Távoli órák

Egy újabb könyv Kate Morton tollából. Az első olvasmányom tőle, Az elfeledett kert meggyőzött, hogy érdemes figyelemmel kísérni a munkáit. Nem is haboztam lecsapni erre a könyvre és vártam a megfelelő hangulatot régi titkok feltárásához.

A borító nagyon szép és kifejező, terjedelemre pedig kifejezetten vaskos könyv 536 lapjával.

Néhány elgépeléstől eltekintve, a Cartaphilus Kiadó ezúttal is szép munkát végzett.

Fülszöveg:

"Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt. Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban?"

Tipikus Kate Morton könyv, már ha szabad ilyet mondani két kötet után.

Megvan benne minden, ami az írónő sajátja, a megkapó nyelvezet, a több idősíkon mozgó, mégis szépen láncra fűzött történet, érdekes női karakterek, csipet misztikum, könyvek szeretete és egy szomorkás, mégis szívet melengető hangulat. Egyszerűen jó olvasni.

Szóval cseppet sem bánom, hogy a regényei ennyire hasonlítanak, mert ez nem von le a szememben semmit az értékükből. Abból, hogy pár lap után mosolyogva lubickolok a kifejező mondataiban, hogy akkor is élvezettel szedegetem az elejtett morzsákat, mikor tisztán látom a titkot a háttérben és kíváncsian váltok egyik idősíkról a másikra. Morton aprólékos precizitása mindig lenyűgöz. Rengeteg munka van a könyveiben, mert minden picurka dolognak jelentősége van és kapcsolódik ezer másikhoz. Mert a karakterei összetett figurák, akiket nem olyan könnyű megítélni. Talán mert emberiek és az ember nem egyszerűen jó vagy rossz, hanem hol ilyen, hol olyan. Ráadásul a soraiból kitűnik, mennyire szereti a könyveket, mennyire élvezi az írást és ezt mindig különösen értékelem.

Gondolom, ennyiből már látszik, hogy kifejezetten kedvemre való a Kate Morton koktél és ezt a könyvét is szívesen olvastam, akár éjszakába nyúlóan is, hiába zsibbadt el a karom féltégla méretéből adódóan. Egy kis részletezés azonban sosem árt.

Ebben a könyvben az alaphanglathoz hozzátartozik egy kastély kissé sejtelmes és borongós légköre. Ki ne szeretné a kastélyokat? Én is imádom őket, ha lehetőségem adódik rá, tüzetesebben meg is nézem őket és bár nem hallottam még az ősi falakban zengő távoli órák dalát, épp elég élénk a képzelőerőm, hogy például egy lépcsőn felkapaszkodva eltöprengjek, vajon hány száz láb koptatta eddig ugyanezeket a fokokat. A helyszín tehát hamar megfogott és a szereplőket is érdekesnek találtam.

Morton ezúttal s nőket állított a középpontba. Edith szimpatikus főhős könyvmolyságával és  romantikus gondolataival, mégis az anyjához fűződő kapcsolata volt az, ami igazán megfogott. Az írónő mindig nagy hangsúlyt fektet az emberi kapcsolatokra, a családra és a szeretetre és talán ezen a szálon bontakozott ki leginkább a dolog. Jó volt olvasni a kapcsolatuk alakulását.

A Blythe nővérek figurái kifejezetten titokzatosak voltak és csak a végére állt igazán össze a személyiségük. Tetszett, hogy Juniper kicsit háttérbe szorult az ikrek mellett, mert így jobban működött a miszticizmus, ami körbelengte. A férfi szereplők ezzel szemben, a futottak még kategóriába estek, hiába fúrta az olvasó oldalát Thomas iránt a kíváncsiság. Morton világaiban azonban csak a nők kaphatnak igazi reflektorfényt.

A két idősík a '90-es évek és a második világháború időszaka, de most sem a korképre helyeződik a hangsúly. A háború csak itt-ott bukkan fel, mint egy ételjegy a légópince padlóján, miközben hadi híreket duruzsol egy recsegő rádió. Szóval cseppet sem háborús regény, hanem családtörténet. A családokban pedig mindig akadnak titkok, amelyeket fel lehet tárni.

Meg kell még egyszer említenem a sorokból áradó betűszeretet. A szereplők nagy része író, még ha csak az asztalfióknak ír is. A főhősök kifejezetten könyvmolyok és egy könyv áll minden titok, baj, öröm és bánat mögött. Ez a könyv a könyvben érzés pedig sokat dob az olvasási hangulaton.

Összességében egy újabb jó könyv Kate Morton tollából. Tetszett és bátran ajánlom az írónő rajongóinak és azoknak is, akik még nem olvastak tőle. Határozottan megérdemli a figyelmet.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Végtére valamennyi könyvtáros felesküdött rá, hogy minden egyes könyvet összehozzon egyetlen igaz olvasójával."