2015. június 29., hétfő

Könyves kívánságlista XVIII.

Szemfüles olvasóim lehet észrevették, hogy áprilisban kimaradt a könyves rovat. Ennek pedig két oka van: egyrészt áprilisban szinte semmi szabadidőm nem volt a diplomamunkám hajrájában, másrészt nem bővült kívánságlistás polcom. Szóval az ismétlésen kívül - mert jó néhány korábbi könyv még mindig a kívánságlistán várja, hogy döntsek sorsa felől -, nem sok értelme lett volna a rovatnak, így kihagytam.
Azonban mostanra bővült két új kötettel a listám, a kívánságlista rovat tehát visszatért.


Lev Grossman - A varázslók
Agave Kiadó könyvheti újdonságai között figyeltem fel erre a könyvre. Nagyon tetszik a borító és a fülszöveg is izgalmas történetet ígér. Szeretem a fantasy könyveket, a varázslókat és boszorkányokat pedig különösen. Ráadásul a főszereplők egyetemisták ez pedig tovább növeli szimpátiámat.
Különleges könyvnek tűnik, azonban egy sorozat nyitó kötete és sajnos már többször futottam bele a kiadótól olyan remek sorozatba, amely nem fogyott eléggé, így törölték a folytatás megjelenését. Ezért a kivárás álláspontján vagyok és a könyvtári olvasásban reménykedem.

Josh Malerman - Madarak a dobozban
Egy másik friss megjelenésű, szép borítós könyvecske. Több jót hallottam róla, mint rosszat és a fülszöveg kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet. Ha épp disztópiához lesz kedvem, biztosan eszembe fog jutni.

Az elmúlt hetekben tehát ezzel a két kötettel bővült kívánságlistám. Mostanában azonban nem valószínű, hogy a könyvvásárlás szóba jön, mivel kicsit mohó voltam a könyvhéten (talán később egy másik rovatban írok róla pár sort) és könyvtárt is fosztogattam. 
Van tehát bőven olvasnivalóm. 

2015. június 24., szerda

A hosszú dal

Ezt a könyvet Kristen adta kölcsön mindenféle előzetes információ nélkül. Megtetszett neki, megvette és már nyomta is a kezembe, hogy teszteljem le. Nyomtatott betűkre pedig sosem mondok nemet.
A borító egyszerű, de szép. Közel négyszáz oldal, ám a kötet végén helyet kapott a szerző utószava és egy interjú is.
Fülszöveg önkényesen megvágva:
" Andrea Levy, Orange-díjas írónő regénye Július, a fekete háziszolga életét meséli el. Július a 19. századi Jamaicán rabszolgaként éli mindennapjait. „Leleményes, ravasz, kedves, vonzó, szívós, kétségbeesett és szerelmes.” Így próbál életben maradni, és előrébb jutni a rabszolgaság kegyetlen és megalázó korszakában.

A hosszú dal édes-bús történet egy asszonyról, akit a számtalan megpróbáltatás sem tör meg, és élete végéig megőrzi derűlátását, emberi tartását, humorát."
Ez a könyv kicsit úgy éreztem, mintha érzelmileg zsarolna. A téma ugyanis megköveteli, hogy egy empatikus olvasó átérezze a szereplők helyzetét és ehhez mérten kedvelje őket. Ráadásul az írói utószót olvasva a motiváció is adva van, hiszen Andrea Levy szeme előtt kifejezetten nemes cél lebegett. Szóval hogy jön egy mezei olvasó (mint én) és ítéli meg negatívan a könyvet vagy szereplőit, mikor a rabszolgaság csúnya dolog és tessék szimpatizálni velük.
Nos, kedves zsaroló könyvecske, úgy jövök és kritizálok, ahogy nekem tetszik, mert ez egy fikció. Július kitalált szereplő és hiába van a könyvben nagyon sok valóságos jelenet, attól még mese marad. Ez a mese pedig nekem túlságosan direkt volt.
Egyrészt nem szeretem, ha érzelmileg zsarolnak. A könyv feléig szinte bűntudatom volt, amiért egyáltalán nem szimpatizáltam senkivel. Se feketével, se fehérrel, sőt még a kutyával sem, mert mind számítónak, ridegnek vagy épp közönyösnek hatottak a szememben.
Másrészt velem egy narrátor ne beszélgessen. Személyes rigolyám, hogy függetlenül attól, hányas szám, hányadik személyben szólal meg a narrátor, én maradjak ezen kívül. Tehát nem kedvelem, ha a főhős közvetlenül megszólítja az olvasót, kiszól a könyvből, mert kizökkent az olvasási ritmusomból. Kényelmes elhatárolódásból tökéletesen bele tudom élni magam bárki életébe, de ha direkt módon nekem szegezi, hogy ezt képzeld el, meg ezt érezd, akkor oda a varázs. Mert míg az első esetben észrevétlenül eggyé válok a könyvvel, addig az utóbbiban érzem, hogy van ő és vagyok én és ez két külön világ.
Ebből adódóan a narráció végig zavart és a főhőst képtelen voltam megszeretni. Július számomra cseppet sem volt vidám, ravasz és főleg nem láttam benne azt az erőt, amit egy ilyen könyvtől elvártam volna. Ő egy átlagos lány, a korszaknak megfelelő átlag rabszolga élettel és egy csipetnyi szerencsés véletlennel. Nem éreztem, hogy igazán küzdene a változás érdekében, pedig ez lehetett volna az a momentum, ami kiemeli a többiek közül. Az idősebb énje pedig, aki folyton a számba akarta rágni, milyen helyes volt fiatal korában, kifejezetten bosszantó volt.
Persze, az írónő épp az akkori hétköznapokról kívánt szólni és ennek meg is felelt, csak hiányzott valami. Valami plusz, valami különleges. Az egyszerű naturalizmus ugyanis nem elég. Akad a könyvben bőven erőszak és mocsok (néhol szó szerint...), de csak annyira hat az olvasóra, mint a szereplőkre. Megvonja tőle a vállát és megy tovább.
A történetben ugyanis a rabszolgától az úrig mindenkinek vacak élete van így vagy úgy, amibe beletörődött és elboldogulgat vele. A légkört a keserű közöny határozza meg és ezen a humorosnak szánt momentumok sem javítanak. Hiába próbált az írónő néha karikatúrába hajlani, mikor leírt néhány szereplőt, nem tette derűsebbé a könyvet.
Összességében tehát nem egy vidám olvasmány. Nekem túlságosan direkt volt ezzel a narrációval, pedig maga a téma bizony érdekes és olyan, amiről olvasni kellene. Szóval értékelem az írónő szándékát, de ez a könyv nem nekem lett megírva.
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a túlságosan közvetlen narráció és kimondottan a rabszolgaság témájában keresnek olvasnivalót.

2015. június 21., vasárnap

Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Nagyon sok szépet hallottam erről a könyvről, így nem kevés elvárással kezdtem bele.
A borító mutatós, van egy kis olasz bája, főleg mert kisméretű kötetről van szó. Mindössze 332 oldal és a fejezetek is rövidek, mégsem egy szuszra fogyasztható könyvecske. Én legalábbis inkább kóstolgattam, ízlelgettem, mert nem a cselekményen van a hangsúly, hanem magukon a szavakon.
Fülszöveg:
"A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?"
Mikor elkezdtem olvasni, picikét a Zabhegyezőre emlékeztetett. Itt is egy kamaszfiú mesél sajátos stílusban és itt is ennek az életkornak a problémái kerülnek előtérbe. Csakhogy ellenben Salinger könyvévvel, ez a kötet pozitív. Jót akar és ezt értékelni kell.
A stílusa kifejezetten tetszetős. Az olvasó elhiszi, hogy Leo mesél, mintha tényleg egy tizenéves srác csapongó gondolatait és érzéseit olvasná, mégis szép és könnyed. Siklanak a sorok, rengeteg a mutatós mondat, egyszerűen jó olvasni.
A főhős is szimpatikus és a mellékszereplők is rendben vannak. Habár a történet egy évet mesél el, a cselekmény nem kifejezetten hangsúlyos. Persze, akad benne esemény, de nem ezeken a tetteken van a fókusz, hanem Leo gondolatain. Épp ezért ez egy elmélkedős könyv kamasz szemszögből kamaszoknak, ennek pedig tökéletesen megfelel.
"A görög a suliban az, ami kajában a zöldség. Rossz ízű, és csak arra való, hogy segítse a bélműködést, azaz hogy becsinálj a feleltetés napján…"
Leo gondolatai szerintem mindenkinek ismerősek. Mindenki érezte már úgy, hogy a suli felesleges, kereste már helyét a világban és gondolta azt, hogy a fehér megfojtja. A problémák tehát reálisak, a kapcsolatok is azok és a változás is teljesen rendjén van, mert ezt jelenti felnőni, célt találni és ráébredni, az élet nem mindig oszt jó lapokat, de azzal kell játszanunk, amink van.
"Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar halni valami nemes ügyért, hanem, hogy alázattal élni akar érte."
Alessandro D'Avenia tehát megragadta a tinédzser gondokat, megfűszerezte egy kis szomorúsággal és kilátástalansággal, csipetnyi hitkérdéssel és egy leheletnyi szerelemmel. Mikor pedig kész volt a koktél igyekezett finoman tálalni, még színes esernyőt is tűzött a pohár szélére.
A könyv ugyanis egy pozitív löket. Persze tekinthetjük elcsépeltnek a szeresd a világot, használd ki a pillanatokat és ne vesztegesd el az életedet felszólításokat, mégsem éreztem erőltetettnek. Talán mert az író nem akarta lenyomni a torkomon az egészet, csak sugallta, hogy lehetne így is, ez pedig sokkal jobban közvetítette ezt a pozitív üzenetet. Az olvasó így maga dönthet, hogy megfogadja-e az álmodozók tanácsait vagy sem és ez nekem kifejezetten szimpatikus volt.
"A tudatlanság a legkényelmesebb dolog a világon, amit ismerek – a nappalinkban lévő kanapé után."
Összességében tehát nem ez a könyv fogja megváltani a világot, de nem is célja. Csak adni akar, méghozzá jó okkal és jót, egy kis pozitív látásvilágot és rábízza az olvasóra, hogy elfogadj-e vagy sem. Tetszett.
Elsősorban olyan kamaszoknak ajánlom, akik kissé elveszettnek érzik magukat a világban, illetve mindazoknak, akikre ráfér néhány pozitív gondolat finoman könnyed stílusban.

2015. június 16., kedd

SzJG - Barátok

Ez már a negyedik kötet a sorozatból, vagyis már a felénél járok és tekintve, hogy még mindig olvasom, még mindig szórakoztat. Pedig problémám is akadt vele, nem is egy...
Az első gondom a borító förtelmesen sárga színe. Az eddigiekhez képest, számomra ez a mélypont, hiába értékelem a koncepciót, ez bizony túlságosan sárga.
Vastagságra a megszokott négy és félszáz oldalával és ha az olvasó vesz néhány mély lélegzetet, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a nagy konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani. Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség… Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár…
Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság az iskolában, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül…"
Ebben a pár sorban megint minden benne van, amit a cselekményről érdemes tudni. Az előző részhez (Egyedül) képest több a kaland és a konfliktus, ez pedig jót tett a sorozatnak. A napok pörögnek, így az érdektelen információk cseppet sem zavaróak (vagy már kezdem megszokni őket, a hangulatjelekre azonban még mindig fújok...) és a szereplők is formálódnak. Az olvasó egyre jobban megismeri őket, ezzel pedig egyre inkább meg is szereti ezt a balhés osztályt. 
Persze még mindig vannak kevésbé hangsúlyos és továbbra is sarkított figurák, például Robi és Andris, a többiek viszont jóval többet vannak reflektorfényben. Sorra is veszem őket.
Virág olyan kedvesen és aranyosan ostoba, hogy nem lehet nem szeretni. Nagyon tetszett a stílusváltása, még akkor, ha kicsit éles emóról hippire váltani és az, amit ez a váltás hozott. Az új fiújával pedig remekül passzolnak, szerintem jó hatással vannak egymásra és rendkívül viccesek, ezért csak drukkolni tudok nekik. Remélem, a kutyája többet nem lesz átnevezve.
"A neve, merthogy Virág halának kell név (nem is akármilyen), végül Peace lett. Ha így folytatja szegény hal terrorizálását, akkor hamarosan Rest in Peace lesz a neve."
Ricsi az előző könyv óta a szívem csücske. Nagyon kedvelem a beszólásaival és hogy mindig képben van, mi zajlik körülötte, de csak akkor avatkozik bele, ha már nagyon muszáj. (Gondolom, ő sem nagyon bírja cérnával a két főhős hülyeségeit...) Számomra ő a legszerethetőbb figura Virág mellett.
"– Na végre! – rántotta le Ricsi a cipzárját, amivel együtt leszakadt a beragadt tincse is. – Tessék, Kinga, ajándék – nyomta a kezébe."
Dave színfolt volt ebben a részben, mert végre kilépett a kütyüfüggő skatulyából és kicsit több szerepet kapott a telefonáláson kívül.
Zsolti hozta a formáját és ő is többet jutott szerephez, így szintén kilépett a kezdeti skatulyából. Nagyon tetszett, hogy több figyelmet kaptak, más oldalukról is megmutatkoztak és remélem, ez a tendencia folytatódni fog.
Kinga minden őrültsége ellenére a legszükségesebb szereplő. Ha ő nem lenne, Reni ostobasága csillagászati méreteket öltene. Hiába próbálja a narrátor olyan szörnyű személyiségnek beállítani, én nagyon kedvelem a szókimondóságával együtt.
"Andris és Robi a laptopjukon lövöldöztek, Jacques a táblánál amőbázott Gáborral, Kinga pedig a padján ülve egy könyvet bújt. 
– Mit olvasol? – kérdeztem. Felmutatta a borítót. A világ leggonoszabb diktátorai. Hű, remélem, nem tanulni akar belőle."
Arnold egyértelműen a feszültségkeltés miatt van jelen és ez meg is történt. Ezenkívül azonban nem sok vizet zavar és bár nagyon kedvelem, szerintem jobb neki kilométerekre távol Renitől. Sajnáltam szegényt és cseppet sem bántam, hogy azt tette a könyvtárban, amit, mert Reni enélkül is elbénázta volna a dolgokat. Hiányozni fog.
Cortez számomra érthetetlen. No, nem mintha olyan összetett figura lenne, mert egyszerű, mint a faék. Az érthetetlen, hogy mindenki körbeugrálja, mindenkinek ő kell, pedig az égvilágon  semmi megnyerő sincs benne. (Nem, a jó haj és kék szem nem elég, a deszkás cipő meg főleg.) A viselkedése pont olyan szánalmas, mint Reni lénye és a gyávasága cseppet sem menő.  Mert ez a fiú bizony gyáva, sosem meri kimondani, amit gondol és nem mer lépni azért, amit akar. Rettentően gyenge jellem, így még inkább érthetetlen számomra, mi a fenét esznek rajta.
Reni, aki olyan sötét mint az éjszaka, ebben a könyvben kétszer húzott fel. A nyafogását már megszoktam, már kezdem azt is megszokni, hogy egy nyüzüge vakegér, ha fiúkról van szó, de nem tudom lenyelni a hülyeségeit. Játszotta a mártírt, sajnáltatta magát, miközben többször közölték vele a nyilvánvalót, mégsem bírta felfogni és többször az ölébe hullott a nagy lehetőség fülön csípni élete szerelmét, de elcseszte. Ó, nem csak úgy véletlenül kihagyta, hanem szabotálta saját magát. Gratulálok, Reni, szerencsétlenebb vagy, mint Cortez és ez már teljesítmény!
Komolyan, összeillenek. Megérdemelnék egymást, a két gyáva sötét kukac igazán egymásnak van teremtve, csak a világ nem biztos, hogy elviselné, ha együtt lennének...
Gondolom, ebből már látszik, hogy a könyv első számú szerelmi szála cseppet sem tetszik, ahogy Reni és Cortez karaktere sem. Azonban a többiek miatt, hiába csuktam be többször a könyvet, mindig újra kinyitottam. Mert bármennyire is szánalmas és bosszantó ez a "románc", minden más rendkívül szórakoztató. Még mindig körbeleng a nosztalgikus hangulat, még mindig jókat kacagok a poénokon és még mindig szeretem a szereplőket (a főhősöket kivéve), így szívesen olvasom apró-cseprő kalandjaikat.
Szóval nem bántam meg, hogy elolvastam és olvasom tovább is, mert a hibái ellenére szórakoztató. Épp ezért azt mondom, akinek az előző három könyv tetszett, olvassa el ezt is. Aztán majd utána eldöntheti, képes-e tovább elviselni a főhősök nyűglődését vagy sem.

Zene a könyvben:
Nem értem, Reni miért szólta le, ez a szám tökéletes romantikus dalnak. Éljen Ricsi!
Korn - Somebody someone


2015. június 14., vasárnap

A hódítás tíz szabálya

Nyár van, könnyed nyári olvasmány passzol a fagyival hűsöléshez, ez a könyv pedig pont ilyen.
A csábítás kilenc szabálya tetszett, szórakoztatott, így az írónő következő könyvének is bátran adtam egy esélyt.
Habár az eredeti borítók förtelmesek, ezúttal a magyar változat sem nyert meg. A piros ruha tökéletes választás, a háttér azonban valamennyire üti a dolgot és zavar, hogy a hölgy ruhája úgy tűnik, bármikor a bokájánál köthet ki. Igaz, még mindig visszafogottabb az eredetinél, de így is harmadrangú ponyvát ígér.
Négy és félszáz oldalával nem épp vékony könyvecske, mégis gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Amióta a népszerű női magazinban megjelent a hír, hogy Lord Nicholas St. John még a facér férfiak táborát gyarapítja, azóta folyamatosan üldözi őt az összes előkelő hajadon hölgy. Egy időre elutazik, hogy megszabaduljon tőlük, ám ekkor nagy igyekezetében éppen kinek az útjába keveredik? Egy önálló és határozott nő elé, aki ugyanakkor a leggyönyörűbb is, akit valaha látott.

Lady Isabel Townsend egy léhűtő szerencsejátékos nemes lánya. Túl sok titkot őriz, a pénznek viszont valójában nagyon is híján van. Bár már hozzászokott ahhoz, hogy gondot viseljen magára, apja halála miatt ezúttal segítségre szorul: meg kell védenie a kisöccsét megillető jogokat. A jóképű és tájékozott Lord Nicholas megoldást jelenthetne minden problémájára. Ám a ladynek roppant elővigyázatosnak kell lennie, kerülnie kell minden meggondolatlanságot – például, hogy piszkosul, szenvedélyesen beleszeressen valakibe."
Ez a könyv pont az, aminek látszik, egy könnyed romantikus mese és semmi több. Néha azonban pont az ilyen mesékre van szükség, hogy egy kicsit kikapcsolhasson az olvasó agya.
A koncepció hasonló, mint Sarah MacLean előző könyvénél és néhány szereplő, már ismerős is korábbról. Szóval ismét van egy kissé szokatlan vénkisasszony, aki nem is álmodik házasságról és egy gazdag, jóképű úr, aki szintén független kíván maradni. Aztán jön néhány véletlen, pár kisebb kaland, egy kis szócsata majd csókcsata és már nem is olyan taszító a házasság gondolata.
A cselekmény épp ezért kiszámítható, ez azonban nem is baj, mert ettől függetlenül szórakoztató. Mosolyogtató, ahogy a szereplők kerülgetik egymást, bár az írónő megint túlnyújtotta cseppet. Az olvasót tehát semmi sem érheti váratlanul, főleg ha az említett előző könyvet olvasta.
A szereplők is hasonlók és egy kicsit túlságosan egyszerűek. Bennük sincs semmi váratlan, olyan kis könnyed figurák, mint ez az egész romantikus mese. Néha úgy éreztem, ugyanazt olvasom, mint az előző könyvben csak egy kicsit kevesebb csípős fűszerrel, mert itt a főhősök visszafogottabb verbális meccseket játszottak. A többi szereplő pedig csak kedves statiszta volt, mind bájos és aranyos és ezért egyiket sem bírtam megkedvelni, még Rockot sem. Nekem túlságosan mézesmázosak voltak.
Ettől függetlenül szórakoztatóan romantikus ez a mese, kényelmesen bele lehet merülni a kosztümös románcba. Egyedül az erotikus vonal zökkentheti ki az olvasókat.
Tekintve, hogy ez a történet vidéken játszódik, szinte végig egyetlen helyszínen, a korszellemből nincsen sok. Egyedül a ruhák, gyertyák és néhány megszólítás idézi fel a kosztümös hangulatot és ez nem épp sok. Ettől pedig a merev társadalmi koncepciók elveszítik súlyukat. Nehéz átérezni a bajba jutott lányok kitaszítottságát, ha vidék lágy ölén egy szabados külön kis világban élnek. A 19. század tehát csak elnagyolt díszlete a könyvnek, így aki korképre vágyik, csalódni fog. 
A könyv másik "problémája" az elnyújtottsága. Ahogy az írónő nyújtja a románc buktatóit, úgy nyújtja a légyottokat is, így a könyv második fele kissé erőltetettnek hat. Szeret vagy nem szeret évődések és lopott pásztorórák váltogatják egymást a nagy egymásra találás előtt. Túl hosszú.
Erotikus vonalon is úgy éreztem, megint azt olvasom, mint az előző könyvben. Nick és Isabel pont úgy fedezték fel egymást, mint az előző kötet főhősei. Sőt, megkockáztatom, Nick szavajárása kísértetiesen hasonlít a bátyjáéra. Ráadásul most is feleslegesen részletesnek találtam ezeket a jeleneteket. Mintha az írónő meg kívánt volna felelni a borítónak, hogy ha már ponyvát ígér, kapjon az olvasó belőle. Ez pedig szerintem hiba volt, mert a történet egy aranyos, romantikus mese, amiben négy, több oldalas pásztoróra bőven túlzás.
Összességében tehát ez egy könnyed nyári olvasmány. Nem bántam meg, hogy elolvastam, szórakoztatott, de picikét gyengébbnek találtam az előzőnél.
Épp ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik A csábítás kilenc szabályát olvasták és szerették, nekik valószínűleg ez a könyv is tetszeni fog. Aki viszont abban talált kivetnivalót, itt is fog. Ha pedig valaki még nem olvasott volna Sarah MacLean tollából és épp egy kosztümös, romantikus könnyedségre vágyik a nyári hőségben, kezdheti ezzel a könyvvel is.

Kiegészítés:
A lazán kapcsolódó kötetekből már csak egy van hátra, az Eleven Scandals to Start to Win a Duke's Heart, amiben az utolsó testvér, Juliana is párra lel. Valószínűleg ez a könyv is követi a sormintát, mégis kíváncsi vagyok rá. Magyar megjelenéséről nincsenek híreim, talán jövőre várható.

2015. június 11., csütörtök

Bazi nagy francia lagzik

Tegnap este moziban voltam. Államvizsga után kellett valami feszültséglevezető, ünneplő dolog, így a választásom egy francia vígjátékra esett.
Szeretem a francia filmeket, Christian Clavier filmjei pedig zseniálisak, így nagy elvárásokkal ültem be rá és bár nagyon fáradt voltam (mozi előtt Queen B.-vel kávéztunk és majdnem bealudtam az isteni mokkám fölött...) cseppet sem csalódtam, sőt. 
Ez a film zseniális!
Ismertető:
"Claude Verneuil és felesége, Marie katolikus szellemben nevelték fel négy lányukat, Isabelle-t, Odile-t, Ségolene-t és Laure-t. A három legidősebb közülük már megházasodott, szüleik legnagyobb tragédiájára mindegyikük más-más vallású és etnikumú, szefárd zsidó, muszlim arab és kínai férjekhez. A Verneiul szülők mindent megtesznek azért, hogy azt láttassák, elfogadják vejeiket, de nehezükre esik tagadni előítéleteiket: a családi összejövetelek így csupa kellemetlenséget tartogatnak számukra. A házaspár utolsó reménye a legfiatalabb lányukban van, és azt remélik, hogy Laure egy napon majd egy katolikus férfit visz haza bemutatni a családnak. Elkeseredésükben a család régi barátjának agglegény fiát is megpróbálják összeboronálni lányukat. Nem tudják, hogy Laure-nak már van egy választottja, akihez hozzá is szeretne menni feleségül. Amikor Laure bejelenti nekik, hogy választottja katolikus és Charles-nak hívják, a szülők fellélegeznek, és még azt is elnézik neki, hogy a férfi színészként dolgozik. Az első találkozáskor azonban döbbenten veszik tudomásuk, hogy a férfi színes bőrű bevándorló, szülei Afrikában élnek."
Az ismertető ránézésre sokat elárul, de szerencsére nem így van. Ez a film ugyanis jóval több, mint egy szokványos "bazi nagy lagzi" és nem is értem, miért pont ezt a magyar címet kapta.
Az alaphelyzet egyértelmű, konzervatív, katolikus szülők próbálnak megbirkózni multikulturális vejeikkel és az egész család igyekszik nem megölni egymást a nagy családi banzájok során. A vicces konfliktusok és sztereotip megjegyzések tehát borítékolva vannak, mégsem válik a film erőltetetté, sértővé, vagy bugyutává. Talán, mert francia és a francia humorban van valami finomság és báj. Ízlésesen van tálalva a kultúrák és vallások összeütköztetése. Inkább csipkelődésnek vagy kóstolgatásnak mondanám, ahogy a szereplők beszólnak egymásnak. 
A film ezért végig vicces, legyen a néző bármilyen vallású és nációhoz tartozó, garantáltan végigvihogja az egészet. Régen nevettem ennyit. Azonban nem egyedül a szórakoztatás a cél, hanem az üzenet is.
Egyrészt ott a filmben az előítélet, az elzárkózás az idegennel szemben, amit remekül bemutat. Valahol érthető a szülők aggodalma, hiszen a hagyományos családképüktől ez a sokféleség elég távol áll. Ráadásul a bevándorlók elleni hangulatot is tükrözi, ami egyébként teljesen normális reakció. Mert tolerancia ide vagy oda, előbb meg kell ismerni másokat és csak utána lehet elfogadni őket, egyszerűen nem megy zsigerből. Az ellenszenvet tehát jól és emészthetően viszi a vászonra. Ugyanakkor ott a másik oldal is, vagyis az elfogadás. 
a vejek: arab, zsidó, kínai és fekete
Nagyon tetszett, ahogy a szereplők rájöttek, ha egy családhoz akarnak tartozni, mindenkinek engednie kell és amint figyeltek a másikra a zsigeri védekezés helyett, máris egész más lett a helyzet.
Szóval a film megmutatja, milyen ha elítélünk valakit a vallása, bőrszíne, származása miatt és milyen, ha ezt megpróbáljuk elfogadni. Mert a cél mindenkinél ugyanaz, a boldogság és a szeretet nem nézi a külső jegyeket. Ráadásul az ellenszenv és elfogadás nem csupán egyik oldal kiváltsága, hanem kölcsönös dolog és ez szintén remekül átjön a filmből. Mert ebben a családban bizony mindenkinek vannak előítéletei a másikkal szemben, így a harmónia nem csupán egy emberen, hanem mindenkin egyszerre múlik.
Összességében tehát ez egy nagyszerű film remek színészekkel, zseniális szöveggel és történettel. Rendkívül szórakoztató és csupa pozitív nyomot hagy az emberben.
Mindenkinek ajánlom. Ezt egyszerűen látni kell. Zseniális!

A filmről eszembe jutott egy dal: Ska P - Mestizaje
Mert más kultúrák és vallások tiszteletben tartása nem egyenlő a sajátunk feladásával.

2015. június 8., hétfő

Az Elit

Ez a könyv A Párválasztó folytatása és egy kifejezetten kapós kötet, mivel már nagyon régóta vadásztam rá a könyvtárban. Gondolom, ebből egyértelmű, hogy az első rész tetszett és pozitívan álltam a folytatáshoz.
A borító szép, csak kicsit morcos rajta a hölgy, de ez így utólag még passzol is a cselekményhez. 354 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…"
Ez a történet még mindig aranyosan romantikus, ugyanakkor kezd valami kibontakozni a cukormáz alatt.
A verseny folytatódik, ez azonban szinte már csak a lányoknak kiadott feladatokban nyilvánul meg, hiszen mindenki tudja, a herceg szíve kihez húz. Ettől függetlenül mégsem egyértelmű a végeredmény, mert America döntésképtelen.
Egyetlen negatívumot tudok felhozni a könyv ellen, a főhősnő viselkedését. Kifejezetten bosszantó volt, hogy egyik fejezetben Maxon, a másikban pedig már Aspen kellett neki, de ezt még elkönyveltem volna a tipikus szerelmi háromszög számlájára, ha tényleg csak döntésképtelen lett volna. America azonban nem egyszerűen időt kér meditálni, hanem hol ezzel, hol azzal romantikázik és egyszer ki is jelenti, nem tudná elviselni ha a két fiút más lánnyal látná. Ez pedig rettentően felhúzott, főleg mikor kibukott belőle a féltékenység és kedvem támadt ráüvölteni: "America, és te mit csináltál azzal a palotaőrrel a sarokban? Rémlik? Akkor kuss!" Ez a viselkedés egyáltalán nem tisztességes a fiúkkal szemben. Főleg, hogy az olvasó tisztán látja, Maxon a nyerő, Aspen csak a vigaszdíj, akihez mindig menekül a csaj, ha egérutat keres.
Szóval a főhősnő nem volt mindig a szívem csücske és ostobaság alól a szívjóság sem mentség, de a fiúk tetszettek. Aspen mondjuk kap egy fekete pontot, amiért eltűrte America viselkedését, de nem éreztem zavaró harmadik keréknek, talán mert egyre többet szerepelt. Maxon meg, nos, ő továbbra is herceg és továbbra is okos (kivéve ha a főhősnőről van szó), kötelességtudó és végre, végre mégsem tökéletes és ez így tökéletes. Tetszett, hogy be lehetett pillantani a királyi csillogás mögé, és bár birkatürelemmel viseltetett America döntésképtelensége iránt, nem várt a sült galambra.
A többi versenyző hozta a szokásos formát és egy-egy csavartól eltekintve, amelyek mindig megkavarták kicsit az állóvizet, nem okoztak meglepetést. A vetélkedés tehát halad a maga útján, ám a könyv nem merül ki ennyiben.
Az első kötetben épp csak feltűntek a lázadók, itt viszont már jóval több szerepet kaptak. Nagyon tetszett, hogy az írónő végre elkezdi felfedni a világ hátterét, így a naplóbejegyzésekért hatalmas piros pont jár. (Ez azonban csak az írónak szól, mert a kiadó egyedül a végén használt esetükben dőlt betűt, ami pedig mindenhol elkelt volna.) A feltárt múltbéli titkok pedig egy kifejezetten érdekes, disztópikus élt adtak a cselekménynek. Az élt néhány erőszakos momentum hegyezte ki jobban, és ez kifejezetten dicséretes. 
Összességében tehát továbbra is egy romantikus, könnyed olvasmány fokozatosan kibontakozó háttérvilággal és izgalmas cselekménnyel. Teljesen lekötött és a hangulat ismét megfogott, így America viselkedése ellenére nagyon tetszett.
Csak ajánlani tudom. Aki már olvasta az első kötetet, ne habozzon a folytatással, aki pedig még nem olvasta, az vágjon csak bele. Könnyed kis könyv, finom romantikával és csipetnyi izgalommal. Lányok előnyben, hiszen itt egy herceg szívéért folyik a verseny.

Kiegészítés:
Ahogy az első kötetnél megjegyeztem, háromkötetes történetről volt szó. Azért a múltidő, mert időközben lett negyedik kötet is, ami A koronahercegnő címmel mostanában jelent meg hazánkban. Illetve akad hozzá néhány kiegészítő könyv, amelyek közül egy magyarul is elérhető. A Párválasztó történetek címet kapta és kiegészítő novellák és egyéb finomságok szerepelnek benne.
Amint be tudom gyűjteni, már olvasom is tovább, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a herceggel, az országgal, és hogy megtér-e a főhősnő esze.

2015. június 6., szombat

Mozgóképek XXXIII.

Az elmúlt hónapban sikerült kicsit több időt szakítanom filmekre. Egyszer voltam moziban (Danny Collins) és otthon kényelmében is szántam időt négy filmre. Ez a négy film pedig igazán változatos képet mutat mindenféle tekintetben.

A hangok
"Jerry egy igazán kedves fickó, aki némi mentális zavarral küzd. Házi kedvencei igyekeznek őt folyamatosan befolyásolni, ki így, ki úgy. Macskája, Mr. Whiskers a legsötétebb énjét igyekszik előhozni a zavart fiúnak, míg Bosco, a kutyája, igyekszik őt jó irányba terelni."
Ez egy beteg film, de nem a rossz értelemben.
A bemutatója alapján egyértelmű volt, hogy akasztófahumorral játszik és kifejezetten tetszett, hogy a rosszra csábító macska és a kissé naiv de jószívű kutya mutatta be a főhős két énjét. Szóval az alapkoncepció nagyon el van találva, mégis kevésnek éreztem. Sokkal több poént ki lehetett volna hozni belőle (vagy nem kellett volna megnézni az előzetest, ami szinte mindet előre ellőtte) és talán keveset voltak a porondon az állatok, de így is átadta a lényeget. A néző ugyanis tökéletesen tisztában van vele, hogy egy beteg elme víziót nézi és ezt a képi világ remekül támasztja alá. 
Szóval, bár lehetett volna jobb is, összességében elnyerte tetszésemet és bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a fekete humort.

Belle
"A 18. században járunk Angliában. Dido Elizabeth Belle egy angol tiszt és egy rabszolga gyermeke. Az admirális családja természetesen elképed a hír a hallatán és még nagyobb lesz a döbbenet, amikor az úriember visszatér a tengerre, de meghagyja, hogy lányát úgy neveljék, mint egy arisztokratát."
Nagyon szeretem a kosztümös drámákat, így ez a film pont az én ízlésemnek való.
Habár valós eseményeket és személyeket használ, maga a történet fikció, de ez nem von le semmit a bájából. Akad itt minden a társadalmi előítéletektől, a rangon át a politikáig és mindezt egy csipetnyi romantikával fűszerezik meg. A látványvilágra és a hangulatára nem lehet panasz, remekül visszaadja a korszakot és az üzenet is impozáns. 
Nekem nagyon tetszett, és bár a műfajban láttam már jobbat is, mindenkinek csak ajánlani tudom. Kosztümös filmek  és romantikus drámák rajongói előnyben.

Adaline varázslatos élete
"A film a 29 éves Adaline varázslatos életét meséli el, aki egy majdnem végzetes baleset után nem öregszik tovább. A 20. században a lány egy nagy világkörüli utazásba fog, miközben megőrzi titkát. Azonban találkozik egy férfival, aki mindörökre megváltoztatja életét."
Nagyon kíváncsi voltam erre a filmre. Egyrészt Blake Lively miatt (igen, még én is néztem a Gossip Girl-t...), másrészt a történet egyértelmű bájából adódóan.
Be kell vallanom, cseppet csalódtam. Az alapötlet zseniális és nagyon tetszett, ahogy fokozatosan felbontották apróbb képekkel a főhősnő hosszú múltját, mégis eléggé lassúnak találtam. Jóval több kalandozást elbírt volna a múltban és bár a kutya kapcsán remekül érzékeltette a halhatatlanság problematikáját, a végére lecsapta. Romantikus meséről van szó, így nem kellene magas elvárásokat állítanom elé, mégis úgy érzem, egy ilyen remek történetet kevesebb cukorral is lehetett volna tálalni.
Összességében nem volt rossz, de nem is volt maradandó. Azoknak ajánlom, akik könnyed, romantikus filmre vágynak, számukra tökéletes lesz.

Jupiter felemelkedése
"Jupiter Jones (Mila Kunis) éjszaka született, és a jelek az mutatták, kivételesen nagy jövő áll előtte. Ám ez a jövő nem akar megérkezni: a lány hiába álmodozik, csupán vécéket takaríthat. Ám váratlanul megjelenik Caine (Channing Tatum), és mindent megváltoztat. A genetikailag átalakított ex-szuperkatona egyetlen okból jött a Földre: hogy magával vigye Jupitert, akinek genetikus kódja földönkívüli örökséget rejt. A jóslat talán igaz volt. Talán valóra is válik. Ám a világ kibillent egyensúlyát helyreállítani szinte lehetetlen feladat még a kiválasztottnak is."
Őszintén nem tudom, mi ütött belém, amikor erre a filmre vetemedtem. Fáradt voltam, kellett valami, amit este bámulhatok gondolkodás nélkül és nem találtam jobbat. Több mentségem nincs.
Ez a film ugyanis borzalmas. Olyan szinten borzalmas, hogy egy deka pozitívumot nem tudok felhozni mellette. (Nem, nem kedvelem Channing Tatumt és nem, ebben a filmben nem sárkányok vannak, hanem sárkányszerű izék...)  A történet bugyuta, a szereplők klisék a klisék négyzetén, a látvány még elment, de azok a sci-fi elemek fájdalmasak voltak. A légkorcsolyán szétröhögtem a fejemet, a rendőrszerű egység tagjait, mintha egy sci-fi sorozat statisztáiból szedték volna össze és a bürokrácia kifigurázása már lerágott őskövület. A szereplők vagy unalmasak vagy idegesítőek a fő gonosszal az élen, akit lehetetlen komolyan venni és annyira tűnik veszélyesnek, mint egy kölyökpudli. A románc merő unalom és a film vége klisé a hatodikon egy nagy adag porcukros vattacukorral, hogy a néző még émelyegjen is tőle.
Tehát nem tetszett és óva intek tőle mindenkit, mert ez a film gagyi és nem érdemes rá időt szánni.

Értékelés:
Belle                                      ->  9
Adaline varázslatos élete      ->  8
A hangok                              ->  7
Jupiter felemelkedése           ->  4

Zárszónak hoztam egy megkapó muzsikát Adaline életéből:

2015. június 5., péntek

Aldnoah.Zero

Ezúttal egy tőlem kicsit távol álló műfajba tartozó animét hoztam. A mecha ugyanis nem a kedvenc típusom, ez a sorozat pedig elsősorban mecha és másodsorban sci-fi. Azonban, bár általában más jellegű animéket nézek, ebben a műfajban is akad kedvemre való. (Például a Code Geasse zseniális, aki még nem látta, sürgősen pótolja.)
Szóval adtam egy esélyt ennek a friss alkotásnak és igazán kellemesnek találtam.
Olyannyira friss, hogy Kiyokazu Satake mangája 2014-ben indult, még mindig fut, mégis kapott két évadnyi sorozatot. Összesen tehát 24 epizódról van szó két részletre bontva.
Ismertető:
Ebben az alternatív jelenben már nem országok, hanem bolygók között húzódnak ellentétek. A Marson felfedezett idegen technológia, az Aldonah miatt kibékíthetetlen ellentét feszül a marsi telepesek és a Földön maradtak között. Ezt az ellentétet próbálja helyrehozni a marsi Vers Birodalom hercegnője, aki diplomáciai céllal látogat el a Földre. Csakhogy a béke nem mindenki érdeke, így elég egy szikra és már ki is tör a régóta lappangó háborús konfliktus.
Nem érdemes többet elárulni a történet cselekményéről, az alapfelállás ugyanis cseppet sem ismeretlen, csak itt épp bolygók között folyik a harc. Ezért inkább a háttérről és a szereplőkről számolnék be.
A konfliktus háttere adva van, amivel a készítők remekül játszottak. Mind a földi, mind a marsi szemszög be van mutatva és egyik mellett sincs igazán letéve az a bizonyos szavazat. Itt is és ott is akadnak jó és rossz emberek, ahogy mindegyik rendszerben találni kivetnivalót is. Ez pedig nekem nagyon tetszett, ahogy picit leegyszerűsítve megmutatták, mi is a háború.
Habár a történet legelején elég realisztikus a hirtelen kitört káosz, a későbbiekben már nem feszegetik a határokat. (Igaz, az első évad vége zseniális, de erről később.) Ettől függetlenül nagy robotok meg űrcsaták mellett is adnak valamennyit a katona létből és ez dicséretes.
A látványvilágra egyáltalán nem lehet panasz. A grafika szép és bár első ránézésre nem tűnik kifejezetten epikusnak, ahogy a behemót gépek lövik egymást, a csodálatos zenének köszönhetően minden felértékelődik. Hiroyuki Sawanonak jár a vastaps, aki már megint fantasztikusat alkotott. (Ő követte el a Shingeki no Kyojin és az általam imádott Ao no exorcist dallamait is, több referencia nem is kell, ő egy zseni.) 
A karakterek jól felépítettek és itt sem lehet fekete és fehér következtetéseket levonni. Persze akad köztük tipikus figura is, mint a pacifista hercegnő és a belső démonokkal vívódó veterán, illetve a hatalom gyakorlói sem új jellemek. Azonban van két szereplő, akik részletesebb figyelmet igényelnek és akik gyakorlatilag elviszik vállukon ezt a történetet.
Inaho vs Slaine
Az egyik Kaizuka Inaho, aki a Föld narancssárga színében lép a csatamezőre. Egyértelműen intelligens fiú, csak az érzelmi szintje alacsony cseppet és ez néhol megmutatkozik, tovább növelve a konfliktushelyzetet. Azonban említett pacifista hercegnőnk még így is képes némi érzelmet kicsikarni belőle, ahogy kell.
A másik Slaine Troyard, aki a Mars oldalán repül hadba és egyértelműen bele van esve a már említett hercegnőbe. Ő az érdekesebb szereplő, mivel ellenfelével ellentétben érzelmek széles és néhol szélsőséges skáláját vonultatja fel és kifejezetten mély karakter. Számomra ő a legkedvesebb szereplő, mert zseniális, ahogy a különféle hatások befolyásolják és ahogy fokozatosan formálódik. Jóval emberibb figura, mint Inaho.
Igazából engem nem különösebben érdekelt a bolygóközi konfliktus, néhol hiányoltam is a bővebb kibontását a korábbi eseményeknek, amelyekre folyton utaltak. Azonban a két fiú harca mindenért kárpótolt. Hiába gyanús a szerelmi háromszög, nem ez a fő ok a csatára és nincs is igazán kibontva azon kívül, hogy mindketten oda meg vissza vannak a csajért, aki pedig mindegyiküket kedveli. Ők egyszerűen méltó ellenfelek és első találkozásuk óta győzelemre játszanak.
Ahogy korábban említettem, az első éved vége, vagyis a 12. epizód az, ahol kiforr ez a történet. Habár minden néző folytatásért üvöltött (teljes joggal), én nem is bántam volna igazán, ha ott van vége. Az ugyanis hihetetlenül merész húzás lett volna, így viszont a folytatással visszatáncoltak a készítők és a 24. résznél már nem sikerült bemutatni ezt a bravúrt. A manga még fut, az anime azonban meglehetősen lezárt és nem vagyok maradéktalanul megelégedve vele. (Ez van, ha a happy end csak pont annak nem happy, aki már igazán megérdemelné...)
Összességében tehát jó kis anime , izgalmas, fordulatos és gyönyörű zenék vannak benne. Már a két fiú konfliktusáért megéri megnézni.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a mecha műfaját, de nyugodtan kipróbálhatja bárki, ha szeretne bepillantani egy háborúba és különleges karakterekre vágyik. Romantikakedvelők viszont hátrányban vannak, mert ez egy háborús dráma és nem sok idő jut benne a románcnak.

Kedvcsinálónak az egyik dal angol változata:

2015. június 2., kedd

Az őrző

Nem szívesen ítélek meg egy szerzőt csupán egyetlen könyve alapján, sőt, sorozatoknál gyakran adok esélyt a második kötetnek, akkor is, ha az első nem egészen tetszett. Ezt pedig nem mazochizmusból teszem, hanem pozitív hozzáállásból. Remélem, hogy az író fejlődik és remélem, hogy a történet jobb mederbe terelődik a folytatás által. (Volt már rá példa: Karen Marie Moning.)
Szóval adtam még egy esélyt Jamie McGuire-nek is, pedig a Gyönyörű sorscsapás számomra valóban sorscsapás volt. Maga vagyok a pozitivista szemlélet, mert úgy gondoltam, mivel Az őrző fantasy, csak jobb lesz. A könyv végére azonban kifogytam minden optimizmusból, illetve a türelmemből is...
Őszintén szólva, nem értem a borítót. Nincs vele bajom, visszafogott színválasztás és erdei út, mégsem tudom hová tenni. Egyszerűen nem passzol a történethez.
472 lapjával nem tűnik különösebben vastag olvasmánynak, nekem mégis túl hosszú volt.
Fülszöveg:
"A békés Rhode Island-i városban, Providence-ben élő Nina Grey – miközben édesapja halálát próbálja feldolgozni – váratlanul a Menny és a Pokol harcának közepébe csöppen. Eközben megismerkedik Jareddel, aki több egy jóképű srácnál. A fiú titokzatos képességei elterelik Nina figyelmét, ám hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud róla, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz szerelméért, akinek megmentésére született. Elárulja azt a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor a sötétben apja korábbi társai követni kezdik, Nina ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki ellopott valamit a démonoktól. Nina szeretné kideríteni az igazságot, ám közben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van. A kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…"
Hadd tisztázzam már most, ez nem fantasy, még a közelében sincs. Ez a könyv ugyanis egy romantikus giccsparádé, amihez az írónő kiválasztotta a leggiccsesebb természetfeletti lényt (igen, a barokk Puttókra gondolok...), hogy megkoronázza vele a csillám- és nyáltenger aprócska szigetét.
Mielőtt azonban kiadnám magamból a felgyülemlett cinizmust, meg kell jegyeznem, a könyv utolsó száz oldala előtt tényleg úgy gondoltam, hogy az írónő másik könyvénél azért jobb. Aztán Jamie McGuire hozta a formáját a költözünk-szexelünk-esküvő szentháromságával együtt és feladva minden reményemet látványosan szenvedve lapoztam át az utolsó oldalakat.
Ellenérzéseimet néhány kérdést körbejárva tudom a legjobban a összefoglalni és bár igyekszem nem elárulni semmi fontosat (Hah, mintha nem lenne kiszámítható az egész...), azért kisebb spoilerek előfordulhatnak. Lássuk azt a Nagy Barna Medvét, akinek az egészségére mindig inni kell...

Miért nem fantasy?
A fülszöveg a Menny és Pokol ádáz csatáját ígéri, de ad néhányat az említett Puttók közül és egy gagyi démonutánzatot, aztán el is felejti, hogy itt csata van. A történet fantasztikus háttere ugyanis egy szétretusált reklámplakát, amit már elkezdtek lekapirgálni a falról. Semmit sem lehet megtudni a két oldal kapcsolatáról, az angyalok és démonok annyira epikusak, hogy egy kétéves elcsámcsogja őket reggelire. Szóval világfelépítésben az írónő nincs a helyzet magaslatán. Az egyetlen dolog, amit mégis megtesz az az, hogy összeszedi az összes fantasy elemet, ami mozdítható és amit rázúdítva egy férfiemberre még tökéletesebb lesz az álompasi.
Csak néhány példa: Jared erős, fizikai értelemben maga a tökély; szó szerinti ágymelegítőként is funkcionál, mert belülről fűti a puttóvér; szép is ahogy dukál; szinte halhatatlan és olvas az emberlányának érzéseiben.
Ezek a dolgok azonban rengeteg kérdést vetnek fel, amelyek mind meglehetősen problematikusak, de a kutya sem törődik velük. Például: Hogy lehet őrangyal egy halandó? Hogyhogy valaki csak felnőttkorában kap őrangyalt? Nem akkor kellett volna félteniük, mikor megtanult járni és a konnektor megtetszett neki? Mi a fenét csinálnak a démonok a csúnyán nézésen és lopkodáson kívül?
Összefoglalva teljes a káosz az egymásra dobált fantasztikus elemekkel. No, de zavar ez bárkit is? Nem, mert ez nem fantasy, hanem románc a köbgyök alatt...

Miért giccses?
A fantasy elemekkel felturbózott férfifőhős olyan tökéletes férfipéldány, hogy ha létezne a világon, szivárványt hánynék tőle. Főz, lovagias, érzékeny, védelmező, folyamatosan becézi, cipeli a nőjét (komolyan, ha tízszer nem kapta ölbe a csajt, hogy betegye a kocsiba, vagy arrébb rakja, akkor egyszer sem...) és olyan romantikus barokk (Egy Puttótól mi mást vár az ember?) mondatokban ecseteli, mennyire szereti, imádja, csodálja élete szerelmét, hogy az olvasónak minimum esőkabátra, de jobb esetben gumicsónakra van szüksége a nyáltengerben.
Szóval a két főhős hót szerelmes és gügyörészik egymásnak, miközben romantikusan piknikeznek, nyaralnak, vagy csak bámulnak egymás szemébe. De itt nem állt meg az írónő, még Jared családját is ilyen cukormázas mézes csupornak írta le. Hát nem édibébi ez a regény? (NEM!)

Miért bugyuta?
A karakterek miatt. Jared a hősszerelmes annyira giccs, hogy képtelen voltam komolyan venni. Nina a szokványos buta liba, aki szerint az, ha az ember lányát évek óta napi 24 órában megfigyelik és lehallgatják, kifejezetten romantikus cselekedet. Ráadásul az ostoba ötletei (Aki majdnem kinyírja magát egy csavarhúzóval, az tényleg jogosan tart igényt őrangyalra.) agyzsibbasztóak. A drámázása kiakasztott és a férfiak iránt tanúsított viselkedése röviden förtelmes. Manipulatív liba a szentem.
Ryan csak azért kellett, mert szerelmi háromszög nélkül nincs romantikus történet és egy kifejezetten bosszantóan rámenős figura. A könyv cselekménye tehát a románc részletezése és ennyiben ki is merült a dolog. Ja, hogy voltak démonok is? Kit érdekel, ha a főhősnő pasija zéró tapasztalattal is lepedőakrobata...

Összefoglalva tehát ez a könyv egy mézben forgatott vattacukor megszórva egy kis csillámporral, ami nem a kósza angyalok és démonok miatt áll kilométerekre a valóságtól, hanem mert a szereplői és a románc is teljesen hiteltelen. 
Aki tehát giccses szerelmi történetre vágyik a "tökéletes férfival" jó helyen jár, ám aki ennél többet szeretne, az nagyon eltévedt. A könyv végén a fülszövegben is említett "konfliktushelyzetet" ugyanis úgy csapja agyon az írónő, mint egy bosszantó legyet.
Nekem tehát cseppet sem tetszett és most már kijelenthetem, nem kérek több olvasnivalót Jamie McGuire tollából. A stílusa ugyanis cseppet sem fogott meg (egyszerű, tele érdektelen információval és időbeli ugrándozásokkal) és a szerelemről alkotott elképzelései rettentő távol állnak tőlem.

Kiegészítés:
Arra az esetre, ha esetleg valakit mégis érdekel a folytatás, röviden összefoglalom, mire számíthat:
A történet még két kötetben folytatódik. A második rész A jóslat címet viseli és problémát sejtet a gerlepár odújában, míg a harmadik Az éden címmel jelent meg, aminek a borítója is rengeteget elárul, hová tart a giccskarnevál. Maxim kiadó jóvoltából magyarul is elérhetők.

2015. június 1., hétfő

Revulsion - Adam a házibuliban

Ezzel a kis szösszenettel szeretném kifejezni mérhetetlen hálámat AFS-es olvasóimnak.
Rengeteget jelent nekem a lelkesedésetek és a kitartásotok. Nem tudom elégszer megköszönni a sok türelmet és megértést, amit egy ilyen csigatempójú zugíró felé mutattok.
Szóval úgy éreztem, hogy mivel az elmúlt két hónapban egyéb elfoglaltságaim miatt még a szokásosnál is jobban megvárattalak titeket, illene kompenzálnom valahogy. Tudom, egy dupla fejezetnek jobban örülnétek, de sajnos még mindig nincs annyi szabadidőm, mint szeretném, így meg kell elégednetek egy kis csemegével.
Ez a csemege pedig egy nézőpontváltás, mivel úgy vettem észre, az ilyen rendkívüli fejezetek megmozgatják a fantáziátokat. Hanna és Peter után így egy újabb szereplőnek adtam egy kis teret, hogy hallathassa a hangját.
Fogadjátok tehát szeretettel a Revulsion 28. fejezetének átdolgozott változatát Adam szemszögéből:

Házibuli

A házibuli olyan, mint a zsákbamacska. Az ember sosem tudhatja, mire számíthat, mert lehet nagyon jó vagy kifejezetten rossz is.

A legutóbbi buli, amit Greg szervezett, ritka rossz volt. A sör hamar elfogyott, nem maradt más, csak vodka és whisky, ami egyenes úton vezetett a teljes lerészegedéshez. Ha másnap nem kellett volna a jogosítványomért küzdenem, még talán jól is éreztem volna magam. Így viszont csak álltam a kólámmal és bámészkodtam, míg David le nem hányta a cipőmet. Ráadásul még letakarítani sem maradt időm, mert megjelentek a rendőrök, és kitört a káosz. Kénytelen voltam hányásos cipőben hazaszaladni Peterrel a nyomomban, aki mindezt kifejezetten viccesnek találta. Néha nem értem a humorát.

        – Nem túl hangos a zene? – kérdezte Joseph.

Mellettem állt a konyha egyik sarkában, mégis alig hallottam a hangját.

       – Dehogy! – vágta rá Greg vigyorogva, és nagyot húzott a poharából.

Az átható alkoholszagból ítélve, amit árasztott, tudtam, nem sör volt benne. Alig kezdődött el a buli, a házigazda máris be volt csípve, és ez nem volt túl jó ajánlólevél az estére.

Nagyot sóhajtottam, felmarkoltam egy adag pattogatott kukoricát, és a konyhapultnak támaszkodtam. Míg elmajszoltam, felmértem a konyhát a részegedő Greggel, a köré gyűlt srácokkal és néhány lánnyal az asztal túlsó felén, akik kíváncsian pásztázták a nappaliban tolongó tömeget. Nem hittem volna, hogy ilyen sokan eljönnek.

        – Ránk fogják hívni a zsarukat – morgott Joseph mellettem.

Tekintve, hogy az apja a rendőrségen dolgozott, igaz kizárólag az irodában, megértettem felháborodását. Egyszer kapják el, és élete végéig szobafogságot kap.

         – Az erősítővel van a baj – jött a válasz másik oldalamról.

        – Meg kellene nézni – kapott a lehetőségen Joseph. – Adam, tavaly a sportbálon nem te bütykölted meg a hangfalat?

Meglepetten néztem rá. A karburátorhoz értek, a hangszórókhoz kevésbé.

        – Nem, az Peter volt – válaszoltam egy újabb adag kukoricát zsákmányolva.

        – Tényleg, ő hol van? – kurjantotta Greg.

Minél többet ivott, annál hangosabb és idegesítőbb lett. Vállat vontam, és befaltam még egy adag kukoricát. Már nagyon untam, hogy mindenki rajtam kereste. Először Chalotte támadt le gyakorlatilag a küszöbön, aztán meg egy ismeretlen lány, valószínűleg a másik gimiből. Még a srácok is engem faggattak, mintha tudnám, merre jár.

Régebben tényleg tudtam, mert amerre ő volt, ott voltam én is, illetve fordítva. Azóta azonban sok dolog megváltozott. Először én mondtam vissza a közös programokat, mert nem akartam Rafaellel vagy a haverjaival találkozni, aztán meg ő. Már nem lógott együtt velük, mégsem keresett gyakrabban, sőt az utóbbi időben, mintha kifejezetten került volna. Hiába hívtam, nem vette fel, és még anyukám ebédmeghívásait is hárította, és ez meglehetősen gyanús volt. Gimi első évében szinte minden nap nálunk ebédelt, és nem ritkán maradt éjszakára is. Még mindig a szobám sarkában volt a hálózsákja, és a fürdőszobában eggyel több volt a fogkefe.

Greg gyorsan túllépett a dolgon, és addig kacsintgatott és bókolt az asztal túlsó felén álldogáló két lánynak, míg közelebb nem jöttek. A párhuzamos osztályba jártak, a nevüket azonban nem tudtam, de nem is nagyon érdekelt. Olyan lányok voltak, mint osztálytársaim többsége, kihívóak és kacérak, ám amint komolyra fordult a dolog, azonnal továbbálltak. Nem akartam velük kezdeni, nem akartam minden este más lány mellett kikötni, nekem bőven elég lett volna egy, de az az egy legyen csak velem és senki mással.

        – Peter! Hát mégis eljöttél? – kiáltotta Greg kizökkentve gondolataimból.

Olyan lelkesre itta már magát, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha nyakába ugrik, és megölelgeti, de beérte egy kézfogással. Peter vigyorogva nézett rám kérdőn felhúzott szemöldökkel, mire visszavigyorogtam, és vállat vontam. Fogalmam sem volt, mitől csípett be ennyire, de nem is érdekelt. Aztán közelebb jött, és a többieket is üdvözölte. Jó kedve volt, amit már a szeme csillogásából láttam.

Mögötte egy lány toporgott félszegen. Barna haját hátrafogta, így kellett néhány másodperc, mire felismertem. Még sosem láttam ennyire tisztán az arcát, és még sosem tűnt ennyire bizonytalannak. Tekintete a suliban mindig dühösen villogott, és a tartásában is volt valami feszültség, mintha folyamatosan ugrásra készen állna. Most viszont egy kicsit rémülten bámult rám, és szinte elveszett Peter bőrdzsekijében.

        – Szia! – mosolyogtam rá.

Aprót bólintott, amitől csak még szélesebb lett a mosolyom. Ez a lány egy igazi rejtély volt. Nap, mint nap láttam a suliban, mégsem tudtam róla semmit. Sosem tűnt ki, sosem emelte fel a hangját, sosem barátkozott, most viszont újra és újra szembetaláltam magam vele.

        – Hát te, ki vagy? – kérdezte Greg a piától kissé élesen.

        – Mennyit ittál? – kérdezett vissza Peter.

Greg meglepetten pislogott rá. Nem csupán a nyelve, hanem az agya is egyre lassabban forgott. Valahol azonban még meg is értettem értetlenségét, hiszen az a Csodabogár, akit mindenki ismert, biztosan nem tenné be a lábát egy házibuliba, és főleg nem Peter kíséretében.

        – Csak megismered az osztálytársadat. Ő Ann – világosítottam fel.

       – Marks? A Csodabogár? Hú, tényleg sokat ittam – dörzsölte meg Greg zavartan az állát.

A srácok nevetni kezdtek, és ezzel lezártnak tekintették a kérdést, csak Ann állt továbbra is szótlanul kissé gyanakvó tekintettel méregetve minket. Biztosra vettem, hogy nem értékelte a gúnynevét.

       – Adam azt mondta, értesz az erősítőkhöz. Nézd már meg, mert így idő előtt fogják ránk hívni a zsarukat – ragadta meg Joseph a lehetőséget, amint elhalt a nevetés.

        – Kicsit túlzás azt mondani, hogy értek hozzá – válaszolta Peter.

Greg viszont fellelkesült, ahogy a részegség következő fázisába lépett, és mindent érdekesnek és remeknek talált. Josephnek több sem kellett, a házigazda segítségével úgy terelte Petert a nappali felé, mintha attól félne, ha félrenéz, megszökik. A lelkesedése teljes hiányából ítélve, erre jó esély is volt.

       – Ezek szerint, te vetted rá, hogy eljöjjön – léptem Ann mellé.

Meglepve kapta rám tekintetét, amivel a nappali tömegébe olvadt triót követte, mintha nem hinné el, hogy megszólították.

       – Nem éppen, inkább ő vett rá engem – válaszolta.

Kíváncsian mértem végig újra. Nem igazán értettem, miért akarná Peter, hogy eljöjjön, mikor csak húzta a száját, valahányszor megemlítettem a házibulit. Ráadásul ez a lány cseppet sem olyan volt, mint az osztálytársaink többsége. Biztosra vettem, hogy nem hízelgett a meghívásért, és azt sem hittem volna, hogy erre az estére teljesen lazára vette volna a dolgokat. Eszembe jutott sápadt arca és rémült tekintete, amivel a szemtelenkedő Davidet figyelte. Ha akkor nem lépek közbe, biztosan elsírta volna magát. David kétségkívül átlépett egy határt, de ezt egy könnyelmű lány nem vette volna ennyire a szívére.

Ann lehúzta a bőrdzseki cipzárját, és a nappali felé nézett.

       – Rengetegen vannak – jegyezte meg.

        – Hát igen. Bár szinte a felét sem ismerem – mosolyogtam rá.

Visszamosolygott, amitől szinte felragyogott az arca. Kíváncsi lettem, Peter mit látott benne. Kell, hogy legyen valami, különben nem hívta volna el, és főleg nem adta volna kölcsön a dzsekijét.

       – Adam! Gyere táncolni! – hallottam Hanna éles hangját.

Miután a küszöbön leráztam Charlotte-ot, Hanna csípett el, ám ő nem Peter felől érdeklődött, hanem kijelentette, hogy jövök neki egy tánccal. Azt állította, tavaly a sportbálon elszöktem előle, és most ideje törlesztenem. Nem volt más választásom, rábólintottam.

Haboztam. Nem akartam Annt magára hagyni. Nem tartoztam felelősséggel érte, mégis úgy éreztem, jobb, ha figyelek rá, hiszen bármikor feltűnhet David vagy valaki hozzá hasonló.

        – Menj csak! Elvagyok – mosolygott rám, mintha meghallotta volna gondolataimat.

Nem volt több kibúvóm, így bólintottam, és megindultam a nappali felé. Hanna elégedetten terelt beljebb, míg én a tömeget pásztáztam. Szerettem volna visszaküldeni Petert a konyhába. Ha elhívta, maradjon is vele. Hanna azonban nem engedte, hogy rajta kívül bárki másra figyeljek. Úgy pörgött a zsúfolt nappaliban, mintha cseppet sem zavarnák a többiek.

Két dalt is végigtáncoltunk, kezdett melegem lenni. Hanna azonban maga volt az életre kelt energia, alig akarta elengedni a kezemet, mikor pihenőt kértem. Kinevetett, és puhány alaknak titulált, ám én csak felkacagtam, és eloldalogtam a tánctér szélére.

Hanna a maga módján kedves lány volt, de nekem túl sok. Nyughatatlan lélek, és amint visszanéztem rá, láttam, hogy már új partnert talált. Aztán megpillantottam Petert. Charlotte húzta a tömeg közepére egy széles mosollyal. Mielőtt azonban jobban megfigyelhettem volna őket, Eva Temple lépett hozzám.

       – Táncolj velem! – kérte, és meg sem várva válaszomat, már vont is beljebb.

Nem ellenkeztem. Eva volt az egyetlen lány, akivel akár az egész estét végigtáncoltam volna. Általánosban egy ideig szerelmes voltam belé, vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagyok. Olyan szép volt, és annyira megközelíthetetlennek tűnt. Aztán elmondtam Peternek. Rávett, hogy legalább beszéljek vele, ami elsőre szörnyen hangzott, de cseppet sem volt kellemetlen. Eva kedves volt és közvetlen, könnyen összebarátkoztunk, a varázs azonban elszállt. Már nem volt elérhetetlen, így már nem is vágytam rá.

        – Charlotte már megint nagyon tapad – súgta a fülembe, hogy halljam a zenében.

Nem kellett sokáig keresnem, hamar kiszúrtam pár méterre mellettünk. Valóban mindent bevetett, ami csak a rendelkezésére állt. Nevetett, ringatózott, és igazán tapadt.

       – Megmentsük? – kérdezte Eva vigyorogva.

       – Szerintem, megoldja – vigyorogtam vissza.

Igazam lett, Peter már fejtette is le magáról Charlotte hálóit. Sosem jöttem rá, hogyan volt képes ennyire lazán lerázni valakit úgy, hogy utána nem kiabáltak rá kígyót és békát. Én csupán egyszer utasítottam vissza egy lányt, és az majdnem néhány csontom épségébe került.

Charlotte kissé csalódottan nézett Peterre, de amint ellépett tőle, megenyhült, és szinte vidáman tört utat magának a konyha felé.

        – Peter! Erre! – kiáltotta Eva magunkra vonva több tekintetet.

Peter hamar mellettünk termett, és csak kacagott Eva megjegyzésein, mi szerint úgy vonzza a hibbant lányokat, mint méz a darazsakat. Aztán megjelent Greg, és lecsapott Evára.

       – Ha nem jönnék vissza öt percen belül, hívjátok a rendőrséget – súgta Eva, majd hagyta, hogy Greg botladozva a táncoló forgatagba vezesse.

       – Greg teljesen elázott – jegyeztem meg, míg a nappali szélére húzódtunk.

Peter csak bólintott és épp kitért Joseph pohara elől, aki szinte a semmiből tűnt fel mellettünk. A pohár tartalma így a szőnyeg szélére loccsant sötét foltot hagyva.

         – Jó a buli! – kiáltotta. – Kár, hogy kevés a jó csaj!

Meglepve figyeltem, ahogy körbekémlelt, és kritikusan végigmérte a közelben táncoló lányokat. Peter csak nevetett rajta, én viszont nem bírtam megállni szó nélkül.

        – Azért akad bőven szép lány.

        – Például? – kérdezte Joseph felhörpintve a poharában maradt piát.

       – Eva – vágtam rá gondolkodás nélkül.

         – A jégkirálynő – gúnyolódott. – Őt ugyan soha senki nem kaphatja meg.

Peter tovább kuncogott, de nem óhajtott belefolyni a beszélgetésbe, így én folytattam.

       – Az már a te bajod.

        – Mondj olyat, aki elérhető is! – vágott vissza Joseph.

Kedvem támadt rámordulni, amiért ennyire lekezelően viselkedett, de inkább hallgattam. Nem volt értelme folytatni a beszélgetést, mikor egyértelműen más véleményen voltunk.

        – Na, ő csini! – bökött a poharával a tömegre.

Követtem a kiürült pohár által mutatott irányt, és meglepetten szólaltam meg.

       – Hanna? Azt hittem, a múltkori pofon után lemondtál róla.

Peter felkacagott, ahogy neki is eszébe jutott az eset, míg Joseph arca mélyvörösre váltott, ami még a félhomályban is világított. Zavartan dörzsölte meg szabad kezével az arcát, mintha még mindig érezné a lány tenyerének csattanását, és dühösen nézett rám.

       – Hanna kész istencsapása, de a barátnője dögös.

Ismét a táncolókra néztem, és rögtön kiszúrtam az említett istencsapását. Nevetve forgott körbe egy másik lánnyal. Hanna szőke tincseit, hosszú sötét fürtök követték a levegőben, ahogy összekapaszkodva forogtak.

        – Cassy Hall – szólalt meg Peter.

A dal véget ért, így a lányok megtorpantak tovább kacagva. A hangszórókból azonban új zene csendült, és figyeltem, ahogy Cassy kisimította arcára tapadt tincseit. Nem volt rajta semmi különös. Egyszerű farmert és egy fekete pólót viselt, mégsem bírtam levenni róla a szememet. Volt valami a mozdulataiban, vagy az orra ívében, amitől kitűnt a tömegből.

       – Na, őt szívesen ágyba vinném – jegyezte meg Joseph.

A varázs elszállt, és újra a fiúkra néztem. Peter gúnyosan meredt Josephre, és tudtam, mit fog mondani, és azt is, nem lesz benne köszönet. Mielőtt azonban kinyithatta volna a száját, valaki megragadta a karját.

         – Azt ígérted, hazakísérsz! Vigyél haza most! – kiáltott rá Ann, és rángatni kezdte a kijárat felé.

Az arca kipirult, és bár még mindig szinte elveszett Peter bőrdzsekijében határozottnak tűnt.

       –   Mi? Miért? – kérdezte Peter.

Kíváncsian nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy épp megpróbálták arrébb vonszolni kevés sikerrel. Ann azonban riadtan tekintett körbe.

       – Csak menjünk már! – kiáltotta.

        – Mi történt? – szaladt ki számom a kérdés.

Volt valami a rémületében, és abban, ahogy szorította Peter karját, hogy a legrosszabbra gondoljak. Talán David megint szemétkedett vele? Ann azonban teljesen figyelmen kívül hagyott.

        – Ha nem jössz, megyek egyedül! – nézett Peterre.

Valami csillant kék tekintetében az ijedtség mellett. Valami nyíltság, amit nem értettem igazán. Egy hosszú pillanatig meredtek egymásra, mintha szavak nélkül próbálnák megérteni egymást, aztán Ann összerezzent.

Valóban egyedül akart átvágni a tömegen, mintha üldöznék. Peter azonban utánanyúlt, elkapta a kezét, és hátra sem pillantva elindult a kijárat felé. Gyorsan eltűntek az emberhadban.

       – Dilis ez a Csodabogár – jegyezte meg Joseph.

Rápillantottam, és ugyanazt az önelégült felsőbbrendűséget láttam az arcán, amit olyan sok emberen körülöttünk. Mind tele voltak előítéletekkel, mind jobbnak hitték magukat másoknál, és egyikük sem vette volna a fáradtságot, hogy megkérdezzen egy ilyen „dilist” mi a baj. Pedig volt valami baj, ok nélkül nem látszott volna ennyire ijedtnek, és ezt úgy tűnt, csak Peter és én fogtuk fel.

Elegem lett Josephből, így én is utat kezdtem törni magamnak a tömegben. Elég volt a házibuliból is, és ahogy egyik srácból a másikba ütköztem, és egyik lány után a másik simult hozzám, kezdtem úgy érezni, nincs elég levegő. Aztán sötét haj libbent a szemem előtt, és oxigén helyett valami mást kaptam, egy szippantásnyi eperillatot, amitől megtorpantam.

Cassy Hall táncolt előttem. Egyedül volt, de nem úgy nézett ki, mintha ez zavarná. Lehunyt szemmel ringatózott a zenére a körülötte lebegő sötét tincsek védőgyűrűjében. Gyönyörű volt.

Ha csak bámulod, sosem fog észrevenni” – hallottam Peter hangját a fejemben. Olyan könnyedén mondta ki a nyilvánvaló dolgokat, hogy sosem volt lehetőségem ellenkezni. Mégis két nap kellett, mire elhatároztam magam, megszólítom Evát ezzel vágva vissza neki.

Most azonban csak egy lélegzetvételnyi ideig haboztam, hátha sikerül még elcsípnem valamennyit az eperaromából, aztán közelebb léptem, és megérintettem Cassy vállát. Azonnal megdermedt, és kinyitotta a szemét.

      – Szia – nyögtem ki sután.

      – Szia – nézett rám kíváncsian.

A tekintete sötét volt, tökéletesen passzolt a hajához, és őszinte érdeklődéstől csillogott.

       –   Adam vagyok.

Már akkor megbántam, mikor kimondtam, mégsem jutott eszembe semmi más. Sőt, örültem, hogy a saját nevemre legalább még emlékeztem, mert hirtelen azt sem tudtam, mi a fenét művelek.

        – Tudom – mosolygott rám.

A mosolya cseppet sem volt gúnyos, sőt kifejezetten kedvesnek tűnt, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem.

        – Táncolunk? – böktem ki, mikor valaki a vállamnak ütközött, és felfogtam, hol is álltunk.

Cassy mosolya még szélesebb lett, ahogy bólintott, így közelebb léptem hozzá. Könnyedén fogtam meg a kezét, és próbáltam a zenére koncentrálni. Mintha elszállt volna hosszú tincseinek varázsa, egyre sűrűsödött körülöttünk az emberhad. A második dalnál már szorosan egymás mellett mozogtunk. Úgy tűnt, Cassy szívesebben súrolt engem, mint a többieket körülöttünk.

Egy lassabb ütemű számnál átkaroltam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Nem volt tudatosság a mozdulatban, ösztönösen tettem, ahogy a háta mögött egy srác két teli pohárral próbált meg átegyensúlyozni a tömegen. Cassy egy pillanatra a mellkasomhoz simult, aztán bal kezét a vállamra tette. Már készültem elengedni, hogy visszaadjak valamennyit személyes teréből, mikor átkarolta a nyakamat, és rám mosolygott. Olyan közel volt hozzám, hogy ismét éreztem eperillatú parfümjét és a bőréből áradó meleget. Teljes összhangban mozogtunk a zenére, és hol a vállunk, hol a lábunk simult össze, mert nem akartam elengedni.

A tömeg azonban ritkulni kezdett körülöttünk, így már nem volt okunk erre a közelségre, mégsem távolodtunk el. Úgy éreztem, ha megszűnik a fizikai kapcsolat, és elengedem, vége a varázsnak. Cassy mintha hasonlóan gondolkodott volna, amit kósza és könnyed érintései mutattak. Úgy simította tenyerét a karomra, mintha milliószor megtette volna már.

        – Szomjas vagyok – súgta a fülembe.

Meleg lehelete cirógatta a nyakamat, és bár semmi kedvem nem volt elengedni, bólintottam. Éreztem, ahogy egy verejtékcsepp végigszaladt a gerincemen, és Cassy haja is kissé csapzottan tapadt a homlokára. Kedvem támadt kisimítani tincseit, de inkább megadóan hátrébb léptem. Nem tudtam, mennyi ideig táncoltunk a fülledt nappaliban a rengeteg ember között, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet.

Cassy megfogta bal kezemet, és a konyhába húzott. Egy vigyorral mentem utána, és próbáltam levegőhöz jutni.

A konyha meglehetősen rendezetlen volt az asztalon és pulton szétszóródott ropogtatnivalóktól és felborult műanyag poharaktól. A padlón pedig üvegszilánkokat is láttam, ahogy a mosogatóhoz léptünk. Cassy olyan rutinosan vett elő két poharat a szekrényből, mintha itt lakott volna. Aztán megtöltötte őket vízzel és az egyiket felém nyújtotta. Tudtam, ez a búcsú pohár, és ahogy az órámra pillantottam, megleptek a számok. Késő volt.

Cassy előhúzta nadrágja zsebéből a mobilját, és távolabb lépett tőlem, ám még így is hallottam a hangját, mert a hangos zenében kénytelen volt kiabálni. Valakit faggatott, merre van, majd méltatlankodott, amiért úgy tűnt, magára hagyták. Dühösen csapta le a telefont, és pillantott felém.

         – Hazakísérhetlek? – kérdeztem még mindig az üres poharat szorongatva.

Hálásan elmosolyodott.

        – Messze lakom.

        – Nem baj – vágtam rá, és letettem a poharat. – Legalább lesz időnk beszélgetni.

Cassy mosolya még szélesebb lett, ahogy bólintott, és míg elhagytuk a házat, azon kezdtem agyalni, mégis miről kellene csevegnem vele. Az agyam teljesen üres volt, és viszketett a tenyerem, hogy újra a derekára simulhasson, így a dzsekim zsebébe süllyesztettem.

Egy ideig csendben sétáltunk, majd megkérdeztem, kivel jött, és beindult a beszélgetés. Olyan könnyedén csevegtünk először a barátairól, majd sportokról és mandulás süteményekről, mintha nem ez lett volna az első hosszabb beszélgetésünk. Legalább olyan összhangban voltak szavaink, mint tánc közben mozdulataink. Nem akartam, hogy vége legyen. Szerettem volna tovább hallgatni a hangját, nézni a mosolyát, és figyelni, ahogy könnyedén a füle mögé simított néhány sötét hajtincset. Azonban még ennél is jobban szerettem volna átkarolni, magamhoz vonni, hogy érezzem eperillatát és a bőre melegét. El kellett hívnom egy randira.

        – Ott lakom – mutatott egy sövénykerítéssel szegélyezett nagy házra.

Megtorpant, így én is megálltam a repedezett járdán két villanyoszlop között félúton.

        – Köszönöm, hogy elkísértél – nézett rám.

Kihúztam kezemet a zsebemből, és ellazítottam ujjaimat, mintha ezzel elűzhettem volna a feszültséget.

        – Szívesen máskor is – válaszoltam.

Aztán csak bámultam rá bután, miközben azon agyaltam, hogyan bírhatnám még néhány percnyi maradásra. Szerettem volna jobban megfigyelni, hogy elraktározzam magamban az orra ívét, a szája lágy vonalát, sötét szemének kiismerhetetlen színét és a szemöldöke formáját. Olyan volt, mintha nem is egy embert csodáltam volna, hanem egy műalkotást. Minden apróság hozzátett valamit az egészhez, amit hihetetlenül szépnek találtam.

        –  Felhívhatlak? – kérdeztem, és egy kicsit magam is meglepődtem.

Cassy bólintott, így rögtön előhúztam telefonomat, és kissé ideges ujjakkal elmentettem az elsuttogott számsort. Aztán zsebre vágtam a mobilt, és kimondtam az elkerülhetetlent.

         – Jó éjt!

         – Jó éjt, Adam!

Tetszett a nevem csengése a szájában, és ahogy közvetlenül mellém lépett, és felém libbent, gondolkodás nélkül hajoltam közelebb hozzá. Éreztem puha ajkát a szám sarkán könnyedén és lágyan. Eperillata elbódított, és mielőtt eltávolodhatott volna, jobb kezemet az arcára simítottam és visszahúztam. Ujjaim hegye elérte a sötét tincseket a tarkóján, miközben finoman megcsókoltam. Nem mutatott ellenállást, sőt puha ajkai elnyíltak, így felbátorodva folytattam a csókot. Visszacsókolt, és a szívem őrülten dübörgött bordáimon, ahogy egy újabb dologban találtuk meg a teljes összhangot.

A pillanat azonban olyan gyorsan elszállt, mintha csak képzeltem volna, és Cassy kicsusszant a kezemből. Selymes tincsei végigsimítottak a tenyeremen, ami még mindig tartotta arca emlékét, míg én bámultam utána. Gyors léptekkel haladt a járdán, hosszú haja lebegett mögötte, és az egész lány olyan volt, mint valami vízió. Gyors, könnyed és édes, mint a csókunk.

Aztán eltűnt a szemem elől a sövénykerítésnél, így nem volt több okom a járdán szobrozni. Ismét zsebre dugtam kezemet, és sarkon fordultam. Vigyorogva sétáltam haza epres parfümtől megrészegülve.

Záró megjegyzések:
Először is, remélem, hogy tetszett és sikerült egy kis kárpótlást nyújtania a hosszú várakozásokért. :)
Mivel ez az első eset, hogy Adam nézőpontjából írtam, örülnék néhány visszajelzésnek, hogy tudjam, sikerült-e eltalálnom, és visszaadnom az eddig megismert karakterét ebben a formában is.
Harmadszor pedig még tovább kíváncsiskodnék felmérve az olvasói igényeket:
Ha tetszett a nézőpontváltás, és esetleg szívesen olvasnál máskor is hasonlót, írd meg nekem és megfontolom. Érdekel, hogy kinek a nézőpontja ragadott meg jobban vagy esetleg ki az, aki szerinted megérdemelne egy kis extra figyelmet egy fejezet erejéig. Sőt, ha egy konkrét jelenetet, fejezetet szeretnél más megvilágításból újraolvasni, azt is írd meg nekem. Megteheted itt megjegyzésben, AFS-en kritika formájában vagy akár e-mailben (címem a blog legalján), tényleg kíváncsi vagyok.
Aki pedig nem lelkesedik különösebben az ilyen extrák iránt, az se aggódjon, az eredeti történeten ezek semmit sem változtatnak, és az írási tempómat sem befolyásolják.