2013. május 29., szerda

Ruróni Kensin 1.

Kensin talán a világ egyik leghíresebb szamurája. Vacuki Nobuhiro igazi legendának rajzolta meg, ami a manga, majd a belőle készült anime sorozat miatt nemzetközi elismertségre tett szert.
Először az anime sorozattal találkoztam, amit nagyjából a feléig meg is néztem. Aztán félbehagytam, mint a shounen műfajba tartozók többségét, mivel egy idő után elkezdenek nyúlni, mint a rétestészta. A két-három részen át tartó csihipuhi és a sok melléksztori egy idő után mindig lefáraszt. 
Aztán megláttam a mangát a könyvtár egyik polcán és elkezdtem szemezni vele. Ám mivel már három képregénysorozatot olvasok, jegeltem kicsit.
Az utolsó löketet a mozifilm megjelenése adta, ami nagyon ütősnek tűnik, így gondoltam, ideje volna elolvasni. 
Szóval kivettem az első kötetet, hogy felfrissítsem a sztorit (van már 4 éve is, hogy az animét néztem) mielőtt belevágok a mozifilmbe.
Ennyit a körítésről, jöjjön maga a manga.
Végre igazi mangát adhatok a Manga címkémhez. Eredeti japán megjelenést követi, vagyis európaiak számára fordítva, jobbról balra kell olvasni. 
Mangafan adta ki és igényes munkát végeztek.
Igaz, a borító nem a legszerencsésebb kivitelezés. Kapott egy színes védőborítót, ám alatta fekete-fehér és meglehetősen vékony a fedőlap. Én jobban szeretem védőborító nélkül olvasni a könyveket, ám itt inkább rajta hagytam, mivel nélküle nagyon csupasznak és sérülékenynek tűnt.
Vastagságra közel 200 oldal. Fülszöveg:
"Vacuki Nobuhiro híres mangasorozata a Meidzsi-korszak hajnalán kezdődik. A sógunátus rendszerét szétverő forradalmi erők legfélelmetesebb orgyilkosa, Battószai, az Emberölő, az utolsó összecsapások után eltűnik. Pár évvel később egy magányos vándor tűnik fel Tokió utcáin, arcán egy kereszt alakú sebhellyel, oldalán egy szakabatóval – fordított élű karddal –, és egy fogadalommal, hogy megóvja az emberi életet. A múltat azonban nem könnyű hátrahagyni."
Az első rész amolyan bemelegítés. A cselekmény meglehetősen sűrű és izgalmas, mégis a fő hangsúly a szereplők megismerésén van.
A kötet 6 színre van tagolva, plusz a végén lapul még egy extra fejezet is, amiben Kensin egyik korábbi kalandját lehet olvasni.
Nagyon ötletesnek találtam a tagolást, főleg a részeket elválasztó oldalak miatt, amiken a karakterek születését meséli el az író. 
Vacuki Nobuhiro igazán érdekes egyéniség az önkritikus humorával. Töredelmesen bevall mindent attól kezdve, hogy nem ért a japán történelemhez, Kensin lányos arcán át az ihletforrásokig. Kifejezetten szimpatikus szerző.
A cselekményről nem írnék, olvassa el mindenki maga. Inkább a karakterekről fecsegek kicsit.
Kensin egy összetett személyiség. Szeretem a hozzá hasonló pacifista és idealista embereket, főleg ha ezzel párhuzamosan tisztában vannak a valósággal is. Egyrészt egy profi kardforgató, aki már számtalan csatában rengeteg halottat maga után hagyva bizonyított, másrészt egy kedves, bohókás fickó, akit a jó szíve mindig bajba sodor. Ez a két oldala pedig tökéletesen kiegészíti egymást. Megjelenése is hasonlóan ellentmondásos. Nagyon ötletes, ahogy a szerző játszik a szemével. Elég megfigyelni a tekintetét és máris tudni lehet, a vándor vagy a harcos van épp felszínen. Az pedig, hogy jóval fiatalabbnak látszik a koránál, csak egy szem cseresznye a vörös torta tetején. 
gyors rajzom Kensinről
Kaoru egy szertelen és néha cseppet naiv lány. Ő is pozitívan áll a világhoz és nagyjából mindenkihez. Mégsem kell félteni, hiszen ő is jól bánik a karddal és a nyelve is meglehetősen éles. Állandó jelleggel parancsolgat vagy épp veszekszik Kensinnel és ez adja a humor egyik fő forrását. Kedvenc vitájuk ízelítőnek:
– Ostoba pipacsfejű!! Miért küldted őket haza? Elment a józan eszed?!
– Mint említettem, szerény személyem ne –
– Teszek a személyedre! Ez nem ok arra, hogy elhajts ennyi embert! Simán beléptek volna az iskolába, és minden a régi lenne!
– De hiszen az csalás…!
– Hogy fulladnál bele az erkölcsidbe!!
A kapcsolatuk romantikus iránya persze borítékolva van, legalábbis az apróbb célozgatások alapján, de ez még bőven a jövő zenéje.
Ebben a részben feltűnik még két fontos és a folytatásban is állandó szereplő. Az egyik Jahiko az éles nyelvű, makacs kölyök, aki Kaoruval bocsátkozik állandó szócsatába további vicces jeleneteket produkálva. A másik pedig Szanoszuke a bunyós, vagány srác, aki épp csak feltűnt a színen. 
Ők négyen alkotják a sorozat magját, míg a fel-fel bukkanó különféle vérszomjas karddal szaladgáló egyének az ellenséget. A fő konfliktusforrás azonban Kensin múltja, ami elől nem menekülhet, mindig ott lohol a sarkában.
A rajzstílus igényes és hűen követi a mangák stílusát. A meglehetősen sok harcjelenet is szépen van megalkotva és a szerző nem finomkodik, ha vérontásról van szó. Szereplői pedig elég jellegzetesek, hogy könnyen felismerhetőek legyenek.
A kötet vége természetesen függővég, ahogy az a sorozatoknál lenni szokott.
Összességében egy igényes, izgalmas, ugyanakkor humorosan szórakoztató történet. Engem meggyőzött és csak ajánlani tudom azoknak, akik a japán történelem ezen időszaka iránt mélyebb érzelmeket táplálnak, illetve a szamurájok rajongóinak. Aki pedig látta az animét, nem csalódhat benne. (Amúgy szerény véleményem szerint a manga sokkal jobb.) 

Extrák:
A sorozat információim szerint 22 kötetre rúg, amiből eddig 12 jelent meg magyarul. Mivel az első rész még 2007-ben került hazánkban forgalomba, elég lassan jönnek a kötetek. Ennek persze anyagi okai vannak, ám nagyon relémen a népszerűségével nincsen baj. Megérdemli a széles olvasóközönséget.
Pontosan nem tudom, a 12-ből hány kötet elérhető a könyvtárban, de biztosan olvasni fogom tovább, ahogy tudom. Kensin és a történet is épp eléggé megfogott, hogy kivárjam türelemmel a folytatást.
Mint már említettem készült belőle anime (információim szerint 95 epizóddal), ova és élőszereplős mozifilm is. Utóbbi a bemutató alapján tetszetősre sikerült. Kensint legalábbis hihetetlenül eltalálták. Hamarosan meg is nézem és majd írok róla vagy egy külön bejegyzésben, vagy a filmes rovatomban.

Egy csipetnyi személyes vélemény:
Szeretnék a japán nevek átírásáról folyó állandó háborúban állást foglalni, vagyis Kensin vagy Kenshin, ez itt a kérdés.
Tekintve, hogy sok animét néztem és olvasok nem csak mangákat hanem távol-keleti szerzők tollából íródott regényeket is, érint a téma.
Az egyik oldalon állnak azok, akik a fonetikus vagyis kiejtés szerinti magyar átirat mellett foglalnak állást, a másik oldalon pedig azok, akik az angol fordítási minta mellett kardoskodnak.
Én az elsők táborában állok, amire két okom van. Az első és talán legfontosabb, hogy kedvenc könyvemben (Battle Royale) a fonetikus átírást alkalmazták, vagyis ehhez vagyok szokva. A másik okom pedig jóval költőibb. Olyan szép a magyar nyelv, olyan sok betűnk van, amivel könnyedén ki tudjuk fejezni a keleti szavakat is, minek nekünk az angol változat. A történeteket úgyis eredetiből fordítják magyarra, vagyis semmi okunk más országok sémáját követni, így is épp eléggé el vagyunk angolosodva.
Én tehát örülök, hogy Kensin Kensin lett és a bejegyzéseimben tartom is magam ehhez. Nem kell velem egyetérteni, csak tisztázni akartam, mit miért és hogyan írok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése