2014. szeptember 26., péntek

Könyves várólista XIV.

Tekintve, hogy a hónap hátralévő négy napján olvasásra váró könyveim népes sora szinte biztosan nem fog változni, kicsit megelőlegezem a hónapzáró könyves rovatot.
Ősz küszöbén 14 könyv vár a polcomon türelmesen arra, hogy végre fellapozzam őket. Van köztük három, ami már egy ideje itt tanyázik és írtam róla a rovat előző részeiben. Őket így most kihagynám a részletezésből és csak megemlítem, hogy igen, még mindig várnak...


... cím szerint A legyőzöttek (mese róla itt), egy kölcsönkönyv, A pokol is elnyeli (bővebben ott), illetve nyár eleji szerzeményem, Akit elhagytál (részletek emitt). Igyekszem októberben már tényleg sort keríteni rájuk, mielőtt fellázadnak és a fejemre potyognak a polcról...


Ennyit az emlékeztetőről, jöhetnek az új könyvek és ahogy a két képen látszik, van belőlük bőven.

Saját könyvek:

Tracey Garvis - Kötelék
Jelentem, elcsábultam. Kívánságlista rovatom 11. bejegyzésében már írtam erről a könyvről. Azóta pedig csak mélyült vonzalmam. Ez a lakatlan szigetes romantika személyiségfejlődéssel egybekötve igazán ígéretesnek tűnik. Nem bírtam ellenállni neki.

Jean M. Auel - Átkelés a rónaságon
Hiába vannak még mindig picike kétségeim (róluk bővebben itt), mindig ugyanarra az eredményre jutok: én ezt a sorozatot minden hibája ellenére nagyon szeretem. Épp ezért, mikor az Ulpius-ház kivételesen nem pornóponyva könyveire hirdetett akciót, hanem végre valami olyanra, ami nekem is tetszik, muszáj volt azonnal megrendelnem. Mentségem is van rá: olyan szépen mutat a polcomon az előzményekkel együtt.

Joanne Harris - Csokoládécipő
Végre sikerült megszereznem a Csokoládé folytatását! Sokat vadásztam erre a könyvre, de megérte. Egy újabb sorozat lett teljes a polcomon, így nagy a boldogság. Amint édességre vágyom, bele is kezdek.

Könyvtári könyvek:

Jay Kristoff - Vihartáncos
Szintén volt már róla szó kívánságlista rovatom 11. részében. Rögtön kiszúrtam a könyvtár polcán és azonnal le is csaptam rá. Már nagyon vágyom egy pörgős fantasy regényre, így nagy reményeket fűzök hozzá.

Sarah MacLean - A csábítás kilenc szabálya
Sok pozitívat hallottam már erről a könyvről és a borító illetve a cím is megfogott. Kíváncsi leszek ezekre a szabályokra és ki tudja, lehet hogy néhányat kipróbálok majd közülük... Oké, ez csak vicc volt. Bármennyire is megkönnyítené az ember dolgát néhány kőbe vésett szabály a férfi-női kapcsolatokról, az bizony a varázs tönkretételével járna. Ettől függetlenül érdekel a könyv.

Elisabetta Gnone -  Az ikrek titka
Könnyed, remélhetőleg aranyos mese, ami egy kis kikapcsolódást nyújt majd kaotikus napjaimban. Róla is sok szép véleményt hallottam, így remélem, nem fogok csalódni.

Samantha Young - Dublin Street
Na, ezt nem tudom megmagyarázni. A borító nem tetszik és a történet sem tűnik túl izgalmasnak. Talán a kíváncsiság volt az, ami hajtott. Kíváncsi lettem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó is beállt-e a sorba. Arany pöttyös könyv, ami nem a legrosszabb ajánlólevél, mégis tartok tőle, hogy a válasz igen és ez bizony ponyva lesz a legaljáról. Elhamarkodottan azonban nem szoktam ítélni, adok neki egy esélyt. 

Márton Evelin - Macskaméz
Cím és borító, ez a kettő fogott meg. Illetve az, hogy magyar szerző és novelláskötet. Novellákat pedig nem nagyon szoktam olvasni, így itt az ideje ezen változtatni. Akár tetszik majd, akár nem, az aranyos borító miatt szívesen cipelgetem magammal.

Kirsten Lobe - Párizsi macskajaj
Hát, erre a könyvre sincs mentségem. Úgy néz ki, néha beáll nálam az üzemzavar és olyan könyvek is a kezemben maradnak, amiket nem neveznék a zsáneremnek. Talán kikapcsolódásnak jó lesz, ha pedig mégsem, még mindig mondhatom, hogy macskabolond vagyok...

Jamie McGuire - Gyönyörű sorscsapás
Egy ideig nagyon népszerű volt Molyon. Hallottam róla hideget és meleget egyaránt, szóval most utána járok, én vajon melyik tábort fogom gyarapítani. 

Mats Srandberg és Sara B. Elfgren - A kör
A boszorkányos történetek mindig vonzanak és még nem olvastam svéd szerzőtől. Hallottam róla pozitívat és kevésbé pozitívat is, így nagy lelkesedéssel fogok a végére járni. 

A könyvmolyok sosem jutnak el a dolgok aljára.
< - az alja
Ennyi lenne az aktuális várólistám. Tekintve, hogy kezdek ismét nagy fordulatszámon pörögni mind az egyetemen, mind a munkában, mind a magánéletemben, nem tudom, mennyi idő alatt fogom mindegyiket elolvasni. Ez azonban nem is baj, hiszen leszámítva a kölcsönzési határidőket, semmi sem befolyásol. 
Azért olvasok, mert szeretem, mert nem bírok betűk nélkül létezni, mert kikapcsol, ha túlpörögtem, mert kitölt ha üresnek érezem magam és a könyvek megértenek akkor is, mikor én sem értem magamat. Az olvasás nálam szenvedély és a szenvedély sosem racionális, így nem is próbálom racionális keretek közé zárni, hogy mikor és mit olvassak, a szívem úgyis mindig megsúgja, hogy épp mire van szükségem.

2014. szeptember 21., vasárnap

Csillagainkban a hiba

Akinek meg kell magyaráznom, miért vettem kézbe ezt a könyvet, az hónapok óta biztosan nem volt sem internet, sem könyvajánló, sőt még filmajánló közelében sem. Ez ugyanis az új kasszasiker, ami mindenféle csapokból folyik.
Mindig szkeptikusan kezelem az ilyen fellángolásokat, pedig nekem is bökdösi oldalamat a kíváncsiság, vajon mi lehet benne ennyire jó, ha ilyen sokan szeretik. Épp ezért, mikor Queen B. felajánlotta nekem egy olvasásra, nem tudtam ellenállni neki.
Az eredeti borítós változatot olvastam, aminek kifejezetten örültem. Néha ugyan a filmes borító szebb, de számomra a könyv az könyv, a film meg film, így jobban szeretem külön kezelni őket. 
Ez a kék borító egyszerű, de nagyszerű a dombornyomott csillagjaival. (Egyedül a sárga kör volt unszimpatikus, késztetést éreztem, hogy megpróbáljam lekaparni, mint az akciós ármatricákat.)
Alig 300 oldal és mivel a Gabo adta ki, nem apró betűs és picit túlságosan szoros a kötése, ahogy lenni szokott.
Szóval csillagainkban a hiba? Nem, valószínűleg bennem van a hiba...
Fülszöveg:
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…"
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá: túlértékelt.
Ismét nagyobb volt a füstje, mint a lángja, vagy csak a rengeteg dicshimnusz miatt túl magasak voltak az elvárásaim. Ez egy tinidráma és pont, se több, se kevesebb. 
Adva van egy kilátástalan helyzet, hiszen a főszereplő haldoklik, amit egy kis romantikával ízesítettek, tettek mellé még néhány elemet, amin rágódni kellene és kész is az "akkor is megríkatlak" koktél. (Bocs, John Green, de az én ingerküszöbömet meg sem csiklandoztad.) Szóval értem én, hogy mitől dobott a többség hátast az elhasznált zsebkendők tengerében, ám ezt a vakbuzgó imádatot már nem tudom hová tenni.
Nem ez az első könyv, ami a halál árnyékában járó emberekről szól és nem is a legjobb.
Stílusát tekintve ifjúsági könyv a javából, mert meg van benne a fiatalos lendület és a humor. El-elmosolyodtam a szarkazmuson és a kissé fekete humorú beszólásokon, amikből igazán lehetett volna több. 
Hazel már az első fejezetben leszögezi, mennyire utálja a felhajtást a betegsége körül a csoportterápiától a rákprémiumig, mégsem lázad ellene. Továbbra is jár a terápiára, aminek mondjuk én nem sok értelmét láttam ("Rossz neked? Nézd, másoknak is ugyanolyan rossz!" Ez aztán a felemelő hír, köszönöm...) és elvolt a saját kis világában. Ezt a világot pedig néha untam és nem azért mert oxigénpalackhoz kötve értelemszerűen nem bonyolódhatott extrém kalandokba, hanem mert a gondolatai nem mondtak nekem se újat, se szépet. Sajnos így voltam a könyv egy jelentős részével.
Egyszerűen nem kötött le a részletekbe menő videojátékozás, hogy elmeséltek nekem könyveket és filmet, mert nem kaptam mellé érzelmi kitöréseket - leszámítva egy bizonyos vandalizmust trófeákkal - emlékeket és olyan gondolatokat, amik két napnál és az aktuális oxigénhányadosnál tovább vittek volna. Számomra kevés volt.
A szerelmi szál sem fogott meg igazán. Augustus Waters az új könyves férfiidol, én viszont csak egy picit tudtam megkedvelni, mikor épp szarkasztikus vizekre evezett. Egyrészt az udvarlása meglehetősen giccses volt, másrészt mazochista amiért sorstársai közül választ magának barátnőt és harmadrészt idegesített a hőskomplexusa. Ráadásul Hazel és Gus kommunikációja két szint között ingadozott, vagy megpróbáltak magasztosan filozofálni (Ez valószínűleg a közelgő vég mellékhatása, így elnézem nekik.) vagy csak oda-vissza passzolgattál, hogy oké. Nekem ez nem volt oké, szóval lezártam az ügyet annyival, hogy tinik és hormonok.
A könyv számomra legjobb része tehát nem kapcsolódik sem a rákhoz, sem a szerelemhez. A legjobban ugyanis a Hollandiába költözött író esete kötött le és az volt számomra a csúcspont. Elég hamar elkapott engem is a kíváncsiság, mit csinálhat miután írt egy ilyen kínzásnak minősülő könyvet és igazán meglepett, mi kerekedett ki ebből az egészből. Modora ellenére is feldobta a cselekményt.
Ami a könyv végét illeti, annyira tudtam. Itt az író felvillantott egy kis drámát és Gus szarkazmus nélkül is szimpatikus lett. Ha itt indokolatlan nézőpontváltással bele tudtam volna pillantani a srác gondolataiba, akkor talán kaptam volna valamit abból, amiről elvileg ennek a könyvnek a fülszöveg alapján szólnia kellene. Bár igazából nem bánom, túl éles lett volna a váltás.
Összességében tehát nem rossz könyv, de nem közelíti meg azt a szintet, ami ilyen mértékű rajongáshullámból adódóan járna. Messze túl van értékelve.
Azoknak ajánlom, akik ifjúsági regényre vágynak, de már unják a happy endet, ők biztosan nem fognak csalódni.

Extrák:
John Green nem vett le a lábamról, így nem fogok azon nyomban rohanni a többi könyve után, de nem zárkózom el előlük. Ha szembe jön a könyvtárban más kötete, lehet teszek vele egy újabb próbát.
Viszont a könyv elején olvasható szerzői jegyzetért hatalmas piros pontot érdemel.
A filmmel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy meg fogom nézni és van egy olyan gyanúm, hogy képernyőn, sűrített cselekménnyel és zenei hatásokkal sokkal jobban fogom élvezni.

2014. szeptember 19., péntek

A fekete brigád

Ezt a könyvet egy bolhapiacon fogadtam örökbe három sorstársával együtt. Mivel társai közül kettő nem bizonyult túl jó választásnak, kissé félve kezdtem bele.
Vékony könyvecske, alig több mint 160 oldal, amihez szerintem jól passzol a rajzolt borító. 
Pont azt kaptam tőle, amit első ránézésre vártam.
Fülszöveg:
"A könyv történetét Walter Scott meséli el vendéglátóinak Párizsban. A XVIII. század Angliájában vagyunk. Skócia behódolt György királynak, de megmaradt híres hadtestje, a Fekete Brigád. A király elhatározza, hogy egyszer s mindenkorra fölszámolja a lázadásnak ezt a fészkét. Egy áruló segítségével tőrbe csalják a csapatot… Szerelemről, ármányról, vérbosszúról, hősies helytállásról, nemes küzdelemről olvashatunk az ismert francia szerző romantikus történelmi regényében."
Meglehetősen régi könyv és most nem csak az 1990-es magyar kiadására gondolok, hanem az eredeti 19. századi megjelenésére is. Az író, Paul Féval nem a legismertebb hazai körökben, én legalábbis eddig nem hallottam róla. Pedig meglehetősen termékeny író és a maga korában, mikor ez a műfaj népszerű volt, bizonyára akadt olvasója bőven.
Ez a könyv több szempontból érdekes. Egyrészt skót becsületbeli ügyet dolgoz fel, amit a lehető legjobb időpontban olvastam. Aki nem követné nyomon a híreket, annak mondom, hogy épp a napokban tartottak népszavazást Skócia függetlenedéséről. (A végeredményben a nemek kerültek többségbe.) Így kifejezetten személyes élménynek éltem meg, hogy pont most pont egy ilyen könyvet olvashattam. Az ilyen apróságok szerintem sokat lendítenek az olvasási élményen, én legalábbis szeretem, ha kicsit személyessé válik a könyv.
Másrészt érdekes a narráció. Jó húzás a történet a történetben koncepció, itt viszont ez halmozottan igaz. Külső narrátorral nyit a könyv, amiben Féval elmondja, Walter Scott hamarosan megérkezik a párizsi szalonba. Aztán, amint a skót író színre lép, átveszi a szót és mint mesélő belekezd egy múltbeli történetbe. Ezt a mesélést néha az eredeti narráció megszakítja, mintha csak élő szóban hangzana el a történet és épp levegőt venne. Eddig tiszta a dolog, csakhogy a mesében is van egy mesélő. Az egyik szereplő szintén megragadja a szót, így pedig történet a történetben és azon belül is egy történet lesz a dologból.
A mese szempontjából rendben is van, mert így minden nézőpont kap egy kis teret, ám olvasói szempontból itt-ott zavaró. Az éles narrációváltások meglehetősen váratlanul történnek, az olvasónak tehát résen kell lennie.
Ami a történetet illeti, tipikus. Tipikus 19. századi romantika és ahogy a fülszöveg is írja, minden benne van, ami ehhez kell. Vérbosszú, eltúlzott becsületesség, szélsőségesen negatív szereplők és idealizált pozitívak és a tipikus hősiesség, ami nélkül nem lehet párbajról írni.
Habár ez a műfaj már nem tekinthető divatosnak, tökéletesen értem, miért volt a maga korában olyan népszerű. Az olvasó könnyen beleéli magát a gördülékeny sorokba és nem kell sokat töprengeni a szereplőkön, a főhős mindig azonnal szimpatikus, a negatív karakter pedig kifejezetten ellenszenves. Ráadásul ennek a kissé ostoba becsületességnek és a sok-sok magasztos vonásnak kellemes bája van. Egyszerűen csak jó néha szimpla hősökről olvasni, ahol a végén garantált az esküvő és a jó diadala.
Összességében tehát egy szokványos romantikus, történelmi regény, ami pont annyit ad, amennyit a műfajtól el lehet várni. Elvagyok a műfajjal, így nem bántam meg, hogy kézbe vettem.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak 19. századi szerzőktől, akik viszont ezen szerzőket nem szívlelik (például egyetlen Jókai köteten sem tudták átrágni magukat) jobban teszik, ha inkább más olvasnivalót keresnek.

Extra:
Utánajártam kicsit az írónak és még egy magyar nyelven kiadott könyvet találtam a tollából: A púpos. Picit sajnálom, hogy a többi regényét nem adták ki, különösen a vámpíros könyvére lettem volna kíváncsi (La Ville Vampire). 

2014. szeptember 16., kedd

Szívritmuszavar

Aki egy picit is ismer, az tudja, hogy a lelkem távol áll a rózsaszíntől. Nem vagyok az a romantikus alkat, épp ezért talán furcsának tűnhet, miért vettem kézbe ezt az egyértelműen szerelemről szóló könyvet.
Nos, két mentségem van: vékony és most épp a vékonyabb, hordozhatóbb könyvek felé hajlok a féltégla méretű nyári olvasmányaim után és magyar szerző műve.
Korábban már kifejtettem, miért tartom fontosnak a magyar szerzőjű könyvek olvasását és az a három érv továbbra is megállja a helyét.
Ráadásul megjelenése óta több pozitívat, mint negatívat hallottam róla.
Valóban vékony kötet, csupán 200 oldal, így gyorsan a végére lehet érni. A borítóval kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt tetszik a koncepció, a fekete-fehér srác és a lány sapkája, másrészt viszont a hölgy nem nyert meg magának. (A szája egy bizonyos amerikai színésznőre emlékeztet, akit képtelen vagyok komolyan venni...)
Fülszöveg:
"Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad. A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba. Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte. De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet? A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul. Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge."
Ahogy elkezdtem olvasni, kis híján felkiáltottam: "Na, ezért is érdemes magyar írótól olvasni!", annyira otthonos volt a helyszín. Itt nem csupán a magyar nevekre és településekre gondolok, hanem az irodalmi és zenei utalásokra, amikből nagyon sok van és a felsőoktatás légkörére. Annyira ismerős volt a záróvizsga, az életbe lépés problémája és a vágy, hogy még egyszer felelőtlenek lehessünk a nagybetűs élet előtt, hogy jó volt belemerülni.
Nagyjából a könyv negyedén jártam, mikor becsuktam kicsit és újra felvéve átfutottam a hátsó borítót. Kissé meglepett az utolsó mondat, mi szerint, igaz történeten alapul. Ez pedig egyszerre tett kíváncsibbá és riasztott vissza picit. 
Csikoszokni barátomnak egy hosszú levelemben kifejtettem, nem sokat törődöm az írók életével. Nekem a történet a fontos, az hogy mit vált ki belőlem, hogyan jönnek át a szavak, ezért sosem töröm a buksim azon, vajon mit gondolhatott a szerző, mikor ezt vagy azt a sort leírta. Számomra minden történet igaz, akár a valóságban, akár a képzelet világában esett meg és önmagában értékes, nem pedig utólagos magyarázatokkal és születése körüli elméletekkel tűzdelve. 
Épp ezért ennek a könyvnek az estében inkább megijesztett kicsit a dolog, mert akaratlanul is azon járt az eszem, vajon mi a valóság és mi a fikció, ami teljesen kizökkentett megszokott olvasási ritmusomból.
Úgy tűnik, túlságosan gyorsan befaltam ezt a könyvet, mert pont azt teszem, amit kritizálni akarok és túlságosan személyes a hangvétel, amit most kifejezetten kerülni szerettem volna. (Szép volt Szellem, egy-null a könyv javára öngóllal!)
Tehát, ahogy már említettem, nagyon tetszett a magyar környezet és az elején még a szereplőkkel is elvoltam, aztán ahogy haladt a történet egyre több dolog kezdett zavaróvá válni.
Egyrészt nem tudtam megbarátkozni a narrációval. Zakály Viktória szépen ír - akár belekötök a szőlőlé egyenlő bor hasonlatába, akár nem - az anekdotázó stílusa azonban nem az én világom. Nem kifejezetten szeretem a könyvből kiszóló narrációt, itt pedig az egész történet a szerelmének íródott, mintha épp ő olvasná. Ehhez még hozzá tudtam volna szokni, ha nem csapongnak a gondolatok időben és témában. A visszaugrálás teljesen jogos, hiszen a könyv magja a Csöngén megélt öt nap, de az előre utalásokat hatásvadásznak éreztem. A közbeiktatott kitérők, kis anekdoták, bár élőszóban megállják a helyüket, papíron terjengősnek és érdektelennek hatnak.
Ez a stílus tehát nem az én világom, ám ettől függetlenül még tetszhetett volna a könyv és tetszett is, az elején. Nagyjából a történet feléig úgy voltam vele, hogy egy jól összeszedett, realista szerelmi történet, ami kifejezetten otthonos. Nyári heves románc, barátságok, szétváló utak, mind olyasmi, ami mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Engem ugyan nem hatottak meg a Csöngén történt csöndek, de ezt betudtam a szereplők felfokozott érzelmi állapotnak. Utána azonban az a szomorkás hangulat, ami az elejétől fogva belengte a sorokat, átvette az uralmat.
Zaklatott múltú srác, oké, előfordul, szerelemtől zizzent főhősnő szintén, de hogy ekkora sablonáradattá változzon, ami lépésről lépésre követi a jól bevált forgatókönyvek, az már nem egészen oké. 
Spoileres rész következik!
Azt még elfogadtam, hogy nem omlottak egymás karjaiba a körülmények miatt, bár ha tényleg olyan nagy volt ez az ötnapos szerelem és nem csak a napsütötte hormonok hatása, akkor igazán a sarkukra állhattak volna. Azonban miután megbeszélték többször is, hogy nem lehet közöttük semmi, a főhősnő visszavedlett tinilányba és szabályosan üldözte szerelmével a srácot, bár közben magát győzködte arról, hogy ez miért nem jó ötlet. No, de az úriembert sem kellett félteni, mert képtelen volt határozottságot mutatni. Ezek után nem csoda, hogy szétváltak útjaik. Aztán mikor ismét keresztezték egymást, még húzták-vonták azt a bizonyos se veled, se nélküled kötelet, amit sehogy sem tudtam romantikusnak találni.
Spoiler vége
Bármennyire is körül van írva a főhősnő olthatatlan és nagy szerelme, szkeptikusan szemléltem.
Azt állítja, nem első látásra estek egymásba, de nem mondja meg, hogy akkor mégis hogyan. Én nem találtam semmi szerelmi lángra lobbantót a samponlopásban. Ahogy azt sem hittem el, hogy öt nap alatt úgy megismerték egymást, mint eddig soha senki. Hiszen alig beszélgettek és most nem csak a könyvben fellelhető minimális párbeszédekre gondolok, hanem a tényre, hogy többnyire csendben ültek egymás mellett vagy érdektelen témákról csacsogtak a fontosak helyett. Ez nekem édes kevés volt, hogy szerelemnek nevezhessem és nem tette szimpatikusabbá a szereplőket.
A lány részéről a helyzetet kétféleképpen lehetett volna méltósággal kezelni, vagy szelíd megadással a háttérben maradva, vagy foggal és körömmel harcolva a boldogságért. A főhősnő azonban cseppet sem volt ennyire elegáns. Megkergült és elmerült az önsajnálatban és az önmarcangolásban. Nem épp az erős nők mintapéldánya.
Aztán jött a dráma és reméltem, hogy vagy kiteljesül a szomorú hangulat, vagy egy jó csavarral kilép a papírsémából. Sajnos, csalódnom kellett.
Csalódtam, mert bár a történet maga romantikus egyensúlyban van, a vége borzasztóan vattacukor és maradt a kitaposott ösvényen. 
Hiába a szomorkás hangulat és a drámai elemek, mikor a főhősnő szerelme hosszabb szóhoz jut, émelyítően negédes monológot kap tőle az olvasó, amit további papírforma szerinti "fordulatok" követnek, hogy a végére teljes legyen a cukros káosz.
Hiába a letargikus hangulat és a szerelmi bánat, ami bársonyfotelben terpeszkedik a reflektorfényben, ez bizony egy olvadó vattacukor, ami hozzátapad az ember ujjaihoz, hiába próbál megszabadulni tőle. Mikor azt hittem, már nem lesz több szerelmi pirula, lenyomott még néhány rózsaszín tablettát a torkomon. 
A befejezés túlbonyolított és hatásvadász. A kevesebb néha több mondás kifejezetten igaz rá. No, de persze ennek is megvan a maga oka, a folytatás lehetősége...
Összességében tehát ez a könyv nem nekem íródott. Nekem a szerelem mást jelent és nem vagyok önsajnálatban dagonyázó típus, így nem jött át a dolog, mégsem bánom, hogy kézbe vettem. Örülök, hogy még egy magyar szerző munkájába pillanthattam bele.
Olyan hölgyeknek ajánlom, akik  szerelmi bánattól szenvednek. A könyvhöz ugyanis a felfokozott érzelmi állapot erősen javallott.

Egy dal, amit említenek a könyvben:


Kiegészítés:
A könyvnek van folytatása, ami Hanna örök címmel már elérhető. A fülszöveg alapján a történet ott folytatódik, ahol a Szívritmuszavar véget ér és ez már nem tekinthető önéletrajz jellegűnek. 
Nekem egy könyv elég volt erről a párosról, de amint más témájú kötettel jelentkezik az írónő, teszek vele egy újabb próbát.
Zakály Viktória ITT zaklatható rajongással, kérdésekkel és egyéb dolgokkal kapcsolatban. Aki kedvet kapott, ne fogja vissza magát, hadd érezzék a magyar írók olvasóik szeretetét. 

2014. szeptember 14., vasárnap

Szent bolondok

Ez a második olvasmányom Joanne Harris tollából.
A borító tökéletesen passzol a cselekményhez és 400 oldalával kellemes vastagságú olvasmány.
A cím alapján cseppet más jellegű történetre számítottam, de amint megértettem, kik is azok a szent bolondok, már nem voltam meglepve.
Fülszöveg:
"Juliette-et, a Szárnyas Asszony néven ismert kötéltáncosnőt körülményei arra kényszerítik, hogy kislányával, Fleurrel együtt Sainte Marie-de-la-Mer isten háta mögötti apátságában keressen menedéket, ahol Auguste nővérként éldegél a jólelkű apátnő gyámsága alatt. Ám rövidesen új szelek fújnak: IV. Henrik meggyilkolása hatalmas zűrzavart idéz elő Franciaországban. Az apátnő halála után megérkezik Isabelle, az új rendfőnöknő, és Juliette meg az apátság békés élete szintén felbolydul. Mert a jövevény egy korrupt nemesi család tizenkét esztendős gyermeke. Isabelle ráadásul Juliette múltjának egyik kísértetét is magával hozza, aki papnak álcázza magát, és akitől Juliette jó okkal retteg…"
Mikor Kristen kölcsönadta ezt a könyvet, megjegyezte, hogy a vallás központi szerepet játszik benne, ám ez akkor cseppet sem zavart, sőt inkább érdekesnek találtam.
Szívesen olvasok vallásról a regényekben, mert ez sokkal tágabbá teszi a könyvbeli világot, segít megérteni a szereplőket és amúgy is érdekelnek a különféle vallások. Itt is valami hasonlóra számítottam és az írónő alapján valami különlegesre is.
Ahogy belekezdtem, úgy tűnt, meg is kapom. Az első ötven oldal alapján úgy éreztem, a Csokoládét olvasom édességek nélkül. A két könyv főhőse nagyon hasonlít, mindegyik egy hétköznapi boszorkány széles látókörrel és egy kislánnyal. Az írónő franciás stílusa is nosztalgikus volt.
Aztán haladt tovább a cselekmény és rájöttem, Juliette mégsem olyan, mint hittem. Hiába volt elvileg erős és független nő, a zárdában töltött évek kissé elpuhították, a szerelmi élete pedig felháborított. Felháborított, mert egy picit sem tudtam megkedvelni LeMerle-t. Színészi bája inkább taszított, mint vonzott és szánni valóan kicsinyesnek találtam.
Ez a könyv nem romantikus, nem gondolatébresztő, hanem szatirikus. Görbe tükör a 17. századi vallásosságnak, a katolikus egyháznak és a vallási fanatizmusnak.
A középpontban ugyanis a vallás egy bizonyos aspektusa, a vakbuzgó hit és a babonaság áll. A zárdabeli apácák nem hívők, csak hiszékenyek. Nem is igazi apácák, csupán eljátsszák fityulás szerepüket, mert épp ezt kívánják tőlük. Ettől pedig minden ima, mise és vallási áhítat torz és üres lesz. Ami erkölcsösnek van kikiáltva, az erkölcstelen, és amit boszorkányságnak neveznek, az az egyszerű segítő szándék. A tudatlanság és hiszékenység okán feje tetejére áll a világ és ez a groteszk kis közösség elég nyomasztó.
Számomra lehangoló volt olvasni, milyen könnyen manipulálhatók az emberek, mennyire csak azt látják meg, amit látni akarnak és milyen ragályos az őrület. A tömeg nyomása, a vak hit (bár ez inkább hiszékenység) szörnyű dolgokat produkál. Az apácák végig démonokat kerestek az árnyékokban, pedig ők maguk voltak azok.
Néhány apáca múltjára ugyan fény derült, ami megadta motivációjukat vagy a választ viselkedésükre, mégsem lettek szimpatikusabbak. Őket is csak szánni tudtam, mert végeredményben mind birkák voltak és ez cseppet sem tetszett.
Nem tetszett, mert sértette női büszkeségemet, hogy egyetlen férfi megjelenése ennyire elvakította a női közösséget. Önálló döntésekre képtelen bábok lettek és még Juliette, az egyetlen, aki átlátott a cselszövésen, is úgy ugrált, ahogy LeMerle fütyült. Oké, neki volt mentsége az együttműködésre, de akkor is lehetett volna okosabb.
A könyv légköre tehát inkább nyomasztó, mint szórakoztató. Különösen ha az olvasó belegondol, hogy a vallási fanatizmus valóban jelen volt ezekben az időkben, a boszorkányégetésekről nem is beszélve. Modern szemmel visszatekintve persze világos, mi állt ezek hátterében, lehet elemezni és értelmezni, de akkor sem változtat a tényen, milyen sok életet követelt a hiszékenység és a babona.
A könyv befejezése sem hozott enyhülést negatív érzelmeimre, az epilógus pedig egyenesen dühített, bár nem vártam már többet Juliette-től.
Összességében nem azt kaptam, amit vártam, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Nyomasztó légkör ide vagy oda, ez is egy olyan téma, amivel érdemes foglalkozni.
Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar a vallásos téma és nem érzik sértőnek, ha ezt szatirikus köntösben kapják meg. 

Kedvenc idézet a könyvből:
"Ne gyakran, hanem örökké szeress."

2014. szeptember 12., péntek

Magi: The Labyrinth of Magic

Ennek az animének egyetlen bája van, arab meséket dolgoz fel.
Shinobu Ohtaka mangája alapján készült és mivel a képregény még fut, ez a 25 epizódos évad csupán a kezdete. (Készült második évad is, de erről majd a bejegyzés végén.) Ehhez képest azonban meglepően sok esemény történik ebben az évadban, hiába érezhető, hogy korán sincs vége.
Ismertető:
Ez az arab mesevilág sok kisebb országra oszlik, amit a mágia köt össze. Mindenfelé vártornyok vannak tele kincsekkel, és aki képes kiüríteni egy ilyen tornyot, nem csupán arannyal lesz gazdagabb, hanem egy dzsinnel is. A leghatalmasabb mágusok, a Magik (akikből nagyon kevés van) királyjelölteket választanak és közülük egy lesz majd feltehetően a világ ura. Ezzel pedig nem csupán sok balhét idéznek elő, hanem politikai játszmákat is az egyes országokat felhasználva.
Próbáltam nem sokat elárulni a cselekményről és megragadni a lényeget, de nem biztos, hogy sikerült.
Ez az anime lényegében az összes főbb arab mesei elemet felhasználja. Vannak itt varázslók, dzsinnek, szörnyek, repülő szőnyeg, királyok (bár talán a szultán jobb szó lenne rájuk) és persze Aladdin, Alibaba és Szindbád sem maradhatott ki. Az országok királyságoknak minősülnek, karavánokkal kereskednek és a rabszolgaság is megszokott. Ezen kívül a szereplők megjelenésében is a bő nadrágok dominálnak.
Morgiana, Alibaba és Aladdin
Szóval a közel-keleti hangulat megvan, de ennyiben kis is merül a dolog. Az eredeti mesék teljesen át vannak alakítva, és ha levesszük az animéről a sivatagi homokot, szokásos shounen sorozatot kapunk mágiával fűszerezve.
Oké, talán nem teljesen szokásos, mert nem csak bunyóból állnak a részek. A párbajok persze szerves hozzátartozói, mégis inkább kalandosnak mondanám és nem verekedősnek. A humor időről-időre felüti a fejét és a drámai vonal is meglehetősen hangsúlyos. A szereplőknek szinte kivétel nélkül nehéz gyerekkora volt, amit nem haboztak képernyőre vinni. Ráadásul a 25 rész alatt a kisebb kaliberű karakterek hullanak rendesen. 
A harcoknak próbáltak nyomós okot is szolgáltatni, az országok sorsát. Egy erőszakosan terjeszkedő birodalom megállítása egész jó érv a küzdelem mellett, nekem mégis néha sok volt. Politikai intrika helyett itt inkább manipuláció és merényletek kaptak helyet és óriási idealista elképzelések. Néha nem tudtam eldönteni, Alibaba túl sok ütést kapott a fejére, vagy komolyan gondolta magasztos demokratizáló törekvéseit önkényuralmi országokkal körülvéve. Talán okosabb lett volna megmaradni a szimpla jó kontra rossz felállásnál és hagyni az utópikus gondolatokat elfonnyadni, mint hóvirágot a sivatagban. Enélkül is megállta volna helyét a vessünk véget a rabszolgaságnak felkiáltás. 
A grafika rendben van, szép színes és nekem nagyon tetszettek a fényes pillangókként repkedő mágikus energiák és sötét testvéreik is. A zene azonban nem passzolt, szerintem keletiesebb hangzást igényelt volna.
A szereplők megkedvelhetők, bár elég erős a női sztereotípia, minden második hölgy bögyös és Aladdin mellfétise inkább fárasztott, mint szórakoztatott. (Tudom, tudom, shounen, elsősorban kamasz fiúknak készült, irreálisan magasak az elvárásaim...) Viszont a szerelmi szála nincs erőltetve, amiért piros pontot érdemel. A szereplők számával ellenben kissé túlzásba estek. Minden részben felbukkan legalább egy új karakter és a kulcsfontosságú szereplők sem az első pár részben kerülnek a porondra, hanem fokozatosan elszaporodnak. 
Judal
Tetszett, hogy a negatív szereplőknek is adtak elég teret és őket is meg lehetett kedvelni, ha másért nem, a motiváltságuk miatt. Judal például a szívem csücske lett, hiába szociopata a srác, vagy lehet pont azért. Stílusosan őrült és látszik rajta, hogy tesz mindenre magasról, ő csak szórakozni akar, ezt tudtam értékelni.
Morgiana volt a másik kifejezetten szimpatikus szereplő. Mindig nagyra értékelem az erős női karaktereket.
Összefoglalva tehát egy szokványos, kalandos shounen anime nem szokványos köntösben.
Nem volt rossz, de nem is kötött le teljesen, így vegyes érzelmeim vannak. Látom a hibáit, még akkor is, ha csodalámpába dugom a fejemet. Viszont semmiképpen sem bántam meg, hogy megnéztem.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kalandos, harcolós történeteket vagy a mágiát, illetve mindenkinek, aki új környezetre vágyik. Ez az arab köntös kifejezetten bájos.

Kiegészítés:
Ahogy említettem a bejegyzés elején, a manga még fut. Ez két dolgot von maga után: az anime cseppet sem zár le és nem követi teljesen a képregényt.
A második évad, ami a Magi: The Kingdom of Magic címet viseli, szintén 25 epizódból áll, ott folytatódik, ahol az első évad véget ért és ha információim helyesek, egyre távolabb szalad a mangától.
Mivel az első 25 rész nem győzött meg maradéktalanul, nem biztos, hogy adok esélyt a következő huszonötnek. Jobban szeretem azokat az animéket, amiknek belátható a vége, a shounen azonban nem ez a műfaj.

2014. szeptember 9., kedd

Nefertiti

Egyik kedves olvasóm ajánlotta ezt a könyvet. (Az illető jelentkezhet egy köszönömért.)
A borító nagyon szép és a belső kivitelezésre sem eshet panasz, a kiadó tehát remek munkát végzett. Piros pont a lábjegyzetekért és a szójegyzékért.
Közel ötszáz oldal, mégis gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg, ami talán egy kicsit sokat árul el:
"Nefertiti és húga Egyiptom egyik leghatalmasabb családjának két lánya, amely lánygyermekeit évszázadok óta fáraókhoz adja nőül. Az ambiciózus és gyönyörű Nefertiti sorsa az, hogy a vonzó, ám lelkileg instabil fáraóhoz, IV. Amenhotephez menjen feleségül. Környezetükben mindenki reménykedik, hogy a fiatal lány képes lesz megakadályozni, hogy férje hátat fordítson Egyiptom isteneinek és egy addig ismeretlen napistent, Atont emelje fölébük. Ám Amenhotep akármennyire szereti is a feleségét, nem mond le tervéről. Nefertiti pedig nem nyugodhat meg, míg meg nem ajándékozza férjét és országát egy fiú trónörökössel. Csak erre tud gondolni, így nem veszi észre, hogy a nagy hatalommal bíró papság és a katonaság lassan férje ellen fordul. Csupán egyvalaki van olyan okos és bátor, hogy felismerje a kialakult helyzet komolyságát, és mindezt el is merje mondani a királynénak – a húga, Mutnedzsmet.
A komoly, megfontolt lány nővérével ellentétben sosem vágyott hatalomra. Csendesen, békében szeretne élni a férfival, aki meghódította a szívét. Ám Nefertiti ragaszkodik hozzá, hogy húga politikai érdekeket szem előtt tartva válasszon magának férjet.
Mutnedzsmetre nehéz feladat vár: meg kell találnia a boldogságot, ám ehhez szembe kell szállnia nővérével."
Nefertitit gondolom senkinek sem kell bemutatnom és bár az ő neve szerepel a könyv címében, mégsem egészen róla szól. A főszereplő ugyanis a húga, Mutnedzsmet (későbbiekben csak Mutni), az ő szemszögéből íródik a történet.
Ez a könyv történelmi regény, vagyis a fikció és a valóság mértékletes keveréke. A szereplők valóban léteztek, ám a gondolataikat, érzéseiket és az események nagy részét az író fantáziája teremtette, vagyis szórakoztatásra és nem ismeretterjesztésre készült.
Michelle Moran érezhetően felkészült a témában és most nem csak az alapvető történelmi tényekre gondolok, hanem az apróságokra is. Ilyenek voltak a fejeztek elején megjelölt hónapok, a szövegbe ékelt egyiptomi kifejezések és Mutni gyógynövényei.
Nem tudom miért, de eddig minden gyógynövényszakértő főhősnő megnyert magának és ez most sem volt másképp. Mutni, bár az elején egy naiv kislány, könnyedén megszerethető. Olyan karakter, akiért lehet izgulni, akinek boldogságáért drukkol az olvasó.
Természetesen a többi szereplő is ki van dolgozva Nefertitivel az élen. Nefertiti azonban inkább negatív karakter volt a szememben. Annyira önző, arrogáns és ostoba volt, hogy nem tudtam nemhogy kedvelni, sajnálni sem. Magának kereste a bajt, mégis mindig talált valakit bűnbaknak.
A történet érdekes és szórakoztató, de néha elegem lett a sok ármánykodásból és a királyné viselkedéséből. Mutni egy szent, hogy ennyit eltűrt, én már régen leléptem volna egy jóképű katonával, de ő maradt és megtette a kötelességét. Talán épp ebben a kötelességben van a könyv legjobb tulajdonsága, a mondanivaló.
A családi összetartás és a testvéri szeretet végig jelen van a történetben. Bármennyire is elnyomták Mutnit (mert bizony nem becsülték eléggé) a családja igazán irigylésre méltó. Nem azért, mert ilyen sokra vitték, hanem mert végig egységet alkottak és a háttérből is gondoskodtak a másikról. Viszont ennek az egységnek a céljai néha a benne foglaltak egyéni céljaival kerültek szembe, ettől azonban csak még reálisabbá vált. 
A történet nagyon valóságízű, a szereplők hús és vér emberek, hibáznak, Ámon ad nekik jót és rosszat egyaránt, így cseppet sem tűnnek távolinak. Még akkor is közel érzi magához őket az olvasó, mikor fáraókká, szinte istenekké válnak. Sőt, talán épp akkor a leginkább.
A könyv másik mondanivalója a hatalom. A hatalom, amire olyan sokan vágynak, ami teljesen elszédítheti az embert és aminek megtartása mindig nagy áldozatot követel. Mivel sosem vágytam hasonlóan ambiciózus dolgokra, nem teljesen tudtam megérteni, miért. Miért kell mindent megtenni (hazudni, ártani másoknak, átgázolni embereken) csak azért hogy megtarthassák a látszatbeli fölényüket. A hatalom ugyanis illékony dolog, könnyedén kicsúszik az ember ujjai közül és ha ezért valaki mindent feláldoz, a végén nem marad neki semmi.
A könyvnek tehát kifejezetten pozitív üzenetei vannak, és hogy ezek elérjék az olvasót bizony szükség van az intrikákra és árulásokra, mert a hibákból lehet a legjobban tanulni.
Összességében tetszett a könyv, remek volt a stílusa és a mértéke, ahogy a történelmet és vallást vegyítette az élet hullámvölgyeivel. 
Bátran ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik Egyiptomról szeretnének olvasni, akik szívesen bepillantanak a hatalmi játszmákba és akik szeretik a családtörténeket. Garantáltan nem fognak csalódni, ahogy én sem csalódtam.

Extra:
Michelle Moran szerencsére folytatta az írást. Eddig további három könyve jelent meg magyarul. Ebből kettő szintén ókori témát dolgoz fel és szintén az I.P.C. kiadó gondozásában jelent meg. Az eretnek királyné akár a Nefertiti folytatásának is tekinthető, bár teljesen különálló kötet, más szereplőkkel. A Kleopátra lánya pedig ha úgy tetszik időrend szerint ennek a folytatása is lehetne.
Moran az ókor után a 18. század felé fordult Madame Tussaud című könyvével, ami a Geopen kiadó jóvoltából olvasható magyarul.
Mivel tetszett az írónő stílusa, szívesen olvasnék még a tollából.

2014. szeptember 5., péntek

Tövisek királya

A széthullott birodalom trilógia első kötetét már lassan két éve olvastam. Nagy elvárásokkal indultam és a Tövisek hercege nem teljesítette őket maradéktalanul. Volt néhány mozzanat, ami nem tetszett, így nem siettem a folytatásért. Mivel azonban sok szépet mondtak nekem róla, elhatároztam, adok neki még egy esélyt.
Milyen jól tettem! Nagy hiba lett volna nem folytatni, mert a második kötet már sokkal jobban tetszett, mint az első.
A borító ezúttal is szép, kemény kötést kapott, amit 500 oldalával meg is érdemelt.
Fülszöveg:
"A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…
Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.
Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.
Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt."
Két okból tetszett ez a könyv: amit az előző részben szerettem, az itt is megvolt és ami az előző részben nem tetszett, az itt már nem zavart annyira.
A cselekmény ismét két idősíkon fut, egyrészt a múltban, közvetlenül az első könyv vége után, másrészt pedig négy évvel később, a második kötet jelenében. Ezt a két szálat Katherine naplóbejegyzései szakítják meg időnként. Utóbbi, bár jó volt kiegészítésnek, nem érdekelt különösebben, mivel nem csípem a csajt.
Mark Lawrence ismét kitett magáért. A szöveg ismét szép és letisztult, Jorg még mindig zseniális és most nem csupán a gyilkolási képességeire gondolok, hanem a szarkazmusára, illetve minden megint a helyén van. Olyannyira a helyén, hogy az olvasó, bár gyakorlatilag két történetet olvas, egyet a múltban, egyet a jelenben, mégis egy kerek egészet kap a végére. Nincs üresjárat, mindennek van szerepe és belengi a vérgőzös hangulat, ahogy az a Testvérektől már megszokott.
Jorg végre felnőtt. Igaz, csak az egyik szálon lett felnőtt, mégis sokkal hitelesebb lett a karaktere. Talán mert a múltban azért mutatta a gyereklét jeleit és így végre maradéktalanul tudtam kedvelni. Hiába gonosz, hiába őrült, ő tipikusan az a karakter, akit az olvasó minden hibája ellenére megszeret. 
Makin szintén hozta a formáját a többi testvérrel együtt. Jorg szedett-vetett bandájában igazán remek karakterek vannak, egyéniségek, még akkor is, ha kissé nagyon erőszakosak. Viszont negatív szereplők is akadnak bőven a boszorkányokkal és Jorg apjával az élen. Ráadásul ki nem állhatom Katherine-t. Már az első részben bosszantott, nem értettem minek kavar be és most sem tudtam megkedvelni. Van benne valami, ami taszít, pedig általában kedvelni szoktam a határozott nőket. Vele szemben azonban Miana megnyert magának. Na, ő egy kifejezetten szimpatikus lány, neki drukkolok, Katherine meg elmehet a búsba...
A szereplők tehát rendben voltak és nekem a cselekmény is sokkal izgalmasabbnak hatott. Végre volt célja az utazásnak, a harcnak és nem csupán mászkáltak össze-vissza hullahegyeket teremtve. Az író most sem bánt kesztyűs kézzel főhősével, ritkította kicsit a szereplőket is és igazán ötletes csatákat mutatott az olvasóknak. A figyelmemet így végig fenntartotta mindkét szál.
Ellentétbe az első kötettel, itt már tisztán láttam, mikor és hol vagyok, így nem okoztak meglepetést az újra és újra felbukkanó Építők hátrahagyott dolgai. Ez a szál azonban még mindig az a része a történetnek, ami hagy maga után némi kivetnivalót. Néha kicsit túlbonyolítva éreztem, néha szerettem volna több magyarázatot (pl: Történelem minden szegmensével tisztában vannak, főleg az ókorral, de az Építők koráról semmit sem tudnak. Hogy is van ez?), néha pedig elegem volt a ködösítésből. Viszont akadt pár rész, amikor tetszett, a földrajzi neveken kitűnően szórakoztam, ahogy nyomon követtem Jorgot Európa mai térképén és a vége nagyon tetszett. Kiszámítható befejezés volt, de így sem veszített bájából.
Tehát tetszett a könyv. Hajrá Jorg! Én neked szurkolok.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta a Tövisek hercegét. Ha tetszett, ez a rész még jobban fog tetszeni, ha pedig nem, ez garantáltan fog. Engem meggyőzött, kíváncsian várom, mit hoz a befejező kötet.

Ízelítő a könyvből:
"Azt mondják, az élet jó tanítómester, csak sajnos minden tanítványát megöli."
Zárszónak hoztam egy kis muzsikát, mert szerintem passzol a könyvhöz. Zúzós, ordibálós, uralkodós:
 

2014. szeptember 4., csütörtök

Vallásos Róma / 3.

Ez lesz az utolsó bejegyzésem olaszországi utamról. Az előzményeket követve maradok a vallásos vonalon. Ezúttal két helyről szeretnék megemlékezni, amit érdemes Rómában felkeresni.

Santa Maria della Concezione dei Cappuccini
Maradva a római katolikus vallásnál, előbb egy érdekes barokk templomról szeretnék néhány sort írni.
Ez a 17. századi  templom a kupucinus rend (ferencesek egyik ága) tulajdonában áll közvetlenül a rendház mellett és egy igazán érdekes kiállítást nyújt az arra tévedő kíváncsi látogatóknak.
A kiállítás gyakorlatilag két részből áll, egy hagyományos kiállításból, ami bemutatja a rend működését kezdetektől napjainkig, illetve egy meglehetősen szokatlan kriptából.
Előbbi érdekes, remekül illusztrált (Caravaggio Szent Ferenc festményének másolata is megtekinthető) és van íve. Nagyon tetszett, hogy az első termekben a 16. századi gyógyítás kellékeit lehet megcsodálni, míg az utolsókban 20. századi szerzetesekkel készült interjúkat lehet megnézni. Mivel kisebb rendről van szó (bár Magyarországon is van rendházuk) nem sokat tudtam a tevékenységükről, ám a kiállításnak köszönhetően kicsit bepillantást nyertem tevékenységükbe. Tetszett. Tetszett mert rendkívül hasznosnak találtam őket és nem csupán a gyógyítás miatt, hanem mert mindig ott próbálnak segíteni az embereknek, ahol a legnagyobb szükség van rá. Szimpatikus rend.
Aztán lementünk a kriptába, a csontkamrába, ami igazán vonzza a látogatókat.
"Voltunk, aki vagy, leszel, akik vagyunk"
Olvasható a jelmondat a kripta bejáratánál és ez bizony igaz, bár valószínűleg a látogatók nem szeretnének halott műalkotások lenni.
Idelent ugyanis négyezer szerzetes csontjai (1631 és 1870 közötti időből) láthatók több teremben művészien elrendezve. Csontokból kirakott mozaikok borítják a falat és még a plafonról lelógó mécsestartó is csontokból van összerakva. Közöttük pedig egy-egy egész csontváz (bár nem csupán csont, mert aszott bőr is van rajtuk) csuhában álldogál vagy fekszik vigyázva társai csontjaira.
A termek tematikusak: A koponyák kriptája, A medencecsontok kriptája, A lábszár- és combcsontok kriptája és A három koponya kriptája. Ezek a termek nem nagyok, ám sötétek, hűvösek és egy kissé dohos a levegő, így gyerekeknek nem ajánlanám. 
A miértre senki sem tud pontos választ adni, a termek mellé ugyanis nem mellékeltek magyarázatot, ami talán nem is baj. A látogató maga dönthet felőle, minek véli. A többség valószínűleg értelmetlennek, morbidnak és hátborzongatónak tartja. 
Pék nem lelkesedett különösképpen, hogy emberi csontok vették körül, én meg lelkesen mutogattam: "Nézd, még a csillár is csontból van!" Valószínűleg bennem van a hiba, hogy borzongás helyett csak ámuldoztam. Ámultam, mert ehhez bizony nagy adag kreativitás és bátorság kellett, illetve mert sejtem, mit akartak elérni vele és nálam bizony sikerült. Elgondolkodtatott.
A kijáratnál lévő ajándékboltot azonban már én is soknak éreztem. Nem vágytam koponyás képeslapra vagy pólóra...
Szerintem nagyon érdekes ez a templom és ha valaki valami szokatlant is szeretne látni vagy érdeklődik a rend iránt, ne hagyja ki. Gyerekeket viszont semmiképpen sem kellene bevinni, rémálmaik lennének tőle.

Ghetto
Katolikusokról térjünk át a zsidókra, mert ez a negyed igazán megérdemli a figyelmet. Nem csak azért mert itt a legjobb a fagyi és mert Bernini teknősbékái is a közelben vannak, hanem mert nagyon hangulatos.
Persze nem volt mindig ilyen. 1555-ben kicsi és egészségtelen kerület volt, ahová a pápai bulla a zsidó lakosságot kényszerítette. Ma viszont egy pezsgő negyed hatalmas zsinagógával a közepén és egy remek gasztronómiai utcával a Teatro di Marcello szomszédságában.
Szinte minden nap jártunk erre, elsősorban az isteni fagyi miatt, ami nem csupán kóser volt, hanem természetes alapanyagokból készült. Mindig forgalmasnak találtuk ezt a negyedet, különösen este, mikor a hangulatos kockás terítős éttermek megteltek vendégekkel.
A vallásosság a római zsidókra is igaz, láttam jó néhány férfit kipával a fején. Illetve volt egy nagyon vallásos turista is, aki talán kicsit túlzásba esett. Előttünk vásárolt fagyit a feleségével és hatszor (nem vicc, fejben striguláztam) megkérdezte, hogy valóban kóser-e a fagyi. Szegény fagyis lány, már a szemét forgatta kínjában, nekem pedig kedvem támadt tudálékosan a falra mutatni, hogy felfogja végre. A falon ugyanis egy igazolás függött képkeretben, a fagyizó kóser mivoltáról a helyi rabbi aláírásával. A túlbuzgó turistát azonban úgy tűnt, nem hatotta meg és mielőtt végre választott volna, a fél kínálatot megkóstolta. Pofátlanság a négyzeten.
Azonban szélsőségek nélkül is érezhető volt a negyed vallásossága főleg szombaton. Rendesen betartották az ünnepet, így legnagyobb sajnálatunkra péntek este nem kaptunk fagyit. (A Sabbath ugyanis péntek napnyugtától számítandó.) Ezért a búcsú kóser fagylaltunkról le kellett mondanunk és most már értékelem, hogy a katolikusok ellenben nem veszik ennyire szigorúan a vasárnapot. Bár az ilyen ragaszkodásnak is megvan a maga varázsa.

A negyed legszebb épülete a Tempio Maggiore zsinagóga. 
Amit érdemes róla tudni:
- Európa egyik legnagyobb zsinagógája
- 1904-ben tervezték
- a zsidó múzeumba (Museo Ebraico) váltott jegy a zsinagóga megtekintésére is jogosít

Tempio Maggiore



Ezzel végére is értem római élményeimnek. Remélem olvasóim és az erre vetődő látogatók érdekesnek találták egyik-másik bejegyzést vagy csak gyönyörködtek kicsit a képekben. 
Nagyon szeretnék egyszer újra Róma utcáin sétálni és amennyiben a szökőkútba dobott apró mágiája működik, fogok is.

2014. szeptember 3., szerda

Mozgóképek XXIV.

Az elmúlt hónapban volt elég szabadidőm filmnézésre is, így most 7 filmet is hoztam. Több műfajból válogattam és bár a többség az újabbak közé tartozik, akad pár régebbi is.

Szél támad
"Hayao Miyazaki a japán animációs műfaj legismertebb művésze, akinek egész életművét rendkívüli rajongással követi a közönség. Utolsóként beharangozott filmje, a Szél támad a repülés motívumát járja körbe.Jiro arról álmodik, hogy repülőgépeket tervez. Mivel gyerekkorától erős szemüveget hord, és emiatt reménytelen, hogy pilóta legyen belőle, 1927-ben csatlakozik a legnagyobb japán repülőgéptervező mérnökcsapathoz. Tehetségét korán felfedezik, és a világ legelismertebb tervezői között tartják számon, majd egész életében óriási lendülettel dolgozik a repülés technológiai fejlesztésén. A film élete krónikája, és mindazon eseményeké, amelyek komoly hatással voltak rá: az 1923-as nagy földrengés, a gazdasági válság, a tuberkolózis-járvány, vagy Japán bekapcsolódása a világháborúba. Megismerjük Jiro szerelmét is, Naokót, illetve kollégáját, Honjót, akivel mély barátságot szőnek"
Miyazaki nagy rajongója vagyok, így mikor megtudtam, hogy új film kerül a mozikba tőle, ráadásul az utolsó, nem volt kérdés, megnézem-e. Nagyon szeretem a munkáit, nem csak a képi világuk miatt, hanem a hangulatokért is. Mindig be tudnak szippantani a történetbe és most sem kellett csalódnom.
Aki ismeri a mestert, az tudja, hogy oda és vissza van a repülésért, így cseppet sem meglepő, hogy utolsó filmje teljes egészében a repülés körül forog. Az viszont már egy cseppet váratlanul érheti a nézőt, hogy ez bizony egy komoly film. Komoly mondanivaló, repülés ellenére is több a mélység és kicsit szomorú is. A hangulat lopva cserkészi be az embert, észre sem veszi és mire a történet végére ér, teljesen beborítja, utána pedig nehezen engedi.
Bár kicsit másra számítottam, nagyon tetszett. Csak ajánlani tudom minden Miyazaki rajongónak. Aki pedig nem tudná, miben áll művészetének nagyszerűsége, az sürgősen járjon utána. 
(Súgok: sok animében vannak szemüveges szereplők, ám nagyon kevésben van a szemüvegnek árnyéka is.)
"Felkél a szél!... Meg kell próbálni élni! A roppant lég könyvem lapokra tépi" /Paul Valéry/

Sarah kulcsa
"Julia, az amerikai újságírónő egy francia férfihez ment feleségül. Az asszonyt megbízzák, hogy írjon egy cikket a hírhedt Vel' d'Hiv-razziáról. Az akció keretében 1942. júnus 16-án éjszaka tizenháromezer párizsi zsidót tartóztatott le a nácibarát Vichy-kormányzat. Az újságírónő megtudja, hogy a lakásnak, amit a férjével vásároltak, hatvan évvel ezelőtt egy zsidó család volt a tulajdonosa. Elhatározza, hogy kideríti, mi történt velük. Megtudja, hogy egyedül az akkor tízéves Sarah maradt életben."
A könyv elolvasása után kedvem támadt a filmhez.
Ez tipikusan olyan történet, ami papíron jobban hat. Érezhető, hogy a készítők mindent megtettek, hogy hűek maradjanak a könyvhöz és élvezetes filmmé gyúrják a történetet, mégsem sikerült teljesen. 
Remek volt, ahogy Sarah történetét kezelték, ahogy továbbvitték a szálat gyermekkoránál. Ezek a részek nagyon tetszettek. Viszont Julia szála ezzel szemben elmaradt. Nem maradt neki hely a kibontakozásra, amivel kissé érthetetlen lett a végére kikerekített jelentősége. Szerintem ez a film akkor lett volna igazán jó, ha a készítők bátrabbak. Ha mernek elszakadni a könyvtől és egyszerűen megvágják Julia szerepét. Ha nem ragaszkodtak volna családi élete teljes bemutatásához és a könyv utolsó fejezeteihez, sokkal jobban mutatott volna a vásznon. Így viszont cseppet darabos volt a két szál erőteljes kiegyensúlyozatlansága miatt és valószínűleg, aki nem olvasta a könyvet, az időnként elveszett Julia részleteiben.
Ettől függetlenül, aki olvasta a könyvet és kedvet érez a filmhez, vágjon csak bele. Sarah miatt érdemes megnézni.

Pompeji
"Időszámításunk szerint 79-et írunk. Pompeji, a Római Birodalom ékköve, a korrupció melegágya, a kísértés kikötője egykor veszélyes helynek számított a folyamatos földrengések miatt. Ám a Vezúv sötét haragja az első századra teljesen feledésbe merült. A birodalom gazdag lakói élik fényűző hétköznapjaikat, míg a rabszolgák az arénában harcolnak a túlélésért, de egy valamire senki nincs felkészülve: a szunnyadó tűzhányó pusztító erejére. Milo, a gladiátor (Kit Harington) az idővel fut versenyt, mikor egy váratlan földrengés következtében hatalmas robajjal kitör a vulkán: meg kell találnia szerelmét (Emily Browning), hogy kimenekítse a hamuval elárasztott városból mielőtt azt teljesen betemeti a láva, és a szüntelenül aláhulló kőzápor."
Miért néztem meg? Kit Harington. Van még kérdés?
A nők időnként szeretnek szép férfiakban gyönyörködni, én sem vagyok különb. Ez a film pedig tökéletesen megfelel a célnak még úgy is, hogy Emily Browningtól kiráz a hideg. Látványos akciófilm semmi több. Van benne minden, ami az ókori változathoz kell: félmeztelen férfiak, sok harc, gonosz pasi nagy hatalommal, szirupos romantika és mivel Pompejiről van szó, dráma is. Aki nem vár el tőle sokat, az nem is fog csalódni. 
Elsősorban hölgyeknek ajánlanám, Havas Jon rajongókkal az élen.

Demóna
"A gyönyörű és tiszta szívű fiatal lány, Demóna (Angelina Jolie) idilli körülmények közt nevelkedik egy békés erdei királyságban, egy nap azonban egy hadsereg szállja meg a környéket, megtörve a vidéken uralkodó harmóniát. Demóna azonban kiáll a népért, és a királyság legelhivatottabb védelmezője lesz. Nem sokkal később viszont könyörtelen árulás áldozatává válik, amelynek hatására addig tiszta szíve kővé változik. A lány és a megszálló király örököse közt ádáz küzdelem veszi kezdetét, Demóna pedig bosszúból megátkozza ellenfele újszülött kislányát, Csipkerózsikát. Ahogy a gyermek kezd felcseperedni, Demóna kénytelen rádöbbenni, Csipkerózsika kezében van a királyság békéjének és egyben talán saját boldogságának kulcsa is."
Disney filmeken nőttem fel, így nagyon szeretem őket, bár nem kimondottan a hercegnőseket. Viszont a Csipkerózsikát mindig jobbnak találtam, mint a Hamupipőkét, mert itt a herceg legalább hercegként viselkedik. Ennek ellenére nem nagyon vonzott az új adaptáció ígérete, míg kedvem nem támadt egy jó meséhez.
Pozitívan csalódtam. Ez a film remek. Remek, mert igazi Disney hangulata van és remek, mert az érem másik oldaláról közelíti meg a dolgokat. Szeretek bepillantani a negatív karakterek dolgaiba és ha az a karakter igényesen van megalkotva, néhol kincset is találok. Demóna pedig pont így van felépítve, mert van múltja, van motivációja, van célja és ezzel minden meg van magyarázva, kivéve azt, mit szív a kicsi Szörnyi. (Valamit tuti szed vagy szív, annyira gyanúsan vigyori. Szerintem a három förtelmesen idegesítő tündér a dílere.) Néhány dolgot tehát remekül oldottak meg: gonosz kérdése, herceg kissé kifigurázása, csók és plusz pont Hollóért (Én végi neki drukkoltam.) meg a sárkány miatt, ám a végére mintha elfogyott volna a lendület. Értem én, hogy Disney és kell a boldog vég, de ezt a giccsparádét igazán kihagyhatták volna.
Összességében azonban nagyon tetszett, bátran ajánlom mindenkinek, főleg ha Disney meséken nőtt fel.

Az acélember
"A Krypton bolygón született, ám a Földön nevelkedett egy egyszerű farmercsaládnál. A világ legnagyobb hősének ezúttal nem csak a gonosz Zod tábornokkal (Michael Shannon) és szövetségeseivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie."
Superman nem a szívem csücske. Egyszerűen nem tudok komolyan venni egy felnőtt embert, aki piros bugyiban röpköd és mindezt egyetlen ablaküveges szemüveggel leplezi...
Viszont érdekelnek az új megoldások, így adtam neki egy esélyt. Lehet nem kap másodikat.
A helyzet ugyanis az, hogy bár a bugyit - hála az összes istennek  -kihagyták és igazán megnyerő színészt választottak a szerepre (VIII. Henrik barátjának ki ne örülne?) nem győztek meg. Próbálták jobban megmagyarázni Superman létét, képességeit, adtak neki múltat, kicsit több célt, mint az erkölcsi irányérzék, de nem végeztek teljes munkát. Rengeteg hiányzó lyuk van ebben a történetben, amik szinte beszippantják a nézőt és nem engedik, hogy élvezze a csihi-puhit. Pedig abból van bőven, több is mint kellene. Hosszú-hosszú, nagyon hosszú percekig birkóznak a földönkívüliek nagy robbantásokkal kísérve és ha nem lettek volna a hanghatások, elalszom rajta. Most komolyan, ki a fene aggódna Supermanért, akinek még a frizurája is betonból van? (Nem tudom, milyen hajlakkot használ, amitől soha nem lesz kócos, de kérek belőle.) 
Szóval bár tetszett ez a belső vívódás nem győzött meg Superman hősiességéről. Vannak nála sokkal-sokkal jobb hőskarakterek.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a figurát, akik viszont nem, nem ettől a filmtől fognak összebarátkozni vele.

Karácsony a kastélyban
"Jules Daly (Katie McGrath) egyedül neveli árván maradt unokahúgát, Maddie-t (Leilah de Meza) és kamasz unokaöccsét, a mindig dühös Milót (Travis Turner), akivel egyre több probléma van az iskolában. Az amúgy is nehéz helyzetben lévő Jules-t újabb sorscsapás éri, amikor felmondják az állását. Az összeomlás küszöbén váratlanul megjelenik a milliomos nagybácsi komornyikja, hogy meghívja a családot az európai kastélyába karácsonyra. Castlebury hercege, Edward bácsi (Roger Moore) azonban megkeseredett öregúr, aki ki nem állhatja a zajos gyerekeket. Jules félve lép be a fényes kastélyba, ahol belebotlik a sármos Ashton hercegbe (Sam Heughan)."
Kicsit talán furcsa nyáron karácsonyi filmet nézni, de csak ez volt, hogy enyhítsem Sam Heughan elvonási tüneteimet. Mióta ugyanis elkezdték leadni az Outlander tévésorozat adaptációját, alig bírom kivárni az új részeket. Szóval kellett valami, ami kicsit kárpótol és bár itt nem egy skót szerepében tetszeleg, Sam akkor is megnyerő.
Ez a film tökéletes ünnepi kikapcsolódáshoz. Aranyos, hangulatos, könnyedén romantikus, megvan benne minden, ami a karácsonyi filmek bájához tartozik. Remekül szórakoztam rajta és meghozta kedvemet a hidegebb hónapokhoz. 
Ha valaki kedves, karácsonyi családi filmet keres, annak tökéletes.

A tél katonája
"Steve Rogers - aki az 1940-es évek elején vett részt az USA hadseregének titkos kísérletében - most Washingtonban éli csendes hétköznapjait és próbál alkalmazkodni a modern világ kihívásaihoz. Azonban amikor a terrorelhárítással és hírszerzéssel foglalkozó S.H.I.E.L.D. egyik munkatársát megtámadják, a férfi egy olyan összeesküvés közepén találja magát, amely az egész világot fenyegeti. Újra feltűnik a színen a Bosszúállók-ból ismert szövetségese, a Fekete Özvegy is, akivel minden erejükre szükségük lesz, hogy felderítsék a konspirációt és leküzdjék a megsemmisítésükre küldött bérgyilkosok hadát. Amikor rájönnek, hogy valójában mivel állnak szemben, felismerik, hogy további partnerekre lesz szükségük, ha győzni szeretnének. Csatlakozik hozzájuk legújabb szövetségesük, Sólyom is, azonban még így is minden erejükre szükségük lesz, mivel váratlanul egy rendkívül erős ellenféllel, a Tél Katonájával találják szemben magukat."
Az első Amerika kapitánya filmmel jól elvoltam, a Bosszúállók óta pedig nagyot nőttek szememben a Marvel filmek, így kíváncsi lettem, mivel tudják még fokozni a kapitányt.
Habár a főhőst továbbra is kedvelem és néhány belső poén megmosolyogtatott, nem tűnt nekem ez a film nagy dobásnak. Szokásos akciófilm sok bunyóval és robbanással, amibe csak azért kellett Scarlet, mert nő és ezzel ki is pipálhatták a férfi nézők minden igényét. A sztori teljesen kiszámítható, kissé klisé ízű és semmi több. Nekem tehát csak elmegy, nem rossz, de lehetett volna ennél jobb is.
Marvel rajongóknak ajánlom, akik viszont nincsenek benne ebben a világban, azok ne ezzel a filmmel kezdjék a beépülést.

Értékelés számszerűsítve:
Szél támad                         ->  10
Karácsony a kastélyban     ->  10
Demóna                             ->  9
Sarah kulcsa                      ->  9
A tél katonája                    ->  8
Pompeji                             ->  7
Az acélember                     ->  7

2014. szeptember 1., hétfő

Vallásos Róma / 2

Ebben a bejegyzésben egy kifejezetten érdekes látnivalóról, az Angyalvárról szeretnék írni.
Ez lényegében egy múzeum/galéria és kilátó egyben, ám mivel a Vatikánhoz tartozik és a nevéből is adódóan tele van angyalokkal, vallásos témában a helye.

Amit érdemes róla tudni:
- a Vatikán egyetlen városfalon kívüli épülete
- Hadrianus császár mauzóleumának épült
- középkorban pápai erődként szolgált és Szent Mihályról nevezték el
- egy ideig börtönként is működött
- ma a Museo Nazionale di Castel Sant'Angelónak ad otthont
-  az épület 7 emeletes és legfelső szintjéről (Terrazzo dell'Angeló) csodálatos kilátás nyílik a városra és a Szent Péter-bazilikára
- a várhoz vezető gyaloghidat (Ponte Sant'Angelo) angyalszobrok vigyázzák

Az épület messziről is elég impozáns, a folyó partjáról azonban még szebbnek tűnik, főleg ha a látogató az angyalhíd felől közelíti meg.
A belépő nem olcsó, ám cserébe egy érdekes, többször átalakított épületet lehet bejárni, sok angyalos festményt megcsodálni és szűk lépcsőkön fölmászni az exerőd tetejére, ahonnan gyönyörű a kilátás.
Kényelmesen körbejártuk mindegyik szintet, ki-kinéztünk a folyóra, hogy lássuk, milyen magasan is vagyunk és elámultunk a vastag falakon. Nagyon hangulatos itt bóklászni.
Az épületben lévő múzeum szintén több szintből áll. Van egy galéria, ahol vallási témájú képeket lehet megcsodálni (Ennyi Mária és a kisded képet egy sorban ritkán látni, pedig ez az egyik legkedveltebb festészeti téma.) többek között angyalokról.
Kedvelem az angyalokat, út közben alig vártam, hogy feljussak Mihály arkangyalhoz a csúcsra, így nekem nagyon tetszett ez a kiállítás. Volt itt mindenféle angyal a pufók puttóktól a fénylő nőies alakokon át a bosszúálló harcos angyalokig. Angyalrajongóknak ez tehát igazi paradicsom.
A festményeken kívül történeti jellege is van a várnak. Egyrészt ágyúkkal imitálják a korábbi erőd szerepet, másrészt van egy régi könyvtár rész is, ami meglehetősen díszes és be van bútorozva abból az időkből, mikor a pápa udvartartásának tartották fenn és két terem a 20. századi Olaszországba is enged egy kis bepillantást. Utóbbi a hadviselésre fókuszál és az egyik terem közepén egy hatalmas üvegvitrinben zsebórák tucatjai függnek a levegőben. Nagyon tetszett, remek hangulatot adott a kiállításnak.
Az Angyalvár legnagyobb bája azonban ( természetesen az angyalok mellett) a kilátás.
Sajnos borongós időt fogtunk ki, néhány felhő eltakarta a látnivaló egy részét és a fényviszonyok sem mindig kedveztek a fényképezésnek, de így is csodálatosnak találtuk.
Összességében tehát megérte megnézni és csak biztatni tudok rá mindenkit. Angyalrajongóknak kötelező.

Angyalvár


ágyúk és sirályok

Ponte Sant'Angelo



kilátás a középső szintről
(jobb szélén a Vatikán)


itt is szép a mennyezet

kilátás a Vatikánra


kilátás a vár tetejéről


Mihály arkangyal