2015. szeptember 13., vasárnap

Salai kételyei

Beugrottam ennek a könyvnek. Mikor elolvastam a fülszöveget és megláttam, hogy Rómában játszódik, méghozzá a reneszánsz idején és levelekben íródott, rögtön elcsábultam. Imádom Rómát, így minden, aminek kicsi köze van hozzá, érdekel. Csakhogy a mézes madzag egy üres csuporhoz vezetett...
A borító mutatós, bár a gerincén lévő rajzocska lehetne enyhe figyelmeztetés is. 446 oldal és egyáltalán nem könnyű olvasmány. Közel két hónapig rágódtam rajta.
Fülszöveg:
"1501. Róma. A pápai trónon egy kicsapongásairól hírhedt Borgia ül, a hívők lázonganak, a nyüzsgő város tolvajok, orgyilkosok, spionok tanyája – és különös módon megannyi német atyafié is, akik befészkelték magukat a pápai udvarba. Ebben a veszedelmes világban egy feltűnően szép arcú és eleven eszű toszkán siheder nap mint nap leveleket körmöl: Salai, a nagy nőcsábász, konok, hazug tolvaj felkereste firenzei mostohaapját, aki nem is sejti: Salait azzal bízták meg, hogy kémkedjen utána, és a fejleményekről tájékoztasson egy ismeretlen firenzei urat. Egy véres gyilkosság révén mindketten kapcsolatba kerülnek egy különös német társasággal, amelynek tagjai főpapok, bankárok, irodalmárok. Különféle hamisításokkal minden idők legnagyobb forradalmát készítik elő.
Salai felfedezése mindenki számára látható volna – de senki sem akar róla tudomást venni. Túlságosan veszélyes ügy ez a kótyagos mostohaapa számára is, aki bizarr felfedezések kiókumlálásával múlatja az időt, s akit úgy hívnak: Leonardo da Vinci."
Meglehetősen hullámzó volt a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Lelkesen kezdtem bele, de a lendület hamar elfogyott és elkezdtem unni és tologatni az éjjeliszekrényemen. Egyszerűen nem kötött le huzamosabb ideig, így mindig csak egy-két levelet olvastam belőle, aztán pihentettem, néha több napot is. Ugyanakkor voltak pillanatok, mikor az aktuális hangulatomból adódóan szórakoztattak Salai ostobaságai, de sajnos ez volt a ritkább eset.
A helyzet az, hogy hiába Róma, hiába jártam fejben ismét neves terein és macskaköves utcáin, Salai olyan érdektelen és önismétlő tudott lenni, hogy untam. Untam a csapongó gondolatait, a kritikus megjegyzéseit és a részletes beszámolóit, hogy épp milyen fehérnép milyen testrészén legeltette a szemét, vagy épp milyen szolgálatokat tett neki. Levelei tehát tele voltak érdektelen információkkal és a nyomozás is inkább zavaros mondatokból állt, mint valódi feltételezésekből. Ráadásul bosszantott a direkt feszültségkeltés, mikor Salai egy izgalmasabb résznél megszakította az írást, mert éhes volt. Aztán persze a következő levélből kiderült, hogy nem is volt olyan izgalmas az a folytatás, bőven ráért a vacsora után...
A könyv 354 oldala tehát Salai csapongó leveleiből áll, amelyekben visszatérő motívumok vannak, mint a pénzkérés, szexuális életének részletezése, nevelőapja szapulása és az egójának fitogtatása. Salai ugyanis szereti magát okosnak beállítani, pedig nem intelligensebb az átlagnál.
A maradék közel száz oldalon pedig a szerzőpáros Rita Monaldi és Francesco Sorti mentegetőzik és magyarázkodik, miért is követték el ezt a könyvet. Értem és mégse értem.
Teljesen jogos az igény egy elfogulatlan Leonardo da Vinci ábrázolás iránt, hiszen többnyire csak magasztalják a mestert és nem látják benne az esendő embert. Ugyanakkor nem volt teljesen szórakoztató, hogy itt szinte idiótaként állították be. Értem én a paródiát, de mértékkel, mert ez már nekem inkább szánalomra méltó volt.
Salai figurája sem volt épp szimpatikus, bár akadt néhány jó mondata. A fiatal férfiak étel és nők iránti megszállottságával és a felsőbbrendűség érzésével felvértezve azonban gyakran idegesítőnek hatott, akit az olvasó nem sajnál, ha egy sötét sikátorban kicsit elverik.
A főhősökön kívül a többi felbukkanó személy, legyen híresség vagy mezei paraszt (szó szerint értem) hasonlóan gyarló tulajdonságokat kapott. Ebben a könyvben tehát a tudóstól a péken át a pápáig mindenki meglehetősen ostobácska.
A történelmi vonatkozások fel-felbukkantak, szabadon értelmeződtek és átíródtak és így lett a háttér rettentően kusza. A szerzőpáros védőbeszédében ugyan részletesen összefoglalták, hogy mit és miért használtak fel és az elméleteket is végigjárták, de a végeredmény ugyanaz: kutyát nem érdekli. Hiába tudja az olvasó, milyenek a Borgiák, miért szervezkedtek a németek és hogyan állt a török hadsereg, úgyse az ezekről szóló információk ragadják meg a figyelmét két okból. Egyszer mert Salai tálalásában minden annyira hiteles, mint egy lila elefánt, másrészt pedig mert a könyv nem erről szól. Hiába a fülszöveg ígérete egy izgalmas nyomozásra, két szerencsétlen és meglehetősen csóró férfi hazudozásaiban kimerül a dolog. Az eredmény tehát hiteles történelmi tényekkel, vagy a távoli jövőben egy óriásdodók által uralt bolygón is pont ugyanilyen lett volna. Salai jött, agyára ment az olvasónak és lebombázta da Vinci mester hírnevét és pont.
Összességében tehát egy meglehetősen dagályos és unalmas könyv, amelyet akkor lehet élvezni, ha tudunk nevetni egy fütyköse által vezérelt srác botladozásain. Épp ezért nekem nem tetszett, hiába Róma és csak azoknak ajánlom, akik kellő szabadidővel és nagy adag kíváncsisággal rendelkeznek az iránt, milyen is egy történelmi regényparódia.

Legjobb mondat a könyvben:
… már a nagyapám is oly gyanakvó volt, hogy a sírjára a neve alá ezt íratta: „Mi a szart bámulsz?”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése