Szentivánéji balett

Itt a december, nyakamon a vizsgaidőszak és a karácsony, ez pedig azt jelenti, hogy ünnepi alapozásra és kikapcsolódásra van szükségem. Ezt adja az immár hagyománynak is nevezhető balettelőadás (amennyiben két alkalom már annak számít).

A dolog tavaly kezdődött, mikor Queen B.-vel elhatároztuk, megnézzük a Diótörőt méghozzá balett formájában. Várakozásainkat pedig beigazolta, nagyon jól szórakoztunk, így megfogadtuk, hagyományt alkotunk belőle. Ezt az ígéretet most be is tartottuk.

Eredetileg a Hattyúk tavát terveztük erre az évre, ám azt épp nem játsszák, így kénytelenek voltunk más darabot választani. 

Ezúttal is szemfülesnek bizonyultam és hála a korai utánajárásnak és a tavalyi tapasztalatoknak, könnyedén sikerült olcsó jegyet szereznünk a Szentivánéji álom-ra, a Művészetek Palotájába.

Már október elején bezsebeltük a jegyeket, pedig csak tegnap este volt az előadás. A megszerzés pillanatát pedig teázással ünnepeltük meg, ezt hivatott megörökíteni a jobboldali kép.

Október óta tehát balett-lázban égtünk és számoltuk vissza a napokat, tervezgettük a programot, hogy a hagyomány kereteit tökéletesen teljesíthessük és persze alapoztunk rá.

Queen B. már olvasta Shakespeare eredeti művét, míg én a múlt hónapban ismerkedtem meg vele, amiről írtam is egy bejegyzést. A sztori és a lelkesedés tehát adott volt.

Mielőtt azonban élménybeszámolót tartanék az előadásról, muszáj írnom néhány gondolatot magáról a balettről.

Úgy vettem észre, nem igazán elterjedt, hogy valaki balettelőadást választ hétvégi szórakozásnak. A színház azért még mindig népszerű, mégis talán a mozi a legelfogadottabb fajtája a közösségi szórakozásnak. Ezzel persze nincs is semmi baj, eltérnek az érdeklődési körök, hiszen különbözők vagyunk és így színes a világ. (Például nem is olyan régen több ember közölte velem, nem szeret moziba járni, ami kicsit meglepett.)

A balett mégis egy egész más reakciót vált ki az emberekből. Én legalábbis két típusú válaszreakciót kaptam, mikor közöltem valakivel, balettra megyek:

Az első a kétkedő, értetlen reakciója volt, aki egyből visszakérdezett: "És miért? Minek?" Mire én csúnyán néztem rá és magamban elkönyveltem, kultúrbarbárokkal nem vitatkozom. Igen, szeretem a komolyzenét, igen, szeretem a balettot és igen, ha nekem úgy tartja kedvem, el is megyek egy előadásra, erre pedig nem kell sem ok, sem ürügy, pusztán a zene szeretete és a táncművészet lenyűgözősége.

A másik reakció már kifejezetten vicces volt: "Balettozol? Mióta?" Ezen az első ilyen esetnél jót nevettem. Egyáltalán nem vagyok az a balett-táncos alkat, sőt aki ismer, tudja, hogy két bal lábam van és általános vége óta, ha csak tehettem, bojkottáltam a tornaórákat. Azonban mikor már a sokadik ilyen reakciót kaptam, ez is szemöldökráncolást váltott ki belőlem. Az emberekben ezek szerint nem tudatosult, hogy a balettot nézni is lehet? 

Mielőtt házsártos nőszemélynek tűnnék (pedig "csak" szeszélyes vagyok) hozzáteszem, csupán azért bosszantottak ezek a reakciók, mert hiányoltam a nyitottságot és sajnáltam, hogy a balett ennyire kiszorult a köztudatból. No, de ennyit a rigolyáimról, jöjjön inkább személyes benyomásom az előadásról.

Ahogy már írtam, az előadás tegnap este volt. Kicsit talán furcsa, hogy hétköznap és valóban szívás volt másnap reggel felkelni, én mégsem bántam, mert megtörte a hétköznapok szürkeségét.

Eddig csupán kívülről láttam a MÜPA-t, ami igazán csillogó egy építmény a fényjátéknak köszönhetően, most viszont belülről is megszemlélhettem. Hatalmas.

Míg tavaly kicsit túlöltözöttnek éreztük magunkat a sok kisgyerek között, addig itt inkább már-már alul öltözöttnek, pedig igyekeztünk külsőségekben is megadni a módját. Mégis, ahogy beléptünk és igazi dámákba botlottunk pezsgőspohárral a kezükben, örültem, hogy nem a tornacsukám volt rajtam. Meg is illetődtünk a sok ember láttán és míg elindultunk felfelé a lépcsőn, amerre a termet sejtettük, Queen B. nevetve megjegyezte, lehet hogy mégis gáz, hogy koszos a csizmánk. Nekem ugyanis csak indulás előtt jutott eszembe, hogy hoppá, utoljára esős, sáros időben volt rajtam... 

A lépcső tetején a ruhatár fogadott, ahol sikeresen leadtuk a kabátokat és baktatunk tovább felfelé kissé bizonytalanul. Csak az nyugtatott minket, hogy mások is elveszetten kóvályogtak a hatalmas épületben. 

Aztán megtaláltuk a termet és sikeresen be is jutottunk. A jegyünk szerint az első sorba szólt a helyünk, úgyhogy tapasztalatlanul el is foglaltuk a színpad előtti első sor közepét. A színpad így közvetlenül az orrunk elé került és ugratni kezdtem Queen B.-t, hogy nem is baj, hogy nem hozta el a szemüvegét, premier plánban csodálhatja így is a táncosok lábát. Kuncogtunk még néhány hasonló megjegyzésen, mikor megjelentek mellettünk néhányan és közölték, nekik ide szól a jegyük. Gyorsan kapcsoltunk, mert emlékeztünk, hogy a néni, akinél a jegyet vettük megjegyezte, lehet néhány sort még betoldanak elénk. Így is volt, a mi jegyünk három sorral hátrébb szólt és mikor elfoglaltuk, elégedetten konstatáltuk, hogy így már mindjárt más. 

Tökéletes helyünk volt, pont középen remek kilátással és a MÜPA nagy érdemére egyetlen fej vagy hajkorona sem rontotta a képet előttünk.

A darab cirka két órás volt közbeiktatott 20 perces szünettel, mi mégis végig feszült figyelemmel néztük. 

Változtatások természetesen estek a történeten, például nem az ókori Görögországban éltek a szereplők, hanem a ruhák alapján a 20. század eleji Európában, ám ezek mind ésszerűek voltak és cseppet sem törték meg a hatást.

A Győri Balett-társulat remek munkát végzett. Minden mozdulat teljesen világos és érthető volt a történet szempontjából és ismét csak csodálni tudtam a táncosok állóképességét. A díszlet is szép volt és a jelmezek is hatásosak, ám a leginkább a hangulat volt megragadó.

A Szentivánéji álom elsősorban vígjáték és csak a témájából kifolyólag romantikus. Itt pedig többször olyan kacagtató jeleneteket produkáltak, különösen a Robint játszó két táncos (nekem különösen tetszett, hogy ketten adták elő a szerepet), hogy végig mosolyogtam és fel-felkuncogtam közben. 

A szerelmi szálak is nagyszerűen megelevenedtek egyetlen szó nélkül. A tánc valóban olyan kifejező tud lenni, mint mondjuk a zene. Apropó zene, ez volt talán a darab "gyenge" pontja. Engem nem fogott meg, nem is törődtem vele sokat, jobban lekötött a látványvilág. Queen B.-vel meg is vitattuk utána, hogy bizonyára azért mert nem Tchaikovsky volt...

A darab a darabban színpadra viteléért hatalmas piros pontot érdemelnek, ahogy a "szamár" megformálásáért is. Tökéletesen volt összerakva és annyira átjött Shakespeare eredeti humora, hogy valószínűleg, ha nem olvastam volna az eredetit, akkor is teljesen érthető lett volna.

Összességében tehát nagyon jó volt ez az előadás és nagyon örülök, hogy ezt a darabot választottuk. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Legalább egyszer tényleg érdemes megnézni egy balettelőadást és azért a biztonság kedvéért, jobb ismerni is a darab eredeti történetét. 

Az előadás után pedig, tartva a tavalyi hagyományokat, ismét a Starbacksban kötöttünk ki egy kis forró kényeztetésre. Ezúttal Toffe Nut ízesítésű szezonális különlegességre esett mindkettőnk választása, ami megkoronázta az estét.

Ahogy a baloldali mellékelt képen is látszik, most is megtartottam a papírpoharat, jó lesz ceruzatartónak és persze a jegyet is elraktam emlékbe. A pingvines bögre pedig csak azért került a képre, mert nem bírtam ellenállni neki. Vele leptem meg magam elő-Mikulás alkalmából. Hát nem cuki? Teljesen bele vagyok habarodva.

Jövő decemberben igyekszünk folytatni a balettos, kávékülönlegességes téli hagyományunkat. Szükség van időnként egy kis kényeztetésre.