2014. augusztus 25., hétfő

Csillagpor

Ez nem egy könnyed nyári olvasmány, hanem egy kifejezetten komoly, néhol komor történet, ami sok gondolatot felvet az olvasóban.
A borító nagyon szép, ám a cím kissé megtévesztő. A könyv eredeti címe The Promise of Stardust vagyis a Csillagpor ígérete, ami valószínűleg nem volt elég hangzatos, ezért egyszerűsítették le. Csakhogy Csillagpor címen egy másik könyv (Neil Gaiman meseregénye) is a piacon van, így a magyar olvasók könnyedén megzavarodhatnak.
A címválasztáson kívül azonban nem sok panasz eshet a kiadó munkájára, talán csak annyi, hogy néha felcserélték a neveket a szövegben.
Fülszöveg:
"Egy férfi és egy nő. Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Matt kétéves, amikor először a karjában tartja az újszülött Elle-t, tizenhét, amikor csillaghullás idején először megcsókolja, és harminchárom, amikor feleségül veszi. Mindenük megvan, amire vágyhatnak. Csak egyetlen űr tátong az életükben, a közös gyerek hiánya. Ám egy ártatlan baleset mindent megváltoztat. Elle kómába esik, és a végakarata alapján nem szabad gépekkel életben tartani. Egy csoda mégis felülír mindent. Kiderül ugyanis, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Vajon mi az erősebb? A jog, amelyre Matt anyja (aki egyben Elle keresztanyja is), Linney hivatkozik? Vagy az új élet reménye?
Az érzések mellett a jogászok is egymásnak feszülnek. A tét: élet vagy halál"
Az orvosi etika kényes terep, főleg ha az életminőségről van szó. Korábban már olvastam egy könyvet (Mielőtt megismertelek), ami hasonló kérdéseket feszegetett. Ebben a könyvben mégis egész más a helyzet. Egyrészt az érintett, Elle nem képes megmondani, mit szeretne, másrészt nem is igazán az ő életéről kell dönteni, hanem a kisbabáról. Itt pedig egy újabb kényes etikai kérdés merül fel: Mikortól számít egy magzat embernek?
Priscille Sibley tehát cseppet sem könnyű témát választott, ám meglepően körültekintően mutatta be. Tekintve, hogy főállásban nővér és csak mellékállásban író, nem okozott neki gondot a kórházak világában való eligazodás és épp elég hasonló esetet látott már, hogy a hozzátartozók reakcióinak változatait is ismerje. Épp ezért a könyv tele van orvosi szakkifejezésekkel, de csak annyira mint a kórházas filmsorozatok, belső információkkal, hiszen a főhős orvos és több egészségügyi dolgozó szerepel még a könyvben, amik nagyon is hitelessé teszik a problémát. Ehhez jön egy adag jog, mert itt valóban a bírósági pereskedés adja a másik fő szálat. A könyv azonban szerencsére nem merül ki Elle aktuális veseműködésén és a perben bemutató következő bizonyítékon, hanem kiegészül a múlt eseményeivel.
Matt szimpatikus főhős, meg lehet érteni szenvedését, kétségeit és ragaszkodását. Ráadásul ahogy újra és újra felidézi a múltja darabkáit, sokkal közelebb kerül az olvasókhoz. A korábbi események tehát jól jöttek, színesítették a cselekményt és megtörték kicsit a kórház-bíróság körforgást.
Csakhogy amilyen szomorú a történet jelene, talán olyan szomorú a múlt is. Matt ugyanis nem csupán szép emlékeket idéz fel, hanem kifejezetten tragikusakat is. Ezek pedig néha sokkal súlyosabbnak tűnnek, mint az agyhalál. Engem legalábbis Elle korábbi vetélései jobban megráztak.
A többi szereplő is érdekes karakter, akár Matt mellett állnak, akár ellene tanúskodnak. Megértettem Linney érveit is és egyedül Adam volt az, akit megcsapkodtam volna. Ez a harc ugyanis egyáltalán nem tartozott rá. Ahogy a médiára és a többi ostoba tüntetőre sem. A magzatpártiak meg az állítólagos feministák (akiknek gőzük sincs mi az a feminizmus) elmehettek a búsba a goromba riporternővel az élen. Na, ők rendesen felhúzták az agyam és nem biztos, hogy lett volna annyi önuralmam velük szemben, mint szerencsére Mattnek volt.
Szóval mindkét tábort értettem, mégis megvolt a saját álláspontom Matt mellett. (Bővebben erről a bejegyzés végén.)
A cselekmény tehát szépen fel van építve és bár egy-két mozzanat nekem kicsit sok volt (olyan romantikus regényesen sok), azért megmaradt a realitások talaján és sok érdekes és elgondolkodtató kérdést vetett fel. Szóval összességében jó könyv volt, tetszett.
Azoknak ajánlom, akik szeretnek etikai kérdéseken meditálni és mindazoknak, akik szerint minden élet egy fénylő csillag.

