2013. augusztus 30., péntek

Könyves kívánságlista VIII.

Véget ér az augusztus, véget ér a nyár. Bármennyit is panaszkodom és nyafogok a forró hónapok miatt, azért valahol sajnálom. Sajnálom, hogy véget ér az egész napos olvasás időszaka, a semmittevés fojtogatása és újra kezdődik a rutinos napok mókuskereke. No, persze ez a mókuskerék nem teljesen kerek, tele van gödrökkel és dombokkal, amiket ki kell kerülni vagy épp megmászni.
Azonban kötelességek és tanórák ide vagy oda, a könyveik mindig elkísérnek. Épp ezért bővítettem 4 új kötettel kívánságlistámat. 


Jöhetnek az okok és érvek balról jobbra haladva:

J. D. Salinger - Zabhegyező
Ez a könyv annyira kultikus és kormeghatározó, hogy úgy érezem, illene ismernem. Többször hallottam róla a legkülönfélébb helyeken. Volt, aki dicsérte és volt, aki nem. Nagyon szeretném elolvasni és megtudni a saját véleményemet róla. Remélem, megtalálom kedvenc könyvtáramban.

Jonathan Cross - Veszett lelkek városa
Több jót hallottam róla, mint rosszat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnik. Ráadásul tudom, hol lehet olcsón beszerezni, ami még vonzóbbá teszi. Majd ha épp rám tör az új könyv vásárlása iránti leküzdhetetlen vágy, lehet teszek vele egy próbát.

Karen Marie Moning - Iced - Megnyílik az ég
Mindig tartok kicsit a kiegészítő sorozatoktól. Félek, hogy nem teljesítik az eredeti sorozat által keltett elvárásaimat és csalódok bennük. Mint Moning Tündérkrónikák sorozatának rajongója, tartottam is ettől az új könyvtől. Aztán csupa jót hallottam róla lelkes rajongóktól, ami meggyőzött, talán érdemes lenne kipróbálnom. Ráadásul a borítója gyönyörű, nagyon szépen mutatna a polcomon Mac története mellett.

J. R. Ward - Egy felejthetetlen hölgy
Ward kifejezetten népszerű írónő, akit hatalmas rajongás övez könyves fórumokon. Szeretnék én is megismerkedni vele, megtudni, tényleg olyan lenyűgöző-e a stílusa és történetszövése. A legkedveltebb sorozatába (Fekete tőr testvériség) azonban nem merek belekezdeni, részben mert sorozat és így is épp elég folytatásos könyvbe kaptam már bele, részben pedig mert erotikus vámpírkönyvek, amik nem a szívem csücskei. Ez a könyv azonban egyetlen kötet, ami mellőzi a vámpírokat és állítólag nem az ágyjeleneteken van csak a hangsúly. Tehát, ha Ward olvasásra vetemedem, Egy felejthetetlen hölgy lesz a befutó.

Ennyi lenne könyves kívánságlistám. Tippeket és tanácsokat (mit olvassak és mit ne) még mindig szívesen fogadom. Addig pedig a várólistás könyveket falom és ennek állásáról majd a szeptember végi rovatban teszek jelentést.

2013. augusztus 27., kedd

Fallen - Kitaszítva

Erről a könyvről több negatív véleményt hallottam, mint pozitívat, ez azonban nem gátolt abban, hogy elolvassam és magam járjak a dolog végére. No, de hogyan is mondhattam volna nemet ennek a szépségnek? 
A borító meseszép, kissé sötét, kissé gót és sok-sok kék, meg fa, meg fekete, meg csipke, vagyis pont a gyengém.
Könyvmolyképző Kiadó munkája, így nem meglepő a szép csomagolás és vastagságra is a szokásos Vörös pöttyös, megközelítve a 400 oldalt. 
Nem kell túl nagy intelligencia, hogy az olvasó a cím alapján egyből rájöjjön, ez bizony egy angyalos könyv, méghozzá bukott angyalos, ami azonban nem ront a könyv csavarjain.
Fülszöveg:
"Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban. A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézetben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz, és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá is tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani…"
Tipikus tinikönyvnek tűnik, nem? Nos, megsúgom, nem egészen az.
Természetesen megtalálható benne minden, mi kamasz olvasók vágya: helyes fiúk, hangsúlyos szerelmi szál, titkolózás, bentlakásos suli és minden, ami ezekkel jár, mégsem éreztem klisének.  Ez viszont nem garantálja a sikert, ellenben a többi, kifejezetten klisés könyvvel.
A cselekmény nagyon lassan bontakozik ki és nem is igazán pörög, inkább komótosan totyorog, ez pedig talán a legnagyobb oka a negatív kritikáknak. A műfaj akcióban gazdagabb könyvei mellett valóban unalmasabbnak tűnik. Szinte csak 250 oldal után kezd izgalmassá válni, ez pedig a kevésbé kitartó olvasókat elriaszthatja. Én mégsem éreztem hibának a tempót, mivel passzolt a könyv hangulatához és valljuk csak be, a Fallen nem egy eposzi hősköltemény, hanem egy szomorkás szerelmi történet, amihez nem is illenének az egymásba futó akció jelentek.
Az alapötletet érdekesnek találom és tetszett (illetve természetesen bosszantott is) a sok-sok ki nem mondott dolog, az elhallgatott titkok és rejtélyek megoldatlan tárháza. Ettől lépett ki számomra a könyv a klisé gyanújának árnyékából, mégsem vagyok igazán elégedett vele.
Adva van egy jó ötlet, egyedi cselekményvezetés és egy kis érzék a dolgok elhallgatásához, az írónő, Lauren Kate mégsem brillírozott. A stílusa nekem semmilyen volt, nem éreztem sem különlegesnek, egyedinek, vagy szépnek, inkább egyszerűnek tűnt, amitől az olvasás közben fejemben pörgő film meg-megakadt. Egy-egy jelentet nem igazán láttam magam előtt, ami zavaró volt, pedig kifejezetten élénk, képies fantáziával áldott meg a sors.
A szereplők is hasonló érdektelenségbe fulladtak, leszámítva Pennt, aki igazi színfoltnak számított.
Luce időnként rettentően ostoba tudott lenni és az önmarcangolása és botladozása kifejezetten fárasztott. Pedig vegetáriánus, ami miatt extra sok plusz ponttal indult a szememben. (Persze csak azért, mert én sem eszem húst és ritka, hogy hasonlóra bukkanok könyvekben.)
Daniel nekem unalmas és kiszámítható volt és eléggé papírsrác, hogy ne tudjam megkedvelni. Több kell nekem, mint szívdöglesztő külső és egy kis mogorvaság, hogy valakibe beleessem. Daniel pedig eddig nem villantott egyéniséget, így hidegen hagyott.
Épp ezért húztam kezdetben Cam felé, akiben több fantáziát láttam. Aztán kiderült róla, hogy kirakatember, a romantikus megnyilvánulásaitól kitört a frász és őt is ejtettem. Így ha választanom kellene a fiúk közül, kivel mennék el mondjuk piknikezni, Roland vagy Todd lenne a befutó.
A lányok közül, mint már említettem, Penn az abszolút kedvencem. A többiek, akár csak a fiúk, nem nyerték el szimpátiámat.
Persze nem kell kedvelnem minden szereplőt, hogy élvezzem a könyvet, ha a cselekmény leköt és elvarázsol. Fallen lekötött ugyan, de nem varázsolt el, még csak meg sem legyintett a varázspálcájával és ezt nem a már kifejtett, lassú tempó számlájára írhatom. Azzal nem volt problémám, ellenben a szerelmi szállal.
Ahogy már említettem, ez a könyv inkább romantikus, mint akció dús, a romantikával szemben pedig vannak bizonyos fenntartásaim. Nekem ez a kötet túlságosan szirupos, már-már csöpögős volt a "nem bírok nélküled élni" szajkózásával. Egymásnak teremtett lelkek egy dolog, időn és életeken átívelő szerelem egy rózsaszínebb másik, de hogy két ember romantikus érzelmein múljon a világ sorsa, az már több mint sok, és itt cseppet sem túloztam. Ehhez hozzájön a tipikusnak számító szerelmes kamasz viselkedés, ami Luce esetében érthető és elnézendő, míg Daniel számára nevetséges és megalázó. Bónusznak pedig milkalila gőzöm sincs mégis miért és hogyan akarnak hosszútávú (értsd örök) szerelmet tervezgetni egymásnak a könyv konfliktushelyzetét mellőzve is nyilvánvalóan nehézségekkel mit sem törődve. Ha pedig valakinek mindez nem lenne elég, az epilógus meglengette a szerelmi háromszög csúfos lobogóját, ami finoman szólva sem a szívem csücske.
Összességében tehát vegyes érzelmeim vannak, tetszett is, meg nem is.
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a lassú tempó, és ha sokáig a sötétben kell tapogatózni, illetve minden romantikakedvelőnek. 

Kiegészítés:
Természetesen a Fallen is egy sorozat kezdő kötete, ami (ha információim helyesek) négy részből áll.
A második (Torment - Kín) és a harmadik (Passion-Végzet) már elérhető magyarul és tavaly megjelent a negyedik (Rapture) elviekben befejező kötet is, amit a nem olyan távoli jövőre ígért a Könyvmolyképző Kiadó. Ezeknek is impozáns a borítója.
Lauren Kate azonban nem állt meg négy könyvnél, hanem készített egy kiegészítő kötetet, Fallen in Love címmel, ami a harmadik és negyedik rész közötti időt öleli fel rövidebb történetecskékben. Ennek magyar megjelenéséről nincsenek információim és mivel a kiadó csak a kifejezetten terjedelmes rajongótáborral rendelkező sorozatok extráit szokta megjeleníteni, nem is hiszem, hogy lesznek. 
Mivel nem szeretek egyetlen könyv alapján megítélni egy sorozatot, teszek majd egy próbát a második kötettel. Nem egyszer fordult már elő, hogy a folytatás meggyőzött, főleg mikor ilyen felemás véleménnyel voltam valamiről.

egy rajongó tetszetős alkotása
Extra:
Még egy hírrel szolgálhatok a Fallen háza tájáról, méghozzá egy mozis hírrel: Hivatalosan is eldőlt, szeptembertől filmet forgatnak belőle. 
Egyelőre csak a két főszereplő kiléte biztos: Addison Timlin, mint Luce és Jeremy Irvine, mint Daniel. Utóbbi úriemberhez már volt szerencsém a Most jó című filmben (Mozgóképek rovat 6. bejegyzése), míg a hölgy számomra teljesen ismeretlen. Kíváncsian várom, mit hoznak ki a könyvből és ha adják a magyar mozik, biztosan megnézem széles vásznon. 

