Soha már

Megjelenése körül elég sok visszhangot kapott ez a könyv, így felpiszkálta kíváncsiságomat. Úgy gondoltam, csak nem lehet sablonos, ha két szögesen ellentétes főszereplőt hoznak össze Edgar Allen Poe versei. Nos, valóban nem sablonos, inkább cseppet kaotikus.

A borító nagyon tetszik. Persze nem a két emberke - bár passzolnak a cselekményhez -, hanem a borítóra írt sorok miatt. Jó megforgatni a napfényben a könyvet, hogy olvashatóvá váljanak a kacskaringós szavak és a színvilág el lett találva.

528 oldal, vagyis Vörös pöttyös körökben a vastagabb kategória, ám így is gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Isobel Lanley, a pomponlány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varennel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra. Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a világ, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?"

Ez a könyv meglehetősen kusza, mert egyszerre több dologba is belekap és az olvasó úgy érzi, elkezdett egy szokványos tinikönyvet, aztán átváltott valami kalandosra, majd valami egészen zavarosra. Nekem legalábbis ilyen hullámzó élményt nyújtott.

Az első 50 oldal után úgy gondoltam, mellényúltam ezzel a könyvvel. A főhősnő annyira butus és annyira bosszantó jelenség volt, hogy többször kedvem támadt lefejelni az asztalt, vagy a falat, vagy bármi szilárdat. Nem szeretem a sztereotípiát, sőt küzdök is ellene, de Isobel pont ezt erősíti. Szőke pomponlány, akinek nem sok értelem szorult a két füle közé. A kapcsolatai felszínesek és érthetetlenek. Valószínűleg csak azért járt Braddel, mert ő az iskola ügyeletes alfa hímje, mert hogy nem volt szerelmes belé, az tuti. A barátai meg, nos, inkább legyen az ember egyedül, csak ilyen gonoszkodó elnyomók ne legyenek a közelében. Egyszerűen nem értettem, mi kötötte össze ezzel a társasággal a sporton kívül és az írónő nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja megmagyarázni.

Aztán jött Varen, aki félelmetesen üres karakter minden klisé ellenére, amit az írónő beleszuszakolt (meg nem értett művész, rossz családi körülmények, szép zöld szem stb.) és Isobel úgy dobta el felszínes társasági életét, mintha mindig is a gótok vonzották volna. No, de ő egy csilli-villi rózsaszín pomponlány, akkor mégis hogy zúghat bele egy talpig feketébe öltözött, kissé ijesztő és totálisan hallgatag srácba attól, hogy az ráírt valamit a kézfejére? Logika? Ugyan kérem, minek az...

Szóval nem elég hogy a főhősnő a sztereotípiát erősíti és sehol sincs motiváció abban, amit tesz (az ostobaságon kívül...), még életében nem volt a kezében könyv. Isobel ugyanis ott ásta el magát nálam, amikor 16 éves létére rájött egy pároldalas Poe történet közepén, hogy milyen is az olvasás és hogy ez jó. (Nem túlzás, úgy olvasott, mintha életében először értené azt, amit olvas...) Gratulálok, lányom, végre van egyetlen hasznos információ a szőke hajad alatt!

Isobel tehát nem lett a szívem csücske, bár el kell ismernem, hogy mutatott némi fejlődést, még akkor is ha ez inkább meggondolatlan vakmerőség volt a részéről. Egy idő után ugyanis mindig mindent meg akart oldani, mint valami hőskomplexusos pomponterminátor.

Ahogy említettem, Varen sem nyert meg, mert hiába bukom én is a zöld szemekre, ez kevés, édes kevés ahhoz, hogy egy kicsit is érdekeljen. Ráadásul alig beszélt a srác, amiből egyenesen következik, hogy nem is igazán lehetett megismerni.

Isobel "barátai" förtelmesek voltak, így egyedül Gwen hozott egy kis színfoltot, bár a végére már ő is sok volt cseppet. Pinfeathers viszont el lett találva.

A cselekményt illetően a könyv első harmada még tipikus iskolás, tinitörténet néhány misztikus folttal, de ezek nem sok vizet zavarnak. Aztán a közepén felgyorsulnak az események, Isobel megpróbál gondolkodni, egyre több a kisebb kaland és ez a rész jó. Még kuncogtam is rajta, hála az irodalom előadásnak. A végére azonban a tinitörténet átcsap egy kaotikus álomvilágba és ezzel nem is lenne baj, ha nem nyúlna ez a rész, mint a rétestészta és ha meg lenne magyarázva. Olyan sok a kérdés és olyan kevés a válasz, hogy az olvasó egyszerűen nem tudja elhinni a dolgokat. Én legalábbis szkeptikus maradtam az álomvilággal szemben, hiába élénk a fantáziám. A lezárás ráadásul nem hoz igazi befejezést, mivel a könyvnek van folytatása és ettől csak még kuszábbnak tűnik az egész.

Még két dolgot meg kell említenem. A nyelvezte nem a legjobb. Néhány mondat eléggé fura és nem a leggördülékenyebb, olyan kis egyszerű és semmilyen. (Oké, párhuzamosan vele Joanne Harris könyvet olvastam, így erős volt a kontraszt.) Poe pedig, nos volt és mégsem volt. Lehetett volna cseppet hangsúlyosabb ez a szál, vagy ha már az írónő bevonta a költőt, adhatott volna több magyarázatot. (Tudom, tudom, sokat kérek...) Poe reklámnak azonban tökéletes, kedvet kaptam egy kis viktoriánus mélabúhoz.

Összességében egy cseppet sem tipikus könyv sokféle elemből összefércelve, bár itt-itt kilóg a cérnaszál. Bármennyire is negatív képet festettel a főhősnőről, messze nem a legidegesítőbb karakter, akiről valaha olvastam és mivel mutat némi fejlődést, végül nem bántam meg, hogy elolvastam. Zavarossága ellenére, egyszeri olvasásnak jó volt, kikapcsolódásnak megfelelt.

Ezért azoknak ajánlanám, akiket nem zavar ha pomponlány a főhős és ha nem kapnak választ a kérdések többségére. Azoknak viszont, akik szeretik, ha minden darabkát a helyére lehet tenni, keressenek más olvasmányt és a kifejezetten romantikára vágyók is. Szerelmi központi szál ide vagy oda, nekem ez inkább egy fantáziabeli kaland volt.

Zene a könyvben: Cemetery Sighs - Emily Not, Not Gone

Kiegészítés:

Ez a könyv bizony egy újabb trilógia nyitó darabja, vagyis akad még kétkötetnyi folytatása. A második rész, Árnyék mélyén már elérhető magyarul. A harmadik kötet, Oblivion hazai megjelenéséről egyelőre nincsenek információim, de valószínűleg tartom, hogy hamarosan elérhetővé válik.

Tekintve, hogy rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul és Isobel mutatott némi fejlődést, nem ismétlem a holló szavait és lehet, hogy adok egy esélyt a következő résznek is.