Dorian Gray arcképe

Ez a könyv az "illene egyszer elolvasnom" listámról került a kezembe. A történetet már ismertem - nagy valószínűséggel mindenki hallott már róla valamennyit - és a filmváltozathoz is volt szerencsém néhány éve. A történet így számomra nem tartogatott nagy meglepéseket, mégis kíváncsivá tett.

Több kiadásban, több borítóval jelent meg. (Én a mellékelt borítójú változatot olvastam.) Vastagságra átlagban 2-300 oldal körül mozog.

Fülszöveg:

"Oscar Wilde e regényével vált ismertté és elismertté, egyesek szemében a kor botrányírójává. A címszereplő Dorian Gray: ártatlan, irigyelt szépségű fiatalember, akit újdonsült barátja eltéríti addigi életétől, bevezeti a társasági élet önző, élvhajhász világába.A szépségére ráébredő Dorian az örök fiatalságért a lelkét is eladná. Vágy teljesül, s félelmetes átalakulás kezdődik, melyben a vonzó fiatalemberről készült portré lesz a lélek változásának tükörképe."

Cselekményről inkább nem írnék, a többség úgyis ismeri, aki pedig nem, meghagyom számára a felfedezés örömét. Boncolgatni sem fogom, megtették már irodalmárok hadseregei előttem. A továbbiakban tehát kizárólag személyes olvasási élményemet osztom meg.

A könyv nem hosszú, mégsem lehet egy nap alatt befalni. A szépirodalomnak ugyanis megvan az a bája, hogy az ember elcsaphatja vele a gyomrát, ezért ízlelgetni kell. Kóstolgatni a stílust, ami ezen esetben könnyeden igényes, a sorok értelmét és az egész mondandóját.

Wilde kétségkívül nagyot alkotott és bombát robbantott provokatív gondolataival és ez még napjainkban is megállja a helyét. Szélsőséges, gúnyosan kacér sorok vannak ebben a könyvben, amik kicsit úgy hatnak az olvasóra, mint Lord Henry könyve az ifjú főhősre.

"Azok a könyvek, melyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, melyek megmutatják a világnak tulajdon hitványságát."

Dorian Gray története nem csak jól összerakott mese az emberi lélekről, hanem egy mindenkori tanulság a befolyásolhatóságról, a vágyakról, a kiábrándulásról és az örök fiatalságról. Nem felemelő az üzenet, sőt kifejezetten csúf és cseppet elszomorító, de igaz. 

Az olvasó együtt indul el a lejtőn a főhőssel és egy ideig mosolyogva követi. Egy ideig nem látja a rosszat, mintha Dorian szépsége őt is elbűvölné. Aztán kezdi érteni, merrefelé halad és megtorpan, lemarad kicsit és úgy kullog tovább a szereplő sarkában a fejét csóválva. A kötet végére pedig kissé letör, hiába jön el a feloldozás. 

"A gyónás oldoz fel bennünket, nem a pap."

Nem tudnám megmondani, ki felelős a történtekért. 

Lord Henry, a gaz csábító? Kétségkívül karizmatikus, kedveltem a szarkazmusát, de ő is csak ember. Egy ember pedig csak annyira tud meggyőzni egy másikat, amennyire az hagyja magát. A festő? Nekem inkább eszköznek tűnt. Dorian maga? Hiába ő az, aki kimondta a súlyos szavakat és engedte magát rossz útra vezetni, inkább csak sodródott az árral. 

Ebben a történetben ezért én nem találtam felelőst, csupán lehetőségek és döntések sokaságát. Dorian döntött és mivel a lehetőségei jobbak voltak, mint mindenki másnak, egyszerűen élt velük.

"… a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólunk, az pedig az, ha egyáltalán nem beszélnek rólunk."

Ez a könyv épp ezért inkább a lélekről szól, mint ok-okozati kapcsolatokról. Nagyon tetszett, ahogy Dorian látásmódja változott, ahogy az ártatlanságot kegyetlenség árnyalta. Különösen érdekes volt olvasni, hogy bár úgy nyilatkozott magáról, mint rosszról, belül mégsem érezte, hogy gonosz volna. Kicsit borzongató belegondolni, hogy a legtöbb gonosz tett pont így születik.

"A legközönségesebb holmi is kedves, mihelyt eldugjuk."

Szóval szívesen olvastam Dorian belső vívódásait és bár kedveltem Lord Henryt, az ő eszmefuttatásait kevésbé. Inkább kiábrándító volt, mint szórakoztató.

"Ha egy asszony újra férjhez megy, azért teszi, mert gyűlölte első urát. Ha egy férfi újra megnősül, azért teszi mert imádta első feleségét. Asszonyok szerencsét próbálnak, férfiak szerencsét kockáztatnak."

Összességében tehát tetszett. Gondolatébresztő volt, több sorát ínyencként ízlelgettem (ezért is a sok idézet)  és cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam.

Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak lélektani témában, csábítja őket az örök fiatalság és úgy gondolják, a szép a jó szinonimája. Garantáltan elgondolkodtató élményben lesz részük.

"… a művészet inkább elrejti a művészt, nem megmutatja."