2013. augusztus 26., hétfő

Vadhattyúk

Erről a könyvről nem egyszerű írni. Nem fikció, nem regény, de nem is teljesen emlékirat vagy visszaemlékezés, inkább egy családtörténet, amolyan privát történelem. 
Vonzódom Ázsiához, az ottani kultúrákhoz, a mentalistáshoz és amikor csak tehetem, igyekszem bele-belekóstolni. Épp ezért kezdtem bele ebbe a könyvbe, no meg mert tanultam egy cseppet a 20. századi Kína történelméről és többre vágytam. 
Nos, megkaptam. Jung Chang olyna dolgokról ír, amik nemhogy a kínai, hanem még az európai történelemkönyvekből is kimaradnak. Nem mintha nem hinnék el, vagy nem találnák fontosnak, egyszerűen csak nincs rá kapacitásuk.
Mondok egy példát, hogy világos legyen, mire is gondolok: a történelemkönyvben szerepel, hogy nagy éhínség pusztított és milliók haltak meg, az azonban már kimarad, hogy a parasztok mindent megettek kínjukban, akár ehető volt, akár nem, hogy kisgyerekek tünedeztek el, akik illegális hentespultokon végezték, és hogy senki sem tudta, miért nincs élelem, mikor minden feltétel adott volt hozzá.
Ezzel nem a tényszerű tankönyveket szeretném bírálni, csak azt mondom, akit valóban érdekel egy-egy korszak, az jobban teszi, ha mélyebbre ás, ha olvas néhány személyes történetet, ami közelebb hozza az eseményekhez, akár 100%-ig hiteles a forrás, akár akadnak vele szemben fenntartások. 
Európa Kiadó munkája, akikben eddig még nem csalódtam, mindig igényes munkát végeztek és ez most sem volt másképp. A borító nagyon tetszik, talán még jobban is, mint a többi változat. Van benne egy kis keleti báj és a kemény kötés kifejezetten passzol hozzá. 600 oldal, vagyis nem kis darab, mégsem az oldalszám miatt haladtam vele lassabban, hanem mert ezt a könyvet emészteni kell. 
A fejeztek címe találó és ötletes, így mindig volt egy kis sejtésem, miről lesz szó a következő részben. Került bele néhány oldal fénykép is a szerzőről és családtagjairól, amik nem csak megtörték a szöveget, egy kis nosztalgikus enyhülést adva, hanem növelték a hitelességet is. Ahogy olvastam, el-elképzeltem mindenkit, és mikor a fényképeken szembesültem is velük, sokkal közelebb éreztem magam ehhez a távoli világhoz.
Fülszöveg:
"A Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája. A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sem másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is! "
Nem könnyű olvasmány. Valóban népszerű disztópiákat idéz mindaz, ami elhangzik ebben a könyvben és már teljesen megértem, miért olyan gazdag alap a kommunizmus ennek a műfajnak. A válogatott kínzásokat, a sok szörnyűséget, az emberi életek semmibe vételét és a sok-sok megaláztatást még a legélénkebb fantáziával megáldott író is megirigyelhetné. Itt azonban nem kitalált szereplők szenvednek és véreznek, hanem hús-vér emberek, akik valóban éltek és haltak, bár alig van, aki emlékezne rájuk. Ez pedig mélységesen szomorú és nyomasztó tud lenni.
Időről-időre le kellett tennem a könyvet, hogy felfogjam és megemésszem mindazt, amit olvastam és erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Közben pedig folyton az járt a fejemben, itt ülök egy kényelmes fotelban, finom ebédet ettem, nem kell a családom és a barátaim életéért aggódnom és arról irkálok a blogomon, amiről csak akarok, nincs okom panaszra. Hétköznapi problémáim, amiket néha hatalmas csapásként élek át semmik, apróságok, eltörpülnek a sok szép dolog mellett, ami megadatott és ami körülvesz.
A szerzőnek és családjának tehát nem volt könnyű élete. Folyamatos harcban, rettegésben nőtt fel és mégis jobban járt, mint emberek milliói, mivel volt lehetősége a változtatásra. 
És itt jön a könyv számomra legnagyobb erénye, a remény. Chang kertelés nélkül írja le, mi mindenen ment keresztül nagymamája, édesanyja, édesapja, testvérei és ő maga, mégsem egy panaszáradat ez a kötet. Végig ott van a kis emberek boldogsága, az apró értékek megbecsülése és a család összetartása és szeretete, amiért hálásnak és szerencsésnek is tartja magát a sok nehézség között is.
"Amikor megkérdezte nagyanyámat, bánja-e, ha szegények lesznek, ő azt válaszolta, hogy a boldogsághoz neki semmi egyéb nem kell, mint az ura meg a lánya: „ha szeretnek, elég egy pohár tiszta víz is”."
 Szívet melengető, mikor a sok probléma és kár közepette ilyen és ehhez hasonló szép gondolatok hangzanak el. 
Európaiként, akiknek valljuk csak be, vérükben van a lázadás, nehéz megérteni a kínai belenyugvó mentalitást. Nekem pedig, mint nem igazán vallásos embernek, még nehezebb volt felfogni a vakbuzgó hitet. Mégis úgy érzem, a könyv segített megérteni, miért viselkedtek a kínaik úgy ahogy a 20. században és bár nem értettem egyet a szerző fiatalkori rajongásával Mao iránt, átéreztem a helyzetét. Hiszen mindez csupán nevelés és mentalitás kérdése. 
A szerző apját kezdetben nem igazán kedveltem, főleg azért, ahogy a feleségével bánt, még ha nem is szándékosan tette, azonban végig tiszteltem. Ő egy igazán egyenes, őszinte és elvhű ember volt, minden tiszteletem az övé, akkor is, ha nem mindig értettem egyet vele. 
A szerző és a családja is könnyeden belopja magát az olvasó szívébe és ez az írói stílusnak is köszönhető. Chang könnyedén mesél, egyszerre hat tényszerűnek és személyesnek.
A leírt eseményekről nem szólnék sokat, inkább csak megjegyzem, hogy szerepet kap a második világháború japán megszállással, a Kuomintang időszaka, a kommunisták hatalomátvétele és Mao Ce-tung uralma Nagy Ugrással és "kulturális forradalommal" együtt. 
Magyar olvasóknak kifejezetten érdekes lehet, hogy 1956-os forradalom is belekerült említés szintjét kétszer is. Nem hiszem, hogy volt olyan forradalmár, aki tudta, a messzi Kínában példát illetve ellenpéldát szolgáltat a tömegeknek és a hatalomnak. 
Összefoglalva, ez egy érdekes és tanulságos könyv, nagyon örülök, hogy elolvastam.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki Kína 20. századi történelme iránt érdeklődik, aki megismerne egy egész más gondolkodásmódot és akit nem rettent vissza a rideg valóság. 

Végezetül az egyik kedvenc idézetem. Remekül visszaadja a könyv lényegét:
"A sok szenvedés, pusztulás és halál között azonban legfőképpen a szeretetet ismertem meg, és az ember kiolthatatlan vágyát, hogy éljen és boldog legyen."

2013. augusztus 25., vasárnap

Vikings

Régen írtam filmsorozatokról, pedig időnként bele-belekóstolok az újakba, no meg néhány régebbibe is. Olyan nagy sorozatrajongó azonban nem vagyok, gyakran megunom és megfeledkezem a felejtősebb alkotásokról, így csak akkor vetemedem arra, hogy blogbejegyzés formájába öntsem véleményemet, ha érdeklődésem a tetőfokára hágott. Ha nagyon tetszik és ezt világgá akarom kürtölni, vagy ha épp olyan szörnyűnek találtam, hogy óva szeretnék inteni tőle minden gyanútlant. Ezúttal szerencsére az előbbi szolgáltatta az okot.
Már sokat (sok-sok jót) hallottam a Vikings (Vikingek) című sorozatról, mégsem csaptam le rá rögtön. A reklám és ajánlás ugyanis megtévesztő lehet. Az "olyan, mint a Trónok harca" megjegyzések inkább kétkedésre késztettek. 
Nos, nem olyan mint Martin bácsi véres agyszüleménye, ám ez cseppet sem ront az értékén, sőt. 
Amúgy nem is értem, miért kell mindig mindent hasonlítani, méregetni valami máshoz. A reklám egy dolog, de hogy a rajongók is ezt csinálják, az már nekem sok.
Visszakanyarodva a vikingekhez, ez egy nagyszerű sorozat, (rögtön ki is fejtem miért) amit csak ajánlani tudok mindenkinek.
Ismertető:
"A Vikings egy valós történelmi figura, Ragnar Rothblok (Travis Fimmel) sorsát követi nyomon aki, Odin leszármazottjának gondolta magát (mások is annak tartották) és tervbe vette,hogy leigázza egész Európát. De előtte tudni akarta mi van nyugatra,ahol még senki sem járt közülük csak szóbeszédeket hallottak az ottani kincsekről és istenekről. Természetesen ez rengeteg ember szemét csípi és ebből hatalmas konfliktusok fognak születni a továbbiakban. Ragnarnak és bajtársaiknak már elegük van abból , hogy törzsvezérük Earl Haraldson (Gabriel Byrne) minden évben kelet felé, ugyanarra a vidékre küldi őket hódítani, de Ragnarnak megvan a terve, hogy mindent megváltoztasson..."
A sorozat első évada 9 epizódból áll, amit hatalmas függővéggel zárnak le. Minden egyes rész izgalmas, érdekes és magával ragadó.
History készítette, ez garantálja, hogy figyeltek a részletekre is. Igyekeztek hitelesen, az érme mindkét oldaláról megmutatni a vikingeket, mint embereket, közösséget és kultúrát. Bár nem sokat konyítok hozzájuk (alig-alig szerepelnek a hazai történelemkönyvekben) szerintem jól adták vissza a kor légkörét, a mitológia folyamatos szerepeltetése miatt pedig hatalmas piros pontot érdemelnek.
A látvány csodálatos. A táj lélegzetelállítóan gyönyörű, a hajók kecses reprodukciók és a jelmezek és kellékek is teljesen hitelesnek tűnnek. Már csak a látványvilága miatt érdemes nézni ezt a sorozatot, pedig nincs benne semmi speciális effekt meg SGI, csak a természet valódi szépsége, ami többet is ér mindezeknél.
Ragnar és vikingjei
No, de nem csak gyönyörű táj és északi mitológia ez a sorozat, hanem remek történet tele akcióval, drámával és érdekes karakterekkel.
A főszereplő, Ragnar ambiciózus, kicsit álmodozó, intelligens férfi, aki önbecsülése és merész elképzelései miatt gyakran keveredik bajba. Képességei azonban ki is húzzák onnan, vagy csak szimplán az istenek kegyeltje, döntse el mindenki maga.
A cselekmény így főleg intrikákból, harcokból (hiszen mégis csak fosztogató hódítók a vikingek) és emberi kapcsolatok szövevényéből áll. 
Nagyon tetszett a vikingek mentalitásának és hozzáállásának ábrázolása, ahogy végig hűek maradtak világnézetükhöz és hitvilágukhoz. Egyszerre tűntek barbár, rettenthetetlen és vérszomjas harcosoknak, ahogy a kor más népei jellemezték őket, és összetartó, bátor, becsületes embereknek, akik a rabló életmódhoz szoktak, ebben nőttek fel és így szerették a világot. Megkedveltem őket minden számomra furcsa szokás ellenére is. 
Ha már hódítás és harcok, meg kell jegyeznem, hogy akad erőszak ebben a filmben, ám a megfelelő mértékkel. A fejszével hadonászó vikingek csatái közben nem bántak kimérten a vérrel, de nem is vitték túlzásba. Látványos harcjelenetekben mutatják, ahogy püfölik és kaszabolják egymást, de nem kezdenek esztelen kibelezésbe és vérengzésbe. Ez nem is illene a sorozat hangulatához, ami inkább borongós és drámai, mint véres és horror. Így marad hiteles, ugyanakkor igényes is. (Például az áldozatok bemutatásánál a szakadó hús helyett inkább a csepegő vérre helyezték a hangsúlyt, ami nekem kifejezetten tetszett. Attól, hogy nem teljes képernyőn röpködnek a testrészek, hanem csak a nagy mennyiségű vér csordogál komótosan, sokkal borzongatóbb lett az egész.)
Ahogy már írtam, a sorozat egyik nagy erőssége a karakterábrázolás. Mindegyik szereplő egyéniség és mindegyik nagyon emberi. Ragnarról már volt szó, így őt nem ragozom tovább, csak annyit jegyeznék meg, hogy szép szeme van és az utolsó részt leszámítva nagyon kedveltem. 
Lagertha
A kedvencem azonban egyértelműen Lagertha, Ragnar felesége. Nagyon szeretem az erős és határozott nőket, ő pedig pont ilyen. Tudja, mire képes, mit akar és nem várja, hogy valaki megtegye helyette, inkább felkapja a fejszéjét, felcsippenti a szoknyáját, ágyba küldi a gyerekeket és megteszi maga zokszó nélkül. Egyszerre erős nő, kiváló harcos és jó anya és feleség. Persze, ő sem tökéletes, ettől emberi és szerethető. 
Még két szereplőt ki kell emelnem, Flokit és Athelstant.
Floki egy kissé zakkant szereplő, mégsem lehet nem kedvelni. Athelstan pedig egy katolikus szerzetes, aki a vikingek közé keveredve kételkedni kezd a hitében. Ő jelenti a civilizáltnak számító nyugat és a barbárnak tekintett észak kontrasztját. Vele ütközik a katolikus hit a skandináv mitológiával, a vikingek szabad szelleme, a nyugatiak merev szabályaival. Nagyon tetszett, ahogy fokozatosan beilleszkedett és megszerette ezt a számára idegen és ijesztő népet. 
Természetesen akad negatív szereplő is bőven, akik hol nyíltan, hol a háttérből ügyködnek, mégsem uralkodik el teljesen az intrika ebben a sorozatban. A középpontban továbbra is a közösség érdeke, a család védelme és a hitvilág marad. Ettől pedig egy remek egyensúly alakul ki epizódról epizódra, bár a feszültség állandó jelleggel fokozódik.
Összességében a Vikings egy nagyszerű sorozat, igényesen van összerakva, fordulatos és érdekes remek karakterekkel (és persze jó színészekkel), így csak ajánlani tudom. Aki a vikingek iránt érdeklődik, kielégítheti kíváncsiságát, aki pedig eddig nem foglalkozott az északi barbárokkal, a sorozat után biztosan kedvet fog érezni hozzá.

Kiegészítés:
2014-re ígérték a második évadot, amit repesve várok. Az első évad vége ugyanis már-már kínzó függővégnek minősül.
A sorozathoz hozzátartozik a különleges zene is, egy különleges előadó, a Fever Ray jóvoltából. Nagyon szeretem, amit csinálnak, mivel nem hasonlít semmihez. Jó húzás volt az ő egyik dalukat választani a betétdalnak:

2013. augusztus 23., péntek

Csontváros (film)

Talán már minden olvasóm tudja, hogy árnyvadász rajongó vagyok, vagyis nagyon szeretem Cassandra Clare könyveit és a bennük lefestett világot. Épp ezért nyomon követettem (és fogom is még) a megfilmesítésüket.
Korábban már szenteltem néhány bejegyzést a Csontváros moziváltozatának. Ezekben leírtam előzetes elvárásaimat (Welcome to the City of Bones!) és az időközben formálódó véleményemet mind a színészekről, mind a filmélmény további tartozékairól (Hova lett a nadrág?). Aki kíváncsi rájuk, visszaolvashatja (zárójelben megadott linkekre kattintva), megérzéseimről ugyanis többet nem szeretnék szólni. Helyette inkább elmesélem tapasztalataimat és személyes, immár tényeken alapuló véleményemet.
Szóval tegnap vetítették először hazánkban a Csontvárost (Nem írok ismertetők, olvassa el mindenki a könyvet!), nagy rajongóként nem hagyhattam ki. Bár eredetileg éjféli premier vetítésre akartam menni, a forgalmazó elcsúsztatta a hivatalos premiert, így - a rajongók által kiharcolt - ezt megelőző vetítésre mentem. Nem értem a csúsztatás okát, de nem is igazán érdekel, számomra a lényeg az volt, hogy amint lehetséges, elsők között nézhessem meg, ami sikerült is, így boldog vagyok.
mozijegy mellé rúnás köröm passzol
Kristen volt a társam az esti vetítésen, aki bár még nem olvasta a könyvet (Most majd fogja!) épp elég lelkesedést mutatott a téma iránt, hála ragadós rajongásomnak. 
Mivel olvastam a könyvet, nem tudok teljesen elvonatkoztatni tőle, de azért megpróbálom. Ezért két részre osztom a véleményemet: először leírom, mit gondolok magáról a filmről, mint önálló alkotástól, (amúgy is szeretem külön kezelni a film és a könyv műfaját) majd elmondom, mit gondolok róla, mint könyvrajongó. 

Csontváros, mint film:
Aki szereti a fantasztikus, pörgős és látványos filmeket, az nem fog csalódni.
A cselekményt nagyon jól sűrítették egybe, egyik izgalmas harcjelenet követi a másikat szépen koreografált mozdulatokkal. Jamie (vagyis a filmbeli Jace) mindent maga csinált a kaszkadőr jeleneteket is beleértve, amiért piros pontot érdemel. Szóval egyik akció követi a másikat, ami csak fokozza a látványvilágot.
A látvány persze elsősorban az árnyvadász világ varázslatán alapul, mindenhol ott egy-egy rúna, az Intézet gyönyörű, a ruhák tetszetősek és a fegyverek is impozáns darabok. A mágia egy részét szépen csempészték bele, gondolok itt a szereplők szemszínének megváltozására, Magnus bulijára vagy az üvegházra. 
A nem emberi lényekkel szemben azonban voltak fenntartásaim. Az első, kutyából átalakuló démonra költhettek volna több pénzt is, a vérfarkasok nem tetszettek (bár teljesen átváltozott farkas alakban még jobbak voltak), viszont a vámpírok kellően vámpírnak tűntek és a finálé démonjai, a fekete füstös és tüzes lények nagyon szépen voltak megalkotva. Ráadásul Dorothea démonja is látványosra sikerült, plusz pont jár érte.
Tehát egy látványos és izgalmas film, mégsem ennyi az egész. Ez ugyanis egy különösen szórakoztató mozifilm, tele nagyszerű poénokkal, amik néhol a legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. Többször kacagott fel a nézőtér egy emberként. 
Összefoglalva látványos, pörgős és nagyon humoros film. Aki szereti ezt a műfajt, garantáltan nem fog csalódni, nagyon jó moziélményt ad. Csak ajánlani tudom azoknak is, akik még nem olvasták a könyvet, nekem tetszett.

Csontváros könyv kontra film:
Ahogy már a fenti sorokból kiderült, ha teljesen elvonatkoztatok a könyvtől, akkor nagyon tetszik, ezt azonban nem tehetem meg. 
Toleráns vagyok a film érdekében elkövetett változtatások iránt, nem zavar, ha sűrítik a cselekményt, ha kihagynak egy-egy mellékszereplőt (bár Raphael miatt vérzik a szívem) és átírnak kisebb dolgokat, hogyha mindez az élmény érdekében történik.
Épp ezért, bár szerintem nagyon keveset szerepelt Izzy, és Alec sem sokkal többet, megértem. Fel kellett pörgetni az eseményeket, így nem maradt idő a plusz párbeszédeknek.
Azt is értem, Simon miért így került a vámpírok tanyájára és miért nem a könyvben leírtak szerint, bár a magyarázat nagyon erőltetett és logikátlan volt. Ebből ráadásul a későbbiekben, vagyis a következő részben lehetnek még problémáik a készítőknek...
A finálé helyszínének megváltoztatása is logikus lépés volt, túl sok lett volna egy új helyszín és amúgy is nagyon szépen megalkották az Intézetet.
Szóval értem én a változtatások okát, ha meg vannak magyarázva és nem rontanak az eredetin, mégis mint nagy könyvrajongó szeretném, amennyire csak lehet, a könyvhöz hűnek látni a dolgokat.
Hatalmas nagy piros pont jár a könyvből szó szerint kiragadott idézetekért. A poénok 80%-át a könyv humoros párbeszédei adják, amik széles vásznon is ugyanolyan szórakoztatóak.
Premier csapat: Hodge, Alec, Jace, Clary, Simon és Magnus
Simon és Jace marakodása pedig fenomenális, a metrós jeleneten csak vihogtam, pedig ez külön a film kedvéért készült. Apropó Simon és Jace, míg az előbbi hozta az elvárt színvonalat, addig az utóbbi kellemesen meglepett. Ünnepélyesen fogadom, többet nem piszkálom Jamie-t. Nagyon jól adta Jace szarkasztikus és beképzelt stílusát, óriási piros pont a srácnak.
Izzy vagány volt és eszméletlen laza, ahogy kell, bár a könyvben nem csak kemény csaj, hanem egy kissé szeleburdi hölgy is, itt jól állt neki, a "Ha az utamba állsz, belegyalullak a földbe!" stílus. Szívesen néztem volna még őt sokkal-sokkal többet.
Alec is jó volt, morcos, ahogy kell, a főnyeremény azonban Magnus. Nagyszerűen eltalálták nadrág ide vagy oda. Ráadásul, aki eddig nem kedvelte különösebben, az a mozi után oda meg vissza lesz érte. Godfrey nagyon cuki.
Clary karaktere nekem cseppet sok volt. Mint valami született Rambó, úgy harcolt. Mert mit tesz a gyanútlan ember lánya, ha megtámadja élete első démona? Profi módra felrobbantja a konyhát... Na, ne már! És mit tesz, ha szembenéz egy vérfarkassal? Nem sikoltozik, nem fut, kér egy kést és leszúrja... Értem én, hogy Brooklynban nőtt fel, de ne legyen már ennyire született harctehetség a rúgásáról nem is beszélve. Ez New York és nem Spárta! Ettől eltekintve amúgy Lily jól alakított és sem ő, sem Jamie nem tehetett róla, hogy ennyire csöpögősre turbózták a csókjelenetet, ami kifejezetten klisé volt a javából.
Mindezen felsorolt eltérések és apróbb problémák felett azonban boldogan szemet hunytam volna, ha nem követnek el a készítők egy óriási baklövést: 
Sikeresen átírták Valentine karakterét, így a nagyszerű, számító, manipulatív, hidegvérű pszichopatából alkottak egy ostoba, dühöngő őrültet. Gratulálok, ez nem kis teljesítmény! Pedig ott volt nekik Jonathan Rhys Meyers, aki sokkal de sokkal többre is képes lett volna, ezt már más filmekben bebizonyította.
Hála az átírt Valentine-nak a nagy finálé elvesztette varázsát és a Csontváros végi fordulat lapos és gagyi lett. Ennek pedig cseppet sem értem a miértjét. Miért nem hagyhatták meg az eredeti karakterjegyeket? Miért kellett így elrontani ezt az amúgy nagyszerű filmet? 
Valentine miatt, aki amúgy az egyik kedvenc gonosz karakterem, nem tudom azt mondani, mint könyvrajongó, hogy nagyszerű lett a film. Hiába indult remekül, hiába figyeltek nagyon sok mindenre, hiába a színészek remek játéka és hiába vett meg Jamie, közel sem tökéletes. Valentine a fő mozgatórugója a történetnek, őt átírva, szinte átírtak minden fontos részt, ami meglehetős aggodalommal tölt el a folytatások irányába. 
Ám azért bizakodó vagyok és remélem, még több Izzyvel, sok Simon és Jace párbeszéddel és legalább ilyen látványvilággal fog érkezni a Hamuváros is.

Néhány tetszetősebb dallam a film repertoárjából:


Összegzés:
Azt mondom, ez egy jó film és tetszett. Persze lehetett volna jobb és Valentine miatt morgok rendesen, de ha önállóan nézem, szépen rakták össze. Tetszett, nem bántam meg, hogy megnéztem és csak biztatni tudok minden rajongót, tegyen vele egy próbát, szerintem megéri.
A következő részt, Hamuváros, pedig hamarosan el is kezdik forgatni és ha minden jól megy, egy év múlva már vetítik is a mozikban. Terveim szerint, azt is elsők között fogom megnézni.

Azoknak pedig, akiknek még mindig kétségeik volnának Jamie szereplésével kapcsolatban, itt egy kis ellenszer. Van hangja a srácnak!

2013. augusztus 14., szerda

Félúton a sírhoz

Ha azt mondom, vámpírrománc, akkor a könyvrajongók többsége rávágja: Jeaniene Frost. Ő ugyanis a téma egyik nagyasszonya és az általa alkotott Cat és Bones hírhedt egy páros. Többször futottam már beléjük itt-ott, mint a tökéletes pár, így nem csoda, hogy kíváncsivá tettek.
Aztán rá kellett döbbennem, hogy én bizony a könyv fizikai megtestesülésével is találkoztam már nem is egyszer, mégsem keltett bennem vágyat az olvasáshoz. De hogyan is tette volna, mikor ilyen ocsmány borítót kapott? Természetesen nem illik borító alapján ítélni, mégis a fedőlap az, ami felkelti az érdeklődést, ami arra csábítja a gyanútlan könyvbarátot, hogy kézbe vegye. Engem azonban ez a förtelem inkább arra biztatott, hogy gyorsan visszategyem a polcra és utána megborzongva a kezemet a nadrágomba töröljem. Lila ide vagy oda, ez a borító olcsó ponyvát ígér nem túl magasröptű, kétszavas párbeszédekkel és sok-sok ágyjelenettel. Pedig cseppet sem ilyen könyv. Hatalmas fekete pont az Ulpius-ház Kiadónak, amiért nem ragaszkodott foggal, körömmel az eredeti és szépséges borítóhoz!
Picivel több, mint 400 oldal, de az utolsó ötven csak ajánló más hasonló témájú könyvekből. A szöveg gondozására nem sok panaszom van, talán csak a fordítót szidnám meg, amiért nem talált jobb szót Bones fintorgásaira, mint a szortyintott.  
Ez azonban mind csak külsőség és nem szabad csupán felszínesen ítélni, szóval jöjjön a tartalom.
Fülszöveg:
"Senki sem hisz a vámpírokban. Catherine azonban tudja az igazságot. Anyját egy vámpír erőszakolta meg, ezért bosszúból a félvámpír lány évek óta üldözi az élőhalottakat, hátha egyszer a tettes is horogra akad. Egy nap azonban óvatlanul besétál a vámpír fejvadász csapdájába. Bones az egyik vámpírmester, akit gyilkos horda üldöz, így ajánlatot tesz Catnek; együtt talán legyőzhetik a hordát és felkutathatják Cat apját, de ahhoz a lánynak előbb osztoznia kell Bones sorsában; vámpír harcossá kell válnia."
Vámpírkönyvek szerelmeseinek talán nem ígér sokat ez a kis összefoglaló, engem mégis megfogott. Félig vámpír vagány csaj? Pont ez kellett nekem, hogy meggyőzzön, ideje megtudni, miért is magasztalják ezt a sorozatot olyan sokan. Molyon ugyanis 74. a legjobb romantikus könyvek listáján.
Mikor elkezdtem olvasni, érdekesnek találtam, az írónő stílusát viszont túlságosan egyszerűnek. Kicsit több leírás elkélt volna és a történet ideje is cseppet nehezen volt követhető. Nagyjából öt hónapot ölel át a regény, nekem mégis rövidebbnek tűnt. 
Mindezen hiányosságokat azonban kárpótolta a sok akció, a szereplők és a fűszeres humor.
A cselekmény folyamatosan pörög, egyik akció követi a másikat, így az olvasó érdeklődése nem lankadhat. A hétköznapibb jelenetek pedig könnyedén belesimulnak a sok vámpíros ügybe. 
Van benne minden, ami a témához kell, veszély, gyilkosságok, vér és egy csipet szenvedély. Épp ezért mondhatnám tipikus vámpírrománcnak. Frost viszont épp eléggé fantázia gazdag, hogy kiemelkedjen a tömegből.
Tetszett a vámpírok ábrázolása, ahogy meghagyta őket vérszomjak lényeknek az ezüst iránti allergiájukkal együtt, és mégis emberien tárta őket az olvasók elé. Nem lélektelen szörnyetegek, ahogy Cat anyukája gondolja, hanem nagyon is érző lények, még akkor is, ha némelyiküknek kifejezetten perverz szociopata érzelmei támadnak. Ráadásul a halottságukat is kellőképpen megmagyarázta, véreznek, alszanak, egyéb testnedveik is vannak (a rózsaszín könnyek nekem kifejezetten tetszettek), amivel már meg is van magyarázva a főhősnő fogantatása, és ha megölik őket, megmutatják eredeti korukat. Értelemszerűen a kétséges pontok, mint a foghagyma, napfény és szenteltvíz kikerültek a képből, ami jó húzásnak bizonyult. 
A vámpírok mellett pedig feltűnt néhány szellem és ghoul is, ami tovább színesítette a könyv természetfeletti vonalát. 
Eredeti borító
Hát nem sokkal szebb?
No, persze hamar kiderül, hogy nem mindig a természetfeletti lények a legszörnyűbbek. Ebben a könyvben felbukkan minden, ami egy egyedül éjszaka mulatozó csinos lánnyal megeshet. 
A cselekményről inkább nem árulnék el többet, olvasson mindenki utána. Írok inkább a karakterekről.
Cat az önmarcangoló természete ellenére szimpatikus főhősnő. Vagány, nagy a szája és nem riad meg a saját árnyékától. Mégis megvannak a gyenge pontjai és kész káosznak érzi a szerelmi életét. Tetszett, ahogy egyre erősebbé vált (bár a könyv végi Rambót idéző megmozdulásait túlzásnak tartottam) és ahogy megtalálta önmagát és kiállt a saját véleménye mellett.
Bones is szerethető figura minden sablonja ellenére. Természetesen ő a legerősebb, legokosabb, legszebb vámpír a vidéken, mégis van benne valami egyéniség. Kedveltem a humorát, és hogy nem egy rideg alak, hanem kifejezetten érzelmes. A becézgetése azonban az őrületbe kergetett. Folyamatosan Cicuskának vagy Szivinek hívta Catet és mivel kiráz a hideg az ilyen jelzőktől (Hívjon csak valaki egyszer Nyuszifülnek, az lesz az utolsó szava!), néha kedvem lett volna fejbe csapni egy sziklával. Aztán a könyv végére valahogy annyira megszoktam, hogy hiányzott volna, ha abbahagyja. Megkedveltem a srácot, na!
Cat anyukája és családja azonban nem lopta be magát a szívembe. Ellenszenvesek voltak.
Timmie egy kincs. Annyira kellett a könyvbe, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Mikor kezdtem úgy érezni, megállt a lendület, jött ő és olyan sziporkázó jeleneteket produkált, amit nem bírtam kacagás nélkül.
Ez a könyv nem csak akcióban gazdag, hanem humoros is. Cat és Bones szócsatái üdítőek és Cat megjegyzései és belső monológjai is mosolyt csalnak az olvasó arcára. Tetszett Frost humora.
Az írónő még egy piros pontot érdemel, méghozzá az erotika miatt. Vámpírok borítékolják a túlfűtött jeleneteket, főleg ha egy Bones kaliberű férfi áll a középpontban, a könyv mégis tartotta a határt és inkább romantikus, mint erotikus. Nem esett át a lónak annak a bizonyos másik oldalára, hanem megtartotta a mértéket, amitől a könyv ismételten rácáfolt a méltatlan borítóra.
Összességében tehát egy jó könyv, bár kedvencem nem lett. (vámpír témában Anita Blake marad nálam az első) 
Bátran ajánlom mindenkinek, aki vámpíros izgalmakra vágyik az igényesebb fajtából.

Az eredeti szépséges borító nagyban, hogy ellensúlyozzam a hazai vackot. Passzol a könyv hangulatához, vörös a hölgy, mint Cat és vagányul dögös.

Kiegészítés:
Természetesen könyvsorozatról van szó, ami összesen 7 kötetre rúg.
Magyarul eddig az első 4 rész jelent meg. Karó és sírhant illetve Síri csendben még mindig botrányos ponyva borítóval, ám a negyedik rész, Sírig hű szerelmed megkapta a megérdemelt eredeti borítót. Remélem az Ulpius-ház megtartja ezt a jó szokását.
USA-ban a rajongók már olvashatják az ötödik (This Side Of The Grave) és a hatodik (One Grave at a Time) kötetet is, míg a hetedik és egyben befejező részt (Up From The Grave) 2014-re ígérte az írónő. Ráadásnak készült néhány novella is a sorozat kiegészítéseként. A novellák magyar megjelenése nem  valószínű, ám a sorozat további köteteiben bízom. 
Egy rész alapján nem lehet megfelelően ítélni, ám a nagy rajongótábor miatt talán joggal remélhetem, hogy a kiadó nem fogja veszni hagyni Cat és Bones kalandjait. Én mindenesetre szeretném folytatni a sorozatot.

2013. augusztus 13., kedd

Angyalsors

Erre a könyvre már egy éve felfigyeltem, szerepelt is a Könyves kívánságlista rovatom legelső bejegyzésében. Sok szépet és jót hallottam róla és Molyon a lelkes olvasók rajongva várták a folytatást. Igen, ez is egy könyvsorozat, pontosabban trilógia első kötete.
A borító nagyon szép (lila a kedvenc színem, így nekem különösen tetszik) és mivel kemény kötést kapott, nem csak a védőborítóra nyomták rá ezüsttel a kacskaringós címet, hanem a kemény borítóra is.
Vastagságra 452 oldal, ám elég nagy betűméretet használtak szellős sortávolsággal, így szinte repülnek a lapok olvasás közben.
Maxim Kiadó munkája (ez az első olvasmányom tőlük) és bár itt-ott előfordult egy-egy elgépelés nem lehet rá különösebb panaszom.
Fülszöveg:
"Clara Gardner élete alaposan megváltozik, amikor kiderül, hogy félig-meddig angyal. Nemcsak okosabb, erősebb és gyorsabb az embereknél, hanem rendeltetése is van. De hogy mi ez a feladat, arra nem könnyű rájönnie. Látomásában csupán egy idegent lát, aki csapdába esik egy erdőtűzben. Édesanyjával kutatnak a tűz helye után, nyomozásuk egy wyomingi városba vezeti őket. Úgy döntenek, Jacksonban a helyük, odaköltözik a család. A következtetéseik helyesnek bizonyulnak: Clara az iskolában már az első napon megpillantja a látomásaiban szereplő fiút, Christiant. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy feltűnik egy másik, szintén vonzó srác, Tucker, aki szemlátomást komolyan érdeklődik Clara iránt. Ahogy Clara próbál kiigazodni a feje tetejére állt világában, addig nem sejtett veszélyek mellett olyan döntési kényszerekkel is szembesül, amelyekről nem is hitte volna, hogy bekövetkeznek az életében – őszinteség és színlelés, szerelem és kötelesség, jó és rossz között kell választania. Végre a látomásából ismert tűz is föllobban, de vajon Clara készen áll-e, hogy vállalja a sorsát?"
Az angyalos téma mostanában elég felkapott, vagy csak én futok bele lépten-nyomon. Ez persze nem baj, kedvelem ezt a témát, mivel még cseppet sincs lerágva és sokféle megközelítés lehet. Szóval bátran, pozitívan reménykedve vágtam bele ebbe a könyvbe és nem csalódtam.
A történet nem túlságosan bonyolult és eléggé lassú mederben folydogál. A végét leszámítva nem sok akció és izgalom van benne, mégsem unalmas. Cynthia Hand könnyedén és érdekesen tálalja olvasóinak a hétköznapokat is. Jól szórakoztam az iskolai jeleneteken, a nyári szüneten és úgy általában mindegyik fejezeten. Ám, aki folyamatos pörgésre, veszélyes kalandokra számít, az csalódni fog.
A könyv fő típusa a romantika, ami már a fiatal szereplőgárdából is egyértelműen adódik. Clara próbálja becserkészni "rendeltetését", ami tekintve Christian vonzósági mércéjét nem könnyű feladat. Ez pedig nem csak pirulós, hanem kifejezetten vicces jeleneteket is generál. Többször mosolyogtam vagy épp kuncogtam olvasás közben, ahogy Clara botladozott, vagy épp Tuckerrel vívott szócsatákat.
A karakterek szerethető figurák. Clara szimpatikus főhősnő, mivel angyalvér ide vagy oda, cseppet sem tökéletes. Követ el hibákat, megbánt másokat, őt is megbántják és ha épp nem fénylik, teljesen átlagos lány. Ráadásul, bár a fülszöveg és az események kimenetele is egy szerelmi háromszögre utal, cseppet sem idegesített, ahogy a két fiú között vergődő hősnők szoktak. Ez persze a későbbiekben még változhat, de azért reménykedem.
A családját nagyon szerettem. Clara anyukája csodálatos, ahogy kezelte a gyerekeit, egyedül a titkolózása bosszantott. Jeffrey pedig halál laza, kedvelem a srácot.
Clara barátai viszont cseppet megosztottak. Nincs különösebb problémám Angelával, de nekem nagyon-nagyon gyanús. Több van a háttérben, mint amennyit elmond, ebben biztos vagyok. Épp ezért sajnáltam, mikor Wendy, az amúgy kedves és aranyos lány háttérbe szorult miatta. Pedig ő is igazi barátja lett Clarának.
A fiúkkal sem volt problémám. Mindegyik érdekes figura, bár Christian elég kiszámítható volt. (Annyira tudtam!) Az abszolút kedvencem azonban Tucker. Kissé ugyan zavart ez a cowboy stílus, ahogy újra kényszerítenem kellett gondolataimat, nehogy elfelejtsek kalapot tenni a fejére képzeletemben. Ettől eltekintve nagyon kedvelem minden goromba beszólásával, mellékállásával együtt. Szóval én neki drukkolok, mert tényleg szereti Clarát és elfogadja minden különcségét.
Az írónő nem sokat újított az angyalokkal kapcsolatban, mégis tetszett a hozzáállása. Különösen örültem, hogy ilyen nagy gondot fordított a szárnyak kérdésére. Mit ér egy angyal tollak nélkül? Mégis úgy érzem, még csak most kezdte kibontakoztatni fantáziáját és a későbbiekben még több érdekes dolgot fog írni róluk.
A könyv vége függővégnek számít, hiszen ahelyett, hogy minden kérdésre választ adott volna, csak tovább fokozta a titkokat. 
Összességében egy könnyed, romantikus, angyalos könyv. Nekem tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikus könyveket és egy kis kikapcsolódásra vágyik. Az angyalok rajongóinak pedig kötelező darab.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején is írtam, trilógiáról van szó. A második rész, Angyalfény címen már megjelent hazánkban is. A harmadik rész (Angyalvágy) magyar megjelenését pedig őszre ígérték.
Addig azonban a Maxim Kiadó gondoskodott még egy kis angyalos olvasnivalóról. Angyalnyár címmel kiadta az írónő kiegészítő novelláját, ami a második és a harmadik kötet között foglal helyet és Clara valamint Angela barátságát helyezi a középpontban.
Szeretném mindegyiket elolvasni.

2013. augusztus 11., vasárnap

30 napos Egmont Dark

Nem vagyok úgymond könyvkiadófüggő, vagyis egyik kiadóhoz sem ragaszkodom feltétel nélkül. Természetesen vannak szimpatikusabbak és kevésbé szimpatikusabbak. Ezt számomra általában az olvasókkal való kapcsolattartás vagy a megjelent könyvek típusa, műfaja, stílusa határozza meg. No, meg persze a kiadott könyvek igényessége, és itt nem csak a borítóra gondolok, hanem a szöveg tördelésére és gondozására is. Utóbbi nekem fontos szempont egy könyv értékelésénél. Épp ezért, miért ne lehetne értékelni a könyvkiadókat?
Ilyen megfontolásból (no meg mert szeretek kérdésekre válaszolni) vágtam bele Molyon egy újabb kihívásba, ami az Egmont Kiadó Dark sorozatához kapcsolódik.
A kihívásért Vicky3 molyt illeti a köszönet!
A feladat nagyon egyszerű, 30 kérdésre kell válaszolni az Egmont Dark könyvekkel kapcsolatban. Lássuk:

1. Az első Egmont Dark könyv, amit olvastál
A legelső Dark könyvem az Angyalvér  volt Nalini Sigh tollából. Épp elég sok jót hallottam, mind a kiadóról, mind  az Angyali vadász sorozatról, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Azóta pedig kifejezetten megkedveltem az egmontosok munkáit.

2. Kedvenc könyv (olyan, ami egyik sorozatnak sem tagja)
Mivel eddig egyetlen olyan Dark könyvet olvastam, ami önálló kötet volt, így nincs más választásom, mint megnevezni Brenna Yovanoff Az elcserélt című könyvét. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy a szívemnek legkedvesebb könyvek szintjét nem üti meg.

3. Kedvenc Egmont Dark íród
Egyáltalán nincs kedvenc íróm (természetesen van, akit jobban szeretek, ám köztük nem tudnék rangsort felállítani, annyira különböző okokból rajongok értük), tehát kedvenc darkos íróm sincs. No, de hogy ne bújjak ki a válaszadás alól, megjegyzem, az eddig olvasottak közül nekem Nalini Sigh stílusa tetszett a legjobban.

4. Kedvenc sorozatod
Nightshade trilógia Andrea Cremertől.

5. Könyv, amin sírtál
Érzéketlen dög vagyok, nehéz engem megríkatni. Eddig egyik Dark könyvnek sem sikerült.

6. Könyv, amin hangosan nevettél
Az eddig olvasott könyveknek némelyikében voltak kifejezetten humoros jelenetek, ám legfeljebb kuncogást váltottak ki belőlem. Egyedül a Wolfsbane - A keresők volt az, amitől hangos vihogásba kezdtem, viszont nem a sziporkázó humora miatt, hanem mert ez a trilógia leggyengébb darabja és annyira fárasztott, hogy kínomban már csak nevetni tudtam.

7. Kedvenc Egmont Dark női karakter
Legyen Elena Deveraux, ám szigorúan csak az Angyalvérben nyújtott teljesítménye miatt. Ott vagány, kemény csaj volt, aki nem habozott önelégült férfiak arcába vágni véleményét. Sajnos a folytatásban már nem hozta ezt a színvonalat.

8. Kedvenc Egmont Dark férfi karakter
Egyértelműen Renier Laroche (Nightshade). Nagyon kedveltem a srácot.

9. Legjobb Egmont Dark páros (szerelem)
Hm, fogós kérdés. Valójában egyik pártól sem ájultam el, vagyis mindig volt valami, amitől elhúztam a számat. De ha választani kell, legyen Elena és Raphael párosa még mindig szigorúan az Angyali vadász sorozat első kötetéből. Ott kifejezetten aranyosak és szórakoztatóak voltak, aztán a folytatásban mindegyikből kéjsóvár hősszerelmes lett, amitől megkopott a varázsuk.

10. Legjobb Egmont Dark barátság
Az elcseréltből Mackie és Roswell, mert Roswell igazi barátként mindig Mackie mellett állt egyetlen kérdés nélkül. Ezt pedig becsülöm benne.

11. Legjobb világ
Ismét a Nightshade trilógiát tudom felhozni, mivel ott szépen ki van dolgozva minden, változatos lényekkel és titkokkal egyetemben. Plusz szeretem a színes világokat és itt akad bőven mágia, hogy minden színpompásan tündököljön.

12. Kedvenc idézet
Szeretem az idézeteket, és ha megtetszik egy-egy sor, mindig kiírom magamnak, ám az eddig elolvasott könyvekben egyet sem találtam. (Lehet kicsit válogatós vagyok, ha idézetekről van szó. Na, jó, mindenben válogatós vagyok...)

13. Legidegesítőbb Egmont Dark karakter
Calla Tor (Nightshade), mert az őrületbe kergetett a szerelmi háromszögével és mert a végén gyakorlatilag megúszta a döntést. 

14. Legjobb Egmont Dark gonosz
Fájdalom, de azt kell mondanom az eddigi gonoszok szánalmasak voltak. Egyik logikátlan, másik határozatlan, a harmadik meg szimplán hülye volt. Talán Ellery Willux (Julianna Baggott - Tiszták) az egyetlen valamirevaló főgonosz, mert egy ízig-vérig számító görény és a kegyetlensége még egy disztópiához mérten is nagy méreteket öltött.

15. Könyv, aminek a filmváltozatát a legszívesebben megnéznéd
Az Angyali vadászt szívesen megnézném széles vásznon. Angyalos filmekből úgysem készült még sok, pedig igazán jól mutatnának a mozikban.

16. Könyv, ami a legkevésbé tetszett
Dörzsölt gonosz főhős ide vagy oda, a Tiszták cseppet sem nyűgözött le. Nehezen gyűrtem le, nem az én világom.

17. Hány Egmont Dark könyvet olvastál eddig a pillanatig?
Hetet.

18. Hány Egmont Dark könyved van eddig a pillanatig?
Egy sincs, mivel mindegyiket a könyvtárból kölcsönöztem ki. Szeretem a könyvtárakat!

19. Könyv, ami még nem jelent meg magyarul, de örülnél, ha Egmont Dark lenne
Az ilyen döntésekben teljes mértékben megbízom a kiadó munkatársaiban. Tudják ők jól, mire van igényük az olvasóknak, ebben biztos vagyok. 

20. Egmont Dark könyv, aminek szívesen lennél a főszereplője
Mivel egyik főszereplő sorsa sem teljesen boldog és könnyű, inkább nem bújnék a bőrükbe.

21. Egmont Dark szereplő, akire a leginkább hasonlítasz
Tate (Az elcserélt) mert én is jobban szeretem a saját kezembe venni a sorsomat és nem igazán törődöm vele, ki mit gondol erről. 

22. Kedvenc Egmont Dark-os természetfeletti lény
Ha azt mondom lidércek (Nightshade) nagyon elvetemült, gonosz nőszemélynek tűnök? Tetszettek, mert nem szokványosak és élénk írói fantáziára vallanak, no meg van egy kis dementor beütésük. (Dementorokat is kedvelem, bár nem csókolóznék velük...)

23. Ekönyvben, vagy könyv formátumba olvasod szívesebben az Egmont Dark könyveket?
Ragaszkodom a hagyományos könyvekhez, amiket meg lehet fogni, lapozni, szagolni és érezni, amiket úgy kell a táskába gyömöszölni és amiket csinos kis tornyokba lehet rendezni a polcon. Szóval Egmont könyveket is csak papír formátumban vagyok hajlandó olvasni.

24. Melyik Egmont Dark könyvet olvastad a legtöbbször?
A korábban említett hétből egyiket sem olvastam újra, mert oly kevés az idő és oly sok a jó könyv. 

25. Egmont Dark könyv, amit még nem olvastál, de nagyon szeretnél
Bármelyik eddig megjelent és még nem olvasott könyvbe szívesen belekezdenék. Nincs köztük kiemelt, majd amelyikbe belefutok, rám kacsint és elbűvöl, azt elolvasom.

26. Mi a véleményed Egmont Dark játékairól?
Sajnos, eddig még nem volt lehetőségem kipróbálni őket. Valahogy mindig lecsúsztam róluk, pedig szeretek játszani. Majd talán egyszer.

27. Egmont Dark könyv, amit a legtöbbször ajánlottál az ismerőseidnek
Nem sokan olyan bátrak ismerőseim közül, hogy könyvekről merjenek faggatni, mivel akkor hosszú kiselőadást tartok és nem lehet lelőni. Magamtól viszont nem kezdek random kampányba. Szóval élőszóban még nem ajánlottam Dark könyveket, csak itt, a blogomon, a könyvértékeléseim végén.

"A könyv egyedülálló hordozható varázslat"
28. Egmont Dark könyv, aminek az elolvasásához kapcsolódik valami konkrét történeted
Az elcserélt olvasásához tudok egy kis történetet. Pont akkor kezdtem el olvasni, mikor megígértem Applequeen barátomnak, hogy elkísérem és támaszt nyújtok élete első tetováltatása során. Mindig lapul a táskámban egy könyv és épp ez a Dark kötet volt velem, mikor átléptem egy tetoválószalon küszöbét. Aztán, mivel a művész helyhiányra hivatkozva nem engedte, hogy barátom kezét szorongatva végignézzem a munkáját, kénytelen voltam az előtérben várakozni. Szóval felcsaptam Az elcseréltet és addig bújtam, míg barátomra fel nem varrtak egy tetkót. Emlékezetes olvasás volt. 

29. Egmont Dark könyv, amit legszívesebben minden emberrel elolvastatnál
Különbözőek és sokfélék vagyunk, ami így van jól. Épp ezért csupán egyetlen olyan könyv van, amit szerintem mindenkinek olvasnia kellene legyen férfi, nő, idős, fiatal, katolikus, muzulmán vagy ateista, éljen bárhol a világon és ez A kis herceg. Minden más könyvvel úgy vagyok, ha valakinek szüksége van rá, az úgyis megtalálja előbb vagy utóbb.

30. Milyen hatással volt a Egmont Dark az életedre, és mit jelent számodra?
Még több csodát hozott az életembe a sok izgalmas történet által. Szerintem a kiadó nagyon szép munkát végez, mindegyik könyvük igényes és szép, öröm kézbe venni. 

