Puszta kíváncsiságból kezdtem el olvasni a Szent Johanna Gimi sorozatot. Érdekelt, miért övezi olyan nagy lelkesedés és erre a kérdésre az első kötet (Kezdet) elolvasása után rá is jöttem. Aztán adtam egy esélyt a második résznek (Együtt) és ez volt az a pont, ahol a kíváncsiságot felváltotta a könnyed olvasási élmény iránti vágy. Megkedveltem a szereplőket, jól szórakoztam a vicceken és minden hibát elnéztem.
Ennek a sorozatnak a sikere egyértelműen a hétköznapiságában rejlik és abban a kedves aurában, ami körbelengi. Mert ezek a karakterek mind jó emberek és úgy szórakoztatják az olvasót, hogy nem feszegetik a határokat - leszámítva a két hősszerelmest, akik néha kifejezetten próbára tették tűrőképességemet a negyedik (Barátok) és ötödik (Remény) kötetben - vagyis hiába akadnak apró-cseprő konfliktusok, egy rózsaszín buborékban élnek. Ez a buborék pedig jót tesz az olvasó lelkének. Ezért olvassa ugyanolyan szívesen egy tizenhárom és egy hetvenhárom éves is.
Minden lelkesedés ellenére azonban nem hibátlan, mivel a popkulturális utalásokat érteni kell, elviselni a szerelmi nyafogásokat, az unalmasabb hétköznapokat és elfogadni néhány sarkított jellemet. Olvasási szempontból a hatodik rész (Ketten) a sorozat mélypontja. Azonban mindez mégsem olyan nagy baj, mert a hangulat kárpótol és ez a sorozat nem akar többnek látszani, mint ami. Erre pedig remekül rávilágít az utolsó, nyolcadik könyv fülszövege. Tehát Örökké:
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.”
A borító az eddigiekhez képest kifejezetten visszafogott lett. A tájképet nem tudom hova tenni, de Máday vonalzója mutatós. Vastagságra a sorozat legducibb darabja, mivel két kötetre lett bontva és összesen 744 oldal. Talán a terjedelem miatt olyan sok benne a nyomdahiba...
Tekintve, hogy lezáró könyvről van szó, képtelenség spoiler nélkül beszélni róla, így aki még nem olvasta ezt a sorozatot, az ITT hagyja abba az olvasást.
Tartva magam korábbi bejegyzéseimhez, ezúttal is a karakterekről kívánok írni. Egyrészt, mert rájuk épül az egész történet és másrészt, mert a hétköznapi gondokon kívül nincs sok cselekmény. Ráadásul nyolc kötet után remekül lehet érezni, melyik karakter hogyan változott.
Ricsi számomra az örök kedvenc. A sorozat elején egy kissé laza srác volt és komoly életművésszé alakult a kötetek alatt. Stílusában nem sokat változott és mindig tartogatott egy-egy ütős mondatot, amivel bebizonyította, hogy a külső nem feltétlenül tükrözi a belsőt. Nem kémiazseni, de remek barát, akinek az idegei még a raszta tincseinél is vastagabbak, amiért tűrte a gerlepár ostobaságait. A medencés jelenetért pedig vastapsot érdemel, mert végre megtette azt, amit kötetek óta szerettem volna tenni Renivel. Ő az a karakter, aki végig ugyanolyan kedves volt a szívemnek és most, hogy a sorozat végére értem, hiányozni fog.
"– A fenébe már, miért volt ennyi parasztfelkelés? – dühöngött Zsolti.
– Mert sok volt a paraszt – válaszolta meg a kérdést Ricsi, én pedig egyszerűen megnémultam."
Virág hatalmas stílusváltozáson ment keresztül, ahogy világfájdalmas emoból világbéke hippivé vált. Valahogy mégis mindig az a butus, de csupa szív lány maradt, akire nem lehet haragudni. Nagyon sajnálom, hogy a kezdeti kötetekhez képest a sorozat végére puszta poénforrás lett.
Kinga a legzseniálisabb karakter, hiszen az olvasó vágyait testesíti meg minden durván őszinte mondata, amelyet Renihez intéz. Nem változott olyan sokat a kezdeti felálláshoz képest, hiszen végig diktatórikusan szórakoztató maradt, csak egyre többet szerepelt. Mindig kedveltem és a nagy monológjai az utolsó kötetben sem maradtak el.
Zsolti vele szemben változó képet mutatott. Egyszerű poéngyárként indult, aztán valahogy a tudatos életmódváltásával egy időben szépen kibontakozott. Kár, hogy a végére ismét kezdett visszasüppedni a humoros figura sztereotípiába. Pedig kifejezetten érdekes és reális a karaktere.
" – Nagy Zsolt, az agyamra mész! Zsidákot láttam az előbb?