Kedvenc idézetem a könyvből:
"Csillagporból vagyunk. Minden a földön. Minden hamuból van."

Szubjektív vélemény:
A könyv nagyon sok gondolatot ébresztett bennem és ezeket ki kell írnom magamból. Szóval ez itt most csak a saját véleményem lesz, nem kell velem egyetérteni, ez csak egy nézőpont a sokból.
Matt mellett tettem le a voksot, mert bár értelmetlennek tartom egy agyhalott ember mesterséges életben tartását, Elle esetében nem erről volt szó. Ha az orvostudomány képes fizikailag életben tartani egy anyát, hogy a gyermeke biztonságban megszülessen, miért ne tehetnénk meg. Viszont úgy gondolom, hogy minden eset egyedi, minden terhesség más, így külön kell őket nézni és nem statisztikailag illetve jogi halmazokban.
Mikor Jake megjegyezte, hogy ha sikerül feljebb vinni az ügyet és jogi precedens lesz belőle, akár azt is elérhetik, hogy tilos lesz az abortusz, kiakadtam. Kiakadtam, mert a könyvben is feltűnt elvetemült magzatpártiak képmutatóan ostobák. Mindig csak egy szeletet néznek és sosem az egész tortát.
Anya vagy a gyermek a fontosabb? Attól függ, mit mond a társadalom, ez pedig kulturálisan változik. Például a császármetszést a kínai császárok találták ki, mert ott az volt a fő, hogy trónörökös szülessen, az anya pótolható volt. Erre persze ezek a sötét tüntetők egyből felhördülnek, micsoda barbárság, de abba nem gondolnak bele, hogy arra kényszeríteni egy nőt az abortusz eltörlésével, hogy akkor is hordjon ki egy gyereket akarata ellenére, ha éppen az életébe is kerülhet, pont ugyanez. 
No, de ez csak a sokszög egyik oldala. Ott van még az altruizmus, vagy anyai ösztön, ha így jobban tetszik. A nők ugyanis normális esetben ösztönösen úgy érzik, a gyermekük élete fontosabb a sajátjuknál. A könyvben Elle is így volt vele. Nincs ebben semmi rossz, ez színtiszta biológia és egy olyan világban, ahol a nő eldöntheti, mit akar, tökéletesen megállja a helyét.
A másik nagy dilemmában, a magzat kérdésében talán még kényesebb az állásfoglalás. Elle a balesetkor terhessége legelején járt és én nem mondanám egy párhetes magzatra, hogy ő bizony egy teljes értékű emberi lény. Nem azért, mert még picike, hanem mert ez is társadalmilag jól behatárolható. Nem véletlen, hogy kulturálisan más és más, mikor adnak a gyereknek nevet, mikor tekintik életképesnek, mert ezzel  az egész közösséget védik. A terhesség során és a szülés utáni hétben még olyan sok probléma adódhat és olyan sérülékeny az újszülött, hogy könnyebb elviselni az elvesztését, ha még nem kötődnek hozzá teljesen. Ha még nem tekintik teljes mértékben egy új családtagnak, kevésbé fáj az elvesztése. Ez pedig szerintem szintén teljesen logikus és normális reakció, ezzel sincsen semmi gond.
Visszatérve a könyvhöz, bár magzatnak tekintettem a picit és nem kisbabának, mégis úgy voltam vele, ebben a helyzetben Elle kívánsága mellette dönt, így én is mellette döntök.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése