Les Misérables

Tegnap este moziban voltam, méghozzá A nyomorultakon. 

Nem vagyok különösebben a musical rajongója (eddig legalább is), ám a szereposztás meggyőzött. Nagyszerű színészeket válogattak össze és hogy még énekelnek is, csak ráadás.

Amúgy a történetet ismertem, bár gyerekkoromban ki nem állhattam a meseváltozatát. Csak arra emlékszem, hogy a rajzfilmben folyton szenvedtek, én meg elkapcsoltam. Nos, kétségkívül nem kicsiknek való darab, kellett egy kis idő, mire megértem hozzá.

Olvasni még nem olvastam, nem is biztos, hogy fogom, pedig ez is azok közé tartozik, amiket illik ismerni.

Bevallom, kicsit tartottam a filmtől. Hiába ismertem a történetet, féltem, hogy kusza lesz, vagy besokallok az énekléstől közel háromórányi mennyiségben. 

Ennek egyik oka Gergő volt. Tanulság: Nem szabad előre megnézni a Hollywood Hírügynökséges kritikát. Ő ugyanis, mint filmet, eléggé lehúzta, ezzel pedig kivételesen nem értek egyet. Általában csak bólogatok a videóin, ám most nagyon távol áll az én véleményemtől, ezért nem is teszem ki itt, csak linkelem. Erről a videóról van szó: Férfias férfiak.

Szerintem a musical nem női műfaj. Legalább annyi lányt ismerek, aki tartózkodik az éneklős filmektől, mint ahány fiút. Nem nyálas és nem is feltétlenül romantikus, ezt csak a Disney rajzfilmek zenés jelenetei, meg a sok zenés tinifilm sugallja. Ez a műfaj szerintem inkább muzsikakedvelőknek van, azok közül is azoknak, akik a klasszikus irányt is szeretik. Ebben mutatkozik meg igazán a zene kifejező ereje.

A nyomorultak pedig jó példa erre, hiszen kemény dráma, van benne forradalom, börtön, menekülés, fájdalom, ugyanakkor szeretet, megbocsátás és egy fukar csipetnyi boldogság.

Épp ezért nem értek egyet Gergővel, ebben a filmben mindent lehet érteni és nem utolsó sorban érezni. A cselekmény szépen fel lett építve (meglehetősen hosszú, így kellett egy kis sűrítés) és a karalterek nagyon el lettek találva. Karakterfejlődés pedig természetesen van. Oké, a kis gerlepárt leszámítva. De kérem, hiszen ők voltak a megtestesült cukormáz, nem lehet tőlük mélységet várni. Ők giccsesek, nyálasan romantikusak és idealizáltak, ez jutott nekik, így jártak. Tőlük eltekintve azonban mindenki kiforrott jellemeket mutat.

Ennyit a kritika kritikájáról, jöjjön a saját véleményem.

Történet, ha valaki nem ismerné (Tessék olvasni vagy megnézni!):

"A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jackman alakítja Jean Valjeant, az egykori elítéltet, akit évtizedeken át üldöz a könyörtelen Javert felügyelő (Crowe), miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik."

Victor Hugo könyvének már kismillió feldolgozása van, mégis lehet belőle újat kihozni. Nagy piros pont az írónak!

A történet a 19. század elején játszódik a forrongó Párizsban. Nagyszerűen tükrözi a korszakot és ezt a vászonra is jól felvitték. Az a néhány látkép, ami bekerült a filmbe, igazán lenyűgöző.

Meg kell jegyeznem, hogy Gergővel egyetértek abban, hogy túlságosan sokszor rettentően ráközelítettek a színészekre. Mivel azonban ebben nem táncolnak, így érthető is, hogy inkább a torkukat, mint a békésen ücsörgő más testrészeiket hozzák közel a nézőhöz. Mondjuk nekem jobban tetszett, mikor sétáltak, az egy kis lendületet adott a dolognak. 

A film összes monológja énekelve van a néhány szavas kérdésektől az igen-nem válaszokig, úgyhogy nem aprózták el a dolgot. Kicsit meg is lepődtem, hogy mennyire jó hangjuk van, hiszen nem voltam hozzászokva. Ann Hathaway pedig csodálatos volt. Eddig sem volt egyetlen rossz szavam rá, nagyon jó színésznő, most pedig ismét bizonyított. Az ő jeleneteit különösen szerettem, bár kétség kívül a leginkább szívfacsaróak voltak.

Nagyon tetszett Hugh Jackman és Russell Crowe párosa is. Szerintem tökéletesen hozták a karaktereket és a sorsukat összekötő kapcsolatot. Javer mélyrepülésének hanghatása pedig ütött.

Mindent nagyon realisztikusan ábrázoltak a kosztól az egyéb undort keltő dolgokig (pl: szennyvízcsatorna), ám szerencsére nem estek abba a hibába, hogy a harcjeleneteket térdig érő vérben adják vissza. Pont annyira vöröslött, amennyire kell és egy decivel sem jobban.

A kedvenc szereplőm Gravroche lett. Annyira aranyos a kis komisz kölyök, hogy csak vigyorogtam, valahányszor feltűnt a képen. 

Egyedül a gerlepárral szemben voltak fenntartásaim. Ők tényleg elég sarkítottak és felszínesek, meg gyomorforgatóan romantikusak. Egyszerűen nem nyűgöz le a "meglátlak és már te vagy életem értelme" szitu. Marius is csak azért lett szimpatikusabb, mert nem hagyta cserben a barátait.

No, de ez a mű egy dráma. Nem a drámai elemeket használó kategória, hanem a vastag betondarabbal szíven csapó, már-már tragédiába hajló dráma. Ennyiben igaza volt gyerekkori énemnek, ebben tényleg folyton szenvednek. Eléggé megviseli az empatikus lényeket ez a sok fájdalom, engem legalábbis jól fejbe vágott. Szerencsére azonban ott a pozitív üzenet az életnyi szenvedés mélyén, ami feloldja a melankóliát.

Mert ennek üzenete is van, nem is elhanyagolható, hiszen a sok probléma közepette is a szeretetre, a megbocsátásra és a túlélésre tanít. Mindegy milyen mélyen van az ember, nem adhatja fel, küzdenie kell, hogy jobb legyen.
Ráadásul a szülői szeretet is eléggé hangsúlyosan jelen van. Fantine annyira szereti a lányát, hogy gyakorlatilag bármire képes érte, feláldozza mindenét az elveit, a becsületet és a testét. Jean Valjean pedig igazi apa. Nem csupán gondoskodik Cosette-ről, hanem el is engedi, amikor kell.

Szóval tele van szép üzenettel, csak észre kell venni őket.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a musical műfaját, illetve mindenkinek, aki olvasta a könyvet és elnyerte tetszését. Továbbá a színészek rajongói sem fognak csalódni benne, azt garantálom.

Ha már musical, meg kell említenem valakit.

Mint korábban írtam, nem vagyok a műfaj kimondott rajongója és talán egy cseppet maradi vagyok, de ha már éneklés, akkor azt szeretem élőben látni. A színházi előadások sokkal jobban átadják a zene mondanivalóját.

Épp ezért most szívesen mennék színházba és volna is mit megnéznem. Történt ugyanis, hogy teljesen véletlenül belefutottam egy interjúba, ami meghozta a kedvemet.

Kamarás Máté neve nem hiszem, hogy mindenkinek ismerősen csengene, ami nagy hiba. Van egy tehetséges színészünk, aki külföldön (Ausztriában és Japánban legalábbis mindenképp) meglehetősen híres, itthon meg alig hallunk róla. (Ezzel csak a médiát akartam minősíteni...) Ő játszotta az Elisabeth musicalben a Halált nem csak itthon, hanem Ausztriában és Japánban is, illetve szerepelt a Vámpírok báljában. Sajnálom, hogy lecsúsztam ezekről az előadásokról. 

Néztem néhány részletet az Elisabeth-ből és határozottan kedvem támadt élőben is megnézni. Játsszák is ismét az Operettszínházban, csak kár, hogy Máté nincs benne. Amúgy nekem az osztrák változat jobban tetszik. A díszlet és a koreográfia is hatásosabb és valami furcsa oknál fogva, még a német nyelv sem zavar. 

Egy kis ízelítő az osztrák darabból, no meg Mátéból:

Ízelítő magyarul, ha valaki nem szívlelné a német nyelvet:

Szóval nem is rosszak a musicalek, a végén még rákapok a műfajra.

A Vámpírok bálja pedig már nagyon régóta (vagy 3 éve) foglalkoztat, csak sajnos eddig még nem volt miből, illetve kivel elmennem. Kár, hogy a színházjegyek nem valami olcsók. No, de ha Máté hazajön (nem tudom, hogy még Japánban van, vagy már máshol) és vállal Pesten szerepet, tessék nekem szólni, megyek. :)