2013. augusztus 10., szombat

Varjak lakomája

A tűz és jég dala sorozat negyedik kötete is hű maradt címéhez. Varjak lakomája, vagyis a királyok és csatáik után maradt tetemeken marakodó túlélők könyve. 
Mielőtt belekezdtem volna, meglepően sok negatív megjegyzést hallottam róla. Sokan unalmasnak találták és többen panaszkodtak kedvenc szereplőik hiányára. Nos, valóban csak a fél szereplőgárda jutott szóhoz benne, amit egy-egy új karakter felbukkanása fűszerezett kicsit. Épp ezért tartottam cseppet ettől a résztől. Aztán, ahogy elkezdtem olvasni, eloszlottak aggályaim.
Közel 900 oldalával nem épp vékony könyv, ám az utolsó száz oldal függelék, szerzői és fordítói megjegyzés, illetve egy kis ízelítő a következő részből, a Sárkányok táncából. 
A borító ezúttal is egyszerű, ám nagyszerű és végre egy kis színváltozatosság az előző két könyvhöz képest. Alexandra Kiadó most is remek munkát végzett vele.
Fülszöveg:
"Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború, Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos – a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról…"
Viszonylag sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, de nem azért mert unalmas volt. Párhuzamosan vele hat másik könyvet végeztem ki, így mindig ahhoz nyúltam, amihez épp kedvem volt. Ez a sorozat pedig nem a cukorszirupos, rózsaszín eseményekről híres, így mikor valami könnyen emészthetőt akartam, más olvasnivaló mellett döntöttem. 
Szerintem nem unalmasabb, mint az előző részek. Martin stílusa még mindig megfontolt, cseppet terjengős és szerteágazó. A Kardok vihara csupán a végén elszaporodott vérengzéseknek köszönheti nagyobb rajongótáborát. Ha abból a kötetből kivágjuk a vérfürdőt, pont olyan könyvet kapunk, mint ez.
Ezzel már el is árultam, hogy nem kell nagy méhszárlásokra számítani a Varjak lakomájában, ám még így is akad benne meglepő fordulat bőven. Természetesen most is a kötet végébe sűrítve a legjavát. 
Ahogy az előző részeknél, úgy most is volt olyan karakter, akiről szívesebben olvastam és olyan is, aki cseppet sem érdekelt. Engem inkább bosszantottak az egy-egy fejezet idejére feltűnő, majd eltűnő karakterek. Cseppet sem érdekelt például, mi történik a Greyjoy-ház táján, vagy épp Dorne-ban. Bár az utóbbit még mindig szívesebben lapozgattam.
Ellenben Jaime, Brienne és a két Stark lány mindig izgalmasnak tűnt, ahogy Sam és Cersei részei is.
Minden egyes kötettel formálódik kicsit véleményem a karakterekről. Ebben a részben például Cersei elvesztette minden vonzerejét. A sorozat elején kedveltem az ármánykodását, ahogy próbálta megszerezni a hatalmat és védte a gyerekeit, most viszont ugyanolyan tehetetlen uralkodónak bizonyult, mint megboldogult férje. Ezen pedig az önteltsége és förtelmes viselkedése Jaime-el nem sokat segített. 
"Brienne: Állj mögém!
Jaime: Nem, te állj mögém!
Medve: Ó, ti ketten, menjetek szobára!"
Ikertestvére annál okosabbnak és szimpatikusnak tűnt. Bár kétség kívül igaz, hogy a Lannisterek közül Tyrion örökölt a legtöbbet apjából.
Brienne a fejlődése miatt volt érdekes. Átértékelt mindent, mióta megismerte Jaime-t és tetszett, ahogy gondolataik újra és újra a közös kalandjaikra terelődtek. Sajnáltam, hogy nem találkoztak többet és Brienne utolsó fejezete után úgy tűnik, már nem is fognak. Pedig micsoda egy furcsa és vicces páros volt az övék.
Sansa végre kezd felnőni, így ő is jelentős fejlődésen megy keresztül, aminek rettentően örültem. Ki nem állhattam, míg nyafka, buta liba volt, ám most Kisujj gyámsága alatt igazi játékossá kezd edződni.
Arya továbbra is küzd, de ő már csak ilyen harcos fajta, ezért nem aggódom érte. Igaz, az őt ért veszteség eléggé meglepett. Martin előszeretettel csonkítja meg szereplőit a szokásos testi, telki kínzások mellett.
Sam szerethető figura, ám én mégis csak Aemon mester jelenléte miatt kedveltem a nézőpontjait.
Ahogy mondtam, a többiek nem hoztak lázba, sőt néhányan fel is dühítettek. A sok ostoba, mind a sárkányokra pályázik, amihez Daenerysnek lesz egy-két szava.
Apropó sárkánykirálynő, ő és még sok számomra kedves karakter kimaradt ebből a könyvből, amit a szerző meg is magyaráz olvasóihoz intézett levelében. Még a szokásosnál is terjedelmesebbre sikerült a könyve, így kénytelen volt elfelezni. Épp ezért a Varjak lakomája csupán az események egyik felét tartalmazza, míg az ötödik könyv, Sárkányok tánca a másik felét.
Ebben a kötetben szinte szó szerint varjak lakomáznak a tetemeken és billegnek az erőviszonyok. Eléggé összekuszálódott, ki kinek az oldalán áll, már ha még vannak oldalak. Lassan már nem a koronáért megy a harc, hanem a puszta túlélésért. 
Még mindig nem tudom, hogyan lehetne befejezni ezt a sorozatot, ám ezen még ráérek agyalni az utolsó kötet előtt, amire még sokat kell várni.
A következő rész azonban már itt csücsül a polcomon és bár úgy gondoltam, várok még vele (ismét könyvtárt fosztogattam, így van bőven olvasnivalóm) a Varjak lakomája befejezése elhúzta a mézesmadzagot. Tudni akarom, megússza-e Cersei saját csapdáját, megtanul-e Jaime fél kézzel harcolni, hogyan boldogul Arya és mit tesz Kisujj, mikor a fülébe jutnak a királyvári események? No, meg fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi a helyzet a többi, ebből a részből kimaradt szereplőkkel. A baj csak az, hogy ha a Sárkányok táncát is kiolvasom, még éveket kell várnom a folytatásra.
Összességében tehát ez a kötet is tetszett, mint az eddigiek és bátran ajánlom a sorozat rajongóinak. Nem kell megijedni a negatívabb megjegyzésektől, Martin ebben a könyvben is hozza a formáját. 

2013. augusztus 9., péntek

Bloodrose - A döntés

Andrea Cremer fantasy trilógiájának befejező kötete, amitől cseppet tartottam. Mindig van bennem egy kis félsz, ha egy történet lezárásáról van szó, itt pedig különösen aggódtam. Az első kötet (Az őrzők) tetszett, szinte azonnal megnyert magának, ám a második rész (A keresők) hatalmas csalódást okozott. Épp ezért tartottam tőle, hogy a mélyrepülés az utolsó kötetben is folytatódni fog. Szerencsémre azonban az írónő összekapta magát és felhúzta a kamikazerepülést bemutató könyv orrát. Ez a kötet sokkal jobb, mint a második, ám az elsőnél gyengébbnek éreztem.
Picivel több, mint 400 oldal és a borító ezúttal is igényesre sikerült. A holdfázisok sem maradtak le a fejezetek elejéről. A könyv vége felé kissé elszaporodtak az elgépelések, ám ezt el lehet nézni.
Ennyit a körítésről, jöjjön a lényeg:
"Calla mindig is szerette a harcot, de a végső küzdelemben nem csak a csatatéren kell helytállnia. Úgy dönt, hogy megmenti Rent, ám emiatt Shay féltékeny lesz. Callának gondoskodnia kell az öccséről, Anselről is, akit árulónak bélyegeznek. Bizonyítania kell, hogy méltó az alfa névre, és számtalan veszéllyel szembenéznie, hogy falkájával és a keresőkkel egyszer s mindenkorra megszabadítsák a világot a vigyázók mágiájától. Végül azt is el kell döntenie, mihez kezdjenek a háború után – feltéve, hogy túlélik."
A finálé meglehetősen akció dúsra sikerült, aminek kifejezetten örültem. Még mindig akadt benne felesleges fecsegés, ám az izgalmas harcjelenetek miatt el lehetett viselni.
A szerelmi háromszög tovább bonyolódott, ahogy Ren és Shay egy oldalra került és Calla tovább vívódott közöttük, ami bosszantott. Már vagy kismilliószor letette a voksot Shay mellett, mégis újra és újra Renre gondolt. Ezzel pedig nem könnyítette meg egyik fiú helyzetét sem. Azt azonban meg kell jegyeznem a hölgy javára, hogy legalább megpróbált határozottnak tűnni.
Már az első könyv olvasásakor tudtam, ki lesz végül Calla társa, így a végkifejlet cseppet sem lepett meg. Talán csak egy kevésbé radikális módra számítottam, amivel a harmadik fél eltűnik a színről. Az írónő által választott megoldás azonban kényelmes volt, nem csak neki, hanem főhősének is, aki megmenekült a nyílt döntéstől. 
Hiába fantasy, hiába mágia és akció, ez egy eléggé romantikus történet. A többi szereplő magánélete ugyanis meglehetősen nagy hangsúlyt kapott. Ethan és Connor is megtalálta a társát, Ansel is inkább a szívével küzdött, mint az agyával, ami kitöltötte a könyv akció nélküli részeit. Nem is zavartak volna, ha nem baromi rossz az időzítésük, mert mindenki a halálos csata közepén akart Rómeót játszani.
A szerelmeseken így nem akadtam fenn, ellenben egy egész más kapcsolattól. Ren és Adne egymásra találása förtelmesen nyálasra sikerült. Ren amúgy is problémáktól terhes vállára szakadt származásának titka, amit biztosan nem könnyű megemészteni. Mégis, mikor találkozott ismeretlen húgával, szinte azonnal egymás nyakába borultak és egyből úgy viselkedtek, mint egy összeszokott testvérpár és minden lehetőséget megragadtak, hogy közöljék, ők márpedig vérrokonok. Teljesen irracionális.
Ha már Ren, nem bírom ki, hogy ne írjak még pár sort a fiúról. Ő volt a kedvenc karakterem, így haragszom az írónőre, amiért ennyire elbánt vele. Sokkal többet érdemelt volna.
A szokásos szájkarate és szerelmi katyvasz mellett, ebben a részben végre összecsap a két oldal, ami nem marad áldozatok nélkül. Egy véres csata azonban járjon is veszteségekkel, így ez rendjén is van. Szerencsére nem lett a végtelenségig elnyújtva és csak a főgonosz legyőzése okozott egy kis keserűséget. Zavart, hogy Shay szinte legyőzhetetlenné vált dupla kardjával és hogy ő a végére mindent megkapott. A csata előtti "meg fogok halni, de te légy boldog" hisztijétől pedig a falat kapartam. Két kötet óta nem tudom, mit látott benne Calla. No, de én már csak ennyire Ren drukker vagyok...
A történet lezárása különösen ötletesre sikerült. Tetszett minden rózsaszín beütésével együtt. 
Összességében tehát ez egy hullámzó tendenciájú történet ügyes lezárása. Cseppet sem bánom, hogy elolvastam és bátran ajánlom mindenkinek, aki átrágta már magát az előző két könyvön. Nem hiszem, hogy csalódást okozna, talán csak egy kis keserűséget az olyan Ren rajongóknak, mint én is vagyok. 

2013. augusztus 6., kedd

Tasogare Otome X Amnesia

Elég sok kísértetekkel / szellemekkel foglalkozó animét láttam már, mégsem tudom megunni ezt a témát. Ezért is néztem meg a Tasogare Otome X Amnesia (vagy angol címén: Dusk Maiden of Amnesia) sorozatot. 
Manga alapján készült és 12 epizódot tartalmaz. Műfaji besorolása misztikus vígjáték, mivel meglehetősen szórakoztató jelenetek vannak benne egy kísértethistória keretbe ágyazva. Nyomokban tartalmaz ecchi (vagyis enyhén erotikus) elemeket is, ám ezek elsősorban a poénok miatt kerültek bele, illetve a romantika sem áll távol tőle.
Ismertető:
Teiichi Niiya a régi iskolaépületben bóklászva belefut a suli kísértetébe, Yuukoba. A lány azonban cseppet sem szokványos szellem, bohókás és vidám, aki folyton megpróbálja kínos helyzetekbe hozni a fiút, és aki nem emlékszik a múltjára. Niiya ezért segít felgöngyölíteni a szellemlány körüli történeteket, hogy visszaszerezzék emlékeit. Ehhez megalapítják a Paranormális Megfigyelések klubját, természetesen Yuuko elnökletével, amihez hamar csatlakozik a szeleburdi Okonogi Momoe és a kissé morcos Kanoe Kirie. A klub sorra deríti fel és oldja meg az iskolában terjedő kísértethistóriákat, amik valahogy mindig kapcsolódnak Yuukohoz.
Ez nem épp szokványos kísértettörténet, mivel Yuukot nem csak látni és hallani lehet (természetesen nem mindenkinek), hanem tapintani is. Ráadásul eszik, öltözködik, vizes lesz az esőben és így tovább, vagyis gyakorlatilag úgy viselkedik, mintha még élne. 
A nyomozások többségéről kiderül, hogy zsákutca, mégis egyre több apróságra derül fény Yuuko múltjáról. Közben pedig a néző megismerheti a személyiségét a többi szereplővel együtt.
Cselekményről nem szeretnék többet elárulni. Bohókásan szórakoztató egyre hangsúlyosabbá váló drámai szállal (hiszen Yuuko mégis csak halott) és egy kibontakozó szerelemmel. A hangulata így kellemes, még a sötét részeknél sem kifejezetten nyomasztó, inkább amolyan könnyed kategória.
Yuuko, Teiichi, Kirie, Okonogi
A szereplők hamar megkedvelhető figurák. 
Teiichi egy kedves srác, aki folyton elpirul, ha Yuuko célozgat, vagy épp túlságosan rámenős vele. Közben pedig észre sem veszi, hogy a klub minden hölgye érte epekedik.
Okonogi már a lelkesedésével elárulja magát, teljesen bele van habarodva a szerinte menő kísértetűző srácba, míg Kirie inkább távoli csodálója a fiúnak.
Kirie karaktere nekem különösen tetszett, ahogy egyszerre volt egy kemény csaj és egy tipikus lány, aki ha egyedül marad, a sarokban sírdogál és önértékelési gondokkal küszködik. Ráadásul ő az egyetlen, aki tökéletesen átlátja a két főszereplő kapcsolatát és nem rest Teiichi orrára koppintani, mikor ostobán viselkedik.
Yuuko két arca
A legérdekesebb karakter azonban természetesen a főhősnő, Yuuko. Sokkal összetettebb személyiség, mint első pillantásra tűnik, ám ennek megvan a maga oka és mikéntje. Ez azonban az anime lényege, így inkább nem árulok el róla többet. 
Írok inkább az ecchi vonalról. Nem vagyok ennek a műfajnak a híve, ám itt cseppet sem zavart. Jókat nevettem Teiichi gyatra próbálkozásain, amivel próbálta távol tartani magától a lelkes és alul öltözött szellemlányt. Yuuko ugyanis nem épp a szemérmes fajta, teljes nyugalommal csobban be a medencébe egy éjszakai fürdőzésre meztelenül, vagy öltözik át a fiú jelenlétében. Csupán egy dolog hozza zavarba, ha Teiichi földi maradványait bámulja, hiába csak egy csupasz csontváz az egész. Szóval aki nem szereti a spontán lehulló ruhadarabokat és a kivillanó testrészeket, az se riadjon vissza. Szerintem megtartották a határt a vicces és a fárasztó között. Ráadásul, ha valakit elkap az anime hangulata és érdekli a cselekmény, könnyedén elsiklik a néhány ecchi jelenet felett.
Tetszett, hogy a kísértetek megjelenését új módon szemlélte. Yuukot csak az láthatja, aki hisz a létezésében és észre akarja venni és ő is pont úgy, ahogy elképzeli. Ezért tudja Yuuko néha a frászt hozni az iskola többi tanulójára, mikor ők vérszomjas kísértetre számítanak. Itt ugyanis a szellem megjelenési formája csupán a képzelet függvénye.
Illene írnom még a szerelmi szálról, ez a vonal azonban teljesen egyértelmű. A két főhős szinte első látásra egymásba szeret, aztán túl kell lépniük néhány szokványos (pl: féltékenység) és kevésbé szokványos problémán, hogy együtt lehessenek. A kötelék persze épp elég erős közöttük, hogy vegyék az akadályokat még akkor is, ha tartanak egy kis "mosolyszünetet". Egy élő és egy holt kapcsolata azonban garantáltan nem könnyű eset, amit a sorozat utolsó részei bizonyítanak. 
A történetre és a karakterekre tehát nincs panaszom, ahogy a kivitelezésre sincs.
A grafikája szép, igényes és a zenéket is eltalálták. Nekem nagyon tetszettek a színek, a kissé borongós, mégis élénk pasztellszínek. Egyedül Yuuko megrajzolásán akadtam fenn kicsit.
Engem nagyon emlékeztetett egy másik animére, a Pokoli lányra (Jogoku Shoujo  / Hell Girl), ami az egyik kedvencem. Enma Ai fiatalabb ugyan, de az iskolai egyenruhája és a frizurája rettentően hasonló. Ráadásul volt néhány olyan képkocka, különösen a vörös hátterű vagy pókhálóval ékesített jeleneteknél, amik rettentően emlékeztettek rá. (Pont mint a mellékelt bal oldali képen.) Ha ez nem volna elég, még Yuuko és Enma halála is hasonló.
Ez talán az egyetlen negatívum amit fel tudok hozni a Tasogare Otome X Amnesia ellen.
Összefoglalva tehát egy szórakoztató sorozat. Bátran ajánlom a kísértethistóriák kedvelőinek és bárkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik.

Bár sem az opening, sem az enging nem fogott meg igazán (passzolt a sorozathoz, de nem adott semmi pluszt), az utolsó részben igazi kincsre bukkantam. Ez a dal csodálatos, szomorúan gyönyörű.


Extra:
A sorozathoz készült egy Ova is, mintegy 13. epizódként. A történet fő szálához nem ad semmi pluszt, csak egy kis vidám rész a szereplők kedvelőinek. 

2013. augusztus 5., hétfő

Amnesia

Régen írtam animéről, úgyhogy már itt az ideje egy újabb bejegyzésnek.
Általában nyáron vetemedem anime nézésre, mivel ekkor van hozzá elég szabadidőm és az olvasztó forróságban úgyse lehet mást csinálni, mint bámulni valamit a sötét szobában. 
Szóval feltúrtam az íróasztalomon tanyázó kusza jegyzetlapokat (kissé szétszórt vagyok, asztalomat, fiókomat különféle fecnik birtokolják, amikre felfirkantottam valamit, ami érdekesnek vagy később még hasznosnak tűnhetett), hogy megtaláljam az animés cetlimet. Erre firkáltam fel néhány sorozat címét, amikbe korábban itt-ott belebotlottam és érdekesnek tűntek. Köztük volt a bejegyzés tárgya, az Amnesia is, amire végül a választásom is esett.
2013-as vagyis meglehetősen friss anime mindössze 12 epizóddal. Az alapjául egy játék szolgált (ami meg is látszik a sztorin) és van belőle visual novel is.
A történet meglehetősen kusza, az ember csak pislog és semmit sem ért.
Ismertető saját kútfőből:
A főszereplő lány néhány emléktöredék után egy kávézó kanapéján tér magához és semmire sem emlékszik. Nem tudja ki ő, hol van, és kik azok az emberek, akik körbeveszik. Ráadásul egy furcsa fiú lebeg mellette, akit csak ő lát és hall. A fiú, Orion elmondja neki, hogy ő egy tündér, aki véletlenül a lány lelkébe ütközött, ezért veszítette el az emlékezetét. A főhősnő kénytelen úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy visszaszerezze elvesztet emlékeit. Közben pedig a világ állandóan változik körülötte, mert a háttérben több bujkál, mint néhány elfelejtett emlék...
Ahogy már írtam, a történet meglehetősen kusza. Ezen pedig nem sokat segít a négy helyes srác, akik a főhősnő kegyeibe kívánnak férkőzni és a gyanús fotós idegen, aki sokkal furcsább, mint első ránézésre tűnik.
Nem szeretnék többet mondani a cselekményről, mert akkor valószínűleg sokat árulnék el belőle és estig ezt a bejegyzést írnám. Legyen elég annyi, hogy sokáig nem lehet érteni, mi is folyik itt és legfőképp, hogyan lehetséges ez és miért.
A grafikára nem lehet panasz. Szépen és igényesen vannak megrajzolva a szereplők és a háttér is tetszetős. Az egyetlen furcsasága (a fiúk ruhatárát leszámítva) a szemszínekben van. A szereplők egy részének két élesen elütő szín adja az íriszét, amik közül az egyik általában rózsaszín. Ettől eltekintve azonban megnyerő figurák.
Ha be kellene skatulyáznom egy műfajba, misztikus bishounennek titulálnám. A misztikum adja a keretet, hogy a női nézőknek kedvezhessen. A fiúk természetesen impozáns látványt nyújtanak és mindegyik külön egyéniség.
Shin, Ikki, Toma, Kent
A néző egymás után ismerheti meg őket, jellemüket és kapcsolatukat a főszereplőnővel. A maga módján mindegyik szimpatikus. Shin a tipikus rossz fiú, akibe minden lány könnyen belehabarodik, hiába goromba a modora. Ikki a szívtipró, aki lovagias és saját női rajongóklubja is van. Toma a rendes srác, aki mindig vidám és kedves és akinek csak a főhős boldogsága a fontos. Kent pedig az analitikus zseni, aki nincs épp az emberi kapcsolatok magaslatán.
Minden női néző megtalálhatja tehát a kedvére valót köztük és ha a négy fiú közül mégsem tudna választani, ott a joker jelölt, a rejtélyes hosszú hajú fazon. 
Nekem Kent volt a legszimpatikusabb. Jót mosolyogtam az "udvarlási szokásain" és ő volt az egyetlen, aki megpróbálta megérteni a főhősnőt és a körülötte zajló zűröket.
Apropó főhősnő, akinek az animében el sem hangzik a neve (a készítők amúgy a nem túl fantázia gazdag Heroine nevet szánták neki) elég esetlen karakter. Az elején szimpatikus volt, együtt éreztem vele a sok zavaros kérdés között és alapvetően egy rendes lány. Aztán, ahogy teltek a részek, idegesített. Nem értek egyet Orionnal, cseppet sem tudott megbirkózni az új helyzetekkel, csak sodródott egyik fiútól a másikig. Ráadásul minden augusztus elsején, mintha elfelejtette volna az előzőben tapasztaltakat. Volt hogy a négy fiú közül kettő eszébe sem jutott, nem is próbált beszélni velük. No, igaz a beszéd nem az erőssége. Az utolsó két részen kívül könnyedén meg tudom számolni, hányszor nyögött ki hangosan egy épkézláb kerek mondatot. Nem lett a szívem csücske.
Orion ellenben egy aranyos figura, nagyon kedveltem.
Szóval ez egy karakterközpontú anime, ahol szinte minden a részletekben rejlik. Megdolgozza az ember agyát és fantáziáját, ahogy értelmet próbál keresni a furcsa dolgokban. Én legalábbis sokat töprengtem közben, hogy összerakjam a szálakat.
Aztán a végkifejlet megmagyarázott mindent, bár nem vagyok épp elégedett vele. A legutolsó jelenet azonban kárpótolt, Heroine pont azt kapta az ajtó mögött, amire számítottam.
Meg kell még említenem a zenét, amit nagyon jól eltaláltak. Tökéletesen passzolt az anime hangulatához és az opening különösen ütősre sikerült.
Összességében tehát egy érdekes, de kusza anime. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de kedvencem sem lett. 
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha sokáig a sötétben kell tapogatózni és azoknak, akik kifejezetten bishounenre vágynak. Aki azonban pörgős akciót és konkrét tényeket szeretne, keressen valami mást.

Ízelítőnek itt az opening: Nagi Yanagi - Zeotrope