületet adott a dolognak. 
A film összes monológja énekelve van a néhány szavas kérdésektől az igen-nem válaszokig, úgyhogy nem aprózták el a dolgot. Kicsit meg is lepődtem, hogy mennyire jó hangjuk van, hiszen nem voltam hozzászokva. Ann Hathaway pedig csodálatos volt. Eddig sem volt egyetlen rossz szavam rá, nagyon jó színésznő, most pedig ismét bizonyított. Az ő jeleneteit különösen szerettem, bár kétség kívül a leginkább szívfacsaróak voltak.

Nagyon tetszett Hugh Jackman és Russell Crowe párosa is. Szerintem tökéletesen hozták a karaktereket és a sorsukat összekötő kapcsolatot. Javer mélyrepülésének hanghatása pedig ütött.
Mindent nagyon realisztikusan ábrázoltak a kosztól az egyéb undort keltő dolgokig (pl: szennyvízcsatorna), ám szerencsére nem estek abba a hibába, hogy a harcjeleneteket térdig érő vérben adják vissza. Pont annyira vöröslött, amennyire kell és egy decivel sem jobban.
A kedvenc szereplőm Gravroche lett. Annyira aranyos a kis komisz kölyök, hogy csak vigyorogtam, valahányszor feltűnt a képen. 
Egyedül a gerlepárral szemben voltak fenntartásaim. Ők tényleg elég sarkítottak és felszínesek, meg gyomorforgatóan romantikusak. Egyszerűen nem nyűgöz le a "meglátlak és már te vagy életem értelme" szitu. Marius is csak azért lett szimpatikusabb, mert nem hagyta cserben a barátait.
No, de ez a mű egy dráma. Nem a drámai elemeket használó kategória, hanem a vastag betondarabbal szíven csapó, már-már tragédiába hajló dráma. Ennyiben igaza volt gyerekkori énemnek, ebben tényleg folyton szenvednek. Eléggé megviseli az empatikus lényeket ez a sok fájdalom, engem legalábbis jól fejbe vágott. Szerencsére azonban ott a pozitív üzenet az életnyi szenvedés mélyén, ami feloldja a melankóliát.
Mert ennek üzenete is van, nem is elhanyagolható, hiszen a sok probléma közepette is a szeretetre, a megbocsátásra és a túlélésre tanít. Mindegy milyen mélyen van az ember, nem adhatja fel, küzdenie kell, hogy jobb legyen.
Ráadásul a szülői szeretet is eléggé hangsúlyosan jelen van. Fantine annyira szereti a lányát, hogy gyakorlatilag bármire képes érte, feláldozza mindenét az elveit, a becsületet és a testét. Jean Valjean pedig igazi apa. Nem csupán gondoskodik Cosette-ről, hanem el is engedi, amikor kell.
Szóval tele van szép üzenettel, csak észre kell venni őket.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a musical műfaját, illetve mindenkinek, aki olvasta a könyvet és elnyerte tetszését. Továbbá a színészek rajongói sem fognak csalódni benne, azt garantálom.

Ha már musical, meg kell említenem valakit.
Mint korábban írtam, nem vagyok a műfaj kimondott rajongója és talán egy cseppet maradi vagyok, de ha már éneklés, akkor azt szeretem élőben látni. A színházi előadások sokkal jobban átadják a zene mondanivalóját.
Épp ezért most szívesen mennék színházba és volna is mit megnéznem. Történt ugyanis, hogy teljesen véletlenül belefutottam egy interjúba, ami meghozta a kedvemet.
Kamarás Máté neve nem hiszem, hogy mindenkinek ismerősen csengene, ami nagy hiba. Van egy tehetséges színészünk, aki külföldön (Ausztriában és Japánban legalábbis mindenképp) meglehetősen híres, itthon meg alig hallunk róla. (Ezzel csak a médiát akartam minősíteni...) Ő játszotta az Elisabeth musicalben a Halált nem csak itthon, hanem Ausztriában és Japánban is, illetve szerepelt a Vámpírok báljában. Sajnálom, hogy lecsúsztam ezekről az előadásokról. 
Néztem néhány részletet az Elisabeth-ből és határozottan kedvem támadt élőben is megnézni. Játsszák is ismét az Operettszínházban, csak kár, hogy Máté nincs benne. Amúgy nekem az osztrák változat jobban tetszik. A díszlet és a koreográfia is hatásosabb és valami furcsa oknál fogva, még a német nyelv sem zavar. 
Egy kis ízelítő az osztrák darabból, no meg Mátéból:

Ízelítő magyarul, ha valaki nem szívlelné a német nyelvet:

Szóval nem is rosszak a musicalek, a végén még rákapok a műfajra.
A Vámpírok bálja pedig már nagyon régóta (vagy 3 éve) foglalkoztat, csak sajnos eddig még nem volt miből, illetve kivel elmennem. Kár, hogy a színházjegyek nem valami olcsók. No, de ha Máté hazajön (nem tudom, hogy még Japánban van, vagy már máshol) és vállal Pesten szerepet, tessék nekem szólni, megyek. :)

2013. január 11., péntek

Annyira király vagy! 2.

Li Jong-Hi bohókás manhwa sorozatának második kötete. Az első részről már írtam korábban, azzal ajánlott kezdeni az olvasást. 
Ezúttal is színes, kissé csicsás borítóba öltöztették (most is megbámultak vele az utcán, de cseppet sem bántam) és tartja a 200 körüli oldalszámot. Ennyit a külsőségekről.
Fülszöveg:
"Nanu nagy bajban van… Szung-Ha úgy döntött, hogy a saját szórakozására szigorúan a markában fogja tartani újdonsült “barátnőjét”. De ha csak ennyi az egész, miért vicsorog azzal a ragyogóan fehér, tökéletes fogsorával Cshan-Kjura, aki még mindig vonzódik Nanuhoz, és szeretné megszerezni magának?"
Bár a fenti összefoglaló szerelmi háromszöget ígér, csupán néhány oldalon bukkan fel ez az elem és sejtéseim szerint, majd a következő részben fog igazán kibontakozni.
A történet halad tovább, Nanu kénytelen elviselni a szívdöglesztő, ám szívtelen fiúja változó hangulatait és megpróbálja kezelni a helyzetet. Az azonban, hogy minden gonoszsága ellenére nem próbál szabadulni tőle foggal-körömmel, sőt a kötet végén még aggodalmat is mutat irányába, sugall valamit.
Ebben a részben végre be lehet látni Szung-Ha álarca mögé. Az olvasó megismerheti a családját és még néhány gondolatmorzsát is a részéről. Kezd kibontakozni, mégis miért ilyen bunkó, ami határozottan jót tett a karakterének. 
A főszereplő páros így továbbra is szerethető (a könyvtárban játszódó részt különösen szerettem) minden botladozásuk ellenére. Én drukkolok, hogy Nanu tényleg olyan hatással legyen a fiúra, amire szüksége van.
A kötet másik cselekményvonala, Dzsei élete is tetszetősen alakul. Néhány képkockán különösen lányosnak hatott (főleg mikor cicfarokba fogta a haját), azonban ő is egy szerethető szereplő. Na, meg pont olyan ügyetlen, mint Nanu ezzel pedig ad egy bohókásan bájos vonalat bimbózó kapcsolatába egy hosszú hajú úriemberrel. A boys love irány még mindig az élvezhető kategóriába tartozik, ahogy sugallat szintjén marad.
A cselekmény a kötet végére felpörgött kicsit és igazi csattanóval zárult. (Miért kínoz mostanában minden író függővéggel? Mit vétetem?)
Ami a rajzolást illeti, tartja  színvonalat. A fejezeteket elválasztó egész oldalas képek pedig különösen mutatósra sikerültek.    
Bosszúból a függővég miatt, nem bírom megállni, hogy bele ne kössek egy aprócska rajzolási hibába. Késő este volt, mikor a könyvtárban játszódó részhez értem, mikor pedig fáradt vagyok, könnyebben kiszúrok bizonyos dolgokat. Szóval Szung-Ha órát visel a bal csuklóján, amit előző részek némelyikében már lehetett látni. Itt viszont az óra vándorol. Hol átkerül a jobb csuklójára, hol köddé válik, mindezt egymást követő képkockákon. Vagy Houdini órájáról van szó, vagy a szerző nem figyelt eléggé, valószínűleg az utóbbi. Ejnye! (Tudom, tudom, gonosz boszorkány vagyok...)
Ettől a bakitól eltekintve tetszett ez a rész. A karakterek kezdenek kibontakozni, a cselekmény meg bonyolódik és már alig várom, mikor szövődnek össze a szálak. 
Amúgy a kötet végén van egy rövid karácsonyi szösszenet, amolyan kedveskedés a szerzőtől. Aranyosnak aranyos, de engem ott, a függővég bosszantó hatása, miatt nem tudott meghatni. A szokásos szerzői hírek sem maradtak el, ezeket ellenben feleslegesnek érzem. 
Ajánlom mindenkinek, aki az első részt már olvasta. Érdemes folytatni.
Biztosan lecsapok majd a harmadik részre, amint engedélyezem magamnak a könyvtárazást. 

Hogyan dobjuk fel unalmas jegyzeteinket
Egyelőre nem szabad könyvtárt fosztogatnom, mivel van bőven saját olvasásra váró könyvem és eltemetnek a vizsgaanyagok. Életemet sanyarú módon jegyzetek és tankönyvek fogságában tengetem, és hogy miért? Erre majd január végén válaszolok...
No, de mindig vannak apró örömök az életben. Ilyen az, ha átlapozva a jegyzeteimet lapszéli firkáimra bukkanok. Gyakran rajzolgatok az unalmas órákon és ezek mindig jobb kedvre derítenek később is. 
A képen látható firkálmányt akkortájt készítettem, mikor a Moly-szülinapra kihirdették a könyvjelzőtervező pályázatot. Nem, nem állt szándékomban jelentkezni (fényévekre vagyok egy igazi művésztől), mégis megihletett. Most pedig olyan jó volt újra találkozni velük. 
A bagoly nem lett a legjobb, de a kis könyvmoly manó a könyvkupacon szerintem igazán aranyosra sikerült. (Tudom, tudom, borzalmasan rondán írok. A rajzokat tessék figyelni és ne az írásképemet!)

2013. január 9., szerda

A hajnalra várva

Gyors összefoglalással és egy csipetnyi statisztikával kell kezdenem, hogy teljesen érthető legyen, miről írok és mire fel a nagy lelkesedés.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvmoly szellem (azaz én), akit kíváncsivá tett egy könyvsorozat körüli felhajtás, ezért elhatározta, utánajár a dolognak. Így botlott bele Karen Marie Moning Tündérkrónikáiba. Néhány Seelie vagy Unseelie pedig elbűvölte, mivel kétség kívül átmosták az agyát, úgy belezuhant MacKayla Lane világába. Vége. Vagyis dehogyis, még csak most kezdődik!
A sorozat első két részéről már írtam korábban. A Keserű ébredés nem igazán nyert meg magának. Valamit hiányoltam belőle. Ez a valami azonban benne volt a második részben (Álom és valóság) és maradéktalanul a folytatás pártjára állított. Egyre jobban értem már a nagy rajongótábor okát. 
Molyon elég előkelő helyen szerepelnek a krónikák. (Leszámítva az első részt, mert az még gyengécske.) 
Az Álom és valóság molyocskák értékelése szerint jelenleg a 39. legjobb fantasy könyv, illetve a 64. legjobb kortárs könyv. Szép teljesítmény, a bejegyzésnek címet adó harmadik rész azonban jóval fölülmúlja. A hajnalra várva ugyanis már a 11. legjobb fantasy és a 22. legjobb kortárs könyv lett. A diadalmenet pedig itt még nem ér véget.
Nem kétséges tehát, hogy mindenképp a végére érek ennek a sorozatnak. A következő lépést, vagyis a harmadik rész beszerzését, már meg is tettem. Karácsonyra leptem meg magam vele és cseppet sem bántam meg. 
Akinek esetleg felkeltettem az érdeklődését a sorozat iránt, az az első kötettel kezdje az olvasást. Most pedig belemerülök a harmadik rész világába, szó szerint Deep...


Ez a rész még mindig a Kelly Kiadó munkája és meg kell hagyni, igazán jól dolgoztak. 
A borító ismételten gyönyörű, bár kicsit sajnálom, hogy a gerincét nem igazították az első két részhez.
Picivel több, mint 300 oldal, így ideális vastagságú és most sem hiányoznak belőle a kiegészítések. Ezúttal is van hátul glosszárium és kiejtési útmutató, valamint néhány sor az olvasóhoz. Utóbbi stílusosan lehetett volna egy "Muhahaha!" is az írónő részéről. Szinte hallottam ördögi kacaját, mikor becsuktam a könyvet. Most pedig remélem csuklik vagy tüsszög, mert ilyen kegyetlenség után igazán megérdemelné. Egyszerre gyűlölöm és szeretem a függővégeket...

Fülszöveg:
„És mutatok neked valamit, ami egészen más,
Mint árnyad, amely reggel lép mögötted,
Vagy árnyad, amely este kél előtted:
Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.” 
MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb.
Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért
tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér.
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons között.
Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben…
Az a baj a könyvsorozatokkal, hogy nem mindegyik író tudja tartani a színvonalat és nem mindegyik tudja fokozni. Vagy ha mégis, egy idő után elveszíti ezt a képességét, ami természetes dolog, hiszen semmit sem lehet a végtelenségig növelni, lásd a bibliai Bábel tornya. Nos, Moning azon kevesek közé tartozik, aki kötetről kötetre egyre jobb és jobb lesz. Ahogy írtam a bevezetőben, az első rész nem tetszett, a második annál inkább és ez a harmadik is megüti ezt a szintet. Csak így tovább!
A stílus a második rész tendenciáját követi, vagyis könnyed, borongós és humoros. Az akció jelentek sincsenek megkerülve, akad benne néhány éles helyzet.
A könyv legnagyobb pozitívuma mégis szerintem inkább a szereplőkben rejlik, no meg a sok háttérben húzódó titokban.
Mac megnyert magának. Amennyire idegesített az első kötetben, annyira szeretem most. Olyan jó látni a fejlődését, ahogy levetkőzi magáról a rózsaszín burkot, a sarkára áll és nem hátrál meg. Tetszettek a kis magánakciói, még a felügyelő ellen elkövetett merénylet is egy nem túl kedves, de okos húzás volt. No, de mit tehet az ember lánya, mikor számító, vérszomjas és szexi férfiak veszik körül?
Apropó férfiak, Barrons is végérvényesen bekúszott a szívembe. Nagyon szeretem a gúnyos megjegyzéseit, a sok verbális párbajt, sőt még azt is, mikor elveszíti a hidegvérét. Olyankor mindig árgus tekintettel figyelem, hátha rájövök, mi is valójában. Elméleteim persze vannak bőven, csak elég rozoga lábakon állnak. 
"Barrons erőteljes, elgondolkodtatóan jóképű, eszementen gazdag, rémisztően intelligens férfi. Kitűnő ízlése van, nem is említve kemény testét, amely állandóan valamiféle vonzerőt sugároz. A lényeg, hogy az a fajta ember, akiből hősök lesznek. És elmebeteg gyilkosok."
Ami a másik úriembert, V'lane-t illeti, őt is megkedveltem kicsit. Egyre többet árul el magáról és a tündérek világáról. Már cseppet sem bántam, mikor feltűnt, főleg ha Barrons is a közelben volt. A tesztoszterontól fülledt jelenteken mindig jól szórakoztam. 
"Miért, ó, miért a legveszélyesebb, legtiltottabb férfiakhoz vonzódunk leginkább?"
Ennyiben azonban még nem merült ki a jóképű férfiak repertoárja, hiszen ott van Christian és a gyanús álmodozó tekintetű srác is. Női olvasók gondolhatnák, milyen jó dolga van a főhősnőnek, ám mikor mindegyik durr bele stílusban érdeklődik, legutóbb kivel volt intim viszonya, már nem is olyan jó ennyi egocentrikus férfi között.  
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy tipikus "női főhős sok szép férfi között őrlődik" típusú könyv lenne, meg kell jegyeznem, hogy a női karakterek is jól eltaláltak. Dani nagyon szerethető a kissé mocskos szája ellenére. Illetve ott van a tény, hogy ennyi nemek közti feszültség, meg szextündér herceg, az erotika mégis a megfelelő mértékben van jelen, vagyis csak fűszerezi a cselekményt.
A cselekmény pedig egyre jobban kibontakozik, néhány dologra fény derül, más dolgok még mindig a homályba vesznek, míg újabb megoldásra váró kérdések bukkannak fel.
Tetszett, hogy az ellenség megfontoltan és jól felépítette következő lépését, hogy a veszély egyre csak fokozódott, hogy a tündértörténelemről is akadt néhány morzsa. Egyre jobban összeáll a világ, amiért nagy piros pont jár.
Szeretem, hogy a könyvnek van néhány burkolt üzenete. Határozottan jó, építő jellegű gondolatok bújnak meg a sorokban. Ezt sugallja Mac fejlődése is, hogy nem szabad feladni, szembe kell szállni a nehézségekkel és kitartani a végsőkig, sőt ha szükséges, még azon túl is.
"A depresszió nem vezet sehova, csak kiszorítja a szuszt az emberből."
A fő konfliktushelyzet persze még korán sem oldódott meg és még mindig nem derült fény Alina halálának pontos körülményeire. Pedig már furdal a kíváncsiság és a sok kérdés csak úgy zsong a fejemben.  Ezen pedig nem segített a könyv hatalmas függővége. Már megszoktam a függővégeket, ám ilyen kínzással nem találkozni minden nap. Ha azt mondom, pont a legjobb résznél hagyta abba, meg sem közelítem a valóságot. Kell nekem a folytatás, méghozzá sürgősen!
Összefoglalva tehát nagyon tetszett ez a rész, cseppet sem okozott csalódást és csak ajánlani tudom azoknak, akik már olvasták az előző két kötetet. Csak egy jó tanács: Legyen betárazva a polcon a negyedik rész, Rossz hold kelt fel, ha nem akarod a falat kaparni a várakozás miatt!
Amúgy a sorozatot urbanfantasy kedvelőknek ajánlom, akik szeretik a vagány főhősnőket. Hiába írtam sokat férfiakról, nem romantikus történet, inkább egy ütős, nyomozós sztori sok veszélyes misztikummal.

Ebben a könyvben megemlítettek néhány dalt és bandát, amikből kedvemre csemegéztem. Ezek közé tartozik a Nine Inch Nails is, akiktől két számot is hoztam, mert tetszik és mert passzol a könyvhöz. 


Amint lehet, beszerzem a sorozat utolsó két kötetét is. Most azonban bőven elég olvasásra váró könyv csücsül a polcomon és még mindig nincs rájuk elég szabadidőm, úgyhogy egyelőre várnom kell, míg rossz hold kel fel...

2013. január 6., vasárnap

Csodák kora

Mostanában megnőtt a kereslet az utópiák iránt. Kicsit talán többeket foglalkoztat a téma, ami cseppet sem baj, hiszen minden utópiának világnézetet formáló hatása is van. Ettől pedig az olvasó szélesíti nézőpontját, ami jót tesz társadalmi szinten is. 
Szeretem az utópiákat, abból is elsősorban a klasszikus fajtákat. Klasszikus alatt egy éppen aktuális téma nem túlságosan távoli jövőbe vetítését értem, mint Orwell 1984 című könyve. 
A Csodák kora is ebbe a kategóriába tartozik, aktuális problémákat vet fel, közeli jövőben játszódik és olyan valóságos, hogy az olvasó beleborzong. 
A borító csodálatos, sokkal szebb, mint az eredeti amerikai. Szinte előrevetíti a könyv hangulatát, amihez a hátsó borító képe mélységet is ad. Gyönyörű! Még a tapintása is egyedi.
Az alcímmel: "Káprázatos látomás egy eltűnőben lévő világról" teljesen egyetértek. Három és félszáz oldalával kellemes vastagságú és a rövid fejezetek szépen tagolják a cselekményt.
Fülszöveg:
"Amikor a Föld forgása lassulni kezdett, még sokáig nem lehetett érzékelni a napok peremén domborodó plusz időt. Egyre csak gyűlt, mint a rejtett daganat. Eleinte még nem látszottak a következményei: a felerősödő gravitáció, a sötét és világos napszakok meghosszabbodása, mely a növények kipusztulásához vezetett, vagy hogy a bolygót védő mágneses mező gyengülése felerősítette a napkitörések káros hatásait. De lassacskán már a kevésbé egyértelmű következményekkel is szembe kellett nézniük az embereknek. Családok estek szét, és új, lázas szerelmek szövődtek. Barátságok lettek semmivé, és sokan teljesen magukra maradtak.

Lehet, hogy annak, ami Juliával és a családjával történt, semmi köze nem volt a lassuláshoz. Ám a tizenegy éves lánynak hirtelen muszáj volt felnőnie és megtalálnia a túlélés lehetőségét egy pusztuló világban."
Ez a könyv zseniális! Legszívesebben mindenki orra alá odadugnám, hogy "Nézd, ezt olvasd el! Olvasd el és megtanulod értékelni a világot."
Az írónő stílusa könnyed és szép. Szép, mert olyan apró részletességgel ír le minden részletet, mintha egy kamera lencséjén keresztül néznénk a zoom gombot nyomogatva. Szeretem az ilyesmit.
A cselekmény lassú mederben csordogál, ám egyetlen rész sincs benne, ami unalmasnak mondható. Egy fiatal lány szemszögéből nyomon követni egy egész bolygó pusztulását nem lehet unalmas, nem lehet túl lassú és nem maradhat érzéketlenül. 
Minden mondatát, a pozitívat és a negatívat is, áthatja a szorongás. Míg olvastam, állandó fezsültségben volt a szívem, hogy mit hoz a következő nap, mi lesz, ha ismét lebukik a nap, és mi lesz, ha újra felkel. Végig aggódtam, nem csak Julia vagy a szülei miatt, hanem a macskákért, a csigákért, még a fűszálakért is. Ez pedig egy egyedi atmoszférát adott a könyvnek, ami teljesen beszippantott.
Egyértelműen negatív jövőkép, mégis tele van pozitív üzenettel. A sorokat áthatja a világ szeretete, az élet apró örömei, mint a napfény simogatása a bőrön, az eper édes íze, vagy a fűszálak cirógatása. Julia látja az élet szépségét, szeret élni az egyre növekvő nehézségek között is.
A mondanivaló azonban nem merül ki ebben, mivel a könyv aktuális problémákat boncolgat. A természet pusztulása, az élelemhiány, a földrengések, erdőtüzek, az óceánok áramlatainak megváltozása, mind-mind a napi hírek között szerepel. Ezeket azonban már úgy megszoktuk, hogy többnyire csak legyintünk rá, ami hiba. Jobban oda kellene figyelnünk a környezetünkre, jobban megbecsülni a bolygót.
Mielőtt radikálisan zöldnek tűnne a könyv, meg kell jegyeznem, hogy nem az. Nem óhajt állást foglalni a kérdésben, csak felvonultatja az érveket és ellenérveket. Ott vannak a valósidősök, akik mint a világban elszórtan élő "hagyományos" életmódot folytató kolóniák, itt is megpróbálják kivonni magukat a társadalomból. Közben az emberek többsége az óraidő szerint él, kiélezve a két fél közötti ellentéteket.
Be kell mutatni minden szempontot, hogy teljes legyen a kép. Épp ezt szolgálja Julia környezetének sokszínű vallásossága is. Akadnak zsidók, mormonok, katolikusok és ateisták, akik hitüknek megfelelően másképp reagálnak az új helyzetre. Ez pedig nagyon életszerű, ahogy a könyv egésze is. Az ember akaratlanul is eltöpreng, ő vajon melyik táborhoz csatlakozna. 
Itt rejlik a könyv legnagyobb értéke, a valósághűség. Minden egyes sora akár igaz is lehetne, ami további borzongást kelt az olvasóban.
A karakterek jól illenek a világba. Julia szeretni való főhős, tipikus tizenegy éves lány tipikus gondokkal. Az ő problémái és a szülei dolgai megnyugtatóan hagyományosak voltak a maguk módján, ha levesszük róluk a lassulás következményeit. Ez pedig kellett bele, kellett egy kis hétköznapi. 
(Megjegyzés: Julia mellett Seth volt a kedvenc szereplőm.)
A könyv tehát jól fel lett építve, amire az utolsó oldal teszi fel a koronát. Az utolsó ötven lapnál az olvasó már csak a szorongást érzi, ahogy egyre kevesebb dolog tompítja a radikális változásokat. Aztán elérkezik az utolsó laphoz és a szorongásból keserű bizonyosság, csipetnyi megkönnyebbülés és tompa fájdalom lesz a szív környékén. Az utolsó bekezdés, az utolsó két mondat szívfacsaró. (Nehogy valaki hátralapozzon! Ez csak akkor üt, ha már az előző 350 oldalt végigolvasta az ember.)
Nekem tehát nagyon tetszett a könyv és csak ajánlani tudom mindenkinek.

Néhány kedvenc idézet:
"A művészet a legbizonytalanabb időkben virágzik igazán." 
"A halál néha csak az élet bizonyítéka. A pusztulás olykor egyfajta lendületet is hoz magával."
"Végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni."
Egy kis muzsika:

Lehet, hogy egy kissé kusza lett a fenti összefoglaló. Nem akartam semmi fontos mozzanatot elárulni a könyvből és talán túlságosan sok érzés és gondolat szaladgál a fejemben. Tegnap este, miután befejeztem a könyvet, hosszú percekig csak néztem magam elé és próbáltam összeszedni a gondolatokat és érzelmeket, amint látszik, kevés sikerrel. Ezt még emészteni fogom egy ideig. Hatásos egy könyv.
Azonban akad bőven új olvasnivalóm, el is dicsekszem velük.
Még decemberben rendeltem meg a képen látható szépségeket. Gyakorlatilag előre elköltöttem a karácsonyi ajándékomat (mindig akad rokon, aki bankjegyekkel lep meg), ám erre jó mentségem volt az akció és két kupon formájában. Négy könyvet vettem két könyv árán, ez pedig határozottan nem rossz üzlet.
Tudom, tudom menthetetlen vagyok, amiért nem bírtam nem megvenni az Időtlen szerelem trilógiát. Muszáj volt a polcomon tudni, annyira szépek és biztosan el fogom még olvasni néhányszor. 
Szóval jelenleg hét saját kötet vár arra, hogy kézbe vegyem, amihez, ha minden jól megy, holnap csatlakozik még egy könyvecske. Könyvek terén határozottan jól kezdem az évet. Remélem a tendencia marad és átterjed életem más részeire is. 

2013. január 3., csütörtök

Mozgóképek IV.

Ahogy filmes rovatom előző bejegyzésében is említettem, szabadidőm jelentősen megcsappant. A kikapcsolódásra szánt órákat pedig inkább olvasással töltöm, mint filmezéssel. Még az Odaát részekkel is le vagyok maradva, pedig az az egyetlen sorozat, amit rendszeresen követek.
Ennek fényében most csak két filmről tudok íni, ám igyekszem a részletességgel ellensúlyozni a mennyiséget. 

Csillagpor 
"Hősünk, Tristan Thorn el akarja nyerni a gyönyörűséges Victoria szívét. Ezért útra kel egy varázslatos, mitikus világba, mert megígérte választottjának, hogy elhozza neki a hullócsillagot, mely a bűvös birodalomban ért földet. Ám mielőtt folytatnánk, tisztáznunk kell valamit. Amikor egy hullócsillag földet ér, emberi formát ölt. A mi hullócsillagunk, Yvaine a gyönyörű Claire Danesben ölt testet. Útja során Tristan találkozik Lamiával, a gonosz boszorkánnyal, aki egyébiránt nem más, mint a lenyűgöző Michelle Pfeiffer, aki szintén a hullócsillagot keresi, hogy nővéreivel kivághassák a szívét, nem másért, mint hogy megegyék, és ezáltal visszanyerjék szépségüket és fiatalságukat. Lamia gonosz karmai elől menekülve Yvaine és Tristan a karizmatikus Shakespeare kapitány fogságába esnek. A Robert De Niro által briliánsan megformált kalóz nem csak szó szerint ejti őket rabul "léghajója" fedélzetén. Az üldözéshez még más fura figurák is csatlakoznak, például az álnok szívű Septimus herceg, vagy Ferdy, az orgazda, és mindenkinek jó oka van a hullócsillag megkaparintására. Amint Tristan és Yvaine egyik kalandból a másikba csöppen, csillag és csillagász egyre közelebb kerül egymáshoz, mígnem... talán valami románc van a levegőben?"
Ez a film Neil Gaiman azonos című könyve alapján készült. Már egy ideje szeretnék olvasni az író tollából, mivel sokszor botlom a könyveibe. Ezt hamarosan teljesítem is, mert a kedvenc könyvtáram polcain is láttam. De, most a filmről van szó.
Először még a gimiben hallottam róla, ami nem mostanában volt. Ha nem csal az emlékezetem, Karácsony környékén meg is néztük, vagyis ment háttérzajként a teremben, mi meg vagy figyeltünk rá, vagy nem. Én csak félig, mert közben a szokásos beszélgetésbe merültem környezetemmel. Igazán jó volt a "sarkunk".
Tehát nem hagyott mély nyomot bennem, csak arra emlékeztem, hogy nem tetszett annyira, mint a többieknek. Néhány napja pedig újra megnéztem, immár teljes figyelmemet nekiszentelve.
Hát, most sem győzött meg. Szeretem a meséket, szeretem a fantasyt, a kalandos romantikával sincs semmi bajom, de ez nagyon gyenge volt.
Paródiának elment volna a sok nonszensz logikai baki, de ők valóban komolyan gondolták. Hatásvadásznak éreztem és nem tudtam elmerülni benne. Pedig a színészek igyekeztek mindent beleadni Robert De Niroval az élen. 
Néztem a filmet és folyton egy jelző jutott eszembe róla, gagyi. Olyan kis semmilyen, nem igazán izgalmas, nem igazán vicces, nem igazán romantikus. Mindegyikből egy kicsi és mégsem igazán. Pedig én tényleg szeretni szoktam az ilyen filmeket, ez azonban nem tetszett.
Mesekedvelőknek ajánlom.

Upside Down
"Az Upside Down egy, vagyis két olyan világban játszódik, melyek egymás alatt/felett helyezkednek el, miközben egymással szembe néznek, köszönhetően ellentétes irányú gravitációs mezejüknek. A történet egy fiúról és egy lányról szól, egyikük az alsó, másikuk a felső világban él, és sorsuk menthetetlenül összefonódik. Csakhogy ezt sokan nem nézik jó szemmel."
Romantikus fantasy, ha be akarom skatulyázni, némi drámai elemmel. Az előzetese nagyon tetszett és felpiszkálta kíváncsiságomat.
Ez egy tipikus gazdag lány és szegény fiú románc meglepően új köntösben. A két világ egymással szemben helyezkedik el és külön gravitáció hat rájuk. Adam világa az alsó, a szegény, ami romokban és nyomorban tengődik, míg Eden világa gazdag és virágzó. Aki lent él, felfele vágyik, ez azonban lehetetlen és nem mellesleg törvénybe is ütközik. Aki pedig megszegi, az életével fizet.
A film elején a narrátor elmondja a film fő fizikai törvényeit, hogy a néző képbe kerüljön. Ezeket a szabályokat végig igyekeznek tartani. Én is csak azért zavarodtam néha kicsit össze, mert a képi világ a mellékelt képhez hasonló és néha nem tudtam eldönteni, hol van fent és hol van lent. No, meg akadt benne néhány logikai baki, de ezt elnézem.
Jó volt látni, ahogy Adam mindent megtett, hogy felmehessen és együtt töltsön legalább néhány percet szerelmével. Drukkoltam neki és izgultam érte, mikor a lebukás fenyegette.
A látvány ütősre sikerült, csak meg kell szokni a tükörszerű képet. Aki gyerekkorában játszott már olyat, hogy egy tükrön keresztül próbált tájékozódva haladni, annak talán könnyebb alkalmazkodni. 
Az alapötlet nekem nagyon tetszett, a két világ felépítése is jól összerakott, csak egy picit túlságosan romantikus. Ám most olyan hangulatban voltam, hogy elnéztem neki a talán kicsit sablonná vált "a szerelem mindent legyőz" figurát. 
Egyetlen gondom csak a hatóságok gyengesége volt. Mindenki félt tőlük, ők mégis olyan lazán vették a kihágást és tutyimutyi módon léptek fel ellene.
A színészek jól el lettek találva, Kirsten Dunst (Pókember, Marie Antoinette, Interjú a vámpírral stb.) és Jim Sturgess (Egy nap stb.) játékára nem lehet panasz. 
Összességében tetszett, már a látványért és a hangulatért (amiben jelentős szerepe van a zenének) megérte megnézni. 
Azoknak ajánlom, akik nem hétköznapi szerelmi történetre vágynak. 

Értékelés 10-es pontozással:
Upside Down       ->       8
Csillagpor             ->       6

Az Upside Down miatt fedeztem fel az Audiomachine számait. Íme egy kis ízelítő:

2013. január 2., szerda

A herceg (Clockwork Prince)

2013 első könyvértékelését Cassandra Clare kötettel kezdem. Nos, ez már szinte hagyománnyá vált, mivel 2010 Szilveszterét Hamuvárosban, 2011 utolsó napját a Bukott angyalok városában, míg a legutóbbi évbúcsúztatót a viktoriánus Angliában töltöttem. Szóval már három éve, hogy bojkottálom a szilvesztereket és inkább egy jó könyv társaságát választom. Az már csupán a véletlen műve, hogy ez mindig egy Clare kötet.
Szóval Pokoli szerkezetek trilógia második része.
Az elsőről már írtam korábban (Az angyal), azzal ajánlott kezdeni az olvasást. Külsőségekben ez is hasonló, ismét gyönyörű a borító és  terjedelemben ismét megközelíti az 500 oldalt. A hátsó borító pedig különösen tetszik, mivel végre lemaradtak a hatásvadász reklámok és inkább az írónő könyveinek összegzését nyomták rá.
A fejezek előtti kis idézeteket továbbra is öröm volt olvasni.
Nagy árnyvadász rajongó vagyok, így lehet, hogy egy cseppet elfogult, de igyekszem nem túlzásokba esni.
Fülszöveg:
"A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban mulandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit."
A fülszöveg tetszetős, nem árul el semmi fontosat, ahogy kell, mégis összefoglalja a kötet első számú konfliktushelyzetét.
A történet nyugodt mederben folyik, amit sokan lassúnak találtak, ám szerintem csak annyira lassú, mint az előző rész. Így is akad benne kaland bőven, egyik éles helyzet váltja a másikat, ahogy a titkokra fény derül.
Egy másik bírálat, amit sok helyen olvastam róla, a trilógia konfliktushelyzetének stagnálása volt. Nos, valóban nem csapott az árnyvadász csapat szemtől szemben a Magiszter körmére, de miért is tette volna? Trilógia, tehát az utolsó részben lesz a nagy finálé és akkor fog rendesen összecsapni a jó és a rossz. Azt pedig nem lehet mondani, hogy semmi sem derült ki. 
Az olvasó végre megtudhatja az ellenség motivációját és hogy miféle sötétség rejlik Will múltjában. Ráadásnak pedig egyre több morzsa lett elejtve Tessa származását illetően. Szóval alakulnak a dolgok rendesen.
Azt persze elismerem, hogy ebben a részben a romantika jóval hangsúlyosabb lett. Teljességével kibontakozott a szerelmi háromszög és végig a hátán vitte a többi szálat.
Nem szeretem a szerelmi háromszögeket, sőt egyenesen utálom őket. Nem hiszem ugyanis, hogy valaki egyszerre két emberbe szerelmes lehet. Nincs két egyforma érzelem a döntésképtelenség pedig jellembeli gyengeség.
A könyv elején még nem zavart a dolog, mivel két srác epekedett a főhősnő iránt, aki ezt észre sem vette. Mivel jómagam is vaksi vagyok, ha a magánéletemről van szó, könnyedén elhittem. Azonban, mikor a szóban forgó háromszög kiszélesedett a lány lelkében, felhúztam magam. A végén pedig szabályos dührohamot kaptam, mert minden érzelmi katyvasz ellenére kedvelem a szereplőket.
Tessa az egyértelműen gyenge szerelmi intelligenciájától eltekintve még mindig szerethető főhős. Szívesen beleveti magát a harcokba, ha szükséges és a csípős megjegyzései is elég jók.
Jem kicsit kinyílt, megmutatta milyen is belül, amitől csak még jobban megkedveltem. A háromszög alakulása  miatt pedig sajnálom. Akármit tesz majd a következő részben a másik két jómadár, Jem fogja megszívni. Nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele.
Ami Willt illeti, imádom. Abszolút kedvencem, bár előbb is eszébe juthatott volna kék démonra vadászni, no de jobb később, mint soha. A humora pedig eszméletlen, hiába gonoszan gúnyos, akkor is szeretem.
Ízelítő:
"– Nem is förtelmesek – helyesbített Tessa. Will pislogva nézett rá. – Mi?
– Gideon és Gabriel – felelte a lány. – Nagyon jóképűek, egyáltalán nem förtelmesek.
– A lelkük mélyének mérhetetlen feketeségére céloztam – magyarázta síri hangon Will.
– És szerinted mégis milyen színű a lelked mélye, Will Herondale?
– Mályva."
Bár szeretem Jemet, Tessa Willhez illik igazán és én nekik drukkolok. 
A többi szereplő is kibontakozott, így Charlotte és Henry párosa még aranyosabb lett a szememben, míg Jessamine végre csinált valamit, ám őt inkább nem minősítem. Sophie-t kezdem megkedvelni, a Lightwood srácokat meg nagyon bírom. Igaz, zavart hogy az egyiküket Gideonnak hívják, én meg még mindig a Rubinvörös Gideonjára asszociálok, ha meglátom ezt a nevet.  
Magnus, nos ő Magnus Bane. Imádtam az összes közös jelenetét kedvenc árnyvadászommal. Mikor pedig Camille hazaért, könnyesre röhögtem a szemem. Magnus eszméletlenül laza, csípem a srácot.
Tessa és Will egyik kedvenc jelenetemben
Clare stílusa még mindig könnyed és humoros. A korszellemmel azonban voltak fenntartásaim. Nem igazán éreztem a ruhákon kívül, no meg néhány tájleírást leszámítva, hogy a 19. században vagyok.  Nem jött át a viktoriánus kor hangulata, talán a kissé modern nyelvezet miatt. 
A mágikus lények azonban végre teljes pompájukban feltűntek. Volt itt minden, boszorkánymester, vérfarkas, démon, tündér és vámpír, sőt még kísértet is. 
Az árnyvadászok világának egyre több törvénye és hagyománya bontakozott ki, míg a családok is egyre átláthatóbbakká váltak. Ezek főleg azok számára érdekesek, akik a Végzet ereklyéi sorozatot is olvassák. Jó néha párhuzamokat vonni és azon agyalni, vajon ki kinek az egyenesági rokona.
A könyv vége szívszorítóra sikeredett, bár én inkább dühöt, mint szomorúságot éreztem. Mint mondtam, nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Az utolsó pár sor csattanóval zárult, ahogy azt Clare-től már megszokhattam, ám ez most nem ütött nagyot, kiszámítható volt.
Összességében tetszett és alig várom a befejező részt (Clockwork Princess/A hercegnő), ami tavasszal jelenik majd meg az USA-ban és valószínűleg egy év múlva hazánkban. Addig elraktározom az elméleteimet és elmerülök a másik árnyvadász sorozatban.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta Az angyalt. Méltó folytatása, nem fog csalódást okozni. 

Kedvenc idézetem, természetesen szintén Willtől:
"Szavakon élünk. A könyvek akadályoztak meg benne, hogy végezzek magammal, amikor azt hittem, soha többé nem szerethetek senkit, és engem sem szerethet senki. A könyvek miatt éreztem úgy, hogy talán mégsem maradok teljesen magamra. Ők őszinték tudtak lenni velem, és én is velük."
Úgy szeretem, mikor egy könyvszereplő is szereti a könyveket. Will és Tessa pedig igazi könyvmoly és ahol csak lehet, egy-egy klasszikus pár sorát belecsempészik mondataikba.  

2013. január 1., kedd

2012 könyves értékelése

"Jobban szeretem a könyveket, mint az embereket."
Nem szoktam fogadalmakat tenni az új évre, nem szoktam átgondolni, mit tettem jól vagy rosszul az elmúlt esztendőben, mivel sosem éreztem szükségét. Amit meg akarok tenni, azt úgyis megteszem mindenféle ígéret nélkül is. Az elmúlt 365 nap eseményei pedig átgondolás nélkül is ott lapulnak az emlékeim között és amit meg kellett belőlük tanulnom, azt már megtanultam akkor. 
Most mégis éves összefoglalást írok, ám kizárólag 2012-es olvasmányaimból.
A könyvek dobogós helyet foglalnak el a szívemben. Szeretem őket, mert igazi barátok. Mindig ott vannak, ha szükségem van rájuk, megnyugtatnak, ha a való világ hullámai összecsapnak a fejem fölött és mindig jó tanácsokkal látnak el. Szeretem őket.
Épp ezért akarom áttekinteni, mennyi új könyvbarátra tettem szert az elmúlt évben, mennyi élményt éltem át a lapokon és mennyi titok rejlett a nyomtatott szavakban. 
Sorra veszem néhány szempont szerint, a legfontosabbakat kiemelve, hogy milyen könyvek kerültek mostanában a kezembe.

Először egy kis statisztika:
59 könyvet olvastam
20292 oldalt (+ kb. ennyi tankönyvlapot)
18 kiadótól a következő bontás szerint:
Könyvmolyképző          22
Fumax, Ulpius-ház         5
Agave, Vad Virágok      4
Kelly , Egmont               3
Ciceró, Európa              2
Főnix, Pongrác, Móra, Nyitott Könyvműhely, Kalandor, Kairosz, eMentor Media Hungary, Trivium, Victoria            1
ebből 5 képregény, a többi regény

Lehet, hogy így számszerűsítve kicsit soknak tűnik, ám én olvasás közben nem éreztem annak. 
"Az élet rövid, olvass gyorsan"
Az elolvasott 59 könyv összegző értékelése:
Melyik volt a leghosszabb?
Brent Weeks - Túl az árnyakon, ami 688 oldalnyi kemény akció, izgalom és meglepetés volt sok-sok fantasy elemmel fűszerezve.

2012-es olvasmányaim /1
Melyik volt a legrövidebb?
Lakatos István - Lencsilány, csupán 58 oldalnyi keserédes művészet.

Melyik tetszett a legjobban?
Idén két új kedvenc könyvet avattam, az egyik az első pontban már emlegetett Túl az árnyakon, míg a másik Gayle Forman - Ha maradnék című könyve. Ha választanom kell, az utóbbit mondanám 2012 legjobb könyvének. 

Melyik tetszett a legkevésbé?
Brian Scott Marshall - Lélekvesztő, mert annyira unalmas és jellegtelen volt, hogy még egy kis dühöt sem váltott ki belőlem, ellentétben a többi citromdíjra esélyes alkotással. 

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
Romain Gary - Lady L. hiába aprócska könyv, nekem hosszú ideig tartott, mire átrágtam magam rajta. Pontosan 2011 október 23-tól 2012 május 31-ig.

2012-es olvasmányaim /2
Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Kara - Démonnapló 1 olyan vékonyka képregény, hogy reggel elvittem magammal az egyetemre és mire véget értek az óráim, már az utolsó lapnál jártam. 

Melyiket szeretném a legkorábban újraolvasni?
Sok könyvet szeretnék újraolvasni, ám oly kevés a szabadidő és olyan sok az új könyv, hogy erre nem mindig van lehetőségem. 2012-es olvasmányaim közül, talán Kerstin Gier - Rubinvörös című könyvét mondanám. Jó lenne még egyszer átlapozni, mielőtt megnézem a filmadaptációját. 

Hány könyv volt könyvtári?
29 könyvet vettem ki a könyvtárból. Szeretem a könyvtárakat. 

2012-es olvasmányaim /3
Melyik volt kölcsönkapott könyv?
A korábban már említett Lady L.-t Pucca barátom adta kölcsön. A szintén megemlített Lélekvesztőt Mr. A. kölcsönözte nekem, bár valójában az egyik barátjáé volt. (Csúnya dolog kölcsönkapott könyvet továbbadni, kivéve, ha a tulajdonos jóváhagyja.) A Rubinvörös folytatását, Zafírkéket pedig Kristennek köszönhettem. 

Milyen könyveket adtam kölcsön az idén?
F. barátomnak Az éhezők viadalát, Szobatársnak Coelho könyvemet (Veronika meg akar halni), Pucca-nak A Barlangi Medve népét, igaz ezt még 2011-ben adtam oda neki, de csak most szolgáltatta vissza. Megbízható embereknek szívesen adok kölcsön. A fő és végtagvesztés terhe természetesen áll, ha kárt tesznek a kicsikéimben. ^^

Melyik könyv volt a legvidámabb?
Imre Viktória Anna - Kísértés Rt. talán ezen a könyvön nevettem a legtöbbet. Határozottan szórakoztató.

2012-es olvasmányaim /4
Melyik könyv volt a legszomorúbb?
Alkyoni Papadaki - A Hold színe volt a legszomorúbb a legelkeseredettebb és a legmegrendítőbb. Mégis nagyon tetszett.

Melyik volt a legizgalmasabb?
Brent Weeks - Az árnyékvilág peremén volt a legpörgősebb, főleg hogy kellemesen meglepett a fordulatos szálakkal és a sok akcióval.  

Melyik volt a legromantikusabb?
Sarah Addison Allen - A csodálatos Waverley-kert és nem csupán az aranyos szerelmi szál miatt, hanem a minden lapját átható kellemesen romantikus hangulatért is.

2012-es olvasmányaim /5
Hány könyvet vettem?
Az elolvasott 59 kötetből csupán 20 kötetre adtam ki pénz, amik a polcaimat díszítik. Igaz ebből 5 vagy 6 könyvet még 2011-ben vásároltam meg, csak 2012 elején kerültek olvasásra. 

Hány könyvet kaptam ajándékba?
3 kötet jött ingyen innen-onnan, amiknek nagyon örültem.

Hány könyvet olvastam magyar szerzőtől?
4 kötetet olvastam hazai szerzők tollából. 

Nos, kifogytam a további szempontokból. Azért így is látszik, hogy 2012 olvasásban termékeny év volt és szeretném ezt tartani az új évben is. Ha több év távlatában nézem, akkor erre minden esély megvan, hiszen a 2011-es olvasmányaim számát pontosan 30 könyvvel növeltem meg. 
2012-es olvasmányaim /6
Az elmúlt év minden olvasmánya megtekinthető a mellékelt képeken és értékelésük is elolvasható az archív bejegyzéseim között, vagy szerzők szerint szűrve, kinek hogyan tetszik.
Fogadalmat nem teszek, csak jelzem, hogy továbbra is írni fogom könyves véleményeimet legújabb olvasmányaimról. Remélem, az erre tévedő, hozzám hasonló könyvfalók érdekesnek és talán hasznosnak találják majd, mikor új olvasnivalót keresnek.