Macskaméz

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Megfogott a borító és a cím.

Valóban mutatós darab, kemény kötést kapott és mindössze 240 oldal, így igazán kényelmes a fogása.

Magyar szerző, Márton Evelin munkája és külön ki kell emelnem az illusztrátort, Kovács Istvánt. Neki köszönhetők a hangulatos rajzok, többek között a borító unott, könyvkupacon üldögélő macskája.

Ritkán olvasok novellákat, mert nehezebben fognak meg. Egy jó novella velős és ütős, ám ebből sajnos kevés van. Gyakrabban érzem úgy, hogy kevés vagy épp üres az a pár oldal, amit a szerzője rászánt. Azonban ezzel is úgy voltam, hogy próbálkozom, hátha csak a megfelelőre várok, hogy elmélyüljön vonzalmam.

Szóval ez a könyv akár egy ilyen kísérletnek is tekinthető.

Fülszöveg, ami igazából egy kiragadott részlet a könyvből:

"A csókból, amely megállította az időt, egész testes keringő lett, szélsebes pörgés, majd atomokra hullás; erősen szorították egymás kezét közben, hogy el ne essenek, mintha a gravitáció is csődöt mondott volna ettől a csóktól. Sztása úgy érezte, hogy a molekulái is összekeveredtek a Kishercegével ebben az ölelésben, és ha abba is hagyják, többé nem fogják tudni szétválasztani azokat, két külön egyed darabjaira.
A Kisherceg egyszer azonban letépte a száját Sztásáról: Nem akarok teljesen megbolondulni, mondta, és Sztása értette, hogy mire céloz, habár tudta, hogy neki már ez is elég volt ahhoz, hogy soha többé ne tudja kiirtani magából ezt az embert. Ha akarnák sem tudná. Előpakolta a bort és a spanglit is."

Mivel különálló és különböző novellákról van szó, nehéz egységesen beszélni a könyvről, mindegyikről külön gondolatokat írni pedig túlságosan hosszadalmas lenne. Így inkább csak a benyomásaimat mesélem el, a történetecskék cselekménye után járjon minden érdeklődő utána maga.

A kötet négy egységre van osztva, plusz a bevezető novella.

Az első történet kifejezetten tetszett. Velős volt és elgondolkodtató, tökéletes nyitány. Azonban már itt éreztem, hogy ez a könyv bizony nagyon magyar lesz. Nehéz megfogalmazni, mi az az íz, amit akkor érzek, ha magyar szerzőtől olvasok inkább szépirodalmi vonalon. Talán a keserű a legjobb szó rá. Ezeknek a műveknek a hangulata ugyanis meglehetősen szomorkás, szereplőik rettentően esendőek és körbelengi egy adag kiábrándultság. Én legalábbis mindig így érzem és ez az érzés most is befészkelte magát a szívembe.

Az első nagyobb egység, ami a Nyíri Lujza ágya és más történetek címet viseli, lazán összefüggő történetekből áll szerelmi témában. Itt még erőteljesebben elkapott az említett keserű érzés, főleg mert ezek a szerelmek cseppet sem rózsaszínek. Több bennük a vágy - legyen testi, vagy a birtoklás vágya -, a viszonzatlanság és pusztítás, mint magasztos gondolat. 

Épp ezért, már ennek az egységnek a végén tudtam, jobb ha nem remélek pozitív töltetet. Ezek a novellák ugyanis inkább naturalisták és az emberi gyarlóságról szólnak, csupán a mérték az, ami változik. Nem is lehet belőlük egyszerre sokat olvasni. 

Mindezek ellenére több remek gondolatot találtam a sorokban, amiket szorgalmasan ki is írtam magamnak. (Be is szúrok a bejegyzésbe néhányat.)

"… néha az esendő lélek fogékonyabb Isten szavára, mint ez utóbbi az esendő lelkekére."

A második egység a Minelek címet viseli és ez a rész a legösszefüggőbb. Ennek minden története egy bizonyos asszony, Minelné életének egy-egy szeletét mutatja be. Minden különcsége ellenére, mert a hölgy bizony rebellis a javából, ez a rész tetszett a legjobban. Persze itt is feltűntek a megbotránkoztató dolgok, hiszen egy hetven feletti asszony szerelmi és nemi élete nem épp szokványos téma. Talán pont az összefüggésük miatt, ezeknél a történeteknél éreztem azt, hogy tudom, mit olvasok és tudom, miért, mert itt volt elrejtve a legtöbb tetszetős gondolat egy csalfa öregasszony cigarettafüstjébe burkolózva.

"Minden gyermek egy csoda, és minden ember egy titok, amelyet senki soha meg nem fejthet teljesen."

A következő egység egyetlen történetet foglal magába Imbolygás címen. Nagyon találó cím, mert itt imbolygott meg a szerző is. Eddig a történetig tartotta a határt a kissé absztrakt és abszurd képekkel, ám ez után a kis szösszenet után át-át csúszott azon a bizonyos korláton, majd teljesen átimbolygott a túloldalra.

"… az emberi hülyeség határtalan, és fokozható a végtelenségig, csak tehetség kell hozzá."

Az utolsó nagyobb egység az Etűdök és attitűdök címet viseli. Ebben elég vegyes novellák vannak és van köztük olyan, ami összefügg. Egyikkel-másikkal elvoltam, de a többség nekem már túl sok volt. Sok abból a bizonyos keserű ízből, sok az elvont dolgokból, sok a kifacsartan kusza szóképekből és a végére sok az érthetetlenségből.

"… tudja, a természet könyörtelen… pontosabban a természet igazságos, csak nekünk, embereknek túl gyenge a lelkünk a természethez."

Képzelőerő és nyílt személetmód ide vagy oda, az utolsó négy novella, amely ráadásul össze is függött, nekem teljesen értelmetlennek tűnt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni őket, nem találtam se a fülüket, se a farkukat, nem volt mibe kapaszkodnom. Elveszítettem a fonalat, amit az írónő ráadásul nem elvarrt, nem félbevágott, hanem elharapott és hagyta, hogy a cérnavég kiszőrösödjön még tovább kuszálódva.

A kötet végére tehát elfogyott kezdeti lelkesedésem.

"… a pokol az emberben van, sehol máshol. A pokol az ember."

Összességében épp ezért, bár pozitívan indult, érdekesen folytatódott, a végére szenvedésbe csapott át. Hiába a cica a borítón, nem lett jobb kedvem ettől a könyvtől. Ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam, ezzel is szélesedett irodalmi látóköröm és egy kicsit meghozta a kedvemet a novellákhoz is.

Azoknak ajánlanám, akik kifejezetten novelláskötetre vágynak, illetve mindenkinek, aki tolerálja a keserűen magyar ízeket.

"Kár, hogy az állatok oly keveset élnek, mi meg olyan sokat."

Kiegészítés:

Márton Evelinnek egy évvel a Macskaméz megjelenése után egy másik könyve is megjelent a Bookart gondozásában. Ez a könyv a Papírszív címet viseli és ismét nagyon mutatós borítót kapott. Csakhogy, ha információim helyesek, már nem novelláskötetről van szó, hanem kisregényről, méghozzá a Macskaméz utolsó történeteiben megismert szerelőkről. Tekintve, hogy nekem pont ezek jelentették a fent tárgyalt könyv mélypontját, nem kívánom elolvasni, viszont nem zárkózom el az írónő további munkái elől.