2013. június 30., vasárnap

Könyves kívánságlista VII.

Június utolsó napja van, így eljött az ideje Könyves kívánságlista rovatom következő részének.
Hiába van mindig picivel több, mint elég könyvem olvasásra várva, nem bírom megállni, hogy ne vadásszak új könyvek után. Komplett könyvkatalógus részleg van az agyamban benne minden olyan könyvvel, ami érdekel, akár olvastam már, akár nem. Mégsem árt néha listát írni róluk.
Erről jut eszembe, pár napja kezembe került egy régi jegyzetfüzetem. Minden lapot igyekszem kihasználni, így a félig megtelt füzeteket is őrizgetem, hátha jó lesz még valamire. Ebben pedig a firkáim és jegyzeteim mellett találtam egy listát, méghozzá egy könyves kívánságlistát. A következő könyvek szerepeltek rajta: A szél árnyéka, Éjjeli utazás, Fekete bárány, Lélektelen, Az árnyak útján, Angyalvér.
Ez a lista van vagy három éves és a hat könyvből négyet olvastam is. A maradék kettő pedig már csak akkor csigázna fel, ha szembe jönne a könyvtárban. 
Ebből is látszik, hogy a kívánságlistám nagyon képlékeny. Jelenleg négy könyv csücsül rajta:


Haladjunk jobbról balra:

Sophie Kinsella - Segítség, kísértet!
Ez a könyv akkor került fel a listámra, mikor épp megcsömörlöttem olvasmányaimmal. Rájöttem ugyanis, hogy nagyon kevés vidám könyvet olvasok és ez talán nem a legegészségesebb amúgy is sötétlila lelkemre nézve. Éppen ezért vidám könyvre kezdtem vadászni, hogy jobb kedvem legyen. Ekkor bukkantam rá erre a könnyed, reményeim szerint humoros történetre.
Sophie Kinsella neve Egy boltkóros naplója miatt lehet ismerős. Vidám, csajos könyveket ír, ez a kötete pedig egy kis természetfeletti vonalat is kapott, így megtetszett. Ráadásul olcsón be tudom szerezni, ami tovább növelte vonzalmamat. Ha épp nem lesz sok olvasásra váró saját könyvem és ismét rám tör a "Na, ne már, hogy csak negatív könyveket olvasok!" szindróma, akkor kedélyjavítónak beszerzem. Addig viszont marad a kívánságlistámon.

Victoria Schwab - Az Archívum
Meglehetősen új könyv (2013-as megjelenésű) és Molyon csupa jót hallottam róla. Érdekes és izgalmas történetnek ígérkezik és ha jól vagyok informálva, nincs folytatása. 
A szellemes téma a gyengém (Szellem névvel ez gondolom senkit sem lep meg.) így nagyon piszkálja a fantáziámat. Majd talán egyszer beszerzem.

Michelle Moran - Nefertiti
Ezt a könyvet egyik kedves olvasóm ajánlotta. Mindig szívesen fogadom a tippeket, ez most sem volt másképp. Az ajánlás alapján nem is maga a sztori vonz, bár az egyiptomi történelem igazán érdekes (amíg nem kell elszavalni az Óbirodalom uralkodóinak névsorát), hanem a stílus. Szívesen elolvasnám.

J. A. Redmerski - A soha határa
Friss megjelenésű könyv, amit mostanában nagyon sokan olvasnak. Megtetszett a borító és a cím, így mikor a kiadó akciót hirdetett rá, jobban utánanéztem és kacérkodtam a gondolatával.
Érdekes könyvnek tűnik, bár hallottam róla jót és rosszat egyaránt. Végül nem vettem meg, mert bőven van olvasnivalóm, ám felkerült a listámra, hogy majd esetleg később, ha könyvhiányom lenne, eszembe jusson. 

Nem vagyok olvasásfüggő
Abba tudom hagyni, amint befejeztem még egy fejezetet
A rovat legutóbbi része óta tehát ez a négy könyv keltette fel kíváncsiságomat. Rá- és lebeszélni még mindig ér és más könyvek ajánlását is szívesen fogadom. 
Igaz, nem ígérhetem, hogy hamarosan újabb könyveket pakolok a várólistámra, mivel még mindig vár rám 12 csinos kis kötet és jelenleg is két könyvet olvasok egyszerre, bár a Delíriumot gyorsan befejezem, amint el tudok szakadni a féltéglaméretű másik olvasmányomtól (A szabadulás). Persze, mivel most van bőven szabadidőm, amit olvasásra fordíthatok, gyorsabban fogyasztom a lapokat.
F. barátom megjegyezte, mikor elmeséltem neki, szám szerint hány könyv vár arra, hogy olvassam: "Elleszel velük egész nyáron.
Mire én: "Viccelsz? Max egy hónap és jöhet a következő adag.
Ez történik, ha egy könyvmoly kiélheti szenvedélyeit...

2013. június 29., szombat

D.E.A.R.


D.E.A.R. = Drop Everything And Read (Dobj el mindent és olvass)
Ez a négy betű határozza meg jelenleg napjaimat. Egyszerűen csak olvasok és kész.

A blog már több, mint három éve szerves része lett életemnek. Pont akkor kezdtem bele, mikor az egyetemi oktatásba igyekeztem beküzdeni magam. Azóta pedig sok fontos, meghatározó, boldog és szomorú dolog történt velem, amiknek hol volt nyoma bejegyzéseimben, hol nem. 
Csak néha szoktam személyesebb hangvételű sorokat írni, mivel úgy gondolom, senkit sem érdekelnek apró-cseprő dolgaim és annyira nincs feltűnési viszketegségem, hogy világgá kürtöljem, mit ettem mondjuk ebédre. Van azonban olyan helyzet, mikor szükségét érzem a számomra fontos mozzanatok leírásának még ha csak vázlatosan is. 
Ez egy ilyen pillanat, ilyen bejegyzés.
Lezárult ugyanis egy újabb szakasz az életemben. Végeztem az egyetemmel (bár remélhetőleg nem örökre) és ezzel egy hároméves periódust hagytam a hátam mögött. 

Címszavakban, adatokkal ez azt jelenti, hogy: 
- 339 blogbejegyzést írtam
- 150 regényt olvastam
- rászoktam a kávéra
- szereztem 3 új barátot és egy expasit
- többé-kevésbé megtanultam jógázni és íjjal lőni
- felcsaptam bébiszitternek
- picit háziasabb lettem
- no, és szereztem egy diplomát

Szóval cseppet sem unatkoztam és ez alatt a pár év alatt, tudtam, hol a helyem a világban, ám ahogy minden más, ez sem tarthat örökké. Tudom, kicsit fura vagyok, de szeretek tanulni, szeretek egyetemre járni és hiányozni fog a jól bevált rutin. Ugyanakkor örülök, hogy végre vége van.
Az elmúlt félév kész káosz volt, az utóbbi két hét pedig maga az apokalipszis. Adrenalinon, csokin és kávén éltem, alig aludtam, egy barlanglakó remete szociális szintjére fejlődtem vissza és kaptam egy kisebb idegösszeomlást mély depresszióval megfűszerezve. Van mit kipihennem...
Épp ezért lett a szlogenem: D.E.A.R. vagyis mostantól két hónapig csak a lábamat lógatom és azt teszek, amit akarok és akkor, amikor én akarom.

Nyári terveim tehát a következők:
- minimum napi 8 órát aludni
- olvasni, olvasni, olvasni
- alkotni (írni, rajzolni, kreatívkodni)
- képeslapokat küldeni és kapni (Éljen a Postcrossing!)
- visszaszocializálódni a társadalomba, vagyis barátokat, ismerősöket, rokonokat látogatni
- utazni belföldön és talán külföldön is
- sportolni, mert egy éti csiga is fittebb nálam 
- gazdag férjet fogni, aki vesz nekem egy könyvtárt

Na, jó, férj nem kell, de a könyvtár jöhet. A többiből viszont nem engedek. Nagy valószínűséggel nem lesz sok hasonló lustálkodással tölthető alkalmam, így ki kell használnom a nyár minden percét. 
A tervek tehát megvannak és tudom, hogy sok dolog fog közbejönni, de mindent megteszek, hogy leküzdjem őket. Kezdetnek rendelek egy kis napsütést és forróságot, hogy végre elmehessek úszni és ha ez megvan, rendszeresíteni is fogom. 
A könyvek falása is megkezdődött, bár a bőség zavara miatt, azt sem tudom, melyikhez kapjak. Valószínűleg több könyvet fogok egyszerre olvasni, ahogy épp kedvem tartja.
Csikóhalas fülbevalók
Alkotni is alkottam már egy helyes kis fülbevalót, bár nem volt nehéz feladat, sőt. 
Kreatív boltban bóklászva találtam ezeket az eszméletlenül aranyos csikóhalgyöngyöket. Nem hagyhattam ott, szinte könyörögtek, hogy vegyem meg őket. Haza is hoztam hát és fülbevalót varázsoltam belőlük, ahogy a mellékelt képen látszik. 
Plusz folyamatban van két medál felfűzése, egy csomózott fülbevaló befejezése és akarok még egy csomózott karkötőt is.
Ötletekben tehát nem szenvedek hiányt, amint kedvet érzek hozzájuk, vagy megszáll az ihlet már dobok is el mindent és rákoncentrálok valamelyik munkára. 
Jöhet a nyár és a D.E.A.R. időszak!

Cinder

Ezt a könyvet nagyon sokan dicsérték Molyon, én sem maradhattam hát le róla. Kis statisztikát hozva a könyves játszótér 14. legjobb sci-fi, 20. legjobb romantikus és 32. legjobb fantasy könyve jelenleg.
A borító csodálatos és kemény kötést kapott vörös belső borítóval és fekete külsővel. Alexandra Kiadó igényes munkát végzett piros pont jár érte.
Egy újabb sorozat, Holdbéli krónikák első része, ami Hamupipőke klasszikus történetét dolgozza át. Ez persze a címből és az alcímből, Hamupipőke a kiborgok között azonnal érzékelhető.
No, persze csak a sztori váza a régi mese, minden csavar, huzal, szilikon és szintetikus bőrborítás teljesen új és egyedi.
Fülszöveg:
"126 évvel a IV. világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van… Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőjárműveket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot?"
Kicsivel több, mint 400 oldal, mégis gyorsan be lehet falni, mivel a stílusa könnyed és épp eléggé izgalmas, hogy fenntartsa a figyelmet.
Bár nem rajongok a robotos, kiborgos, távoli jövőben játszódó témákért, itt kifejezetten szórakoztatónak találtam. Hamupipőke nem holmi üvegcipőt veszített el a lépcsőn, hanem egy fémlábfejet. Kell ennél több magyarázat?
A történet menete kényelmesen csordogál és sok titkot ki lehet következtetni, ám emiatt nem veszít bájából. Van ugyanis a könyvnek egy könnyed, meseszerű hangulata, amin még az olajfoltok sem ronthatnak. Igazi tündérmese jóképű herceggel, gonosz királynővel és egy szerethető főhősnővel.
Cinder kellemesen meglepett. Bevallom, a Hamupipőke nem a kedvenc történetem, sőt, valahogy sosem szerettem igazán. A Diseney rajzfilmben bosszantott Hamupipőke kissé gyenge jelleme, az egerek hangszíne és a herceg szánalmas két mondata a teljes film alatt. Itt viszont hamar megkedveltem Cindert, mert egy kifejezetten erős női karakter, talpraesett és van benne egy csipetnyi szarkazmus. A könyv végén pedig olyan bátran viselkedett, hogy az eredeti Hamupipőke elbújhat mögötte.
Kai herceg szintén megnyert magának. No, nem csak a szép szemével és a flörtölős mondataival, hanem mert reálisan adta az ifjú uralkodót. Tetszett a bizonytalansága, tetszett az önzetlensége és hogy komolyan dolgozott a jó uralkodó titulusért. Szerintem igazán jó császár lesz belőle.
Kedveltem még a dokit, mert egy izgalmas karakter és Ikot is a humoros fecsegéséért. A negatív szereplőket pedig utáltam, ahogy kell a mostohával és a királynővel az élen. 
A könyv legnagyobb erőssége mégsem ezekben rejlik, hanem a szerteágazó konfliktushelyzetben, hogy minden picit összefügg mindennel és jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint elsőre látszik. Sok-sok probléma vár megoldásra, ám a legelső a pestis. Nem csak távoli rémképként van jelen, hanem mint a legvalóságosabb halálos veszély, ami sokat segített komolyabbá tenni a könyvet.
Cinder és Kai kapcsolata borítékoltan romantikus töltetű, mégsem annyira egyszerű, ami külön jó pontot érdemel. Szerettem olvasni a párbeszédeiket.
A környezet is egész jól kidolgozott holdlakóstól, monitorostól, lebegőstől és pont annyira sci-fi, amennyire még emészthető marad. Engem nem zavartak a jövőbeli kütyük, így a műfaj iránt nem túlságosan lelkesedő olvasókat sem fogják.
A könyv végére felgyorsulnak az események és mivel sorozatról van szó, korán sincs vége. Nem őrjítő függővéggel lett befejezve, nekem az utolsó oldal mégis sikoltott a folytatásért. 
Összességében tehát tetszett. Jó karakterek, érdekes környezet és tündérmeséket idéző hangulat, ideális délutáni kikapcsolódásnak. Ajánlom Hamupipőke minden rajongójának és annak, aki klasszikusra vágyik merészen új köntösben. 

Kiegészítés:
Ahogy már a bejegyzés elején említettem, sorozatról van szó. Információim szerint négy kötet lesz összesen. Ebből a második rész, Scarlet, ami a Piroska és a farkas meséjére építkezik, már megjelent az USA-ban és talán hazánkban is meg fog hamarosan. A további részekről azonban egyelőre csak a címet lehet tudni: Cress és Winter.
Amennyiben lehetőségem lesz rá, biztos elolvasom. Kíváncsi vagyok, milyen más klasszikusok fognak még feltűnni, no és persze, hogyan alakul majd Cinder és Kai sorsa.

2013. június 27., csütörtök

Dramacon 1.

Új képregénysorozatba kezdtem, igaz ez jóval rövidebb, mint az eddigiek, csupán három kötet.
Megláttam a könyvtárban és nem bírtam otthagyni. Már a borító vicces történetet ígért és pont ez volt az, amire a lelkemnek szüksége volt.A fülszöveg pedig csak növelte vonzalmamat. 
"Amikor az amatőr író, Christie élete első anime-találkozóján elfoglalja a helyét a művész-közben, azt hiszi, ez jó alkalom lesz, hogy népszerűsítse saját mangáját. A könyv rajzolója nem csak az alkotótársa. De amikor beleszeret egy idegen srácba, minden bonyolulttá válik. Mit teszel, ha tudod, hogy akit szeretsz, pár nap múlva kilométerekre lesz tőled?! A webes képregények veteránja, Svetlana Chmakova szórokoztató, romantikával átszőtt betekintést nyújt az anime-találkozók világába – ahol néha két ember is tömegnek számít!"
Mielőtt belekezdenék a kötet szokásos elemzésébe, muszáj egy kis személyes tapasztalattal indítanom. A történet egy animeconon játszódik és egyszer volt szerencsém megtapasztalni, milyen is egy ilyen esemény.
Középiskolás koromban rengeteg animét néztem és a mangákra is akkoriban szoktam rá. Nem meglepő hát, hogy egyik nagy vágyam egy igazi animecon lett. Természetesen a budapesti Sakuracont néztem ki, ám helyette beértem a közeli nyári connal, ami nem volt annyira drága és még utaznom sem kellett olyan sokat. 
Rettentő izgatott voltam, elterveztem, mi mindent nézek meg, milyen programokat próbálok ki. Aztán az élet szokás szerint közbeszólt. A szervezés nem volt a legjobb és mivel nem szeretem a tömeget, kissé kényelmetlenül éreztem magam a sok ember között bezsúfolódva egy kis térbe. Ráadásul az árusoknál jelentkező már-már tömegbunyónak számító tülekedéstől, ahogy a mániákus vásárlásközpontú rajongók lekönyökölték a fél vesémet, cseppet besokalltam. Barátságos és közvetlen légkör helyett rideg tömeg fogadott, így hatalmasat csalódtam. Azóta nem is merészkedtem ilyen eseményekre.
Ez a tapasztalat pedig segített átérezni a manga főhősének, Christie-nek viszontagságait egy ilyen kissé kaotikus világban. No, persze az én conos kalandom még mindig sokkal simábban ment.
Már az első néhány oldal mosolyt csalt az arcomra. (Leszámítva szegény mosómedvét. A mostanában olvasott könyveim mindegyikében szerepel egy kisállat áldozatként, ami azért elég hervasztó...) Ebből pedig a további oldalakon sok-sok kuncogás lett. Meg is néztek a metrón miatta.
A kötet tehát humoros, főleg a főhősnő botlásai miatt, mégsem annyira bohókás, mint vártam.
Chris tipikus főhősnő, kicsit ügyetlen, de szerethető karakter. Matt pedig mindenkit levesz a lábáról már a napszemüvegének csillanásával. A párbeszédeik pezsegnek, mint aranyhal a sósavban. 
A többi szereplő általában egy-egy jellemre van kihegyezve, a hangos nőszemélytől, a dögös hugicán át a szeleburdi hírességig. Ők is kifejezetten szerethetők. Egyedül Derek, Chis pasija a kakukktojás. Ő nagy valószínűséggel minden olvasóból heves utálatot vált ki, valahol én mégis kedveltem. Kedveltem mert ő a legemberibb, még akkor is, ha egy-egy jelenetnél bemostam volna neki.
A manga bája pedig pont ez az ellentét. Egyszerre ad mesébe illő, már-már hihetetlen jeleneteket és nagyon is valóságos dolgokat. A kapcsolatok igaziak, a problémák a való életet idézik, csak a körítés, a véletlenek sokasága tartja a fikció határán. Ez pedig határozottan tetszett. 
A rajzstílusra sem lehet panaszom. A szerző egyedi stílusa minden képkockában fellelhető. Különösen tetszettek a chibi részek, bár ezeket általában nem értékelem sokra. Néha persze szükségesek, ám többnyire csak idő és energiatakarékosságnak tűnnek. Itt viszont kifejezetten szerettem a dühös chibi-Christ. Nagy piros pont érte!
Ez tehát egy kissé őrült manga, izgalmas történettel, tetszetős karakterekkel nagyszerű rajzstílusban. Jól szórakoztam rajta és kíváncsian várom, mi lesz a következő conon és persze azt is, hogyan alakul a butus író és a napszemüveges idegen kapcsolata. Drukkolok nekik.
Mangakedvelőknek meleg szívvel ajánlom, ha jártak már animeconon, ha nem. 

Egy rajongó alkotása
Nem csak rám volt nagy hatással Chris dühös oldala... 

Kiegészítés:
Manga címkét kapott, ahogy nálam minden képregény, mégis van néhány paraméter, amit jobb, ha megadok.
Először is a szerző, Svetlena Chmakova, ahogy  a neve is sugallja, orosz származású. 
Másodszor ez egy angol nyelvű manga, vagyis csak a stílus japán, semmi más.
Harmadszor pedig a Tokyopop adta ki az USA-ban.
Összefoglalva tehát egy japán stílusú képregény orosz szerző tollából, angol nyelven, egy amerikai kiadónál. Kész nemzetközi vegyes saláta. Igazi ínyencség!
A magyar megjelenésért pedig a Mangattackot illeti a köszönet.

2013. június 24., hétfő

Kaméleon

Ezt a könyvet ajándékba kaptam a kiadótól. Nyomtatott betűket pedig mindig szívesen fogadok, akkor is, ha a krimi nem épp a kedvenc műfajom.
Korábban még nem hallottam erről a könyvről, így nem voltak magas elvárásaim. Puszta kíváncsiságból álltam neki.
A borító meglehetősen feltűnő. Először nem értettem, miért választ egy férfi író ciklámen borítót egy nyomozásos könyvhöz. Aztán, ahogy olvastam és megismertem a főszereplőt, megvilágosodtam. Kifejezetten passzol ez a szín Cameron kifacsart ízléséhez, vagy legalább is a nyakkendőihez.
Több, mint 500 oldal, így meglehetősen vaskos kötet, igaz az utolsó pár lapon Réti László másik könyvének ajánlója szerepel.
Fülszöveg:
"Cameron Larkin őrmester megcsömörlött. Elege van a nagyvárosból, s úgy dönt, a nyugdíjig hátralevő időt a vadregényes montanai hegyvidéken, álmos szülővárosában húzza ki. Azonban közbeszól a sors. Egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében.

Mi történt a ranchon?
Először is: ki a halott?
Tényleg a családja életét pokollá tévő farmer az?
Valóban a jobb sorsra érdemes fia az elkövető?
Miért és kinek olyan fontos egy meddő aranybánya?
Családi dráma vagy fondorlatos összeesküvés?
Pusztító szenvedély vagy hideg számítás motiválta a bűntényt?

Választ – számtalan izgalom és meglepő fordulat után – e könnyed hangvételű, humorral átszőtt bűnügyi regényből kapunk, melynek szerzője, Réti László (korábban Marcus Meadow néven publikált) maga is aktív rendőrtiszt."
Ahogy már említettem, a krimi nem a szívem csücske, ám az előítéleteket igyekszem elkerülni, így ezúttal sem hagytam, hogy győzzenek.
Igazából egyetlen problémám volt a könyvvel, az is hamar elszállt, ahogy belemerültem a cselekménybe. Egy ideig ugyanis zavart, hogy magyar szerző tollából amerikai helyszínen, elsősorban amerikai szereplőkkel találkozik az olvasó. Megjegyzem mindezt következetesen, így nem csak a nevek angolos hangzása adta a háttért, hanem a részletek is. Mint például a mértékegységek, amiknek váltószámát mindig elfelejtem, így sosem tudtam pontosan belőni a távolságokat, ami egy ideig zavart, aztán csak legyintettem rá és inkább átugrottam a matekleckét.
Ettől az apróságtól eltekintve azonban nem lehet a könyvre rossz szavam.
Minden nagyon részletesen van leírva (ettől lett ilyen vastag kötet) a helyszínektől, a nyomozás fázisain át a főszereplő reggeli borotválkozásáig. Ezt talán a gyorsan lefolyó cselekményekhez szokott olvasók picit terjengősnek találhatják, ám azok, akik szeretnek minden apró részletet megismerni, élvezni fogják. 
A gyilkosságok elemzése, a helyszínelés és az azt követő vizsgálatok szintén nagyon aprólékosan vannak kidolgozva, bár talán egy rendőr írótól ez már alapkövetelménynek tekinthető. Engem a helyszínelős tévésorozatokra emlékeztetett. 
Persze az ügy nem olyan egyszerű, mint első ránézésre látszik és van, amit ki lehet következtetni és van, amit nem. A könyv végén ért néhány meglepetés.
Nekem mégsem a nyomozás adta a könyv vonzerejét, bár érdekes és izgalmas volt, hanem a főhős, Cameron Larkin minden őrültségével együtt.
Jól van összerakva minden rossz és néhány jó tulajdonságával együtt. A humora kissé beteg, cinikusan sötét, amolyan akasztófahumor, ám én ezt pont szeretem. Már a belső monológjain is mosolyogni lehet, a párbeszédek pedig egyenesen kacagtatóak. Gyilkosság ide, vagy oda, ez egy vicces könyv. Nagyon jól szórakoztam rajta és kuncogva lapoztam, előre várva, megint milyen kamudumával áll elő a következő oldalon. Cameron ugyanis úgy hazudozik, mintha a csiricsáré nyakkendőjéről olvasná. Az ostoba viccei és a már inkább csínyeknek nevezhető akciói, amikkel hobbiszinten bosszantja a körülötte lévőket egyedi figurává teszik. Nekem nagyon tetszett, hogy nem egy "kemény zsaru", hanem egészséges önkritikával rendelkező lusta, cseppet gyáva alkoholfüggő, ami igazi emberré tette. No, persze ha a szexista viccei nekem szólnának, biztos nem rajonganék érte ennyire, így a lapokon viszont kifejezetten szimpatikus pasas. 
A többi szereplő is szépen kidolgozott, többet is megkedveltem közülük, mint például a helyszínelőt és a dokit. A másik nagy kedvencem azonban az ügyésznő, aki méltó ellenfele Cameron éles nyelvének.
A cselekmény fokozatosan gyorsul, egyre több hullát hozva, hogy a végén egy Tarantino filmet idéző fináléban csúcsosodjon ki. 
Összességében tehát egy izgalmas és nagyon-nagyon vicces könyv. Jól szórakoztam rajta, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a helyszínelős sorozatokat és a csípős humort. A kaméleonok rajongóinak pedig kötelező darab. 
Minden tisztelet Samanthának, az egyetlen "nőnek", aki huzamosabb ideig kibírja Cameron mellett.

Kiegészítés:
Külön öröm, hogy a Könyvfesztiválon sikerült dedikáltatnom is. Az aláíratott könyveimet mindig nagy becsben tartom.
Amúgy a szerző meglehetősen termékeny, több könyve megjelent már, ám eddig nem kapott igazi reklámot. A kiadóváltás talán majd meghozza neki a szélesebb ismeretséget. Feltéve, ha az Ulpius-ház végre belátja, hogy nem csak a pornóponyva érdemelne nagyobb figyelmet. Sőt, talán visszaszerezhetnék az említett fércmunkák miatt elpártolt olvasókat, akik igényes és értelemet is nyújtó könyvekre vágynak, ha több figyelmet fordítanának más műfajú könyveikre. 
Én mindenesetre szívesen olvasnék még a szerzőtől. Legújabb könyve, A parfümőr fel is keltette kíváncsiságomat, mivel hazai helyszínen játszódik és női főszereplőt kapott. Talán majd egyszer...

2013. június 22., szombat

Démonnapló 5.

Fogy ez a bohókás, démonos manhwasorozat, hiszen már az ötödik résznél tartok. Még két kötet és vége. Úgy érzem, hiányozni fog.
A borítóra (már másodszor) Eclipse került. Vastagságra pedig tartja a 200 körüli oldalszámot. Fumax Kiadót illeti érte a köszönet.
Fülszöveg:
"Vigyázz, mit kívánsz, mert még megkapod! Minden törekvése ellenére az ifjú V. Raenef időről időre mégis kínos helyzetbe hozza tanárát, Eclipse-et. A kiképzés alatt álló démonnagyúr barátságos és kedves természete nem vet túl jó fényt Raenefre és még kevésbé Eclipse-re. Amikor végre elege lesz a kudarcokból, Raenef olyat tesz, amit korábban elképzelhetetlennek tartott volna: nekiáll tanulni. Ám ha egy démoni könyvtárban esünk neki a könyveknek, előfordul, hogy azok visszavágnak. Raenef személyisége hirtelen ijesztővé válik, és szörnyű tulajdonságokról tesz tanúbizonyságot. Vajon Eclipse elvégzettnek tekinti a rábízott feladatot, vagy visszasírja a jelek szerint letűnt jó időket?"
Ez a rész is humorosra sikerült, főleg az elején. Chris és Erutis egy légtérben garantálja a szájkaratét és ha még Raenef is beszáll, valóban kész állatkertté válik a démonkastély. Bár lehet, hogy az óvoda jobb szó lenne rájuk, mert Eclipse egy türelmes óvóbácsinak tűnik mellettük. Komolyan, nem értem, hogyan bírja cérnával ennyi idióta között.
Raenefnek nem áll jól a gonoszság, hiába lesz tőle szúrós a tekintete és élesebbek a vonásai. A szerző nagyon jól érzékelteti nem csak azt, hogy épp ki milyen hangulatban van, hanem azt is, mennyire gonosz a démonskálán. Ezek a tekintetek levettek a lábamról. A rajzolásra tehát nem lehet panasz ezúttal sem. Raenefet viszont annyira megszoktam már lágyszívű, kissé butus főhősnek, hogy kérem vissza.
Raenef és Eclipse
A gonoszság ellenben jól áll elődjének, aki végre feltűnik a színen, nem csak a háttérből szemléli az eseményeket. Ebben a kötetben pedig fény derül sok-sok dologra, hogy egy újabb függővéggel kezdetét vegye a konfliktushelyzet megoldása. Akcióban bővelkedő folytatásra számítok.
Az egyik fő poénforrás most is a szereplők neme körül volt tetten érhető. Erutist fiúnak nézték, ami cseppet sem meglepő, ám ő erről nem hajlandó tudomást venni. Ráadásul akadt egy rajongója is... az ő szívét azonban egy "hosszú fekete haj" dobogtatja meg. És ezzel ki is merül a romantikus szál.
Cselekményről nem merek többet írni, mert azzal fontos csavarokat árulnék el, így legyen elég annyi, hogy izgalmas és érdekes.
Szóval továbbra is tetszik ez a sorozat. Jókat kuncogok a poénokon, akkor is, ha épp trolin vagy vonaton vagyok és kíváncsian várom a végkifejletet.
Aki eddig olvasta a sorozatot, már ne hagyja abba, aki pedig még nem és valami humoros képregényre vágyik, kezdje csak el, természetesen a legelején.

2013. június 19., szerda

Puszták

Ezt a könyvet a Könyvfesztiválon kaptam ajándékba a Libri Kiadótól. Ezúton is köszönöm szépen!
Élénk narancssárga borítót kapott és igazán helyes kis könyvecske. Nincs kétszáz oldal és nem nagyobb egy jegyzetfüzetnél. Kiválóan alkalmas utazáshoz, én például vonaton és buszon olvastam ki. Sok-sok hosszú vonatúton és vonatpótló buszon zötykölődve, így is eltartott majdnem egy hónapig. Hogy miért? Mert ebből a könyvből nem lehet nagy dózist egyszerre befogadni. Az agy fellázad ellene, vagy mert töprengeni kezd az olvasó, ahogy a könyv dicsérői mondják, vagy mert elfogy a cérna, ahogy  nálam történt. 
Fülszöveg:
"Távol az óceán partjaitól, valahol Ausztrália végtelen síkságainak mélyén létezik egy különös tartomány, melyet mindenki csak úgy emleget: a Puszták. Lakói az egykori felfedezők utódai: mesésen gazdag földbirtokosok, akik a világtól elzárt udvarházaikban egyre csak a délibábos horizontot kémlelik látszat és valóság, idő és időtlenség kapcsolatán filozofálva. De vajon megtalálhatják-e valaha, ami után kutatnak? Gerald Murnane lassan áradó, lebilincselő prózája az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, akit ez a távoli vidék ugyanúgy rabul ejt majd, mint a regény fiatal főhősét."
A fülszöveg tetszetős, megragadja az olvasó fantáziáját. Én bedőltem neki, no meg a szerzőnek. Ausztrál szerzőtől még nem olvastam, sőt Ausztráliában játszódó könyvet sem, ami bőven elég kíváncsiságot és motivációt nyújtott. Mikor pedig átfutottam a hátsó borító belső oldalára nyomtatott pár sort a szerzőről, még inkább beestem abba a bizonyos gödörbe.
"Gerald Murnane 1939-ben született a Melbourne melletti Coburg-ban. 1974-től nyolc regénye és egy esszékötete jelent meg, s ma már a modern ausztrál irodalom élő klasszikusának számít. Szenvedélyesen érdekli a lóversenyzés, és bár élete során szinte soha nem hagyta el Victoria állam területét, helyi emigránsoktól megtanult magyarul. Egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népe című kötete, mely számos művét inspirálta."
Kell ennél jobb csalétek egy magyar olvasónak? Nem, bizony!
Szóval én besétáltam a csapdába, olvassunk szépirodalmat címszó alatt, hátha művelődöm picit. 
Vannak könyvek, amikhez már túl öreg vagyok és vannak könyvek, amikhez talán még túl fiatal. Akinek nem tetszenek a következő sorok, ezt nyugodtan felhasználhatják ellenem magyarázatként. A helyzet ugyanis az, hogy cseppet sem tetszett ez a könyv és nem igazán értem a felhajtást körülötte. Ez a kötet ugyanis a szerző leghíresebb műve és az irodalomkritikusok oda és vissza vannak érte.
Tény, hogy szórakoztató irodalomhoz vagyok szokva, ám megfordul a kezemben szépirodalom is olykor. Ráadásul egyetemi éveim alatt a bölcsészkaron átrágtam már magam jó néhány zagyvának tűnő, nehezen érthető alkotáson. Úgyhogy nem áll teljesen távol tőlem az a műfaj, amit ez a könyv is képvisel, így talán joggal mondhatok véleményt róla. 
Nincs semmi bajom a filozófiával, sőt, bizonyos részeit még szeretem is. (Filozófusok szerint létezik az unikornis, amire csak bőszen helyeselni tudok "Meg a sárkányok is!" felkiáltással.) Csakhogy a filozófia más részei már kevésbé érdekelnek és a Puszták pont ez a kategória.
A könyvnek nincs cselekménye, ez talán nem meglepő. Lényegében a főhős elmélkedéseiről szól kicsit megtűzdelve egy-egy életéből kiragadott mozzanattal. Már az elején tudtam azt is, hogy nem számíthatok csattanóra a végén, vagy arra, hogy mondjon is valami maradandót. Így nem is ezzel voltak problémáim.
Az író stílusa is gördülékeny, szépen felépített mondatokból áll, így erre sem panaszkodhatok.
Nekem a pusztalakókkal akadtak konfliktusaim, akik áthatják ezt az egész könyvet, hiszen róluk és életmódjukról szól.
Kiakasztottak. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet ennyi lehetőség mellett, ilyen tétlen életmódot folytatni. Minden anyagi lehetőségük megvan bármiféle kezdeményezésre és sem műveltségből, sem képzelőerőből nem szenvednek hiányt. Mégis, naphosszat csak ülnek és elmélkednek egy négyzet-centiméternyi föld színárnyalataiban és azon, hogyan esik rá a fény különböző időpontokban. Én, aki nem bírok tétlenül ülni, akinek a pihenés alkotást jelent, nem tudom megérteni őket. Egyszerűen idegesítettek. Felbosszantottak azzal, hogy mindenről órákig tudnak töprengeni pontosan addig a pontig, amikor a dolog maga elveszíti minden tartalmát és jelentőségét. Ez pedig nem filozófia, mivel nem szolgál semmilyen célt, nem visz közelebb a világ megismeréséhez, csak kitölti azt a rengeteg szabadidőt, amivel ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni.
Sosem szerettem, mikor valaki addig érvel, míg a vita kezdő mondatára már senki sem emlékszik és ez a könyv pont ilyen élményt nyújtott. Elindult valahol, aztán ment erre, meg arra és végül nem jutott el sehova. Oké, persze azért mert a pusztákat nem lehet megismerni. No, de ha nem lehet megismerni, akkor minek próbálkozni? Ez olyan, mint azon töprengeni, mi történik velünk halálunk után. Vagy hiszünk tetszőleges vallás elméleteiben, vagy nem, a lényegen nem változtat: addig nem fogjuk biztosra tudni, míg oda nem érünk. Épp ezért felesleges is ezen töprengeni. 
Ez a könyv tehát nem az én világom.
Azoknak ajánlom, akik szeretnek órák hosszat elmélkedni, akiknek tengernyi szabadidejük van és kifejezetten irodalomkritikusok által kedvelt művekre vadásznak. Nekik valószínűleg jobban fog tetszeni.

2013. június 16., vasárnap

Csitt, csitt

Hallottam hideget és meleget is erről a könyvről. Többen dicsérték, ám talán egy picivel többen negatív kritikával illették. Mivel szeretek a saját orrom után menni és mindent saját bőrön megtapasztalni, nem haboztam belevágni ebbe a könyvbe. Nem voltak túl nagy elvárásaim, maximum a kíváncsiságom.
A borító tetszetős darab és igazán kifejező. Könyvmolyképző Kiadó munkája és kapott vörös pöttyöt is, no, meg 14-es korhatárt. 
Vastagságra kicsivel több, mint három és félszáz oldal, vagyis nem túl vékony, de nem is túl vaskos, könnyen be lehet falni. Én legalábbis két nap alatt kivégeztem.
Fülszöveg:
"A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül."
Ahogy már írtam, nem voltak magas elvárásaim. Csak egy kis kikapcsolódásra vágytam könnyed olvasmány formájában és ez a könyv pont ilyen.
Tipikus tinikönyv, aki kedveli ezt a kategóriát, az nem fog meglepődni. Első szerelem, iskolai környezet, titkok meg a többi, ahogy lenni szokott.
Ha a borító és a fülszöveg nem közölné egyből az úriember kilétét, talán még izgalmas is lenne. No, de így marad a habkönnyű tinirománc.
Sok helyen olvastam, hogy olyan, mint a Twilight és nem csak azért mert szinte kötelező minden ifjúsági könyvet a csillámvámpírrománchoz hasonlítani, hanem mert vannak egyértelmű motívumok. Mégis úgy érzem, erőltetett a hasonlat, mivel ezek az elemek szinte az összes hasonló kaliberű könyvre illenek. Nekem például inkább a Tökéletes kémiát juttatta eszembe. Szóval senki se várjon tőle eget rengető újdonságokat. 
Ettől persze még nem lesz rosszabb, a sablon csak a keret, lássuk a tartalmat.
A szereplők engem valahogy nem győztek meg. 
Nora néha bosszantóan ostoba és folytonos ellentmondásban áll önmagával. Állandó jelleggel nyafog, hogy fél Folttól és gyanúsítgatja. (Bezzeg azon nem akad fenn, hogy az új pszichológusa pontosan tudja, mit csinált otthon múlt éjjel...) Aztán meg ahhoz képest, hogy állítólag reszket a félelemtől a srác közelében, meg van győződve róla, hogy nem bántana másokat és egy-két csók simán belefér neki. Szóval most fél tőle, vagy sem, döntse már el. És ha fél, akkor meg miért? Egy újjal sem ért hozzá, még csak nem is emelte fel a hangját, Nora térdei mégis remegnek ijedtükben. Mindezt megkoronázva pedig jó emberismerőnek találja magát, amivel szemben vannak fenntartásaim. Persze mindezek mellett beleveti magát egy gyilkos utáni nyomozásba és még egy hajléktalan is könnyedén átejti. Nora tehát nem épp erős főhősnő, inkább áldozat típus, így nem is tudtam megkedvelni. 
Egy szimpatikus férfiszereplő azonban könnyedén orvosolhatta volna ezt a problémámat. Csakhogy Folt még finoman fogalmazva sem eredeti. Papírsrác, vagyis jól néz ki, van dumája is és beállítják ilyen rossznak meg olyan rossznak, mégis nekem mezei kamasznak tűnt, aki csak a könyv utolsó oldalain volt hajlandó akár a kisujját is megmozdítani. Hogy mit csinált az előző pár száz oldalon? Flörtölt, csak flörtölt. Tőle sem estem tehát hasra.
Aztán ott van Vee, a főhősnő barátnője, aki eléggé megosztja az olvasókat. Sokan utálják a karakterét, mert egy szeleburdi lány fiúk és cipők körül forgó gondolatokkal. Én mégis inkább színfoltnak tartom, engem szórakoztatott. 
Persze akad még benne néhány szereplő, akikről a sztoriban betöltött helyük miatt illene írnom, de mivel ők sem tettek rám mély benyomást és nem szeretnék apró titkokat sem elárulni, inkább hanyagolom őket.
A karakterek tehát nem kiemelkedőek, de nem is annyira rosszak. Egyik sem akasztott ki, ami jó pont. Ráadásul, mivel van még néhány kötetnyi folytatás, fejlődhetnek is.
Ezeket nézve tehát olyan, mint az ifjúsági irodalom bármely másik tagja, csakhogy akad benne egy kis fantasy elem is.
Ezúttal angyalok kerültek a boncasztalra, ami bizonyos szempontból jó húzás, mivel ez a téma még nincs teljesen lerágva, másrészt viszont visszacsaphat. Más mágikus lényekhez képest, itt valláshoz is nyúlni kell, ami nem a legbiztonságosabb terep. Nehéz változtatni a bibliai tényeken, vagy ha valaki megteszi, számíthat a vérben forgó tekintetű ellenzőkre. 
Fitzpatrick meghagyta az angyalok hierarchiáját, a bukottak alaptörténetét és hozzájuk csapta a nephilimeket, vagyis az angyalok és emberek közös leszármazottjait. Itt-ott persze belepiszkált, de semmi radikálisat és mivel kevés angyal lézeng a könyvben, még fel sem merült, honnan is érkeztek ezzel megúszva Isten meghatározását. Nagyon ravasz, nagyon óvatos, nagyon dicséretes. Mégis kicsit kevésnek éreztem a háttért, több magyarázatot szerettem volna és talán túlságosan könnyen buknak ezek az angyalok. Itt is maradok a várakozó állásponton, majd talán a következő részben. 
A cselekmény lassan folydogál egy-egy pörgősebb jelnettel itt-ott, na meg nagy fináléval megkoronázva. Át lehet látni a szálakat és a vége kissé rózsaszín, mégis végig lekötött.
Könnyed kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt és csak néhány apróságon akadtam fenn. Valaki magyarázza el nekem, milyen szín az "eperszőke" és hogy ki az az elvetemült nőszemély, aki egy selyemsálat teker magára felsőruházatként? 
Összességében tehát tetszett, nem voltak vele különösebb problémáim, de nem is nyűgözött le. A kategóriájában persze így is megállja a helyét, így bátran ajánlom a tinirománcok kedvelőinek, főleg ha szeretik a fantasztikus elemeket is.

Kiegészítés:
Nem túlságosan meglepő módon ez is egy sorozat része. Információim szerint összesen 4 kötet lesz, amiből a második rész, Crescendo és a harmadik kötet, Vihar előtt (Silence) megjelent magyarul is. A befejező rész, Finale megjelenéséről még nem hallottam semmit, de előbb-utóbb el fog jutni a magyar olvasókhoz.
Addig megpróbálom levadászni a könyvtárban a második részt. Kíváncsi vagyok, fejlődnek-e a szereplők és színesedik-e az angyalok világa.

2013. június 14., péntek

Hiszti

A bejegyzés címe tökéletesen lefedi, mi várható az alábbi sorokban: hiszti mértéktelenül. Akit nem érdekel a nyafogásom és mániákus könyvéhségem, az váltson bejegyzést.

Jelenlegi állapotom: morci, durci, hisztis, idegbeteg, agresszív, depresszív, ingerlékeny és dühöngő. A jelzők sorrendje persze változik annak függvényében, épp milyen új "ajándékkal" lep meg az élet, és hogy épp melyik megoldandó feladat kattog az agyamban.
Végzősnek lenni egy szóban: szívás.
Részben utáltam a gimi utolsó évét az érettségi, a felvételik és a jövő bizonytalansága miatt. Hosszú és fárasztó volt, de mindenki átesett rajta a közelemben és kicsit még élveztem is. Jó volt a hajtás, a társaság és a sok kíváncsiság, amivel az egyetem felé tekintettem.
Végzősnek lenni az egyetemen viszont harc, véresen komoly harc, amihez a gimi negyedév piskóta. Ezzel nem akarom lekicsinyelni az érettségizőket, mert nagy feladat az, én is megküzdöttem vele rendesen, csak azt mondom, lesz ez még rosszabb is...
Két hét.
Ennyi van még vissza az elmúlt három évemből és kezdek idegösszeomlást kapni. 
A jelenlegi tanulmányi rendszer a káoszon és ostobaságon felül még igazságtalan is. Három év munkája gyakorlatilag hasztalan, mert a diplomám léte pár óra alatt fog eldőlni államvizsga címszó alatt. Mert egy ember tudását, szorgalmát és kitartását baromira le lehet mérni félórás eszmecserében szánalmas tételsor alapján... Ó, és ott van még a szakdolgozat, két és fél hónapom kemény munkája, ami épp vagy tetszik valakinek vagy nem. Nézi bárki is, hogy teljesítettem a hároméves tervet és nem csúsztam? Vagy hogy milyen volt az átlagom? Esetleg azt, hogy hány nyomorult órám volt az utolsó félévben is és hogy hány nyomorult vizsgával járt még ez az államvizsga küszöbén? Nem. Mert csak az számít, mennyire tudom benyalni a kiadott tételsort, mennyire tudom előadni magam szóban és mennyire lesznek kedvesek azok, akiket épp meg kell győznöm. Ez pedig baromira frusztráló. Ránézek a tételsorra és a hisztérikus kacaj és a sírógörcs között ingadozok.
Szóval hisztis vagyok és ezt a bejegyzést csak azért írom, mert a gépelés nagyszerű terápia, és ha kiadom magamból a feszültséget, talán lesz még erőm a következő néhány tétel átrágásához.


Mivel pedig könyvzombi vagyok (az egyszerű könyvmoly jelző már nem fedi azt az elvetemültséget, ami jellemez) mibe fojtom lehangoltságomat? Természetesen nyomtatott betűkbe.
Persze most épp nincs időm olvasni, (még két hét, már csak két hét, ez a mantrám) azért lopok néhány percet a könyveknek itt-ott.
Ez főleg azt jelenti, hogy éjfél környékén, lefekvés előtt még elolvasok egy fejezetet, illetve hogy reggel hajnali 8 után picivel, míg az éltető bögre teámat szürcsölöm és külsőleg is egy zombira hasonlítok, átolvasok néhány oldalt. Illetve, néha még ebéd közben is megpróbálok egy-két oldalnyi regényt is befalni.
Családom már nem teszi szóvá, reggel úgyse reagálok a külvilág ingereire, (meg olyan fejem van, hogy senki sem mer megszólítani) éjfélkor meg rajtam kívül már mindenki durmol. Egyedül ebéd közben kapom meg néha, hogy fordítsak több figyelmet a levesemre, mint a könyvre, de már erről is kezdem leszoktatni őket.
Ez persze csak a szűk családot illeti, a többi rokon néha meglepődik.
Két példa csipetnyi életképpel:

Reggel fél 9, épp egy pirítós és egy bögre tea társaságában bújom Ray Bradbury könyvét, mikor megjelenik egyik rokonom.
- Mit olvasol? - teszi fel az ártatlannak tűnő kérdést.
Erre kidugom orrom a könyvből és eltöprengek kicsit a lehetőségeimen, majd a legegyszerűbb válasz mellett döntök, benyögöm a címét.
- Fahrenheit 451.
- He? Az mi? - jön az összeráncolt szemöldökű riposzt.
- Regény - vágom rá és újra belemerülök a könyvbe megkímélve mindkettőnket egy hosszú és sehova sem vezető párbeszédtől.

Reggel 9 körül másnap hasonló körülmények között olvasva rám talál egy másik rokonom.
- Mit olvasol? - csap le a könyvre egy gyors belelapozás erejéig.
Itt tanulva az előző esetből, már inkább műfaji besorolást adok:
- Krimit.
- Ezzel butítód magad? - kapom vissza könyvemet.
Inkább nem válaszoltam, bár gondolatban megjegyeztem, ha egy mezei krimit így fogad, mit szólna a polcomon sorakozó vérengzős fantasy hegyekhez? Költői kérdés volt, nem akarom tudni.

A vicc az, hogy míg kicsi voltam, azt fájlalták, nem olvasok, most meg az a bajuk, túl sokat olvasok. Vagy inkább az, hogy túl sok olyat olvasok, amit ők nem értenek és nem szeretnek. Mázli, hogy csak egy embernek igyekszem megfelelni: saját maximalista énemnek.

No, de ettől még nem lennék könyvzombi, ma viszont mohóságom csillagászati méreteket ért el. Hoztam róla képi illusztrációt is.
Ezt mind el fogom olvasni!
Fojtsuk könyvekbe bánatunkat első felvonás:
A fenti képen látható várólistás polcom, vagyis az a hely, ahol az olvasásra várakozó könyvek sorakoznak. A fele, a bal szélén magasodó saját könyveim és a középen trónoló kölcsönkönyvek többsége, már szerepelt a legutóbbi Könyves várólista rovatomban. Ezek tehát nem most kezdtek el itt sokasodni.
Ellenben a jobb szélén látható könyvhegy a mai termésem, leszámítva a Delíriumot.
Reggel ugyanis a müzlim és a szokásos pár oldalas olvasás után megtámadtam kisvárosom könyvtárát és szemtelenül kifosztottam. Szám szerint nyolc kötetet cipeltem haza, mert nekem nem elég 6+2+1 könyv, nem, nekem pontosan 17 kell a polcomra.
A fosztogatás a következőképpen zajlott.
Először megnéztem, milyen mangákat tudok kivenni, mivel vizsgák között a képregények jelentik utolsó mentsváramat. Sajnálatomra a teljes Annyira király vagy! és Ruróni Kensin sorozat hiányzott, A vízisten menyasszonyából pedig pont a harmadik kötet, ami érdekelt volna. Így maradt a Démonnapló, amiből elhoztam a soron következő ötödik kötetet. Aztán lecsaptam egy új sorozat, Dramacon első részére.
Miután letudtam a képregényzsákmányt, begyűjtöttem a Cindert, mert Molyon sok jót hallottam róla és már legutóbbi könyvtárazásomkor is rám kacsintott.
Aztán áttértem a felnőtt irodalomra, ahol szorgos gyűjtögetéssel folytattam a sétálgatást. Előbb a Vadhattyúkra vetettem szemet, mert mindig kell egy kis kelet az olvasnivalók közé, aztán összeszedtem A döntést, ami Andrea Cremer trilógiájának befejező része. Szinte közvetlen mellette kiszúrtam A szabadulást, ami már szerepelt a Könyves kívánságlista rovatom legutóbbi bejegyzésében.
Polcok között bóklászva hátrahagytam még vagy két tucat olyan könyvet, ami érdekel, de megvár, aztán már indultam volna, mikor észrevettem még két könyvet.
Az egyik a Csitt csitt, amit eddig csak egyszer láttam a könyvtár polcán, azóta hiába kerestem, így azonnal a többi közé csaptam. A másik pedig Az utolsó vérfarkas, ami a kívánságlista rovat első bejegyzésében is helyet kapott. Őt sem hagyhattam ott...
Nyolc kötetnyi toronnyal járultam kedvenc könyvtárosom elé, aki már megszokta könyvfaló életmódomat, mégis cseppet meglepettnek látszott, így megjegyeztem mintegy mentségként: "Már csak két hét van hátra a suliból." Ezen persze elmosolyodott és szó nélkül húzta le a könyveket és hosszabbította meg a Delíriumot. Én meg próbáltam a táskámba gyömöszölni őket, de hiába vittem a legnagyobbat, csak nem akartak beleférni. Mázli, hogy boltba is kellett mennem, így volt nálam még egy szatyor.
Nos, talán cseppet mohó voltam.

Fojtsuk könyvbe bánatunkat második felvonás:
Ha nem lenne elég a sok saját, kölcsön és könyvtári könyv, hát ma megtoldottam még egy kötettel. Stresszhelyzetben az ujjaim vészesen hamar vándorolnak a megrendelés gomb felé. Szóval rendeltem egy könyvet. Tudom, tudom, gyenge vagyok. Tettemre nincs mentség, talán csak az, hogy akciós volt és ő is szerepelt a legutóbbi kívánságlista rovatomban.

Most, hogy kigépeltem magamból a hisztimet és vigyorogva nézek az elolvasandó könyvek hegyeire, le is nyugodtam. A blogolás néha felér egy pszichoterápiával.
Már csak két hét. Már csak 2 államvizsga, egy szakdogavédés és 2 felvételi. Már csak két hét és napi tizenkét órát alhatok másik tizenkettőt pedig olvashatok. És hogy mit fogok olvasni? Először a fenti képen látható szépségeket, aztán meg ki tudja...

2013. június 12., szerda

Marsbéli krónikák - Kisregények és elbeszélések

Mielőtt elkezdeném a szokásos értékelést legutóbbi olvasmányomról, egy kicsit hosszabban kell írnom az előzményekről. Ettől válik talán érthetőbbé a motiváció, ami arra késztetett, hogy elolvassam a könyvet és a sok gondolat, ami lapozása közben felvillant az agyamban.
Kezdem talán ott, hogy sok évig kategorikusan kijelentettem, nem szeretem a sci-fit. Valahogy nem vonzott sem az űrutazás gondolata, sem más tudományos köntösbe bújtatott fantasztikum. No, persze nem ez volt az egyetlen kategória, ami hidegen hagyott, mert így járt a krimi is. Csakhogy a nyomozást más témájú könyvekben mindig nagyra értékeltem, így egy idő után rájöttem, butaság ez a skatulyázás. Szóval kidobtam minden előítéletemet és elhatároztam, felfedezek magamnak minden témát, hogy megtudjam, valóban nem az én világom, vagy csak az előítéleteim korlátjaiban élek.
Éppen ezért februárban merész vállalkozásba kezdtem "Meg fogom szeretni a sci-fit" szlogennel és felvettem egy kurzust a kortárs magyar tudományos-fantasztikus irodalomról. A dolog meglehetősen jól indult, elmélyedhettem a témában, átláthattam a mozgatórugóit, ami sokat segített irodalmi látókörömben. Aztán, mikor konkrét és meglehetősen friss olvasmányok kerültek a kezembe, visszatértem a kiindulóponthoz, vagyis hogy nem szeretem a tudományos köntöst. Mégis, úgy érzem, nem volt felesleges kör ez a kis kitekintés, mivel már pontosan tudom, mi az, amit nem szeretek a sci-fi témáján belül és így megtalálhatom, mi az, amit mégis.
"- Nem hiszem,
hogy érted a helyzet gravitációját.
- Ó, szerintem értem"
Nem szeretem tehát a sok kütyüt, nem érdekel, hogyan működik egy űrhajó, vagy egy miniatűr számítógép, hidegen hagy, hogy a Jupiteren kék bőrű lények élnek-e vagy zöldek és amúgy sem akarom tudni, milyen lesz a világ 3452-ben. Én a jelenben élek, rövid távokon gondolkodom és a múlttal foglalkozom, a távoli jövő, amit úgysem fogok látni, nem fér bele az időbeosztásomba.
Azonban szeretem az utópiákat, amik a fantasztikus irodalomban fel-fel bukkannak. Érdekelnek a társadalomra, politikára, világnézetre vetített alternatívák, a gondolat, hogy a jelenből merrefelé vezethet az út, milyen következményekkel járhat egy-egy fontos mozzanat. 
Ezek alapján tehát van a tudományos-fantasztikus irodalomnak egy szelete, ami kifejezetten érdekel.
És most végre elértem Ray Bradburyhez és a műveihez.
Egyik kedves olvasóm hívta fel az íróra figyelmemet, mikor a Fahrenheit 451-et ajánlotta. Ez a történet kétszer is felkerült könyves kívánságlistámra, legutóbb februárban a rovat ötödik részében. Eközben többször belefutottam itt-ott, környezetemben emlegették, ajánlották, beszéltek róla, így kíváncsiságom nem csappant.
Aztán könyvtárban bóklászva, megláttam a polcon Bradbury nevét és a Marsbéli krónikákat. Eszembe jutott, hogy Kristen a Könyvfesztiválon említette, épp ezt olvassa. Gyorsan felcsaptam a tartalomjegyzéknél és örömmel nyugtáztam, hogy a kötet tartalmazza a Fahrenheit 451-et is, így vittem magammal.
Persze, ha már kiveszek egy könyvet, akkor végig is olvasom, legyen benne egy vagy épp egy tucat történet.

Még egy rövid kis anekdota, aztán ígérem, tényleg rátérek a krónikákra.
Sajnos a könyvtári könyvek néha meglehetősen megviselt állapotban vannak. Ez a példány pedig 1966-os kiadás, így túlélt jó néhány olvasót. A védőborító elveszett (így én egy egyszerű narancssárga könyvet lapoztam és csak tippelem, hogy a lenti kép lehetett az eredeti köntöse) és az utolsó oldalon egy kisgyerek megpróbált rajzolni valamit. A legfájóbb mégsem ez, hiszen a firka és egy-egy apróbb sérülés csak az olvasók keze nyoma, ami hozzátartozik a könyv életéhez, hanem a hiányzó lapok.
Mikor kivettem, nem lapoztam át, így olvasás közben ért a felismerés, hiányzik belőle 20, majd a Fahrenheitből 30 oldal, illetve még két másik helyről 2-5 lap. Először mérges voltam, aztán szomorú, majd az villant az agyamba: "Biztos egy tűzőr keze van a dologban..."
No, de én rafinált olvasó vagyok, nem hagyom, hogy holmi hiányzó oldalak közém és egy nagyszerű történet közé álljanak. Elmentem hát az első útba eső Libribe, megkerestem a Fahrenheit 451 legújabb kiadását (köszönet érte az Agave Kiadónak) felcsaptam a hiányzó részeknél és nekiláttam olvasni. Nem szoktam ilyet csinálni és valószínűleg nem is fogok (bár szükség törvényt bont) mivel 30 oldalt átolvasni méregető eladók és kíváncsi vásárlók közt állva nem épp kellemes. De megérte, mert a történet egyik kulcsmomentumát hagytam volna ki a hiányzó lapokkal.

Ebben a könyveben tehát, ahogy a címben is szerepel, több rövidebb történet kapott helyet közel 600 oldalnyi terjedelemben.
Külön-külön veszem sorra a történeteket személyes véleményemmel, így a fülszöveget is mellőzöm most. 
Hoztam helyette egy kis ismertetőt az íróról:
"Ray Bradbury a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb művelője. Vérbeli író: a távoli jövőben sohasem a gépkorszak technikai részletei érdeklik – hiszen akkor már rég elavultak volna a könyvei –, sőt, tulajdonképpen nem is a távoli jövő – hiszen a Fahrenbeit 451-et saját bevallása szerint az ötvenes évek McCarhy-korszakáról mintázta. Az élet, az ember, a jóság és a gonoszság, az emberiség sorsa érdekli. Szenvedélyes humanista. És igazi költő: az élettelen, rideg várost s az onnan kiszabaduló ember első természetélményét ilyen hátborzongatóan, ilyen megragadó erővel csak költő tudja érzékeltetni. És végül: mesemondó, ahogy ő nevezte magát egyik nyilatkozatában – a régi mesemondó öreg bölcs utóda."
Bradbury tehát nem a kütyükre építkezik műveiben, hanem az emberekre, vagy jelen kötet esetében akár marslakókra. Ő inkább társadalomról ír, egyéni sorsokról, gondolatokról, érzésekről, vagyis pont arról, ami engem érdekel. Stílusa pedig könnyed és megkapó. Gördülékenyen fejt ki mindent szépen összerakott mondataiban.
Nem véletlen tehát, hogy Molyon ez a könyv a 31. legjobb sci-fi és az 53. legjobb szépirodalom.

Marsbéli Krónikák
A kötetnek is címet adó első történet valójában egy novellacsokor, amik egymáshoz lazán kapcsolódnak, ahogy halad az idő. 
Az elején nagyon tetszett az író kissé abszurd, fanyar humora, amivel a marslakókat kezelte. Aztán jött a kritika, a sáskák módjára özönlő emberhad és a sok-sok szomorú epizód. Hol megtartotta közben a fanyar humort, hol nem. Mégis mindegyik történet elgondolkoztatott és egy picit elszomorított. Pont mint az utolsó novella, ami bár lehangoló volt, egy kis reménnyel is kecsegtetett.
Még most is aktuális témákat feszeget, pedig 60 éve írta, és még most is tanulságos lehet.
"Mi földiek különösen tehetségesek vagyunk nagy és szép dolgok lerombolásában."
"– Mit figyelsz annyira, papa? 
– Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
– Ezt mind odafent látod?
– Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett."
Az űrhajó
A kedvenc történetem az egész könyvben. Krónikák után kicsit megijedtem, féltem, hogy besokallok a negatív töltetektől, a sok szomorúságtól. Aztán jött ez a rövid kis novella és megmutatta, Bradbury nem csak facsarni tudja a szíveket, hanem simogatni is.
Ez a történet a családról, az összetartozásról, az önzetlenségről és a szeretetről szól. Érdemes elolvasni.

Fahrenheit 451
Nem csalódtam. Ez a történet valóban zseniális.
Félelmetes, milyen könnyedén bekövetkezhet mindaz, ami ebben az elképzelt jövőben megvalósul. Az egyre gyorsuló élet, a hipnotikus televízió, a könyvek elhanyagolása és az emberi kapcsolatok rohamosan zuhanó hőmérséklete körülvesz minket egy tűzőrökkel, tévéfalakkal teli világ felé vezetve, ahol az emberek nem tudnak beszélgetni, nincs önálló gondolatuk és teljes érdektelenségbe fulladnak a külvilággal szemben. 
Tele van zseniális gondolatokkal, nem is bírom megállni, hogy ne szúrjak be néhányat.
Mindenkinek érdemes lenne elolvasnia, hogy a gondolatok szikráját felizzítsa.
"Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie." 
"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk." 
"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában."
A ködkürt
Ennél a történetnél, aki szereti a világítótornyokat, előnyben van. Szerintem nagyszerű építmények, ahogy magányosan állnak a parton és csalogatják a hajókat. No, meg a történet szerint valami mást is...
Ez a novella az időről és a magányról szól, aki érezte már úgy, hogy egyedül van az egész világon, annak tetszeni fog.

Mennydörgő robaj
Pillangóhatás. Aki látta a filmet, tudja, miről beszélek. 
Időutazás? Olvasd el ezt a novellát és rájössz, talán mégsem olyan jó ötlet.

Villanytelep
Bradbury nem csak kimondottan tudományos-fantasztikus témában alkotott, hanem volt néhány "hétköznapibb" története is. Ez az egyik ilyen, amiben a hit került főszerepbe meglehetősen egyedi közvetítő által. Nem kell megijedni, semmiféle vallási boncolgatás nincs benne, csak a puszta hit, ami bárhol felütheti a fejét. 

Tyrannosaurus Rex
Az író otthon volt a filmszakmában is (forgatókönyveket is írt) és talán pont ez a tapasztalat késztette arra, hogy megírja ezt a gúnyos humorra építkező történetet. 

A tetovált asszony
Egészen a történet csattanójáig nem tudtam, mit gondoljak róla. (Megjegyzem a novellák mindegyike ütősen van lezárva és ezt nagyra értékelem.) Aztán a pszichoanalízis végén elmosolyodtam és lapoztam tovább. Egy újabb "hétköznapibb" történet volt ezúttal a lélektanba pillantva. 

Szabadjegy a Chicagói Bombatölcsérbe
A kötet vége felé ismét felbukkan a disztópia. Félelmetes és nyomasztó ezúttal is, csak rövidebb terjedelemben. Remélem Bradbury ezen látomása sem válik valóra.

Szép arany almáit a Nap
Űrutazásos történet keretet adva a kötetnek. Mivel ebben nem találtam meg a kedvemre való üzentet, nem igazán hatott meg. Tényleg nem vonz az űrutazás gondolata.

Beszélgetés Ray Bradburyvel
Egy kis csemege a könyv végére, ami egy interjú a szerzővel még 1964-ből. Igazán érdekes volt olvasni és megismerni a művek hátterét.

Összességében tehát tetszett ez a könyv. Ray Bradbury pont olyan sci-fit ír, amilyet szeretek, így csak ajánlani tudom.
A Fahrenheit 451 kötelező darab, de a többit (különösen Az űrhajó és a Marsbéli Krónikák) is tudom ajánlani, ha valaki valami elgondolkodtató történetre vágyik. Aki pedig szívesen megismerkedne a tudományos-fantasztikus irodalommal, az mindenképpen Bradbury könyveivel kezdje, aztán majd eldönti, szereti-e ezt a témát, vagy sem és ha igen, melyik irányban olvas tovább.

Végezetül az író szavaival élek:
"A legjobb fantasztikus irodalmat tehát végeredményben azok írják, akik társadalmunkban olyan dolgokat látnak, amitől azon nyomban felrobbannak mérgükben."

2013. június 9., vasárnap

84. Könyvhét

Igyekszem minél több könyves eseményre elmenni, így az idei Könyvhetet sem hagyhattam ki. Már harmadik alkalommal bolyongtam a fővárosi standoknál néhány friss szerzemény után kutatva, élményekkel gazdagodva. Mégis úgy érezem, ez nem az én könyves eseményem, mivel ismét akadt egy kis negatívum, ahogy az elmúlt évek során is megesett. (Tavalyi könyvhétről is írtam élménybeszámolót, akit érdekel, elolvashatja ITT)
Zsákmány
Idén két könyv csábított a Vörösmarty térre.
Az egyik Cassandra Clare új könyve, a Végzet ereklyéi sorozat ötödik kötete. Árnyvadász rajongó vagyok, így azonnal le akartam csapni rá.
A másik Pergel Zsolt Apácabordély című könyve, amit az Atlantic Press Kiadó ígért. Molyon híresztelték ugyanis, hogy szombaton, mikor kilenc szerzőjük is dedikál, ingyen könyvet osztogatnak a lelkes molyocskáknak egy titkos jelszó bemondása után. 10 kötet közül lehetett választani és én a fent említett mellett ragadtam le. Egyrészt mert egykötetes darab, vagyis végre nincs még x kötetnyi folytatása, másrészt Magyarországon játszódik egy érdekes időszakban. Mivel az elmúlt hónapokban úgyis belemerültem a 20. századi történelembe, csak mélyült vonzalmam.
Így történt, hogy szombat délután elzarándokoltam a Könyvhétre. Ezúttal egyedül vágtam neki és csak a molyos kitűzőm hirdette kilétemet.
Hatalmas tömeg fogadott, szinte tolongtak az emberek a standoknál. Tettem egy gyors kört felmérve a terepet, hogy betájoljam magam.
Kicsit tartottam a sok akciótól, mivel néhány kiadónál volt akciós doboz és most nem akartam engedni a kísértésnek. Azonban az Agave és az Ulpius-ház dobozkájában pénztárcám megkönnyebbülésére nem találtam kedvemre valót. Lézengtem kicsit a tömegben megszemlélve az épp dedikáló szerzőket és molyos kitűzőket számlálva. Itt is, ott is felvillant egy-egy.
Aztán betámadtam a Könyvmolyképző Kiadót és beszereztem az Elveszett lelkek városát picivel nagyobb kedvezménnyel, mint számítottam rá. Ráadásul a könyvben lapult két cetli is, amiből az egyik 30%-os kupon volt a Bane krónikák első részére. Nem valószínű, hogy fel fogom használni, bár a megjelenés csak év végén lesz, így nem sürgős eldöntenem kell-e, mégis örültem neki.
Immár boldog könyvtulajdonosként mentem tovább az Atlantic Press standjához, ahol a legnagyobb tömeg fogadott. Sok-sok molyocska lézengett és kapkodta az ingyen könyvet. Beálltam én is közéjük, kitöltöttem egy kérdőívet, aztán megadtam a jelszót. Standos hölgy csak mosolygott kedvesen és megkérdezte, melyik könyvet választom. Mikor közöltem vele, "Apácabordélyt legyen szíves", kicsit leolvadt a mosolya. Nem hoztak belőle ugyanis elég példányt, így ha tovább osztogatja, nem marad a dedikálásra. (Pár órával később a szerző dedikált, ami szintén nagyon vonzott.) Bizonyára eléggé elszontyolodott képet vághattam, mert megsajnált és "Na, jó! Tessék, de ez az utolsó." mondattal mégis a kezembe nyomott egyet. Nagy boldogan öleltem magamhoz és szépen megköszöntem.
Aztán már álltam is tovább, mielőtt valaki, akinek már nem jutott, meglincselt volna. Mivel a Cor Leonis standja pont a szomszédban volt, ott találtam kicsit menedékre. Itt zsákmányoltam egy csudaszép könyvjelzőt, mert könyvjelzőkből sosem elég, és áttúrtam az akciós dobozt. Önuralmam azonban megmaradt és nem költöttem több pénzt.
Mivel már mindkét könyvet sikeresen a táskámban tudhattam, leültem kicsit olvasgatni, mikor eleredt az eső. Az addigi verőfényes napsütést csúnya felhők váltották fel és megérkezett az első zápor. Az egyik közeli üzletben kerestem menedéket sok hasonló ázott könyvbaráttal. Nagyjából fél órát vártam, mire csillapodott és kimerészkedtem újra lézengeni kicsit a standoknál, hogy elüssem az időt a dedikálásig. Csakhogy alig nyugodott meg mindenki, épp csak levették a fóliákat a könyvekről, mikor megérkezett a víz második hulláma. Ekkor viszont már villámlás és mennydörgés is kísérte a szakadó esőt, amit a Burger King bejáratába húzódva szemléltem.
Hosszú-hússzú percekig csak szobroztam a gyorsétterem küszöbén, mivel nem volt nálam esernyő, aztán meguntam. Amint csillapodott, siettem hazafelé. A standoknál lévő asztalok úgyis eláztak és továbbra is szemerkélt az eső, így nem tartottam valószínűnek, hogy lesz még dedikálás. Azzal vigasztaltam magam, mikor kissé megázva hazafelé baktattam, hogy majd legközelebb dedikáltatom és akkorra már véleményt is tudok mondani a könyvről.
A Könyvhét így jó is volt, hiszen két szép könyvet zsákmányoltam, meg nem is, mivel az eső elmosta a kedvem és egy aláírás lehetőségét.
Mégis azt mondom, hogy bár nem az én műfajom ez a hatalmas tömeg (Jobban szeretek megfontoltan könyvesboltban vagy interneten vásárolni, mint lökdösődő alakok között.) és kissé csalódottan távoztam, élmény volt elmenni. Bíztatok mindenkit, hogy ha van rá lehetősége, ne hagyja ki. Talán jövőre is megyek és talán akkor jobb lesz.

Csipetnyi hiúság:
Betűs körmök
Már régóta ki szerettem volna próbálni egy új körömdizájnt, csak mindig valami közbejött. Hol nem volt kedvem, hol nem volt időm, hol nem volt kellékem hozzá. Könyvhétre viszont sikerült összeszednem magam és végre betűk kerültek a körmeimre, ahogy az a mellékelt képen is látszik.
Hogy is készült? Nagyon egyszerűen:
Nem kell hozzá más, csak egy világos színű  és egy átlátszó körömlakk, néhány újságcetli, illetve egy kupica alkohol.
Utóbbi lehet bármi, ami színtelen, én pálinkát használtam, de a vodka vagy a tequila is tökéletesen megfelel a célra.
Elkészítés sem bonyolult, csak le kell festeni a körmöket a világos körömlakkal, megvárni míg teljesen megszárad, majd szerezni egy újságot és kis cetliket (2-3 centis) vágni belőle. 
Ezután jöhet a bűvészkedés az alkohollal. Én kupicába töltöttem kicsit, úgy könnyebb használni. Egyesével bele kell mártani a körmöket, hogy elborítsa őket az alkohol, majd az újságcetliket erősen rászorítani. Pár pillanat múlva lehúzva a papírt a körömről, a lakkon maradnak a betűk lenyomatai. Minél erősebben szorítjuk, annál jobban látszanak és vigyázni kell, hogy az újság ne mozduljon el közben. 
Miután az összes körömmel megismételtük a manővert és sikeresen összetintáztuk az ujjbegyeinket is (Nem kell félni, egy kis szappan leviszi.) nincs más hátra, mint egy réteg átlátszó körömlakk és már kész is.
A minta előnye, hogy gyorsan megvan és rövid, illetve hosszú körmökön is mutatós, az alapszínt pedig lehet variálni, ahogy épp kedvünk tartja. 
Én elégedett vagyok vele, bár kicsit talán halványak lettek a betűk. Akinek van kedve hozzá, próbálja ki. :)

2013. június 8., szombat

Wolfsbane - A keresők

Andrea Cremer farkasos könyvtrilógiájának második kötete. Az első részről, Az őrzők már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást.
A borító ezúttal is mutatós lett, vastagságra pedig csak kicsit marad el az előző résztől. A borzalmasan nyálas alcím pedig itt is felütötte a fejét. Ezúttal azonban jobban passzolt a cselekményhez, sajnos...
Egmont Kiadó munkája és most egy kis szemrehányással kell kezdenem. Akadt benne elgépelés és hiányzó vagy elkóborolt gondolatjel is, ami bár hiba - mivel megtöri az olvasás gördülékenységét - nem tettem volna szóvá. Csakhogy a szereplők felcserélésén nem tudok könnyedén túllépni. Figyelmetlenségből egy mondat erejéig sikerült feltámasztaniuk az egyik mellékszereplőt. Mivel több könyvet olvastam már a kiadótól, joggal mondhatom, nem ehhez szoktam tőlük és remélem, egyedi esetről van szó.
A fejezeteket elválasztó oldalak még mindig tetszenek a holdciklusokkal és a Dante idézetek is passzoltak.
Ennyit a külsőségekről, jöhet a boncolgatás, de előbb fülszöveg:
"Calla Tor esküdt ellenségei, a keresők fogságában tér magához, és biztos abban, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ám a keresők ajánlatot tesznek: szabadon engedik, ha segít nekik legyőzni korábbi urait, a vigyázókat, ráadásul így megmenthetné a falkáját és egykori vőlegényét, Rent is.
De nem túl nagy ár ez a szabadságért? És Shay minden körülmények között mellette áll-e majd a küzdelemben? Callának döntenie kell a sorsáról, arról, hogy melyik oldalon száll harcba.
Vajon hány próbatételt élhet túl az igaz szerelem?"
Nyálas, mi? Förtelmesen, de az első kötet fülszövege is hasonló volt, így nem riasztott vissza.
Mikor elkezdtem olvasni, gyorsan felvillantak az előzmények agyamban (meglehetősen jó az olvasási memóriám) és éreztem, hiányoztak a farkasok. Így kényelmesen belesüppedtem a "de jó megint farkasokról olvasni" érzésbe és lapoztam és lapoztam és lapoztam, aztán túljutottam a könyv negyedén és párbeszédbe kezdtem vele.
Szokásom beszélgetni a könyvekkel, általában vagy gügyögök nekik, mint egy pihés kiskacsának gyönyörűségemben, vagy fennhangon veszekszem és elküldöm melegebb éghajlatra. Itt sajnos az utóbbi volt érvényben.
Első megszólalásom a következő volt: "Sok a duma!" Tényleg bosszantósan sok benne a felesleges párbeszéd. A könyv első felén (komolyan a 200. oldalig!) nem történik semmi, leszámítva az értelmetlen szájkaratét. A keresők egymást cukkolják, mindenbe belekotyognak egy kétéves kisgyerek közlési kényszerével. Fárasztottak. No, de amikor a könyv felén túl beindulnak az események és épp az életükért kellene rohanniuk, ám ők továbbra is csak állnak és cseverésznek, besokalltam. 
Szóval a könyv első fele lassú, szörnyen lassú és nem sok új dologra derül fény, leszámítva persze a "nagy csavart" amit a gondolkodásra képes olvasó már az első néhány oldalon kiderít, hacsak nem szívja le az agyát teljesen a szereplők süketelése.
Apropó szereplők, Calla kikészített. Nem tudom, hogyan, de mintha kicserélték volna az előző részhez képest. Ott határozott volt, bátor és erős, itt meg hisztis, nyafka és mindezek tetejébe generál magának egy szerelmi háromszöget. Komolyan, magának találta ki az egészet, mert hirtelen a fejébe vette, hogy ő mégis szereti Rent. Akkor mi volt ez a cirkusz az előző kötetben? Mert ott végig szabadulni akart a fiútól és oda meg vissza volt Shay-ért. No, persze most is oda meg vissza van érte, ezért is nyalják és falják egymást a leglehetetlenebb helyzetekben...
Shay amúgy szintén hisztis és persze féltékeny, de ebben a szerelmi huzavonában egyértelműen Calla a hunyó.
Aztán persze ott van Ren, aki nekem még mindig a legszimpatikusabb karakter. Szegény srác biztos folyamatosan csuklott, Calla annyit nyafogott utána gondolatban. Félek, a harmadik részben ő is ki fog esni kegyeimből, legalábbis az írónő erősen próbálkozik.
Mint mondtam, a keresők idegesítettek a folytonos szómenésükkel, Ethant mégis sikerült cseppet megkedvelnem, egészen addig, míg a "szerelem áldozatává" nem vált. Nem tudom, mit szívott az írónő, hogy ennyi kusza és giccsesen romantikus szálat tudott belesűríteni alig 400 oldalba, de remélem gyorsan leszokik a szerről. Heves röhögőgörcsöt kaptam ugyanis Ethan csata közepén fellobbanó szerelmétől "Na, ne!" felkiáltásokkal megtűzdelve.
Ha már csatajelenetek, illene szólnom pár szót a könyv második feléről.
A 200. oldal után ugyanis beindulnak az események. Drámai történetnek lehetünk tanúi és úgy hullanak a szereplők, mint a legyek. Épp ezért gondoltam, végre megtörtént az áttörés, innentől már jobb lesz. Sajnos, nem volt igazam. 
Normális ember egy közeli ismerősét is megsiratja, vagy legalábbis gyászolja, míg egy családtagja elvesztését heves érzelmekkel fogadja, itt viszont a szereplők egy fakír érzéketlenségével vesznek tudomást mindenről. Ez pedig cseppet sem normális, még akkor sem ha ők a világ legkeményebb harcosai.
Mert ők harcosok, harcolnak is, hol egész jól leírt csatajelenetekben, hol primitív tömegbunyóban. És itt jön a képbe, a negatív oldal, vagyis Emile és az ő "zseniális" gonoszsága. Mikor tanulják már meg ezek a bugyuta rossz fiúk, hogy az ellenséget nem hagyjuk futni, akkor sem, ha az egónk mérete egy tömbházéval vetekszik?
A könyv második felén tehát egy izgalmasnak szánt, de heves szemforgatást kiváltó harcsorozat szerepel, aminek lezárása kiverte volna nálam a biztosítékot, ha még mindig komolyan vettem volna a könyvet. A végére azonban már csak vihogtam kínomban. 
Az utolsó fejezetet pedig mézesmadzagnak szánták a következő részhez, ám én inkább megborzongtam tőle. Muszáj még Rent is belerágatni Calla hülyeségeibe? 
Tudom, meglehetősen negatívan írtam erről a könyvről, de nem annyira borzalmas. A hatalmas hibái ellenére is lekötött és kíváncsi vagyok a harmadik részre.
Akinek tetszett az első kötet, azt javaslom, tegyen egy próbát ezzel is, csak ne legyenek túl magas elvárásai. 

2013. június 4., kedd

Mozgóképek IX.

Június eleje van, ami azt jelenti, hogy:
- vizsgaidőszak (Pfúj! Ezek az államvizsgatételek valami förtelmesek.)
- nyár (Legalábbis a naptár szerint, időjárás alapján inkább ősznek mondanám.)
- elolvasandó regények szaporodása a polcomon
- és újabb filmes rovat
Ebben a hónapban sem volt túl sok időm képernyőt bámulni, így csak 4 filmet hoztam, csupa-csupa akciófilmet meg egy kakukktojást. Lássuk!

Vasember 3
"A pimasz, ámbár zseniális milliomos szuperhős Tony Stark, vagyis Vasember olyan ellenséggel találja magát szemközt, aki nem ismeri a lehetetlent. Stark szerencsére úgy dönt, felveszi a kesztyűt és titokzatos ellensége nyomába ered, a küzdelem azonban minden tekintetben próbára teszi.Vasembernek nincs más választása, meg kell óvnia a számára legfontosabbakat, és a túlélés (valamint a világ épsége) felszerelésén, találékonyságán és ösztönein múlik. A küzdelem során talán végre megtalálja a választ is az őt oly régóta kísértő kérdésre: vajon a páncél teszi az embert, vagy az ember teszi a páncélt?!"
 Csalódás volt. Sokkal viccesebbre és izgalmasabbra számítottam a nagy felhajtás miatt. Ehelyett azonban kaptam egy nem különösebben érdekfeszítő sztorit, csipetnyi milliárdos egót és olyan végkifejletet, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak vagy szitkozódjak. Utóbbi csúnya szokás, a könnyeimet meg nem adom könnyedén, így maradtam a duzzogásnál. 
Muszáj volt női terminátort csinálni az amúgy is bosszantó főhősnőből? És Tony mikor lett ilyen nyafka? Eddig alkoholba fojtotta bánatát, ami passzolt a hatalmas arcához, most meg depizik a sarokban...
Oké, túlzásba estem, elismerem, de ez akkor is csalódás volt.
Csak elvetemült rajongóknak ajánlom, ők talán élvezni fogják.

A csodálatos pókember
"Peter Parker gyerekkorában veszítette el a szüleit, a nagyszülei nevelték fel. A magányos tini szeretné megtalálni önmagát, és szeretné elnyerni Gwen barátságát. Amikor Peter megtalálja apja régi aktatáskáját, különös titokra bukkan benne. Nyomozni kezd, és a szálak apja egykori üzlettársához vezetnek. A tudós különleges gyíkkivonattal kezeli magát, ám szörnyszülötté válik. Peter nem tehet mást, használni kezdi különleges képességeit, hogy Pókemberként legyőzze. Steve Ditko és Stan Lee képregénye nyomán."
Pókember a kedvenc szuperhősöm. Óvodában egyszer Pókembernek öltöztem. Minden normális lány királykisasszony szeretett volna lenni, én meg egy emberi nyolclábú. 
Persze a rajongásom oka a rajzfilm, amit vagy hatszor néztem végig, így bár az első mozifilmváltozat nem teljesen nyerte el a tetszésemet, különösebb problémám sem volt vele. A második és harmadik részt viszont már nehezen nyeltem le. Épp ezért tartottam az új filmváltozattól. Nem akartam tovább rombolni a bennem élő rajongó lelkivilágát. Csakhogy annyian dicsérték és a Vasember trauma után szükségem volt pozitív hőslöketre, így mégis megnéztem.
Milyen jól tettem! Ez a feldolgozás messze jobb, mint az előző. Jobban ragaszkodtak az eredeti figurához (lásd pókháló) és Andrew Garfield is jobban hozta Peter Parker személyiségét. Persze így sem tökéletes, hiányzott Pókember szarkazmusa, mert ő igazán nagy arc és olyan beszólásai vannak, hogy az ember hátast dob tőle. Ettől függetlenül meleg szívvel ajánlom minden pókrajongónak.

Rurouni Kenshin
"A Boshin-háborúban, illetőleg a Toba-Fushimi csatában rettegett gyilkosként elhíresült Hitokiri Battousai a Meiji éra beköszöntétől kezdve mások megsegítését tűzi ki céljául, mégpedig úgy, hogy nem öl. Rurouni Kenshin néven bolyong, amikor 10 évvel a harcok lezárulta után találkozik egy lánnyal, Kaoru-val, akinek muszáj segítenie, mert a környéken ólálkodik egy Hitokiri Battousai, valamint egy minden gátlástól mentes ópiumgyáros is."
 Tovább bővítve a jó ügyért harcoló férfiak táborát, itt van Kensin, Takeru Sato által életre keltve, és egy nagyszerű filmadaptáció.
Kicsit tartottam tőle mert az élőszereplős filmek általában sántítanak itt-ott. Nem lehet hús-vér emberekkel megcsinálni sok olyan dolgot, amit rajzolt figurákkal igen. A Kensin manga pedig ez a kategória.
A készítők előtt azonban most fejet hajtok. Csupa érthető dolgon változtattak, ami nem szúrt szemet. A főbb mozzanatokat pedig látványos harcjelenetekkel tűzdelték tele gyönyörű zenei aláfestéssel. 
A legnagyobb erőssége szerintem mégsem a forgatókönyv vagy a látványvilág, hanem a színészek. 
Takeru Sato mint Himura Kensin
Csak rá kell nézni Takerura, tökéletes. No, nem csak a szép arcára, a ruhájára és a hajára gondolok. (És még egyesek azt mondják, a japán fiúk nem helyesek. Hát, én csak olvadoztam a gyönyörűségtől.) Nagyon jól adja a bohókás vándor és a hidegvérű gyilkos kettősségét. Bár az én ízlésemnek lehetett volna több a vándorból. Túlságosan szomorúnak találtam a mangához képest és ez rányomta a bélyegét az egész filmre. Persze biztos ez volt a cél, inkább a drámára gyúrtak, mint a poénokra. A harcjelenetek koreográfiája pedig, mint már mondtam, igazán jól sikerült. Tényleg el lehet hinni, hogy egy legendás szamuráj ugrál a képernyőn, nem csak egy srác katanával. (Kensin esetében szakabatóval, de ez most igazán részletkérdés.)
Kensin, Jahiko, Kaoru
Mielőtt azonban úgy tűnne, lányos rajongásom csak Takeru szép szeméért van, meg kell jegyeznem, a többi szereplő is ennyire el lett találva. 
Szanoszuke és Jahiko is mintha a mangából lépett volna ki, a negatív hősök pedig kellően borzongatóra sikerültek. Egyedül Kaoruval voltak problémáim, ő sokkal erősebb jellem, mint amilyennek itt mutatták.
Gondolom, a rajongói dicshimnuszból mindenki észlelte, bár nem tökéletes, nagyon jónak találom és csak ajánlani tudom. Aki olvasta a mangát vagy látta az animét, nem hiszem, hogy csalódna. Aki pedig még nem ismeri Kensint, kezdheti akár ezzel a filmmel is.
Nem csak a főszereplő bűvölt el, hanem ez a dal is. Beleszerettem.



Egy különc srác feljegyzései
"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."
A kakukktojás a sok akciófilm között.
Ha már elmondtam, hogy Pókember és Kensin rajongó vagyok, közlöm, a kedvenc színésznőm Emma Watson. Ez után cseppet sem meglepő, hogy megnéztem Egy különc srác feljegyzéseit.
Nem voltak elvárásaim (tényleg Emma miatt néztem meg), így pozitívan csalódtam. 
Könyvadaptáció, ám a könyvet még nem olvastam. A sztori ismerős, hiszen már sokszor feldolgozták az iskolai beilleszkedés problémáit, ez mégis kicsit más mint a többi. Kicsit kiszámíthatatlanabb, kicsit furább, kicsit különc. Hol nagyon vicces, hol szomorú megtartva az egyensúlyt. Én nagyon jól szórakoztam rajta, no meg Patrick őrült karakterén. 
Ajánlom azoknak, akik nehezen illeszkednek be, akiknek gondot okoz a barátkozás, hátha felbátorodnak tőle.

Ennyi volt a múlthavi filmes csokor, jöhet az értékelés a megszokott tízes pontozás szerint:

Rurouni Kenshin                          ->    10
Egy különc srác feljegyzései         ->     9
A csodálatos pókember               ->     8
Vasember 3                                 ->     6

Még egy kis Kensin a végére, mert szeretem és kész.