Rekviem

Ismét végére értem egy sorozatnak, méghozzá Lauren Oliver disztópia trilógiájának. Az első két rész (Delírium és Káosz) tetszett, így volt bőven elvárásom a befejezést illetően. Főleg, hogy a második kötet vége kínzó függővég puskapor szagával a levegőben.

A borítóra ezúttal is egy női arc került és minél többet nézem, annál biztosabb vagyok, hogy ez a hölgy Hana. Persze ez csak az én spekulációm.

Vastagságra könnyen simul az előző könyvekhez 362 oldalával és a fejezetek tagolása kettős, mint a Káoszban.

Fülszöveg:

"„Lehet, hogy megőrjítenek minket az érzéseink. Lehet, hogy a szerelem tényleg betegség, és sokkal jobb lenne nélküle. Mi azonban egy másik utat választottunk. Végeredményben ezért szöktünk el a kúra elől: hogy szabadon választhassunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy rosszul döntsünk.”

„Ki akartak füstölni minket, a múltba száműzni. De még mindig itt vagyunk. Ráadásul minden nappal egyre többen leszünk.” 

A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…"

Ahogy a fülszöveg is említi, két szálon fut a történet. Egyrészt Lena előző részekből már jól ismert szemszöge köszön vissza az olvasóknak, másrészt legjobb barátnője, a kikezelt Hana is főszerepet kap. Az első kötet óta mindketten gyökeres változásokon estek át, mégis fellelhető bennük az a két lány, aki kacagva szaladt versenyt a tengerparton. 

Ez a kettős nézőpont remekül meghatározza a cselekmény menetét, ahogy meg-megtörik egymást és a végén összefonódnak, illetve a történet hátterét is.

A második kötet végén már éreztem a füstöt és a puskaport a levegőben és tudtam, elég egyetlen szikra, hogy lángra kapjon ez a világ. Épp ezért vártam a lázadást, az igazi forradalmat, amit meg is kaptam ettől a könyvtől. Mégsem ez volt számomra a történet csúcspontja, bár kétségkívül izgalmas volt, hanem a világnézeteket is átható kettősség.

Nagyon tetszett, hogy az írónő nem csupán feketén és fehéren ábrázolta a dolgokat, hanem megmutatta a színpaletta egészét. Mindkét fél, a Zombik és a Veszettek is kaptak esélyt arra, hogy meggyőzzék az olvasót, ők járnak a helyes úton. Közben pedig az is kiderült, hogy egyik út sem olyan egyenes, mint amilyennek első látásra tűnik.

A Vadon nem az a tündérország, aminek várták és van, amiben a delíriumelleneseknek igaza van. Ugyanakkor a fallal körülvett világ sem olyan békés, mint azt a hatalmon lévők sugallni szeretnék. Jólétben is lehet szenvedni, amire Hana élete kitűnő példa. A könyv tehát így nem mondja ki egyértelműen, mi a helyes, melyik utat tartja követendő példának, hanem rábízza a döntést az olvasóra és épp ez a fő üzenet. Mert lehet, hogy rossz utat választunk, lehet hogy meghunyászkodva követjük a többséget és lehet, hogy új csapást követünk, egy dolog azonban mindegyik esetben biztos: a döntés a miénk. Mi választjuk meg a saját sorsunkat, mi döntünk az életünkről és a világról és ezt a szabadságot akár az édenbe, akár a pokolra visz, nem szabad eldobnunk magunktól. Ez az, amiért így vagy úgy mindegyik fél küzd és az, amiért érdemes felvenni a harcot. Ez pedig szerintem egy kifejezetten pozitív üzenet.

A könyv tehát tele van nézőpontokkal és választásokkal, amik közül ki kell emelnem Korall szerepét, aki Gandhit idéz. Még a pacifizmus is megkapja a felszólalás jogát, ami nagyszerű.

Lena karaktere továbbra is szerethető és Hana is könnyedén belibben az olvasók szívébe. Én mindkettőjüket megértettem, bár ellentétes oldalt képviseltek. Azt pedig, hogy akaratlanul is mennyit gondoltak a másikra, öröm volt olvasni. Ilyen egy igaz barátság, ami még a különbségek ellenére is kitart.

A szerelmi szál sem maradhatott el a könyvből, hiszen  ez a rettegett betegség, mégis háttérbe szorult a forradalommal szemben. Lena szerelmi élete ugyan meglehetősen bonyolult, hiszen egy szerelmi háromszögben találta magát a második kötet végén, mégis hihető maradt. Cseppet sem zavart ez a hármas felállás, mert nem okozott hosszú fejezeteken átívelő nyűglődést és Lena sem állította egyetlen percig sem, hogy mindkét fiút egyformán szeretni. (Példát vehetne róla jó néhány ifjúsági regény...) Nagyon is jól tudta, kibe szerelmes, csakhogy egy év hosszú idő, egy év a Vadonban a túlélésért küzdve a múlt árnyait eltemetve még hosszabb. A probléma tehát teljesen érthető, ahogy a háromszög tagjainak viselkedése is. 

Ami a befejezést illeti, hiszen ez egy lezáró kötet, nekem tetszett. A fő konfliktushelyzet, vagyis a főhősnő élete körüli zűrök megoldódtak, mégis hagyott az írónő egy kis nyitottságot. Ez a nyitottság pedig tökéletesen passzolt a már említett szabad döntéshez. 

Összességében tehát remek befejezése ennek a történetnek és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az első két kötetet már olvasták. Nem fognak csalódni. 

Akik pedig még nem hallottak az amor deliria nervosa nevű betegségről és nem félnek a fertőzéstől, illetve az esetleges tünetektől, azok vegyék csak kézbe az első kötetet. Érdemes megismerkedni vele.

Az emlegetett Gandhi idézet:

"A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul."