2015. május 31., vasárnap

Könyves várólista XVIII.

Kezd kicsit normalizálódni az olvasási tempóm, bár még mindig nem pörögnek úgy a kezemben a lapok, ahogy legjobban szeretném. Júniusban ugyanis még muszáj tanulnom. (Csúnya, csúnya államvizsga...) Azonban, ha nem is olvashatok regényeket naphosszat, gyűjtögethetem őket későbbre. Így történt, hogy jelenleg 12 könyv pihen a polcomon olvasásra várva.


Saját könyvek:
Most épp 5 saját tulajdonban lévő könyvet váratok. Ezek közül kettőt hosszabb ideje, így ők nem szerepelnek a fenti képen, mert nem szívesen ismétlem magamat. Elég annyi róluk, hogy az egyik, a Páros, páratlan karácsony óta parkolópályán van (infó róla ITT), míg a másik, Fehér, mint a tej, piros, mint a vér márciusban került a listámra. (Róla bővebben EMITT.) Kényszerpihenőjük oka, hogy mostanában nem volt túl sok időm olvasni és valami mindig elterelte a figyelmemet, esetleg sürgősebbnek (vissza kellett volna már vinnem a könyvtárba) bizonyult.
No, de lássuk a másik hármat:

Papp M. Zsuzsa - Megtagadva
Ezt a könyvet a munkahelyemen kaptam. Imádom, hogy néha-néha random ajándékcsomagokat kapok, főleg azért mert én a picinek is tudok örülni. Egy ajándék bögre, egy doboz csoki, vagy egy meglepetés könyvecske, mindig igazi mosolyt csal az arcomra. Ez a könyv is így került hozzám. Anyukám már letesztelte, neki nagyon tetszett, így tovább is adta a tágabb rokonságnak (néha szokott "téríteni" a könyveimmel), szóval kíváncsi vagyok rá, de egy ideig még nem olvashatom.

Rita Monaldi és Francesco Sorti - Salai kételyei
Egy újabb ajándékkönyv ezúttal a kiadótól. A Könyvmolyképző boltnyitási akcióján zsebeltem be, mikor a megboldogult Ulpius-ház pontjait váltottam be náluk. Megszabott listából választhattam egy ajándékkönyvet és hirtelen megilletődöttségemben erre a kötetre esett a választásom. Megtetszett a fülszöveg, bár ahogy utánaolvastam, nem annyira pozitívak az értékelések róla.

Joanne Harris - Csokoládés barack
Csokoládé trilógia harmadik és egyben befejező kötete. Pont a hónapban sikerült elolvasnom a Csokoládécipőt és mivel tetszett, már szemezek is a következő résszel. Igazán sort kellene már kerítenem rá...

Könyvtári könyvek:

Sarah MacLean - A hódítás tíz szabálya
Ez is egy sorozat része, pontosabban második kötete, az egyes könyvek azonban csupán lazán kapcsolódnak. Az első részt, A csábítás kilenc szabálya olvastam és tetszett, szórakoztatónak találtam, így szívesen adok egy esélyt a második résznek is. Kosztümös könyveket úgyis mindig örömmel olvasok.

Ez így van!
J. R. Johansson - Álmatlanság
Éjjeljárók sorozat első része. Még a megjelenése idején figyeltem fel rá a fülszöveg és a körbelengő nagy várakozás miatt, így mikor megláttam a könyvtár polcán, azonnal lecsaptam rá. Nem vastag könyvecske, elfér a többi között.

Jennifer L. Armentrout - Obszidián
Egy újabb sorozat, a Luxen nyitó kötete. Olyan sokan zengedeztek már ódákat róla, főleg árnyvadász körökben, hogy kíváncsi lettem, mire fel ez a nagy lelkesedés. Azért be kell vallanom, nincsenek magas elvárásaim.

Kiera Cass - Az Elit
Trilógia második része, aminek első kötetét, A Párválasztó olvastam és tetszett. Aranyosan vattacukros volt, így szívesen olvasom tovább ezt az uralkodói valóságshow-t. Ráadásul úgy kellett levadásznom a könyvtárban, mert az egyik legkapósabb sorozat...

Lois Lowry - Valahol, messze
Szintén második kötet. Az első rész, Az emlékek őre zseniális volt. Szerettem is volna azonnal a következő könyvbe kezdeni, viszont nem volt bent a könyvtárban. Most viszont, hogy az Animus kiadó újranyomta, kedvenc könyvtáram be is szerezte, én meg frissen, ropogósan lecsaptam rá. Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok.

Brian McClellan - Vérrel írt ígéretek
Amint megláttam ezt a könyvet (amúgy sorozat első része) már csaptam is az olvasandó könyveimhez. Szükségem van egy kis ütős fantasy olvasmányra, amiben nem spórolnak a vérrel. Olyan régen olvastam már pörgős és akcióban dúskáló kötetet.

Leiner Laura - Barátok
A Szent Johanna Gimi kötetei nagyon illékony lények, hol bent vannak a könyvtárban, hol eltűnnek hónapokra, szóval ha meglátom a számomra soron következő részt, rögtön le kell csapnom rá, különben bottal üthetem a nyomát. Be is spájzoltam a negyedik könyvet, hiába rikítóan sárga.

Szóval jelenleg ez a tizenkét könyv vár arra, hogy végre végleg becsukjam a tankönyveimet és nekik szenteljem betűfaló szemem minden figyelmét.

2015. május 30., szombat

A vízisten menyasszonya 10.

Már nagyon hiányoztak a képregények (idén eddig még nem olvastam), így legutóbbi könyvtárazásom alkalmával célirányosan csaptam le kedvenc vízistenem kalandjainak következő részére.
A borító kifejezetten mutatósra sikerült, jó együtt látni a két főhőst és oldalszámra is hozta a szokásos formáját 188 lapjával.
Fülszöveg:
"Miközben Szoa férjétől távol, egy pompás kastélyban raboskodik, Habek a császár palotájában újabb gonddal kénytelen szembenézni. Az uralkodó ugyanis saját céljára akarja felhasználni a nappal gyerektestbe zárt, elátkozott istenséget, hogy annak víz fölötti hatalmával háborút szítson az égiek birodalmában. Habek korábbi asszonya, álságos anyja és az áskálódó istenségek cselszövése tovább bonyolítja a helyzetet, így egyre nehezebbé válik, hogy Szoa újra együtt lehessen azzal, akit szeret."
Habár a fülszöveg ismét a szokványos felállást ígéri, vagyis az ármánykodás fokozódását miközben az olvasó nem lesz sokkal okosabb, szerencsére nem így van. Az előző kötettel sem voltak problémáim, mégis azt éreztem ennél a résznél, hogy végre.  Végre haladunk valamerre! Végre kezd tisztulni a kép! Végre Habek csinál valamit!
Gondolom, a sok Végre! felkiáltásból egyértelmű, hogy nagyon tetszett ez a rész.
Persze még mindig megfontolt tempóban halad és még mindig sok a megválaszolatlan kérdés, de már lehet bogozgatni a szálakat anélkül, hogy újabbak keverednének bele. A Habek-Nakbin vonal ugyanis kitisztult, a játékosok elfoglalták helyüket a táblán és az érzelmek is kimondásra, vagy inkább motyogásra kerültek.
Nagyon tetszik, hogy a szereplők összetett jellemek és most elsősorban Nakbinra gondolok, de másokat is kiemelhetnék. Tetszik, hogy az áskálódás lassan nyílt csatára vált, bár ahogy megismertem a szerzőt, nem kell harcjelenetek elszaporodásától tartani. Jun Mi-Kjong továbbra is a szomorú nézéseket, vízcseppeket és virágokat preferálja. (Na, meg a pandákat, de ezt inkább hagyjuk.) Szóval a grafika a szokásos színvonalat hozza és a cselekmény is ehhez idomul.
Talán mert Szoa és Habek is aktivizálta kicsit magát, sokkal jobban pörögtek a lapok, különösen a múlt felidézése közben. Habek végre kezdi kimondani, mit is gondol és ez nagyon kellett a történetbe. Még akkor is, ha néhol inkább vicces lett.
"– Ha meglátom, meg is akarom érinteni. Nem tudom majd megállni, hogy ne találkozzak vele. Uralkodnom kell az érzéseimen. 
– Habek! Tényleg képes voltál ilyen szentimentális maszlagot kiadni magadból?"
Dong-Vang-Gong színre lépése igazi színfolt és még több humorral szolgál panda ide vagy oda. Ráadásul Habek anyja is kezd kilépni a háttérből és úgy összességében minden megvilágítást kapott.
Szóval ez a kötet remek. Remekül visszahozza az olvasók kedvét a történethez és remek izgalmakkal kecsegtet a folytatásra nézve. A kötet vége természetesen (mint mindig) most is függővég, így különösen örülök, hogy a Vad Virágok folytatta a kiadását és már a tizenkettedik rész is elérhető magyarul.
Aki tehát eddig olvasta ezt a sorozatot, ne most hagyja félbe.

Extra:
Utánaolvastam kicsit és meglepetten vettem észre, hogy a sorozat még mindig fut. 23 kötet jelent meg eddig eredeti, koreai kiadásban és a szerző még mindig dolgozik. 24 kötetre tehát biztosan lehet számítani, ha nem többre...
Mielőtt azonban úgy tűnne, a magyar kiadás le van maradva, megjegyzem, hogy angol változatban is csak a 17. kötetig érhető el. Lassan de biztosan halad tehát  a hazai megjelenés, évente egy kötet azért nálunk is piacra kerül. Ez persze olvasói szempontból csigatempó, mégsem bánkódom, legalább tovább tart a kaland.

2015. május 27., szerda

Danny Collins

Pék barátom megjegyezte: "Imádlak, hogy mindig nyersz". Nagyjából ilyen és ehhez hasonló reakciókat kapok, mikor körüzenetet küldök a barátaimnak, hogy megtudjam, ki ér rá valamilyen ingyen mókára (általában mozira). Aztán persze a 99%-uk nem lelkesedik, hogy az utolsó pillanatban szólok...
Szóval igen, megint mozijegyet nyertem, ezúttal az új Al Pacino filmre, amiről eddig még csak nem is hallottam. Az élmény tehát váratlan volt, ez azonban nem rontott a fényéből. Márciusban voltam utoljára moziban (A tenger dala) vagyis nagyon rám fért.
Ismertető:
"Danny Collins (Al Pacino), az öregedő rocksztár régi slágereivel haknizik. Úgy tűnik, mindene megvan: pénz, hírnév, gyönyörű menyasszony és még mindig megtölti a stadionokat rajongóival. A hajdani vad rockert a kemény évek, félresikerült kapcsolatok és az esténként újra meg újra előadott nóták kikészítik. Amikor managere (Christopher Plummer) megmutat Dannynak egy levelet, amelyet John Lennon írt neki 40 évvel ezelőtt, úgy dönt, ha kicsit megkésve is, de megfogadja példaképe tanácsát és mostantól azt teszi, amit a szíve diktál."
Végre egy film, ami több, mint az előzetese. Nagyon nem szeretem, hogy mostanában a kétperces ízelítők, amelyeknek csak a kedvcsinálás lenne a célja, elmesélik a teljes filmet. Nem is érdemes megnézni őket, ha valaki a meglepetés élményét is elvárja a filmtől. Az előzetes nélkül azonban hogyan tudhatná meg az ember, érdekli-e egyáltalán.
Szerencsére ez a film többet nyújt, mint az a pár perc, amit ízelítőnek szántak.
A rocksztárok élete mindig érdekes, még akkor is, ha elérték a nyugdíjas korhatárt. Ők ugyanis akkor is rocksztárok, ha egy emelet megmászásához is használják a liftet. A film tehát remek alapkoncepcióval dolgozik és szerintem hitelesen mutatja be, mit jelent idős korban híresnek lenni a fiatalkori slágerek miatt. (Oké, egy öreg rocksztárt sem ismerek személyesen, de nekem hitelesnek tűnt.) Ehhez az alaphoz jön egy csavar, Lennon levele és már borítékolva is van a történet konfliktushelyzete.
Persze, lehet mondani, hogy mennyire lerágott csont a "negyven év után megpróbálok rátalálni a helyes útra" dolog, de nem az. Nem klisés, mert a készítők ügyeltek erre és megfűszerezték sok aprósággal, amitől az elcsépeltnek tűnő alaphelyzet különlegessé vált. (Ó, igen, azok a bizonyos meglepetések, amelyek szerencsére kimaradtak az előzetesből.)
Szóval a történet teljesen rendben van, érdekes, reményt keltően motiváló hangulatot ad és mégsem rugaszkodik el a valóság talajától, összességében így lesz szórakoztató.
No, meg a humora miatt. A vígjáték kategória néha picit visszarettent, mert olyan sok bugyuta, obszcén humorral operáló film van manapság, hogy elviszi tőle a kedvemet. Én ugyanis jobban értékelem a pörgős szópárbajokat és a finom, inkább ironikus vicceket. Ebben a filmben pedig kaptam mindegyikből.
A zene hozta a szükséges hangulatot és persze a színészekre sem lehet panasz.
A mögöttem ülő férfi még a film kezdete előtt megjegyezte, hogy szeretne úgy kinézni hetvenéves korában, mint Al Pacino. Nos, igen, ezt a szerepet egyértelműen rászabták. Mármint 75 éves és még mindig dolgozik és még mindig remek. Egyszerűen illet hozzá az öreg vagyok, de attól még laza karakter.
Összegezve tehát tetszett a film, minden benne volt, amit egy ilyen történetből ki lehet hozni. Bátran ajánlom mindenkinek, aki vígjátékot szeretne nézni, főleg ha kíváncsi rá, milyen egy rocksztár élete idősebb korában, mert ahogy a mondás tartja, öreg rocksztár nem vén rocksztár, vagy valami ilyesmi...

2015. május 24., vasárnap

Tűzláng

Imádom a sárkányokat, érdekel minden, amiben szerepet kapnak, ezért csaptam le erre a könyvre. Sajnos, nem adott igazi sárkányos élményt. (Ezt eddig csak Naomi Novik könyvei tették meg.)
A borító nem rossz, bár nem kifejezetten szeretem, ha arcok vannak a borítón. A vörös haj és a pikkelyek azonban passzolnak a történethez.
300 oldalával gyorsan végig lehet lapozni és még gondolkodni sem kell közben.
Fülszöveg:
"A drakik a sárkányok mai leszármazottai, akik képesek emberből sárkánnyá, és sárkányból emberré változni. A tűzokádás ritka képességével megáldott Jacinda még a drakik között is különlegesnek számít, mikor azonban lázadó természete miatt családja menekülni kényszerül az emberek világába, a lány nagyon nehezen tud beilleszkedni új közegébe. Közben egyre gyengül a benne élő draki szellem, és az egyetlen lény, aki képes életet lehelni Jacinda sárkány-énjébe nem más, mint a gyönyörű, rejtélyes Will. Csakhogy Will családja drakikra vadászik, ám Jacinda annak ellenére sem képes ellenállni a fiúnak, hogy tudja: nem csak saját életét, de a drakik legféltettebb titkát is kockára teszi. "
Már az elején tudtam, hogy ez bizony egy tipikus tinikönyv és csak azért keverték bele a sárkányos dolgokat, hogy ne legyen teljesen klisés.
Nekem ez a draki vonal eléggé furcsa volt. Nem igazán érettem, hogy akkor külön életet él bennük a sárkánylenyomat, vagy a személyiségük része, mert hol így, hol úgy állította be az írónő. Egyrészt meg lehet ölni a drakit, de ha ez a lényük szerves része, miért nem érzik meg az elvesztését. Másrészt miért nem tudják irányítani az átváltozásokat? Az ösztönösség sok dologra lehet magyarázat, de erre nem, mert különleges képesség ide vagy oda, nem lehet ennyire szeszélyes. Márpedig itt teljesen spontán pikkelyessé válásról volt szó, ha bármiféle izgalom érte a főhősnőt.
Ehhez hozzájött a háttérinfók szegényessége, mert vannak drakik meg vannak vadászok és mindenki utál és gyilkol mindenkit, de attól függetlenül, hogy drakivért keverni a reggeli kávéba egészséges és a drakibőrből szép lámpabura készíthető, nem tudni, miért. Igaz, Jacinda szemszögéből van megírva a könyv, ő pedig nem kifejezetten okos, így nem meglepő, hogy még a saját fajtájáról is alig tud valamit.
A misztikus vonal tehát nem nyert meg magának, de ettől még lehetett volna jó a könyv, ha a karakterek megteszik. Azonban egyetlen kedvelhető szereplő sincs ebben a történetben, a főhősnő pedig kifejezetten bosszantó személyiség.
Jacinda lényegében egy döntésképtelen, manipulálható liba, akibe nem sok életösztön szorult. A folytonos nyafogása, hogy benne mindenki csak a képességeit látja és mennyire nem törődnek vele, az agyamra ment. Az elején még megpróbáltam együtt érezni vele, mert tényleg szívás, ha az emberlányának anyja megpróbálja félig megölni, aztán rájöttem, megérdemli. Megérdemli, mert ostoba öngyilkos akciókon kívül semmit sem tett. Folyton sajnáltatta magát, miközben megpróbálta eljátszani a mártírt (nem jött össze) és kihasználni egy srácot (annyira nem jött össze). Ráadásul mindenről és mindenkiről fejezetenként gyökeresen megváltozott a véleménye, vagy amit tett, szöges ellentétben állt azzal, amit gondolt. Az intelligencia díját tehát távolról sem érdemelte ki és csak azért nem készült még bútorhuzat a bőréből, mert piszkosul mázlista és vannak bizonyos srácok, akik ki tudja, miért, kedvelik.
A családja sem épp megnyerő személyiségekből áll. Az ikertestvére ráadásul néha úgy viselkedett, mint egy kisiskolás, így sosem tudtam hová tenni. Egyszerűen mindegyikük önző volt és nyafka, brrr...
A drakikból nem sokat lehetett látni és Cassian is csak azért tűnt rossznak, mert Jacinda annak állította be. A vadászok pedig sarkítottan negatívak voltak csak azért, hogy Will jobban csilloghasson.
Itt jön a képbe a szerelmi szál, ami csöpögősen klisés. Shakespeare óta tudjuk, a tiltott szerelem milyen romantikus, de hamar elcsépelté válik, ha nem adnak hozzá még valamit. Itt pedig nem kapott mást, csak sok-sok közhelyet a "veled akarok lenni, nem lehetek veled, mégis veled vagyok, á, inkább mégsem" körforgástól a "megvágtad az ujjad, ledobom az ingem, hogy bekössem" kacagtató jeleneten át a "szó szerint lángolok érted" felállásig. A végére úgy éreztem, a drakik csupán a fokozódó szexuális vágy szinonimái, mert Jacinda spontán lángra kapott, valahányszor Will belépett az aurájába.
Ráadásul minden izzás és szikra ellenére nekem nem úgy tűnt, hogy Jacinda beleesett volna a srácba, hanem csak élvezte a helyzetet, amit a közelsége nyújtott spontán kéjlánggal együtt. A srác ellenben nagyon is szerelmesnek tűnik, amiért csak sajnálni tudom. Jacinda ugyanis mindezek ellenére még Cassiannal is tervezget, ami borítékolja a folytatás szerelmi sokszögét.
Ami a stílust illeti, a tiniregények pongyola megfogalmazása jellemzi ezeket a klisés jeleneteket, míg a történetvezetés teljesen kiszámítható. Mivel sorozatról van szó, nincs lezárva és az olvasó már előre tudja, mi lesz a folytatásban.
Összességében tehát csalódás volt ez a könyv. Közhelyes tiniregény és semmi több.
Aki sárkányokról szeretne olvasni, válasszon másik könyvet, mert ezt bizony csak tizenéves lányoknak ajánlom (Rómeó és Júlia rajongók előnyben), ha épp romantikus hangulatban vannak és nem zavarja őket egy nyafogó főszereplő.

Kiegészítés:
A sorozat három kötetre rúg, amelyek már magyarul is elérhetők, Szökésben illetve Menedék címmel. Készült hozzá még egy negyedik kiegészítő rész is (Breathless) ennek magyar kiadásáról nincsenek információim.
Csak akkor fogom elolvasni a folytatást, ha épp nagyon unatkozom és nincs más. Ha pedig sárkányokról akarok olvasni, vagy újra kézbe veszem az említett Novik könyveket, vagy folytatom Licia Troisi sorozatát, mert bár a Sárkánylány sem nyűgözött le, fantáziában gazdagabb, mint ez.

2015. május 20., szerda

A bűnös

Ez a könyv igazi csemege. 
Ínyencség az írónőtől megpúpozva tejszínhabbal, koktélcseresznyével, amitől a rajongók szájában összefut a nyál. Valahol mégis olyan, mint a címe, bűnös, mert tömény és függőséget okoz. Olyan, mint megenni egy egész tábla csokoládét, a "csak még egy kockát, na még egyet" után az ember azt veszi észre, hogy mindet betömte, eltelt az ízétől és mégis valahogy üres maradt.
Cole St. Clair igazi narkotikum, ha az ember rákap, nem bír leállni.
Nagyon örültem ennek a könyvnek, rögtön le is csaptam rá a Könyvfesztiválon, azonban mielőtt belekezdtem volna, újra kézbe vettem Mercy Falls farkasait. Felelevenítettem a dolgokat, ismét elmerültem a könyvek remek hangulatában és újra beleszerettem Cole-ba. Aztán, amint becsuktam a Forevert, már nyúltam is a desszert után, még az elvonási tünetek előtt.
A borító csodaszép. Tökéletesen passzol a korábbi kötetekhez és megadja az olvasás alaphangulatát a napsütéssel.
384 lapjával kellemes olvasmány, egyszerre hosszú és rövid.
Fülszöveg:
"Cole St. Clair csakis és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá. 
elvesztett.
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel? 
bűnös.
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást."
Ez a kötet egyértelműen a rajongóknak íródott és ezzel nincs semmi baj. Egyszerű csemege, ha úgy tetszik, desszert a trilógiához, hogy mindazok, akik szívesen látnák újra a szereplőket, megtehessék még egyszer utoljára. Illetve egy adag drog Cole rajongóinak.
Ez a könyv komolyan tudatmódosító szer. Mikor elkezdtem olvasni, rövid úton a függőjévé váltam. Nem csak azért, mert Cole és Isabel remek páros, hanem mert bár nem történik a könyvben semmi eget rengető, olyan szórakoztató, hogy képtelenség letenni. Az olvasó egyre többet és többet akar és a végére másnapos lesz tőle, mint egy átbulizott éjszaka után.
A cselekmény roppant egyszerű, Cole visszatér a rivaldafénybe és igyekszik meghódítani Isabelt és mindezt tudatmódosító szerek nélkül. Nem könnyű feladat egy bűnösnek. Főleg ha szíve választottja sem épp ártatlan. Szóval az egész könyv egy őrült, napfényes kaland csillogó hírnévvel és egy csipetnyi farkassal fűszerezve.
A hangsúly tehát a karaktereken van és micsoda karakterek ezek.
Cole ezer arca közül ebben a könyvben a rocksztár kerül előtérbe. Még mindig laza, nemtörődöm és önpusztító jellem, de ugyanakkor kisfiús is folytonos mozgásával, céltudatos a munkájával és mutat némi romantikus jelleget is, ahogy küzd Isabelért. Ez a könyv mégis a Cole St. Clair-show vagyis bűnösen szórakoztató és csalódottan szomorú egyszerre. Bele vagyok esve a srácba, így elfogult vagyok, mégis azt mondom, hogy nekem a trilógiában jobban tetszett a személyisége, mert ott nem voltak kamerák és inkább tűnt önmagának, mint itt. No, persze ebben a könyvben sem hamis, csak a környezet inkább az előadót hozza ki belőle, mint a szétszórt zsenit.
Isabel is hasonló változáson ment át. Még mindig az a kemény csaj, akit az olvasók az előző könyvekben megismertek és még mindig darabokban van. A legjobban az tetszett benne, hogy tudja, gond van, próbál tenni valamit, mégsem sikerül kimásznia a gödörből. Ő is legalább annyira bűnös, sőt a könyv végére talán bűnösebb is, mint Cole.
Ebből adódóan ez bizony két megtört ember felemelkedéséről szól, a küzdelemről önmagunkkal, mert az igazi szörnyetegek bennünk vannak. A farkas ezért csupán fűszer, hogy emlékeztessen az előzményekre. A korábbi bűnök súlyától pedig van egy kis keserű íze is, főleg mikor úgy tűnik, hiába akar valaki változni, visszahúzzák.
Összességében nagyon szórakoztató könyv. Igazi csillogás Los Angelesből a hírnév jó és rossz oldalával együtt, a múlt árnyékaival és a jövő bizonytalan ígéretével. Isabel fagyos cinizmusa és Cole arcba vágó önbizalma által tálalva. Nagyon jó volt ismét róluk olvasni és megnézni, hogyan alakul a kapcsolatuk.
Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a trilógiát már olvasta. Cole rajongói nem fognak csalódni, de vigyázat, függőséget okoz. Azok azonban, akik még nem olvasták az előző három könyvet, azt javaslom, pótolják mielőtt belekezdenének. Nem csak azért, mert ez a sorozat megérdemli az olvasást, hanem mert ez a rész tényleg a rajongóknak íródott, tele bennfentes humorral és sok-sok utalásra a korábbi eseményekre.

Zárszónak Cole vallomása:
"Néha igazi seggfej vagyok. Néha teszek rá magasról."

2015. május 15., péntek

Büszkeség és balítélet meg a zombik

Ez a könyv egy paródia, úgy is kell olvasni.
Azért vettem meg, mert úgy gondoltam, a visszafogott Austen-féle románc és a zombiapokalipszis annyira abszurd kombináció, hogy már ettől nevetni támad kedve az embernek. (Na, meg tetszett a borító...)
Szóval nem voltak nagy elvárásaim. Úgy gondoltam, ha a zombik kicsit feldobják a klasszikust - Jane Austen nem az én világom, amit már az Értelem és érzelem bebizonyított - akkor nem fogom megbánni. Nos, nem is bántam meg, bár nem mondanám, hogy olyan könyv, amit mindenkinek olvasni kellene. Főleg mert furán néznek az emberre, ha nyilvános helyen nyitja ki. (Munkában kollégám hátrahőkölt, mikor meglátta a borítót...)
308 oldalával nem vaskos olvasmány és akad néhány illusztráció a szövegben, hogy mindenki könnyen el tudja képzelni ezt az abszurd helyzetet.
Fülszöveg:
"A feledhetetlen románc – most durván erőszakos zombidúlással.
Titokzatos vírus harapódzik el Angliában: a halottak életre kelnek és tisztes polgárok életét fenyegetik.
A Bennet-lányok igazi kardforgatók, mesterei a keleti harcművészeteknek, és Mr. Darcy sem csak egy jó parti, hanem rengeteg élőhalott eltakarítása fűződik a nevéhez. A kimondhatatlanok pedig megkérdőjelezhető viselkedési kódexet követve grasszálnak az angol vidéken.
Jól nevelt és kifogástalan modorú hamvas úrinők és fess úriemberek két bál és házassági ajánlat között gyilkolják a zombikat – Jane Austen modorában."
Még egyszer hangsúlyozom, ez egy paródia, nem szabad komolyan venni.
Seth Grahame-Smith fogta az eredeti művet, stílusával és történetvezetésével együtt, hozzáadott néhány agyzabáló zombit, felfegyverezte a szereplőket, kiegészítette egy kis keleti harcművészettel és megfűszerezte fekete humorral, így készült el ez az "agyfaló" koktél.
Mikor elkezdtem olvasni, rendkívül abszurdnak tűnt, hogy a semmiből csoszogó hullák másztak elő, míg a jó modorú hölgyek és urak két csésze tea közt lekaszabolták őket, utána pedig folytatták a pletykálkodást. Aztán túlléptem az első sokkhatáson és elkezdtem lazán venni a könyvet, mert ő is lazán veszi magát.
"Immár kevesen tartották ésszerűnek új, díszes öltözéket készíttetni halottaiknak, mikor úgyis csak összesároznák a sírból kifelé mászva."
Ez a zombidúlás elképesztően laza és fekete humorú. Szerencsétlen hullasereg hörögve csoszog jobbra-balra az angol tájon és olyan helyzeteket és szófordulatokat teremt, hogy minden szakadó végtag és fröccsenő agyvelő ellenére vicces. Annyira abszurd és őrült, hogy már vicces. A zombis jeleneteken így remekül szórakoztam, ám amikor épp kemény volt a föld és nem tudtak a holtak garázdálkodni, nos, unatkozni kezdtem.
"A két férfi közül feltétlenül ő a kellemesebb; szemmel láthatólag csodálja Elizabetht, társadalmi helyzete is igen tekintélyes. De előnyeit ellensúlyozza, hogy Darcynak nagyobb feje volt, úgyhogy tovább lehetett volna lakomázni az agyvelejéből."
Mivel az eredeti stílus alapjai megmaradtak, így a karakterek is, én pedig nem szívlelem Jane Austen hőseit, nem rajongtam a zombimentes részekért. Pedig Elizabeth határozottan vérszomjas volt és néhány szereplő is jóval kacérabban viselkedett, mint az eredeti műben, nem sikerült igazán megkedvelnem őket. Ez egyszerűen nem az én világom még zombikkal sem.
Pedig az író mindent megpróbált, hogy feldobja a szöveget, bevetett nindzsákat, pajzán utalásokat, sőt még egy kis szarkazmust is Mr. Bennet részéről. Valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit szeretett volna. Néhány mondat megnevettetett, de összességében nem dobott fel igazán.
"Öt gyereket felnevelni egy házban nindzsák nélkül! Ez hallatlan!"
Összességében tehát nem nagy szám ez a könyv, azonban nem hinném, hogy olyan égetnivalóan rossz volna, mint ahogy kering róla. (Molyon mindössze 55%-ra értékelték.) Ez csupán egy paródia, szórakoztatni akar és ha az olvasó lazán veszi, kap néhány vicces pillanatot. Persze senki sem fog elájulni tőle, maximum Austen rajongói, hiába csillog szépen a mordály Darcy vállán.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik értékelik a sötét humort és paródiára vágynak. Zombirajongók valószínűleg szórakoztatónak találják majd, ám az eredeti mű kedvelői jobb ha elkerülik, mielőtt papért kiáltanának "Szentségtörés!" felkiáltással.

Zárszónak a könyv legjobb jelenete:
"– A golyói, Mr. Darcy! – adta át őket, a férfi pedig átfogta a lány kezét. 
– Legyenek az önéi, Miss Bennet – felelte."

2015. május 10., vasárnap

Akame ga Kill!

Az Akame ga Kill! (angol címén: The Red Eyed Killer) egy egész érdekes anime. Habár a legerőteljesebb vonal benne a shounen - nem telik el úgy rész, hogy ne lenne benne harc -, több műfajba is belekóstol. Ez a mix pedig hol jobb, hol rosszabb a 24 epizód alatt.
Azonos című manga alapján készült és bár a képregény még fut Takahiro által írva és Tashiro Tetsuya keze nyomán illusztrálva, befejezett sorozat. A 24. rész ugyanis a történet egy alternatív, a mangától független és teljesen lezáró befejezést ad a nézőknek.
Ismertető:
A főhős, Tatsumi két barátjával elindul szerencsét próbálni, pont mint a mesékben. Az út azonban cseppet sem egyszerű, ezért elszakad társaitól és egyedül néz szembe a korrupt és veszélyes fővárossal, ahol belefut a Night Raid nevű bérgyilkos szervezetbe. Harcba száll a gyilkosok legjobbjával, Akamével. A küzdelem végére Tatsumi számára világossá válik, a látszat nem mindig fedi a valóságot és nem feltétlenül azok az igazi gyilkosok, akik a körözési plakátokon szerepelnek.
A cselekmény lényegében egy harcfolyam az ország megreformálásáért. A forradalom azonban nem politikailag zajlik, sőt kifejezetten kevés benne politika (ezt nagyon sajnáltam, mert így az sem derült ki, milyen államformát is szeretnének a forradalmárok) és a háború sem sereg szinten zajlik. A harcot egyénileg, kis csapatokban vívják a különleges fegyverekkel felszerelt emberek, a lakosság pedig próbája túlélni a perpatvart.
Szóval első ránézésre tényleg tipikus shounen, csakhogy jóval komorabb hangvételű és sokkal véresebben erőszakos. A készítők igyekeztek realisztikusra venni a figurát, ami főleg az anime végén mutatkozik meg, és nem féltek a szereplők életét venni. Azonban valami mégis visszatartotta a kezüket. A sorozat véres, erőszakos, tele gonoszsággal és jó néhány pszichopata és szadista szereplővel, valahogy mégsem tud igazán sötét lenni. Hiába szakadtak a végtagok és hullottak a szereplők, nem éreztem azt a fajta naturalista kegyetlenséget, mint például a Shingeki no Kyojin esetében.
Talán a grafika miatt, ami ismételten tipikus shounen, vagy a mágikus fegyvereknek köszönhetően, esetleg az említetten kevés politikai háttérinfó miatt nem tudtam igazán komolyan venni a történetet. Ezen pedig nem sokat segített a szereplők bohóckodása és a sok erotikus utalás, amitől az egész még komolytalanabbá vált. Szeretnék egyszer olyan erős női karaktereket látni, akiknek nem a köldökénél végződik a dekoltázsa... Szóval nem merték igazán sötétre venni a figurát és ezt eléggé sajnálom.
az ellenség
A karaktereknél is megfigyelhető ez a kettősség.
Egyrészt mindegyiknek van motivációja, múltja és elég határozott jelleme, másrészt viszont ott vannak azok a klisés jellemvonások, amikre a humor építkezik. Ettől ők is egyszerre komolyak és komolytalanok.
Esetükben azonban még mindig több a pozitívum. Nagyon tetszett, ahogy a két csapat a Night Raid és a Jaegers között elmosódtak a határok. Nem volt egyértelmű, mégis ki a jó és ki a rossz, mert ha a néző az egyik csapatot nézte, nekik drukkolt, ha pedig a másikat, akkor meg nekik. Hiába volt több az őrült az "ellenség" soraiban, köztük is akadt bőven szerethető figura, vagy akire nem lehetett haragudni, mert ő ilyen és kész. Talán ezért is olyan nagy Esdeath rajongótábora. (Én is bírtam a csajt minden elmebaja ellenére.)
A szereplők tehát többnyire rendjén vannak és nem könnyű megállapítani, mégis ki itt a főhős. Tatsumi és Akame egyértelműen esélyesek, azonban Akame gyakran háttérbe szorul és úgy éreztem, nem hagyták kibontakozni. A többi szereplő pedig jön és megy - általában a sírba -, színesíti a világot, de mégis epizód jellegűnek hagyja meg. Hiába a sok életút, szomorú múlt és elhatározás, az anime világa nem tud összeállni. Mintha csak téglák lennének és semmi habarcs. Oké, shounen, nem várhatok el nagy mélységeket, de kihasználatlannak érzem.
a legjobb szerelmi szál
A műfaj akciótartalma tehát megvan az animében a kellő mennyiségű vérrel. A kivillanó női idomok szintén ott vannak, hogy a fiatalabb férfi nézőknek meglegyen minden, ami kell és a lányok szórakoztatására a szerelmi szál sem maradhatott el.
Ez a szál azonban meglehetősen fura. Ebben a sorozatban ugyanis mindenki, de tényleg mindenki, Tatsumiba szerelmes. Nincs a srácban semmi extra, leszámítva a zöld szemét, mégis mindenkinek ő kell. Szóval a szerelmi szál az igazából egy pókháló a közepén a főhőssel. Szegény srác meg nem győz pirulni és menekülni a rajongói elől. A néző tehát eldöntheti, melyik vonalnak drukkol, melyik hölgyet szeretné a főhős mellett látni, míg Tatsumi bölcsen hallgat.
Ahogy észrevettem, a befejezés nem aratott osztatlan sikert. Nekem azonban nagyon tetszett. A lezárás érdekében a készítők mertek kockázatot vállalni, ami dicséretes. Az utolsó epizód így elvarr minden szálat, bár kétlem, hogy az országban ezután minden szép és jó lenne, mert az utópia lenne a négyzeten.
Összességében tehát egy izgalmas akciós anime kicsit talán több vérrel és drámával, mint a műfajban általában lenni szokott. Habár nekem lassan indult be, a végére egészen megkedveltem, elsősorban a szereplők miatt. Nem tökéletes, de szórakoztató.
Azoknak ajánlom, akik vérpermetes shounenre vágynak néhány bugyuta viccel tompítva. Azonban szerelmi pókháló ide vagy oda, romantikakedvelők máshol keresgéljenek.

A zene nem igazán győzött meg, a második nyitó dallam viszont el lett találva:

2015. május 9., szombat

Mozgóképek XXXII.

Ezúttal is megcsúsztam kicsit filmes rovatommal és nem is tudok jóval több filmről beszámolni, mint előző hónapban. Bár már akad némi szabadidőm, azt inkább olvasásra fordítom, ezért csupán kétszer ültem le, hogy megnézzek egy filmet. Mindkétszer könnyed kikapcsolódás reményében tettem, így az új "mesés" filmekre esett választásom.

A hetedik fiú
"Egy régmúlt korban gonosz erő készül elszabadulni, mely újra felszítja a háborúságot az emberiség és a természetfeletti erők között. Gregory Mester egy lovag, aki századokkal ezelőtt foglyul ejtette a gonosz erőkkel bíró boszorkányt, Malkin Anyát. Azonban a boszorkány megszökött, és most bosszút forral. Malkin Anya összehívja a követőit minden inkarnációjából, és szörnyű haragját a gyanútlan világra akarja zúdítani. Csak egy valaki állhat az útjába: Gregory Mester. Gregory szemtől szembe kerül a gonosszal, melynek eljövetelétől mindig is rettegett. A következő teliholdig meg kell tennie azt, ami általában évekig tart: be kell tanítania új tanítványát, Tom Wardot, hogy legyőzhesse a semmihez sem fogható sötét mágiát. Az emberiség utolsó reménye a hetedik fiú hetedik fia."
Könyvadaptációról (A Szellem inasa) van szó, ám eddig még nem olvastam és a film után valószínűleg nem is fogom.
Ez a történet ugyanis elcsépelt. Tucat cselekmény, tucat szereplőkkel és szokványos klisékkel tűzdelve. Semmi, még egy orrvakarás sem ért benne váratlanul és végig olyan gondolatok jutottak eszembe, hogyan lehetett volna feldobni kicsit. Mert a látvány nem segített sokat. Hiába vagyok sárkányimádó, ami itt volt, az egy vicc.
Egyetlen pozitívumot tudok mondani a filmről: Ben Barnes. No, nem azért mert olyan hihetetlen jó a karaktere, vagy mert annyira átjött az egész, hanem mert ez a srác a valódi Dorian Gray. Nem öregszik! Kedvem támadt belopózni a lakásába és megnézni, milyen festményt rejteget...
Összességében tehát ez egy lapos, unalmasan szokványos és rettentő klisés fantasy, ami felett a műfaj kedvelői csalódottan csóválják a fejüket. Ben Barnes rajongóinak ajánlom, mindenki más nyugodt szívvel kihagyhatja, nem veszít vele sokat.

Hamupipőke
"A klasszikus mese élőszereplős feldolgozása a fiatal Ella (Lily James) történetét meséli el, akinek kereskedő apja újból megnősül Ella édesanyjának halála után. A lány szeretettel fogadja új mostohaanyját (Cate Blanchett) és lányait, Anastasiát (Holliday Grainger) és Drisellát (Sophie McShera). Azonban, amikor édesapja is váratlanul meghal, a lány hirtelen egy féltékeny és kegyetlen családban találja magát, új rokonai kénye-kedvének kiszolgáltatva. Bár a legmegalázóbb feladatokat bízzák rá és cselédként tartják a háznál, Ella nem adja fel a reményt és mindig édesanyja utolsó szavai lebegnek a szemei előtt: "légy bátor és kedves". Ezért fogát összeszorítva tűri, hogy mostohaanyja és lányai lépten-nyomon kihasználják. Amikor találkozik egy jóképű idegennel az erdőben, Ella nem is tudja, hogy egy álruhás herceggel (Richard Madden) sodorta össze a sors, akiben igazi társra lel. Amikor a királyi udvar meghívókat küld szét a birodalom összes hajadonjának, Ella reménykedni kezd, hogy ismét találkozhat a sármos Kittel. Azonban gonosz mostohaanyja megtiltja a lánynak, hogy részt vegyen a bálon és még ruháját is szétszaggatja. De persze, ahogy a tündérmesékben lenni szokott, a segítség sem várat magára sokat. Egy kedves koldus öregasszony (Helena Bonham Carter) néhány egér és egy hatalmas sütőtök segítségével örökre megváltoztatja a fiatal lány életét."
Mindig érdekelnek a mesék feldolgozásai. Disney rajzfilmeken nőttem fel és bár a Hamupipőke sosem volt a szívem csücske, jó egy kicsit nosztalgiázva elmerülni egy ilyen cukros világban.
Oké, megláttam, hogy Rob Stark játszik benne és elcsábultam. Nőből vagyok, na...
A film nem rugaszkodott el túlságosan az eredeti történettől és szerintem igazán jól dolgozott vele. A herceg megkapta azt a kis figyelmet, amit érdemel, és ami a meséből hiányzik. (A rajzfilmben mindössze kétszer szólal meg és egyik megnyilvánulása sem épp magasröptű...) Megdolgoztak a látványért, így a varázslatos képek garantáltak és a humor is rendben volt.
Egyetlen momentum azonban elrontotta az összképet. A film végére úgy éreztem, ha valaki még egyszer elismétli, hogy "bátor és kedves", a fejét veszem és meghempergőzöm a vérpermetben. Oké, hogy mese, oké, hogy gyerekeknek is szól, de nagyon nem oké, hogy olyan ostobának tekinti közönségét, hogy nem feltételezi róla, hogy ezt a roppant bonyolult és mély tanulságot harminc elismétlés után sem jegyzi meg...
Szóval nem tökéletes, de a célnak megfelel. Aki kedveli a mesét, az ezt a filmet is szeretni fogja. Aki pedig annyira nem rajong Hamupipőkéért, annak ott a herceg vigaszdíjként.

Értékelés:
Hamupipőke              ->  8
A hetedik fiú             ->   5

2015. május 6., szerda

Elidegenítve

Habár a sci-fi egyáltalán nem az én műfajom (tisztelet a kivételnek: Ray Bradbury), megtetszett a borító, ezért űrlények ide vagy oda, rögtön az olvasnivalókhoz csaptam ezt a könyvet. Van valami a színvilágban, illetve összhatásban, ami  az ábrándos tekintetű kamaszok ellenére is tetszik.
Mindössze 360 oldal, a Maxim Kiadótól már megszokott nagyobb betűmérettel, így gyorsan végig lehet lapozni.
Külsőségekre tehát nincs panaszom, az elgépelésekre azonban akad. Ejnye!
Fülszöveg:
" Két évvel ezelőtt derült fény egy másik bolygó létezésére, melyen az emberekhez hasonló lények élnek, a L'eihrek. Bár kinézetükben szinte azonosak az emberi fajjal, de technológiájukban, felfogásukban, és az élethez való hozzáállásukban teljesen különböznek. Egy jóval fejlettebb fajt képviselnek, és céljuk a Földön élő emberekkel való barátságos kapcsolat kiépítése.
Cara, a 17 éves diáklány az egyik legkiválóbb tanulója a midtowni középiskolának, amikor egy nap Ferguson igazgató behívja az irodájába. Nem mindennapi hírt közöl a lánnyal: Carát választották ki a L'eihrek arra, hogy egyik cserediákjukat fogadja otthonába egy teljes évre.
Carának egy éve van rá, hogy megismerje Aelyxt, és vendégül lássa, majd ő maga is egy évet fog tölteni Aelyx otthonában. De nem egyszerű a helyzet, mivel az emberek kétkedve fogadják a más bolygóról érkező idegeneket. Carára nagy nyomás nehezedik, mert barátai is egyre bizalmatlanabbak Aelyxszel szemben. És ahogy az emberek és a L'eihrek kapcsolata egyre inkább kezd meginogni, úgy fűzik egyre szorosabb szálak a lányt Aelyxhez. Úgy tűnik, a két nép közötti összecsapás elkerülhetetlen. Vajon milyen szerep jut Carának és Aelyxnek ebben a kiélezett helyzetben? Elég erős a szerelmük, hogy átvészeljék a megpróbáltatásokat, vagy örökre el kell engedniük egymást?"
Tudom, tudom, eléggé cukrosan hangzik, de meglepő módon nem az. Az elején még tartottam tőle, hogy klisétengert kapok és mire befejezem, rózsaszín vattapamacsokat fogok felköhögni, azonban kellemesen csalódtam.
Persze senki se várjon tőle világmegváltó gondolatokat, mert ez egy romantikus történet fénysebességgel fűszerezve és nem is akar többnek látszani. Csupán szórakoztatni akar és megpiszkálni néhány aktuális problémát, hogy a szerelem megoldhassa őket. A jól bevált szokásoktól tehát nem szakad el, de látok benne bőven fantáziát.
Egyrészt elég erőteljesen jelen van a társadalomkritika és ezt mindig értékelem. Még akkor is, ha úgy van beállítva, hogy a Föld és az emberiség bizony sáros és a végítélet felé táncol. Azonban szerencsére nem ilyen egyoldalú a dolog. Habár a L'eihrek fejlettebbek - no meg ezen felbuzdulva önteltebbek is -, ránézésre nem sokban különböznek a homo sapiens sapienstől és ők is sárosak. Bizony, itt mindenki sáros és nincs jó illetve rossz oldal. Hol ilyen, hol olyan problémákkal küzdenek, mert ahogy Aelyx megjegyezte, nincs tökéletes világ, az csak utópia.
Tetszett tehát a két kultúra összeütköztetése, főleg hogy az írónő hétköznapi apróságokon ugrasztotta össze őket, mint egy kis lábujj vagy egy falat csokoládé. A szaporodás mikéntjének kiemelt kérdésköre pedig telitalálatnak bizonyult. Alap dolog, kamasz főszereplőkkel megkerülhetetlen is és sok konfliktust képes generálni, vagyis remek húzás.
Azonban nem tetszett a L'eihrek szóhasználata. Egyrészt az indokolatlan idegennyelvű kifejezések inkább zavaróak voltak, mint egzotikusak, másrészt pedig a nyelvzseni főhős igazán lehetett volna választékos, ahelyett hogy leragadt a természetfilmek párzási időszakról szóló narrációs szintjénél.
A karakterek rendben voltak, a főhősöket könnyű megkedvelni, főleg a váltakozó nézőpontok miatt és a mellékszereplők is rendben lévő figurák. Örültem, hogy Erik és Tori nem a papírforma szerint viselkedett és Cara családja igazán szórakoztató. A románc is szépen alakult, az írónő hagyott időt a kibontakozásra és erre az éles különbségek mellett szükség is volt.
Melissa Landers stílusára sem eshet panasz. A hangvétele könnyed, fiatalosan modern és finoman humoros. Nem próbálta túlságosan komolyan venni magát, de nem is viccelt el mindent, így megmaradt az egyensúly és a szöveg gördülékenyen szórakoztató lett.
Muszáj megemlítenem a kötet végét. Habár ez egy romantikus történet és inkább a társadalmi problémákon van a hangsúly, a végére elvárt volt egy kis akció. Ez az akció pedig remekül sikerült, mert itt is megtartotta a mértékletességet, bár nem is okozott nagy meglepetéseket.
Még egy dolgot meg kell jegyeznem, Cara blogbejegyzéseit. Már a könyv elején felbukkannak ezek a bejegyzéstöredékek, a szöveg színesítésén kívül viszont nincs sok szerepük. (Pedig még a címhez is kapcsolódnak.) Ezt a kis pluszt ezért kihasználatlannak éreztem, igaz, az oldalszámból adódóan nem is volt hozzá elég kapacitás.
Összességében tehát egy könnyed romantikus történet galaxisok között egy csipetnyi társadalomkritikával fűszerezve. Délutáni kikapcsolódásnak teljesen rendben van.
Azoknak ajánlom, akik valami romantikusra vágynak, de már unják a hétköznapi tinirománcot és a vámpír, vérfarkas, sellősrác és egyéb fantasztikus elemeket és valami újra vágynak. Sci-fi rajongók viszont óvatosan vegyék kézbe, mert itt az űr és technológia csupán a díszlet.

Kiegészítés:
A könyvnek természetesen van folytatása. A második kötet, Invaded idén jelent meg, így a magyar fordításra még valószínűleg várni kell. Harmadik részről nincsenek információim. (Tervet sem találtam róla az írónő honlapján, így feltételezhetően két kötettel megelégszik.) Viszont akad egy kiegészítő, rövid történet a két rész között Until Midnight címmel.
Szeretném elolvasni a folytatást is, mert érdekel, mi lesz a szereplők sorsa és hát, annak is szép a borítója... 

2015. május 4., hétfő

Csokoládécipő

Habár ez a könyv a Csokoládé folytatása, szerintem önálló kötetként is tökéletesen megállja a helyét. Szóval nem feltétlenül szükséges az előzmények ismerete, úgy is teljesen élvezhető a történet, bár kétségkívül ad egy kis pluszt, ha már ismerősökként köszönti az olvasó a szereplőket.
A borító mutatós és passzol az első kötethez, bár az Eiffel-tornyot tartó kéz nekem kicsit fura, mert mintha a semmiből nyúlna ki.
552 oldal, ezért a több napig tartó olvasás mellé javallott nagy mennyiségű édességet bespájzolni.
Fülszöveg:
"Öt év telt el a Csokoládé óta, amelyben egy „jó boszorkányt” hatéves lányával együtt egy előítéletekkel teli kis faluba fújt be a szél, hogy megnyissák a hírhedt csokoládéboltot, sokak örömére, és a helybeli pap bosszúságára.
Sok minden megváltozott. Vianne-nak született egy másik lánya, Rosette. Anouk elkezdte a középiskolát, és hármasban egy chocolaterie fölött laknak Párizsban, a Montmartre-on. Látszatra minden rendben: Vianne végre nyugalmat talált, a szél – egy időre – megszűnt fújni. De mindez nagy áldozatokkal járt; Vianne felhagyott a varázslással, nem készít csokoládét, lemondott élete nagy szerelméről, és férjhez készül menni az unalmas háziurához, aki anyagi biztonságot ígér. Anouk közben magányos kamasszá ért, aki gyűlöli Párizst, és kétségbeesetten vágyódik a régi melegség után.
Ekkor robban be az életükbe Zozie de l'Alba, a gyönyörű, szenvedélyes bohém, aki összebarátkozik Anoukkal, dolgozni kezd a boltban, és könnyed bájával elbűvöli a környékbelieket. De Zozie-t nem az önzetlen segítőkészség vezérli. Fokozatosan hatalmába keríti Vianne-t, a csokoládéboltot, a vevőket, de elsősorban Anoukot, aki az anyja félelmektől nem gáncsolt, régi énjét látja benne. Ahogy közeledik a karácsony, nyilvánvaló lesz, hogy a család egy hideg és rosszakaratú lény karmaiba került, aki mohóbb minden csokievőnél…"
Joanne Harris nagyon jól ír. Szeretem a stílusát, a gördülékeny és választékos sorokat, a homályos utalásokat és azt a rengeteg ízt, ami árad a könyvből. Az olvasó érzi a tömjén füstös illatát, a csokoládé meleg gőzét és az étcsoki kesernyés ízét. Igen, ezt a kötetet sem lehet nassolás nélkül olvasni...
Ahogy már írtam, a történet az előző könyv folytatása, mégsem kapcsolódik hozzá nagyon szorosan, önállóan is megállja a helyét. Öt év ugyanis hosszú idő és a szereplők sokat változtak ezalatt.
A cselekmény három szálon fut Vianne, Zozie és Anouk szemszögén át. Mindegyikőjüket más rajzocska jelöli a fejezetek elején és ezt nagyon ötletes húzásnak találtam. Főleg mert az első kettő hangvétele nagyon sokban hasonlít, bár legalább ennyire különböznek is. A cselekményt jól összefoglalja a fülszöveg és nem szeretnék semmiféle apróbb meglepetést elárulni, így inkább a szereplőkre fókuszálok.
A legérdekesebb karakter Zozie. Az olvasó hiába tudja, hogy rosszban sántikál és önző célok vezérlik, akkor is megkedveli. Mintha a mágiája a lapokon át is hatna. Talán mert egy picit minden nő szeretne hasonlítani rá, piros nyalókacipőben pompázni, nevetni, kacérkodni és kacagva meglovagolni a szelet. Ránézésre ő a megtestesült szabadság és energia, azonban ennek nagy ára van és ez visszazökkent mindenkit az álmodozásból.
Vianne megváltozása érthető, mégis szomorú. Kerestem a korábbról megismert, vidám és közvetlen nőt és nagyon csalódott voltam, mikor nem találtam. Azonban szerencsére nem tűnt el végleg és amint visszatalált a csokoládék birodalmába, öröm volt olvasni róla.
"Anyának lenni örökös félelmet jelent: félünk a haláltól, a betegségtől, a veszteségtől, a belesetektől, a Fekete Embertől vagy az idegenektől, vagy egyszerűen csak a hétköznapi apróságoktól, amelyek – ki tudja, miért – lépesek a legnagyobb fájdalmat okozni: egy türelmetlen pillantástól, egy haragos szótól, egy elmulasztott esti mesétől, egy elfelejtett puszitól, attól a rettenetes pillanattól, amikor az anya többé már nem a lánya világegyetemének a központja, hanem egy kevésbé jelentős nap körül keringő bolygó."
Anouk szerepe remekül kiegészítette a két felnőtt nézőpontját. Egyrészt különleges lány, másrészt viszont nagyon is valóságos figura. Az iskolai problémák, a szülő és gyerek kapcsolat alakulása, mind része az életnek és ettől még Papuccsal a sarkában is nagyon hitelesnek találtam.
A többi szereplő is könnyedén megkedvelhető, főleg Rosette és még a negatívabb figurákra sem lehet igazán haragudni, hiszen csak emberek és az ember nem tökéletes.
A családi kapcsolatok alakulása volt az egyik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben a mágia mellett. Remek és elgondolkodtató sorok vannak benne az anyaságról és arról, mi lesz, ha felnő a gyerek.
"A gyerekek olyanok, mint a kések, mondta az anyám egyszer. Nem akarattal , de vágnak. És mégis ragaszkodunk hozzájuk, és magunkhoz szorítjuk őket, míg kiserked a vér."
A másik titka a kötetnek egyértelműen a varázslat. Az előző könyvhöz képest sokkal direktebb módon van jelen és sokkal több magyarázatot is kap Zozie által, mégis megmarad a bája. Az igazi boszorkányság ugyanis nem szikrázó mágiában van jelen, hanem egy fazék gőzölgő csokoládéban bújuk meg, árnyékos sarkokból figyel és a szélcsengő hangján szól. Nagyon kedvelem az ilyen hétköznapi varázslatot, mert a varázslat mindenhol ott van, csupán nyitott szív kell hozzá és egy csipet hit, mint porcukor a süteményre.
"Engem az érdekel, ami beválik, és nem az, hogy hány angyal táncolhat egy gombostűn, vagy milyen színű gyertyát gyújtsunk egy szerelmi varázslathoz. (Ami azt illeti, már rég felfedeztem, hogy a csábítás terén a gyertyák színét – az orális szexszel összevetve – nagyon is túlbecsülik.)"
Összességében tehát ezúttal is egy varázslatos történetet kaptam, könnyed francia stílusban ínycsiklandó édességekkel tálalva. Tetszett.
Bátran ajánlom mindenkinek, akinek a Csokoládé már elnyerte tetszését. Azok pedig, akik azt esetleg még nem olvasták, de szívesen vennének kézbe egy történetet valódi boszorkányokról és rengeteg csokoládéról, kezdhetik akár ezzel a résszel is. Nem hiszem, hogy csalódnának. Joanne Harris rajongóinak pedig egyszerűen kötelező.

Kiegészítés:
Vianne története tovább folytatódik egy harmadik kötetben, Csokoládés barack. Már jó ideje a polcomon csücsül, így nem szeretném már sokat váratni. Csakhogy van néhány könyv, amit sürgetőbbnek érzek, így csak azt ígérhetem, hogy még a nyári hónapokban sorra kerítem.

2015. május 3., vasárnap

SzJG - Egyedül

Mivel a sorozat második kötetét (Együtt) is szórakoztatónak találtam és mostanában nagy szükségem van könnyed kikapcsolódásra, szívesen vettem kézbe ezt a részt.
A borító hozza a szokásos formát és nekem ez a kék most kifejezetten tetszett. 458 oldalával picit vastagabb az előzőknél, de így is gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg:
"Reni alig várja, hogy a nyári szünet után viszontláthassa osztálytársait, és persze főleg Cortezt… Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ezúttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez… Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást…"
Ez a néhány sor ismét jól megragadja a lényeget, vagyis a történet megy tovább a már megszokott tempójában és formájában (hangulatjelekkel együtt...), bár úgy vettem észre, egyre több a "kihagyott" nap. Ebben a részben már nem kap minden egyes nap külön fejezetet és ettől kevesebb lett az érdektelen információ. (Bár az is lehet, hogy kezdek hozzászokni a gasztronómiai és időjárás jelentéshez.) Ettől függetlenül azonban nem lett pörgősebb a könyv.
Sőt, az elején laposabbnak éreztem a korábbiakhoz képest. Kevesebb jeleneten kuncogtam, mindenki elvolt a saját kis dolgaival és ettől a kötet első fele unalmasabbnak hatott. A cím által is sugallt egyedüllét pedig csak a végére vált igazán valóra, amikor felkavarodott kicsit az állóvíz. A végére tehát maradt néhány izgalmasabb kaland, hogy az olvasó kíváncsisága fennmaradjon.
A cselekményről nem is érdemes szólni, inkább ismét a karakterekre fókuszálok.
Kezdem érteni, miért nem kedvelik olyan sokan Renit. Cortez iránti rajongása kezd aggasztó méreteket ölteni és a folyamatos nyafogása, amiért a srác nem veszi észre (Miért is tenné, mikor a leckén kívül más témával meg sem meri szólítani?) is eléggé bosszantó. Mégsem ez, vagy a szánalmas címkézése, hogy mindent "menő" és "nyomi" kategóriákra bontva lát (Egyszerűen nem tudom megérteni, miért szólja le azokat a dolgokat, amiket szeret az ostoba skatulyázás kedvéért...) borított ki, hanem a vaksága. Reni elvileg egy kifejezetten intelligens lány, legalábbis a tanulmányi átlaga alapján, ám szociálisan annyira alulfejlett, hogy észre sem veszi, mi van az emberekkel maga körül. Sőt, azt sem látja, mi van Cortezzel, mert a menő ruháinak számbavétele mellett fel sem tűnik neki sem a kedvesség, sem a féltékenység. Reni tehát legalább olyan sötét, ha fiúkról van szó, mint Virág, ha meg kell oldani egy kétismeretlenes matekpéldát... A főhősnő tehát nem tökéletes, néha meglehetősen szánalmas, de mégsem tudom nem kedvelni, mert minden hibája ellenére egy kedves lány.
Cortez nekem még mindig kevés, bár egyre aktívabb. Csakhogy nem tudom felfogni, hogy ha ő a laza, vagány srác, akkor miért nem bír kommunikálni és miért vár ő is a sült galambra. Na, meg az őt körülvevő rajongást se, ami kezd már ijesztő méreteket ölteni...
Kedvenc szereplőm, Arnold ebben a részben teljesen el lett hanyagolva. Alig kapott szerepet és amikor feltűnt, csak szomorkodtam miatta. Annyira sajnáltam, annyira nem ezt érdemi, de ő Arnold, így nem aggódom miatta, megoldja.
Virág ismét remek volt, nagyon jól megmutatta, mire képes egy lány, ha elvakítja a szerelem. (Sajnos ez nem csupán a tinilányokra érvényes...) Az elején még jókat mosolyogtam rajta, de a végére teljesen komollyá vált és ez a fokozatosság nagyon tetszett. Hiteles volt.
Kinga ismét remekelt, ebben a részben ő volt a második kedvencem. Reni hálát adhatna a létezéséért, mert ha Kinga időnként nem rúgná fenékbe (megjegyzem rugdoshatná többet is) minden veszett ügy lenne.
Ricsi az abszolút number one. Ennek a kötetnek számomra ő volt a legjobb része. Nem annyira sarkított figura, mint a többiek és kedvelem a humorát.
"– Kaját? – kínált körbe Zsolti egy csomag pillecukrot. 
– Köszi – vett ki Virág egyet, aztán előhalászott a zsebéből egy Kinder tojást. – Csokit? 
– Ú, a játékot add ide! – kérte el rögtön Ricsi.
– Íme, a majdnem tizenhét éves, érett gimnazista…"
A többi fiú a szokásos formáját hozta a csínyekkel és a rájuk szabott állandó jellegű szerepekkel. Azonban akadtak új szereplők is, mint Karcsi, aki csak Reni címkéit erősítette, Dorián, aki nem lett a legszimpatikusabb figura és Viki, aki szintén nem sokat tett az olvasó szimpátiájáért, valamint Peti, aki ellenben sok reménnyel kecsegtet a folytatásra nézve.
Ebben a kötetben a sulis dolgok annyira már nem tűntek hangsúlyosnak, bár az iskolai programok még mindig nagyon kreatívak.
Összességében tehát, bár kicsit laposabban indul, hozza a megszokott színvonalat. Még mindig szórakoztatónak találom, Reni hibái ellenére is, így azt mondom, akinek az előző két kötet tetszett, olvassa csak tovább.

Zene a könyvben:
Bár nagyon sok a zenei utalás, csupán egy dalt hoztam (Taylor SwiftYou Belong With Me), mert Reni nyafogásához tökéletesen passzol.