Kedves halottak!

A cím épp elég figyelemfelkeltő, hogy ne szoruljon magyarázatra, miért lettem kíváncsi erre a könyvre.

A borító, leszámítva a közepén üldögélő lányt, tetszik. Jól passzol a történethez ez a csillagos éjszaka egy kis hajnalpírral az alján.

296 oldalával nem vastag könyv, gyorsan végig lehet lapozni, ha az olvasónak épp ehhez a melankolikus történethez van hangulata.

Fülszöveg:

"Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja.
De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat."

Szeretem a levélregényeket, ez pedig pont az. A könyv valóban levelekből épül fel. Nincs mellette átkötőszöveg, vagy bármi más, csak a fiatalon meghalt hírességeknek címzett levelek. Ez szerintem zseniális ötlet volt az írónőtől, főleg, hogy nem csak úgy véletlenszerűen választotta ki, épp kinek szól az aktuális levél, hanem mindig meg is magyarázta. Laurel, ha úgy tetszik, beszélget a halottakkal, mert célja van ezeknek a leveleknek, még akkor is, ha nem kap választ kérdéseire.

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy puszta elmélkedésekből áll ez a történet, meg kell jegyeznem, hogy van cselekménye is. A fő konfliktushelyzet ugyan Laurel lelkében dúl a gyásszal és bűntudattal, de nem merül ki ennyiben a dolog. Az olvasó csupán utalásokat, elejtett félmondatokat kap, mi is történhetett azon a napon, amikor May meghalt és mi vezethetett odáig. Ezzel pedig végig van egy kis feszültsége a történetnek. (Még úgy is, hogy elég hamar összeraktam a képet, így nem lepett meg a leleplezés.) Mindehhez hozzájön még a továbblépés kérdésköre, vagyis Laurel jelene, hogyan birkózik meg új életével és az űrrel, amit a nővére hagyott.

Szóval tetszett a koncepció, tetszett a kivitelezés és hogy elég erőteljes és kissé nyomasztó hangulata van a könyvnek. Nem tetszett azonban a főhős és nővére jelleme, nem mindig tudtam együtt érezni vele, nem mindig értettem, miért nem csinál meg dolgokat, amelyeket egyértelműen meg kell tenni. Azonban ahhoz, hogy ezt kifejtsem, el kell árulnom a tragédia hátterében megbúvó dolgokat, ezért innentől erőteljes SPOILER veszély!

Csak elképzelni tudtam, milyen lehet elveszíteni egy testvért és bár teljesen reális, hogy egy teljes év kell a feldolgozásához, néha kicsit sok volt, hogy minden gondolata May körül forgott. Írói szempontból persze kellett, hogy megismerhessük az idősebb lány jellemét és a kapcsolatukat, de olvasói szempontból néha sok volt. Sok volt, hogy Laurel szinte istenítette a nővérét és még a halála után is meg akart felelni neki, pedig épp ez vezetett a tragédiához.

May lázadása és hogy idősebb férfival kezdett egy dolog, de amit a húgával tett az felelőtlenség volt a négyzeten és nem akarom elhinni, hogy nem vette észre, baj van. Persze Laurel nem szólt, amiért szívem szerint agyoncsaptam volna. Hiába volt gyerek, hiába akart megfelelni a testvérének, sikoltva és sírva kellett volna elszaladnia már az első alkalommal és nem önként és dalolva eltűrni az erőszakot újra és újra. Rettentően tudnak bosszantani az ilyen szenvelgő jellemek.

Az pedig, hogy jóval a történetek után sem merte kinyitni a száját még a szerelmének sem, még tovább bosszantott. Valahol értettem, hogy fiatal és tele van irreális bűntudattal, de nehéz volt ezt végignézni.

Spoiler vége.

A karakterek egyébként valósághű jellemek valóságos problémákkal és botlásokkal. A végére pedig egész jól alakultak a dolgok, göngyölődtek fel a szálak és oldódott fel a feszültség.

Ki kell még emelnem a halottakat. Azt már említettem, hogy mindig okkal szól a levél Kurt Cobainnek, Jim Morrisonnak vagy Amelia Earhartnak, közben azonban a megszólítottak élete is kibontakozik. Nem csupán lábjegyzetet kapott minden halott, hanem Laurel elmeséli nekik azt is, mit hallott róluk és hogy milyennek képzeli el őket. Néha pedig véleményt is formál róluk, vagy a tettükről és ez egy kis pluszt ad a történetnek.

Összességében tehát tetszett a könyv, az alapötletet nagyszerűnek találom és a kivitelezés is rendben volt. Nyugodt szívvel ajánlom a levélregények kedvelőinek, a fiatalon meghalt hírességek rajongóinak és mindenkinek, aki melankolikusabb hangulatban van és szívesen olvasna a gyász feldolgozásáról.

Zene a könyvből: Amy Winehouse - Back To Black