2013. február 26., kedd

Hova lett a nadrág?

Magnus Bane
Igaz, előző bejegyzésemben azt nyilatkoztam, hogy nem fogok hétvégénél előbb blogolni, most mégis muszáj megtennem, pedig lenne bőven egyéb dolgom. Az ok nagyon egyszerű, előjött belőlem a rajongó, aki addig úgyse nyugszik, míg ki nem írja magából szenvedélye minden mozzanatát. Szóval fangirl üzemmód bekapcsolva. 
Rendszeres olvasóim már biztosan rájöttek, hogy nagy rajongója vagyok az árnyvadászok világának. Épp eleget áradoztam hozzá Cassandra Clare könyveiről és írtam néhány bejegyzést a közelgő filmadaptációról. Akinek azonban még nem esett volna le a dolog, ajánlom figyelmébe ezt a bejegyzésemet: Welcome to the City of Bones!, ami a mostani előzményének is tekinthető.
Szóval készül szépen a Csontváros film, ami augusztusban kerül majd a mozikba, addig lehet visszaszámolni a napokat, ahogy a blog jobb alsó felén meg is teszem. Jelenleg a háttérmunkák zajlanak, ami nézői szemszögből nem túlságosan izgalmas. No, de hogy a rajongók ne maradjanak friss hírek nélkül, mindig csurran-cseppen ez-az a film háza tájáról.   
Izzy, Simon, Clary, Alec és Jace
Először is kaptunk néhány képet a karakterekről. 
Mindegyiken teljes harci díszben feszítenek és a drámai nézések sem hiányoznak róluk. 
Szerintem mégis egyik-másik elég snassz lett, így csak mazsoláztam közülük és a legjobbakat szúrtam mondanivalóm közé.
Magnus egyértelműen a legjobb. Ez a smink, ez a háttér és ez a lazaság, ami árad a képről, nagyon megnyerő. Pedig nem tartom magam hatalmas Bane rajongónak. 
A csoportkép is tetszik, ami Magnus buliján készült. Izzy olyan kis morcos, míg Simon meglepett fejét meg kell zabálni. Árnyvadász fiúk is rendben vannak és Clary minije sem semmi. Persze itt is ütős a díszlet, a rúnákról nem is beszélve.
Clary és Jace
A képek közül ki kell még emelnem a Clary-Jace párost. Még mindig nem barátkoztam meg teljesen velük, mármint a színészekkel, így kellemes meglepetést okoztak. Olyan kis helyesek együtt és van a képnek egy lágy, kedves, szerelmes hangulata, ami nagyon tetszik. Talán azért, mert ők (mármint Jamie és Lily) a való életben is egy párt alkotnak. Vagy csak mert profilból nem nagyon tudok belekötni Jamie külsejébe. (Jace szemtelenül jóképű, akire még egy apáca sem nézhet némi "bűnös" gondolat nélkül és ízlések ide, vagy oda, ezt a film nem képes hozni.)
No, de ad nekünk valami mást, valami újat. Nem szeretnék előítéletekkel beülni a moziba, úgyhogy már most levetkőztem minden gátlásomat és szarkasztikus megjegyzésemet a könyvbeli dolgok hiányára. Nem várom el, hogy azt kapjam a vásznon, ami a fejemben pörög olvasás közben, sőt még csak azt sem, hogy megközelítse. Változtattak a szereplőkön és a cselekményen is, én mégsem fogok lázadozni. Külön filmként kezelem és nem akadok fenn olyan apróságokon, hogy Magnus nem visel nadrágot. 
És most elértem a bejegyzésem címéhez és az igazi okhoz, ami előhívta belőlem a rajongót.
Készült egy rövid interjú Godfrey Gao, alias Magnus Bane személyével az egyik jelenet forgatásán. Ehhez pedig hozzávágtak néhány szösszenetet a jelenetből. Ez a néhány képkocka pedig heves visongást és hosszan tartó vigyorgást eredményezett nálam.
Godfrey nagyon laza, főleg mikor a nadrágjáról beszél. Hogy miért nincs rajta? Miért ne? A rendező így látta jónak és bár először megdöbbenten pislogtam, elégedett vagyok vele. Ez mutatja csak igazán Magnus személyiségét, hogy nem törődik ő senkivel, csak a saját hiúságával, ha öltözködésről van szó és ettől lesz igazán vicces a jelenet. Főleg, ha azt is megfigyeljük, milyen képet vág Izzy és Simon a boszorkánymester láttán. Valamint, ha megnézzük, hogy Magnus gyakorlatilag minibb ruhát visel, mint Clary... Szép hosszú lábai vannak, igazán nem érheti szégyen, bár a cipője szerintem ritka ronda.
No, de elég a szóból, beszéljen magáért a rövid interjú és persze Godfrey, aki legalább olyan haláli laza figura, mint akit alakít. Megérdemel egy vastapsot. 


A párbeszédből pedig az is kiderül, hogy megtartották a könyv humorát és igyekeztek az eredeti párbeszédszövegekhez alkalmazkodni. Előre látom, hogy lesz néhány humoros jelenet, mikor hangosan fogok vihogni a moziban. Nagyon várom ezt a filmet. 
Lehetne már augusztus!

Egy csipetnyi kulisszatitok:
Ebben a jelenetben feltűnik az írónő, Cassandra Clare is. Egyszerű statiszta szerepet kapott, mégis úgy vágták össze az interjút, hogy jól látszódjon. Mikor Magnus az árnyvadászokkal beszél, jobb oldalon jól látszik a háttérben, illetve még néhány gyorsan összevágott kockán, amit a már gyakorlott szem könnyen kiszúrhat. (Vörös hajú, duci hölgyet kell keresni.)

2013. február 24., vasárnap

Könyves kívánságlista V.

Jelentem, élek. Nem nyelt el a föld, nem evett meg egy jeti és nem temetett be a hó, pedig utóbbi erősen próbálkozott. A hosszabb kihagyás oka két dolog: nem volt időm írni és nem is lett volna témám se.
Hosszú és nehéz hónapok állnak előttem, amiket már az első két hét igazolt. Nehéz döntéseket hoztam, amik lefoglalták gondolataim 80%-át, a maradékot pedig felélte a napi problémák megoldása. Szóval kicsit el voltam havazva, így nem maradt energiám írni és olvasni sem nagyon. 
No, de nem nyafogok, ez a blog nem ara van, meg amúgy is mindenki magának keresi a bajt, oldja is meg maga. Ennyit a mentegetőzésről. 
Ha pedig van olyan, aki hiányolta agymenéseimet, hát itt a következő adagja.

Tudom, tudom, még nem ért véget a február, a könyves rovatokkal pedig meg szoktam várni a hónap utolsó napjait, most mégis rendhagyó leszek és előbbre hozom egy kicsit. Természetesen erre is jó okaim vannak: valószínűleg a hétvégénél előbb nem lesz időm blogolásra, kívánságlistám sem fog gyarapodni a hátralévő napokban és már bosszantóan hiányoltam a bejegyzésírást, valamint nem bírom rávenni magam a szakdogára. 
Tehát bömböltetem a zenét (szomszédok nagy örömére), szürcsölök egy bögre kávét és elmélázom, milyen könyveket szeretnék elolvasni és esetleg megvenni.
Ezúttal négy kötetről van szó:

Haladjunk most balról jobbra, mert rendszerető kedvemben vagyok.

Carlos Ruiz Zafón - A mennyország fogságában
Zafón könyveiről már két bejegyzésben zengtem dicshimnuszt (legutóbb itt: Angyali játszma), így nincs azon mit csodálkozni, hogy a viszonylag frissen megjelent harmadik regényére is szemet vetettem. 
Ez a kötet folytatásuk, talán szorosabban is kötődve, mint az első két könyv kapcsolata. A borító pedig csodálatosan szép. Kell nekem és kész!

Ray Bradbury - Fahrenheit 451 és más történetek
A Fahrenheit 451 már szerepelt a rovat egyik korábbi bejegyzésében, most mégis újra terítékre vettem. Történt ugyanis, hogy az Agave Kiadó ismét papírra nyomta megtoldva néhány novellával és csupán pár napja piacra is került. Ez jó hír, mivel a régi kiadást nem igazán lehet fellelni, így pedig új köntösben, frissen és még egy kis extra olvasnivalóval is megtoldva mégis kézbe veheti a kíváncsi könyvszerető. 
Még mindig nagyon piszkálja a fantáziámat ez a történet, úgyhogy új kiadással ismét felkerült a listámra. 

Matthew Dicks - Egy képzeletbeli barát naplója
Libri kirakatában láttam meg először és a cím, illetve a borító nagyon megnyerőnek tűnt. Aztán utánajártam kicsit és mélyült a vonzalmam. Érdekes, komoly és elgondolkodtató könyvnek találom. Szeretném elolvasni, megvenni viszont annyira nem. Mostanában nem költhetek könyvekre, főleg zsákbamacskára nem.

Karen Marie Moning - Rossz hold kelt fel
Tündérkrónikák sorozat negyedik kötete, amit mindenképp beszerzek előbb vagy utóbb. A sorozat első három része természetesen már a polcomon csücsül kiolvasva és írtam is róluk bejegyzéseket. A harmadik rész (A hajnalra várva) óriási függővége heves nyálelválasztást indított meg bennem a negyedik és persze az ötödik kötet után. Szóval most egy jó akcióra vágyom, hogy legyen mentségem a költekezésre.

Hát ennyi lenne most a könyves kívánságlistám. Észrevételeket, mit olvassak el mindenképp és mit ne, természetesen most is szívesen fogadok. Úgyis elegem van már a döntésekből...

No, de hogy ne legyen ilyen kurta a bejegyzés, ha már írni támadt kedvem, részletezem kicsit, most épp milyen könyveket bújok.
Jelenleg három könyv van terítéken párhuzamosan. Szeretek egyszerre több könyvet is olvasni és nem, nem szoktam belezavarodni. Mindnek külön hangulata van, így ilyesmi nem eshet meg velem.
Egyszer olvasom George R. R. Martin híres, neves sorozatának második kötetét, Királyok csatája. Elég vaskos könyv, ezer oldal, és mivel a filmsorozatot már láttam, nem okoz meglepetéseket. Mégis érdekes, mert bár a sorozat hű a könyvhöz, itt sokkal több információt kapok egy-egy összeesküvésről, abból pedig nem szenved hiányt. Szóval tetszik, csak lenne több időm, hogy rendesen falhassam. Amúgy meg nem is ártana belehúznom, mert március végén jön a sorozat harmadik évada és szeretném utolérni és megelőzni a könyvekkel.
Másodszor Blue Jeans (komolyan ez a legbugyutább írói álnév, amit valaha hallottam) Dalok Paulának című kötetét lapozgatom és ezt általában cipelem is magammal, bár szintén nem egy vékony darab. Szórakoztat, kikapcsol, szívesen olvasom, de képtelen vagyok hosszabb ideig belemerülni, mert kényes a lelkem és mindig dühöngök rajta egy kicsit. Morgok, mert a nyelvezete az írói álnévhez mérhető. Egyszerű, de cseppet sem nagyszerű. 
Harmadszor újraélem gyerekkorom. Na, jó, nem egészen, csak ismét (10 év után!) kézbe vettem A kőszívű ember fiait. Ha jól emlékszem, általános hetedik osztály nyarán olvastam. (Vagy talán hatodik nyarán?) Kötelező olvasmány volt és én voltam az egyetlen, aki átrágta magát rajta. Mikor pedig órán megvitattuk és közöltem, nekem tetszett, úgy néztek rám osztálytársaim, mint egy eltévedt marslakóra. Pedig tényleg tetszett, az összes általános iskolás kötelező közül ez volt a legjobb. (Jó, nem olvastam el minden kötelezőt, de akkor is ez a legjobb.) Azért azt be kell vallanom, hogy az újraolvasás oka is kötelességből fakad, bár önként vállalt kötelességből. 
Még most is tetszik a könyv, igaz az elején vagyok, és megdöbbentő mennyire jól emlékszem a cselekményre. Egyre több és több dolog jut az eszembe, miközben olvasom, no meg a nosztalgia. (Emlékszem, milyen meleg volt, mikor először olvastam lehúzott redőnyű szobában hűsölve, meg a kanapén félig szundikálva.) Csak arra nem emlékszem, akkor hogyan viseltem a latin és német kifejezéseket. Valószínűleg átugrottam őket, míg most próbálom kisakkozni, mit jelentenek több-kevesebb sikerrel. A kötelező olvasmánylista reformra szorulna, ez nem épp könnyed diákolvasmány. 
Például az egyik latin csoda: "ad audiendum verbum" ami annyit tesz "az ige hallgatásához", itt viszont inkább kihallgatást, a börtön fenyegetését jelenti. Szóval semmire sem megyek a latin tudásommal, ha itt szófordulatokként vannak jelen. Ebből pedig egy a latinnal még köszönőviszonyban sem lévő, általános iskolás gyerek még ennyit sem értene. 
Jókai történetei kalandosak és romantikusak, ám a nyelvezete nem a legegyszerűbb, aminek persze megvan a maga szépsége, az értékeléséhez azonban olvasottság szükséges, ami nem hiszem, hogy megvan minden hetedikes diákban.
Az általános iskolás kötelező olvasmányok feladata az olvasás megszerettetése kellene hogy legyen, nem pedig a könyvekkel riogatás. 
Szóval ezeket a könyveket olvasom kissé lassan és döcögősen, ám rendületlenül.   

Ha már Trónok harca, akkor itt a harmadik évad előzetese. Semmitmondó mégis rajongást kiváltó, ahogy lenni szokott. Az aláfestő zene pedig ismét ütős lett.


2013. február 16., szombat

Angyali játszma

Carlos Ruiz Zafón egy zseni. Már az első könyve (A szél árnyéka) után megállapítottam, hogy tud írni, nem is akárhogyan. Elbűvöli az olvasót a hangulattal, magához láncolja a könyvek szeretetével és meglepi a csavaros szálakkal. Jól bánik nem csupán a szavakkal, hanem a karakterekkel és a cselekménnyel is. Zafón egy nagyszerű író, nincs ezen mit magyarázni.
Mire fel ez a nagy lelkesedés? Nos, az említett első könyve után kissé tartottam az Angyali játszmától, féltem, hogy nem lesz annyira ütős, nem fog annyira tetszeni. Erre pedig néhány kósza negatívabb véleményfoszlány, amit itt-ott hallottam róla, csak ráerősített. Mégis belevágtam, mert jobban szeretek a saját orrom után menni, és milyen jól tettem.
Ez a könyv érintőleges kapcsolatban áll A szél árnyékával. Amolyan előzmény kötetnek tekinthető, hiszen a cselekménye korábban játszódik és van némi átfedés a szereplőkkel, akad olyan, aki mindkét könyvben felbukkan. A legfőbb kapcsolat mégis a helyszín, Barcelona és az Elfeledett Könyvek Temetője, ami egy varázslatos hely:
"Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…"
A könyvek szeretete ismét borítékolt, ahogy a misztikus rejtélyek is.
Közel 700 oldalával csinos, vaskos kötet, így nem az a táskában könnyen cipelhető fajta, pedig az olvasó nehezen tudja nem magával vinni, ha egyszer belemerül.
Kétféle borító van a két kiadáshoz. Bár az első, írógépes borító tökéletesen passzol a cselekményhez, örülök, hogy nekem a második változat, a borongós szürkés-lilás van meg. Ez ugyanis passzol a zöld borítós másik Zafón könyvemhez.
Fülszöveg:
"A húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…"
A könyv főszereplője egy fiatal, tehetséges író nagy ambíciókkal és üres zsebbel. A könyvek szeretete és az írás, mint művészet így nagy hangsúlyt kap, ami a betűk világa iránt gyengéd érzelmeket tápláló olvasókat nem hagyhatja hidegen. 
A cselekmény egy rejtélyes könyv megírása köré szerveződik, miközben a múlt titkai felsejlenek, akár a régi könyvek sarkai. A titkok pedig sötétek és veszélyesek. Zafón szépen szövögeti őket, így a könyv végére már kész pókháló áll össze a sok-sok apró mozzanatból és cselekedetből.
A karakterek szépen vannak felépítve, mind önálló egyéniség, nem lehet beskatulyázni őket egy-egy szerepbe, ahhoz túlságosan összetettek.
David a kedvencem, mert imádom a szarkazmusát, végig mellette álltam és drukkoltam neki, még akkor is, ha nem értettem egyet vele. Néhány oldal alatt bekúszott a szívembe és ott is maradt.
"– Micsoda öröm látni téged, David – köszöntött Fullánk. – Jobban nézel ki. Kicsinosodtál. 
– Elütött a villamos." 

David stílusa meghatározza a könyv hangulatát is, hiszen az ő szemszögéből íródott a könyv. Ez pedig garantálja az öniróniát és a keserű, szarkazmust, amit az olvasó vagy szeret, vagy nem. Én rajongok érte. 
"– Az asszisztensem azt mondja, maga író. Hogy lehet, hogy mégis „bérrabszolgát” írt az adatlapra? 
– Az én esetemben ez tökéletesen mindegy.
– Az hiszem, van egy-két páciensem az olvasói között.
– Remélem, a járulékos idegbántalmak nem bizonyulnak tartósnak."
A másik kedvenc szereplőm Isabella. Kedvelem az erős női karaktereket és ő egy tűzről pattant hölgyemény, akinek kibontakozását érdemes volt olvasni. Van valami különleges David és Isabella kapcsolatában, ami nagyon megfogott. 
A női főszereplő, Cristina  ellenben taszított. Ő egy gyenge jellem, akit sehogy sem tudtam megkedvelni, még David kedvéért sem. Maga választotta a sorsát, ezen  nem lehet szépíteni.
A cselekmény fordulatos és az olvasó gyakran kételkedik benne, higgyen-e a saját szemének. A misztikus szál jobban kidomborodik és nem lehet előre sejteni, mit hoz a vége. A vége, ami lezár és mégis nyitva hagy egy-egy kérdést, ám ez cseppet sem baj. Az olvasó maga döntheti el, miben hisz, ami passzol a könyvhöz.
"Az ember azért hisz, amiért levegőt vesz: mert életben akar maradni."
Nekem nagyon tetszett, mert nem csupán a könyvek szeretete járt át olvasás közben, hanem az írói lét minden pozitív és negatív velejárója is. Az olvasó bepillanthat a nagy művek születésébe és ez igazán egyedivé teszi ezt a könyvet. 
Ajánlom azoknak, akik olvasták A szél árnyékát és tettszett nekik, illetve mindenkinek, aki szeretne egy próbát tenni Zafón könyveivel. Érdemes belekóstolni, és ha valaki rákap az ízére, többet is akar majd.
Én szeretnék még sok-sok könyvet olvasni az író tollából.
"Maguk tudják, mire pazarolják az időt és a pénzt. Én inkább olvasok, mert rövid az élet."

Kiegészítés:
Szerencsémre, Zafón még nem akasztotta szögre a tollat és a tintát, hanem ír tovább rendületlenül. Az Elfeledett Könyvek Temetőjének sorozata újabb kötettel bővült A mennyország fogságában címmel. Az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható. Ez a kötet összeköti A szél árnyékának és az Angyali játszmának cselekményét további rejtélyeket bogozgatva.
Az író négykötetesre tervezi a sorozatot, vagyis elméletben lesz még egy negyedik kötet is, ám erről egyelőre még semmit sem lehet tudni.  
Mivel Zafón-rajongó vagyok, biztosan beszerzem ezeket a könyveket is. 

2013. február 8., péntek

The Reckoning - A leszámolás

Újabb trilógiának értem a végére. 
Ezúttal Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájáról van szó. Természetesen most is olvastam az előzményeket, így aki még ezt nem tette meg, az most váltson egy másik bejegyzésre, mivel az első két kötetre nézve spoileres lehet.
Az első rész (A szellemidéző) nagyon tetszett. Rejtélyes, kísértetes történetnek indult a sorozat, ami közel áll a szívemhez. Ráadásul a főszereplővel könnyen azonosultam. Aztán jött a második rész (Az ébredés) és megcsappant kicsit lelkesedésem. Mégis úgy éreztem, a végére akarok járni ennek a történetnek, ezért beszereztem a befejező kötetet is. Most meg nem tudom eldönteni, mit gondoljak az egészről, de talán a bejegyzés végére összeszedem magam.
Szóval ez a kötet külsőségeiben tökéletesen passzol az előzményekhez. Ismét gyönyörű a borító, szépen mutat a polcon, és a vastagsága is kellemes a 300 feletti oldalszámával. Ráadásul, ami a szerkesztését illeti, már alig akadtak benne elgépelési hibák, vagyis a Könyvmolyképző munkájára nem lehet panasz. 
Fülszöveg:
"A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.
És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár – Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas – iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…"
Fülszöveg is tetszetős, nem árul el semmi fontosat.
Voltak elvárásaim a könyvvel szemben, mikor belekezdtem, ám nem hiszem  hogy túlságosan nagyok lettek volna. Szerettem volna, ha fény derül az összes rejtélyre, ha folyamatosan pörög a cselekmény és a végére lezárja a konfliktushelyzetet. Oké, még az is motoszkált a fejemben, hogy Chloé és Derek találjon egymásra. Tényleg nem kértem sokat, ugye?
Ezekből mégsem teljesült minden. Elég lassan indultak be a dolgok és egyedül a szerelmi szál bontakozott következetesen és folyamatosan.
Ez a könyv az első rész lassan mozgó cselekményét sűrítette a második kérdéseivel, ami nekem kevés volt. Kevés, mert felmerült még több kérdés az ellenséggel kapcsolatban, míg válasz nem nagyon akadt. Hiába szerettem, mikor felbukkant egy-egy szellem, vagy Chloé életet lehelt néhány hullába, illetve mikor Derek képessége kibontakozott, a többi rész lapos volt. Lapos, mert lényegében nem sok dolog történt.
A srácok ebben is szaladgálnak jobbra, majd balra, terveket szövögetnek és nem bíznak a felnőttekben, megjegyzem joggal. A felnőttek pedig továbbra is szánalmasan ostobák.
Egy titkos társaság, ami genetikai módosításokra is képes, hogy lehet annyira gyengeelméjű, hogy lebecsüljön egy csapat természetfeletti erővel feltuningolt kamaszt? Szánalmas banda, zombihadsereget vagy játékos kedvű démonokat a nyakukra, attól majd talán észhez térnek....
És itt van a legnagyobb problémám ezzel a sorozattal. A misztikum és a tudomány vegyítése eléggé veszélyes terület, nehéz megtalálni a határt és jól összevegyíteni a szinte szemben álló dolgokat. A képességek, legalábbis a nekromancia, egész jól kibontakozott, bár több varázslást és magyarázatot elvártam volna. Azonban az érem tudományos oldala alul maradt, mert az orvosok és tudósok a már szidott ostoba bandához tartoztak, így pedig nem szolgáltak semmiféle magyarázattal. Magyarázatokból pedig van hiány bőven.
A könyv végére sajnos az olvasó nem lett sokkal okosabb, mert egy titkos társaság gonosz ügyleteire félig ugyan fény derült, ám lett mellé még kettő ilyen szekta. Na, meg ott vannak a vérfarkasok, akikről meg csak annyit lehet tudni, hogy külön csoportot alkotnak valahol.  
Jók a rejtélyek, jó ha szerteágaznak a titkok, de nem egy befejező és lezáró kötetben. (Akkor sem, ha az írónő folytatást akar, de erről később.) Itt lezárni kellene, elvarrni a szálakat, megoldani a problémákat, nem még több kérdőjelet kelteni az olvasó agyában.
A vége pedig bőven hagyott kétségeket maga után. Kissé elnyújtott, főleg Chloé és a démon közös ügylete, bár kifejezetten kedveltem ezt a démont. Ami pedig az utolsó oldalakat illeti, lezár egy kalandot és sejtet vagy egy tucat újabbat, tehát nem fejez be teljesen semmit. 
A szereplők azonban szimpatikusak, Chloé kezdi levetkőzni naivságát, Derek lágyul picit, Simon továbbra is aranyos, míg Tori egy igazi színfolt. A színfolt anyukáját pedig állandó jelleggel kedvem lett volna fejbe vágni egy sírkővel. Tényleg bosszantóan gonosz egy szipirtyó. 
Derek és Chloé kapcsolatának alakulása tetszett, olyan kis megfontoltan aranyosak voltak együtt. Nagy piros pont az írónőnek, amiért nem élezte ki a dolgot sablonos szerelmi háromszögre.
Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Szórakoztató, leköti az olvasót, de nem teljesít minden elvárást. Számomra egy befejező kötethez kevés volt. 
Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, akinek az előző két rész tetszett. Nem szabad magas elvárásokkal nekivágni és akkor nem lesz gond.

Határozottan jól mutatnak a polcomon
Kiegészítés:
Már a második részről szóló bejegyzésem végén említettem, hogy az írónő még egy trilógiát szövöget ebben a világban, ami lazán kapcsolódik ehhez a sorozathoz. Ott azt is írtam, hogy csak a harmadik rész függvényében nyilatkozom róla.
Nos, most hogy ezt a trilógiát végigolvastam, kijelenthetem, ennyi nekem elég volt. Kelley Armstong stílusa és történetvezetése nem nyűgözött le, hogy egy újabb sorozatba belevágjak a tollából. Vannak nála sokkal jobb írók, így inkább azoknak szentelem figyelmemet. Ettől függetlenül nem bánom, hogy megvettem és elolvastam a Sötét erő trilógiát és majd ha kísértetekre és zombikra vágyon, örömmel emelem le a polcomról.

2013. február 7., csütörtök

Where rainbows end

Ez a könyves bejegyzésem kicsit eltér a többitől, mivel angol nyelven olvastam. 
Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy angol nyelvű könyvet vegyek a kezembe, mivel rám fér a gyakorlás. Sajnos nyelvtudásom megkopott, ahogy visszaredukálódott az angol cikkek olvasására, illetve a turisták útbaigazítására. Ez pedig bosszantó, így kölcsönkértem Ribizly barátomtól a bejegyzésnek is címet adó könyvet.
Cecelia Ahern meglehetősen népszerű írónő és hazánkban is akad jó néhány rajongója. Több könyve megjelent magyar fordításban is, köztük a most tárgyalt kötet, Ahol a szivárvány véget ér címmel. (Szóval akinek esetleg felkeltem a könyv iránt az érdeklődését, ám nem tud angolul, az is megismerkedhet vele.)
Nekem nagyon tetszik a mellékelt borító, talán a legjobbnak is mondhatom mind közül, mivel több kiadást is megélt. Igazi csajos könyvnek tűnik és részben annak is mondható.
Meglehetősen vastag darab közel 600 oldalával, bár az utolsó lapokon az írónő másik könyvének ajánlója is helyet kapott.
No, de nem csupán a nyelv volt eltérő az általam megszokottól, hanem a kivitelezés is.
Ez a könyv egy levélregény. Már régóta szerettem volna belekóstolni ebbe a műfajba, valahogy mégis kimaradt. Ezt most sikerült pótolnom és elnyerte tetszésemet, így máskor is bátran nyúlok hasonló felépítésű könyvek után.
Fülszöveg:
"Since childhood, Rosie and Alex have stuck by each other through thick and thin. But they're suddenly separated when Alex and his family move from Dublin to America.
Their magical connection remains but can their friendship survive the years and miles?
Misunderstandings, circumstances and sheer bad luck have kept them apart – until now. But will they gamble everything – including their friendship – on true love? And what twists and surprises does fate have in store for them this time…?"
Fordítás, hogy érthető legyen, mit hordok össze a következő sorokban:
"Gyerekkoruk óta Rosie és Alex ott voltak egymásnak jóban-rosszban. De hirtelen szétváltak, mikor Alex és a családja Dublinból Amerikába költözött. 
Mágikus kapcsolatuk megmaradt, de túlélheti-e a barátság az éveket és mérföldeket? 
Félreértések, a körülmények és a puszta balszerencse szétválasztotta őket - egészen mostanáig. De kockára tesznek-e mindent - beleértve a barátságukat - az igaz szerelemért?  És milyen fordulatokat és meglepetéseket hoz számukra a sors ezúttal...?"
Ahogy már írtam, ez egy levélregény. A könyv gyakorlatilag elektronikus és hagyományos levelekből, képeslapokból, chat-beszélgetésekből, sms-ekből, újságcikkekből és egyéb dokumentumokból áll. 
A főszereplő Rosie, így elsősorban az ő életét lehet nyomon követni, ám akad bőven információ nem csak Alexről, hanem a családjukról és a barátaikról. 
A fülszöveg alapján romantikus szerelmi történetnek tűnik, ám szerintem inkább családregény, mivel életutat mutat be és nem csupán két ember kapcsolatát. Nekem nem a romantika tűnt hangsúlyosnak, ám aki erre vágyik, megtalálja benne.
A nyelvezet könnyű, alig volt néhány szó, amit nem értettem és azokat is könnyen ki lehetett következtetni a szövegkörnyezet alapján. Ezzel nem az angoltudásomat akarom fényezni, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem tett jót az egomnak, hogy ilyen könnyen és gyorsan tudtam olvasni. Levelek, beszélgetések vannak benne, míg folyó szöveg leírásokkal és kicsit választékosabb kifejezésekkel csupán az epilógusban szerepel. Megjegyzem, az is teljesen jól olvasható. Szóval, aki kedvet érez angol könyvek iránt, az nyugodtan vágjon bele. Nyelvvizsga előtt is jó lehet a szövegértés vagy fordítás gyakorlásának. 
A forma tehát tetszett, a nyelvezet könnyed, a sztori meg, nos, nem épp az én műfajom.
Szórakoztató, érdekes, néhol kiszámítható, máshol fordulatos. Gyakran mosolyogtam és kétszer fel is kacagtam, volt ahol elszomorított, ám a legtöbbször feldühített. Rájöttem, miért olvasok szívesebben fantasy könyveket, mert az jobban elrugaszkodik a valóságtól és nekem pont erre van szükségem.
Minden mozzanat, gondolat és tett, ami szerepel a könyvben, a való életből lett merítve. A szereplők nagyon hitelesen élők, a gondok az életet idézik, amivel nem is lenne baj, ha szeretném ezeket a dolgokat. Én azonban falra mászom az egymás mellett elbeszélő, titkolózó, megfelelő pillanatra váró és saját maguk által alkotott problémákban vergődő személyektől. Néhány mondat, amivel ki lehet nálam ütni a biztosítékot, csak hogy érthető legyek: "Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat." "Majd elmondom." "Jobb neki, ha nem tudja." Nem, nem és nem! Ha valamit el akarsz mondani, tedd meg, különben úgy jársz, mint a rajzfilmfigurák fő gonoszai, akik órákig fecsegnek arról, hogyan fogják megölni a főhőst, akit épp elkaptak, amíg a szerencse meg nem fordul és a hős hátsón nem billenti őket a monológ végén. 
Persze az élet nem egyszerű, mindig van valami, ami közbejön, a félreértések szaporodnak, mint a vándorpatkány, semmi sem úgy alakul, ahogy előre eltervezi az ember, ám ezen nem segít az ilyen határozatlan viselkedés. 
Olvasás közben épp ezért esett meg velem elég sűrűn, hogy dühösen becsuktam a könyvet és hagytam kicsit pihenni, mielőtt megfojtottam volna gondolatban a főszereplőket. A végére úgy éreztem, nem érdemlik meg egymást és cseppet sem romantikusak. 
Az éremnek természetesen most is van másik oldala. Leszámítva az engem dühítő részeket, nagyon jól mutatja be, milyen is az élet. Rosie az elején egy kislány, míg a végén egy érett nő, aki már várja, mikor lehet nagymama. Tetszett, hogy a sok nehézség ellenére is mindig talpra állt, ahogy a szerelmi életét leszámítva viszonyult a dolgokhoz. Persze nyafogott bőven, ám a helyében én is ezt tettem volna. Közben azonban megerősödött, felnőtt a feladatokhoz és egy igazán jó ember, barát és anya vált belőle.
Sok volt a könyvben a véletlen, fel-fel bukkant egy-egy szereplő, hogy megkavarja a dolgokat, vagyis az élet gyakran közbeszólt, ahogy azt a valóságban már megszokhatta az olvasó. Ezek a dolgok pedig hiteles ízt adtak mindennek, így egy percig sem merülhet fel a kétség, hogy a valóságban nem történhet meg.
A szereplők szépen felépítettek, nekem legjobban Rosie és Katie tetszett, mivel ők változtak a legtöbbet. Jó volt nézni, ahogy formálódott a személyiségük, de kedveltem a többieket is.
Összességében nem rossz könyv, nem bántam meg, hogy elolvastam és meghozta a kedvemet az angol olvasmányok és a levélregények iránt. 
Romantikus, családregények kedvelőinek, illetve a valós életből merítő történeteket preferálóknak meleg szívvel ajánlom. Továbbá minden angol nyelvű könyv gondolatával kacérkodónak, érdemes belevágni.

Kedvenc idézetek:
"Life is hard – so what? It's hard for everyone, isn't it? Anyone who says it's easy is a liar. / Az élet nehéz - na és? Mindenkinek nehéz, nem igaz? Aki azt mondja könnyű, az hazug." 
"The best way to get over a man, is to get under another. / A legjobb módja, hogy túljuss egy férfin, ha egy másik alá kerülsz."
A könyvről ez a dal jutott az eszembe ezzel a csodálatos videóval. Annyira szép! 

Rövidke eszmefuttatás:
A könyv miatt kicsit eltöprengtem, mennyire lehetne összerakni életem mozzanatait levelekből, chat-beszélgetésekből, rövid üzenetekből. Hát, meg lehetne próbálni és biztos érdekes dolgok sülnének ki belőle. Például, mikor Pucca-val rövid üzentekben nyafogunk a tananyag fölött, vagy áradozunk a kedvenceinkről, mikor F. barátommal "pletykálkodunk", amiből mindig az lesz, hogy megállapítjuk, barlanglakók vagyunk és semmit sem hallottunk. No, meg ott van az a tömérdek rövid üzenet, amiben megvitatom kivel, mikor és hol találkozom. Ezek alapján pedig bizonyára pont olyan lánynak tűnnék, mint bárki más. 
Jó eltöprengeni, ám én úgy gondolom, több kell ahhoz, hogy mindent össze lehessen rakni és megismerni az illetőt. Könyvalapnak azonban tökéletes, ha az író szabadjára engedi fantáziáját.
Élőszóban úgyis több a vicces mondat, ezért is gyűjtöttük az aranyköpéseket gimiben a falra...

2013. február 4., hétfő

Smaragdzöld

Mindig vegyes érzelmeim vannak, mikor egy sorozat végére érek. Egyrészt boldog vagyok, mert megtudom, mi a történet vége, mi lesz a szereplőkkel és fény derül minden titokra. Másrészt szomorú vagyok, mert nincs tovább, hiába olvasnám szívesen még hosszú-hosszú oldalakon a kalandokat. Ráadásul mindig van bennem egy csipetnyi félelem is, mert nem könnyű lezárni egy történetet és ez nem biztos, hogy úgy történik, ahogy azt az olvasó szeretné. Azonban én úgy hiszem, az író szíve joga úgy befejezni, ahogy ő jónak látja és nem tartom jó ötletnek, mikor rajongói nyomásra változtat ezen.
Csak néhány órája fejeztem be az Időtlen szerelem trilógiát, (Így, a sorozat végére megbarátkoztam ezzel az alcímmel.) úgyhogy még friss az élmény és még nem vettem igazán búcsút ettől az időutazó világtól. Azonban, mivel mohó könyvmoly vagyok, van belőle saját példányom a polcomon, így nem is kell örök búcsút vennem Gwendolyntól és Gideontól, leemelhetem a polcról, amikor csak akarom.
Egyszerűen imádom ezeket a borítókat, kicsit giccsesek, mégis annyira szépek és kifejezők. Tetszik ez a visszafogott zöld árnyalat. Természetesen a betűk is passzolnak hozzá, ahogy a Rubinvörösben pirosak, a Zafírkékben kékek, itt zölden olvastatják magukat. Szeretem az ilyen megoldásokat, különlegessé teszik a könyvet. (Amúgy a Shiver és folytatásai szintén színes betűket kaptak. Úgy tűnik, ez valami jel a számomra kedves könyvekre.)
Négy és félszáz oldalával meglehetősen vastag kötet, mégis egy nap alatt el lehet olvasni, én legalábbis ennyi idő alatt faltam be.
Aki még nem olvasta a trilógia első két kötetét, ám szándékában áll, itt hagyja abba az olvasást. Bár nem akarok spoilereket írni, megeshet.
Fülszöveg:
"Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…"
A történet ezúttal is pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Szép lassan csordogálva halad a maga útján és közben egyre több kisebb-nagyobb titokra derít fényt, majd a végén egy nagy fináléban kiteljesedik.
Szerintem a Zafírkék volt a legpörgősebb kötet, talán a Rubinvörös a legaranyosabb ez pedig a legmeglepőbb. Okozott néhány meglepetést a végén, pedig egész addig sikerült mindent kikövetkeztetnem és néha Gwendolyn előtt jártam néhány lépéssel.
A szereplők továbbra is szimpatikusak voltak, vagy épp utálatosak, ha a negatív karaktereket nézzük. 
Gwen bár nyafogott rendesen, cseppet sem volt idegesítő. Egy fiatal szerelmes lány tényleg ennyit nyafog, nincs ebben semmi meglepő. Igaz, volt néhány helyzet, ahol kedvem lett volna ráparancsolni, hogy szedje össze magát és arra figyeljen, mit mond Gideon, de csak a száját nézze azon agyalva, mi lenne, ha most megcsókolná. Ezt azonban ismerve Gideon vonzó tulajdonságait el lehet nézni neki.
Szívemnek kedves Gideon sajnálatomra kicsit kevés szerepet kapott. Természetesen meg volt ennek is a maga oka, hiszen Gwen szemszögéből haladnak az események és a könyv első felén fasírtban volt a szóban forgó csinos úriemberrel. Mikor azonban felbukkant, hozta a formáját, bár néha rá is ráripakodtam volna, hogy kapja össze magát és ne félmondatokban kommunikáljon, hanem nyögje ki kerek perec mi jár a fejében.
A főszereplő páros mégis továbbra is aranyosnak és szerethetőnek bizonyult és engem, ellentétben a "gardedémonnal" cseppet sem zavart, mikor enyelegtek. 
Leslie még mindig tökéletes barátnő és nagy piros pont neki, amiért nem olvadt első pillanattól Rafael karjaiba, aki mellesleg szintén szerethető szereplő.
Gwen családja (itt az anyukájára és kistestvéreire gondolok, no meg Maddy nénire) továbbra is tüneményes volt, míg a többi rokont néha szívem szerint lecsaptam volna egy antik órával, csak stílusosan. Utóbbi vonatkozik a fafejű őrzőkre is, a grófot pedig inkább nem minősítem... 
Szándékosan a végére hagytam Xemeriust, aki egyértelműen vitte a történetet. Imádtam minden egyes szót, ami elhagyta szellemszá... ó, bocsánat, vagyis démonszáját. Mindenbe beleütötte az orrát, mindent és mindenkit kritizált és ezzel feldobta a laposabb részeket. Bocs, Gideon be ebben a részben lepipált a vízköpő.
Hoztam róla egy aranyos képet, amit még véletlenül találtam és annyira illik hozzá.
Német nyelvvel harcban állóknak:
"Xemerius: Hamarosan nem lesz több "Team Edward", hanem "Team Xemerius"! 
Gwendolyn: ... nem kellene több vámpír-románcot olvasnod..."
Nagyon bírom!
Cselekményről nem írok, hiszen nem akarom elrontani a meglepetés örömét, azonban nem tudom megállni, hogy ne nyilvánítsak véleményt a végéről.
Gier elvarrt minden szálat, helyére került minden apróság, ami az időutazásokkal járt, aminek nagyon örültem. A végre pedig nagy finálét rendezett jó néhány csavarral.
Általában mindig rájövök, ki a hunyó, itt viszont meglepett a dolog, talán mert szinte már mindenkit meggyanúsítottam, aki lélegzett, ezért nagy piros pont jár az írónőnek. Ráadásnak még két dologban meg tudott lepni, a holló igazi hatalmával, illetve az epilógus utolsó néhány mondatával. Ezek pedig szerintem passzoltak a történetbe. Megoldottak mindent és megválaszolták az esetelegesen felmerülő kérdéseket.
Szóval szerintem nagyon jó befejezés volt, nekem határozottan tetszett. Bohókás, romantikus, aranyos történet a hozzáillő befejezéssel, mi kell még?
Összességében tehát nekem nagyon tetszett. Az egyik kedvencem lett ez a trilógia, örülök, hogy a polcomon van és bármikor újraolvashatom.
Ajánlom mindenkinek  akinek az előző két rész tetszett, nem fog csalódni benne. Azoknak, pedig akik még nem olvasták az előzményeket, csak annyit mondhatok, hajrá, mert a Team Xemerius népes csapata új tagokat vár. 

Drágaszáááágaim!
Hát nem csodálatosak ezek a borítók?
Kiegészítésnek ezúttal csak egy Green Day számot hoztam, mivel ez Gideon csengőhanga. A Linkin Park jobban tetszett, de ez is passzol hozzá.
 

2013. február 3., vasárnap

Mozgóképek V.

A rovat jól bevált koncepcióját követve, ismét számba veszem, milyen filmeket néztem meg az elmúlt hónapban. Ezúttal hat filmet hoztam, amik között akad régebbi és új is.
Íme:

Elátkozott Ella
"Születése napján alaposan kitol a Tündérkirálynő Ellával (Anne Hathaway). Csupa szívjóságból elvarászolja, s míg él engedelmeskednie kell minden parancsnak. 18 évvel később, miután mostohatestvérei annyiszor kihasználták és bajba sodorták, ráadásul lejáratták a jóképű herceg (Hugh Dancy) előtt, úgy dönt, felkeresi Lucindát, hogy visszaadja neki kéretlen ajándékát. Az egyszerű kirándulás hamarosan kalandos utazássá válik, tele ogrékkal, szőke óriásokkal, és a gonosz királlyal, Edgarral (Cary Elwes)."
Ezt a filmet régóta meg szerettem volna nézni, mert kedvelem a meséket és általában szeretem azokat a filmeket, amikben Ann Hathaway szerepel. Nagyjából beváltotta a hozzáfűzött reményeimet. Kikapcsolt, jól szórakoztam. Igaz, itt-ott elég zavaró volt a nem olyan szép grafika és a néha elütő háttér, de a sztori aranyos, így nem estem ki a film világából.
Összességében tehát egy kedves és humoros mese csipetnyi romantikával fűszerezve. Mesekedvelőknek  meleg szívvel ajánlom.

Felhőatlasz
"Hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig? Minden mindennel összefügg? Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben."
Erről a filmről hallottam már hideget és meleget is. Volt, aki nagyon dicsérte, míg volt olyan is, aki meglehetősen negatív hangvételben beszélt róla. Mivel szeretek a saját orrom után menni, nem haboztam megnézni.
Szerintem, ez a film tipikus esete a "nagyobb a füstje, mint a lángja" szituációnak. Szörnyen hosszú és elég lassan halad a cselekmény. Én untam, meg is fordult a fejemben, hogy félbehagyom, mielőtt elnyom az álom rajta, mégis sikerült végignéznem, mert hajtott a kíváncsiság.
Kíváncsi voltam a végére, tudni akartam a mondanivalóját, a csattanót, ez azonban elmaradt. A kis történetek, amik térben és időben ugrálva váltják egymást külön-külön talán még elmentek volna, bár egyik sem nyűgözött le. (A zeneszerző története volt talán a legérdekesebb számomra.) Ezeket összegyúrva pedig a néző kapott egy  nagy tál katyvaszt, mivel nem mindig volt összekapcsoló elem a váltások között, még a szereplők sem. Nem egyértelmű ugyanis, hogy ki kinek a reinkarnációja (lásd: anyajegy), ettől pedig olyan kuszán zavaros lett az egész, hogy a végére nem maradt mondanivaló. Persze minden kis történetnek megvolt a maga apró tanulsága, de a néző nem kapott semmi feloldást a végére. Egyszerűen csak bumm, vége, el lettek varrva a kis szálak és kész. Hiába vártam a nagy csattanót, a film vége semmitmondóra sikerült. 
Összességében tehát nem igazán tetszett, pedig láttam benne fantáziát és a sminkesek és látványtervezők előtt le a kalappal. Azoknak ajánlom, akik szeretik a hosszú filmeket, illetve rajongói valamelyik színésznek, ők nem fognak csalódni. 
Amúgy könyvadaptáció, lehet, hogy a könyvvel érdemes kezdeni. Ben Whishaw pedig egy nagy hű-ha! Már a Parfümben is nagyot alakított és itt sem csalódtam benne. Érdemes figyelni a srácot.

Öngyilkos szüzek
"A Lisbon család egy michigani kisvárosban él. A családfő - egy ügyefogyott matematikatanár- nem igazán foglalkozik öt lánya nevelésével. Nem úgy a vallásos és zsarnoki anya, aki tiltások és parancsok segítségével irányítja a lányok életét. Monoton, rendezett életüket szörnyű tragédia rázza meg: a legfiatalabb lány, a tizenhárom éves Cecil öngyilkos lesz. Senki sem ismeri a lány kétségbeesett tettének indokát. A Lisbon család érzelmeit elfojtva megpróbál visszazökkeni a mindennapi élet medrébe, ám idővel kiderül, hogy ez lehetetlen."
 Ebbe a filmbe még régebben belefutottam egyszer, akkor azonban nem győzött meg, így meg is feledkeztem róla. Múlt hónapban azonban Ribizly elkezdte olvasni a könyvet (igen, ez is könyv alapján készült), így újra eszembe jutott. 
Tinidrámának mondanám. Kicsit tipikusan amerikai film, de mégsem egészen olyan. Az öngyilkosságot feldolgozó történetek eddig csak szemforgatást és mérgelődést váltottak ki belőlem és most sem volt ez másképp. Csupán csak annyi változott, hogy itt még ezt sem igazán éreztem, mivel a film gyakorlatilag semmit sem mond el. Jó húzás, ha a nézőt bizonytalanságban tartják, vagy elgondolkoztatják, itt viszont egyszerűen csak bedobták a kétségek és elméletek sötét vermére és semmi több.
Nem tetszett, mert idegesített a narrátor, a lányok karakterei üresek és nekem csak az jött le, hogy mindenki gyenge jellem. Nem volt túl sok értelem a filmben és a mondanivaló hiánya nem egyenlő a mélylélektannal, erre jó lenne ha már rájönnének.
Szóval egy semmitmondó film, semmitmondó szereplőkkel. Nem tudom, kinek ajánlhatnám.

A titkok kulcsa
"A New Orleans-i erdőségnek a világtól távol eső, baljós hangulatú részébe, a Louisiana torkolatvidékére érkezik Caroline, hogy ott egy magányosan álló, ódon házban egy idősödő asszony beteg férjét ápolja. A lányt érdekelni kezdik a rejtélyes pár titokzatos dolgai és a roskatag ház, így felfedező utakra indul az épületben. A minden ajtót nyitó álkulccsal felfegyverkezve ráakad egy eldugott szobára a padláson, mely halálos, rémisztő titkot rejt."
Ez egy izgalmas thriller. Nem az ijesztgetős fajta,  inkább a borzongató változat. Sok titok húzódik a háttérben és egész jól csempészik bele a misztikus irányt. Megdolgoztatta az agyamat, ahogy próbáltam kibogozni a szálakat. Nem mondanám kiszámíthatónak, de azért le lehetett szűrni a fontosabb dolgokat, igaz nem sokkal a finálé előtt jöttem csak rá a rejtvény kulcsára. A csattanó a végén pedig üt rendesen.
Csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek és senkit se tévesszen meg, hogy A Körrel hozzák párhuzamba, szerintem A Kör vacak, ez viszont egész jó. Vudu iránt érdeklődőknek különösen tetszetős lehet és nem kell hozzá erős idegzet.

Lopott szavak
"Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán a szavainak köszönheti. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon mennyire tiszta a lelkiismerete."
Erről a filmről már írtam kicsit egyik korábbi bejegyzésemben (Moziajánló) és már akkor nagy lelkesedéssel fordultam felé. Talán túlságosan is, mivel meglehetősen nagyok voltak elvárásaim. 
A sztori érdekes, tetszetős a történet a történetben elem is és elgondolkodtatja a nézőt. Nekem mégis hiányzott valami, nem tudom megfogalmazni, hogy micsoda, egyszerűen csak nem nyűgözött le úgy, mint vártam. Biztosan túl sokat vártam tőle.
A csavaros történetek kedvelőinek ajánlom, illetve azoknak, akiknek az ismertető felkeltette az érdeklődését. Érdemes belevágni, jó film, de senki se várjon világmegváltót tőle.

Django elszabadul
"Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra."
Tarantino film, vagy szereti az ember, vagy nem. Én valahol a kettő között vagyok, mert például a Kill Bill nem tetszett, de a Becstelen Brigantyk igen. Mivel nagy volt a beharangozása, tettem ezzel a Djangoval egy próbát.
Az első fele nagyon tetszett, tele volt humoros jelenettel és párbeszéddel, pont abban a stílusban, amit nagyon szeretek. Dr. Schultz azonnal a kedvenc szereplőm lett és ezt a pozíciót végig tartotta az amúgy rettentő hosszú filmben. A fele után ugyanis egyre esett érdeklődésem. Mikor pedig megvolt az első nagy vérengzés és még mindig folytatódott tovább, kezdeti lelkesedésem teljesen elpárolgott. Nekem nagyon el lett nyújtva ez a bosszúhadjárat és a film végére nem maradt a humorból. Pedig szépen fel van építve itt minden a karakterektől a mondanivalóig, csak kicsit rétestészta lett a végére.
Ettől függetlenül a Tarantino rajongók nem fognak csalódni benne és aki nem rajongó, de érdekesnek találja, az is nyugodtan vágjon bele, az első fele tényleg nagyon szórakoztató. Azért nem árt, ha a néző bírja a vért...

Értékelés:
10-es pontozással összemérve a fenti hat filmet.

A titkok kulcsa           ->     9
Lopott szavak            ->     8
Elátkozott Ella            ->     7
Django elszabadul      ->     7
Felhőatlasz                ->      5
Öngyilkos szüzek       ->     2

Tudom, tudom vicces, hogy egy kedves mesét és egy vérengző westernt ugyanannyi pontra értékeltem, ám a pontozásnál nem a műfajt nézem, hanem hogy mennyire tetszett. Itt pedig ők egy szinten álltak minden pozitívumukkal és hiányosságaikkal együtt.

2013. február 1., péntek

Revulsion - kimaradt jelenet (71. fejezet)

Ez a bejegyzés egy kis csemege lesz AFS-es olvasóimnak, ők tudják miről van szó, ám illene másoknak egy rövid magyarázattal szolgálnom.
Már három éve írok egy történetet az egyik legnagyobb fanfiction oldalon saját regény besorolás alatt, romantikus dráma kategóriában. A címe Revulsion és jelenleg a 71. fejezetnél jár. 
Ennek a fejezetnek a végén kicsit elengedtem magam és egy humoros (legalábbis remélem, hogy az) jelenettel toldottam meg, amit később azonban kivágtam a sztoriból. A vágás oka két dolog: túl hosszú lett volna  a fejezet és a cselekmény szempontjából teljesen mellékes. Mivel azonban olvasóimat talán érdekelheti, közzéteszem itt.

Jó szórakozást! :)


A beszélgetés továbbfolyt Robról és néhány barátjáról, akik számomra hihetetlen kalandokba keveredtek, valahányszor alkohol és lányok közelébe kerültek. Az autó légkörének hangulata így egyre élénkebb és kellemesebb lett.

Fred viccelődött, míg Cassy könnyesre nevette a szemét. Adam csak kuncogva szúrt közbe néhány kiegészítő megjegyzést, míg Peter a rádió állomásait váltogatta. Aztán sikerült befognia egy olyan sávot, ahol folyamatosan zene ment, igaz elég változó stílusban és nem túlságosan ismerten. Ő azonban elégedetten dőlt hátra, így nekem is megfelelt a háttérzaj.
Vigyorogva élveztem a vidám perceket.

-          Komolyan bandzsi jumpingra készült a fizika labor ablakából – mesélte Fred. – Látta egy rajzfilmben, és ki akarta próbálni.

Cassy már csuklott a nevetéstől, ahogy hallgatta a sztorit.

-          Kötél nélkül? – vigyorgott hátra Peter.

Fred jelentőségteljesen bólintott, mire felkacagtunk.

-          Nem is volt rá szüksége, hiszen a fizika labor a földszinten volt – nevetett Adam.

A következő kacagáshullám elnyomta a rádióból áradó dallamot. Fred általános iskolás élményei meglepően szórakoztatóak voltak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen történeteket tudott, mivel akkoriban nem igazán számított népszerűnek.

Mire elhalt a nevetés, és új zene csendült fel, Fred ismét mély levegőt vett, hogy újabb történettel szórakoztasson minket. Egy másik dallam azonban közbeszólt. Kíváncsian néztem Peterre, aki épp a nadrágja zsebéből halászta elő mobiltelefonját a Nirvana egyik dalának kíséretére.  Mire a füléhez emelte, sikerült felismernem, hogy a „School” volt. Ez volt ugyanis a Petertől kapott lemez záró száma.

-          Anyukád az – nézett vigyorogva Adamre, mielőtt beleszólt. – Tessék?

Adam feszülten figyelt, míg mi, hátsó utasok, teljesen elcsendesedtünk.

-          Nem, minden rendben van – mondta Peter, miközben Adam helyeslően bólogatott. – Az a mókus teljesen véletlenül került az utunkba.

Meglepetten néztem Peterre, ahogy folytatta.

-          Igazán nem tehetünk róla, hogy össze-vissza szaladgált előttünk, még a szélvédőre is felugrott.

-          Hagyd abba! – sziszegte Adam, és a telefon után kapott.

Fred és Cassy kuncogni kezdett mellettem, ahogy Peter elhajolva kitért a támadás elől, és folytatta.

-          Aggodalomra semmi ok, a mókus is és a stoptábla is könnyedén megúszta.

-          Peter! Fejezd be! – dühöngött Adam a kormánynak.

Cassy már hangosan nevetett, míg Fred instrukciókat kezdett adni.

-          Mondd, hogy veszett volt!

-          Ide azzal a telefonnal! – morgott Adam.

-          Nem, Adamnek jó reflexei vannak, idejében elkapta a kormányt – folytatta Peter vigyorogva. – Te az utat figyeld, nem akarunk egy újabb veszett mókust elütni.

Itt már nem bírtam nevetés nélkül, bár sajnáltam Adamet, ahogy tehetetlenül morgott a szélvédőnek.

-          Ha nem hagyod abba, gyalogolhatsz haza! Ti meg ne nevessetek, segítsetek!

Cassy és Fred azonban csak tovább kuncogott, míg én igyekeztem visszafogni a vihogást, ahogy Peter ismét a veszett mókusról kezdett mesélni.

-          Add ide! – dühöngött sofőrünk újra a telefon után kapva.

-          Peter, szerintem elég lesz – kuncogott Cassy előrehajolva.

-          Ennyire nem becsülitek a mókusokat – háborodott fel Peter, de a végére elnevette magát.

Aztán letekerte a rádió hangerejét, és megnyomott egy gombot a mobilon, így kihangosította Adam anyukájának kissé riadt, vékony hangját.

-          Mi történt a mókussal?

-          Semmi, anyu, Peter csak viccelt – nyögött fel Adam dühös pillantásokat küldve az anyósülés felé.

Újra kuncogni kezdtünk.

-          Tényleg? Veszettséggel nem illik viccelni.

-          Bocsánat – vigyorgott Peter.

-          Akkor minden rendben van? Nem tudtalak elérni. Mikor értek haza?

Adam anyukájának hangjában őszinte aggodalmat éreztem, illetve egy kis megkönnyebbülést, hogy minden vörös, fára mászó kis jószág biztonságban volt.

-          Igen, minden rendben, csak lemerültem, és kicsit elaludtunk. Hamarosan hazaérünk.

-          Jó, megvárunk az ebéddel. Emma is átaludta a délelőttöt.

Kicsit zavart, hogy egy magánbeszélgetést füleltem végig, ám sem Fred, sem Cassy nem tűnt feszültnek, csak mosolyogtak, míg Peter szélesen vigyorgott a mobilt tartva.

-          Már nagyon várja a mozit, remélem nem felejtetted el – folytatta Mrs. Witman kedves, halk hangján.

-          Dehogy felejtette, alig várja – szólt közbe Peter gonoszan.

Adam nemzetközi kézjellel adta tudtára, mit gondol a vicceiről, míg mi ismét kuncogni kezdtünk.

-          Tényleg anyu, mondd meg Emmának, hogy Peter is szívesen elkísérné őket – vágott vissza.

-          Már van programom – hárított Peter gyorsan.

Cassy már fuldoklott a visszatartott nevetéstől. Nem akartuk elárulni magunkat egyetlen hanggal sem, a nevetést visszafogni azonban egyre nehezebbnek bizonyult.

-          Majd ebéd közben megbeszélitek vele. Peter, téged is szívesen látlak.

-          Köszönöm.

Peter hangja őszintén hálásnak tűnt, és úgy éreztem, neki sem volt túl sok kedve hazamenni. Aztán Adam anyukája elköszönt, és ismét felcsendült a rádióban szóló ritmus. Adam természetesen morgott még kicsit, ám amint Fred megemlítette a veszett mókust, ő is nevetni kezdett.

Az út hátralévő részét még vidámabb hangulatban tettük meg. Jól szórakoztam a vicceken és már egyáltalán nem zavart, ha az egyik kanyarban Fred oldalához simultam. Közben mégis lopott pillantásokat küldtem Peter felé, és igyekeztem olyan dolgokon töprengeni, ami nem járt pirulással.

Nirvana - School:
(Sajnos, csak koncertfelvételt engedett beszúrni.)