Laurosz

Elcsábított a borító, megbabonázott a farkas és elbűvölt a cím. Ettől pedig megszerettem ezt a könyvet, még mielőtt belelapoztam volna és most, hogy a végére értem, szomorúsággal tölt el, hogy a kezdeti tűzből hideg hamu lett.

A külsőségekre nem eshet panasz, kemény kötés, meseszép védőborító, vagyis minden, mi esztétikus könyvszeretőnek ingere. A lényeg azonban mindig belül van és itt van az a bizonyos farkasláb elásva.

Fülszöveg:

"A XV. századba varázsol bennünket Vodolazkin könyve: az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja, a keresztények a világvégére készülnek, de Kolumbusz közben felfedezi Amerikát. És valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni. Egyre cipeli keresztjét, szent eszelős lesz belőle, aztán zarándok, aztán szerzetes, újból az emberek gyógyításának szenteli minden erejét s végül remeteként éli le utolsó éveit. A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet."

Nem igazán tudom, mire számítottam, de annyi biztos, amit kaptam, közelében sem járt. Ez a könyv, bár a borítón is fel van tüntetve, hogy nem történelmi regény, félelmetesen középkori. Vodolazkin pontosan ábrázolt mindent, ami a középkori szenteket körbelengte és ezt remekül becsomagolta egy kis orosz mentalitásba. Szóval minden elismerésem az íróé. Csakhogy van egy nagy személyes problémám, amelyen nem tudtam továbblépni, nem szeretem a középkori krónikákat. Olvastam eleget belőlük egyetemi pályafutásom alatt, de valahogy sosem tudtam megkedvelni őket. Ebből kiindulva ezt a történetet sem sikerült.

Pedig értékelem a megformáltságát, a stílusbeli hűségét és akadtak benne olyan részek, amelyek megragadtak, ám összességében mégsem fogott meg.

Egyrészt borzasztóan hiányoltam a párbeszédeknél a gondolatjeleket. Idegen nyelvű könyveknél is mindig sóvárgok utánuk, ezért is szeretek magyar nyelven olvasni. Másrészt sokallottam az anekdotákat. Újra és újra feltűnt egy szereplő, aki valamilyen bajjal fordult a főhőshöz és közben elregélte életét, ami engem mint olvasót, teljes mértékben hidegen hagyott. Ambrogio látomásait hasonlóképpen helykitöltésnek éreztem. Ezektől a mini történetektől pedig cseppet darabos lett a regény, mert a fő cselekményszálhoz semmit sem adtak hozzá.

Na, és hogy miért nem kedvelem a középkori krónikákat? Mert két dolog tölti ki őket hatalmas mennyiségben: a hit és esetenként a babona, illetve a szenvedés magasztossága. A kötetnek így szintén nagyon erős a vallásos vonala és középkori vallásosság esetén, főleg ha a főhős egy későbbi szent, borítékolva van a sanyarú sors és az abban rejlő megvilágosodás. Ez egy ideig érdekes, esetenként gondolatébresztő, de kétszázhatvan oldal után inkább csak fárasztó. Egyszerűen nem izgulhat az olvasó a főhősért, ha tudja, az egész élete egy hatalmas vezeklés.

Ami a főhőst illeti, Arszenyij kezdetben szimpatikus volt. A tragédia után (ilyen hátborzongató jelenetek még horrorkönyvekben is elvétve akadnak csak) azonban elvesztette szimpátiámat. Értettem a bűntudatát, sajnáltam a veszteség miatt, de az önsanyargató emberek előbb-utóbb kihoznak a sodromból és ő meglehetősen sok szenvedést vállalt önként.

A könyv vallásos töltetéhez két megjegyzésem van, nagyon középkori és nagyon kevés egy modern ember számára. A mai olvasók már jóval racionálisabb gondolkodásúak, mint a középkor emberei voltak, így nekik nem elég a hit, nekik szépen be is kell csomagolni ezeket a gondolatokat. Épp ezért vártam a szépen megírt sorokat, de 424 oldalon mindössze párat kaptam.

Összességében tehát minden elismerésem a középkorkutató íróé, mert a regény mögött érezhetően rengeteg háttérmunka áll, de ez sajnos nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy napjainkban megírt középkori krónikát olvasni. A korszak szerelmesei, illetve keresztény hitvilágban otthonosan mozgók előnyben.

Idézet a könyvből:

"És milyen halál nem ostoba, kérdezte Arszenyij. Amikor tompa vas hatol a testbe, lerontva tökéletességét, az talán nem ostobaság? Aki arra sem képes, hogy megteremtse a kisujj körmét, megsemmisíti a legbonyolultabb, emberi elmével áttekinthetetlen gépezetet."