– Igen. Bejött utolsó órára – közölte Kinga.
– Hogy van? – kérdezte az ig. helyettes.
– Szarul – felelte Ricsi.
– Parancsolsz, Pósa? – szisszent fel Máday elkerekedett szemmel.
– Úgy értem, igazgatóhelyettes asszony, Gábor ma úgy érzi magát, mint egy darab fekália – „javította ki” a mondandóját."
Dave hasonló utat járt be a kütyübolond egyszerű figurájától a csapat biztos tagjáig. Szerethető karakter, akinek minden rájutott szerep jól állt. Az ő átalakulása talán akkor tűnik csak fel igazán, ha mellé állítjuk Macut, aki viszont nem tudott kitörni a perifériáról. Hiába volt néhány szórakoztató jelenete összességében nem sok vizet zavart.
Robi és Andris, akiknél sosem tudtam, melyik másik, testesítették meg a valódi kamasz fiúkat. Mintha a kockákból rockerekké vált srácok büntetlenül behozhattak volna minden átlagos tinédzserkori "botlást" a könyv kissé idealisztikus buborékjába. Ők dohányozhatnak, ihatnak, verekedhetnek és nőzhetnek mindenki más helyett is, mert azért valljuk be, a tizenéves srácok többsége ezt teszi. Főleg, ha "menő" is, így picikét sántított volna a tiniregény, ha minden szereplője antialkoholista, cölibátust fogadott jó fiú lett volna. Szóval ők kitöltötték ezt az űrt, csak a karakterük nem lett ettől összetettebb, viszont legalább állandó jelenségek voltak.
Zsák legnagyobb érdeme a sorozat során, hogy megtanult magyarul. Egyébként csak néha-néha villant fel, nehogy az olvasó megfeledkezzen róla. Társa, Gábor ellenben csak egyszer villantott, az utolsó kötetben, de az felért egy gömbvillámmal. Habár néha úgy tűnt, az írónő el is felejtette, nekem nagyon is tudatosnak tűnik a láthatatlansága, mert így csendes szemlélőként tudta a végén olyan jól összefoglalni ezt az egészet.
Szándékosan hagytam a végére Reni és Cortez párosát. Ők maguk ugyanis a konfliktushelyzet. Agybajt kaptam a szenvedésüktől és kissé émelyegtem a romantikától, mikor végre egymásra találtam. Egy dolog azonban kétségtelen, összeillenek és nélkülük rém unalmas lett volna ez a történet. Hiszen ha nem zúgnak egymásba, Reni lett volna Gábor női változata, Cortez pedig csak hat szót mondott volna: zene, Ricsi, kóla, repülő és nem tudom. Ebben a hat szóban ugyanis benne van minden fontos momentum, amelyet a gimi elvégzése alatt tett. Oké, ezt a hat szót öt nyelven is el tudja mondani, az így már összesen harminc szó...
Ebben a részben tehát tovább sütkéreztek a napfényesen szerelmes paradicsomukban és ez kissé cukros, de nagyon jól passzol a könyv rózsaszín buborékjához és tökéletesen lányos befejezést ad egy lányos regénynek.
A tanárok hasonlóképp voltak felépítve és egyedül Vladár mutatott jelentős fejlődést, mert a nagy ellenségből az olvasó legjobb barátjává szelídült. Megérdemelne egy pacsit!
Arnoldról ellenben nem tudom, mit írjak. Ő a karakterfejlődés ellentéte, mert míg az első részben az egyik legszimpatikusabb figura volt, addig az utolsóra maga lett az ördög. Jó fordulat, csak nekem sántít, mert nincs kimondva, honnan ez a pálfordulás. A dolog megérdemelt volna még egy kis boncolgatást.
A Szent Johanna Gimi diákjai tehát felnőttek (már amelyik...), sokat változtak négy év alatt (ahogy mindenki) és közben remekül szórakoztatták az olvasókat. Az utolsó év ezért valóban emlékezetes lett, bár az érettségin nagyobb balhéra számítottam, ám az osztálykirándulás kárpótolt.
Tetszett a könyv kettős hangulata, a fényes jövővel és a szomorkás nosztalgiával és tetszett, hogy ez az aranyos történet (nincs rá jobb szó, ezt tényleg szívesen adom kamaszok kezébe) egy aranyos végszóval zárult.
Összességében tehát cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam mind a nyolc részt, mert így legalább tudom, miért szeretik olyan sokan és kaptam néhány vidám percet egy nagy adag nosztalgiával.
Bátran ajánlom tehát mindenkinek. Elsősorban kamaszoknak, de kortól függetlenül mindenki másnak is, ha könnyed kikapcsolódásra vágyik egy otthonos, hazai környezetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése