2013. szeptember 30., hétfő

Könyves várólista VIII.

Ismételten eljött egy újabb hónap vége, vagyis itt az ideje a könyves rovatnak. Szeptember lezárásaként így számba veszem, milyen könyvek csücsülnek a polcaimon olvasásra várva. Meglehetősen vegyes és népes a kínálat, összesen 12 kötet:

Kölcsönkönyvek:

George R. R. Martin - Sárkányok tánca
Ez a könyv már egy ideje tanyázik a várólistámon. Csupán egyetlen problémám van vele: vastag. Annyira vaskos könyvecske, hogy például ma sem fért már bele a bőröndömbe, így két hétig még biztosan nem tudom elkezdeni. Pedig ideje volna már visszaadnom...

Könyvtári könyvek:

Sarah Addison Allen - Édes élet
Olvastam már Allen tollából (A csodálatos Waverley-kert) és nagyon tetszett. Szeretem a stílusát és bízom benne, hogy itt is villog majd és talán a hétköznapi csodák hangulata is ismét körbevesz olvasás közben. Szóval nagy reményeket fűzök ehhez a könyvhöz.

Kami Garcia és Margaret Stohl - Lenyűgöző teremtmények
Erre a könyvre már egy ideje vadásztam a könyvtárban. Egyszer ugyanis kiszúrtam a polcon, aztán felszívódott és hosszú hónapokig a színét sem láttam. Hallottam róla jót és kevésbé jót is, a legnagyobb lökést azonban a filmadaptáció adta. Mikor mozikba került, elhatároztam, előbb elolvasom és csak azután nézem meg. Tartom magam a tervhez.

Cynthia Hand - Angyalfény
Trilógia második kötete. Első részt természetesen olvastam, írtam is róla értékelést (Angyalsors) és mivel az elnyerte tetszésemet, pozitívan állok hozzá a folytatáshoz. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a szereplők sorsa és még milyen angyalos meglepetéseket tartogat az írónő.

Lauren Kate - Torment / Kín
Szintén egy trilógia második kötete. Ez is egy angyalos sorozat, ám a sötétebb oldalról megközelítve. Igaz, az első rész (Fallen) hagyott némi kívánnivalót maga után, mégis kíváncsi vagyok. Nem szeretek ugyanis egyetlen kötet alapján ítéletet mondani a sorozatokról. Általában átrágom magam a másodikon is és ha nem látok javulást, vagy romlik a színvonal, akkor mondok felette végső ítéletet. Ez a rész tehát számomra a sorozat nagy próbája lesz.

Jun Mi-Kjong - A vízisten menyasszonya 4.
Egyik kedvelt manhwa sorozatom következő része. Előző három kötetről írtam külön bejegyzéseket (Manga címke alatt a szerző nevére kattintva visszakereshetők) és ahogy ott is megjegyeztem, gyönyörű a rajzstílusa. Persze a történetvezetés sem elhanyagolható, így repesve várom az új fordulatokat.

Larissa Ione - Csábítás
Hirtelen felindulásból elkövetett kölcsönzés eredménye. Megláttam, hogy Egmont Dark könyv, így minden további kérdés nélkül hoztam haza magammal. Hogy ez mennyire volt jó döntés, az a borító alapján kérdéses, de majd elválik. Régen olvastam Egmont könyvet, úgyhogy épp itt az ideje egynek.

Jeaniene Frost - Síri csendben
Cat és Bones vámpírvadász sorozat harmadik kötete. Előző részekről írtam már korábban, a másodikról nem is olyan régen. Eddig nagyon tetszik ez a sorozat a vacak borítók ellenére is. Szórakoztat, megnevettet és kikapcsol, pont amire szükségem van. Sok-sok pozitív előítélettel fogok nekilátni az olvasásnak.

Vacuki Nobuhiro - Ruróni Kensin 2.
Szívemnek kedves mangasorozat második kötete. Az első rész teljesen levett a lábamról (amit korábban az anime is megtett), így szándékomban áll végigolvasni a teljes sorozatot, legalábbis, amennyi megjelent belőle magyarul. 

Saját könyvek:
A rovat előző bejegyzésében is említettem, nem szeretem ismételni magam. Ez azóta sem változott, így a Csokoládés barack most is kimarad. A másik visszatérő vendégről, The Hungry Ghosts azonban szólnom kell pár szót. 
Régóta pihen már a polcomon és újra bele kell rázódnom az angol nyelvbe, így hamarosan, - valószínűleg még a hét folyamán - terítékre veszem. Kihívásra készen várom, milyen is a nyelvezete, mennyire érthető számomra és mennyire kell felfrissítenem a nyelvtudásomat, mielőtt újabb tanulásra adom a fejemet.

Gayle Forman - Hová tűntél?
Friss, szinte ropogós szerzemény. Egyik kedvenc könyvem, Ha maradnék folytatása. Rettentően várom, mennyire hozza magasugró világrekordra hajazó elvárásaimat. Remélem, nem kell csalódnom és talán újra kedvenc könyvet avathatok. 

Ennyi volt a rovat mára, megyek szépen sportórára.
Ezzel a rovattal legközelebb novemberben fogok jelentkezni, mivel az október a kívánságlistámé. Apropó könyves rovatok, fontolgatom egy újabb rovattípus bevezetését, ami rendszertelen időközönként fog jelentkezni csupa-csupa életképpel. Szóval kedves olvasóm, ha nem unod a rovatokat, sőt ha talán még érdekesnek is találod, kattints egyet a bejegyzés alján a Vélemények fülecske érdekes kockájára. Jól jön a visszajelzés, főleg mikor valami újat fontolgatok.

2013. szeptember 26., csütörtök

A vízisten menyasszonya 3.

Legutóbbi könyvtárazásom során boldogan tapasztaltam, végre visszakerült A vízisten menyasszonya manhwa sorozat a polcokra. Valaki ugyanis majdnem egy teljes évre kisajátította ezeket a szép köteteket.
Előző két kötetről írtam korábban (utoljára a második részről még novemberben...) azokkal érdemes kezdeni az olvasást.
A borító ezúttal is impozáns darab Szoa főszereplésével. Vastagságra tartja a megszokott 200 oldalt és igazán semmi panaszom nem lehet rá.
Fülszöveg:
"Humor, dráma és egy cseppnyi horror színezi az eseményeket, amikor az emberi menyasszony, Szoa megpróbálja felfedni az igazságot különös férje állapotáról és arról, hogy mi rejlik az előző feleség korai, erőszakos halála mögött. Míg Huje széptevéssel vonja el Szoa figyelmét, a szörnyűséges istennőt, Murát pedig egyre jobban elönti a féltékenység, az erős akaratú Szoa elhatározza, hogy kideríti, miért kell hatalmas és szeszélyes férjének nappal egy kisfiú testében élnie, és miért csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Szoa lelkiereje és eltökéltsége korábban megmentette a faluját a szárazságtól és az éhezéstől, most pedig egy kiszámíthatatlan elemi istenség ellenében kell összeszednie minden bátorságát és ravaszságát, hogy megtalálja a boldogságot abban az új világban, ahol csapdába esett."
Ez a fülszöveg most nagyon csalóka. Humor alig akad benne és horrort sem találtam a drámai vonal azonban erősödik. Ami pedig Habek kettős életét jelenti, nos Szoa még mindig csak sejti a dolgot, mert a bizonyítékok váratnak magukra.
Nagyon szeretem a rajzstílusát, igényes, részletes és csodálatos. Szoa mindig gyönyörű, akár díszes ruhákban van, akár valami egyszerűben. Habeknek pedig jól áll a morcosság.
Ahogy már említettem, ebben a kötetben a drámán van a hangsúly. Szegény Szoa mindig újabb bajba keveredik pedig gyakorlatilag semmit sem csinál, csak sodródik az istenek ármánykodásával. Vőlegénye pedig nem könnyíti meg a helyzetét, ahogy játszik vele és újra majd újra ellöki magától. Rettentő kíváncsi vagyok, mégis mi jár kedvenc vízistenem fejében, amitől ilyen goromba napi 20 órában.
A múlt persze felsejlik időnként, ami néhol kifejezetten zavaró volt. Nem értettem, hogyan jön ide ez a rész, ki a fene az, akiről olvasok. És itt jön az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a szerző ellen: túlságosan sok szereplőt használ. Alig lehet követni ki kicsoda, mégis mit akar és az újak mindig háttérbe szorítják a régieket, ahogy Huje esetében is történt. Érvényes a régi mondás: "a kevesebb néha több".
Ettől eltekintve azonban nagyon szeretem a fordulatokat, amik mindig váratlan irányba viszik a cselekményt. A függővégeket pedig gyűlölve imádom. Szoa a kötet végén feladta a leckék Habeknek, kíváncsi leszek milyen is az, ha valaki igazán felpiszkálja egy vízisten haragját. Tájfun és szökőár várható...
Szóval még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot és repesve várom a folytatást. Istenekből és ármányból ugyanis sosem elég, főleg ilyen csodálatos köntösben.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első két részt olvasta. Garantáltan nem fog csalódni.

Egy kis korrigálás:
Az első kötetről szóló bejegyzésem végén tévesen 9 kötetesnek tituláltam ezt a sorozatot. Akkor ugyanis még csak a 9. kötetig jelent meg magyarul és nem tudtam, hogy lesz még több is. Időközben azonban megjelent egy 10-es számú könyvecske, így most kicsit jobban utánajártam, hány kötetes lehet. 
Angol nyelvű megjelenésben pedig 14 kötetet találtam. Hogy ez a végleges szám vagy sem, abban nem vagyok biztos, de egyelőre talán nem is érdekes. A magyar olvasók jelenleg az első 10 részt élvezhetik és a következő négyet remélhetik a Vad Virágok Könyvműhelytől. Minden más a távoli jövő zenéje.

2013. szeptember 24., kedd

A szív mechanikája

"Úgy szeretjük egymást, mint két megelevenedett gyufa. Nem beszélünk, lángra gyúlunk!"
Nehéz dolgom van ezzel a könyvvel. 166 oldalnyi mechanikát, csavart, madárhangot, szikrát és szerelmet kellene összefoglalnom mindössze pár sorban, ami nem könnyű feladat.
Ez egy különleges és meglehetősen különc könyvecske. 
Európa Kiadó gondozásában jelent meg, akiknek ezúton is köszönöm az élményt, hogy ilyen ínyencfalatokhoz is hozzájuthatnak általuk a magyar olvasók. 
A borító csodálatos, szeretem a kifejező grafikáját, különösen a kakukkos órát a hátsóborítón. 
Muszáj pár szót szólni az írójáról is, aki hivatását tekintve elsősorban zenész. Talán ezért is van különleges dallama ennek a könyvnek. Ahogy a könyvismertetőben is szerepel:
"Mathias Malzieu francia rockénekes romantikus, fanyar meséjét egyszerű nyelven, bizarr ötletekkel megbolondítva, mintegy fapofával meséli el nekünk – szinte rajzfilm, képregény, ám mégis irodalom."
Valóban kissé bizarr, mégis varázslatos mondatok szerepelnek benne.
Fülszöveg:
"1874-ben, minden idők leghidegebb napján, mikor a paranormális kutyahidegben a szökőkutak is jégcsokorrá dermednek, Edinburghban Madeleine, a bába, gyógyító csodadoktor, a számkivetettek istápolója egy megesett rosszlány gyermekét segíti világra. A veszett hidegben az újszülött szíve megfagy, Madeleine pedig hirtelen ihlettel egy óraszerkezetet ültet be helyette.

A kis Jack selejt portéka, ráadásul különösen kényes is: hogy életben maradhasson, meg kell tanítani, hogyan bánjon a szívével, az ön- és közveszélyes, hegyes mutatókkal, de legfőképpen arra, hogy a szerelem végzetes lehet a számára. Ám az óramű-szívnek sem lehet parancsolni, Jack a leheletfinom Acacia táncosnő rabja lesz, fél Európán át követi, mint az árnyék, megvív érte száz veszéllyel, versenyt fut a könyörtelen idővel, amely belülről emészti…"
Ez a regény lényegében egy szerelmi történet minden hozzávalójával: szikrákkal, rózsaszín buborékokkal, álmokkal és tervekkel, vággyal és szeretettel, féltékenységgel, bánattal és csalódással, illetve jó néhány nem épp megszokott, kissé fura adalékkal, mint egy kakukkos óra.
Jack egy különleges fiú különleges családdal és cseppet sem átlagos szívvel, ami mégsem olyan meglepő, mint első olvasatra tűnik.
Úgy voltam vele, hogy az elején beleéltem magam Jack világába, ahol a gerincek nyikorognak, a falábakba harisnyaminta van égetve és ahol olyan hideg van néha, hogy röptükben megfagynak a madarak. Aztán teljesen elmerültem a szavakban, a különös dallamban, amit egyik mondat fűzött a másik után és egyre csak töprengtem.
Azon agyaltam, miért tartom ezt az egész különc világot valahol mégis ismerősen átlagosnak. Ahogy pedig Jack szerelme kibontakozott rájöttem, óraszív ide vagy oda, ez a történet félelmetesen valóságos. 
"Mitől félek? Tőled, azaz magamtól nélküled."
Ha eltekintünk a különleges szóhasználattól és a szereplők furcsának tűnő tulajdonságaitól pont azt kapjuk, ami a szerelmet jelenti legyünk bárhol. A szív, akár hús és vér, akár fa vagy épp fém, ugyanúgy szeret, ugyanúgy epekedik és ugyanúgy törik össze, ha a kulcsa nem megfelelő kezekbe kerül, sőt néha még akkor is. Jack érzelmei így teljesen átérezhetők, félelmei akár jogosak akár nem, megérhetők és bánata az olvasó bánata is egyben.
Többet nem is írnék a cselekményről, mivel ahogy már mondtam, egy szerelmi történet semmi más, mégis egy csillagcsücsökkel több.
Ez a több pedig a gyönyörűen összeillesztett szavak mögötti tartalomban rejlik.
"A szerelmi bánat olykor szomorúságszörnyekké változtatja az embereket."
Tele van nagyszerű gondolatokkal és az élet igazságaival. Mazsolázni lehet belőlük fejezetről fejezetre. Ritkán szoktam ceruzával és cetlivel a kezem ügyében olvasni, mivel általában sikerül megjegyeznem az oldalszámot, ha valami tetszetős mondatra bukkanok, amit feltétlenül ki kell írnom. Itt viszont volt miből válogatni, így kénytelen voltam oldalszámokat jegyzetelni.
"Egyszer minden elmúlik az életben, tudod? Mindig meggyógyulunk, még ha időbe telik is."
A könyv dallama pedig nem csak a léleknek lehet muzsika ezekkel a szép  gondolatokkal, hanem az agynak is, ahogy mindent átértelmez. Fantáziával és nyitott szívvel kell olvasni ezt a könyvet, hogy a kakukk szabadon járhasson közben az ember mellkasában ki és be.
"Amikor a felnőttek bekavarnak, az ocsmányság mindig hatványozódik."
Összességében tehát tetszett, jó volt olvasni és megismerni. Nem igazán tudom mihez hasonlítani, amolyan kedves különc könyvecske.
Ketyegő szívvel ajánlom mindenkinek, aki próbálja megérteni a szív mechanikáját, aki ínyencségre vágyik és szeret furcsa képeken agyalni, hogy mögöttük megláthassa a fogaskerekek csupasz vasát. Azt azonban senkinek sem garantálhatom,  hogy tetszeni fog, ahogy a szerelmet sem lehet garantálni, csak remélni, óvni és bízni benne.
"Hiába ismerem már az igazságtalanság tudatát, soha nem fogom megszokni. Sőt, minél nagyobb vagyok, annál jobban fáj."
Végére hoztam egy dalt, Arthur dalát  Oh, When the Saints! 


2013. szeptember 21., szombat

Egy magyar regény

Kristen adta kölcsön ezt a könyvecskét, amit a Könyvfesztiválon zsákmányolt. (Megszerzésének körülményeit már abban a bejegyzésben felvázoltam, így nem ismételném magam. Legyen elég annyi, hogy én is szemeztem vele, ám végül a Puszták mellett döntöttem.)
Az alcím az, ami igazán megfogott: "Minden nagy író mögött áll egy kisasszony" Hangzatosnak és izgalmasnak ígérkezik, nem igaz? Nos, így elolvasva a könyvet, inkább csalinak és beetetésnek tűnik, legalábbis engem horogra akasztott vele és bedobott a vízbe.
Libri Kiadó munkája, egyszerű, mégis bájos borítót kapott, a külsőségekre így nem lehet panaszom. Zsebkönyvnek is elmenne a maga 174 oldalával, akár egyetlen lélegzetre végig lehet olvasni.
Fülszöveg:
"Megengedheti-e magának Móricz Zsigmond, a nemzet nagy írója, hogy egy kis lelenccel, egy kis utcalánnyal hozzák szóba? – hangzik el Barna Dávid első regényében a kérdés, mely aztán szalonokban, kávéházi asztalok között és garniszállók folyosóin visszhangzik tovább, hogy végül a könyv fiatal szerzőjének személyes családtörténetét is meghatározza. A könyv egyszerre vallomás, korrajz, és képzeletbeli portré egy íróról és szeretteiről, akiket ismerni véltünk de leginkább se több, se kevesebb, mint egy magyar regény, a kortárs magyar irodalom váratlan felfedezettjének lenyűgöző küzdelme és párbeszéde egy örök klasszikussal."
Móricz Zsigmondot mindenki ismeri, így ez a pár soros ismertető egy újabb mézes madzagnak is tekinthető főleg az írók magánéletére kíváncsi olvasók számára. Nos, én nem tartozom ebbe a kategóriába, engem egy írónak csupán az ujjai érdekelnek, amivel így vagy úgy papírra veti a sorokat. Az, hogy ezt egyedül egy szobában kuksolva, egy zsúfolt kávézóban ücsörögve, a metrón firkálgatva, vagy selyemtakarón hat kéjhölgy csupasz hátsóján egyensúlyozó tollal teszi, teljesen hidegen hagy. Ez ugyanis szerintem az író magánügye, aki még ha világhírű is, akkor is csak egy ember a sokból emberi tulajdonságokkal és élettel.
Épp ezért ebben a furcsán kusza regényben nem igazán kötött le a nagy író szaftos szerelmi élete. Szívesebben olvastam volna mondjuk a könyv szerzőjének sorsáról, vagy a családjáról, ami amúgy az elején felvezetésként felbukkant és maradt lógva a többi fejezet között.
Barna Dávid jól bánik a szavakkal, ezt el kell ismerni, mivel bármennyire is kusza ez a regény, mégis gördülékeny és olvastatja magát. Azt azonban már nem tudom, mit is akart kezdeni vele.
Ahogy már írtam, az elején egy kis önéletrajz olvasható zsidósága kihangsúlyozásával, aminek nem sok köze van Móricz Zsigmondhoz. Oké, a nagyanyja dedikáltatta egyik könyvét és a versein nőtt fel, de ezzel cseppet sincs egyedül az országban, sőt. 
Aztán jön a lényegi rész, vagyis a hatásvadász tartalom, mert én annak éreztem. Pletykákra és feltételezésekre építkezve mutatja be a nagy író kései szerelmét, amivel nem is lenne baj, ha volna értelme. Szerelmi légyottjai által nem kerülünk közelebb Móriczhoz, nem ismerjük meg jobban, sőt valahogy még azonosítani sem tudjuk az irodalmi munkája alapján kialakult képpel. Egy öregúr története ez az öregség, a magány és a hétköznapok profán világával szegélyezve. Talán meg kellett volna döbbennem, ahogy a regény terjedelméhez viszonyítva részletes pásztorórákat olvashattam az idős író és egy fiatal fruska között, én mégis csak a szemöldököm húzogattam egyre feljebb és agyaltam, hogy ez engem miért is érdekel. Nem jöttem rá...
A cselekmény, ami évek, napok, hónapok foszlányaival és teljesen érdektelen, már-már felesleges leírásokból áll, nem ad egész képet. Kicsit se füle, se farka tehénre emlékeztet, aminek, ahogy mind tudjuk, nem tanácsos meghúzni a farkát. A szerző mégis meg-megcibálja kicsit tesztelve olvasói éberségét, vagy inkább felrázva őket, hátha bealudtak a részletesen leírt étkezéseken. Értem itt a teljesen oda nem illő sorokat, mikor például a szálloda felé menet megjegyzi, hogy mi a helyzet a Közel-Keleten, aminek sem a cselekmény sem a regény ideje szempontjából semmi jelentősége. Mintha csak azt kérdezné: "Figyelsz még? Vagy már a tévét lesed?" Az impozáns szőlőportréról nem is beszélve, ami bár esztétikus, mégis nagyon fura volt. Érdekes, hogy ezek a nem oda illő dolgok jobban megmaradtak, mint Zsigmond bácsi magánélete. 
A könyv vége pedig nem sokat segít ezen a katyvaszon, nem fűzi össze a szerző életrajzi megjegyzéseit, a szőlőt, Móricz Zsigmond felvázolt képét a köztudatban élővel. Ez pedig nem könnyíti meg a könyv megértését és megítélését.
Összességében tehát ez egy kusza regényfoszlánycsokor, ami nem igazán tudom, mit is akar pontosan mondani. Én legalábbis nem találtam benne olyan üzenetet, amiért azt mondanám, érdemes volt elolvasni.
Azoknak ajánlom, akiknek sok a szabadideje és nem tudják, mit olvassanak, ez meg kéznél van. Móricz Zsigmond rajongói viszont csak saját felelősségre vegyék kezükbe, legalábbis ha nem kíváncsiak kedvenc írójuk idős kori szexuális életére. 

2013. szeptember 20., péntek

Karó és sírhant

Cat és Bones vámpírvadász sorozat második kötete, ami még mindig csúnyácska borítót kapott. Igaz, ezúttal legalább a női olvasóknak kedvezve férfimodell került rá, én mégis úgy gondolom, az eredetivel jobban jártak volna a magyar olvasók is.
A sorozat első kötetéről, Félúton a sírhoz már írtam korábban, azzal ajánlott elkezdeni az olvasást. 
Kicsivel több, mint 300 oldal és a kötet végén most is akadt néhány ízelítő a kiadó többi könyvéből. Molyon még a ranglistára is felkerült, mivel jelenleg a 72. legjobb romantikus és a 92. legjobb fantasy könyv.
Ennyit a statisztikákról és külsőségekről, jöjjön a fülszöveg és a tartalom:
"Cat miután leszámolt egy veszedelmes emberkereskedő bandával és fájdalmas búcsút vett vámpír szerelmétől, új névvel és személyazonossággal él tovább. Az FBI egyik különleges és szupertitkos csoportjának vezetőjeként küzd a gyilkos vámpírok ellen. Minden oka meglehetne az elégedettségre, de a sötét múlt árnyai újra kísérteni kezdik. Megváltozott élete új szerelmet is tartogat, ám egy esküvőn váratlanul ismét Bones mellé sodródik, akinek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor… "
Az előző kötet befejezése óta 4 év telt el, ami alatt Cat felépítette új életét, mint FBI ügynök és összetartó csoportot hozott létre az elkanászodott vámpírok ellen. Bonest viszont nem sikerült száműznie a szívéből és itt kezdődik ez a rész.
Cat továbbra is szimpatikus főhősnő, mivel vagány, jó humora van és emberi, ahogy időről-időre elkövet kisebb-nagyobb hibákat. Szerettem olvasni róla, új életéről, különösen mivel egyedüli nőként állt helyt az FBI férfitöbbségében. 
Fura, de míg Bones meg nem jelent, nem tudtam, hogy hiányzik. Pedig tényleg hiányoltam, még a becézgetéseit is. Már cseppet sem zavart, hogy Cicuskának vagy Szivinek hívta Catet, mert illik hozzá. A fülszöveg alapján azt hittem, valami csúnya és véres bajba keveredett, azért van szüksége a félvámpír vöröskére, de aztán rá kellett jönnöm, nem erről van szó. Bones kétség kívül szereti Catet, ahogy az első könyvben is szerette és ez megalapozza a könyv romantikus vonalát.
A hangsúly pedig továbbra is inkább az érzelmeken van, mint a testiségen, bár a két főhős nem egyszer köt ki a hálószobában. A cselekményt azonban még a végén kicsit részletesebb és szaftosabb ágyjelenet sem akasztja meg, mivel mindez belesimul a sztoriba. A részletezést különben sem vitte túlzásba az írónő, aminek örültem.
A könyv így az erőteljes szerelmi szál mellett akcióban és verekedésben is gazdag maradhatott. Cat munkája nem könnyű, akkor sem ha épp Bones fedezi. A vámpírok világa pedig sokkal bonyolultabb, mint első ránézésre gondolná a dobogó szívű ember. 
eredeti borító
Ebben a részben is akadt egy-egy hétköznapi mellékszereplő, ami tovább színezte a történetet. Az esküvő jelenete tőlük vált kifejezetten szórakoztatóvá. Bár szerintem Noah el lett hanyagolva, ami tekintve Cat érzelmeit vagy inkább azok hiányát nem annyira meglepő, mégis megérdemelt volna picivel több figyelmet a srác.
A második kötet egyik nagy erőssége, hogy ebben végre fény derül Cat apjának kilétére, akire már minden olvasó az első könyv eleje óta rettentő kíváncsi volt. Többet azonban nem árulhatok el róla és a cselekményről, olvasson mindenki utána.
Összességében azt mondhatom, jó könyv ez is, mint az előző. Izgalmas, szórakoztató és fordulatos. Frost ráadásul remekül érzi, mikor kell húzni az olvasó idegeit és mikor nem. Nagy piros pontot érdemel, amiért megállta, hogy ismét elsüsse az előző kötet befejezésének lezárását és inkább vett egy mély levegőt, egy marok fantáziát és továbblendítette Cat és Bones kapcsolatát és életét megtartva ezzel olvasói kíváncsiságát.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szórakoztató vámpírtörténetre vágyik. Szigorúan az első könyvvel kell kezdeni az olvasást, akinek pedig az tetszett, nem fog csalódni ebben sem.
Kíváncsian várom, a harmadik kötet, Síri csendben milyen kalandokat hoz majd a vámpírvadász párosnak.

2013. szeptember 19., csütörtök

Pillangó a szélben

Muszáj egy helyzetjelentéssel kezdenem dühöngéssel és kínos kacagással egybekötve.
Nos, talán néhány olvasómnak feltűnt, hogy nem született új bejegyzés, pedig a Moly-alkalmazás szerint olvasok továbbra is rendületlenül, sőt akik esetleg más úton-módon kívántak kapcsolatba lépni velem az internet szövevényén át, problémába ütköztek. 
A helyzet ugyanis az, hogy tele a hócipőm a kollégium internetszolgáltatásával. Három éve olyanok vagyunk mint a rossz házasok,  időről-időre marakodunk, ő sztrájkol, én meg puffogok felállásban. Most viszont nagyon kihúzta nálam a gyufát, mivel múlt hét péntek óta szakított velem, pontosabban a szobámmal: az egész kollégium területén kizárólag a szobámban képtelenség fogni a wifit, pontosabban csak nekem, mert Szobatárs jóban van vele, őt szereti. 
Szóval most épp a porta feletti galérián ücsörgök a három szék közül a legkényelmesebbiken (másik opció a lépcső lett volna...) hogy végre valahára kiírhassam magamból legutóbbi olvasmányomat. 
Be kell ruháznom egy mobilnetre mert ez áldatlan állapot... (Nem kapom meg a könyvrendeléses értesítéseket, az elmaradó óráról a híreket, a kötelező olvasnivalót és szimplán el vagyok vágva a szociális virtuális szférától.)
Ennyit a nyafogásról, most rátérek a könyvre, mielőtt lemerül az aksi, mert konnektor véletlenül sincs a közelben...

Mindig kell egy kis kelet az olvasmányaim közé. Így vetettem szemet a könyvtárban erre a vékonyka könyvre. Csupán 164 oldal, ami a Trivium Kiadó gondozásában jelent meg. 
A cím tetszetős, de a borító kevésbé. Nekem nem igazán tetszik ez a merengő kimonós nő a sok műmolylepkével, ennél igényesebbet is találhattak volna.
Fülszöveg:
"Simoda kis halászfalu Japánban, a 19. század második felében. A falu szegény lakóinak legfőbb gondja az évenként lecsapó tájfun. Most azonban a történelem vihara is rájuk zúdul. Itt száll partra az amerikai hadiflotta, és az ország megnyitását követeli. Konzulátus nyílik, s az élére az idős vörös óriás, Towsend Harris kerül. Az anyák féltik leányaikat a hús örömeit követelő „idegen ördögöktől”.
A túl szépnek született Okicsi meggondolatlanul a főutcán megy haza a fürdőből, Harris megpillantja, és tűzön-vízen, vőlegényen átgázolva magának követeli. A sógun elfogatja a lányt, aki végül az erőszaknak engedve a konzul ágyasává lesz. Így Japán is előnyösebb feltételeket csikarhat ki Amerikától. A falu lakóit ez legkevésbé sem érdekli. Az ő szemükben Okicsi szajha, az idegen ágyasa.
Az érzékeny Okicsi életét derékba töri, hogy néhány évig a konzul használja, majd hazaköltözésekor mint kidobható szemetet elhajítja. Távozása után becsületesen, önállóan szeretne élni régi nagy szerelmével. Egy nőnek azonban nem bocsátanak meg egykönnyen a férfivilágban, és a múlt szorítása mindennél erősebb.
Pontos és alapos korrajz ez a regény is, akárcsak a 2010-ben megjelent Japán rózsa. Néha egy-egy finom hasonlat futama a sorok között, mintha Okicsi pengetné bánatosan szamiszenje húrjait.
Megérzések, jósálmok, hiteles japán misztika, egy túlérzékeny, képzelgésre hajlamos lélek nem e világi fogódzói az olvasó lelkét is mindvégig megpengetik."
Nem igazán tudom, mit is vártam pontosan ettől a könyvtől, az azonban bizonyos, sokkal többet, mit amit nyújtott.
Az írónő stílusa cseppet sem nyűgözött le. Nem kedvelem, mikor célzatos utalásokkal van tele a szöveg (pl: De akkor még nem sejtette, hogy.. Ha tudta volna, hogy...) itt pedig akad belőle bőven.
A hátteret valós környezet és valós személyek adják. Tényleg élt egy Townsend Harris nevű amerikai konzul, ettől azonban még nem kell vasóságként tekinteni erre a romantikusnak szánt történetre. Okicsi gondolatai ugyanis csupán az írói fantázia gyermekei. Ráadásul nem sokat mond el az adott korról. Nincs rendesen kibontva a konzulátus funkciója vagy akár mindennapi élete, sőt még a jelentőségére is csak rövid utalás van. Korrajznak így számomra gyenge lábakon áll. 
Azért tituláltam csupán romantikusnak szántnak, mivel nálam nem érte el ezt a hatást. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, nem tudtam izgulni értük, csak sztoikusan szemléltem, ahogy a szerelem és más érzelmek nevében hagyták kisiklani életüket.
Félreértés ne essék, cseppet sem fogom a vádaskodó és képmutató falu lakosságának pártját, viszont megértem őket. Ez volt az elfogadott, ha úgy tetszik jól bevált viselkedésforma a részükről. (Persze eléggé túlzottan kihangsúlyozva a végére nagy pálfordulással drámainak szánva.) Csak azt mondom, hogy ez a történet tipikusan olyan, mint sok ezer másik romantikus sztori, amit egy jól időzített lányszöktetéssel meg lehetett volna oldani. Természetesen itt sem tették meg és ebből lett a dráma, siránkozás, megbánás és keserűség áradata.
A legnagyobb problémám mégsem a stílus vagy az általam megkedvelhetetlen karakterekkel volt, hanem a mondanivaló teljes hiányával. Vártam a csattanót, a mondanivalót, az üzenetet és nem kaptam meg.
Okicsi a falu érdekében áldozta fel életét (pontosabban élete pér évét a többit saját hülyeségből vesztegette el) mégsem maradt meg az erkölcsi fölénye a falubeliekkel szemben. Elhagyta magát és szinte tényleg olyanná vált, mint amilyennek a falusiak tekintették. Ráadásul egy fűszálat sem tett keresztbe a saját boldogságáért, pedig tucatnyi lehetősége lett volna rá. Mikor pedig az élet mégis úgy hozta, boldog lehet kicsit, eldobta magától.
A könyv így szerintem nem romantikus, hanem nyomasztó. Nekem legalábbis nem lett tőle jobb kedvem, sőt. Összességében így azt kell mondanom, nem tetszett, nem vesztettem volna sokat, ha kihagyom.
Csak azoknak ajánlom, akik rajonganak a japán szerzők iránt és szeretik a Rómeó és Júlia típusú tragédiarománcokat. 

Kiegészítés:
Az írónőnek megjelent egy másik regénye is magyarul, szintén a Trivium gondozásában, Japán rózsa címmel. Mivel Kimura Rei írói stílusa nem nyerte el a tetszésemet, nem valószínű, hogy megpróbálkozom vele. Mégis a fülszöveg alapján talán jobb lehet, mint ez a pillangós könyvecske. Szóval aki Kimura Rei tollából akar olvasni, szerintem kezdje inkább a másik könyvvel. 

2013. szeptember 13., péntek

Káosz

Lauren Oliver Delírium-trilógiájának második kötete. Az első részről már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást. Azt azonban el kell mondanom, a második kötet sokkal jobbra sikerült, így bár a Delíriumnál voltak fenntartásaim, a Káosz eloszlatta őket. 
Rögtön rá is térek, mire gondolok pontosan, de előbb a szokásos paraméterek.
Három és félszáz oldal a Ciceró Kiadótól megszokott nagyobb betűtípusban, így könnyedén végig lehet olvasni, főleg mivel nehéz letenni. 
A borítóra ezúttal is egy hölgy közeli arca került, ami talán az írónő védjegyének is tekinthető. Míg az első résznél a piros szín dominált, addig itt a narancs kapott helyet. Bevallom, nekem nem igazán tetszik ez a borító, mert bár az első köteté passzolt Valentin napot idéző hangulatával a könyv témájához, ez a borító csak úgy van és nem mond nekem semmit. 
Fülszöveg, ami igazából egy kiragadott részlet a könyvből, de cseppet sem bánom:
"− Szóval korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: − Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél.
Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul.
− Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid… elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik."
Nem véletlenül nem kapott "rendes" fülszöveget, a cselekményről ugyanis nagyon nehéz úgy írni, hogy ne szólja el magát az ember. Épp ezért, aki még nem olvasta az első könyvet, de szándékában áll, az most hagyja abba az olvasást. 
Innentől spoiler veszély!
Ahogy már a bejegyzés elején elmondtam, amit a Delíriumban hiányoltam, azt most megkaptam. Ez a könyv ugyanis a disztópiák lázadó oldalát mutatja. Lena megismeri a valóvilágot, ami a kerítésen túl húzódik, hogy milyen szeretni, gyűlölni és küzdeni, egyszóval milyen igazán élni.
Az írónő stílusa még mindig tetszetős, szeretem ahogy fűzi a szavakat, a leírásait. Itt ráadásul nagyszerűen rakta össze a cselekményt két időszálra osztva. Az akkor és a most váltakozása remek húzás volt. Kicsit tartottam tőle, hogy a Vadonban töltött idő majd lassúvá és vontatottá teszi, ám ezzel a kettősséggel eloszlatta aggályaimat. Egyrészt megtudhattam, hogyan boldogult Lena a Veszettek között, miközben azt is olvashattam, a kötet jelenében, hogyan teljesíti lázadó feladatát immár teljesen Veszetté válva. Ez pedig felpörgette a cselekményt állandó fejezetfüggővégeket produkálva, még inkább letehetetlenné téve a könyvet. Szóval nagy gratuláció az írónőnek az ügyes húzásért.
Míg az első kötet csak rejtve, utalgatva mutatott rá a diktatúrára, addig itt szinte gyomorszájon vágja az olvasót. Ebben a világban ugyanis nincs szabad akarat, csak a tömeg nyomása, a társadalmi elvárások mindent átható mivolta és a zombilét. Aki pedig ellenszegül, gyorsan egy műtőben, börtönben vagy akár kivégzőosztag előtt találja magát. Mégsem ez volt az a rész, ami számomra igazán jó disztópiává tette ezt a kötetet, hanem az ellenállók (vagy nevezhetjük Veszetteknek, Fertőzötteknek) élete. Ahogy kiderült, a szabadságnak is megvan az ára, a kitaszítottság sem jelent könnyebb utat, sőt. Lena visszaemlékezései (akkor fejezetek) így meglehetősen szomorúak, tele gyásszal és haraggal. No, nem mintha a jelen (most fejezetek) kevesebb nehézséget hoznának a szereplők számára.
A könyv tehát izgalmas, tele elfojtott indulattal, haraggal a rendszer iránt és az élet apró örömeivel, mert néha egy kád forróvíz és egy picike szappan maga a megtestesült mennyország. A cselekmény így jól fel van építve, bár számomra egy mozzanatot leszámítva kiszámítható volt. 
Nem tetszett volna azonban ennyire, ha Lena karaktere nem teszi fel a pontot arra a bizonyos i betűre.
Lena szerethető főhős, én legalábbis kedveltem (az első köteteben is) és könnyedén átéreztem a helyzetét. Sokszor sajnáltam szegényt, amiért folyton kifordult sarkából a világa és sokszor irigyeltem a kitartását és erejét. Lena ugyanis egy erős lány, hiába nőtt fel a rendszer naiv követőjeként, hiába tört össze lelkileg Alex elvesztése miatt és hiába szövöget néha még mindig naiv elképzeléseket. Egyszerűen értettem őt, amivel megadta a disztópia velejét. Nagyon jó volt nézni, ahogy felnőtt, megértette a rendszert, elfogadta a továbblépést, küzdött az elveiért és a végén kiállt szinte az egész világ ellen, hogy követhesse a szívét.
A Veszettek, vagy hívjuk inkább lázadóknak őket, szintén szimpatikus figurák. Holló is egy erős lány, mégis néha úgy éreztem, van amit még ők sem értenek a világgal kapcsolatban. Tudom én, hogy sanyarú körülmények között az ember csak magára számíthat, mégis több összetartást és közösségi szolidaritást vártam volna tőlük. Persze egy olyan világan élnek és nőttek fel, ahol az ember még a saját gondolataiban sem bízhat, így megértem az összetartás korlátozottságát.
Tetszett, hogy egyre több dologra derült fény a hatalom háza tájáról, erről pedig Julian is gondoskodott, aki szintén könnyen megkedvelhető szereplő. Bírtam a srácot, bár nálam minden könyvszerető fiú plusz pontokkal indul.
A könyv befejezése óriási és kínzó függővég, bár annyira tudtam, hogy ez lesz....
Összefoglalva tehát egy pörgős, izgalmas és fordulatos (bár a csavarok elég kiszámíthatóak) könyv, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint az első kötet. 
Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki olvasta a Delíriumot és azoknak is, akik még nem, de szívesen olvasnának egy ötletes disztópiát. 

Kiegészítés:
A harmadik és egyben befejező kötet Rekviem címmel már elérhető magyarul. Nagyon szeretném már megkaparintani, mivel tényleg kínzó a Káosz függővége és rettentő kíváncsi vagyok, hogyan végződik Lena története.
Az írónő amúgy kiegészítő könyvet is írt ehhez a trilógiához: egy novelláskötetet Delirium Stories címmel, ami három mellékszereplő történetét meséli el. Név szerint Annabel (Lena anyukája), Hana (Lena gyerekkori barátnője) és Raven (vagyis Holló) életébe enged egy kis bepillantást. Ennek magyar megjelenéséről csak annyit tudok, hogy a Ciceró Kiadó tervezi, ám a mikor még kérdéses.

2013. szeptember 11., szerda

30 napos Trónok harca kihívás

Kedvelem a 30 napos kihívásokat, így mikor Molyon felütötte a fejét egy újabb, méghozzá George R. R. Martin könyvsorozatához kapcsolódóan, nem haboztam jelentkezni. 
Szorgalmasan válaszolgattam is mind a 30 kérdésre és mivel ma elfogytak, gondoltam, összefoglalom őket egy blogbejegyzésben, hogy maradandóak legyenek. Íme:

1.nap : Kedvenc férfi karakter? 
Nehéz kérdés, mivel több kedvenc karakterem is van, de legyen Havas Jon. Őt már az első kötetben megszerettem és azóta töretlen a vonzalmam. Könnyedén tudtam azonosulni vele.

2.nap : Kedvenc női karakter? 
Daenerys Targaryen, mert egy ijedt kislányból céltudatos, erős nővé vált. Inspiráló karakter.

3.nap : Ha választhatnál, hol élnél a Trónok Harca világában? (pl. Braavos, Égikert stb.) 
Deres a legszimpatikusabb hely, mert inkább fázom, mint elolvadok a hőségtől. No, meg persze szeretem a havat, megnéznék egy istenerdőt és ott élnek farkasok is. Kell ennél több? ^^

4.nap : Kedvenc nemesi ház? 
Lannister-ház, mert ennyi elvetemült, számító és mégis összetartó alakot ritkán látni egy vérvonalon belül.

5.nap : Kedvenc jelenet a könyvekből? 
Nehéz kérdés. Nem tudnék egy-egy jelenetet konkrétan kiemelni, inkább azt mondom, hogy minden olyan rész, ami megdöbbentő, véres és egy főbb szereplő halálával jár.

6.nap : Melyik karakter halálát kívánod a legjobban? 
A Varjak lakomáját olvastam utoljára, ennek függvényében a választottam: Cersei. Jelenleg őt utálom a legjobban, mert kiábrándított az ostoba viselkedésével és megérdemelte, hogy a saját csapdájába esett. Plusz akit korábban szívesen megölettem volna, az már halott. :D

7.nap : Kinek szurkolsz, hogy végül a Vastrónusra ülhessen?
Daenerys Targaryen, hajrá sárkányok!

8.nap : Kedvenc várkastély? 
Királyvár, mert kész labirintus és tele van rejtett folyosókkal meg zugokkal. Az ember eltűnik a falban és nem tudhatja, hol köt ki… Izgalmas, patkányok ide, vagy oda, kipróbálnám.

9.nap : Melyik volt az a jelenet, ahol nagyon kiborultál az íróra? 
Szinte mindig értékelem a csavarjait és a váratlan haláleseteket akkor is, ha az áldozatot pont kedveltem. Néha ugyan sajnálom, hogy ennyit gyötri szegény szereplőket, de ez a könyv már csak ilyen, így és talán ezért szeretjük. Szóval Martin eddig nem borított ki, talán csak egy mozzanat van, ami böki a csőrömet, hogy feltámasztott egy bizonyos nőszemélyt. Amúgy sem szeretem a halálból visszatérő alakokat, neki pedig cseppet sem tett jót a túlvilági látogatás. Aki halott, maradjon is halott.

10.nap : Melyik szereplő bőrébe bújnál szívesen?
Egyikbe sem, mert mindenki megszívja előbb vagy utóbb vér- és végtagvesztésekkel egybekötve. :D

11.nap : Sárkány vagy rémfarkas?
Sárkány, sárkány, sárkány! Sárkánymániás vagyok.

12.nap : Melyik két karaktert látnád szívesen harcolni? 
Nem jutnak eszembe olyanok, akiket szívesen összeugrasztanék egy-egy karddal. Amúgy Arya és Jaime harci szelleme tetszik a legjobban, szóval ha ők épp elvernek valakit, az nekem tökéletesen megfelel. Egymásnak viszont nem ugrasztanám őket, mivel nincsenek egy súlycsoportban.

13.nap : Ha egyetlen embert feltámaszthatnál a halott szereplők közül, ki lenne az? 
Robb, mert hiába hozott egy-két rossz döntést, akkor is jelentős tényező volt a trónért folyó harcban és szerettem volna, ha még sokáig az is marad.

14.nap : Kedvenc idézet?
Királyok csatája:
„– Az alvás jó – bólintott Tyrion. – A könyvek pedig még jobbak.”
15.nap : Legidegesítőbb karakter?
Sansa. Stark vér ide vagy oda, ő egy buta liba.

16.nap : Kedvenc nemesi címer? 
Legyen a Stark-ház címere, mert a sárkányok mellett a farkasokat is nagyon szeretem és a Lannister oroszlán elég csúnyácska.

17.nap : Kedvenc pár? (lehetnek olyanok is, akik amúgy a könyvben még csak nem is találkoztak) 
Jaime és Brienne. Nem áll szándékomban összeboronálni őket, egyszerűen csak jó hatással vannak egymásra, kedvelem a veszekedéseiket és szerintem ők alkotják a legjobb párost a sorozatban.

18.nap : Melyik házhoz tartoznál legszívesebben?
Szívesen lennék Stark csemete, akkor talán nekem is jutna egy rémfarkas.

19.nap : Ki a kedvenc a Starkok közül? 
Havas Jont most nem számítom ide, mert már így is nehéz dönteni. Arya vagy Bran. Arya igazi túlélő típus, harcos jellem, aki bár egyre sötétebb karakter, nagyon-nagyon kedvelem. Bran pedig egy rejtvény. Hatalmas lehetőségek tárháza a srác és még szimpatikus is. Nem tudok dönteni kettejük közül…

20.nap : Ki a kedvenc a Lannisterek közül?
Tyrion, mert őt nem lehet nem szeretni. Imádom a humorát.

21.nap : Csatlakoznál az Éjjeli Őrséghez? 
Nem, mert nekem ott túlságosan sok lenne a szabály és a kötöttség, amit nehezen viselnék. Plusz hamar lefagynának az ujjaim. :D

22.nap : Kedvenc Szabad Város? (pl. Pentos, Myr stb.) 
Bravos, mert nyitott (minden vallásnak van temploma) és a sok csatornával Velencére emlékeztet, Velence pedig különleges.

23.nap : Ha egy szóval kéne jellemezned George R.R Martint, mi lenne az? Pszichopata és ezt bóknak szántam. :D

24.nap : Mi a véleményed a könyvekből készült sorozatról? 
Előbb láttam a sorozat első évadát, minthogy elkezdtem volna a könyveket és azóta is nézem az olvasás mellett. Szerintem nagyon jó munkát végeztek vele, a szereplőket eltalálták, a látvány lenyűgöző és különleges hangulata van. Kiváló adaptáció.

25.nap : A tévésorozatban melyik karakter az, akinél szerinted a színészválasztás telitalálat lett? 
Nekem mindegyik telitalálat. Egyiknél sem érzetem, hogy „Hé, ő nem ilyen volt a könyvben!” az apróbb eltérések pedig cseppet sem zavartak, szóval minden elismerésem a színészeké.

26.nap : A tévésorozatban melyik karakter az, akinél szerinted a színészválasztás pocsék lett?
Lásd 25. nap…

27.nap : Melyik a kedvenc rémfarkasod? Egyértelműen Szellem, mert cseppet sem hasonlít a testvéreire, igazi egyéniség.

28.nap : Kedvenc fanok által készíted videó?
Nincs. Ritkán szoktam fanvideókat nézegetni.

29.nap : Kedvenc zenefeldolgozás a könyvekhez? 
Nagyon szeretem a filmsorozat zenéit, a betétdalt és minden felcsendülő dallamot. No, de mivel a könyvekhez szorosan kapcsolódó dalt kell választani, azt mondom a Castamere-i esők a kedvencem.


30.nap : Legviccesebb jelenet? 
Nehéz kérdés, mert sok olyan mozzanat volt, ahol kuncogtam főleg Tyrion beszólásai miatt. Hirtelen viszont csak a legutóbbi kedvenc jelenetem ugrott be, mikor Brienne kisegíti Jaime-t az asztalnál:
Nagyon szeretem ezt a párost! :)

2013. szeptember 10., kedd

Démonnapló 6.

Szeptember van, megkezdődtek a tanórák, vagyis ismét az iskolapadot koptatom. Ez pedig nem jelent mást (a szabadidő vészes fogyásán kívül), mint mangák iránti lelkesedésem növekedését. 
Mindig van legalább egy könyv a táskámban, hogy olvasással tölthessem ki az értékes dologtalan perceket. Ez viszont időnként megterhelő tud lenni a vállam számára, főleg ha tankönyveket is cipelnem kell vagy épp épületek között rohangálnom. A megoldás azonban nagyon egyszerű: képregény. Kicsi, kevés helyet foglal a táskában, gyorsan lehet vele haladni és általában véve kifejezetten szórakoztató, könnyed olvasmány. Ideális két óra közötti unaloműzőnek.
Szóval nekiláttam folytatni és persze befejezni a megkezdett manga- és manhwasorozatokat. Közöttük előkelő helyen szerepelnek a Démonnaplók, amik közül ezúttal a hatodik, vagyis utolsó előtti kötet kerül terítékre.
A borítóra a sunyi IV. Raenef került és a vastágsága hozza a megszokott 200 oldal körülit. Fumax Kiadó ezúttal is kiváló munkát végzett.
Fülszöveg:
"Csak olyan démont bánthatsz igazán, akit szeretsz.
Amikor Chris még kicsi volt, a faluját megtámadta egy őrült démonhorda. Rased istenség megkímélte a fiú életét az ostrom során, és kitörölte elméjéből a pusztítás emlékét. De Chris gyűlölete a démonok iránt egyre csak nőtt, mígnem úgy alakult, hogy “éles helyzetben” nyílt alkalma megtámadni egy dé­monnagyurat. Varázserők és indulatok szabadulnak el, midőn Chris harcra kel V. Raeneffel, a létező legtündéribb és legimádnivalóbb démonnagyúrral. Lehet, hogy a győztes ezúttal ténylegesen halálra neveti magát!"
Ez az eddigi akcióban leggazdagabb rész. Elejétől a végéig harcjelenetekben bővelkedik, csak az ellenfelek változnak. Ám küzdelem ide vagy oda, még mindig bohókás egy manhwa. 
Valóban csak attól lehet tartani, hogy egy-egy szereplő halálra neveti magát, annyira vicces, ahogy hadakoznak. 
Mondok egy példát: Chris vs. V. Raenef, komoly csata, lüke pap vesztésre áll, mire varázsigéhez folyamodik, felkavarodik körülötte a por, látványosan elkezd kántálni, aztán csend, mivel már megint elfelejtette a varázsigét...
Ilyen és ehhez hasonló abszurd jelenetek törik meg a harci mozdulatokat nevetésre késztetve az olvasót. Egyszerűen nem lehet komolyan venni ezt az őrült szereplőgárdát, ami így van jól. Erutis és Chris a leglehetetlenebb helyzetekben is marja egymást. 
Ez a rész főleg Eclipse hűségéről szól, hiszen, mint az egyetlen épelméjű és komoly szereplőnek, választania kell a régi és az új démonnagyura között. (Szerintem, senkit sem fog meglepni, végül ki mellett teszi le a voksot.)
V. Raenef pedig cseppet megkomolyodik a végére, bár még mindig cuki a hatalmas szemével és a szégyenlős mosolyával. Elődje, viszont végre kimutatja a foga fehérjét, ami nekem kifejezetten tetszett. 
A rajzolásra továbbra sem lehet panasz. Pont annyi chibi kocka van benne, ami egy bohókás történetben elvárt és egy félkockával sem több. A csatajelenetek rengeteg széllel meg aprított sziklával járnak, ami szintén megszokott dolog az ilyen típusú képregényekben.
A kötet vége függővég, mint mindig, ám ez nem az őrjítő kategóriából való, hanem inkább mézesmadzag, kedvcsináló a hetedik, befejező kötethez. 
Összességében tehát tetszett, ahogy az eddigi részek is és kíváncsian várom, hogyan végződik a lökött szereplők története. Remélem, boldog lesz a befejezés.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az előző köteteket és azoknak is, akik még nem. Tökéletes kikapcsolódást nyújt, sok-sok kuncogással. 

2013. szeptember 8., vasárnap

Elveszett lelkek városa

Ebben a bejegyzésben összecsap a bennem élő rajongó a szintén bennem élő könyvkritikussal. Szóval A végzet ereklyéi ötödik kötete.
Előző négy könyvről írtam külön-külön bejegyzéseket, ott érdemes kezdeni az olvasást. Aki pedig még nem olvasta őket, de valamikor szeretné ezt pótolni, inkább itt hagyja abba ezt a bejegyzést, mert bármennyire is vigyázok, előfordulhatnak spoilerek.
A borító ezúttal is meseszép, bár én jobban kedveltem, mikor a modelleknek csak az álla látszott. Elvileg Jace és Clary lenne a képem, bár az úriember haja nekem cseppet világos és a karkötője egész másról árulkodik. (Sebastian lenne talán?) Ez azonban csak a részeltekben vájkáló spekuláció műve.
Meglehetősen vaskos könyv a maga 500 oldalával, így a sorozat leghosszabb kötete címet is megérdemli. 
Fülszöveg:
"Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán? "
Ez a könyv a molyok értékelése alapján jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 12. legjobb kortárs könyv, erre pedig csupán egy magyarázatot tudok: rengeteg rajongója van ennek a sorozatnak.
A helyzet az, hogy én is rajongó vagyok. Szeretem Clare könyveit, a stílusát és a fantáziáját. A végzet ereklyéi az egyik kedvenc sorozatom és cseppet elfogult is vagyok, ha árnyvadászokról van szó. Ugyanakkor nem nézhetek félre, ha valami mégsem tetszik benne, akkor nem lenne teljesen hiteles a véleményem.
Kereken kimondom, szerintem Clare jobban tette volna, ha meghagyja trilógiának ezt a sorozatot. Az első három könyv ugyanis pörgött, izgalmas volt tele fordulatokkal és rejtélyekkel és szépen körvonalazódó cselekményszálakkal, a főkonfliktushelyzetről nem is beszélve. Ráadásul az Üvegváros egy adamantin korona volt az egész tetejére kiváló befejezést adva. Aztán, mivel az írónő és rajongótábora is ragaszkodott a szereplőkhöz (No, meg a világhoz, bár annak ott a többi sorozat...) lett még három könyv kezdve a Bukott angyalok városával és folytatva a szóban forgó ötödik kötettel.
Nos, míg a negyedik résznél bőven dolgozott bennem a rajongó, addig itt már kezdett eloszlani rólam a rózsaszín köd. Ez a két rész (és valószínűleg a hatodik könyv is) érezhetően a rajongóknak szánt csemege. Aki szereti a megismert szereplőket, az árnyvadászok világát, annak tetszeni fog. Én is szívesen olvastam kedvenceimről, továbbra is kedveltem a humorukat és izgultam picit értük. Mégis azt kell mondanom, ez már nem az igazi, meg sem közelítik az első három kötet színvonalát, amit rettentően sajnálok. Rögtön kifejtem, miért is.
Az Elveszett lelkek városa a legvastagabb kötet, mégis csupán a könyv utolsó negyede az, ami kifejezetten akciós és izgalmas. A többi rész vagy hétköznapi, vagy mellékcérna, vagy tömény romantikázás sok-sok szerelmi hisztivel ízesítve. Ha nem szeretném a karaktereket, nem tudom, mennyire bírtam volna több száz oldalon át olvasni a sehova nem vezető mozzanatokat.
No, de ha már szereplők, részletezem kicsit, mit gondolok róluk.
Bár Clary és Jace lenne a főhős, engem teljesen hidegen hagytak. Egyszerűen nem érdekelt, mi van velük, mert már nagyon-nagyon unom, hogy ők az egymásnak teremtett párocska, akik soha nem lehetnek együtt, mert mindig jön valami, ami tönkre vágja a kapcsolatukat. Ez pedig piszkosul fárasztó és frusztráló. Ebben a részben pedig, ha mindez nem lenne elég, Jace általam kedvelt tulajdonságai a józan eszével együtt szabadságra mentek cirka 460 oldal erejére. Clary pedig olyan szinten felhúzott, hogy kedvem lett volna becsapni a könyvet és puffogva elvonulni. Kezdem szabályosan gyűlölni a csajt. Eddig csupán idegesített, mert mindig mindenbe beleütötte az orrát, fejjel ment a falnak nem törődve senkivel és állandó jelleggel nyafogott. Most viszont egy kifejezetten önző liba módjára viselkedett és egyáltalán nem értem, mi a fenét lát benne Jace. Vagyis Jace szerelmi vallomásában benne van, hogy pont ezeket a förtelmes tulajdonságokat kedveli... Miért, ó miért? Pszichológust a srácnak, de gyorsan! A hab a tortán, hogy az írónő még növeli is Clary unszimpatikusságát, amiért kis nindzsát csinál belőle, mert persze a kezdő árnyvadász, aprócska lánynak kell mindig mindenkit megmentenie és ezt a világ cseppet sem tartja furcsának...
A többi szereplő, - akik már inkább kisebb hadseregnek, mint csoportocskának számítanak - ilyen terjedelmű könyvben bőven kaphat nézőpontot és egy-egy mellékszálat. Ebből lesz a Clary-Jace nyűglődés mellett egy komplett semmibe vezető autópálya-hálózat. Mert mindenkinek le kell írni a szerelmi életét, még azoknak is, akik nagy valószínűséggel a kutyát sem érdeklik (lásd: Maia és Jordan) és be kell hozni minden egyes karaktert, hogy tudjuk, igen, ők is léteznek (lásd: Raphael) és persze agyon kell őket bonyolítani.
Például nem elég, hogy Simon családi drámát próbál átvészelni, szokja a halhatatlanságot meg a Jelet, ráadásul a szerelmi élete is kész káosz, még ott a vámpírcérna is, hogy teljes legyen a kép. Apropó vámpírok, szegény vérszívók teljesen mellőzve vannak a tündérekkel egyetemben, mert hiába juj, ők a csúnya manipulatív alvilágiak semmit sem csinálnak.
Szóval szerintem az egész könyv a rajongók kiszolgálására készült. Mindenki megtalálja benne a kedvencét (sok-sok Alec és Magnus), Clare mindegyiknek kerekített legalább egy problémát (általában szerelmi téren) és telepakolta utalásokkal a másik trilógiára (Pokoli szerkezetek) és a leendő trilógiájára (The Dark Artifices) vonatkozóan, hogy a rajongók tudjanak min rágódni, míg kedvenceik üres köröket futnak körbe-körbe.
Persze, a látszat kedvéért kell egy főkonfliktushelyzet, amit Sebastian nyújt. Nem kedvelem a srácot, szerintem gagyi főgonosz és van egy olyan érzésem, még sem ő, sem az írónő nem tudja, mit is akar gonoszkodni pontosan. Míg az első három kötetben megvolt a nagy terv az ereklyékkel, addig itt csak kergetőznek és bújócskáznak, de hogy mire fel, arra még nem jöttem rá.
Clare vagy kijött a formájából, vagy nem erőltette meg magát, mert a fordulatok nem ütöttek és egyedül a spekulációim szolgáltattak némi izgalmat. (Gondolok itt Izzy szemszínére és a genetikára.)
Úgy tűnik a rajongót leverte a könyvkritikus...
Összefoglalva, mint rajongónak tetszett, szerettem a kedvenceimről olvasni, ám ha nem lenne bennem az előző kötetek miatt sok-sok kellemes emlék, kicsit sem rajonganék ezért a kötetért.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik árnyvadász rajongók, akik imádták az előző könyveket és akik olvasták a Pokoli szerkezetek köteteit is. Azt azonban hozzátenném: Ne legyenek magas elvárásaid!

Kiegészítés:
A véglegesen befejező, hatodik kötet, City of Heavenly Fire (Mennyi tűz városa) 2014 tavaszán fog megjelenni az USA-ban, így Magyarországon nagy valószínűséggel 2014 vége előtt nem számíthatnak rá az olvasók. Mindenképp beszerzem, mert a rajongó még mindig él bennem és a többi kötet kiált utána polcomon. Remélem, Clare összeszedi magát és ír valami ütőset, amit nem csupán a lelkes rajongók tudnak értékelni.
Ami a többi sorozatát illeti, a Pokoli szerkezetek trilógia befejező kötete, A hercegnő elvileg hamarosan megjelenik magyarul. Könyvmolyképző Kiadó legalábbis őszre/télre ígérte. Azt is mindenképpen beszerzem.
Az említett újabb árnyvadász-trilógia, The Dark Artifices első könyvét pedig 2015-re ígérte az írónő. Magyar megjelenés valószínű, de még bőven a jövő zenéje. Addig ráérek eldönteni, adok-e még egy esélyt az árnyvadászok világának, vagy sem.

2013. szeptember 6., péntek

Mozgóképek XII.

Az elmúlt hónapban viszonylag sok filmet néztem meg, aminek főleg az időjárás volt az oka. Nehezen viselem a nyári hőséget, csak az elsötétített szoba padlóján szenvedve, jeges limonádét szürcsölve tudom kibírni. Sötétben pedig sajnos nem lehet olvasni, így maradtak a filmek. 
Szám szerint 10 alkotást néztem meg és ezúttal is bebizonyosodott, hogy nem minden a mennyiség. Most ugyanis sikerült az alsóbb kategóriákból is válogatnom. Lássuk mivel töltöttem illetve mire pazaroltam a nyári szabad óráimat:

Magic Mike
"Mike (Channing Tatum) vállalkozó. A több téren is tehetséges és rendkívül sármos férfi azzal tölti a napjait, hogy az Amerikai Álmot hajszolja, a lehető legtöbb módon: tetőkkel és autókkal dolgozik, vagy bútorokat tervez tampai otthonában. Éjszakánként pedig varázslatos ember lesz. Egy csak férfiakat felvonultató revü műsor fő attrakciójaként Magic Mike évek óta vetkőzik a Club Xquisite színpadán, ahol eredeti stílusban előadott, lehengerlő mozdulatokkal kápráztatja el a közönséget. Minél jobban elcsavarja a nők fejét, azok annál több pénzt hagynak a klubban, és Dallas (Matthew McConaughey), a szórakozóhely tulajdonosa ennek csak örülni tud. Miután fantáziát lát egy általa csak Kölyöknek becézett srácban (Alex Pettyfer), Mike a szárnyai alá veszi a 19 éves fiút, és bevezeti a tánc, a bulik, a csajozás és a laza pénzszerzés világába. Nem kell hozzá sok idő, és a klub legújabb alkalmazottja saját rajongókra tesz szert, így a nyár sok-sok szórakozást ígér."
Tipikusan nőknek készült filmnek tűnt. Van bőven olyan alkotás a filmiparban, ami kifejezetten a férfi nézőket vonzza a sok bikinis vagy félmeztelen női színésszel, így ötletesnek találtam a fordított helyzetet. Gondoltam, jó buli lesz vetkőző fiúkat csodálni, még akkor is, ha cseppet sem vonz a sztriptíz és egyik úriember sem az esetem. 
Hát, tévedtem.
Ez a film rettentően unalmas, majdnem elaludtam rajta, ami nálam azért elég nagy szó. A történet nem szól szinte semmiről és a legnagyobb gyomorba vágás a vége volt, mikor ezt a semmi cselekményt még csak le sem zárták. Persze, jöhet az ellenérv, hogy mit akarok én komoly történetet, mikor csak a nyálamat kellene csorgatnom a vetkőzve vonagló fiukra. Nem értek a tánchoz, erre tanúim vannak, azt azonban el tudom dönteni, mi látványos és szép. Itt pedig a táncok nekem legalább olyan laposak és semmitmondók voltak, mint maga a történet. A karakterek pedig fárasztottak, szóval nem tetszett.
Aki táncos filmet akar látni, válasszon egy kifejezetten táncosokról szólót, vannak abban is jó pasik, ha nem sokkal jobbak, mint ebben az unalmas és könnyűvérű filmben.

Byzantium
"Eleanor és Clara, a két rejtélyes fiatal nő egy erőszakos bűncselekmény helyszínéről a egy angol tengerparti kisvárosba érkezik. A lepusztult parti hotelek egyikében próbálnak szállást szerezni. A gyakorlatias Clara a testét árulja, hogy pénzt keressen. Hamarosan megismerkedik a félénk és magányos Noellel, aki befogadja őket a valaha jobb napokat látott motelbe, a Byzantiumba, melyből Clara hamarosan bordélyt csinál. Az ártatlan iskoláslány, Eleanor pedig találkozik a rokonlélek Frankkel, akinek akaratlanul feltárja az igazságot életükről: ő Clara lánya, 1804-ben született, és mindketten vámpírok. A csendes kisvárosban hullani kezdenek az emberek. Ám a múlt, mely elől a két nő olyan régóta menekül, hamarosan utoléri őket - megdöbbentő következményekkel."
Két okból néztem meg: sötét hangulatú, igazi vámpírfilmnek tűnt és Saoirse Ronan játszik benne, aki szerintem kiváló színésznő és a filmjei többségében nem csalódtam.
A színészekkel nem is volt problémám és a sötét hangulat is megvolt, bár nagyon lassan bontakozott ki. Inkább drámának mondanám, mint tipikus vámpírfilmnek, mivel nem a vérszomj áll a középpontban. Tetszett, mert tényleg a régi vámpírsztorikat idézte, mint az Interjú a vámpírral és elég érdekes, új koncepciót találtak a vámpírrá válásra.  
Azoknak ajánlom, akik igazi vámpírokra vágynak nem felhőtlen múlttal, egy csipet vérszomjjal és a halhatatlanság súlyával. 

Franklyn
"Preest (Ryan Philippe), a maszkot viselő detektív egy gyilkos után nyomoz a monolitikus fantázia-metropolisz, Meanwhile City utcáin, melyet a hit és a vallási buzgalom irányít. Esser, a megtört lélek fiát keresi a jelenkori London hajléktalanjai között. A fájó szívű, harmincas Milo (Sam Riley) újra találkozuik élete első szerelmével. A gyönyörű Emilia (Eva Green) egyre veszélyesebb öngyilkos művészi előadásokat tervez. A két világ között ingázva lassan közelít egymáshoz négyük sorsa a végzet, a szerelem és a tragédia hálójában, és amikor összeérnek a szálak, egy pisztolygolyó dönti el, hogyan végződik történetük."
Ez egy nagyon-nagyon fura film. A látványvilág miatt kezdtem bele, aztán csak pislogtam, hogy mi ez. Kicsit művészfilmszerű, mivel mindenki azt lát bele, amit akar. Kicsit őrült - a szereplők többsége már szinte elmebetegnek számít - és egy cseppet misztikus. A vége sem hozza el a nagy megoldást, mert bár a cselekmény összeáll, nem mond el sokat a film lényegéről.
Fura volt, nem is tudom eldönteni a jó vagy a rossz értelemben, néha tetszett, néha nem. Látványa és hangulata azonban kétségkívül van. Azoknak ajánlom, akik valami kifejezetten elvontra vágynak. 

A nagy Gatsby
"A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud és nagyon szeret élni - és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Ám amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), neki elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét (Carey Mullingan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte."
Leonardo DiCaprio játszik benne, kell ennél több?
Nos, nekem nem igazán, mert szeretem a filmjeit. (Igen, a Titanicot is.) Aztán a '20-as években játszódik, egy népszerű könyv adaptációja és nagyon jó zenéket válogattak hozzá.
Ami a történetet illeti, romantikus drámának mondanám "Pókember" narrációjával. Hosszú, lassan kibontakozó, érzelmekről szóló alkotás, így aki pörgésre vágyik, annak nem biztos, hogy tetszeni fog. Viszont, aki szívesen figyeli, mi rejlik az emberek lelkében, szívében, annak ideális film.
Tetszett, bár a főnősnőt utálom, mert egy gyenge, döntésképtelen és hisztis nőszemély és Gatsby sem teljesen százas, hiszen a saját elképzelt világában él (No, nem mintha én nem járnék hasonló cipőben...) és az egész konfliktushelyzetet meg lehetett volna oldani egy egyszerű nőszöktetéssel. Viszont, ha így lett volna, nem sok értelme lenne a filmnek, aminek azért van üzenete bőven. Gondolom, sokan szeretnék, ha valaki annyira rajongva szerelmes lenne beléjük, mint Gatsby szíve választottjába, én azonban inkább megrémülnék tőle. Ez a túlzott és vakító szerelem szerintem már nem egészséges és a film vége erre bizonyítékot is ad.
Összességében jó film, aki szereti a drámákat, ebben sem fog csalódni.

Démonok között (The Conjuring)
"Azt hihetnénk, hogy ilyesmi csak egy forgatókönyv-írónak juthat eszébe, pedig ez a történet megtörtént eseten alapul. A paranormális esetek két világhírű kutatója, Ed és Lorraine Warren jegyezte fel annak a családnak a történetét, melyet a világtól távol, egy tanyaházban nem evilági lények terrorizáltak.Perronék öt gyerekükkel költöznek be új, magányosan álló vidéki házukba, és nem tudják, hogy valaki már él a falak között. Valaki, aki minden percben jelen van, gonosz, és képtelenség megszabadulni tőle. A megmagyarázhatatlan földöntúli jelenlét pokollá teszi a napjaikat, és egyre veszélyesebb, ijesztőbb módokat talál, hogy jelezze: övé a ház, és nem engedi át másnak. Kénytelenek paranormális ügyek nyomozóihoz fordulni: azokhoz, akik az amityville-i esetet is lejegyezték. A szakemberek nekilátnak, hogy kifüstöljék a gonoszt a házból de úgy tűnik, még ők sem bírnak vele."
Az év horrorfilmjeként reklámozták és ott a csábító "igaz történet alapján" mese habbal és cseresznyével a tetején. Nagyobb a füstje, mint az a parázsló piszkafa, amit lángnak sem lehet nevezni.... 
Ismét egy tucat, unalmas, sablonos, semmitmondó horrorfilm, ami ijesztőnek hiszi magát, de cseppet sem az. Hányszor kell még szerencsétlen démoni porcelánbaba klisét vászonra vinni, hogy végre megunják? Mikor hagynak már fel a megszállt, gonosz ház alappal? És miért kell mindig kinyírni szerencsétlen kutyát, aki a legértelmesebb szereplő az egész filmben és semmi rosszat nem tett, csak megugatta a gonosz házat?
Ez a film unalmas, sablonos, logikátlan és fárasztó. Senki se kínlódjon, hogy értelmet találjon benne, mert megsúgom, nincs neki.
Nem tetszett és ismét feltettem magamnak a kérdést: Mi a fenének nézek én horrorfilmeket? Akad köztük vicces, az igaz, de a többség inkább fáraszt mint szórakoztat. 
Aki szereti a tipikus horrorokat és megkajálja, hogy a fent említett házaspár tényleg ilyen démonbabákkal játszott élete során, annak tetszeni fog, másnak azonban nem hiszem. 

A 109. utas
"A fiatal és csinos Claire pszichoterapeutaként dolgozik. A doktornőt egy repülőgép-szerencsétlenség túlélőinek kezelésével bízzák meg, hogy segítsen az embereknek feldolgozni a traumát. Érdekes módon, amikor felidézik a baleset körülményeit, az utasok egy része valami robbanásról beszél, ám a hivatalos vizsgálat erre nem tesz semmiféle utalást. Az egyik utas, Eric felkelti Claire érdeklődését, szerinte a férfi tudja, mi történt. Miközben kapcsolatuk románccá alakul, egyre több túlélő tűnik el titokzatos körülmények között. Claire magánnyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi történt."
A thriller már inkább az én műfajom, mert a horrorral ellentétben, ezekben mindig akad legalább egy csipetnyi csavar és értelem.
Anne Hathaway az egyik kedvenc színésznőm, így amiben szerepel a neve, annak lelkesen látok neki.
Nem volt rossz, de láttam már sokkal jobbat is. Lassan haladt a történet és nagyon furák voltak a szereplők, de persze ez a végén értelmet nyert. A fordulat bár nem ütött akkorát, mint szeretett volna, feltette rá a koronát. A vége miatt azt mondom, tetszett.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a thriller műfaját, mert ők a lassúsága ellenére is értékelni fogják.

Szikraváros
"A csillogó Szikraváros már generációk óta virágkorát éli, ragyogó fényeinek köszönhetően lakói elégedettek és boldogok. Ám a földalatti város hatalmas generátora a meghibásodás határán áll, az utcákat és tereket megvilágító nagy lámpák mindenki megrökönyödésére vibrálni kezdenek. Két tinédzser vállalja magára a feladatot, hogy az idővel versenyre kelve szétnézzen Szikravárosban különböző nyomok utána kutatva, melyek tán segítenek megérteni a város létezésének misztériumát és kimenekíteni a tisztes polgárokat, mielőtt az összes fény kihunyna."
Egy másik Saoirse Ronan film, amit már régóta meg szerettem volna nézni, csak mindig találtam valami mást helyette.
A rovat meserésze, mivel ez nekem elsősorban gyerekfilmnek tűnt. Szeretem a meséket, így ezt is szeretnem kellene, csakhogy valami miatt nem tudom igazán.
Jó volt, érdekes volt, aranyos volt, de semmi több. Cseppet sem nyűgözött le, nem szimpatizáltam Szikravárossal, de még a főhősökkel sem teljesen. Valami hiányzott nekem, de nem tudom megmondani micsoda. Talán több háttérinfó, hogy mégis, miért költöztek a föld alá és mi történt közben odafent. De persze ez a film nem erről szól, hanem a kalandról, amit két fiatal véghezvisz.
Nem rossz mese, akik szeretik a kalandos történeteket, azoknak valószínűleg tetszeni fog.

Terhes társaság
"Peter Highman alig várja már, hogy a felesége mellett lehessen. Az asszony a napokban szüli majd meg az első gyermeküket. Peter Atlantából repülne haza Los Angelesbe az első géppel, de a sors összehozza a nagyravágyó színésszel. Ethan Tremblaynek nagy szíve és kevés IQ-ja van. Találkozásuk egyenes következményeként nemcsak leszedik a két útitársat a gépről, de letiltják őket az összes járatról. Ez persze nem jelent gondot Ethan számára, aki felajánlja, hogy elviszi Petert autón az Angyalok városába. Az idő sürget, és Peter rááll a dologra, nem sejtve, milyen terhet vesz a vállára."
Vígjátékra vágytam és Robert Downey Jr. játszik benne. Kell ennél több magyarázat? Oké, talán mostanában túlságosan is függök a jó színészek neveitől...
Vicces, kicsit elmebeteg és őrült film. Szórakoztató, de többet vártam tőle. Néhol inkább fárasztott, mint nevettetett az abszurd jelenetek miatt.  Mégsem az agyzsibbasztó kategória, hanem a még inkább humoros, mint lehetetlen fajta. Célnak megfelelt, kikapcsoltam míg néztem, szóval összességében nem rossz film.
A vígjátékok kedvelőinek és Robert népes rajongótáborának nyugodt szívvel ajánlom.

Képszakadás
"A "Másnaposok" íróinak új vígjátéka egy nagy döntés előtt álló 21 éves srácról. A főiskolás Jeff Chang mindig azt tette, ami a kötelessége volt, amit elvártak tőle. Ám amikor megjelenik a két legjobb barátja, hogy elvigyék megünnepelni a 21. születésnapját, Jeff úgy dönt, hogy ezen az éjszakán megtesz mindent, amit eddig nem tehetett, még akkor is, ha másnap reggel felvételije lesz az orvosi egyetemre. Egy fergeteges vígjáték három barátról, egy éjszakáról, hibákról, megaláztatásról, na és egy elég rosszul sikerült beavatási szertartásról."
Ez már tipikusan a fárasztó kategória, amiben inkább sokkoló, mint humoros dolgok vannak. Bár lehet, hogy bennem van a hiba, amiért egy  totál részeg ázsiai csókát egy szál rózsaszín melltartóban és intim tájékára ragasztott plüssmackóval inkább sajnálatra méltónak, mint mulatságosnak találok...
Persze, volt, hogy nevettem és szórakoztam a filmen, de aztán úgy éreztem, eldurvult, sok lett, ami kizökkentett a bulihangulatból. Ez nem a vígjáték nekem való típusa.
Azoknak, akik őrült részegek hülyeségeit szívesen nézik, valószínűleg tetszeni fog.

Breaking Dawn 2.
"Bella (Kristen Stewart) miután életet adott lányának, Rensmee-nek, megerősödve és új képességek birtokában, vámpírként tér magához. Végre beteljesedett amire mindig is vágyott: vámpírként élheti életét Edward oldalán. A boldogságukat azonban hamarosan megzavarja a Volturik tanácsa, akik azt állítják, a Cullenek vétettek a vámpírtörvények ellen. Úgy vélik, hogy Bella és Edward (Robert Pattinson) gyermeke halhatatlan, természetfeletti képességeit születése után kapta, ezért a gyermeknek meg kell halnia. A Volturik csak a kínálkozó alaklomra vártak, hogy örökre leszámolhassanak a Cullenekkel. Edward Jacobbal (Taylor Lautner) az oldalán szövetségeseket gyűjt, hogy együtt küzdjenek meg a Volturikkal a mindent eldöntő, utolsó nagy csatában, ahol már nem csak családja, hanem a vámpírok és a vérfarkasok sorsa a tét."
Már csak ezt a részt nem láttam a csillámvámpírrománcból, úgyhogy összeszedtem magam és egy ráérős estén megnéztem, hogy teljes legyen a filmrepertoárom, már ha a könyvekbe beletört a bicskám.
Az elején sokat kuncogtam, ahogy ezeken a filmeken szoktam. Szerintem szórakoztatóan vicces, ahogy nem bírom komolyan venni őket. Aztán szörnyülködtem a gyereken, akit valószínűleg egy horrorfilm díszletéből kölcsönöztek. (Csak nekem tűnt démonok által megszálltnak a kislány?  Lehet túl sok klisés horrorfilmet láttam már...) Amúgy is a legförtelmesebbnek ezt a vámpírgyerek témát találtam a sztoriban a hozzá kapcsolódó "szerelmi szálról" nem is beszélve. Pfúj!
Őszintén szólva nem igazán értettem ezt a csillámvámpír felvonulást, hogy minden egyes új márványvérszívót be kellett mutatni, meg ahogy évődtek egymással, elég időkitöltésnek tűnt. (Persze mivel ez a rész lényegében semmiről sem szólt, érthető a dolog.) Aztán jött a csata, szépen felpörögtek az események és a kínai harcművészeti filmeket idéző légi-balett ellenére egész látványos lett. (Farkaskák olcsó animációját leszámítva.) Mivel már előre tudtam, mi jön ezután, lelőttem magamnak a poént, nem sokkolt annyira, a hirtelen visszakozás a végén. Mégis, ahogy néztem, feltettem a nagy kérdést, amit valószínűleg mindenki más is: Harc nélkül mi a fészkes fenéről szólt ez a rész? Nagyon húzzunk le róla még egy adag bőrt milliókat kaszálva dolognak tűnik nekem.
Nem a kedvenc filmsorozatom, az biztos és nem hiszem, hogy sokat vesztettem volna, ha még pár hónapig, évig, az örökkévalóságig halogatom az utolsó rész megtekintését.
Aki az előző négy részt végignézte, talán megnézheti ezt is, nem veszít sokat, ha megteszi, de akkor sem, ha nem. 

Értékelés:
A nagy Gatsby             ->   9,5
Byzantium                    ->   9
A 109. utas                  ->   8
Terhes társaság            ->   8
Szikraváros                  ->   7
Franklyn                      ->   6
Breaking Dawn 2.        ->  5
Démonok között          ->  4
Képszakadás               ->  4
Magic Mike                 ->  3 

Végezetül egy kis muzsika a pontozás alapján legjobb filmből:


2013. szeptember 4., szerda

Apácabordély

Ez a könyv behúzott a csőbe. Elbájolt a titokzatos borító, a megkapó cím és az érdekes fülszöveg. Zsákmányoltam is egy példányt belőle a Könyvhéten, ám mivel nem szeretem ismételni magam, megszerzésének kalandjairól nem írok újra. (Akit érdekel, olvassa el a 84. Könyvhétről szóló beszámolómat.)
Aba Kiadó munkája és ez az első könyvem tőlük. Kemény kötést kapott, a kivitelezésre nem lehet panaszom. Csupán 140 oldal, így hamar végig lehet olvasni.
Fülszöveg:
"A vidéki város ÁVH-főnöke egy viszontszívesség fejében egy évvel elhalasztja az apácazárda megszüntetését, hogy Borbála biztonságban legyen, amíg az „elvtársak” eltakarítják szerelmét. Borbálának egyetlen bűne van: egy arisztokrata családból származó fiúba szeretett bele. Az apácazárda megszentelt falai között a lányt vaskos, vagy inkább mocskos meglepetések várják. Az oda bejáratos papok és az apácák egész más dolgokkal foglalkoznak ott, mint ami ilyen helyen várható. Ő maga is áldozatává válik a minden képzeletet felülmúló képmutatásnak, mely az egész korszakot jellemzi. A fiatal lány tiszta lelkét és érzéseit azonban semmilyen erőszak nem törheti meg.
Borbála nem csupán egy gátlástalan „káder” apa gonoszságának áldozata. Egy szürreális korban kamaszodik, amikor Magyarország a Rákosi-éra és a Horthy-korszak minden romlottságát egyszerre kénytelen elszenvedni. Sorsa biztosan nem tipikus, de a szerző nem is a tipikust keresi könyveiben, hanem a valóságost. Az Apácabordély megtörtént eseményeket beszél el, s az igaz történetek sokszor – esetünkben is – izgalmasabbak a fantáziaszüleményeknél."
Mindig fokozott érdeklődést mutatok a magyar szerzők iránt és ez most sem volt másképp. Nem mondanám, hogy magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, inkább csak kíváncsian és reményekkel telve. Sajnos, csalódnom kellett.
A legnagyobb problémám pont a szerzővel, a stílusával vagyis inkább annak hiányával volt. A többit ugyanis lenyeltem volna, mert előfordul, hogy a korrajz helyett csak díszlet lesz, a szereplők meg nem mindig sikerülhetnek. Azt azonban nehezen viselem, ha nem tudok belemerülni a betűk számomra becses világába, itt pedig nem tudtam, ezért is haladtam lassan ezzel az amúgy vékonyka könyvvel.
Pergel Zsoltnak ajánlanék még sok-sok szépirodalmat és kortárs irodalmat olvasásra. Az ugyanis, hogy mindent monoton, egyszerű mondatokba foglalva, szájbarágósan leírunk, még nem jelenti azt, hogy írók vagyunk. Ezt nem sértésnek szánom, ez puszta tény. Idő kell, mire valakinek kiforr a saját stílusa és ehhez sok-sok igényes mű olvasása javallott. Az Apácabordély nyelvezete meg sem közelíti ezt a szintet. Semmi szépséget nem találtam a szavakban, a monotonsága miatt nem tudtam belesüppedni és folyton úgy éreztem, nem egy kiforrott regényt olvasok, hanem annak egy első próbálkozását.
Ennyit a mondatfűzősről, jöhet a történet.
Bár a 20. század nem a szívem csücske, érdekel ez a korszak. Volt is szerencsém az elmúlt fél évben mélyrehatóbban is foglalkozni vele, különösen a szocialista évekre vonatkozóan. Épp ezért vártam a borzongató valóságot, az arcba vágó tényeket, amit nem kaptam meg. ÁVH áll a középpontban mégis csak a kicsinyes, személyi érdekek kerülnek terítékre a nagy politikai játszmák helyett. No, persze ez is része a korszaknak, csak mivel a főhősnő drága papája egy nagykutya, többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A cím által ígért botrány, mert apácákat párhuzamba vonni a kéjnőkkel elég botránygyanús dolog, sem szólt nagyobbat. Az elvtársak szovjet mintára nem támogatták a vallást, így semmi meglepő nem volt az apácák helyzetében és az elkötelezettségük gyengüléséven. Bevallom, sokkal szaftosabb zárdai életet vártam egy-egy pásztoróránál a kispapokkal. Ez inkább emberi gyarlóság volt (hiszen apácákról van szó), mint pénz és kéj kérdése.
A történet meglehetősen egyszerű, elválasztott szerelmesekről szól ÁVH és zárda színfala előtt. Ezzel mégis lehetett volna valamit elérni, ha már a korszak adottságaival nem sikerült, mégsem történt meg. A szereplők ugyanis nekem elég üresnek tűntek. Nem tudtam szimpatizálni velük, de még gyűlölni sem, annyira közömbösek voltak. A párbeszédeik néhol erőltetettnek tűntek (és szájbarágósnak, ahogy azt korábban már említettem) és egyikben sem éreztem az értelem vagy érzelem szikráját. 
Borbála tipikus naiv kislány, aki csak azért mert szerelmes, azt hiszi, bármit elérhet puszta ábrándozással, ám ha tenni kellene bármit is, meglapul. Gyenge, nagyon gyenge jellem.
Szerelme, István sem sokkal életrevalóbb, bár ő legalább próbálkozott. 
A leginkább mégis az apácák bosszantottak, mert teljesen logikátlanul viselkedtek. Nem vagyok vallásos alkat, de nehezen hiszem el, hogy egy igazán elkötelezett hívő, ennyire átfogalmazza magának a vallási tételeket, mint ahogy itt tették. Persze értem én, hogy már megtörtek, talán el is vesztették a hitüket, de akkor meg mi a fenének ragaszkodtak foggal-körömmel az apácaruha páncéljához. Könnyedén továbbléphettek volna, ha már ennyire szabados lelkek, megspórolva sok-sok konfliktust. 
Ami az ÁVH elvtársait illeti, ők is papírkarton figurák, néhány tipikus vonással, nem is érdemelnek több szót.
Őszintén, szólva, a könyv végére nem is pontosan értettem, mit akart a szerző ezzel a könyvvel. Tényleg korrajzot? Apácák tabuját feszegetni? Tragikus szerelmi történetet? Mert mindegyiknek ott a csírája, aztán mégsem lett belőle semmi, ahogy a Szobában elvett lelkekből sem...
Korrajzhoz nagyon kevés, tabufeszegetésnek gyenge és a szerelmi szál sem romantikus. Szóval nekem nem tetszett, csak a szép borítót tudom értékelni. 
Nem tudom, kinek ajánlhatnám, aki jobban megismerné a 20. század légkörét, szerintem talál ennél jobbat is.

Utóirat:
Aki valós szocialista időkre vágyik a közelmúltból, az olvassa el inkább Jung Chang könyvét, a Vadhattyúkat. Garantáltan nem fog csalódni.