2014. november 18., kedd

Mennyei tűz városa

Régen volt ennyire nehéz dolgom a véleményem megírásában...
Szóval A Végzet Ereklyéi sorozat utolsó kötete egy hosszú utazás (2010-ben olvastam először a Csontvárost) vége és részemről egy rajongás lezárása.
A helyzet az, hogy az első három könyvet imádtam, teljesen beszippantott és másodszori olvasásra is éreztem a szikrát. Ez volt minden rajongásom alapja, aztán jött a negyedik, majd az ötödik kötet és cseppet kiábrándultam. Az Elveszett lelkek városáról szóló bejegyzésemben már kifejtettem, mi nem tetszett, és hogy szerintem nem kellett volna plusz három kötet. Épp ezért nem ismétlem magam, csak megjegyzem, véleményem továbbra is fennáll. Lássuk hát az utolsó könyvet!
A borító - Sebastian ide vagy oda - nagyon tetszetős, szépen passzol az előző kötetekhez. Oldalszámra rekordot döntött 662 lapjával, bár a polcon nem tűnik vastagabbnak. A külsőségekre tehát nem lehet panasz, csak a néhány bosszantó elgépelésre (pl: Jace egyszer James lett...).
Fülszöveg:
"A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében."
Ez a rész ugyanazt a sémát követi, mint az eddigiek, mégis más. Más, mert el kellett varrni a szálakat, minden szerelmi cérnaszállal együtt és közben ki kellett szolgálni a rajongókat.
Ó, igen, itt is nagyon sok a rajongói csemege, a sok mézes madzagról nem is beszélve. Mindjárt a prológus bedobja a csalit, mivel Emmával, az írónő következő árnyvadász sorozatának (The Dark Artifices) leendő főhősnőjével nyit. Üzleti szempontból zseniális húzás. Az olvasó elkezd aggódni a kislányért, érdeklődik, hiszen további fejezetrészekben is felbukkan, ám ha többet akar tudni, meg kell vennie a következő sorozatot... Különben is, árnyvadász világot nem lehet egyetlen könyvben, vagy akár sorozatban mérni, kell az összes (ha jól számolom 15 kötet + a 10 Bane novella), hogy teljes legyen a kirakó.
Clare már megint telepakolta apró utalásokkal az egészet. Az még hagyján, hogy néhány halhatatlan szereplő felbukkan mindegyik sorozatban, no de hogy minden második fejezetben utalni kell valakire a múltból, cseppet sok.
Szóval a rajongók teljes mértékben ki lettek szolgálva és nem csak a bennfentes csemegékkel, hanem a zárókötet cselekményével is. Pedig olyan jól indult a dolog...
A könyv elején van két csavar (egy szövetség és egy haláleset), amelyek váratlanul és pezsdítően hatnak. Itt éreztem úgy, hogy talán Clare bátor lesz, ahogy az Üvegvárosban is bátor volt. Sajnos, nem így lett.
Cassandra Clare könyvek a polcomon
A könyv 600 oldala a szerelmi szálak kibogozásáról szól. Jace-Clary tovább nyűglődik, de a többieket sem kell félteni. Mindenki szerelmi bánatos és ettől szinte mindenki nyafka kislányként viselkedik. A párbeszédek nagy része abból áll, hogy megbeszélik épp mit éreznek, ami még talán érdekelne is, ha nem ez lenne a hatodik kötet, hogy a nyafogásukat hallgatom.
Félreértés ne essék, nem az érzelmekkel van a bajom, hanem hogy a karakterek kifordulnak miattuk magukból. Magnus hősszerelmes lesz, Jace meg egy papucs. Az érzelmi monológok ezért a humor rovására mentek.
Jace egyszerűen nem önmaga, egyetlen szarkasztikus beszólása sincs, míg Magnus viccei meglehetősen vérszegények. Ha nincs Simon, kiveszett volna a szórakoztató vonal ebből a könyvből. Hozzáteszem, Simon az egyetlen olyan karakter, akit még mindig imádok, már miatta érdemes volt elolvasni mind a hat kötetet.
Az érzelmi diskurzus tehát elveszi a terjedelem nagy részét, ami marad, abban van a konfliktushelyzet lezárása. Kisebb csaték és egy finálé, amiből ismét egyenesen következik a kérdés: Hogyan nem pusztultak még ki az árnyvadászok? Minden kötetben bebizonyosodik, hogy a Klávé hülye, mindenki ellenük van, egymás ellen fordulnak, mégis több száz éve tartják pozíciójukat a tápláléklánc felső tartományában. Egyszerűen nem értem...
Ez a harmadik kötet, ahol Sebastian a mumus és tudom, hogy sokan szeretik, de én rühellem. Idegesített, hogy fejezetenként olvashattam róla dicshimnuszt, hogy mennyire erős, okos, ügyes és nagyszerű, de ebből semmit sem láttam. Őt is elkapta az érzelmi hiszti és nyafka kislányként viselkedett, mint mindenki más. (Csak engem zavart, hogy a vérfertőzés még mindig téma? Trónok harca után szabadon...) 
A finálé mindezek fényében egy teljesen kiszámítható és nem túlságosan izgalmas harcban csúcsosodik ki, aminek a vége egy adag cukorka. (Cassandra Clare a rajongói cukros nénije.)
A konfliktushelyzet megoldásával azonban nem áll meg a könyv, jön még cirka száz oldalnyi szerelmi máz, természetesen rózsaszín fajtából, még több utalgatás a többi sorozatra és egy meglehetősen nyálas epilógus.
Bevallom, erre már előre fel voltam készülve az írónő másik sorozatának befejező kötete (A hercegnő) után. Arra viszont nem számítottam, hogy ismét cukormérgezést kapok az utolsó lapoktól. A könyv végén ugyanis néhány oldalas ráadás képregény található. Szeretem a képregényeket, úgyhogy mikor megláttam, felcsillant a szemem, ám ahogy elolvastam, elsodort a nyáltenger. Csak nem bírta ki, hogy ne nyomjon vénásan még egy adag rózsaszín cukormázat az olvasókba...
Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Ha csupán az előző két könyvet nézem, nincs vele semmi baj, ugyanazon a színvonalon mozog, viszont ha az első három könyvre gondolok, alulmarad. Az Üvegváros mércéjét semmiképp sem éri el.
Ajánlom mindenkinek, aki az ötödik könyvet már olvasta, célegyenesben senki se hagyja abba. Elfogult rajongóknak úgyis tetszeni fog. Aki azonban csak most ismerkedni a sorozattal, fogadja meg a tanácsomat és álljon meg az Üvegvárosnál. Trilógiának indult, jobb lett volna, ha az is marad.

Kiegészítés:
Cassandra Clare tehát írni fog még két sorozatot az árnyvadászok világában. Egyet a fent tárgyalt könyv eseményei után, egyet pedig A Végzet Ereklyéi és a Pokoli szerkezetek sorozat közötti években játszódó cselekménnyel. Ráadásnak pedig ott vannak a Bane Krónikák (erre is volt egy méztől csöpögő madzag a könyvben), amelyek a hatodik novelláig már elérhetők magyarul is.
Hiába tetszik ez a fantáziavilág, félek, csalódnék, ha ezeket is elolvasnám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése