Sárkányok tánca

A tűz és jég dala sorozat ötödik kötete meglehetősen vaskos darab. 1152 oldal, ami olvasás szempontjából nem a legkényelmesebb akár az apró betűméretet, akár a kézbevehetőséget nézi az ember. 

A könyv végéről ezúttal sem hiányoznak a családok összefoglalásai, nehogy valaki elvesszen a nevek között. A borító pedig szintén passzol az előző négy kötethez és a Varjak lakomája után visszatér a visszafogottabb színvilághoz.

Fülszöveg:

"Közeleg a tél. A hideg szelek feltámadtak a sokat szenvedett Hét Királyságban, ahol az Öt Király háborúja után a túlélőknek most az éhínséggel kell szembenézniük. Az emberek birodalmát védelmező Fal ifjú parancsnoka, Havas Jon a Mások elleni reménytelen küzdelemre próbálja felkészíteni a szétzüllött Éjjeli Őrséget, ám rá kell döbbennie, hogy ellenségei jóval közelebb vannak hozzá, mint gondolná. Stannis Baratheon Észak uralmáért vív elkeseredett harcot a Boltonokkal, miközben Királyvárban a Lannister-ház próbálja megerősíteni Tommen, a gyermekkirály törékeny uralmát a kivérzett Hét Királyság fölött. A Keskeny-tenger másik oldalán Tyrion Lannister, a megvetett és üldözött rokongyilkos sárkányvadászatra indul, ám útja veszélyekkel és váratlan kitérőkkel teli. A világ eközben az ősi városra, Meereenre figyel, ahol Viharbanszületett Daeneryst, Westeros jog szerinti uralkodóját minden oldalról szorongatják ellenségei. Hogy arathat diadalt a Sárkányok Anyja, ha három gyermekére sem számíthat? A végkifejlet csak tűz és vér lehet, ám ki éli túl a sárkányok táncát?"

George R. R. Martin hozza a megszokott formáját. Lassan és aprólékosan szövi tovább pókhálóit és újabb csavarokkal dúsítja a nem épp egyszerű felállást. Mintha mindegyik könyv egy teljesen átrendezett sakktábla lenne. Épp ezért a cselekményről nem szeretnék szólni, járjon mindenki utána, hanem csupán az észrevételeimet írnám le és persze véleményemet a karakterekről.

Ha az előző könyvek tanulsága az, hogy mindenki meghalhat, akkor ennek a kötetnek az, hogy bárki visszatérhet. Több szereplő bukkant ugyanis fel a halálból, általában csupán költői értelemben, míg néhányszor gyakorlatilag is. Martin bácsi tehát nem csupán öl, hanem jól át is ver. Épp ezért tartom magam a fantasy könyvekből megtanult szabályhoz: csak akkor halott valaki, ha látod meghalni, megrugdosod, elégeted, szétszórod a hamvait és vársz pár napot, hogy nem kaparja-e össze magát. Én jobban szeretem, ha a halott halott is marad, de ebben a sorozatban a szereplőgárda rohamos ritkítása mellett, nem róhatom fel ezeket a visszatéréseket.

A kötet második tanulsága: minden jövendőmondó vak. A szereplők ugyanis tele vannak jóslatokkal, amik mind zavarosak és néha többet ártanak, mint használnak, mégis megpróbálják ezt a "tudást" felhasználni. Nem valami bölcs dolog...

A karakterek még mindig remekül vannak felépítve, mind nagyon emberi. A főbb szereplők pedig változnak, fejlődnek, vagy épp elveszítik pozíciójukat. Akadnak izgalmasabb alakok és kevésbé érdekes figurák, ettől lesz a könyv az olvasó számára még hosszabb.

Sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, mert amikor megpillantottam egy olyan szereplő nevét a fejezet elején, akit nem szívesen olvastam (általában ezek a Greyjoyok voltak) le-letettem kicsit pihenni a könyvet, míg amikor szívemnek kedvesebb neveket láttam, faltam a lapokat. A kötet végére pedig már mindegy volt, kiről olvasok, mert mint minden könyvben, itt is felpörögtek az események.

A karakterek többsége tehát hozta a megszokott formáját, ám volt, aki meglepett mind negatív, mind pozitív irányba.

Drogon
Hát nem édes?

Daenerys nagy csalódást okozott. A könyv teljes világát belengi egy nőellenes légkör, ami ellen heves lázadó kedvem támad olvasás közben, így könnyebben drukkolok a női szereplőknek. Dany volt az egyik kedvenc harcos hölgyem, így nagyon szomorúvá tett. Nem elég, hogy képtelen határozott királynőként viselkedni (hiába hangoztatja, hogy az) és nem látja át a köré szőtt intrikákat, még a sárkányait is elhanyagolja. Van három gyönyörű sárkánya és mit tesz? Semmit. Nem foglalkozik velük, mert csak az ideiglenes trónja és a lehetetlen szerelmi élete érdekli. Pedig a sárkányok törődést igényelnek. Figyelni kell rájuk, nevelni őket, vagy legalább napi pár órára látogatni, amit Dany mióta kinőtték a vállon üldögélő kort elmulaszt. Ennek fényében pedig nem csoda, hogy a nagyra nőtt, neveletlen ragadozók cseppet ijesztővé váltak. Nem érdemli meg őket, akár a sárkány vére, akár nem... 

Pozitívan csalódtam viszont Melisandre szerepében. Nem kedvelem a vörös boszit, meg úgy általában minden lökött tűzimádót, mégis kezdem megérteni. Mágia és lángok, ő akkor is ugyanolyan ember, mint a többi és a hatalma sem olyan korlátlan, mint amilyennek mutatja. 

Nagyon tetszett még Bran és a háromszemű holló alakulása. Egész másra számítottam, ám így sokkal több potenciál van ebben a szálban. Bran a kulcs a múlthoz, ami újra és újra feltűnik néhány bekezdésre, hogy felcsigázza az olvasó kíváncsiságát. Remélem ki lesz használva.

Még egy szereplőről kell szót ejtenem, Havas Jonról. Ő a szívem egyik csücske és nagyon örültem megnövekedett szerepének és annak, hogy beletanult az Őrség vezetésébe. Egy dologban azonban nagy hibát követett el a könyv végén, aminek úgy tűnik, meg is fizeti az árát. 

A Sárkányok tánca vége természetesen óriási és kínzó függővég. Mi lesz Jonnal? Mi lesz Jaime-vel? Mi a fenét fog tenni Dany? Kimászik-e a bajból Cersei? És még sorolhatnám a kérdéseimet, a válaszokra azonban még rengeteget kell várnom. A türelem viszont jelen esetben sárkányokat, lángokat, telet, vért és újabb fordulatokat terem.

Összességében tehát jó könyv ez is, mint az előzőek. Érdemes továbbra is olvasni a sorozatot.

A folytatás megjelenéséig pedig ott a filmsorozat, hogy a rajongók rágódhassanak valamin, míg Martin bácsi alkot.

Valahányszor valaki megkérdezi tőlem:
"Mennyi van még hátra a következő könyvig"...
Megölök egy Starkot