2015. október 25., vasárnap

A vér éneke

Voltak elvárásaim ettől a könyvtől, nem is kevés, talán ezért nem éreztem lenyűgözve magam.
A borító kifejezetten mutatós és vastagságra is csinos darab 656 lapjával. Külsőségekre tehát nem eshet panasz és meglehetősen jó ajánlólevéllel érkezett hozzám.
Egyrészt kalandos fantasy és szeretem az ilyesmit. Másrészt nagyon sokan dicsérték és harmadrészt Fumax Kiadó követte el, akik munkájára eddig nem esett panaszom. A léc tehát kifejezetten magasan állt.
Fülszöveg:
"Vaelin Al Sorna apja legfőbb hadúr az Egységes Királyság uralkodójának szolgálatában. Mindössze tízéves fiát magára hagyja a Hatodik Rend kolostorának vasrácsos kapujánál. A Rendben árva gyermek módjára nevelkedő és jogos örökségétől megfosztott fiú meggyűlöli apját.
A rendtestvérek Vaelint és társait kegyetlen kiképzésnek vetik alá, ahol a sikertelenség következménye sokszor a halál. Megtanulnak viszont lovakkal bánni, kardpengét kovácsolni, életben maradni a vadonban, és nem utolsósorban embert ölni. Társául egy taszító küllemű, ám annál vérszomjasabb kutya és egy meglehetősen szeszélyes természetű ló szegődik, aki hősünket tűri meg legkevésbé a hátán.
Ekkor kezd el munkálni benne a vér éneke, egyfajta különleges képesség, amely segíti és vezérli útja során.
Miután kiképzése véget ér, a hírnevet és rengeteg sebet szerzett fiú a király befolyásának hálójába kerül, Hite és lelkiismerete ellenére, képességei végső határát feszegetve. Az őrült vagy lángész Janus király által kirobbantott igazságtalan háborúban tipródva Vaelin próbál az őt övező gyűlölet ellenére minél többeket megóvni, függetlenül attól, melyik oldalon állnak. Uralkodója hódítani küldte, de számol-e a háttérben munkálkodó erőkkel és Vaelin igazi céljaival?"
Hollóárnyék-trilógia első kötete vagyis, ha úgy tetszik, ez csupán egy történet alapozása. Erre épülnek majd a következő könyvek, így nem meglepő, ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektet ezekre a kiindulópontokra. Mégis számomra ott kezdett el rezegni az említett léc, mikor 50, majd 100 oldal után sem kötött le a történet.
Nem mondanám, hogy unalmas, de olyan lassú tempóban bontakozik ki, hogy alig volt türelmem kivárni. Általában nem szokott zavarni a visszafogott tempó és ilyen terjedelem mellett minden adva volt a hosszú bevezető építkezéshez, de most valahogy úgy éreztem, egy helyben toporogtunk.
A főhős persze cseperedett magasságra, szélességre, harctudásra és élettapasztalatra, de ez önmagában kevés. Apró-cseprő kalandjai mellett ugyanis alig bontakozott ki nem hogy a világ, de a Rend sem, amelyben élt.
A léc tehát akkor kezdett el vészesen rázkódni nálam, mikor kreatív hónapnevek ide vagy oda, 250 oldal után sem tudtam semmit a Hitről attól függetlenül, hogy követni kell és aki nem teszi, az a Sötétséget szolgálja. Egyszerűen nem állt össze a világ. Zavaros volt a királyság, a szomszédsága és a mindent átható vallás. Tudom, a főhős a könyv nagy részében gyerek, nem várhatok tőle mélyreható teológiai tanokat, de mégis. Elvártam volna, mert egy rendben élt és a rend szabályait követte, legalábbis elméletben. Gyakorlatban edzett, megcsapkodták kicsit nádpálcával, evett, aludt, megint edzett és kezdődött minden előröl. Ez rendben is volna egy mezei kiképzőtáborban, na de egy speciális gyilkosokat kiképző vallási szekta berkein belül olyan kevés mint hóban a hupilila.
Adva van tehát cirka 300 oldal bevezetés és az olvasó még mindig nem tudja eszik-e vagy isszák azt a hitet. Ehhez hozzájön, hogy a főhősön kívül a mellékszereplők is nagyjából ennyire képesek kibontakozni az olvasó előtt. Tudni lehet, ki jó íjászatban és ki jó lovaglásban, de a személyiségük néhány elejtett megjegyzésen kívül nem bontogat szárnyakat.
Vaelin karaktere ezzel szemben végig hangsúlyosan tetszeleg. Miatta pedig le is esett az a bizonyos léc. Nem sikerült megkedvelnem a srácot, talán mert Anthony Ryan mindent elkövetett, hogy szerethetővé varázsolja. A tudatos "hibái" (nem ő az ügyeletes szépfiú, folyton nehéz helyzetekbe rángatja magát és nem ő a kiképzőtábor strébere) ellenére Vaelin bizony tipikus jó fiú. Az a faja, aki mindig helyesen cselekszik, csakhogy ez egy izgalmas fantasy regényben nehezen kivitelezhető, így a sors egyengeti útjait és minden szorult helyzetből kirángatja valami kisebb csoda. Önmarcangoló katonánknak tehát makulátlan a lelke, így viszont a tépelődés eléggé nyafogásízű.
A varázslattól nem vártam sokat, így itt nem is ért csalódás. A mágia kiskanállal van adagolva és bár itt is meglehetősen ködösek a részletek, ez cseppet sem zavaró. Ennél a vonalnál érezhető a bevezető, kedvcsináló jelleg.
Ami magát a cselekményt, vagyis a fő konfliktushelyzetet illeti, az udvari intrika nem hatott meg, de a családi múlt felgöngyölítése már jobban érdekelt. Kár, hogy utóbbi szintén csak bevezető jelleggel mutatkozott meg. A kötet záró csattanója pedig, nos nem tudtam, hogy ki a hunyó, de annyira nem is érdekelt, mert a csigatempójú utazáson elvesztettem iránta az érdeklődésemet.
Összességében tehát nem hozta elvárásaimat, ám mielőtt valaki azt hinné, nem jó a könyv, megismétlem, nagyon magasan állt az a léc. Egyszerűen túl sokat vártam tőle.
Épp ezért bátran ajánlom fantasy rajongóknak, főleg ha kedvelik a komótosan kibontakozó cselekményt és inkább a jó fiúkkal szimpatizálnak.

Kiegészítés:
A trilógia második kötete, A várúr már elérhető magyarul. A befejező részre, Queen of Fire azonban még várni kell hazánkban. A második résznek valamikor adok egy esélyt, de óvatos leszek az elvárásokkal.
Apró megjegyzés a végére: bármennyire is tetszenek a rajzos borítók, azért az eredeti, angol köntös jóval csinosabb, legalábbis az első két köteté.

2015. október 17., szombat

Bíborhegy

Filmünnep van, az ilyen alkalmakat pedig meg kell ragadni. Szóval, aki teheti, gyorsan menjen moziba, mert vasárnapig jóval olcsóbbak a jegyek!
A helyzetet kihasználva Applequeen barátommal tegnap este megnéztük a Bíborhegyet. Én választottam ezt a filmet több okból. Egyrészt az előzetes alapján megfogott a látványvilág, másrészt szeretem a kosztümös filmeket és a kísértetes történeteket. Harmadrészt elcsábultam a nagy nevektől. Guillermo Del Torro egyik filmje (A Faun labirintusa) talán az egyik legnagyobb filmélményem volt, így kíváncsian figyelem a további munkáit. Mia Wasikowska általában érdekes filmekben kap szerepet és Tom Hiddleston, nos, őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Szóval épp elég számomra vonzó momentumot találtam, hogy érdeklődéssel várjam ezt a filmet. Ismertető:
"Egy családi tragédiát követően az ambiciózus írónő hányódik a gyerekkori barátja iránt érzett szerelem és egy rejtélyes idegen csábítása között. A múltja szellemei elől menekülve kiköt egy házban, amely lélegzik, vérzik és emlékezik."
A besorolás nem épp szerencsés. A 18-as karika két vonatkozást leszámítva (mindkettő csupán a film végén bukkan fel) nem feltétlenül indokolt. No, nem azt mondom, hogy nincsenek benne "csúnya" dolgok (A szellemektől eltekintve.), csak már olyan sok a megengedett erőszak és nemiség a 16-os karikás filmekben, hogy hozzájuk képest ez a felnőtteknek szóló mese cseppet sem üt. Ami pedig a műfaját illeti, még a rendező is úgy gondolja, nem igazán horror.
Guillermo Del Torro egy interjúban megjegyezte, hogy ez egy gótikus szerelmi történet kísértetekkel fűszerezve. Csakhogy erre nincs külön kategória, és ha kísértetek meg gyilkosság, akkor nyomják is rá a horror bélyeget. Tehát, ha valaki borzongani és rémüldözni szeretne, ne ezt a filmet válassza. A véres jelenetek ugyanis inkább viccesen szórakoztatóak, mint rémisztőek. A fél moziterem végigkacagta ezeket.
Igen, felmerül a kérdés, hogyan lehet nevetgélni, mikor csontos, aszott szellemkezek tapizzák az ember vállát? Hát úgy, hogy ezek a visszajáró lelkek inkább sajnálatra méltók, mint rémisztőek, míg néhány nagyon is élő figurától lúdbőrzik az ember háta. Attól ugyanis, hogy valami csúnya, nem feltétlenül rossz is. A kísértetek ráadásul ebben a filmben mellékszereplőkként vannak jelen. A főszál valójában a románc.
Ez a románc rettentően szokványos és olyan kiszámítható, mint egy első osztályosoknak íródott matekpélda. Mindent tudtam előre, így semmi meglepetés nem ért. Leszámítva a tényt, hogy Tom Hiddlestonnak remekül áll a görény szerep. Mármint néztük a filmet és közben azon kuncogtunk: "Jé, ez Loki!
Tenyérbemászó, álságos és tele van hátsó szándékokkal. Az a fajta, akire még a hörcsögömet sem bíznám megőrzésre, valahogy mégsem lehet ellenállni neki. A női nézők többsége tehát értheti, hogy az egyébként intelligens főhősnő miért olyan buta, hogy hagyja magát elbájolni. Ennek a pasasnak egyszerűen nem lehet ellenállni és kész. Ránézésre nem nagy szám, de megszólal és vége, ő Loki, Loki pedig átcsesz a palánkon és a végén akkor is megbocsátasz neki. Kétségkívül karizmatikus.
A színészek tehát jól hozzák a szerepüket, a cselekmény szörnyen kiszámítható és a szellemektől sem fog senki sikoltva elszaladni. Ez értékelési szempontból eddig egy közepes, de van valami, ami feldobja kicsit.
A látványvilág zseniális. Az előzetes semmi ahhoz a vizuális orgiához képest, amit ez a film mutat. A színek élénkek, még a szürke és fekete árnyalatok is. A hangulat, ami árad belőle kissé melankolikus és kissé szürreális, míg a kosztümök mesések. A leggyönyörűbb azonban a kísértetház. Igen, lyukas a tető, sok a bogár, hideg és dohos, de akkor is gyönyörű. Ez a kísértetház egy mintapéldány arra, hogyan képzeli el az ember azt a helyet, ahol szívesen bolyongana annak ellenére, hogy szellemekbe botolhat. A képi világ akkor is beszippantja a nézőt, ha a cselekményt nem találja érdekesnek. Engem legalábbis odaszögezett a székhez, pedig gondolatban előre mondtam, mi lesz a következő jelenetben.
Összességében tehát ez egy mese felnőtteknek. Van benne minden a kastélytól, a nem épp szőke hercegen át a tragikus szerelemig és kiszámíthatósága ellenére szórakoztató. Néhány poén tökéletesen van időzítve.
Le nem nyűgözött, de tetszett. Már a látványvilágért megéri megnézni. Azoknak ajánlom, akik szeretik a kosztümös kísértetmeséket és a tragikus románcot. Darabolós horrorok kedvelői azonban csalódni fognak.

Hát nem gyönyörű?

2015. október 16., péntek

Revulsion - Cassy elhatározása (2. rész)

Folytatódik a születésnapi ünneplés Cassy nézőpontjának második felével.
Remélem, érdekesnek találjátok és meghozza ennek a különleges és számomra picit hihetetlen alkalomnak a fényét. Mikor feltöltöttem az első fejezetet, nem hittem volna, hogy egy ilyen hosszú utat fogok megtenni vele. Azt pedig főleg nem gondoltam volna, hogy évekkel a kezdet után még mindig ugyanolyan lelkesedéssel fogják olvasni.
Szóval, kedves olvasóim, ez bizony nem sikerült volna nélkületek. Nagyon sokat jelent nekem a kitartásotok és az a rengeteg kedves megjegyzés, amelyeket nekem küldtetek bármilyen formában. Köszönöm! :)

Cassy elhatározása (2. rész)


A meccs véget ért és ideje volt eltűnnöm a tömegből, mielőtt valaki felismert volna. Nem akartam több pletykát, láthatatlanná válni azonban mégsem volt olyan könnyű. Szakértői segítségre volt szükségem.

- Ann, segítesz nekem? – kérdeztem.

Kék szeme ismét meglepetten villant rám, mintha minden mondatom összezavarta volna, mégis bólintott. Nem volt idő magyarázkodásra, így azonnal megragadtam a kezét és felpattantam. Célirányosan és gyorsan törtem utat a mozgolódni kezdő nézőtéren és úgy húztam magam után Ann-t, mint egy játék babát. Nem ellenkezett, keze erőtlen volt a tenyeremben. Csak az ajtónál kellett kissé jobban megrángatnom a karját, mert egy pillanatra mintha meg akart volna állni.

A folyosók még üresek voltak, így kihasználva az alkalmat, gyorsan besurrantam az első szimpatikusnak tűnő terembe és húztam magam után Ann-t is. Bezárkóztunk és mivel nem akartam kimutatni idegességemet, a járkálás helyett felpattantam az egyik pad tetejére. Lábam azonban önkéntelenül is mozgásba kezdett előre és hátra.

El kellett terelnem a figyelmemet, de a terem unalmas volt, mint minden suliban. Az egyetlen dolog, amit figyelhettem, a szürke pulóveres lány volt, aki félszegen álldogált előttem. Elveszettnek tűnt, és ha kicsit nagyobbak lettek volna az árnyékok és mozdulatlan marad, akár a falba is belesimulhatott volna. Egyértelműen a legtökéletesebb társat választottam a rejtőzködéshez.

- Szerinted feltűnő vagyok? – kérdeztem.

Jól jött volna néhány tanács, a háttérben meghúzódás ugyanis nem az én műfajom volt. Nem igazán kerestem a figyelmet, mégis mindig a középpontjában találtam magam. 

Ann gondolatai egyértelműen máshol jártak, mert értetlenül pislogott rám.

- Mármint a ruhám – folytattam és leugrottam a padról.

Nyomatékot adva kérdésemnek tettem egy fél fordulatot előtte, hogy rendesen végigmérhessen.

- Ez a rózsaszín elég merész – szólalt meg

- Igazad van, de csak ezt találtam a szekrényem alján. Nem akartam olyan ruhában jönni, amit gyakran hordok.

Újra végigpillantottam magamon. Anyukám bő pulóvere valóban túlságosan élénk volt és ez cseppet sem segített az elvegyülésben.

- Cseréljünk pulcsit! – jött hirtelen az ötlet. - Csak ma délutánra. Túl feltűnő vagyok ebben.

Ann úgy nézett rám, mintha a veséjét kértem volna el. Vagy nagyon ragaszkodott szürke pulóveréhez, vagy még soha semmit nem kértek tőle kölcsön, ám ebben erősen kételkedtem.

- Kérlek! – tettem hozzá.

Megadóan sóhajtott és kibújt pulóveréből, így én is azonnal megszabadultam az enyémtől. 

- Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan a kellemesen puha szürke pulcsiban.

- Nincs mit.

Ann teljesen elveszett a rózsaszín ruhadarabban, mégis jól állt neki. Már nem a tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta és már nem tudott volna az árnyékok közé simulni.

Magamban számoltam a másodperceket és épp annyit vártam, hogy biztos legyek benne, már mindenki végzett a zuhannyal, mikor kikémleltem a folyosóra. 

- Az öltözők ezen a folyosón vannak, ugye? – kérdeztem.

- Igen, a tornaterem felé.

Már egy lélek sem járt erre, végre akcióba léphettem, így kiléptem a teremből. Célirányosan haladtam az öltözők felé és Ann készségesen jött a nyomomban. Mikor néhány megkésett szurkolóba botlottunk, tökéletes álcámnak köszönhetően rám egyetlen pillantást sem vesztegettek. Útitársamat viszont végigmérték, ezért még hálásabb voltam a pulóvercseréért.

- Szerinted, melyik csapat, melyik öltözőben van? – kérdeztem az ajtók előtt megállva.

Ann vállat vont, így kénytelen voltam megérzéseimre hagyatkozni.

- Szerintem, ebben lesznek – léptem a fiúöltöző ajtaja elé.

Nem feltételeztem, hogy átengednék a saját öltözőjüket az ellenségnek, mert mi sem tettük ezt soha.

- Te mész előre, hogy ha tévedünk, ne bukjak le – közöltem a haditervet.

- De ez egy öltöző!

Ann hangja éles volt és kissé rémült, engem azonban cseppet sem érdekelt.

- És?

- És bármilyen meglepő, az öltözőben öltözni szoktak.

Úgy mondta, mintha nem tudnám, mi egy öltöző funkciója.

- Ne izgulj, a fiúk gyorsabban átöltöznek, mint a lányok! – nyugtattam meg.

- Én ide akkor sem megyek be – makacskodott.

Nem értettem, miért csinált ilyen nagy ügyet belőle, főleg mert biztosra vettem, hogy akadt valaki az ajtó túloldalán, aki nem volt számára közömbös. Nem tűnt sportrajongónak, ezért nem volt nehéz kitalálni, mi vonzotta a meccsre.

- Azt mondtad, segítesz – próbáltam hatni rá.

Semmi kedvem nem volt pont a sulim kosárcsapatának magyarázkodni. Főleg mert korábban két srác is randira hívott közülük és mindkettőt visszautasítottam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, így olyan lett volna, mintha egyik rokonommal randiztam volna és biztosra vettem, hogy megmérgezte volna a barátságunkat.

Mintha csak megérezték volna, a lányöltöző ajtaja hirtelen kinyílt és két számomra túlságosan ismerős alak lépte át a küszöböt. Nem volt idő tovább vitatkozni.

- Francba! – mordultam fel, aztán feltéptem a fiúöltöző ajtaját, egyszerűen belöktem rajta Ann-t és utána siettem.

Hiába csaptam be magam után az ajtót és láttam rögtön, jó helyen voltam, nem lettem nyugodtabb. Darren ugyanis azonnal hozzánk lépett és neki sem volt kedvem magyarázkodni.

- Ann, szia, örülök, hogy eljöttél! – mosolygott melegen az előttem szobrozó lányra.

Ann azonban csak kukán bámult rá és az arcszíne legalább olyan élénknek tűnt, mint a rózsaszín pulóver. Kissé rosszul éreztem magam, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztam. Lehet, hogy Darren volt az, akit olyan lelkesen figyelt a pályán?

- Szia! – álltam a kosárcsapat kapitánya elé.

- Cassy? – lepődött meg, vagyis az álcám megállta helyét.

Mielőtt bármit mondhattam volna, David füttyentve lépett hozzánk.

- Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte és a mosolya olyan önelégült volt, hogy kedvem támadt beverni a képét.

Nem volt különösebb bajom vele, bár jóban sem voltunk. Csak pár szót váltottam eddig vele, most mégis meg akartam ütni. Valami határozottan nem volt rendben velem. A feszültség péntek este óta nőtt bennem és már nagyon kikívánkozott.

- Biztosan gratulálni jöttek – szólalt meg Josh.

Az ő mosolya is önelégült volt, így neki is szívesen behúztam volna egyet. Sőt, úgy éreztem, a világ összes fiúja megérdemelné, hogy bemossak nekik egy nagyot, amiért felelőtlenül csókolóznak, könnyelműen elkérnek telefonszámokat és utána csesznek felhívni.

- Részben – morogtam.

- És pontosan hogyan is szeretnél gratulálni, cukorfalat? – provokált tovább David.

Sosem szerettem, ha becéztek és hiába pillantottam körbe, Adamet nem láttam, így a bennem dúló feszültséget csak a jelenlévőkre tudtam zúdítani.

- Ki mondta, hogy neked akarok gratulálni, cukorfalat? – vágtam vissza.

Riposztom azonban nem hogy meghátrálásra késztette volna őket, hanem további hergelésre. Kinevettek és David folytatta bosszantásomat.

- Harapós a kicsike – jegyezte meg.

Kezem ökölbe szorult és csupán azért nem ütöttem meg, mert egy hang teljesen kizökkentett.

- Cassy?

Adam mintha a semmiből került volna elő. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban pedig ott állt előttem farmernadrágban, pólóban és göndör, barna hajtincsei víztől csillogtak. Hiába voltam rettentően dühös rá, hiába akartam üvöltve kérdőre vonni, a gondolataim elárultak. Amint a szemébe néztem, csak arra tudtam gondolni, milyen puha az ajka. Már nem akartam verekedni, bár még mindig úgy éreztem, képes volnék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy még egyszer megcsókoljon.

- Szia! – motyogtam.

Mióta szoktam motyogni? Nem értettem magamat. Mielőtt azonban visszanyerhettem volna határozottságomat, Fred kilépett a zuhanyzóból. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy fülig elvörösödjön és ijedten kapjon a dereka köré tekert törülközőhöz. Ha Adam nem engem nézett volna még mindig, jót kuncogtam volna rajta és Ann látványos zavarán. Úgy kezdte ugyanis a padlót bámulni, mintha az élete függött volna tőle. Talán mégsem a kapitány, hanem Fred volt az, akit a pályán éberen figyelt?

- Ha pár perccel korábban jöttök, még jobbat is láthattok – jegyezte meg David.

- Ne kérkedj Darren nevében! – vágta rá Josh.

A fejemet csóváltam, amiért ilyen gyerekesen cukkolták egymást, de ahogy Adam felkacagott, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek együtt vele. Fred alulöltözött belépője oldotta kicsit a köztünk vibráló feszültséget.

- Na, menjünk! –indítványozta Josh.

Ann végre befejezte a padló bámulását és érdeklődve pislogott körbe. Nem akartam Adamet bámulni, így inkább őt figyeltem.

- Hé, lajhárok! Mikor jöttök? – állt meg Josh az ajtóban.

- Öt perc! – kiáltotta Fred a szekrények közül.

- Majd utánatok megyek – mondta Adam.

A szívem ugrott egyet a hangjára és az abban csendülő ígéretre. Örültem, hogy nem kellett erővel rávennem egy beszélgetésre. Azonban még mindig nem voltunk kettesben, főleg mert Peter is csatlakozott hozzánk.

- Szerintetek, meglincselnek, ha átmegyek a szomszédba? – kérdezte.

Hosszú haja vizesen csillogott és egy kisebb törülköző volt a vállára terítve, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Hanyagul stílusos volt, így értettem, Hanna miért volt olyan lelkes a tavalyi sportbálon. Két napig másról sem tudott beszélni, csak hogy megcsókolta Peter Andersont. Néha kifejezetten zavart, hogy sportszerűen gyűjtötte a helyes fiúk csókjait.

- Nem hiszem, hogy örülni fognak neked – válaszolta Josh.

Magamon éreztem Adam pillantását, így inkább belefolytam a beszélgetésbe. Nem akartam megint olyan kukának tűnni, mint motyogós köszönésemnél.

- Miért akarsz átmenni? – kérdeztem.

Peter kissé meglepetten nézett rám, így tudtam, az álcám nála is működött.

- Mert csak a lányöltözőben van hajszárító – válaszolta.

- Nem véletlenül – mondta David piszkálódva.

Peter azonban elengedte a füle mellett a sértést és Adamre nézett. Tudtam, hogy tudta, miatta voltam itt. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen köztudottan legjobb barátok voltak általános iskolás koruk óta, mégis bosszantott. Zavart, hogy esetleg Adam elmondta neki, mi történt péntek este és ezzel Peter többet tudhatott a miértekről, mint én.

- Jól van, Rapunzel, mi megyünk. Sok sikert a kamikaze akcióhoz! – szólalt meg Josh és kisurrant az ajtón.

Peter törülközője így a zárt ajtóhoz csapódott és az öltözőt ismét nevetés töltötte be. Még Ann is elmosolyodott.

- Majd gyertek utánunk! – vigyorgott Darren.

Aztán ő is kisétált az öltözőből Daviddel és Simonnal a nyomában. A kosárcsapat legújabb és legfiatalabb tagjának láthatóan nem sikerült még teljesen beilleszkednie. Csendben szemlélte az eseményeket és csak akkor nevetett, ha Josh vagy David is. Még láthatóan kereste a helyét.

Peter vigyorogva vette fel a padlóról eldobott törülközőjét. Szerettem volna, ha ő is a többiek után megy, hogy végre kettesben maradhassak Adammel, de nem tette. Maradt és Ann is tovább álldogált szótlanul.

Fogytán volt a türelmem, így Adam szemébe néztem, aki visszanézett rám. Nem tudtam olvasni meleg, barna tekintetéből és idegesnek sem találtam, ami cseppet zavarta büszkeségemet.

- Kész vagyok – lépett ki Fred a szekrények közül, immár teljesen felöltözve.

Nem igazán érdekelt viselt ruhát, avagy sem, hiszen nem ő volt az egyetlen srác, akit félmeztelenül láttam. Életemben mindig helye volt a sportnak, a sportolók pedig nem voltak épp szégyenlősek, így nem hozott zavarba néhány szabadon maradt bőrfelület. Pedig az lett volna az elfogadhatóbb, ha Fred meztelenségétől pirulok és nem a talpig felöltözött Adam látványától rándul görcsbe a gyomrom.

- Menjünk! – szólalt meg Peter.

Majdnem felkiáltottam: Na, végre! Aztán mégis sikerült visszafognom magam. A fiúk az ajtóhoz léptek, így hálásan pillantottam rájuk.

- Adam, te nem jössz? – kérdezte Fred, így kedvem támadt megfojtani.

Nem akartam, hogy bárki esélyt adjon neki a szökésre, így dühösen meredtem az értetlen srácra. Mielőtt azonban szóban is kiadhattam volna haragomat, Peter megelőzött.

- Nem – vágta rá.

Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy megragadta Ann karját és ajtó felé kezdte húzni. Ann most sem állt ellen, és ahogy felpillantott Peterre, nyilvánvalóvá vált, ki miatt jött el a meccsre. Az arca ugyanúgy kipirult, mint mikor a pályát figyelte és kék szeme élénken csillogott. Mielőtt azonban kilépett az ajtón a fiúk nyomában, hátrapillantott rám. Tekintetünk találkozott egy másodpercre és rájöttem, megkedveltem.

Aztán az öltöző ajtaja becsukódott és egy hét után végre ismét kettesben maradtam Adammel.

- Miért nem hívtál fel? – vontam kérdőre azonnal.

Adam meglepetten nézett rám és bár cseppet engem is váratlanul ért a dühös él hangomban, igyekeztem teljesen magabiztosnak látszani. Karom lazán lógott oldalam mellett, bár legszívesebben megfeszítettem volna minden izmomat.

- Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet – szólalt meg.

Hiába tudtam, hogy a válaszok nem feltétlenül fognak tetszeni, attól még bíztam benne. Reméltem, hogy nem bánta meg azt a csókot, hogy nem csak hirtelen ötletből kérte el a számomat és hogy legalább egyszer eszébe jutottam az elmúlt napokban.

- Igazad van, pocsék ötlet lett volna – vágtam rá dühösen.

Fájt, hogy tévedtem. Fájt, hogy nem voltam „jó ötlet” és a napok óta gyűjtögetett feszültség kikívánkozott.

- Hadd adjak egy jó tanácsot – szólaltam meg ridegen. – Legközelebb csak akkor kérd el egy lány számát, ha tényleg fel akarod hívni.

Adam barna szeme még mindig olyan melegen irányult rám, hogy nem volt kedvem tovább vitatkozni vele. Hiszen úgyse lett volna értelme. Ezt a csatát elvesztettem, ideje volt visszavonulnom. Már fordultam volna sarkon, mikor Adam hirtelen tett egy lépést felém.

- De hiszen én akartalak.

Értetlenül néztem rá és már nem csak a szemét figyeltem, hanem minden rezdülését. A válla feszült volt, néhány göndör hajtincse még mindig nedves és kissé riadtan nézett rám, ahogy folytatta.

- Legalább húszszor akartalak hívni.

- Mégsem tetted.

A hangom túlságosan vádló volt, de nem érdekelt. Nem volt értelme titkolni, számítottam hívására, mikor a jelenlétemből ez egyértelműen látszott. Adam lemondóan sóhajtott.

- Nem. Nem volt elég bátorságom hozzá.

Annyira meglepett, hogy meg sem tudtam szólalni.

- Attól féltem, dühös vagy rám – tette hozzá.

- Miért?

- A csók miatt.

Értetlenül ráncoltam a homlokomat, mert kezdtem elveszíteni a fonalat. Miért lettem volna dühös, mikor életem egyik legfinomabb csókja volt?

- Nem szoktam csókot lopni, nem is értem, miért csináltam.

Adam őszintesége teljesen összezavart. Valóban lopta azt a csókot, hiszen én csak egy jó éjt puszit akartam adni neki, mire ő megcsókolt. Azonban, ha tolakodónak találtam volna, nem viszonoztam volna, nem keltem volna másnap széles vigyorral az arcomon és nem vittem volna magammal még a vécébe is a telefont, nehogy elmulasszam a hívását.

- Szóval azt hitted haragszom, amiért megcsókoltál? – kérdeztem.

Adam bólintott, mire hisztérikusan felkacagtam. Egyszerre könnyebbültem meg és lettem újra dühös. Olyan könnyen értettük félre egymást, olyan könnyen gondoltuk azt, hogy a másik elfelejtett és olyan könnyen ért volna így véget minden. Ezt pedig abszurdan nevetségesnek találtam.

Kissé értetlenül nézett rám, így megráztam a fejemet és rámosolyogtam.

- Nem. Egyáltalán nem haragudtam – jelentettem ki.

Adam mosolya gyönyörű volt. Őszinte és ragályos. Úgy nézett rám, mintha a világ legjobb hírét közöltem volna vele, amitől a gyomrom ismét görcsbe rándult, a szívem viszont őrülten boldogan kalapált.

- Nagy marha vagyok, ugye? – kérdezte.

Nem volt mit szépíteni, tényleg az volt, de egy aranyos marha szexi mosollyal. Nevetve bólintottam és velem nevetett. Tetszett a kacagása, tetszett, hogy nem próbált szépíteni, nem keresett kibúvót. Beismerte a hibáját, ami nem is volt olyan szörnyű hiba, mert valahol rettentően vonzónak találtam bizonytalanságát.

- Cassy, adsz még egy esélyt?

- Fel akarsz hívni?

- Igen.

- Mikor? – incselkedtem.

Adam elvigyorodott és a zsebébe nyúlt. Előhúzta telefonját és már tárcsázott is.

- Te hülye vagy – nevettem, mikor az öltözőt betöltötte a csengőhangom.

Natasha Bedingfield napfényről énekelt, Adam pedig várakozón nézett rám a szája sarkán egy mosollyal. 

- Nem veszed fel? - kérdezte.

Teljesen abszurd volt, mégis kivettem a zsebemből telefonomat és a fülemhez emeltem.

- Haló?

- Szia! Itt Adam. Bocsánat, hogy megvárakoztattalak. Lenne kedved találkozni?

Csupán két méterre voltunk egymástól, mégis telefonon beszéltünk, miközben tartottuk a szemkontaktust. Ennél ostobább, mégis valahol kedves élményben sosem volt még részem.

- Mikor? – kérdeztem vissza.

- Mondjuk most.

- Nem a csapattal kellene ünnepelned?

- Ez fontosabb.

Hálásan elmosolyodtam. Adam rögtön viszonozta és úgy éreztem, mintha az egész világ mosolygott volna.

- Rendben – egyeztem bele és letettem a telefont.

Adam is a zsebébe süllyesztette mobilját és egy pillanatig csak bámultunk egymásra. Újrakezdtük, tiszta lappal és már cseppet sem bántam, hogy ilyen sokáig kellett várnom rá, hogy felhívjon. Az elmúlt napok alatt ugyanis rengetegszer elképzeltem, milyen lesz a szemébe nézni, így most hogy megtehettem, olyan volt, mint egy régóta várt ajándék.

- És most? – kérdeztem, mikor eléggé kibámészkodtam magam.

Adam közelebb lépett és néhány centire állt meg előttem. Magasabb volt nálam és a sapkám simlédere miatt teljesen hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy felnézhessek rá.

- Most szeretnélek megcsókolni.

Éreztem, ahogy elpirultam és a szívem dübörögni kezdett mellkasomban. Adam hangja nyugodt volt, míg az enyém cérnavékony.

- Rajta!

A következő pillanatban jobb kezével végigsimított az arcomon. A bőröm bizsergett a nyomán az államtól a homlokomig. Aztán finoman levette baseballsapkámat a simléderénél fogva. Míg lehunytam a szememet, éreztem, ahogy a sapka végigsiklott lófarokba fogott hajamon és Adam lélegzete csiklandozta az arcomat.

Az ajka pont olyan puha volt, mint emlékeztem rá. Elöntött a boldogság és viszonoztam lágy csókját. Olyan könnyedén találtuk meg a közös ritmust, mintha csak pár perc telt volna el legutóbbi csókunk óta és nem egy teljes hét.

Barna szeme csupa kedves dolgot jutatott az eszembe, ahogy közvetlen közelről bámultam rá a csók után. Bele tudtam volna veszni ebbe a meleg barna színbe.

- Gyönyörű vagy – suttogta.

- Ebben a pulcsiban?

Bármennyire jólesett a bók, eléggé hihetetlennek találtam ebben a helyzetben. Hiszen épp egy láthatatlansági álcát viseltem, ami ráadásul nem is passzolt rám. Adam azonban elnevette magát és átkarolta a derekamat. Pont olyan könnyedén húzott magához, ahogy Greg házibuliján.

- Igen. Ebben, bármiben, mindig.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy életem legszebb bókját közölte velem olyan lazán, mintha egyértelmű tényről lenne szó, ismét megcsókolt. Nem haboztam viszonozni.

Átkaroltam a nyakát és még közelebb simultam hozzá. Göndör hajtincsei a tarkóján még mindig nedvesek voltak a zuhanytól és hidegen simultak ujjaim közé. Ölelése azonban kellemesen meleg volt és rájöttem, nem csupán a tekintetében vesznék el szívesen.


Remélem tetszett a születésnapi különkiadás. :)
Ha még egy nappal elnyújtanátok az ünneplést, interjúvoljátok meg szereplőimet. Még mindig várom kérdéseiteket szereplőimnek címezve és ha elég összegyűlik belőlük egy bejegyzéshez, a hétvégén már olvashatjátok is a válaszokat.

2015. október 15., csütörtök

Revulsion - Cassy elhatározása (1. rész)

"Az igazi alkimista nem az ólmot változtatja arannyá,
hanem a világot szavakká." - William H. Gass
Ismét eljött október 14. A világ számára ez a nap ugyanolyan, mint a többi, az én naptáramban azonban piros betűs ünnep. Ezen a napon indítottam útjára a történetemet és már kezdi kijárni az óvodát. Bizony, már 6 éves a Revulsion!
Egy ilyen különleges alkalomhoz pedig ünneplés dukál. Ehhez mérten hoztam egy kis csemegét kitartó, lelkes és kedves olvasóimnak, hogy ne csak számomra legyen ünnep ez a különleges alkalom.
Késések ide vagy oda, szeretek olvasóim kedvében járni, ezért az ünnepi ajándék ezúttal egy fejezet Cassy szemszögéből. Azért őt választottam, mert előzetes közvélemény kutatásom során  ő kapta a legtöbb voksot, hogy hallathassa kicsit a saját hangját. Szóval megírtam a 40. és 41. fejezetet az ő szemszögéből. Igen, lényegében két fejezetről van szó, ezért két bejegyzésben teszem közkinccsé. Itt olvasható a fejezet első fele, holnap, egy másik bejegyzésben pedig a második fele.
Az ünnepnek azonban még nincs vége, feltéve, ha kedves olvasóim is úgy kívánják. 
Lehetőséget biztosítok arra, hogy kérdezzetek szereplőimtől. A dolog nagyon egyszerű: tegyetek fel egy kérdést valamelyik karakteremnek címezve és ha összegyűlik egy csokorra való, hétvégén egy újabb blogbejegyezés formájában jönnek a válaszok "személyesen" a kérdezettől. :)
Ezeket a kérdéseket itt, alul a megjegyzések dobozban, illetve a holnapi bejegyzésnél szintén a megjegyzések dobozban várom.
Boldog születésnapot Revulsion!


Cassy elhatározása (1. rész)

Úgy éreztem magam, mint egy betörő. Lopakodtam a folyosókon, mintha tilosban járnék és képes voltam anyukám leselejtezett, rózsaszín pulóverét is felvenni, nehogy felismerjenek. Ráadásul mindezt egy fiú miatt. Ha Hanna látott volna, biztosan kiröhögött volna.

Nagyot sóhajtottam és bekukucskáltam a tornaterembe. A játékosok már biztosan a meccs előtti szertartásokat végezték és kíváncsi lettem, vajon Adamnek van-e ilyen rituáléja. Én mindig fel-alá ugráltam az öltözőben fülemben a zenelejátszómmal, amiből az Eye of The Tiger üvöltött. Jó lett volna most is ezt tenni, hiszen legalább olyan fontos dologra készültem, mint egy röplabdameccs. Lejátszó azonban nem volt nálam, csak egy baseballsapka.

Mivel úgy vettem észre, már megtelt a lelátó, a sapkát a fejembe húztam a lehető legmélyebben és beléptem a tornaterembe. Megcsapott az ismerős gumiszerű illat és a nézőtér moraja, amiből a pályán soha nem érzékeltem semmit.

Gyorsan körbekémleltem a hátsó sorokban és ki is szúrtam egy üres helyet az egyik oldalon. Gyors léptekkel masíroztam oda és véletlenül sem pillantottam a nézőtér túlsó oldalára. Egyáltalán nem hiányzott, hogy a suliból bárki megismerjen.

- Bocsi! Szabad ez a hely? – szólítottam meg a szélén ülő lányt.

Meglepetten nézett rám, de szó nélkül beljebb csúszott szabaddá téve a lépcső melletti ülőhelyet. Nem haboztam lehuppanni, aztán felmértem az előttem ülőket. A leghátsó sorból mindig remek volt a kilátás és gyorsan el is lehetett tűnni, bár eszem ágában sem volt meghátrálni. Valamitől mégis ideges lettem, és ahogy elfordítottam a fejemet, megtaláltam az okát.

A mellettem ülő lány nagy szemekkel bámult rám. Pislogás nélkül viszonoztam tekintetét és gondolatban felkészültem mindenre. Lehet, hogy felismert. Lehet, hogy hallott a házibuliról. Lehet, hogy tudta, miért, vagyis pontosabban kiért voltam itt. Mindez azonban nem számított, mert nem hagyhattam, hogy bárki szabotáljon. Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy mindezt közöljem is vele, hirtelen elkapta a tekintetét és legnagyobb meglepetésemre elpirult.

Nem tudtam eldönteni, a felismeréstől jött zavarba, vagy csak feszélyezte a tekintetem. Anyukám gyakran rótt meg, amiért a pillantásom túlságosan éles volt és kihívó. Szerinte egy hölgynek nem illik így bámulnia, szerintem viszont ez volt az egyik legjobb fegyverem. Ki akartam próbálni Adamen is, hogy lássam, meghátrál-e.

A játékosok a pályára léptek, így a mellettem ülő helyett inkább rájuk koncentráltam. Adam kék mezt viselt, ami szabadon hagyta erős karjait. Eszembe jutott, milyen volt, mikor tánc közben átölelt és felszikrázott bennem a harag. Válaszokat akartam.

A két csapat barátságosan viselkedett, hiszen mind jól ismerték egymást. A város két gimnáziumának meccsei hatalmas látványosságnak számítottak. Engem azonban most hidegen hagyott az eredmény, mert néhány göndör, barna hajtincs és egy felvillanó mosoly teljesen elterelte a figyelmemet.

- Darren iszonyat jó pasi! – hallottam egy lány hangját tőlem jobbra.

- Kár, hogy van barátnője – tette hozzá egy másik.

- Nem számít! – vágta rá egy harmadik. – Amint megismer engem, dobni fogja a csajt.

A szememet forgattam, amiért sikerült pont egy csapat agyatlan liba mellé ülnöm. Tudtam, hogy nem a sport szeretete vonzotta ide őket, hanem a hormonjaik. Reméltem, hoztak magukkal vödröt vagy zacskót a nyálcsorgatáshoz. Ahogy elképzeltem őket színes műagyag vödrökkel az ölükben, kuncogni kezdtem.

A lányok tovább csacsogtak, ezúttal Joshról, és bár jókat kacarásztam magamban megjegyzéseiken, igyekeztem kizárni őket. A meccs elkezdődött, tekintetemet így visszairányítottam Adamre és ott is tartottam. Figyeltem mozgását, játékstílusát, hogy mennyire volt összhangban a többiekkel és kissé bosszúsan állapítottam meg, hogy tetszett, amit láttam.

Adam igazi csapatjátékos volt. Mindig tudta, hol voltak a többiek és cseppet sem bizonyult önzőnek. Ha valaki picit is jobb helyzetbe került nála, már át is passzolta neki a labdát. Ez pedig kifejezetten imponált, mert elegem volt az önző fiúkból.

- Olyan kár, hogy kihagytad Greg házibuliját – ért el hozzám az egyik lány hangja.

- Igen –válaszolt egy másik. – Hallottam, mi mindenről maradtam le.

Megfeszültek izmaim. A pletykákból is elegem volt. Ha tudtam volna, hogy ennyi embert foglalkoztat, kivel táncolok, kétszer meggondoltam volna, hogy egyáltalán elmenjek-e a házibuliba. Semmi kedvem nem volt a megjegyzéseikhez és azt sem szerettem volna, hogy rájöjjenek, ki vagyok, így kicsit lejjebb csúsztam és karomat is védekezőn összefontam a mellkasom előtt.

Aztán meglepetten észleltem, hogy a mellettem ülő lány pont ugyanígy tett. Tekintetünk ismét összekapcsolódott és csak ekkor vettem észre, hogy ő is egy olyan bő pulóvert viselt, mint én. 

- És még az is történt, hogy Peter nem Charlotte-tal jött el – folytatódott a pletykálás.

A lány mellettem láthatólag legalább annyira kényelmetlenül érezte magát, mint én, miközben a pletykát hallgattuk. Kíváncsi lettem, ő vajon mit tett azon a házibulin, amiért egy szürke kapucnis pulcsiban rejtőzködött.

- Hiszen Cassandra Hallnak senki sem felel meg. Csak játszik Adammel – tapintottak a pletykás lányok érzékeny pontomra.

Azonnal kihúztam magam és a pályát kezdtem bámulni. Utáltam, ha Cassandrának hívtak. Az annyira hivatalos volt és egy öreg néni jutott róla eszembe hat macskával, én azonban határozottan kutyapárti voltam. Ráadásul anyukám csak akkor nevezett így, ha bajban voltam.

- Vagy két tucat pasi fut utána, de mindegyiket csak fűzi – folytatták a rosszmájú megjegyzéseket és betelt a pohár.

- Nem maradnátok csendben? Szeretném figyelni a meccset – förmedtem rájuk.

Megdöbbenve néztek rám és a szürke pulóveres lány szeme is kikerekedett.

- Téged meg ki kérdezett? – vágta rá a leghangosabb pletykás. 

Aztán ott folytatták a nyelvük köszörülését mások magánéletén, ahol abbahagyták.

- Hisztis libák – morogtam és ismét lejjebb csúsztam ültömben.

Nem volt értelme tovább vitatkozni velük, így inkább a meccsnek szenteltem figyelmemet, ám ez sem kötött le igazán.

Újra és újra a péntek este felé kalandoztak gondolataim. Egyszerűen nem tudtam továbblépni. Nem ez volt az első eset, hogy valakivel a buli hevében csókolóztam, mégis szokatlan élménynek találtam. Adam nem tánc közben csókolt meg, pedig akkor számítottam rá, hanem utána, mikor egyáltalán nem vártam. Ráadásul olyan természetességgel tette, mintha megszokott volna és én sem haboztam viszonozni.

Volt valami ebben a srácban. Valami a meleg barna szemében, göndör tincseiben és finom illatában, ami egyszerre nyugtatott meg és rántotta görcsbe a gyomromat. Mintha nem is lett volna kérdés, hogy táncolunk, hogy megcsókol, hogy megadom a számomat, pedig az ilyesmit általában alaposan átgondoltam.

Még a két félidő közti szünetben is azon törtem a fejemet, mitől volt ez a fiú olyan más, mint a többiek, aztán a játékosok ismét a pályára léptek. A kék mez mindegyiküknek kifejezetten jól állt, míg a mi csapatunk narancssárga szerelése még a leghelyesebb srácon is furcsának hatott.

Valahol értettem a pletykás lányokat, hiszen akadt bőven látnivaló a női szemeknek. Hiába lettem elfogult Adam felé, attól még láttam, hogy Josh kihívó viselkedése mennyire vonzó tudott lenni, főleg Fred kisfiús mosolyával kontrasztban. Azt is észrevettem, Peternek mennyire jól állt a hosszú haj és hogy Darren mellkasán szabályosan feszült a mez. A kapitány a nézőteret kémlelte, és bár gondterheltnek tűnt kissé a pillanatnyi állás miatt, amint megpillantott, elmosolyodott.

Nem tudtam eldönteni, ez azt jelentette, örült a jelenlétemnek a csapatuk szurkolótáborában vagy tudta, mi történt Adam és köztem. Gondolatmenetemet női hangok éles kórusa szakította meg.

- Ismered? – kérdezték többen egyszerre.

- Nem! – vágtam rá reflexből védekezve legnagyobb döbbenetemre teljes összhangban a mellettem ülő lánnyal.

Ismét egymást kezdtük bámulni, míg a pletykások továbblépve folytatták a beszélgetést. Egyszerűen nem értettem ezt a lányt. Egyértelműen bujkált, mint én, és egyértelműen ismerte Darrent, mint én. Sípszó harsant és a szürke pulóveres elkapta rólam kék tekintetét és izgatottan nézett a pályára. Ismerte őket, ebben bármiben fogadtam volna, a kérdés már csak az volt, mennyire.

- Darren rád mosolygott? – szólítottam meg.

- Lehet – motyogta.

Nem voltam teljesen elégedett válaszával, mégis elmosolyodtam, mert a hangja is pont olyan védekező volt, mint az enyém. Épp tovább akartam faggatni, mikor újra megszólalt.

- Vagy talán rád.

- Lehet – vágtam rá kacagva.

Tetszett a kétértelműsége és tetszett, hogy nem kérdéssel felelt kérdésemre. Olyan volt, mint mikor egy betörő egy másik betörőbe botlik. Ő azonban nem osztozott vidámságomon, sőt kifejezetten komornak tűnt. Úgy éreztem, hogy számára nem olyan új a rejtőzködés, mint nekem.

Lejjebb csúsztam kicsit és felé nyújtottam jobb kezemet.

- Örülök a szerencsének Darren lehet barátja – mondtam.

A lány azonnal elmosolyodott és kezét a tenyerembe csúsztatta.

- Ann Marks – mutatkozott be.

- Cassy Hall.

Vidámságom azonban a következő percben eloszlott, ahogy Ann felkiáltott.

- Az a bizonyos Cassandra Hall?!

Rögtön kirántottam kezemet a tenyeréből és reméltem, hogy a többi ember által keltett zaj elnyomta szavai nagy részét.

- Ne olyan hangosan! – szóltam rá.

- Bocsi!

A pletykás lányokra pillantott és egy pillanatra elöntött a pánik, hogy lebuktat, de aztán visszafordult felém.

- Nem a másik oldalon kellene lenned? –kérdezte a kissé kínosan hosszúra nyúlt hallgatás után.

- Azt mondtam, nem jövök.

Mindenki úgy tudta, hogy más dolgom akadt, még Hannának sem mondtam el, mire készültem. Nem akartam, hogy lebeszéljen, vagy tanácsokat adjon. Szerettem, a legjobb barátnőm volt, de csapnivaló érzéke volt a fiúügyekhez.

- De mégis itt vagy – jegyezte meg Ann.

Már felkészültem a további faggatásra és gondolatban leteremtettem magam, amiért felfedtem kilétemet, mikor újra megszólalt.

- Ne haragudj! Nem akarlak faggatni és tőlem nem tudja meg senki, hogy mégis eljöttél.

Nem tudtam eldönteni, ezzel próbált sarokba szorítani, vagy komolyan megbánta a faggatózást. A következő pillanatban visszafordult a pályára, mintha lezártnak tekintené a dolgot és elégedetten nyugtáztam, hogy az utóbbi a helyes feltételezés.

Jobban végigmértem és észrevettem néhány apróságot. A bő, szürke pulóver kissé megviseltnek látszott és bár néhány számmal nagyobb volt a méreténél, mégis teljesen természetesen állt rajta, mintha gyakran hordaná. Rajtam ellenben idegenül lógott anyukám leselejtezett kocogós pulóvere. Hosszú barna haja elérte a hátát és félig eltakarta az arcát. Profi volt a rejtőzködésben, mivel kék tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta.

- Nem a meccs miatt vagyok itt – szólaltam meg, mikor csillapodott körülöttünk az éljenzés.

Ann rögtön felém fordult és már sokadszorra láttam meglepettséget az arcán.

- Adammel akarok beszélni – folytattam.

Bólintott, jelezve hogy érti és figyel. Magam sem tudtam, miért, de muszáj volt végre elmondanom valakinek, mire készültem.

- Gondolom, elég pletykát hallottál már rólunk – mondtam a pályára nézve. - Kíváncsi vagyok, ő milyen pletykákat indított.

Ez volt a keserű igazság. Nem csak azt akartam tudni, miért nem hívott fel, hanem hogy volt-e része a nagy figyelemben, amely hirtelen körülvett minket.

- ­ Adam nem mondott semmit – szólalt meg Ann hirtelen. - Az összes kérdést elhárította és szerintem nem sok embernek mondta el, hogy mi történt valójában.

Újabb üdvrivalgás söpört végig a teremben, miközben elmosolyodtam. Nem is tudtam, mennyire szerettem volna megnyugtató szavakat hallani, míg ez a rejtőzködő lány meg nem tette.

- Épp ezt akartam hallani. – böktem ki őszintén. - Adam nem egy hencegő típus, csak olyan sok ostoba pletykát hallottam, hogy kezdtem kételkedni.

Ann viszonozta mosolyomat és úgy bólintott, mintha teljesen megértene.

- Ezt akarod megbeszélni vele? – kérdezte.

- Részben. Tudni akarom, mit gondol rólam. A meccs után odaállok elé és megkérdezem, mit akar ezután.

A tervem egyszerű volt, logikus és tiszta.

- És ha nem azt a választ adja, amit szeretnél? – faggatott tovább.

- Akkor legalább tudni fogom. Minden jobb, mint a bizonytalanság.

A hangom meggyőződéstől csengett és tudtam, így kell lennie. Sosem futottam el a kihívások elől. Pontosabban csak egyetlen egyszer. Nyolcévesen megfutamított egy csapat fiú. A parkban fociztak és megkérdeztem, beállhatok-e, mivel pont hiányzott még egy ember. Kinevettek és kicsúfoltak. A fejemhez vágták, hogy a foci nem lányoknak való, hogy biztosan ügyetlen vagyok és mikor tiltakoztam, az egyikük ellökött. Hangos kacagásuktól könnyek szöktek a szemembe és sírva szaladtam haza apukám karjaiba. Azon a napon hallgattam meg először a meccsek előtti rituális dalomat és fogadtam meg, többé nem futok el. Apukám tanácsát követve másnap nem kérdeztem meg, beállhatok-e, hanem közéjük szaladtam, elkobozta a labdát és gólt rúgtam. Csupán a kapus meglepettsége miatt sikerült és utána ott is hagytam őket, mégis életem egyik legnagyobb győzelme volt.

- És te, ki elől bujkálsz? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Mindenki elől.

Meglepve bámultam rá, mert nem tudtam, viccelt vagy komolyan mondta.

- Van néhány ellenségem – tette hozzá halkan.

Újabb éljenzés tört ki és még fel is ugráltak az emberek, így tudtam, a meccs állása megfordult. Mégsem néztem a pályára, tekintetemet továbbra is a szürke pulóveres lányon tartottam. Kék szeme csillogott, ahogy a meccset fürkészte és az arca kissé kipirult. Tudtam, hogy egy konkrét személyt nézett ennyire belefeledkezve, mégis egész más volt, mint a pletykás lányok. Az ő rajongása sokkal szelídebbnek tűnt.

- Jól ismered őket? – kérdezetem.

- Nem igazán, bár a fél csapat az osztálytársam.

- Adam osztályába jársz?

Ann bólintott, amitől izgatott kíváncsiság lett úrrá rajtam. Első kézből szerezhettem információkat róla és ezt nem hagyhattam ki.

- Akkor mesélhetsz nekem róla – fűztem tovább a beszélgetést. - Eddig csupa jót hallottam, de ez kicsit gyanús. 

- Pedig hidd csak el! Nem ismerem annyira jól, de én sem tudok rosszat mondani róla – nevetett, amitől egy újabb kő esett le a szívemről.

Élveztem a beszélgetést, így közelebb húzódtam hozzá, hogy az egyre nagyobb hangzavarban folytatni tudjuk.

- Én viszont tudok. Nem keresett a házibuli óta. Azt vártam, hogy legalább felhív.

Ostoba módon tényleg vártam a hívását. Kezdetben lazán és lelkesen, aztán ahogy teltek a napok, egyre görcsösebben. Már kezdtem azon gondolkodni, talán rosszul mondtam a számomat, hiszen gondolkodás nélkül adtam meg neki, mikor elkérte.

- Biztos volt rá valami oka – bíztatott Ann.

- Én is így gondoltam egy ideig és türelmesen vártam, de már nem bírom tovább. Tudni akarom, mit gondol. Ma pedig ki is derítem.

Muszáj volt megtudnom. Nem üldögélhettem tovább arra várva, hogy keresessen, mikor láthatólag eszébe sem jutott megtenni. Azt sem hagyhattam, hogy így érjen véget, ahhoz az a csók túlságosan édes volt.

- Rólam nem lehet csak úgy megfeledkezni – jelentettem ki. - Főleg az után a csók után.

A tömeg ismét felélénkült körülöttünk, így tekintetemet visszairányítottam a pályára. Lassan véget ért a játékidő és a kínzó tétlenség is. Nem bírtam tovább várni. Lábaim megfeszültek, ahogy legszívesebben lerohantam volna a pályára, hogy itt és most kérdőre vonjam, miért csókolt annyira finoman, ha nem kíván ismétlést.

(folytatása következik)


2015. október 11., vasárnap

Olvasás éjszakája 2015

Már nagyon régóta szerettem volna részt venni az Olvasás éjszakáján, eddig azonban mindig közbejött valami. Idén így elhatároztam, hogy mindenképpen elmegyek. Kissé talán elhamarkodott döntés volt, tekintve, hogy hiába esett szombat estére, aznap is dolgoztam. No, de egy könyvmolyt nem könnyű eltántorítani a könyves eseményektől.
Szóval a tegnapi napom brutálisan mozgalmas volt. Reggel kilenctől este hétig a munkahelyemen rohangáltam (igen, szó szerint is...), mert egy egész napos konferencia levezénylése nem épp piskóta. Tehát mire minden vendég hazament előadóstól, nagykövetestől és eltakarítottuk a romokat, mert 180 fő után bizony van mit rendbe tenni, egyszerre voltam túlpörögve és teljesen kifáradva. Picit tehát megviselt, ám töretlenül vidám voltam, mire odaértem az Olvasás éjszakájára.
Pucca jött el velem és hogy ne veszítsünk időt, félúton találkoztunk. Így is 8-ra értünk a Fókusz Könyváruházba. A programok persze több helyszínen zajlottak és nem csupán Budapesten, hanem vidéken is. Nekem a Líra programja tetszett meg és mivel én voltam az ötletgazda, egyszerűen kijelentettem oda megyünk és kész. Néha kitör belőlem a diktátor...
A programok közül csupán egyet néztem ki fixen, az esküvőt, így előtte oda csatlakoztunk be, ami zajlott és szimpatikusnak tűnt.
A könyvesbolt minden szintjén volt valamilyen esemény, a földszinten párhuzamosan kettő is. Közben persze lehetett nézelődni, olvasgatni és vásárolni. Tehát minden megvolt, ami könyvmoly szívnek kedves.

Élménybeszámoló:
20:00-kor már át is léptük a könyvesbolt küszöbét. Pont ekkor kezdődött két program. Az egyik a "Sztori automata, avagy vegyél egy történetet az íróktól!" volt és ebbe rögvest bele is hallgattunk. Épp Nyáry Krisztián meséire lehetett licitálni és már ekkor élveztem a helyszín barátságos légkörét. Az ötlet egyébként remek volt, mivel a történetekért befolyt összegek a Mosoly Alapítványnak mentek. Jó célért jó dolgot tenni mindig öröm.
Közben elkezdődött egy másik program is, "Írónők, akik kibeszélik a karaktereiket" és ide le is telepedtünk. Az ötlet itt is nagyon tetszett, szeretem az ilyen beszélgetéseket, mert nagyon érdekesnek találom, ki hogyan dolgozik a történetein. Most is nagy érdeklődéssel hallgattam az eszmecserét, ami egyébként jó hangulatban és fesztelenül zajlott, bár be kell vallanom, nem ismertem sem az írónőket, sem a könyveiket. Puccával így a beszélgetés után megkerestük a könyvesbolti kínálatban, mégis milyen karakterekről volt eddig szó. Aztán persze rájöttünk, hogy azért nem hallottunk eddig Borsa Brown, Anne L. Green és R. Kelényi Angelika könyveiről, mert az a romantikus műfaj, amit képviselnek nagyon távol áll tőlünk. Erre persze gondolhattam volna előbb is, mert bár kapom az Álomgyár Kiadó hírleveleit, eddig még semmit sem olvastam tőlük. A fülszövegeik nem győztek meg, valószínűleg itt is a tőlem távol álló könyvtípusok miatt. ettől függetlenül érdekes volt a beszélgetés.
Utána bóklásztunk kicsit a boltban és kiszúrtam Puccának egy könyvet, amit ott helyben megölelgetett "Én ezt hazaviszem!" felkiáltással, majd míg én elkóboroltam a fantasy könyvek felé, le is huppant, hogy beleolvasson. A vicces az ebben, hogy a szóban forgó könyv, Lady L. már megvan neki (Kölcsönadta, így én is olvastam.), mégis úgy tapsikolt az új kiadás fölött (Megjegyzem joggal, mert gyönyörű lett.), mintha nem olvasta volna már minimum milliószor. Ráadásul mikor felmentünk az emeletre és belenéztünk egy másik programba "A szívünkhöz a hasunkon át vezet... - és az ágyunkhoz?" észrevette, hogy a hátsó borítón feltüntették, hogy az író másik könyve is új köntöst kapott. Szóval elrohant azt is felkutatni, így egyedül hallgattam a randivacsi tippeket. A másik új kiadást azonban nem sikerült levadásznia, csak egy korábbit tudtak volna felajánlani neki, mire rávágta: "Azt már a héten megrendeltem, nekem most a 2014-es kell." Az eladó persze meglepetten pislogott a rajongás ezen szintjén, míg én nevetve kérdeztem, mégis miért kell neki egy könyvből az összes kiadás? (Főleg, mert tudtam, hogy az író egyik kötete megvan neki franciául is, pedig egy picit sem beszéli a nyelvet.) "Mert így újra és újra megvehetem!" jött a válasz. Ez már szerelem a javából!
"Nem érdekel, hogy kitalált karakter,
akkor is hozzá akarok menni feleségül"
Apropó szerelem, 22:00-kor kezdődött a várt program, vagyis a "Lépj frigyre kedvenc könyveddel!". Pucca tehát könnyen választott hozzá férjet magának, ám én gondban voltam. Nem vittem magammal könyvet, leszámítva aktuális olvasmányomat, ami mindig a táskámban van, mert úgy gondoltam, egy könyvesboltban csak megtalálom. Hát, nem éppen. Első problémám az volt, mi alapján válasszak? A történethez, az íróhoz vagy az egyik karakterhez akarok hozzámenni? Mert mindhárom opcióhoz más és más regény jöhetett szóba. Aztán körbejárva a boltban arra jutottam, legyen az utóbbi. Battle Royale ugyanis nem volt a kínálatban, míg George Orwell-t lehet, hogy megcsalnám néhány másik szerzővel, szóval felmarkoltam A bűnös-t. Aztán Puccával a könyveket dédelgetve anyakönyvvezető elé álltunk. Polgári esküvőt választottunk és míg Pucca Romain Gary és minden könyvének asszonya lett, én hozzámentem Cole St. Clair-hez. Szerintem jól jártunk és már nem lehetek vénkisasszony, legalábbis könyvmoly szempontból semmiképp.
A nászút egy rövid séta volt az éjszakai szemerkélő esőben hazafelé. Összességében tehát jó élmény volt az Olvasás éjszakája és ha lehetőségem adódik rá, jövőre is elmegyek.

2015. október 8., csütörtök

Mozgóképek XXXVII.

Az elmúlt hónapban csupán két filmre futotta szabadidőmből. Ez azonban nem rettent el a rovatírástól. Sőt, inkább motivál, hogy kicsiben is folytassam.

A szerelem útján
"Egy nő lekési az 1:30-as New Yorkból Bostonba tartó vonatot. A várakozás közben megismerkedik egy utcazenésszel, aki megpróbál segíteni neki, hogy még a férje előtt hazaérjen. Az éjszaka folyamán egyre többet tudnak meg egymásról, és fellángolnak bennük az érzelmek."
A magyar cím nem épp szerencsés, mivel jóval romantikusabbnak állítja be a filmet, mint amilyen. A középpontban ugyanis nem két idegen románca áll, hanem kapcsolatok és érzelmek teljes kuszasága.
A film kezdete aranyos, mert bármennyire is valószínűtlen ez a találkozás két ismeretlen között, a néző elégedett vele. Én legalábbis az voltam, mert mindig megnyugtat, ha látom, hogy az emberek, főleg ha idegenekről van szó, törődnek egymással. Szóval szokványos a kezdet, a folytatás viszont rettentő lassú. Értem én, hogy a karakterek kibontakozásához idő kell, de ezt a történetet még egy csiga is leelőzné. Ráadásul amennyi gondolatba belekap a vánszorgás közben, elveszik mindezek érdekessége. Kicsit úgy éreztem, mintha a készítők nem tudták volna pontosan eldönteni, mit is szeretnének.
A romantikus szál, nos, nem hagyott maradandó nyomot, a végét pedig inkább nem kommentálom. Nem, nem örültem a befejezésnek.
Összességében tehát egy vérszegény romantikus film. Ha valaki nagyon ráér és könnyed esti filmre vágyik, megnézheti, de senkinek se legyenek magas elvárásai.

Csipke és lapát
"Alan Rickman 17. század végi francia tanmeséje úgy viszonyul a történelemhez, mint mondjuk a Gladiátor: némi felhajtás körül valós és fiktív személyek lendülnek mozgásba, hogy aztán a főszerepet nem is annyira a történet, mint a szabadon értelmezhető és masszívan metaforákba csomagolt üzenet kapja, lényegében mindhiába, hiszen az abszolutizmus korába helyezett nemek harca a mai néző számára immár nem sokat mond, bármily édesdeden is tálalják."
A címválasztás itt is pocsék. Az eredeti, "Egy kis káosz" kifejező és tökéletesen passzol a történethez, míg a magyar cím rettentően hatásvadász és nem mond sokat.
Ezt a filmet a színészek miatt néztem meg. Kate Winslet és Alan Rickman neve olyan, mint egy mézes madzag, főleg hogy utóbbi nem csupán szereplője, hanem készítője is ennek a filmnek.
Kosztümös és romantikus alkotás. Kicsit lassú, megfontoltan halad előre, de a látványvilág pótolja mindezt. A néző kedvet kap tőle egy kis kerti munkához, vagy legalább egy hosszabb sétához zöld övezetben. Ehhez képest a zene meglehetősen visszafogott volt. A színészek hozták az elvártakat,  és bár a cselekmény kiszámítható, kellemes alkotás. 
Kosztümös filmek rajongóinak ajánlom és elsősorban hölgyeknek.

Értékelés:
Csipke és lapát               ->  8
A szerelem útján            ->  6

2015. október 5., hétfő

Iránytű önmagamhoz

Ez a könyv kellemes meglepetés volt. Első ránézésre szokványos ifjúsági regénynek tűnt. Fülszöveg és borító alapján én legalábbis könnyed kis romantikus semmiségre számítottam. Azonban szerencsére nem merült ki ennyiben.
A borító és a cím is nagyon el lett találva. Tökéletesen illik a történethez, de ez persze csak a könyv elolvasása után válik nyilvánvalóvá.
Fülszöveg:
"Terra Coopert mindenki észreveszi.Magas, szőke és tökéletes az alakja. De aki jobban szemügyre veszi az arcát, már csak arra fog figyelni, hogy valami nincs rendben vele.Terra titokban azt tervezi, hogy elköltözik a nyomasztó, észak-nyugati kisvárosból a keleti partra, és ott fog továbbtanulni, de zsarnokoskodó apja megakadályozza.Ám hirtelen minden megváltozik, amikor Terra véletlenül balesetet okoz a kocsijával. Így ismeri meg Jacobot, a különc goth fiút, akinek hatására komolyan elgondolkodik azon, ki is ő valójában, és mit szeretne az élettől. Semmi sem Terra tervei szerint halad...Vajon sikerül megtalálnia az útját"
Senkit ne tévesszen meg a fülszöveg, nem a szerelmi szál áll a középpontban. Ennek a könyvnek ugyanis mondanivalója van, nem is kevés, amelyet finoman tálal és szórakoztató elemekkel egészít ki.
Az egyik mondanivaló az angol címből is kitalálható, vagyis azt a költői kérdést próbálja boncolgatni, mi is a szépség. Erről persze mindenkinek van véleménye és mindenki ismer közhelyeket arról a bizonyos belső szépségről. Csakhogy a közhely üres, míg a valóság néha éles, mint a kritikus tekintetek és epés megjegyzések, néha pedig összetett, mint egy műalkotás. A szépség ugyanis hiába relatív, van egy bizonyos társadalmi felfogása, ha úgy tetszik, az aktuális trend, amihez megpróbál igazodni. Ebben a könyvben a szépség egyenlő a beilleszkedéssel és a vággyal a megfelelésre. Terra egyszerűen bele akar simulni a térképbe, mint egy kisebb dombság, bár a többi dombhoz képest kirívó, akár egy hegycsúcs.
Justina Chen Headley remekül leírja, milyen érzés, ha valaki kitűnik a tömegből, pedig nem vágyik rá, hogyan néznek az emberek azokra, akik megjelenésükben eltérnek a szokványostól és hogy hogyan lehet mindezek ellenére megtalálni azt az önbizalmat, amely mindezt könnyedén veszi. Terra fejlődése, ahogy fokozatosan megtalálja magában a szépet és mások helyett önmagának kezd el megfelelni, igazán pozitív és inspiráló. Az írónő stílusa, a könnyed hangvétel és a térképészet körül forgó szóképek pedig csak fokozzák a hatást.
Ifjúsági regényhez képest kifejezetten okosan következetes a könyv nyelvezete. Valahogy mindig minden a térképek, helymeghatározás és annak kellékei körül mozog. Ez a tudatosság nagyon tetszett.
A másik mondanivaló a családhoz kapcsolódik, mivel a családi kapcsolatok kusza hálója épp úgy körbefonja ezt a történetet, ahogy a hosszúsági és szélességi fokok teszik azt a földgömbön. Az írónő ráadásul nem egyszerűen fogta a családon belüli erőszak ütős kártyáját és beledobta a könyvbe, hanem egy alattomosabb, ám ugyanolyan szörnyű szeletét ragadta meg, ráadásul érzékletesen. Az erőszak nem csupán fizikai értelemben vehető, hanem verbálisan is. A szavak néha mélyebb sebeket tudnak okozni az ember lelkében, mint egy pofon. Terra apja pedig úgy osztogatja ezeket a bántó megjegyzéseket, mint túlpörgött GPS a koordinátákat. Ez egy sajnos túlságosan gyakori probléma, amivel foglalkozni kell, így nagyon örültem, hogy a könyv ennyire építkezett rá.
A családi atlasz azonban még nem teljes, mert helyet kap még benne a testvéri kapcsolat, szülő-gyerek viszonya, sőt még az adoptálás kissé kényes kérdése is. Szóval mondanivaló akad itt bőven és szerencsére mind pozitív.
Azért meg kell jegyeznem, hogy az "utazás megváltoztatja az életet" szlogen kissé elcsépelt és a családon belüli gondok megoldása, cseppet könnyebb, mint a valóságban. Ez azonban nem von le semmit az üzenet kétségtelenül magasztos céljából.
Kell még pár szót szólnom, a romantikus vonalról. Terra kissé kusza magánélete tetszetősen van kialakítva. Lehet érteni, mit miért tesz, vagy épp nem tesz a főhős, és így, bár nem mindig értettem egyet a döntéseivel, attól még elfogadtam azokat. Ráadásul tiniregényhez képest, meglepően mély lett ez a románc. A szokványos hormonok által vezérelt fizikai vonzalom helyett itt amolyan kölcsönös megértésen alapuló szelíd szerelem bontakozott ki. Ez pedig számomra jóval megnyerőbb volt.
Összességében tehát ez egy jó könyv kedvelhető szereplőkkel, sok pozitív üzenettel és egy finoman romantikus történettel. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a szépség, kívül vagy belül egyre megy, illetve azoknak, akiket ütöttek már meg szóval. Ezzel pedig nagyjából le is fedtem a világtérképet.

Záró gondolatok:
Terra szépségéről egyik osztálytársam jutott az eszembe. Neki nem tűzfoltja van, hanem konkrét égési sérülése az arcán. A könyv olvasása közben felrémlett, hogy ötödik osztályban, mikor először találkoztunk, valószínűleg én is megbámultam kicsit puszta kíváncsiságból. Aztán viszont úgy megszoktam, hogy pár hónapja, mikor összefutottunk egy buliban, gondolkodóba estem, mi "baj van" vele. Egyszerűen olyan furcsának tűnt, pedig ugyanúgy elbeszélgettünk, mint mindig. (Gimiben kifejezetten közeli barátok lettünk.) Csak akkor esett le, mi zavart, miután elköszöntünk és rájöttem, az égési sérülése hiányzott. Rengeteg alapozóval sikerült ugyanis eltüntetnie. Számomra azonban a lénye, személyisége része ez a kis szépséghiba, ezért hiányoltam.
Ezzel a kis eszmefuttatással csak azt akartam kifejezni, hogy a szépség nem egyenlő a tökéletességgel, főleg, ha a szeretet is közbeszól. Mert amint megszeretünk valakit, megszeretjük a tökéletlenségeit is. 

2015. október 3., szombat

Könyves várólista XX.

Ideje megbontani a könyves rovatok koncepcióját. Már több, mint egy éve írom őket, és bár eddig mindig találtam módot a rendszeres frissítésükre, úgy érzem, szükség van egy kis reformra.
Szóval mostantól nem meghatározott időben (vagyis nem havi záróbejegyzésként) fogok jelentkezni ezekkel a rovatokkal, hanem akkor, mikor úgy érzem, van miről írnom. Ennek két oka van. Egyrészt jelenleg karrierista nőként működöm és a sok elfoglaltság mellett, kevés időm marad olvasni. Másrészt ugyanezen okból kifolyólag ritkábban tudok könyvtárba menni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint A vér éneke, amit még mindig a polcomon tologatok, pedig ma rám pirított a könyvtáros, hogy tessék visszahozni...
Szóval úgy döntöttem, ezentúl könyvtárlátogatásaim után fogok várólistás rovatommal jelentkezni, míg a kívánságlistás könyveimről akkor fogok beszámolni, ha 2-3 kötet felkeltette az érdeklődésemet. Ezzel egyrészt megkönnyítem a saját dolgomat (Hiszitek vagy sem, nem szívesen váratom olvasóimat.), másrészt élvezhetőbbé teszem a rovatbejegyzéseket. (Minden bölcsészsztereotípia ellenére nem szeretek és nem is tudok a semmiről írni.)

Ma tehát könyvtárban jártam és kibővítettem a polcomon tornyosodó könyvek népes táborát. A létszám így tizenkettőre nőtt, amelyek közül hetet már említettem a rovat előző bejegyzésében. Saját tulajdonban lévő könyveimre ugyanis nem maradt időm, a könyvtáriak sürgetőbbnek bizonyultak és ahogy már említettem, nem egészen sikerült mindet határidőre átlapoznom. Eddig azonban még nem vittem vissza könyvet olvasatlanul (Kivéve, mikor félbehagytam, mert annyira nem tetszett, ám ez is csupán kétszer fordult elő.) szóval kicsit még bitorlom ezt a kötetet, aztán majd bocsánatkérőn mosolygok a késés miatt.


A várólistán szereplő könyvek közül tehát csak az "újakról" fogok írni, mivel nem szeretem ismételni magam.

Könyvtári könyvek:

Leiner Laura - Ketten
SzJG hetedik része, amelyet úgy kellett levadásznom a könyvtárban. Pár hétre ugyanis nyomtalanul felszívódott, ám most visszakerült a polcra, így nem haboztam lecsapni rá. Rajongó ugyan nem vagyok, de szórakoztat a sorozat és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a végkifejlet.

Vivien Holloway - A szörnyeteg bennem
Kortárs magyar írók nagy támogatója vagyok, a molyos szerzőket pedig kifejezett figyelemmel kísérem. Vivien Holloway mindkét kategóriába beletartozik, ezért nagyon örültem, mikor megpillantottam a könyvét. Sorozat első része és fantasy kötet, kíváncsiságom tehát lankadatlan.

Lois Lowry - Hírvivő
Vegyes érzéseim vannak ezzel a sorozattal. Az első rész (Az emlékek őre) nagyon tetszett, a második (Valahol, messze) viszont csalódást okozott. Picit tartok tehát ettől a kötettől, de most úgy éreztem, megérdemel egy esélyt.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni - Napló
Megjelenése óta meg akarom kaparintani. Sosem voltam bulvár érdeklődésű, még a kedvenc könyveim íróinak sem érdekel a kedvenc étele, a cipőmérete, a szerelmi élete és egyéb személyes dolgai. Fannit azonban mindig szimpatikusnak találtam, a második világháború időszaka pedig még szakmai ártalomból is érdekel, ezért rettentően kíváncsi vagyok. A könyv azonban érthető okokból nagyon vaskos két kötetből áll, így nem tudom gyorsan befalni, bár nem is szeretném. Inkább ízlelgetem, ezért egyelőre csak az első kötetet vettem ki.

Elisabetta Gnone - A fény hatalma
Fairy Oak sorozat harmadik kötete. Még mindig tüneményesnek találom ezt a mesét, a kivitelezés pedig csodaszép. Pont ilyen rövid, aranyos történetekre van most szükségem a reggeli tea vagy kávé mellé.

Jelenleg tehát ezek a könyvek csábítanak pár órányi barangolásra a betűk bűvöletében. Kár, hogy az időnyerőm nem működik...
A rovattal legközelebb valószínűleg novemberben fogok jelentkezni, hacsak a kívánságlistám meg nem előzi.