2015. január 31., szombat

Kötelék

Sokat töprengtem, mielőtt megvettem ezt a könyvet. Eddig még nem volt olyan lakatlan szigetes történet, ami igazán megfogott volna, mégis érdekesnek találtam.
A borító mutatós, bár talán a virágok helyett lehetett volna a baloldalon is tengerpart. Vastagságra kellemes olvasmány 332 lapjával és a kiadó munkájára nem lehet panasz. Egyetlen elgépelést vettem csak észre.
Fülszöveg:
"Amikor a harmincéves tanárnőnek, Anna Emersonnak nyári munkát ajánl a Callahan család, hogy tanítsa a fiukat a Maldív-szigeteken bérelt nyaralójukban, gondolkodás nélkül rábólint a trópusi munkanyaralásra. T.J. Callahannek viszont semmi kedve elutazni. Már majdnem tizenhét éves, és ha a súlyos betegsége nem lett volna elég, az első tünetmentes nyarát a szüleivel és rengeteg tanulnivalóval kell töltenie. Anna és T.J. egy hidroplánon közelítenek az úti céljuk felé, hogy csatlakozzanak a szülőkhöz, amikor a pilóta végzetes szívrohamot kap, ők pedig az Indiai-óceánba zuhannak. Szerencséjükre, kisodródnak egy sziget partjára. De bármennyire is idillikusnak tűnik a hely, gyorsan kiderül, hogy lakatlan, nincs ivóvíz és élelem, sem menedék. Csupán egyetlen céljuk lehet, hogy életben maradjanak, amíg megmentik őket.
A napokból azonban hónapok, sőt évek lesznek, s miközben megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról, Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett."
A fülszöveg alapján azt gondolná az ember, hogy ez tipikus "hajótörött" történet és nem mondhat semmi újat, hiszen olyan sok ilyen történet szaladgál a világban. Igen és mégsem.
A könyv valóban a lakatlan sziget romantikus adottságait használja fel, és bár van benne klisé, az ötlet nem teljesen lerágott csont, akad még rajta némi cápahús. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, meg kell jegyeznem, hogy ez bizony egy romantikus könyv annak minden cukros bájával és a túlélés csupán körítés. 
Nem tudok anélkül többet mondani róla, hogy kisebb elemeket el ne árulnék a cselekményből, így innentől spoiler veszély!
Szóval a történet magja nagyon egyértelmű, amit már a fülszöveg is elárul. Ez a klisé részhez tartozik, hiszen egy lakatlan szigeten ragadt férfi és nő románca se nem új, se nem váratlan. Az írónő azonban megfűszerezte a dolgot egy nem elhanyagolható, 14 évnyi korkülönbséggel, így már nem is olyan egyértelmű a romantika.
Persze a szerelem borítékolva van, és mivel a cselekmény több évet ölel fel, nem tűnik elkapkodottnak sem. Azonban nekem mégis kevés volt. Tudom, sokkal unalmasabb lett volna a könyv, ha cápavadászat helyett a két szereplő beszélgetéseiről és érzelmi állapotáról szólt volna, mégis úgy lett volna hitelesebb. Félreértés ne essék, nem kérdőjelezem meg a szerelmüket, csak rámutatok arra, hogy T.J. akár szép szál legénnyé nő, akár nem, akkor is összejönnek, mert az egymásra utaltság valóban szoros köteléket hoz létre.
A szigeten töltött idejükből tehát főleg a kisebb kalandok vannak leírva néhány hétköznapi, ám a semmi közepén meglehetősen nagy problémával. Azonban, mivel romantikus regényről van szó, ezek az akadályok nem igazán veszélyesek, sőt kicsit talán túlságosan sok a kedvező fordulat. Értem itt a partra vetődött holmikat és Csonti csirkéit, meg úgy általában a tényt, hogy nem sikerült megöletniük magukat az évek alatt.
A cselekmény tehát pörög, mindig beúszik a képbe valami új gond, aztán miután megoldódott, jön a következő, az olvasó így cseppet sem unatkozik.
Aztán jön a fordulat, a megmenekülés, ami még hihetetlenebbé teszi a könyvet, bár igazán ötletes volt, pont ezt a valós eseményt beleépíteni és ez az a pont, ahonnan a könyv végleg átmegy romantikus regénybe félredobva a tengerparti kalandot.
Egyrészt örültem, hogy tovább kísérhettem a szereplők sorsát a sziget szélénél, másrészt viszont annyira rózsaszín és cukros volt nekem a kötet utolsó harmada, hogy hiába áztam előtte sós vízben, cukormérgezést kaptam. Ez a rész ugyanis klisé, még több pozitív véletlen és még több klisé, semmi több. Nem sajnálom a szereplőktől a boldogságot, ennyi megpróbáltatás után kijár nekik, de muszáj volt ennyire sziruposra írni?
Spoiler vége!
A cselekmény tehát, mivel állandóan mozgásban volt, tetszett, csak a vége ne lett volna ennyire rózsaszín. A szereplőkkel megvoltam. Jó volt a váltott nézőpont, bár Anna egyértelműen nagyobb hangsúlyt kapott, pedig ő volt az unalmasabb jellem. 
A sorok gördülékenyek és az írónő szinte valóban mindenre gondolt és igyekezett meg is magyarázni, az viszont, hogy az olvasó elhiszi-e, már egy másik kérdés.
Összességében tehát egy trópusi napsütéses romantikus könyv. Nem bántam meg, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam közben, viszont nem lettem tőle a lakatlan szigetek rajongója. Homokos part ide vagy oda, ez a téma engem akkor sem bájol el. (Talán mert a szereplőik helyében tudom, hogy két nap után feldobnám a bakancsot.)
Azoknak ajánlom, akik romantikus kalandról szeretnének olvasni és minden hölgynek, aki olvasmányt keres nyaralásra a vízpart mellé. Túlélőkézikönyvnek nem felel meg ugyan, de egy forró nyáron délutáni elfoglaltságnak ideális.

A könyvben említett két dalból csak az egyiket linkelem:

Boston - More than a feeling

2015. január 30., péntek

Könyves várólista XVI.

Elérkezett a 2015-ös év első könyves rovatának ideje. Ideje megmutatnom, milyen kötetek várnak olvasásra a polcomon.
Összesen 11 könyvről van szó, ám ebből egy (Csokoládécipő) már hónapok óta a kispadról figyeli, ahogy fogyasztom mellőle a könyveket, így őt most kihagynám a felsorolásból. Amúgy is szégyellem, hogy ennyire megváratom szegényt... Szóval maradt 10 kötet saját, kölcsön és könyvtári vegyesen.


Kölcsönkönyvek:

Andrea Levy - A hosszú dal
Ezt a könyvet még decemberben kaptam kölcsön Kristentől. Pont mielőtt beültünk volna egy kávéra, betévedt egy könyvesboltba és elcsábult két könyvre. Az egyiket azonnal le is passzolta nekem átadva a tesztelés elsőbbségét. Fülszöveg alapján érdekesnek tűnik és meglehetősen komolynak. Igyekszem nem sokáig váratni a polcomon.

Laini Taylor - Vér és csillagfény napjai
Ribizly barátomtól kértem kölcsön, mivel már nagyon kíváncsi vagyok rá és nem bírtam kivárni, míg a könyvtár beszerzi. Sorozat második kötete, aminek első része (Füst és csont leánya) nagyon tetszett, így meglehetősen magas elvárásaim vannak vele szemben. Remélem, nem fogok csalódni.

Saját könyvek:

Seth Grahame-Smith - Büszkeség és balítélet meg a zombik
Jane Austen nem az én világom. Igaz, csupán az Értelem és érzelemhez volt szerencsém a tollából, ám nekem ennyi épp elég is volt, hogy leszűrjem, nem nekem íródtak a könyvei. Azonban a Büszkeség és balítélet egy örök klasszikus (a filmváltozatot nagyon szeretem) és úgy gondoltam, a zombik talán feldobják kicsit számomra. Molyon meglehetősen alacsonyra értékelték, ám mivel ahogy említettem, nem vagyok lelkes Austen rajongó, valószínűleg nem fog szíven ütni néhány zombi.

"A könyvek olyanok, mint egy doboz csokoládé
mindet akarom."
Jojo Moyes - Páros, páratlan
Kicsit rákattantam az írónőre. Már két könyvet olvastam a tollából (Mielőtt megismertelek illetve Akit elhagytál) és mindkettő különösen tetszett. Épp ezért, mikor újabb könyve jelent meg, gondolkodás nélkül lecsaptam rá. Moyes könyveinek remek hangulata van, így ettől a kötettől is hasonlóan kellemes élményt várok.

Jean M. Auel - Sziklamenedék
Föld Gyermekei sorozat ötödik kötete. (Vagyis az utolsó előtti rész.) A negyediket, Átkelés a rónaságon épp most olvasom és bár vannak vele szemben apróbb fenntartásaim, nem bírok elszakadni ettől a sorozattól. Annyira egyedi, annyira imádom az első kötetet és annyira szépen mutat a polcomon. Egyszerűen muszáj, hogy mind a hat kötet az enyém legyen. Tudom, menthetetlen könyvfüggő vagyok, de akkor is kell és kész!

Könyvtári könyvek:

Gabrielle Zevin - Egy könyvmoly regényes élete
Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovatom egyik bejegyzésében. A cím alapján nem is hiszem, hogy különösebben magyaráznom kellene figyelmem okát.

Lauren Graham - Egy nap talán
Csupán a kíváncsiság hajtott, mikor a könyvkupacomhoz csaptam, no és megtetszett a szép borító. Nem is a cselekmény vonz igazán, hanem a stílus. Remélem, könnyed lesz és humoros. Én legalábbis ezt várom egy színésznőből lett írónőtől.

Murakami Haruki - Birkakergető nagy kaland
Már nagyon régóta szerettem volna legalább egy Murakami könyvet elolvasni. Szóval legutóbb úgy mentem be a könyvtárba, hogy nem jövök ki nélküle. Megszemléltem a kínálatot és végül a birkás borítós kötet mellett döntöttem. Ez tűnt a legérdekesebbnek. (Oké, az 1Q84 valójában jobban vonzott, de kezdetnek mindenképpen egykötetest szerettem volna.) Nem tudom, mennyire lesz jó kezdetnek, de legalább megismerhetem végre napjaink egyik leghíresebb íróját, így már ezért biztosan megéri majd elolvasni. Aztán, ha megtetszik, jöhet más is...

Diana Rowland - A démon jele
Ezzel a könyvvel már többször szemeztem a könyvtár polcain. Aztán mindig visszatettem, mert sorozat és a borító alapján nem tűnt nagy dobásnak. Csakhogy kicsit utánajártam és megtudtam, hiába sorozat, magyarul nem fog megjelenni a folytatása és a könyv cselekménye így is lezárt, valamint az értékelések sem olyan rosszak róla, ezért ezúttal nem csupán szemeztünk, hanem jött haza velem. Régen olvastam már könnyed nyomozós fantasyt, így jól fog esni.

Anthony Capella - A kávék költője
Szerelem volt első látásra. Kávé és irodalom? Jöhet, így egyszerre! Bár a nagy kávésok valószínűleg kiutálnának maguk közül, mert nem iszom meg a fekete kávét, mégis kávéimádónak vallom magam. Szeretem a különleges ízesítéseket, a kávézókat és oda és vissza vagyok az illatáért. Szóval mikor megláttam ezt a csinos könyvecskét féltégla mérete ellenére is a kezemben ragadt. Örömmel fogom olvasni egy bögre gőzölgő Nescafé mellett.

2015. január 29., csütörtök

Emberszag

Január 27-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja (1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi tábort) és ehhez kapcsolódóan Molyon emlékolvasási kihívást rendezett egyik molyocska, amihez nem haboztam csatlakozni.
A feladat igen egyszerű: olvass el az emléknap hetében egy témához kapcsolódó könyvet.
Sokáig gondolkoztam, melyik legyen a kiválasztott, mivel kapásból vagy öt cím is az eszembe jutott, amire valamikor sort szeretnék keríteni. (Közülük az egyik kívánságlista rovatomban is szerepelt.) Végül Szép Ernő könyve mellett döntöttem, hogy tovább növeljem magyar szerzőjű olvasmányaimat.
A kötet több kiadást megélt, több borítóval. Nekem a mellékelt képen is látható változatához volt szerencsém Osiris Kiadó gondozásában.
Nem vastag könyv, mindössze 160 oldal rövid fejezetekre bontva, így a nem épp könnyed téma ellenére is gyorsan lehet vele haladni. Igazán olvasmányos.
Fülszöveg:
"Szép Ernő életében megjelent utolsó nagyobb szabású prózai munkája az Emberszag (1945), 1944 iszonyatának szinte naplószerű, szubjektív, de minden részletében pontos krónikája, s mint ilyen, a magyar háborús irodalom jellegében is egyedülálló műve. Szép Ernő alig három hét eseményeit beszéli el, szól a csillagos házról, ahová költöznie kellett, majd arról, hogy szenvedő társaival együtt sáncot ásni hurcolják – hatvanéves ekkor –, éheztetik, kínozzák, megalázzák. Csupa szörnyűség, amit elmond, de mintha csak csevegne, mintha normális eseményekről beszélne."
Nos, valóban. Szép Ernőt olvasva a  nyomorúság unalmas napjai is érdekesek.
Ez az első olvasmányom a tollából, de valószínűleg nem az utolsó. Nagyon hamar levett a lábamról a stílusával, a gördülékeny, szűken is szemléletes soraival, a jellemzéseivel, megjegyzéseivel (zárójeles szarkazmusáról nem is beszélve) és azzal az iróniával, amivel az egészet szemlélteti.
"Magyarországot kérlek le lehet egy mondatba írni. A paraszt szidja az urakat, az urak szidják a zsidókat, a zsidók szidják egymást."
Önéletrajzi jellegű munkáról van szó, ezért minden fejezetben felbukkan az író személyiségének egy morzsája. Ez pedig különösen élvezetessé teszi a sorokat és nem csak azért, mert személyes jelleget ad nekik, hanem mert egy könyvszerető olvasó mindig szívesen olvas egy másik könyvszeretőről.
A téma nem a legfelemelőbb, sőt, kifejezetten kegyetlen és sötét, valahogy ennek ellenére sincs igazi éle. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne benne erőszak és halál, mert bizony akad több is, mint amennyit szeretnénk, hiszen háborús időkről van szó. Egyszerűen csak hiányzik belőle a holokauszt témájú könyvek többségéből áradó kiábrándultság. (Ennek pedig nagyon örültem, mert a pozitív üzenet minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb kincs.)
"Miér csinálnak velünk ilyen dolgokat? Mindennap elámul az ember, milyen mélyre le tudta magát ásni fiatal lelkekbe a propaganda."
Az olvasó átérzi a helyzetet, elszörnyed, mire képes egyik ember a másikkal szemben, megismeri az emberi gyarlóságot kicsiben és nagyban, mégsem érzi úgy, hogy az emberiség egy elhibázott állatfaj lenne. Az író ugyanis minden viszontagság ellenére pozitív, bizakodó és elnéző. Megmutatja milyen gonoszak tudnak lenni az emberek, milyen könnyedén fordulnak egymás ellen, de rámutat arra is, mennyi jóság lehet bennük. Apró kedvességek lapulnak a sorokban, mint egy félbevágott törülköző, amelyek megmutatják, mégsem veszett ügy a homo sapiens sapiens.
"Én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrültmód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék, még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak."
A könyvben olvasható események néhol vontatottak, vagy akár unalmasnak is lehetne nevezni, hiszen az író unalmas percei is épp úgy benne vannak, mint az "izgalmasabbak". Ezért többször elnézést is kér az olvasótól, bár szerintem nincs miért. A könyv ezek miatt a lassú, eseménytelen sorok miatt hiteles. Hiteles, mert átadja, milyen idegőrlő a várakozás, a dologtalanság és monotonitás, amit a könyvben szereplő embereknek el kellett viselniük, és amit csak néhány sokkoló esemény (gyilkosság, megalázás és bombázás) tör meg. 
"Háború van most a Földön, istenem; a háború az a dühöngő őrültség, ugyebár."
Kifejezetten tetszett még a könyvben az emberek változatos jellemzése. Szép Ernő mindenkit kritikusan megszemlél, majd tárgyilagosan közli észrevételeit. Leírja a jókat és rosszakat egyaránt azok minden tulajdonságával és ebből kirajzolódik az a sokféleség, amit emberiségnek hívnak.
"Két nemzet van a világon, két faj, két vallás: a gazdagok meg a szegények."
Összességében tehát remek könyv. Nagyon örülök, hogy ezt választottam, kár lett volna kihagyni.
Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik a holokauszt nagy témáján belül a budapesti zsidóság sorsára kíváncsiak. Aki pedig még nem olvasott Szép Ernő tollából és kedveli a kissé cinikus írókat, kezdheti akár ezzel a könyvével is.

2015. január 24., szombat

Ookami Shoujo to Kuro Ouji

Kis túlzással az animéket is elérte az aktuális "romantikus" trend. Nekem legalábbis ez ugrott be, mikor elkezdtem nézni ezt az animét, ami gyakorlatilag egy mazochista lány és egy enyhén szadista srác kapcsolatát meséli el.
No, de nem kell megijedni, minden szokatlansága ellenére, jópofa sorozat ez. Engem megnyert.
Hatta Ayuko mangája alapján készült és mindössze 12 epizódból áll. Mivel a manga még fut, lehet remény második évadra, ám így is szépen lezárták ezt a románcot.
A címe, Farkas lány és fekete herceg kifejezetten találó.
Műfaját tekintve shoujo, nekem azonban inkább vígjátéknak tűnt, mint romantikusnak.
Ismertető:
Shinohara Erika mindenáron barátokat akar szerezni és ennek érdekében még hazudni is hajlandó. Hogy befogadja két kiszemelt barátnő jelölje, azt állítja, van fiúja, pedig még csak nem is randizott soha. Egyre jobban elmerül a hazugságaiban, amikből csak úgy képes kimászni, ha szerez egy álpasit. A kiszemelt, Sata Kyouya hajlandó belemenni a játékba, ám ennek ára van...
Ez egy nagyon különös, de kétségtelenül szórakoztató anime.
Egy ideig nem tudtam, hova tenni, mert a főhősnő, Erika meglehetősen ostoba és valóban mazochista bizonyos tekintetben. Egyszerűen nem értettem, miért hazudozott ennyit, vagy miért nem csinálta okosabban. Az pedig, hogy ilyen hamar belement Kyouya alkujába még inkább meglepett.
A sorozat első fele Erika hazugságainak kibogozására épül, vagyis az álkapcsolatukra. Ez a kapcsolat pedig meglehetősen beteg. No, nem csak azért, mert a lány foggal-körömmel ragaszkodik a felépített látszathoz ráadásul, olyan lányok figyelme miatt, akik teljesen önzők és helyenként gonoszak, hanem mert a férfifőhős sem egészen komplett.
Kyouya tökéletesen tudja játszani a szőke herceget, de valójában egy cinikus, enyhén szadista alak, aki élvezi, hogy másokkal játszadozhat. Mentségére szolgáljon, hogy egyedül Erika tölti be nála a "játékszer" szerepet és megelégszik a lány ugráltatásával és zsarolásával. Ezt mondjuk, amilyen ostoba a hölgy, még meg is érdemli.
Erika és Kyouya
Csakhogy az anime második felére a néző - minden különcségük ellenére, vagy épp azok miatt -, megkedveli ezt a párost. Gondolom, nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, a színlelés nem tart örökké. Amint pedig bejönnek a képbe az érzelmek is, a szereplők egy finom, de érzékletes fejlődésen esnek át.
Igazán jó párost alkotnak és a maguk kissé elvetemült módján tökéletesen összeillenek. A műfaj romantikaadagja tehát megvan, számomra mégis inkább vígjáték volt.
A néző akaratlanul is végigkacagja a részeket, mert a legszebb öröm a káröröm. Erika folytonos ügyetlensége, naivitása és hogy tényleg úgy ugrál, ahogy a pasija fütyül, igazán szórakoztató. Kyouya szemétkedése csak növeli a humorfaktort. 
A mellékszereplők is szórakoztatóak, bár Erika új "barátnőit" képtelen voltam megkedvelni és a szívtipró srác sem lett a szívem csücske. Viszont Kyouya barátja, Takeru kifejezetten vicces figura és Erika igaz barátja, Sanda Ayumi magasról vert mindenkit. Ez a lány elképesztő, mivel ő az egyetlen értelmes szereplő ebben az őrültekházában és a hűvös ésszerűsége legalább olyan szórakoztató volt, mint a főhősnő ügyetlenkedése.
Az anime rajzolása teljesen rendben volt, szép és vidám. A zene is oké, az a fajta, ami passzol a történethez, de nem hagy mély nyomot. 
Összességében tehát egy remek, humorosan romantikus anime. Nagyon jól szórakoztam rajta. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis nevetésre vágyik. 
Romantikus, de cseppet sem giccses. Csak engedni kell, hogy a karakterek kibontakozzanak és meghódítsák a néző szívét.

2015. január 23., péntek

Bűbájtalan

Egy újabb ifjúsági fantasy sorozat, a Balszerencsés tündérmese első kötete.
A borító mutatós, sejteti, melyik tündérmeséről lesz itt szó. A cím azonban cseppet megtévesztő, én legalábbis míg nem olvastam el a fülszöveget, egész más történetre számítottam.
Vékony könyvecske, mindössze 256 oldal.
Fülszöveg, ami kicsit sokat árul el:
"Mina Grime az iskola lúzere, egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Egy csapásra minden megváltozik, a lány hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és minden lépését a szerencse kíséri. De mikor már a dolgok nem is mehetnének jobban, Mina édesanyja bejelenti, hogy elköltöznek. Mina kérdőre vonja édesanyját, aki kénytelen elmondani a családi titkot. Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, és egy átok terheli őt, mely generációról generációra öröklődött. Vannak rések, ahol az emberek és a tündérek világa összeér, ezen a mesevilág lényei átszöktek, és az emberek bosszantásával múlatják az időt. Mikor az emberek megelégelték, alkut kötöttek a varázslényekkel. Azok megígérték, hogy ha az emberek végigjátszák az összes mesét, és sikeresen befejezik a történeteket, visszamennek saját világukba. Ám a mesék gyűjteménye egyszer csak életre kelt, és saját maga kezdte irányítani a történeteket, megnehezítve ezzel az emberek dolgát. Olyannyira, hogy bár a Grimm testvéreknek több mint 170 mesét sikerült végigjátszani, nem tudták mindet befejezni. Így öröklődött az átok generációkon át. Most Minán a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot..."
Ez a könyv egy mese.
Úgy gondolom, tündérmesékből nem lehet kinőni, van azonban olyan mese, ami inkább a fiatalok számára szórakoztató és a Bűbájtalan pont ilyen.
Aranyos, rengeteg mesei utalással, szokványos tinédzsergondokkal, csipetnyi romantikával és egy leheletnyi varázslattal. Minden megvan benne, ami egy modern tündérmeséhez kell.
A főhősnő, Mina meglehetősen balszerencsés lány és eléggé kilóg a sorból, mivel nincs mobiltelefonja, a lakcíme titkosított és igyekszik nem feltűnni, még akkor is, ha épp magára borított egy pohár kakaót. Minden szétszórtsága és csepp naivitása ellenére azonban szerethető karakter, ahogy egy női mesehősnél elvárt.
Természetesen van segítőtársa is, egy legjobb barátnő, Nan, aki ellenben feltűnő és vidám. Őt is lehet kedvelni, mert minden popkulturális dolga ellenére rendes lány.
Aztán a herceg sem maradhat ki a meséből. Brody a tipikus szőke herceg, aki nekem sok volt. Nem tudtam igazán megkedvelni, pedig kezét-lábát törte, hogy a fényes páncélú megmentő szerepét eljátssza. Nekem ő túl giccses. Jaredben ellenben látok potenciált. Ez van, a problémás srácok vonzanak...
A könyv cselekménye nem túl bonyolult, néha Mina jön rá előbb a mesékre, de általában az olvasó tudja előbb, épp melyik Grimm történetbe csöppent. Kisebb-nagyobb kalandok szövik át Mina "átlagos" hétköznapjait. Bár elég nehéz megmondani, hol végződik a valóság és hol kezdődik a Történet. A Grimm mesék megelevenednek benne alkalmazkodva a modern világ szabályaihoz.
Tetszett, hogy a tündérek a szokványos séma szerint léptek színre, vagyis másik világ, halhatatlanság és őszinteség jellemzi őket, amitől otthonossá váltak ebben a mesevilágban.
Összességében ez a könyv nem bonyolult, igazi mese, annak könnyed bájával és kalandjaival. 
Épp ezért elsősorban fiatalabb olvasóknak ajánlanám, illetve mindazoknak, akik sosem nőnek ki a tündérmesékből. Grimm rajongók nem fognak csalódni.

Kiegészítés:
Ahogy a fülszöveg is elárulja, több mint száz Grimm mese létezik és Minának mindet végig kell járnia, így garantált a több kötetnyi folytatás. Egyelőre négy rész jelent meg (Fairest, Fable, Reign) és augusztusban jön az ötödik könyv Forever címmel. Hogy ez lesz-e az utolsó, arról nincsenek információim. Viszont, ha számba vesszük, hogy az első könyvben csupán három mesét sikerült megoldani, számíthatunk akár tíz kötetre is, attól függetlenül, a főhősnő mennyire jön bele a dologba.
A második könyv, Fairest magyar megjelenésének dátumáról még nem hallottam, de majd nyitva tartom a fülem. Néha kifejezetten jót tesz az ember lelkének egy tündérmese.

2015. január 20., kedd

Eleanor és Park

Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről (Molyon jelenleg 91%-on áll.) és vonzott a retró hangulat.
A borító nagyon tetszik, talán jobban is, mint az eredeti, pedig ugyanilyen egyszerű, ám kifejező az is. Valószínűleg a hátsó borítóra nyomott magnókazetta az oka.
Vastagságra átlagosnak mondanám 334 lapjával, és mivel a fejezetek átlagban rövidek, a váltott szemszög pedig nagyobb sortávolságokat is igényel, gyorsan végig lehet olvasni.
Fülszöveg:
"Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját.
Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják."
Első szerelem csupa nagy betűvel, ez tehát egyértelműen romantikus könyv, mégis különleges.
Egyrészt a történet 1986-ban játszódik, így körbelengi egy kellemes retró hangulat. Én nagyon élveztem a kazettás magnók és bakelitlemezek világát. (Gyerekkorom része volt anyukám bakelit lemezeinek hallgatása és nyáron kazettákat másoltam a barátnőmmel. Igen, ennyire "öreg" vagyok...) Szóval élveztem a légkört, a zenéket pedig különösen.
eredeti borító
Nagyon szeretem, mikor a könyvben dalokról tesznek említést, ilyenkor rögtön utánuk is járok. Most is így tettem, segített belehelyezkedni a könyv világába és növelte azt a bizonyos retró hangulatot. Már ezért az élményért megérte elolvasni.
Attól azonban, hogy a nem olyan távoli múltban játszódik, még nem lesz igazán különleges. A varázslat másik fele a karakterekben rejlik.
Ebben a szerelemben egyik fél sem nevezhető szokványosnak. Az átlag "egy fura szerzet összejön egy népszerűvel" felállás nem érvényes rá.
Eleanor sok tekintetben kirívó, nagy családból származik, nem épp ideálisak az otthoni körülményei, duci, vörös a haja és egyedien fiús az öltözködése. Tipikusan az a lány, akit akkor is észrevesznek, ha nem akarja és aki gyakran esik áldozatul mások gúnyolódásának.
Park hozzá mérten normálisnak tűnik, de mivel ázsiai és nem követi a trendeket (punk zenét hallgat), ő is kilóg abból a bizonyos szürke sorból.
Szóval adva van két meglehetősen egyedi karakter, akiknek nézőpontja folyamatosan váltja egymást fejezeteken belül is, így borítékolt az érdekes románc.
Tetszett a szerelemi szál kibontakozása. Érezhető rajta az első szerelem óvatos, kissé visszafogott és cseppet mézes mivolta. A történet romantikus, de nem csöpögős, néha mégis negédesnek találtam. (A hiba persze bennem és a sötétlila lelkemben keresendő.) Aranyosak, ahogy botladozva közelednek egymáshoz, miközben legalább úgy félnek még egy lépést megtenni előre, mint hátra.
Park és Eleanor
A szerelmük tehát kényelmes tempóban haladt előre és közben a hozzáállásuk is folyamatosan változott. Számomra Park érzései és gondolatai teljesen érthetők és reálisak voltak. Könnyedén bele tudtam helyezkedni a nézőpontjába, ám ezt Eleanorról nem mindig mondhattam el.
A lányt is megértettem, tudtam, miért teszi, amit tesz, néha mégis bosszantott. Nincs önbizalma? Nem akarja elhinni, hogy kell valakinek? Oké. No, de ezért nem kell a fiú minden szavát kiforgatni és még akkor is ezen rágódni, mikor a srác már többször és nyíltan szerelmet vallott neki. Néha sajnáltam Parkot, amiért Eleanor nem képes megbízni benne.
A könyv végén ki is akadtam a vörös hölgyre, mert nehezen viselem az önsanyargatást és más okot bizony nem találtam a viselkedésére. (Jó, az írói feszültségkeltésen kívül, ami viszont ebben a történetben szerintem felesleges volt.)
Szót kell még ejtenem a mellékszereplőkről.
Park családját nagyon szerettem, az apja hihetetlenül nagy arc. Eleanorét jogosan utáltam az anyjával az élen és nem értettem, hogyan nem hívták még rájuk a gyermekvédelmiseket...
Az iskolai zaklatások jól voltak összerakva, teljesen valóságosak voltak a gúnyolódások és különösen tetszett, hogy Tina és Steve karaktere nem csupán a gonosz kölyök címkéből állt.
Összességében ez egy aranyos szerelmi történet a '80-as évek hangulatában. Tetszett.
Ajánlom mindazoknak, akik első szerelemről szeretnének olvasni és mindenkinek, akinek a zene több, mint hátérzaj és szívesen ismerkedne 1986 dalaival. 

Hoztam is egy kis ízelítőt, két dalt, amit említenek a könyvben is:

The Smiths - How Soon Is Now

Joy Division - Love Will Tear Us Apart

Egy kis érdekesség róluk:
A The Smiths dal ismerős lehet, mivel felhasználták a Bűbájos boszorkák című sorozat betétdalaként. A Joy Division számból pedig nemrég a Fall Out Boy készített feldolgozást. 
És egy kis extra hír a végére, a könyv filmes jogait megvette a Dreamworks, de hogy mikor lesz belőle tényleges mozifilm, az kérdéses.

2015. január 18., vasárnap

Ellopott pillanat

Ennél a könyvnél egyértelműen a cím és a borító összhatásának csapdájába estem. Megláttam, megtetszett, elolvastam.
Külsőre tehát nagyon tetszik, különösen a pitypangok, amelyek még a belső borítót is uralják. Vastagságra kellemesen átlagos 388 lapjával, és bár akadt benne néhány elgépelés, a kiadó munkájára nincs panaszom. 
Fülszöveg:
"Byron Hemmings hétköznapi reggelre ébred: iskolai egyenruhája a szék hátán hever, a húga veszekszik vele a reggelinél, odalentről hallja anyja cipőjének kopogását a konyhából. Amikor aztán hármasban elindulnak otthonról, és a tavaszi reggel sűrű párája veszi körbe őket, minden megváltozik. Csak egyetlen szörnyű pillanat, és valami olyan váratlan dolog történik, hogy Byron egész élete kizökken. Az édesanyja mintha észre sem venné, de a tizenkét éves Byron érti, hogy attól a pillanattól fogva már semmi nem lehet ugyanaz. Mi történt, és ki az oka? Napok, hetek telnek el, és Byron tökéletes világa megrázkódik. A szüleiben nem bízhat, ezért legjobb barátjával, Jamesszel szövetkezik, és a két fiú tervet kovácsol…"
Ezen sorok alapján gyerekszemszögből bemutatott drámára számítottam, legyen komoly családi válság vagy hétköznapi bánat. Cseppet sem ezt kaptam.
Ha röviden kellene jellemeznem, azt mondanám rá: értelmetlen melankólia.
Minden lapját átszövi a búskomorság, ami úgy tapad az olvasóra, mint egy nem kívánt vérszívó. Követi, rátelepszik és nem hagy nyugtot neki, ez a könyv ugyanis teljesen lehangoló. Időről-időre le kellett tennem, mert már nem bírtam a depressziós ködöt, ami a sorokból kúszott elő. Pedig nincs benne hagyományos értelemben vett dráma, vagy nagy tragikus végkifejlet, egyszerűen csak ok nélkül is szomorú.
A cselekmény, - bár inkább pillanatok láncolatának kellene neveznem, mert nem sok dolog történik a regényben - két szálon fut. Az olvasó váltakozva követheti nyomon a gyerek Byron 1972-es nyarát és Jim negyven évvel későbbi telét. A két szál természetesen csak a kötet végén fut egybe, ám az olvasó pontosan tudja, mégis mi köti össze őket.
Ez a két szemszög több dologban hasonlít, kezdve az alap melankóliával, folytatva az események döcögésével és megkoronázva az unszimpatikus szereplőkkel.
A legnagyobb bajom a könyvvel nem is a depresszív sugallat volt, hanem a megkedvelhetetlen szereplők özöne. Egyikőjük sem volt szimpatikus, sőt kifejezetten ellenszenvesnek, rosszindulatúnak, ostobának és szánni valónak találtam őket. Úgy pedig nehéz élvezni egy történetet, ha az ember viszolyog a szereplőitől.
Oké, nem rossz emberek ők, csak förtelmesen lehangolók és nincsenek épp az az emberi kapcsolatok vagy intelligencia magaslatán. A cselekmény ugyanis nem áll másból mint apró hibákból és rossz döntésekből, az ostoba következtetésekről vagy épp a következtetések hiányáról nem is szólva. Az olvasó tökéletesen kiismeri a karaktereket, átlátja őket és bosszankodik, hogy mindenki vak a másikra. Nem figyelnek egymásra, elbeszélnek egymás mellett és így ostoba pillanatokba ragadnak ahelyett, hogy a kezükbe ragadnák a fontos dolgokat. Ez pedig nagyon frusztráló tud lenni. Félve lapoztam, mert tudtam, ismét valami szarvashiba következik, amitől tovább növekszik a depresszió köde.
A helyzeten az sem segített, hogy az írónő megpróbálta felcímkézni a melankóliát. Igyekezet megmagyarázni mentális vagy lelki problémákkal, de ezzel csak azt érte el, hogy még nyomasztóbb lett az egész. Irritáló szereplői ugyanis egyértelműen és szinte kivétel nélkül pszichológusra szorulnak. No, nem olyan tanácsadóra, mint aki a könyvben feltűnik és nem is elektrosokk kezelésre, hanem egy nyugodt szakemberre, aki rámutat, maguk ássák azt a bizonyos gödröt.
Nagyon nem tetszett, hogy bár behozta ezeket a mentális betegségeket, úgy kezelte őket, mintha az orvostudomány csak rontana rajtuk. Nem valami kedves üzenet...
Összességében tehát egy nagyon lehangoló könyv az ok nélküli fajtából. Lerántja az ember kedvét a padlóra, de nem ad cserébe semmit. Se feloldozást, se okos gondolatot.
Elvesztegetett pillanatnak éreztem minden percet, amit az olvasásával töltöttem, így inkább nem ajánlom senkinek. Nem akarom, hogy mélabús szereplői elrontsák más olvasók kedvét is.

2015. január 15., csütörtök

Dorian Gray arcképe

Ez a könyv az "illene egyszer elolvasnom" listámról került a kezembe. A történetet már ismertem - nagy valószínűséggel mindenki hallott már róla valamennyit - és a filmváltozathoz is volt szerencsém néhány éve. A történet így számomra nem tartogatott nagy meglepéseket, mégis kíváncsivá tett.
Több kiadásban, több borítóval jelent meg. (Én a mellékelt borítójú változatot olvastam.) Vastagságra átlagban 2-300 oldal körül mozog.
Fülszöveg:
"Oscar Wilde e regényével vált ismertté és elismertté, egyesek szemében a kor botrányírójává. A címszereplő Dorian Gray: ártatlan, irigyelt szépségű fiatalember, akit újdonsült barátja eltéríti addigi életétől, bevezeti a társasági élet önző, élvhajhász világába.A szépségére ráébredő Dorian az örök fiatalságért a lelkét is eladná. Vágy teljesül, s félelmetes átalakulás kezdődik, melyben a vonzó fiatalemberről készült portré lesz a lélek változásának tükörképe."
Cselekményről inkább nem írnék, a többség úgyis ismeri, aki pedig nem, meghagyom számára a felfedezés örömét. Boncolgatni sem fogom, megtették már irodalmárok hadseregei előttem. A továbbiakban tehát kizárólag személyes olvasási élményemet osztom meg.
A könyv nem hosszú, mégsem lehet egy nap alatt befalni. A szépirodalomnak ugyanis megvan az a bája, hogy az ember elcsaphatja vele a gyomrát, ezért ízlelgetni kell. Kóstolgatni a stílust, ami ezen esetben könnyeden igényes, a sorok értelmét és az egész mondandóját.
Wilde kétségkívül nagyot alkotott és bombát robbantott provokatív gondolataival és ez még napjainkban is megállja a helyét. Szélsőséges, gúnyosan kacér sorok vannak ebben a könyvben, amik kicsit úgy hatnak az olvasóra, mint Lord Henry könyve az ifjú főhősre.
"Azok a könyvek, melyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, melyek megmutatják a világnak tulajdon hitványságát."
Dorian Gray története nem csak jól összerakott mese az emberi lélekről, hanem egy mindenkori tanulság a befolyásolhatóságról, a vágyakról, a kiábrándulásról és az örök fiatalságról. Nem felemelő az üzenet, sőt kifejezetten csúf és cseppet elszomorító, de igaz. 
Az olvasó együtt indul el a lejtőn a főhőssel és egy ideig mosolyogva követi. Egy ideig nem látja a rosszat, mintha Dorian szépsége őt is elbűvölné. Aztán kezdi érteni, merrefelé halad és megtorpan, lemarad kicsit és úgy kullog tovább a szereplő sarkában a fejét csóválva. A kötet végére pedig kissé letör, hiába jön el a feloldozás. 
"A gyónás oldoz fel bennünket, nem a pap."
Nem tudnám megmondani, ki felelős a történtekért. 
Lord Henry, a gaz csábító? Kétségkívül karizmatikus, kedveltem a szarkazmusát, de ő is csak ember. Egy ember pedig csak annyira tud meggyőzni egy másikat, amennyire az hagyja magát. A festő? Nekem inkább eszköznek tűnt. Dorian maga? Hiába ő az, aki kimondta a súlyos szavakat és engedte magát rossz útra vezetni, inkább csak sodródott az árral. 
Ebben a történetben ezért én nem találtam felelőst, csupán lehetőségek és döntések sokaságát. Dorian döntött és mivel a lehetőségei jobbak voltak, mint mindenki másnak, egyszerűen élt velük.
"… a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólunk, az pedig az, ha egyáltalán nem beszélnek rólunk."
Ez a könyv épp ezért inkább a lélekről szól, mint ok-okozati kapcsolatokról. Nagyon tetszett, ahogy Dorian látásmódja változott, ahogy az ártatlanságot kegyetlenség árnyalta. Különösen érdekes volt olvasni, hogy bár úgy nyilatkozott magáról, mint rosszról, belül mégsem érezte, hogy gonosz volna. Kicsit borzongató belegondolni, hogy a legtöbb gonosz tett pont így születik.
"A legközönségesebb holmi is kedves, mihelyt eldugjuk."
Szóval szívesen olvastam Dorian belső vívódásait és bár kedveltem Lord Henryt, az ő eszmefuttatásait kevésbé. Inkább kiábrándító volt, mint szórakoztató.
"Ha egy asszony újra férjhez megy, azért teszi, mert gyűlölte első urát. Ha egy férfi újra megnősül, azért teszi mert imádta első feleségét. Asszonyok szerencsét próbálnak, férfiak szerencsét kockáztatnak."
Összességében tehát tetszett. Gondolatébresztő volt, több sorát ínyencként ízlelgettem (ezért is a sok idézet)  és cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak lélektani témában, csábítja őket az örök fiatalság és úgy gondolják, a szép a jó szinonimája. Garantáltan elgondolkodtató élményben lesz részük.

"… a művészet inkább elrejti a művészt, nem megmutatja."

2015. január 13., kedd

Mia-helyzet

Ezt a könyvet ajándékba kaptam, így azonnal megmosolyogtatott. Főleg mivel az ajándékozó, Queen B. szerint emberbőrbe bújt macska vagyok és épp eléggé analitikusan szarkasztikus, hogy a macskaszemszögből leírt társadalomkritikát értékelni tudjam.
A fülszöveg alapján legalábbis ezt gondoltuk a könyvről és sajnos át lettünk verve...
Külsőre csinos könyvecske egyszerű, de aranyos borítójával és 132 lapjával. Gyorsan lehetne haladni vele, ha a megtévesztés keserű íze nem rontaná el az olvasás élményét.
Az az álnok fülszöveg:
"Mia egy macska. Franciaországban él, és vonzódik a pszichoanalízishez. Meg a természethez. A(z emberi) társadalmat bírálja. Egy kanapén ül, begubózik, és mesél. Megszólít, megosztja a tapasztalatait, jót és rosszat egyaránt. Nyávog. Nem muszáj komolyan venni, hisz csak egy macska. Kiábrándult értelmiségi macska, aki hol mindent tud a világról, hol naivan áll és bámul maga elé. Például ránk. Rácsodálkozik és feltár. Megpróbálja elmondani, mi a helyzet."
Ezen pár sor alapján szerintem mindenki egy humorosan tálalt társadalomkritikára számít igazi macskaszemszögből, ahogyan én is tettem. Sajnálattal közlöm, tévedés, ez a könyv távolról sem erről szól.
Pedig milyen jót lehetett volna kihozni belőle! Mármint, akinek van macskája az tudja, hogy azokban a sárgászöld szemekben néha olyan lesajnáló szarkazmus csillan az emberek iránt, hogy a gazdi érzi, macskája egyszerűen hülyének nézi. No, persze máskor ragaszkodó áhítat látszik bennük, mert a macska egyéniség és nincs belőle két egyforma. Szóval meg lehetett volna írni provokatívan és érdekesen. (Vagy már meg is írta valaki? Simon Tamás Vérmacskája jutott eszembe, bár még nem olvastam. Alfi trágár szája taszít kicsit.) 
No, de milyen is ez a könyv, ha nem olyan, mint amit a fülszöveg ígér? Két szóval: átlagosan unalmas.
Ebben a könyvben a macskák nem macskák. Mia és társai pont úgy viselkednek, gondolkodnak, mintha emberek volnának. Szóval, ha az olvasó eltekint a "lekefélte bundáját" és "mancsába fogta" jellegű szóhasználattól, olyan ez a könyv, mint bármely másik mezei történetecske. Vagy inkább mezei egeret kellett volna írnom, annyira szürke és érdektelen.
Az író nem hazudtolta meg pszichológus mivoltát, sőt, igyekezett az olvasó orra alá dörgölni. Ezért jellemezte minden macskát neurotikusnak és ezért van tele a cselekmény orvosi utalgatásokkal a helyszínről - egy kórház udvara - nem is beszélve. Megkockáztatom, Magdolna Mérai még saját magát is képes volt beleírni Marguerite Le Fol személyében.
A történet így lett egy fiatal lány életének elindulását bemutató mesécske szokásos rossz társaságba keveredik, de aztán megtalálja helyét a világban klisével. Mia amúgy sokkal okosabbnak hiszi magát, mint amilyen valójában, így nem is tudtam megkedvelni. A mellékszereplők sokkal szimpatikusabbak és érdekesebbek voltak, leszámítva Isist, aki inkább bosszantó, mint szórakoztató.
A beharangozott társadalomkritikát illetően az írónő elejt néhány megjegyzést az "emberekről" (akik pont ugyanolyanok itt, mint a macskák) és Mia hangján keresztül elnyávog néhány közhelyet, mint a rohanó és fejlődő világot érintő kritikát. Csakhogy a szerző valószínűleg nem olvasott elég Paulo Coelho könyvet, hogy legalább hangzatossá tegye ezeket a közhelyeket. 
Összefoglalva egy szokványos történet, ami semmi újat nem mond. Csalódtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem a fülszöveg miatt választják. Macskaimádok pedig inkább kerüljék, nincs ebben semmi igazán macskás.

Személyes megjegyzés:
Gideon
Macskakedvelőknek javaslom, hogy a könyv helyett inkább nézzenek a cicájuk szemébe és máris megkapják a választ arra, mégis mi jár egy cirmos fejében. Ezek a nagy szemek sokkal beszédesebbek, mint egy csapat pszichológus értekezése.
Illetve, ha valaki szórakozásra vágyik, egyszerűen nézze a macskát és képzelje el, mit gondolhat az adott helyzetben. Én jókat szoktam kuncogni Gideonnal folytatott párbeszédeimen.
Példának hoztam egy szokványos ebédidős esetet:
Gideon, miután megivott egy tálnyi tejet és elmajszolt két kanál főzeléket, - amit én hagytam meg az ebédnél - elégedetten üldögélt a konyha melegében a székem lábánál egy kis simogatást remélve.
Közben mamám még egy kis maradék főzeléket tett a táljába és megjegyezte:
- Nem éhes ez a macska, nem szalad a kajára.
- Hívd! - szóltam közbe.
Mamám ciccegni kezdett, mire Gideon hegyezve a fülét odakocogott hozzá. Aztán belenézett a táljába, majd leült és felnézett rám.
- Mondtam, hogy nem éhes - jegyezte meg mamám.
Gideon tovább bámult rám, majd mivel némán meredtünk rá, újra a táljára pillantott. Aztán szinte hallottam a sóhajt, ami után lassan enni kezdett.
- Na, jó, ne vesszen kárba! Kaját nem dobunk ki - gondolhatta magában.

2015. január 10., szombat

A hobbit - Az öt sereg csatája

Nagyon vártam már az utolsó hobbit filmet. Azonban, míg az első rész nagyon tetszett, a másodikkal szemben voltak fenntartásaim. Épp ezért kicsit tartottam tőle, hogy nem azt az élményt kapom, amit várok.
Ismertetőt nem írok, úgyis tudja jól mindenki miről van szó, hanem rögtön bele is csapok a véleményembe. Ezúttal azonban nem tudom spoilerek nélkül megtenni, úgy tessék továbbolvasni.
Ez a film pontosan ott folytatódik, ahol az előző befejeződött. Azonnal megkaptam a sárkányadagomat, de olyan hamar el is vették tőlem. Ha érzelgősebb lennék, a film elejét sírással indítottam volna. Így jár az, aki a sárkánynak drukkol...
Smaug tehát hamar felszívódott a vászonról, így először nem is értettem, miért nem zárták le a történetét az előző filmben. Aztán, ahogy a rövid átkötő rész után elkezdődött a CSATA, (Igen, így csupa nagybetűvel.) megvilágosodtam.
Ez a film lényegében egy óriási csatajelenet. Kicsit olyan lett, mint a nyolcadik Harry Potter film harc és eposz a négyzeten és megpróbált nagyon drámai lenni, csak nem igazán jött össze.
A cím alapján borítékolt a hosszú harcjelenet, nincs is ezzel baj, ha nem két órásra van elnyújtva. Nem vicc, komolyan ilyen hosszan csatáznak a főszereplők, meg a tünde, törp, ember és hork hadak. Ilyen terjedelemben pedig ez nem epikus és drámai, hanem fárasztó, monoton és az ember elveszti benne a fonalat.
Egy ideig lehet követni, hogy a seregek közül, ki hogyan áll, de aztán teljes a káosz.
Törp seregből nagyjából a negyede maradt, az orkok meg kapták az erősítést, mégsem tudták elverni őket, mert befutott Thorin kis csapatával, a semmiből szerzett néhány kecskét (Valaki magyarázza el nekem, honnan szedték őket!!) és máris minden frankó. Én elhiszem, hogy a törpök kemények, na de ennyire?
Ráadásul a tündék sem álltak jobban. Itt kell megjegyeznem, hogy Legolas apjától a hideg futkos a hátamon. Én nem tudom, mi van ezzel a pasival, de ha rám nézne az utcán, sikoltva szaladnék el. Egyszerűen ijesztő, pedig tünde, ő a jó fiú (oké, a jobb fiú) mégis előbb ülnék le teázni az ork horda vezérével, mint vele... (Ilyen felmenővel hogyan nem lett Legolas-ból szociopata?)
Szóval tündék sem álltak épp a legjobban és a főszereplők párharcai is kissé soknak bizonyultak. Mármint kiért izguljon a néző? Legalos-ért? Na, ne már, halál laza és amúgy is túléli. Gandalf? Dettó! Bilbo? Varázsgyűrűre van, nem kell őt félteni. A néző egyszerűen tudja, hogy a fele csapat megússza - hiszen benne vannak a Gyűrűk Ura filmekben - a másik fele meg hidegen hagyja. 
Bard és családja nem csak azért nem érdekelt, mert fújtam rá Smaug miatt, hanem mert nem tudtam elvonatkoztatni a másik filmjétől, (Ej, Drakula, te meg hogy kerültél ide?) annyira hasonló típusú karaktere volt itt is.
A törpök meg, nos viccesek meg aranyosak, de nem hagytak bennem mély nyomot. Viszont megvilágosodtam a szerelmi cérnát illetően.
- Ez nem a mi harcunk.
- Nem vagyunk ennek a világnak a részei?
- Nem, még csak benne sem vagyunk a könyvben!
A második filmnél kiverte nálam a biztosítékot a törp és a tündelány románca és nem csak azért, mert a csajnak egyszerűen nem is szabadna léteznie, hanem mert távol állt Tolkien románcaitól. Nem passzolt és kész, így nem is értettem, miért erőltetik. No, de most megvilágosodtam.
Tündelányt nem is említik a Gyűrűk Urában (Emlékeim szerint Legolas senkinek sem köti az orrára a nőügyeit.) és a törpcsapat is csak itt kap helyet. Szóval az ő sorsuk miatt aggódhatna a néző, ha már a többi "biztos túléli meg amúgy is csuklóból lever mindenkit" figura miatt nem tud. Ezért jött a románc meg a dráma és a készítők dörzsölték a markukat, hogy ettől majd padlót fog a néző. Öööö, NEM!
Ez egy hatalmas klisé. Tündelány szerepe nulla, Kili meg csak annyira érdekes, mint az összes többi törp. Közben meg ki kellene már nyírni a fehér orkot, szóval a kutyát nem érdekli, mi lesz velük.
Ezek az elnyújtott csatajelenetben elnyújtott párharcok tehát túl soknak bizonyultak egyszerre még akkor is, ha Legolas akrobatikus orkirtását nem lehet megunni.
A harcon kívül tehát nem sok dolog történik. Szauron beköszön, de sajnos ennyiben ki is merül a plusz vonal. A humort pedig teljesen elnyomja a csata drámai próbálkozása.
Van azonban valami, amire nem lehet panasz. Ezt pedig úgy hívják: Bilbo.
Martin Freeman egyszerűen zseniális. Az összes többi szereplőt magasan veri és ő azon kevesek egyike, akik képesek gondolkodni. Kétségkívül a legjobb karakter.
Összegezve a dolgokat, azt kell mondanom, van hibája a filmnek, nem is egy, mégis tetszett. Nem csak azért, mert szeretem ezt a világot és ha rövid ideig is, de sárkány van benne, hanem mert szórakoztató. El van nyújtva a harc, de még így is látványos, a zene továbbra is passzol és attól függetlenül, hogy nem aggódtam a szereplők életéért, azért szívesen néztem őket akció közben.
Szóval bátran ajánlom mindenkinek, aki látta az előző két filmet. 

Bár még mindig az első film zenéje tetszik a legjobban, azért ez sem rossz:

2015. január 8., csütörtök

A hamis herceg

Első látásra megtetszett ez a könyv. A borító igazán mutatós (a színvilág különösen tetszik) és a fülszöveg alapján izgalmas olvasmánynak tűnt. 
Aztán, mikor a könyvtáros is megjegyezte, jó könyv, megkapta minden bizalmamat.
342 oldal, vagyis szokványos vastagságú, de olyan könnyed stílusban íródott, hogy szabályosan olvastatja magát. Egy délután alatt befaltam, hamm.
Fülszöveg:
"Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti. Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage-dzsel. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, mígnem végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat. "
Az alapötlet cseppet sem új. Valószínűleg mindenki hallott, olvasott, látott már hasonló történetet, mégsem lehet megunni. A hatalomért folytatott küzdelemre sok mindent lehet mondani, de azt hogy unalmas volna, nem vethetjük a szemére.
A kiinduló alaphelyzet tehát rendben van, mégsem elég ahhoz, hogy lebilincselje az olvasót. Ehhez szükség van még sok csavarra és kifejezetten ügyes tálalásra, amelyek szerencsére megvoltak ebben a könyvben.
A hamis herceg legnagyobb vonzereje egyértelműen a főszereplője. Sage remek karakter, tökéletes aránya a pimasz, okos, céltudatos és mégis kedves karaktereknek. Mivel pedig az ő szemszögén át van elmesélve a történet, a személyisége benne van minden egyes sorban tovább növelve az olvasmányosságot. Nagyon megkedveltem, kicsit úgy éreztem, mintha Jorg (Tövisek királya) visszafogottabb, cenzúrázott és korhatárhoz igazított változata lenne. 
Az írónő stílusára sem lehet panasz. A sorok gördülékenyek és tökéletesen eltalálta, hogyan lehet finoman fenntartani a feszültséget. Mindezt pedig Sage szarkasztikus humorával fűszerezte meg feltéve a szövegre a koronát.
A cselekmény is remek arányokat követ. Kalandos, mert mindig történik valami izgalmas, még akkor is, ha csak tanulnak a hercegjelöltek. Cseppet féltem, hogy a felkészítés alatt ellaposodik a történet, de mivel Sage mindig mesterkedik valamiben, ez teljesen alaptalannak bizonyult. A történet ezért kényelmes tempóban folydogál és az utolsó 60 oldalon pörög csak fel teljes fokozatra. Nekem ez a ritmus teljesen megfelelt, így volt hiteles.
Tetszett, hogy a világ felépítése, a bel- és külpolitikai ügyek és hatalmi ki kicsoda nem egyszerre zúdult az olvasók nyakába, hanem kis adagokban, egy-egy bekezdés formájában bontakozott ki. Persze a nagy játszmához még csak felálltak a bábuk a sakktáblára, ám ez cseppet sem baj. Az olvasó elvolt a múltbéli ármányokkal és a jelen politikai helyzetével.
A főszereplőn kívül a többi karakter is megfelelően ki volt dolgozva. Tetszett, hogy a másik két jelölt is hiteles, emberi karakternek bizonyult, ahogy mindenki más is. Egyedül a királyi család volt kissé ködös, ám ennek megvolt a nyomós oka. Először húztam a számat a "szerelmi" szál miatt, bár inkább női karakter felbukkanásának kellene neveznem, de aztán megszoktam. Sage korához tökéletesen passzolt, hogy a lányok felé is kacsintgatni kezdjen.
Ha már szóba jött az életkor, meg kell jegyeznem, hogy a kötet 14-es korhatárt kapott. Ez annak köszönhető, hogy bár van benne erőszak, inkább csak a veszély és a tét fokozására játszik, mintsem az olvasók elborzasztására. Ilyen alacsony arányú elfolyt vér mellett pedig felesleges növelni a korhatárt, még akkor is, ha ez a könyv tipikusan olyan ifjúsági regény, amely felnőttek számára is éppoly szórakoztató.
Meg kell még említenem a könyv végét és a nagy csavarokat. Ezek a fordulatok nem feltétlenül vágják hanyatt az olvasót, mert számítani lehet hasonlóra, mégis elérik a Heuréka! érzést, ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek. Jennifer A. Nielsen remekül hullatja el az utalások morzsáit, de épp olyan jó az információk visszatartásában. A könyv vége ezért, akár sejti előre az olvasó, akár nem, meglepetésnek hat és a herceg megkoronázása egyben a kalandok megkoronázásává válik.
Összességében tehát egy remek kalandos történet remek főszereplővel.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek legyen tizennégy vagy nyolcvannégy éves, ha egy kis hatalmi kalandozásra vágyik egy pimasz srác kalauzolásában. Megéri elolvasni.

Kiegészítés:
Ahogy a borító is hirdeti, ez a könyv a Hatalom-trilógia első kötete. Sage kalandjai tehát még közel sem értek véget, hanem folytatódnak a The Runaway King és a The Shadow Throne lapjain. 
Remélem, a Könyvmolyképző Kiadó nem fogja sokáig húzni a magyar megjelenéseket, mert szívem szerint már most olvasnám a folytatást.

2015. január 5., hétfő

Dobszó a ködben

Ennél a könyvnél a címe volt az, ami megfogott. Ehhez hozzájött, hogy magyar szerző munkája - bizony A. M. Aranth álnév Holló-Vaskó Pétert takarja - és már csaptam is az olvasandó kötetek kupacra.
A borító mutatós, vastagságra kényelmes 360 lapjával és a Főnix Könyvműhely munkájára most sem lehet panasz. A külsőségeket tekintve tehát teljesen rendben van, leszámítva a fülszöveget.
Fülszöveg:
"Amy Soleil élete nem egyszerű.
Nem elég a kamaszkor nehézségeivel vívott, nyomasztó állóháború, az is megkeseríti életét, hogy szinte évente új városba költöznek, új iskolákban kell bizonyítania.
Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki sem vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.
Moonshadow viszont, ahol idén kikötöttek, igazán különleges hely: az iskola ódon kastélyra emlékeztet, szinte mindig fenyegető köd gomolyog csipkés tornyai között, a portás kardot visel, az igazgató leginkább egy hatalmas, fekete pókra emlékeztet, eltűnik egy közkedvelt tanár… Sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és ismeretlen helyekről beszélnek. De legnagyobb örömére a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és végre bandájával a vágyott hírnév közelébe jut.
Amikor ijesztő, kék köpenybe burkolózó emberek kezdenek ólálkodni az iskola körül, akiknek valahogyan minden titokhoz közük van, Amy pedig rálel saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival kockázatos nyomozásba kezd, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű."
Ezzel a néhány sorral egyetlen nagy baj van, teljesen félrevezető. Kalandos ifjúsági történetet ígér sok misztikummal, a lapok azonban nem ezt adják. Ifjúsági? Igen. Kalandos? Nem igazán. Misztikus? Az utolsó 40 oldal. Izgalmas történetre számítottam iskolai titkokkal, kalandokkal és persze egy kis misztikumra, helyette azonban kaptam egy csapat kölyköt szokásos napi rutinnal és istenadta zenei tehetséggel. A végén pedig fantasyt vénásan, hogy tudatosuljon bennem, ez a könyv mégsem egy idealizált feltörekvő zenekar dicshimnusza.
Szóval voltak vele problémáim, rögtön kifejtem mi és miért.
A legnagyobb gondom az volt, hogy untam. Néhány fejezet pörgött, ám a többség annyira hozott lázba, mint két zacskó fagyasztott borsó. Mindig van a fagyasztóban, szeretem a borsólevest, de nem szemezek vele az asztalon. Egyszerűen nem kötött le Amy napi tisztálkodása - állandóan tudósítva volt, mikor ment zuhanyozni - a ruhatára, a papucsa hiánya és az iskolában sem történt lényegében semmi. A tanárok persze furcsák és volt egy külön fejezet iskolaalaprajz analízisre, de mindent összevetve bementek, beszélgettek, órán ültek és kész. Az utolsó 30-40 oldalt leszámítva tehát kaland nem is volt, mert a laza sétát a ködben és az utána kitört pánikrohamot nem nevezném annak.
A cselekmény tehát csigatempóban vánszorog előre és ez, tekintve hogy sorozat nyitó kötetéről van szó, nem is lenne baj, ha a karakterek és az alaphelyzet bemutatását szolgálná. Sajnos, nem így van.
Az alaphelyzetről, hogy mégis miről szól ez a történet, nem sokat tudni. Szokványos iskolás kamaszkönyvnek indul, zenekar kibontakozásával folytatódik és a végén átcsap keményvonalas fantasyba. Ha az olvasók megtévesztése volt a műfajváltások célja, akkor sikerült. Én ugyanis nem vágom, mi lenne a fő konfliktushelyzet. Amy beilleszkedése? A Holdárnyék feltörekvő karriere? Éhes ködöcske napi menüje? Bármelyik lehetne, ám egyik sem olyan kidolgozott, hogy háttérbe szorítsa a többit.
A szereplők hasonlóan üresek lettek. Amy a főhős, de nem sikerült jobban megismernem, mint a többieket. Tudom milyen cipőt hord, de hogy mit érez, azt nem. A kapcsolatuk pedig olyan sima, mint egy frissen aszfaltozott autópálya. Leszámítva persze a könyv végén a "szerelmi" kifakadásokat, amelyek annyira kelletek, mint fuldokló nyakába még egy pohár víz. Egyedül talán Gary és az igazgató mutatott valami életszerűt, a többiek félelmetesen lelketlennek hatottak.
A karakterek sántításához hozzájárult a párbeszédek és jelenetek kissé erőltetett mivolta. Nehezen jöttem rá, mi zavart a könyv nyelvezetében, mikor az író figyelt az arányokra, volt jó néhány leírás és a szóhasználat is választékos volt. Egyszerűen döcögtek a sorok, pedig minden adva volt, hogy guruljanak, mint Porsche a fent említett autópályán. Aztán, mikor már a hatvanadik poénkodást olvastam anélkül, hogy a szám széle akár megrándult volna, megvilágosodtam.
A szereplők kamaszok, akik állandó jelleggel ugratják egymást, folyton megy a kedveskedő csipkelődés és ezeken ők láthatóan jól szórakoznak, míg az olvasó nem igazán. A poénok nagy része ugyanis helyzetkomikum, ami a képernyőn, mondjuk egy sorozatban remekül mutat, ám leírva oda a varázs. 
Szót kell még ejtenem a Holdárnyékról, vagyis a zenekarról. Egy szóval élve irreális. Persze a könyv vége megmagyarázza, mégis miért olyan nagyon jók a kölykök, de az a sok kedvező véletlen, amit kapnak, kissé túllő a célon. Például, hogy egy bártulajdonos látatlanba, pontosabban hallatlanba dicshimnuszt zengedez róla, milyen király zenét is játszanak. Pedig talán ez lett volna az az irány, ami felé elmehetett volna a cselekmény.
Cirka kétszáz oldal szól a bandáról és a zenéről, és ha tényleg kibontakozott volna egy amatőr banda sikerének rögös útja, kamaszok és ködfoszlányok ide vagy oda, érdekes lett volna a történet. Csakhogy a kölykök jöttek, gitárt ragadtak és gyorsabban befutottak, mint a Beatles. 
Összességében tehát ifjúsági regény egy flitteresen csillogó rockbandáról tömény fantasy lezárással a végén. Utóbbi bár kecsegtet némi izgalommal, az én kedvemen már nem segített. Többet vártam ettől a könyvtől, így sajnálom, hogy végül nem tetszett.
Tinédzsereknek ajánlanám, főleg azoknak, akik kacérkodnak egy zenekar alapításával, ők valószínűleg kedvüket lelik a Holdárnyék üstököscsóvájában. Fantasy- és misztikumrajongóknak azonban kevés lesz.

A könyvben több dalt is említenek, köztük az Avenged Sevenfold egyik számát:


Kiegészítés:
Ez a könyv nem önálló kötet, hanem egy regénysorozat, Holdárnyék első része. Az író hat kötetet tervez összesen. A következő rész megjelenéséről nincsenek információim, valószínűleg még az alkotás fázisában van. Aki pontosabb híreket szeretne, kérdezze a szerzőt ITT
Nem tervezem elolvasni a folytatást, de biztos vagyok benne, hogy A. M. Aranth ír majd még jobbat is. 

2015. január 3., szombat

Az útvesztő

Csupa jót hallottam erről a könyvről. Aztán elkészült a filmadaptáció és csak fokozódott a lelkesedés. 
Mivel jobban szeretem előbb olvasni és csak aztán nézni a történeteket, hosszú töprengés után megvettem a könyvet. Filmborítós változatot sikerült szereznem, de nem bánom, igazán látványos rajta az útvesztő.
Cartaphilus még mindig nagyon igényes kiadó, egy rossz szavam sem lehet a munkájukra. Az ajándék könyvjelzőket pedig egyenesen imádom. Annyira ötletes még mindig!
364 oldalas, kellemes vastagságú könyvecske.
Fülszöveg:
"Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is."
Műfaját tekintve ifjúsági disztópia és ennek teljes mértékben eleget is tesz.
A szereplők kamasz srácok (Teresa a kakukktojás) és eltekintve az extrém környezettől, pont úgy viselkednek, ahogy az a korukból adódóan elvárható. Igyekszenek együttműködni, szabályokat követni, de azért a személyes csatározások is fel-felbukkannak. 
Az alapötlet újszerű és izgalmas. Az olvasóban rengeteg kérdés felmerül és mivel a fiúk is csak sejtik a dolgokat, együtt fedezi fel velük az útvesztőt, így a könyv végére már otthonosan futkos a falak között és egyre kíváncsibb, mi lehet azokon túl. 
Az útvesztő tehát teljesen jól felépített az összezárt kis közösséggel együtt. Igaz, a srácoknak csak egy kis része került bemutatásra, a többiek tömegmasszává váltak és a veszélyes helyzet ellenére, egész jól megfértek egymással. Utóbbit a két éves összeszokás számlájára lehet írni, szóval nincs ezzel sem nagy baj. Főleg ha észben tartjuk, ifjúsági regény, kölykökről kölyköknek és nem kölykökről felnőtteknek. (Szóval aki Legyek Urát vár, csalódni fog.)
könyvem az ajándék könyvjelzővel
Az útvesztő felépítésével így nincs semmi bajom, leszámítva a Siratókat. Nem igazán tudtam eldönteni, ostoba gépek vagy valami speciálisan tervezett lények, túlságosan sokfélék és kiszámíthatatlanok voltak. 
A világ felépítése pedig, nos, várat magára. A könyv befejezése elhúzta a mézes madzagot és nagyon remélem, hogy a folytatásban legalább olyan világos lesz, mi is történt a világgal, mint amilyen világos lett, merre vezet egy jobb kanyar az útvesztőben.
A cselekmény tehát izgalmas, érdekes, de nem kiemelkedő. A stílus ellenben megfogja az olvasókat.
James Dashner gördülékenyen és pontosan ír. Siratókat leszámítva minden megelevenedik olvasás közben és egy kifejezetten kalandos hangulat lengi körbe a sorokat. Az útvesztő világa még valóságosabb lesz, ahogy az ember beletanul a helyi szlengbe. Nagyon tetszettek ezek a nyelvi finomságok, sokkal otthonosabbá tették a könyvet.
A karakterek is rendben voltak, mármint azok akik nevet is kaptak. Teresát még nem tudtam hová tenni, de a többieket megkedveltem. A kedvencem egyértelműen Minho. Csípem a laza stílusát és a kevéske humor a szarkazmusában rejlett. 
Összességében tehát nem ájultam el tőle, de tetszett. Ez a könyv pont az, ami lenni akar, ifjúsági disztópia és nem több, de egy fikarcnyit sem kevesebb. A kategóriájában tökéletesen megállja a helyét.
Bátran ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak akik szívesen szaladgálnának egyet egy útvesztőben és kíváncsiak rá, mit jelent a bökött

Hangulatfestőnek hoztam egy dalt, ami szerintem tökéletesen passzol a történethez.
Woodkid - Run Boy Run

Kiegészítés:
Az útvesztő egy sorozat első kötete. A második rész Tűzpróba címmel már elérhető magyarul. A harmadik könyv The Death Cure címet viseli és van egy előzmény könyv is The Kill Order, ami az Útvesztő előtti eseményeket meséli el. Létezik még egy kiegészítő novella is The Maze Runner Files címmel és az író most dolgozik az ötödik könyvön (The Fever Code) ami az első és az előzmény kötet között foglal helyet időrendet tekintve. 
James Dashner világában tehát van bőven kapacitás. Az eredeti három könyvet mindenképpen elolvasom, a többiről pedig majd ezek függvényében döntök. Addig is ott a filmadaptáció, amire hamarosan sort fogok keríteni.

2015. január 2., péntek

Mozgóképek XXVIII.

Az elmúlt hónapban - főleg az ünnepek alatt - kicsit több időm volt a filmekre, így ezúttal hat filmet is hoztam, a műfajukat tekintve meglehetősen vegyesen.

Kétéjszakás kaland
"Egy kötődés nélküli egyéjszakás kaland a huszonéves New York-i Megan és Alec számára katasztrófával felérő fordulatot vesz másnap reggel, amikor egy hatalmas hóvihar megbénítja a várost. Csapdába esnek Alec szűk brooklyni lakásában, ahol kénytelenek egy tipikus egyéjszakás kaland határain túl is megismerni egymást."
Szokványos romantikus vígjáték, csak a kerettörténet új. 
Lehet nevetni a szereplők (főleg Megan) bénázásain és drukkolni a románcnak.
Nem kiemelkedő (én kicsit szórakoztatóbbnak hittem), de nem is rossz, mivel mindenféle otrombaság nélkül próbál humoros lenni és ezzel inkább aranyos lesz mint bugyuta.
A romantikus vígjátékok kedvelőinek nyugodtan ajánlom. Egy éjszakára elmegy.

A galaxis őrzői
"A történet a kalandor Peter Quill körül forog, aki ellop egy titokzatos gömböt, amelynek megszerzése szerepel a gonosz Ronan világuralmi tervei között is. Ezért hajtóvadászatot indít Quill után, akinek minden erejére szüksége lesz, ha épp bőrrel akarja megúszni a kalandot. Ennek érdekében kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal - Rocket, az állig felfegyverzett mosómedve, Groot, egy élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő, Gamora, és a bosszúszomjas Drax, a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Amikor Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek mekkora ereje van és milyen veszélyt jelent az univerzumra nézve, elkeseredett végső összecsapásra hívja társait, a tét pedig óriási, mivel az egész galaxis sorsa múlik rajtuk."
Nem vagyok sci-fi rajongó, épp ezért általában kerülöm az ilyen típusú filmeket, ám A galxis őrzőiről olyan sok jót hallottam, hogy gondoltam, teszek vele egy próbát. Marvel film, csak nem lehet olyan rossz. Hát, nem is rossz!
Ez a film vicces, nagyon vicces. Olyan jókat nevettem a szereplőkön, a szövegen és néhány abszurd dolgon, hogy észre sem vettem, valamiféle űrhajszát nézek éppen. A karakterek nagyon jók, a látvány teljesen rendben van és a zene nagyon retró. Bevallom, a világ, ja, bocs, galaxis megmentése nem dobott hasra, de nem is igazán érdekelt, elvoltam a szereplők apró-cseprő csatározásaival.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki nevetni szeretne miközben lát egy kis akciót is. Nagyra nőtt ent, beszélő mosómedve és zöld nő ide vagy oda, ez egy jó film!

Angélique
"Angélique de Sancé, a makrancos szépséget az elszegényedett apja feleségül kényszeríti Joffrey de Peyrac grófhoz, akinek gazdagságát nem csak az egyház és más nemesek irigylik, de még a királynak is szemet szúr. Míg a friss házasok kapcsolata váratlanul romantikus szerelemmé alakul, az udvari intrika és Angélique sötét titka a múltból veszélybe sodorja az egész család életét."
 Kosztümös és francia, kell ennél több indok?
A történet nem új - bár én a korábbi feldolgozásokat nem láttam - csak a köntös.
Inkább a romantikára helyezi a hangsúlyt, mint az udvari intrikákra, de ez talán nem is baj. Tetszett, ahogy a főhősnő személyisége változott és hogy végül pont ott találta meg a boldogságot, ahol egyáltalán nem számított rá.
Kosztümös, romantikus filmek kedvelőinek nem okoz csalódást. Viszont, mivel egy regénysorozat adaptációja, nem igazán van vége. 

Az ismeretlen Drakula
"1462-ben járunk, amikor Erdély már jó ideje élvezi azt a békét, amelyet a harcedzett III. Vlad havasalföldi fejedelem és szeretett felesége, Mirena (Sarah Gadon) bölcs és igazságos uralkodása biztosít. Ügyes politikájukkal elérték, hogy országuk ne sodródjon háborúba, és népük védett legyen a hatalmas Ottomán Birodalomtól, amely világuralomra tör.
Ám amikor II. Mehmed szultán (Dominic Cooper) ezer havasalföldi fiút követel - köztük Vlad gyermekét, Ingerast (Art Parkinson) -, hogy janicsáriskolába küldje őket, a fejedelemnek döntenie kell: követi apja példáját, és odaadja a fiát a szultánnak, vagy egy szörny segítségét kéri, hogy legyőzhesse a törököket, ezzel örök kárhozatra ítélve önnön lelkét."
Mikor megnéztem az előzetest, rögtön az jutott eszembe: "Na, ilyen lenne Drakula, ha Amerikába született volna. Rossz fiúból szuperhős." 
És valóban, ez a film a rettegett karóba húzó nagyúrt egy romantikus lelkű, családcentrikus férfinak állítja be, aki a jó cél érdekében alkudozik a gonosszal (alias Tywin Lannister). A cselekmény ennek megfelelően meglehetősen ostoba és a látványvilág sem segít sokat rajta. A végére ugyanis a néző úgy érzi, jobb lett volna egy igazi gonosz Drakula, mert így nagyon vérszegény volt minden. Az utolsó jelenet pedig megmutatja, hogyan lehetne mégiscsak jó. Na, ha ott kezdték volna a filmet, ahol befejezték, talán nem unatkoztam volna.
Ez tehát egy középkategóriás akciófilm, amit Drakula márkanévvel szerettek volna eladni. Igazi vámpírrajongók inkább kerüljék, amúgy délutáni kikapcsolódásnak elmegy.

Ruróni Kensin - Pokol Kiotóban
"Kenshin, a legendás kardforgató visszavonúltan él egy vívó iskolában.Egy nap megkeresi az új kormány belügyminisztere, hogy a segítségét kérje.A régi ellenfele, a szintén nagy harcos Shishio meg akarja dönteni a kormányt..."
Kensin nagy rajongója vagyok és korábban már áradoztam az élőszereplős filmről (Mozgóképek IX.), épp ezért mikor megtudtam, hogy új film készült, teljesen bezsongtam.
Azonnal meg is néztem a Pokol Kiotóbant és most itt bosszankodom, amiért az utolsó, harmadik film még nem elérhető.
A cselekmény nem volt számomra ismeretlen, mivel láttam az animét, és a szereplőket is megszoktam már. Takeru Sato még mindig csodásan fest Kensin szerepében, bár ebben a részben több volt a morcos kardforgató, mint a bohókás vándor, amit kicsit sajnáltam.
Talán egy hibája van a filmnek, túl sok. Annyira összetett a cselekmény, a ki kicsoda, mi volt a múltban és mit akar most egyvelege, hogy annak aki nem ismeri az eredeti történetet akár mangából, akár animéből, valószínűleg túlságosan zavaros. Még én is meglepődtem néha, hogy jé ez az alak is pont most ugrál, mikor lenne fontosabb dolog is. 
A látványra azonban nem lehet panasz. A harcjelenetek még mindig lazák és Kensin az Kensin és pont. A zene pedig ismét el lett találva, bár úgy vettem észre a betétdalon kívül az összes többi az előző film hanganyaga. Ezt azonban nem tartom bajnak, ha valami jó az másodszorra is jó.
Rajongóknak tehát kötelező. Én oda vagyok érte és követelem a befejező filmet! MOST!

Kegyetlen játékok
"A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma."
1999-es vagyis elég régi film és amolyan kultusz darab, én mégis csak most néztem meg. Eddig valahogy elsiklottam felette, de most bepótoltam ezt a nagy hibát.
Tökéletesen értem, miért szeretik olyan sokan. A történet jól van összerakva, a szereplők kidolgozottak és a csavar egy fénylő korona az egészre. Izgalmas film, pikáns téma, ám ellentétben sok későbbi alkotással, itt még tudták hol a határ. Nem kell mindent premierplánban megmutatni, úgy is érti a néző, hogy mi történt.
Szóval nekem nagyon tetszett és ha valaki még nem látta, sürgősen pótolja. 

Értékelés:
Ruróni Kensin - Pokol Kiotóban      ->   10
Kegyetlen játékok                             ->   10
A galaxis őrzői                                  ->   9
Angélique                                          ->   8
Kétéjszakás kaland                            ->   7
Az ismeretlen Drakula                      ->   6

Zárszónak még egy kis Kensin One Ok Rock aláfestéssel: