Egy eltitkolt élet

Vegyes érzéseim vannak erről a könyvről. Kicsit másra számítottam, kicsit nehezen haladtam vele és mégis kicsit tetszett.

A borító nagyon szép, hangulatos, illik a történethez. Nincs meg 400 oldal és a nagyobb betűméret miatt egyáltalán nem tűnik hosszú olvasmánynak. Viszont picit nehéz, nem csupán szó szerint (tényleg van súlya a könyvnek, nem az a táskában könnyen cipelhető fajta), hanem átvitt értelemben is.

Fülszöveg:

"Az immár százéves Roseanne McNulty egy elmegyógyintézetben töltötte felnőtt életének jó részét, ám a kórházat nemsokára bezárják. Az orvosára hárul a feladat, hogy kiderítse: annak idején miért zárták be Roseanne-t. A pszichiáter, dr. Grene és az idős hölgy között az évek során szoros és különleges kapcsolat, már-már barátság alakult ki, Roseanne azonban mégsem képes megnyílni a férfi előtt. Miközben égeti a vágy, hogy megossza vele hányatott élete történetét, csupán a naplójának lapjain tudja őszintén feltárni titkait. Amikor dr. Grene megtalálja a feljegyzéseket, az asszony megdöbbentő erejű visszaemlékezése magával ragadja. Nyomozni kezd rég elfeledett dokumentumok után, és felfedezései mindkettejük életét kizökkentik."

A cím és a fülszöveg alapján izgalmasabbra, fordulatosabbra számítottam. Ez azonban inkább egy elmélkedős könyv. A cselekmény ugyanis két nézőponton keresztül bontakozik ki. Egyrészt Roseanne önvallomásai nyomán, amiket titokban firkálgat, másrészt orvosa, dr. Grene feljegyzései alapján. Ez a két narráció hol párbeszédet folytat egymással, hol nagyon messze elcsatangol a gondolatok hullámain.

Roseanne részei sokkal érdekesebbek voltak, hiszen lényegében elmesélték a teljes életét, így egész a polgárháborús évekig és a világháborúkig visszanyúltak. Ezzel szemben az orvos elsősorban a házasságára fókuszált.

Ez a típusú elmélkedés vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Nekem hol tetszett, mikor Roseanne életének izgalmasabb mozzanatai kerültek terítékre vagy kifejezetten elgondolkodtató sorokra bukkantam, és hol nem tetszett, mikor a szereplők csak keseregtek. Szóval elég hullámzó volt lelkesedésem és többször félre kellett tennem a könyvet, mielőtt rám telepedne a keserűsége moszatja.

Emberi sorsokról szól és mint tudjuk, az ember élete nem csak boldog pillanatokból áll, sőt vannak kifejezetten sötét időszakok is. Itt pedig, mivel ezek a sötét mozzanatok adták a cselekmény lendületét, hatványozottan jelen vannak.

Roseanne élete nem volt könnyű és itt most nem csak a vallási megbélyegzettségét, családi helyzetét értem, hanem azt a sztoikus életszemléletet, amit szinte elmegyógyintézetbe zárásáig mutatott. Amilyen tisztán látónak érződött az idős nő látószöge, olyan kusza és szenvedélymentes volt a fiatal énje. Néha nem értettem, miért félt ennyire a kezdeményezéstől, miért hagyta, hogy tönkretegyék, mert ő bizony hagyta.

Érdekes, hogy egyik szereplőt sem tudtam igazán megkedvelni. Mindegyikőjükkel szemben voltak fenntartásaim, volt akit már egyenesen utáltam (Gaunt atya mert egy rosszindulatú, egoista p... khm pap) és volt aki egyszerűen unszimpatikus volt, mint dr. Grene. Ettől függetlenül érdekelt, hogy mi történt velük és hogyan birkóznak meg vele. Talán mert Sebastian Barry stílusa jócskán tompított ellenszenvemen.

A könyv stílusa kifejezetten gördülékeny, bár a maguk lassú medrében haladnak az események. A nézőpontok váltása mindig a megfelelő pillanatban történik, így a könyv szépen van összerakva. A vége pedig, bár nagyon-nagyon kiszámítható, jól zárja le az eseményeket.

Szóval a kivitelezés rendben, a sztori elmegy, a szereplők meg, hát nem a szívem csücskei. Akkor mégis mi tetszett benne? A háttér.

Ez a könyv Írországban játszódik, ír emberekről szól ír írón keresztül. Bevallom, nem sokat tudok Írországról, bár a kelta mitológiát kifejezetten szeretem, így jó volt kicsit bepillantást nyerni az ír történelem egy szeletébe. Nagyon érdekesnek találtam a társadalmi viszonyokat, a kisvárosi hierarchiát és azt, ahogy mindezt megváltoztatta a politikai helyzet. Természetesen ez csak egy kis kóstoló volt, hiszen nem a polgárháborún volt a hangsúly, én mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy tanultam valamit, még ha csak egy apróságot is Írországról.

Összefoglalva ez egy elmélkedős könyv emberi sorsokról, az idő múlásáról, öregedésről, szeretetről és megbocsájtásról. Hiába olvastam lassan, hiába volt néha elegem belőle, nem tudok rosszat mondani róla. Az ember vagy szereti ezt a műfajt, vagy nem.

Épp ezért csak azoknak ajánlanám, akik szívesen töprengenek egy esős napon.

Néhány idézet, mert érdekes gondolat akadt benne bőven:

"A saját szemünkben soha nem öregszünk meg. Ez azért van, mert végeredményben a hajó, amelyen utazunk, a lélek, nem pedig a test." 

"Hiszen végső soron a világ valóban csodaszép, és ha nem emberek lennénk, hanem bármilyen más élőlények, talán folyamatosan boldogok lennénk benne." 

"A házasélet egyik nagy adománya, hogy valamiféle varázslatnál fogva mindig ugyanolyannak látszunk egymás szemében." 

"De talán kicsi és keskeny minden, ami emberi."