2014. március 24., hétfő

Zetsuen no Tempest: The Civilization Blaster

Számomra a jó animék ismertetőjegyei: igényes és szép rajzolás, megkapó történet és szerethető karakterek. Ha ez a három együtt van, garantált a siker, ahogy a Zetsuen no Tempest esetében is történt.
Ráadásnak a sztori írójának munkájához volt már korábban is szerencsém. Shirodaira Kyou írta a Spirál című anime sztoriját is, amit nagyon szerettem. Ezzel pedig egyből kíváncsivá tett, vajon ezúttal mivel rukkolt elő.
Ismertető:
Egy lány, Fuwa Aika meghal. A bátyja, Mahiro bosszúra szomjas. Különös kór, a fekete-vas szindróma üti fel a fejét szerte a világban.Takigawa Yoshino épp legjobb barátja, Mahiro húgának sírját látogatja meg, mikor egy ismeretlen nő fegyvert szegez rá és furcsa kérdéseket tesz fel. Aztán a semmiből előtűnik Mahiro és hihetetlenül látványos módon elintézi a támadót. Yoshino egy mágikus küzdelemben találja magát, ahol a tét a világ sorsa, a cél pedig Aika gyilkosának felkutatása.
Ennél többet nem szeretnék elárulni a cselekményről, mert túlságosan szövevényes és fordulatos ahhoz, hogy pár mondatban össze lehessen foglalni.
24 epizódból áll és mindegyik végén van egy kis csavar, hogy kellően felcsigázza az embert a következő részre. A cselekmény meglehetősen lassan halad, olyan ez a történet, mint egy sakkjátszma egy kis akcióval és mágiával fűszerezve.
Az események nem lineárisan haladnak, hanem ugrálnak a múlt (ahol Aika még él), illetve a jelen között (ahol épp a halála körülményeit derítik fel). Ez az ugrálás segít megismerni a szereplőket és a háttért, illetve megtöri kicsit a jelen töprengéseit. Ez az anime bizony egy töprengős fajta. Míg a shounen műfajú alkotásokban hosszú részekre nyújtott harcjelenetek vannak, addig itt több epizódon átívelő logikai eszmefuttatások. Komolyan van olyan rész, amiben semmi mást nem csinálnak a szereplők, csak beszélgetnek, hipotéziseket állítanak fel és érvelnek. Lehet, hogy így unalmasnak hangzik, de higgyétek el, cseppet sem az.
Az ember elkezdi nézni, megtelik a feje kérdőjelekkel és csak ámul és bámul, miközben megpróbálja kibogozni a szálakat. A pókháló végére járni pedig egyáltalán nem könnyű. Minden mindennel összefügg és olyan sok csavar van benne, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Remekül van felépítve a legelső téglától a legutolsóig. 
A mágia, amit már említettem korlátozottan van jelen, csak bizonyos személyek képesek használni, míg a mezei emberek csak akkor kaphatnak kóstolót belőle, ha talizmánhoz jutnak. Épp ezért Mahiro és Yoshino nem szokványos főhőspáros, mivel nem tartoznak a különleges képességű egyének közé, hacsak a kifejezetten éles logikát nem tekintjük annak. A varázslat így szépen belesimul az amúgy racionális történetbe és a háttért színezi. A mágia maga a mozgatórugó, ahogy a két mágikus fa keveri a háttérben a kártyákat.
Yoshino és Mahiro
A csatajelenetek látványosak és úgy egészében véve nagyon szép a grafika. Mind a karakterek, mind a hátterek dizájnára nem eshet panasz, a színvilág pedig egyszerre éles, mégis kicsit borongós. Szóval az egész nagyon mutatós.
A zene jól illik hozzá, az első opening legalábbis remekül el lett találva, de a többi is rendben van. Tipikusan olyan muzsikák ezek, amiket minél többször hallgat meg az ember annál jobban megszereti.
A történet tehát a világmegmentés mellett elég komoly hangvételű. Kicsit talán drámainak is lehet mondani, hiszen minden mozgatórugója egy haláleset és ez rányomja a bélyegét a továbbiakra. Üzenet tehát akad benne, egyrészt a továbblépés és a gyász megélésének nem könnyű kérdése, másrészt az emberi kapcsolatok szövevénye, illetve még a sors kényes szerepe is befigyel a háttérben. Ezek a kérdések pedig erős karaktereket kívánnak, amik szerencsére meg is vannak hozzá.
Mindegyik szereplő jól felépített egyéniség, külön világ, amivel csak bonyolítják a nem épp egyszerű szövevényt. Önmagukban picike rejtélyek mind, a fiúk legalábbis nem egyszerű esetek, ha valaki a lelkükbe kíván látni. Aika pedig talán az egyik fő rejtvény ebben a sorozatban.
Lehet őket kedvelni, bár néha van aki kifejezetten ellenszenves. Én hol értettem és kedveltem Aikát, hol idegesített és nehezteltem rá. Ennek oka persze egyszerű.
Yoshino a főhős, ha egyetlen személyt kellene kiemelni, ő az aki a legtöbbet szerepel és biztosra veszem, hogy sok-sok néző szimpatizált vele az első jelenetétől kezdve. Én mégis, bár kedveltem, tartottam tőle a távolságot. Nekem túlságosan magába forduló személyiség volt, hogy igazán megkedveljem. Ellentétben társával.
Mahiro
Mahiro a szívem csücske. Jött és lerúgott a lábamról hosszú szárú tornacsukájával. Nagyon megkedveltem a srácot, a pimasz nemtörődömségével, a félszeg szeretetével, a határozottságával és úgy egészben szőke tincsei végétől az említett lábbeli talpáig. Hihetetlen egyéniség, kiszámíthatatlan, mégis az ember előre tudja, hogyan fog reagálni. Erős jellem és kifejezetten jól áll neki a egoizmus és hatalomvágy. Nekem így ő adta az anime fénypontját és már miatta érdemes volt megnéznem. Ennek örömére gyorsan meg is örökítettem a rajzfüzetemben. (Mellékelt kép.)
Hakaze is szimpatikus szereplő és a lányok közül inkább őt kedveltem, mint Aikát. A többi mellékszereplő pedig érdekesen kitöltette az üres helyeket, így rájuk sem lehet panasz.
Összességében tehát egy remek, csavaros történet igényes kivitelezésben. Nagyon tetszett.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a logikára épülő történeteket, akiket nem zavar, ha kusza szálakat kell kibogozni és bírják a lassan kibontakozó rejtélyeket. Aki viszont nem szeret gondolkodni, csak nézne valami világmegmentős csihi-puhit, az keressen inkább egy shounent, mert ez nem az.

Kedvenc zene:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése